Plautus

római vígjátékíró (eredeti nevén Plotus), a már akkor ellatinosodott umbriai Sarsinában mint szabad ember született hozzávetőleg Kr. e. 254 körül, honnan Romába vándorolván, kezdetben valószinűleg szinészkedett (Gell. 3, 3, 14 artifices scenici = szinészek, Georges szótára e szó alatt és v. ö. e szó használatát ezen értelemben Cic. Arch. 10. Sen. ep. 11, 7. Sueton. Caes. 84) és pedig tán atellanákban, mint neve Plotus Maccus (= Plotus joculator) is sejteti, melyet a római polgárjog megnyerése után T. Maccius Plaustusra változtatott. Asin. prol. 11. V. ö. Festus p. 304–6Th. Ritschl, Parerga, Leipzig, 1845, 13. l. Hertz, T. Macc. P. od. M. Acc. P., Berlin, 1854. Leo, Plaut Forschungen, Berlin, 1895, 32. l. Bücheler, Rhein. Mus. 41 (1886), 12. l. Ezalatt némi vagyonra tevén szert kereskedőnek állt s e nemű utazásaiban a szinháznál szerzett görög műveltségét gyarapította és jobban megismerkedett az új görög comoediával is, mely ép akkorjában ülte diadalait Tarentum és Syracusa szinpadain; vagyonát azonban csakhamar elveszté és szegényen tért vissza Romába s ott állítólag egy molnár szolgálatában volt kénytelen kenyerét keresni. Ily körülmények közt, hogy sorsán könnyítsen, görög vígjátékokat kezdett átdolgozni a latin színpad számára; így szerzette Saturio, Addictus s még egy harmadik vígjátékát is. Gell. 3, 3, 14. V. ö. Lessing, Von dem Leben u. den Werken des P. 11. köt. 1. rész, 12 skk. ll. Leo, Plaut. Forschungen. Halála 184-ben következett be Cato censorsága alatt (Cic. Brut. 15, 60), s ha viszontagságos életét tekintjük, meglehetős hosszú életéből (v. ö. Cic. Cat. m. 14, 50) mintegy 25–30 év eshetett költői alkotásokra. Sírirata Geliusnál (1, 24) olvasható. Leo id. munk. 75. l. Schanz, Röm. Litteraturgesch. 42. l. – Plautus legtöbb darabjának személyei nem egyéniek, mint Shakespearenