Plato

Platwn. – 1. Az emberiség egyik legnagyobb gondolkodója, az idealis bölcsészeti irány voltaképi megalapítója, soha túl nem szárnyalt mestere, kiben Windelband találó észrevétele szerint megtestesült az emberi művelődésnek az az eszményi czélja, hogy az ember életét a tudomány vezérelje (665. á., Plato képe a berlini muzeum hermája után). Született Athenaeben Thargelion (május) hó 7-én 427-ben Kr. e. E napot rajongó tisztelői ünneppé avatták, mint a renaissance korában az újplatonikusok fölelevenítettek. E nap volt Apollo születésének ünnepnapja is. Mintegy a «fény» fia jött hát Plato a világra. Előkelő családból származott. Atyja Ariston őseiül a Codridákat tekinté, anyja perictione annak a Critiasnak unokatestvére volt, ki mint a harminczak uralmának részese Athenae történetében szerepet játszott. Neve a görög szokás szerint nagyatyja után Aristocles volt, de később Plato név alatt vált híressé. E nevet a kevéssé megbízható Diogenes Laërtius szerint (3, 4) tornamester adta neki szélesvállú termetéért. Az etymologiai szójátékokatkedvelő monda a plattw szóval is egybehozta nevét, mint a ki csodás művek «alkotójává» lőn. Az újplatonikusok ékesszólásának széles folyamára vonatkoztatták isteni mesterüknek nevét. Mint gazdag szülék gyermeke korának legjobb nevelésében részesült és a legkiválóbb férfiakkal lépett összeköttetésbe. Zenében, tornában, festészet- és költészetben egyaránt kiváló képzettségre tett szert. Homerus hatása legmélyebb nyomokat hagyott lelkében, mint dialogusaiban a sűrű idézések bizonyítják és nyelvének költői lendülete, képeinek plastikus szépsége elárulja, sőt eszményi államában a Homerus elleni támadása is mutatja, mily nagy mértékben vonzá a költészet hatalma. Maga is korán kezdett írni, dithyrambusokat, tragoediákat. Midőn egész odaadással Socrateshez csatlakozott és az ő tanácsára a költészettel felhagyott, mietikai tehetsége egész erővel megnyilatkozott azon párbeszédes műfajban, melyet dialectikai drámának lehetne nevezni. Nemcsak szépen, hanem teljes igazsággal alkalmazza Windelbland Plato stilusára Goethe gyönyörű gondolatát, mely szerint «a költészet fátyolát nyújtja a valóság kezéből». Epicharmus és Sophron kedvencz olvasmányai voltak. Drámai alakító erejté táplálta e költők olvasmányával, kikkel siciliai útján ismerkedett meg. Gomperz (Griechische Denker 2, 215 skk.) eleven színekkel rajzolja a költők hatását Platóra. Bölcselmi előadásokat is hallgatott már kora ifjúságában. Aristoteles megbizható adata szerint (met. 1, 6), a Heraclitus iskolájának hivét Cratylust hallgatta, kinek a róla elnevezett párbesédet szentelte. Bölcsészeti irányára is lökést adott a panta rei-elmélet. Az örök mozgásban kereste a szilárd pontot. E forongó korszakban ismerkedett meg 20 éves korában Socratesszel, kihez oly ragaszkodással csatlakozott és a ki mellett egész haláláig kitartott, a ki egész életére, irodalmi tevékenységére, rendszere alapvetésére döntő befolyással volt. Socratest tette párbeszédei központjává. Korábbi és későbbi sophista tanulmányait, azo nrendszereket, melyekkel megismerkedett, így Anaxagoras és Parmenides rendszereit, a socratesi analysis útján birálta meg, és a socratesi igazságszeretettel, sőt az igazság velünk született tehetségébe vetett hittel is építé bele saját rendszerének nagyszabású épületébe. Socrates martyr halála a tanítványt a mester idealis feltámasztásához, megörökítéséhez vezette. Az a kép, melyet Socratestől Pl. párbeszédei nyujtanak, eszményített kép. Csak a Xenophon Emlékirataiban rajzolt képpel kell egybehasonlítani, hogy Pl. költői alkotó képessége iránt a legnagyobb bámulattal teljünk el. De nemcsak Socrates nagy emberekben gazdag korának legkiválóbb szellemeivel lépett összeköttetésbe. Thucydides, Xenophon, Sophocles, Euripides, Aristophanes, Phidias és Polyclitus sokoldalú hatást gyakoroltak a lángeszű ifjúra. A peloponnesusi háború felizgatta a szellemeket, a politikai párttusák megrendíték Solon alkotmányának alapjait. Pl. az aristocrata párthoz szított, de midőn e párt az oligarchikus uralmat zsarnoki önkénynyel gyülöletesebbé tette, elszakadt a politikától. Mint katona is szolgálta hazáját. Diogenes Laërtius (3, 7) adata, hogy Tanagra ellen Corinthusnál és Deliumnál harczolt volna, nem egészen igaz. Tényleg a lovagok közt szolgálhatott, mert a Phaedrus cz. pörbeszédében a lovak ismeretében szakértőnek bizonyul (p. 233I). Socrates halála alkalmával betegsége miatt nem lehetett jelen. A mester több tanítványával elhagyta Athenaet. Diogenes Laërtius (2, 106) szerint Euclideshez mentek Megarába. (Cicero (de rep. 1, 10, 16) ez útról nem emlékszik meg, hanem azt állítja, hogy Aegyptusba, onnét Italiába és Siciliába ment, hogy a Pythagoras tanaival közelebbről megismerkedjék. Ez eltérést azért említjük föl, mert ujabban azon tudományos vita eldöntésénél, hogy Pl. a dialectikus párbeszédeket előtt vagy később írta-e mint constructiv nagy műveit (Állam, Timaeus, Critias), a megarai út szerepel. Lutoslawski (The origin and growth of Plato’s Logic, Londno, 1897), e kitünő Plato buvár, tagadóba veszi ez útat ép azért, hogy a dialectikus párbeszédeknek (Sophistes, Politicus, Theaetetus, Philebus, Parmenides) későbbi eredetét bebizonyítsa. E törekvése felesleges fáradság. Mert hogy Pl. alaposan megismerkedett az eristikus megarai és az eleai iskolával, azt művei kétségtelenné teszik. Hogy Megarát útba ejté, az igen valószínű. Cyrenébe Theodorus mathematikus kedvéért ment. Innét látogatta meg a csodás Aegyptust. Már a Phaedrusban megemlékezik az aegyptusi bölcsességről, még pontosabb tájékozódás nyilatkozik még a Timaeus és Critias cz. párbeszédekben. Fontosabb és irodalmi munkásságára mélyebb hatással voltak siciliai útjai. Három ízben járt Siciliában. Először 338-ban, negyven éves korában. Dion, Dionysius syracusaei kényúr sógora, az ő lelkes bámulója hívta meg. A politikai ábrándok kora kezdődött az egyeduralommal szemben, miután az athenaei népuralom zsarnoki szeszélyét megutálta. És ez ábránd az eszményi államot szőtte fenséges rendszerré: a bölcselem ragadja magához az állam vezetését, a bölcs legyen király vagy a király legyen bölcs. Pl. nemcsak csalódott, hanem majdnem életveszélyben is forgott. Dionysius átadta a spartai követeknek, kik őt mint rabszolgát adták el Aeginában. A monda szerint a cyrenei Anniceris váltotta ki. Másodízben ismét Dion hivására ment Siciliába az öregebb Dionysius halála után (368-ban). Az eszményi államot az ifjú kényúr alatt megvalósítani remélte. Ismét csalódott. Dion viszályba keveredett urával, számüzetett. Pl. kénytelen volt elhagyni Siciliát. Távozott azon igérettel, hogy ha Diont visszahivják, ő is visszatér. Az ifjabb Dionysius megbánván tettét, Platót ismét udvarába csábította. Egyenes, bátor őszintesége ismét veszélybe sodorta. Archytas pythagoreus bölcsész hathatós közbelépése menté meg. Ez útja 361-ra esik. Az a rajz, melyet a Gorgiasba és Államba besző a kényuralomról, az élénk visszaemlékezés színében ragyog. Hogy sokat csalódott s a tapasztalat rajongó képzelmét alább hűtötte, kitünik utolsó művéből a Törvényekből, melyen az eszményi állam kivihetősége iránti kételye megérzik, de azért törhetetlen küzdelme az emberiség jobb jövőjeért nem lankad; midőn Cicero szerint scribens moritur, tolla az emberiség eszményi átalakulását rajzolta utolsó vonásaival. Meghalt a 108. olympias 1. évében, Kr. e. 348/7-ben nyolczvanegy éves korában. – Iskolája. Socratesről Lamartine szépen mondja (Socrates halála cz. költeményében), hogy az ő beszédétől lettek ittasok az emberek és hogy a bölcsészet az utczákon beszélt. Pl. mesterét követvén, szintén ifjak társaságában vetette föl az emberi szellem nagy kérdéseit. Később arra gondolt, hogy iskolát alapít, hol zavartalanul adhatja elő nézeteit. Az Academus heros nevéről elnevezett Academia volt a színtere ama fenséges szellemi lakomáknak, milyennek emlékét örökíti meg a symposium. A Dipylum kapútól mintegy húsz percznyi távolságra vásárolt egy kertet, hol a boglárfák árnyékában tanított. Az Academiát első siciliai útja után 387-ben alapítja. Eusebius a 97. ol. 4-ik évére = 389/8-ra teszi az időpontot, mihelyt a siciliai útra vonatkoztatjuk, a 387-ik évet tekinthetjük az iskola megalapításának évéül. Az Antalcidas-féle béke is kedvező időpont volt ily békés intézmény alapítására. Görögország minden részéből özönölt a tanulnivágyók serege. A monda szerínt még egy asszony is, Axiothea, férfiruhában belopózott előadására. Diog. Laërt. 3, 46. Themist. or. 22. Tanítványai sorában említi Plutarchsu Chabriast, Phociont. Hallgatója lehetett Demosthenes is. Az ókorban tekintélye páratlan vala. Longinus JeioV-nak, Cicero philosophorum quasi deusnak nevezi. Iskolája több átalakuláson megy keresztül. A régi Academia élén követte halála után Speusippus, unokatestvére, kit végrendelete végrehajtójának is kinevezett, majd Xenocrates; a közép Academiát alapítja Arcesilaus, az újat Carneades. Még egy negedik Academiát alapít lerissai Philo és egy ötödiket ascaloni Antiochus. A renaissance korában Bessarion, Pico di Mirandola majdnem vallásos tiszteletben részesíték Pl. emlékét. – Műveinek alakja. Ránk maradt 42 párbeszéd, 13 levél és néhány definitio (oroi). Sajátos műfaj a párbeszéd, melyet szintén nagy mesterének szellemében teremt meg. A párbeszéd a socratesi beszélgetésekből természetesen származott (Swcraticoi logoi). Az eleven szó hatását örökíti meg. Nem egy kigondolt forma, egy megjegeczesedett sablon, de a dialectika hű képe. Olympiodorus, ki magyarázatot írt Pl.-hoz, helyesen mondja: «Azért használta Pl. a párbeszédet, mert a dialectikát utánozza; mert valamint emez kérdésből és válaszból ered, úgy a dialogus is kérdező és válaszoló személyekből keletkezik. Mert a mint a dialectika kényszeríti a lelket arra, hogy az eszmék vajúdása után az igazsághoz jusson az ember, úgy van ez a dialogus formával is. Valóban irott beszéde az élő beszéd tükre. És csakugyan e forma drámai elevensége legmagasabb fokát éri el Pl. irói pályájának fénykorában. Az egy Socrates védelme cz. művén kívül a párbeszédes formát megtartja, azonban a mint öregedett, a párbeszéd vesztett elevenségéből. A Parmenides, Sophistes, Politicus cz. művekben a párbeszéd személyeinek jelleme elhalványúl, a Timaeusban és Törvényeken épen nyűggé válik a párbeszédes forma. Ijfúkori műveiben egész drámai jelenetezés fordul elő. Phaedonban 6. Protagorasban 9 személy is lép föl. Legtökéletesebb a párbeszéd jelenetezése a Phaedonban és Symposiumban. – Műveinek hitelessége, sorrendje. Pl. iratait byzantiumi Aristophanes trilogiákba osztotta be, Thrasyllus (Kr. u. 1. sz.) újpythagoreus bölcsész 9 tetralogiába osztott be 36 munkát. E tetralogikáat ideiktatjuk, mert a platói művek hagyományának alapját képezik: I. Euthyphron, Apologia Socratis, Criton, Phaedon. II. Cratylus, Theaetetus, Sophistes, Politicus. III. Parmenides, Philebus, Symposium, Phaedrus. IV. Alcibiades 1., 2., Hipparchus, Anterastae, V. Theages, Charmides, Laches, Lysis, VI. Ethydemus, Protagoras, Gorgias, Menon. VII. Hippias major et minor, Ion, Menexenus. VIII. Clitophon, Politea, Timaeus, Critias. IX. Minos, Leges, Epinomis és levelek, számszerint 13. A hitelesség döntő ismerve, ha művére vagy maga Pl. vonatkozik valamely későbbi iratában, vagy Aristoteles idézi akár czím szerint, akár tartalmilag. A 19-ik század, a platonikus tanulmányok fénykora, erős critikai harczot látott, melyben a hitelesnek mondható párbeszédek felette leapadtak. Így Ast. Pl. egyik legszorgalmasabb buvára, a platonikus szótár szerzője, 21 párbeszéd hitelességét kétségbevonta. Schaarschmidt adja a hitelességre vonatkozó irodalom teljes képét (Die Sammlung der Plat. Schriften. Bonn, 1866, 15–60). A kétségbe nem vont párbeszédek száma 9-re olvadt le. A conservativ álláspont leghíresebb védelmezője Axiochus, peri dicaiou, peri arethV, Demodocus, Sisyphus, Eryxias, Alcyon. A Thrasyllus tetralogiáiba fölvett Antereastaet és Epinomist is kifogás alá vették még a régi korban is. Bizonyosan kétségbe vonható még Alcibiades, Minos, Theages, Hipparchus, Clitophon. Az újabb tudományos critika által kétségbe vontak közt igen fontos párbeszédek Pharmenides, Sophista, Politicus. Fontosak pedig ama második tudományos kérdés eldöntésére nézve, hogy mily sorrendben írta műveit Pl. Ugyanis e párbeszédek keletkezési ideje oly korra esnék, midőn már Pl. nagy constructiv műveit megirta, holott ezekben dialectikai álláspontról taglalja a felvetett kérdéseket. Egyike a legszebb tudományos vitáknak a sorrend kérdése felett támadt vita. Tennemann veté föl legelébb e kérdést (System der Plat. Philos. Leipzig. 1792–95. 4. k.). Ő rá jött, hogy a Phaedrus nem tartozhatik Pl. ifjúkori művei közé; a dialectikus párbeszédeket (Sophistest, Politicust) a Symposium kora elé helyezte. A sorrend megállapítására nézve három szempont döntő: 1. A gyakran előforduló anachronismusok; pl. a Symposiumban előforduló beszélgetés idealis ideje 416-ra van téve, de van benne vonatkozás Mantineának 4 községre oszlásáról (p. 193A), mely esemény 385 tájt történt, tehát e párbeszéd 385 után keletkezett. A Phaedrust Schleiermacher székfoglaló értekezésnek tekinti, mely 488/7-ben iratott. 2. Plato írói fejlődésének szempontja. E tekintetben Campbell kezdeményezése óta (1860) az ú. n. stilusbeli jelenségek aprólékos statistikája szerepel nagy mértékben. Lutoslawski kitünő műve (lásd fentebb) az összes kutatásokat táblákban foglalja egybe. Arányszámokat állít föl a legjellemzőbb stilusbeli sajátságokra nézve. Ez alapon dönti el, hogy a Phaedon az Állam 2–4. könyvével egy időben keletkezett. De ez arányszámok is az arányszámok után itélve korábban keletkeznék, mint a Cratylus, de akkor beleütközünk a 3. szempontba, mely a platonismus fejlődésének fokait Pl. egyéni fejlődésével kapcsolatba hozva állapítja meg. A Cratylushoz képest a platonikus eszmetan tekintetében az Állam előrehaladott állásponton van. Az eszmetan rendre bontakozik ki e sorrendben. Cratylus, Phaedon, Állam. Schleermacher (Platon’s Werke, Berlin, 1804–1828) úgy képzelte Pl. írói pályáját, mint egy bölcselmi rendszer kialakulását. Előbb a socratikus, azután a dialectikus és végre a constructiv párbeszédek jöttek. Lutoslawski erős érvet hoz föl e felfogás ellen. Kant előbb írta meg dogmatikus művét és azután szerzé főművét, a Kritik der reinen Vernunftot. K. Fr. Hermann (Geschichte und Sysem der Plat. Philosophie, Heidelberg, 1839) Plato írói fejlődésből indul ki. Szerinte tévedés volna a Phaedont egy időre tenni az ifjúkori művekkel, mert ebben a bölcselmi gondolkodás előrehaladott állásponthoz ér. Szerinte az első korszak termékei a kisebb párbeszédek, a harmadik korszakban keletkeznek: Phaedon, Philebus, Állam, Timaeus, Critias, Leges. Érdekes még két irányról visszaemlékeznünk. Suckow szerint (Die wissenschaftliche und künstlerische Form der Plat. Schr. Berlin, 1855) Pl. összes irodalmi működésének czélja Socrates életének idealis megalkotása. Ezért a következő sorrendet követte: Parm., Prot.m, Symp., Phaedr., Resp., Tim., Phil., Theaet, Soph., Apol., Phaedon. E. Munk (Die natürliche Ordnung der Plat. Schr., Berlin, 1856) az eszményített Socratest látja a különböző korszakokban kelt párbeszédekben. Így a Theaet. később keletkezhetett mint az Állam, mert ebben Socrates mint öreg lép fel. Ez az egyik irány. A másikat Teichmüller képviseli (Die plat. Frage, Gotha, 1876. Ueber die Reihenfolge dre plat. Dialoge, Leipzig, 1879. Fehden im IV. Jahrhudnert vor Chr. Geb., Breslau, 1881 skk). Szerinte Pl. iskolája heves irodalmi és tudományos vitákat harczolt végig. Pl. iratai irodalmi küzdelmek emlékei, a melyeket Xenophon, Lysias, Antisthenes, Aristophanes, Aristippus, Democritus és főként Isocrates ellen folytatott. Tényleg az irodalmi polemiának hevét érezni a Phaedrus (Lysias ellen), Phaedon (Xenophon ellen), Symposium (Isocrates ellen) és más párbeszédek vonatkozásaiban. Így függne egybe az Államban előforduló nőközösség Aristophanes Ecclesiazusaejával. Alapos munkát írt e kérdésről Ueberweg, untersuchungen über Echtheit und Zeitfolge plat. Schr. (Wien, 1861), melylyel pályadíjat nyert. Lutislawski örömmel idézi e munkát, mert szintén a Schleiermacher-féle felfogás ellen fordul és a platonikus eszmék fejlődését építi föl psychologiai alapon. Ez irányban az első kisérlet érdeme Sochert (Ueber Pl. Schr., München 1820) illeti meg. Didactikai szempontból a chronologiai sorrendet nem lehet követni. Windelband (Gesch. der alten Philosophie, München, 1894, Iwan Müller, Handbuch 5. k. 1. rész) e szempontból indulván ki, elébb szól Pl. ifjúkori kisebb terjedelmű párbeszédeiről, azután tér a sophistákkal folytatott küzdelem termékeire (Prot., Gorg., Euthyd., Crat., Men., Theaet.), majd következnek a Plato tanítói működésének fénykorára eső művek: Phaedr., Symp., Állam nagy része és végre Pl. idealismusának főbb hordozói: Phaed., Phileb., az Állam második fele (pl. 487 skk.). Critias, Timaeus. Christ sorrendje az irodalmi szempnotnak legjobban megfelel. Ő kisebb átmeneti, nagyobb constructiv párbeszédeket tárgyal, és külön szakaszt szentel a kétes természetű párbeszédkenek. A levelek sorában, melyek hitelesség tekintetében majdnem mind hamisítványok, a 13. hitelességét védi Christ és Wilamowitz. A 8-ik levélben egy augurium ex eventu fordul elő. Ugyanis (p. 353E) megjósolja a görög nemzetiség bukását a punok uralma alatt. Ez a pyrrhus háborújára vonatkozhatik Kr. e. 280 tájra. – Rendszere. Pl. főként három bölcselmi elmélet elemeiből (e három rendszer: Parmenides örökké mozdulatlan egysége, Heraclitus folyton mozgó, de folyton fejlődő világa, és Pythagorast ethikai világfelfogása a lélek transzcendentalis rendeltetésére nézve) és mesterének Socratesnek a positiv igazság létezésében vetett hitéből alkotá meg lángész ihletével a maga rendszerét, mely az Állam, Philebus ésTimaeus cz. párbeszédekben lehet kifejezettebb formában megtalálni, habár a Phaedrus, Symposium és Phaedon drámai jeleneteiben teszi le a lépcsőket, melyeken az ő eszmetanához fölemelkedhetünk, a Prot. és Gorgias lesújtó critikája pedig a sophista tudás ürességét, látszatos voltát tünteti föl. Nem szabad Plato eszmetanát sem egyszerre keletkezettnek, sem végleg megállapítottnak tekinteni. Pl. bölcselmi rendszere hosszú fejlődésen megy át. Az Államot részben átdolgozza, mint Goethe a maga Faustját. Így az eszmék elméletének eredete Parmenidesre vihető vissza, ki az absolut egységet tartja valónak (to on) a «sokkal» szemben, melyet az érzékek birnak felfogni, melyek azonban csalódásnak vannak alávetve. Pl .az egységes valót áthidalta a «sokszerű» jelenségek világával a Symposiumban rajzolt szerelem (a platonikus szerelem) világmozgató hatalmával, daemonikus erejével. Hová emelkedik e megsejtet örök változhatatlan szép, mely egyszersmind az absolut jó, az Állam 7. könyében (p. 514–518) a híres barlangallegoriában, mely a tünemények világát szembeállítja az eszmék világával! Az eszmék levetkezik az anyagiasság utolsó foszlányát is és egészen szellemi valókká változnak. De azért a Timaeusban már érzi szükségét egy világléleknek, mely az örök valót (ousia), az igazi valót (to on) parousia-vá (az antik kor phaenomenologiája) közvetíti, részesíti a mh on végtelen, alaktalan chaosával és a cosmos tökélyes formáira ábrázolja át. Az eidoV, az idea-t, mely metaphysikai entitas az Állam 7. könyvében, a 10.-ben a kézműipar mintáira is alkalmazza, tehát tisztán logikai formakép fogja föl: innét egy lépés az Aristoteles álláspontjához. A lélek a Phadonban még egységes valóság; az Államban romolhatatlan örökkévaló létét erősíti meg és azért három irányú tehetségét, sőt lelki természetet különböztet meg ugyancsak az Államban, melyre építi fel a társadalmi osztály hierarchiáját: a logisticon, JumoeideV és epiJumhticon felel meg az episcopoi, julaceV és dhmoV osztályának, rendeltetésének. De e háromirányú lelki tehetség már a lélek földi életével függ egybe. Nyomról-nyomra látni, mint emelkedett magasabb körbe. Kisebb párbeszédei, melyek a bátorságot, a kegyességet, a barátságot, az ékesszólást elvi alapra viszik vissza a socratikus módszer dialectikai elemzése útján, még az értelmi meghatározás, még a fogalmi bölcsészet körében mozognak. A fogalomban talál bizonyos állandó tényezőket. E tényezők okát kutatja, forrását keresi és így emelkedik a jelenségek földi köréből az eszmevilág égi köreibe. A lélek transcendentalis eredetében gyökerezik Pl. világnézete. Ha már a Menonban visszaemlékezésnek (anamnhsiV) fogja föl a tudást, e visszaemlékezésben a lélekvándorlás tanához hasonló tant vall magáénak, bölcselmi allegoriákban, így az Állam végén a híres Er mythusban, költői szemekkel rajzolja ez eredetet. A Symposiumban az Erost Socrates daemonnak tünteti föl, daemonnak, kinek halandó és halhatatlan természete van egyszerre, de a daemon hatalma az egész létező világot áthatja, lázas nyugtalansággal tölti el, kibontakozásra sarkalja: e kibontakozás létrája az a híres létra, melyet Diotima ír le a Symposiumban. De másfelől a pythagoreusok számelméletét szintén beolvasztá eszmetanába és a világalkotás, sőt az ethikai tökély (melyet köbszám fejez ki) formai tényezővé tette a számokat. De mily mély jelentőséget ölt e tökély, mely az örök jóság valósítása utáni törekvésben nyilatkozik meg! Ez adja kezünkbe a kulcsot Pl. erkölcstanához, mely erotikus jellegű, tehát energia és nemcsak az ellentétek harmonikus mérséklése, mint Aristotelesnél. Innét érthető Pl. türelmetlensége, melylyel Államában üldözi még a költészetet is, száműzi Homerust és Hesiodust, mert az örök, változhatatlan jóság képviselőit, az isteneket a földi élet tusáiba elegyítik, sőt a földi szenvedélyek részeseivé teszik. E dogmatismus kérlelhetetlen. De a dogmatismus az ethikai fenség eszményi világa felé irányozza a lelket, e czélra rendezi be az államot, alkotja meg a társadalom hierarchiáját. Összeolvad a szép a jóval. Aristoteles menti meg az aesthetikai világnézetet, de helyesen jegyzi meg legújabban Stählin Frigyes (Die Stellung der Poësie in der platonischen Philosophie, München, 1901), hogy mégis csak igaz marad Pl. állítása, mely szerint felette fontos a jó és gonosz küzdelme a földön: nem illik a költészethez, hogy «ne törődjék az igazságossággal és a többi erényekkel» (Állam p. 608B). Világfelfogása teljesen erkölcsi alapon nyugszik. A végtelen anyag (to apeiron) a lelket, mely az istenségtől (o nouV) származott, levonja ebbe a látszatos világba. A loisticon és alogisticon (az értelem és értelmetlenség) küzdenek. E harcz színtere a lelki élet, e harcz foly az államéletben, melybe rendet, harmoniát, csak az örök jótól áthatott kormányhatalom visz. A világkormányzás mintájára kell alakulni a földi kormányzásnak. De ez örök jó megismerése csak a bölcselem tanulmányozása útján érhető el. Ezért mondja Timaeus (p. 47A): a «bölcsészetnél nagyobb jó nem jött és nem fog soha jönni tökéletesebb ajándék a halandó emberiségnek az istenektől.» Mintha csak a Szent Irás szavait hallanók: «onnét fentről jőn minden tökéletes ajándék.» E tudást kell megszerezni. Ez kiindul az érzéklésből (aisJhsiV), fölemelkedik a véleményig (doxa) és végre eljut a helyes öntudatig (alhJhV doxa mueta logou). Ez legszebb koszorú mesterének Socratesnek emlékére, ki ez öntudat utáni törekvésében szenvedett martyr halált. – Irodalom: Plato iratainak kézirati hagyománya a római császárság idejére megy vissza. A Thrasyllus tetralogiája képezi alapját. Legjobb kézirat a Bodleianában őrzött Clarkianus(B), mely 896-ban iratott Kr. u., de ez csak a hat első tetralogiát tartalmazza, a Parisinus 1807 egészíti ki. Editio princeps Aldusnál jelent meg 1513-ban. Stephanus kiadása, mely1578-ban keletkezett, fontos, mert a paginaszámítás e kiadás után történik. A zweibrückeni (Biponti, 1787) kétnyelvű (görög-latin) kiadás nagyon elterjedett. Kiadták még Baiter, Orelli, Winckelmann (Zürich. 1839 skk.). K. F. Hermann (Leipzig, 1851 skk.), Schneider és Hirschig (Paris, Didot, 1846 skk.), Stallbaum (a Bibliotheca Gothanában 10 kötetben latin fordítással), M. Schanz (Leipzig, 1875 skk.). Magyarázó kiadások sorozatát adta ki Wohlrab, Schneider (az Államot 3 kötetben, 1833), Jahn, Usener, Hug (Symposium), ARcher-Hind (Timaeus, London, 1887). Fordításai közül megemlítjük Marsilius Ficinus latin fordítását (Florentiae, 1483), Schleiermacher német fordítását (mely korszakalkotó volt és nagyszabású bevezetéssel ellátva újabban megjelent 1861-ben), Müller Steinhart fordítását (1850–1860). Cousin franczia nyelvre fordítá és szintén beható tanulmány kiséretében adta ki (1825–1840), Gowelt angolra fordítá (London, 1871) és nemcsak bevezetését de egyes excursusokat is írt hozzá, melyek a legbecsesebbek közé tartoznak a platonikus irodalomban. Olaszra fordítá Bonghi (1857). A platonikus irodalom rengeteg mezejéről már fennebb felsorolt művek mellett figyelemre méltók: Stienahrt, P.-s Leben (1873). Grote, Platon and the other companions of Socrates (1875, 3 kötet). Ast, Lexicon Platonicum (1835 skk.). Mitchell. Index graecitatis Platonicae (1832). Teuffel, Übersicht der Plat. Litteratur (1874). H. Bonitz, Platonische Studien. Wien, 1853. Windelband, Platon, Stuttgart, 1900. Pl. államáról pályanyertes munkát írt Hirmer. Érdemes elolvasni Ant. Kuzuwelisnek (Leipzig, 1885) görög nyelven írt munkáját, mely párhuzamot von Pl. Állama és Aristoteles politica-ja közt. Gomperz nagyszabású művének (Griechische Denker) 8-ik füzetében kezd Platóval foglalkozni (Leipzig, 1899). Rendkívül becses Lewes Györgynek A philosophia története 1. kötetében Pl. életéről és műveiről írt 4. fejezete. Magyar nyelven is megjelent dr. Bánóczi József fordításában 1876-ban a magyar Akadémia könyvkiadóhivatalában. A magyar irodalomban legelső nyoma a Pl.-val foglalkozásnak 1792-ben található: Simonyi Pál, Sokrates tanítványának beszélgetése. Pesti magy. Társ. 64. Buczy Emil a Felsőmagyarországi Minervában 1825-ben kiadja Criton fordítását. Kéziratban maradt még tőle Pl. több párbeszédének fordítása. Csaplár Benedek, Plato munkái: Euthyphron, Sokrates véd beszéde, Kriton, Phaidon, Theages, A vágytársak, Kolozsvár, 1845. Székács József, Ion, Kisf. Társ. Évk. 6, 88. Hunfalvy Pál, 1851–2. Ugyancsak tőle Tüthüfrón, Kritón, Faidon, Pest, 1853–4. Ugyanő lefordítja Alcibiadest, Lachest, Protagorast, Menont, Gorgiast (Pest, 1864). Télfy Iván, Apologia, és Criton, 1883. Péterfy Jenő, P. válogatott művei, 1. r.: Gorgoas, Philebus. Gyomlai Gyula, P. válogatott művei, 2. r.: Euthyphron, Socrates védőbeszéde. Brassai Sámuel, Gorgias, A Kisfaludy Társ. Évk. 1894 (27,160–233). Péterfy Jenő és Gyomlai Gyula: P. és Aristotelesből szemelvények (Socr. véd., Crit., Gorg. és részletek az Állam 2. 3. 8. könyveiből). Simon József Sándor, Theaitetos, Budapest, 1891. Ugyancsak tőle P. Euth., Sokr. véd., Krit. és Phaidonja, Budapest, Franklin, 1899.

2. Mint comoediaíró Kr. e. 390 táján nagy szerepet játszott az athenaei színpadon. 28 darabjának nagy része parodia volt. Nevezetes darabja volt a Fawn, melyben a főhős valamennyi asszonynak elhódítja a szívét. L. Cobet, 1840. Srev. Aen. 3, 279. Töredékeit l. Meineke, com. Graec. fragm. 2. köt. (1. köt. p. 357, kis kiad.), Kock, com. Att. fragm. 1, p. 601.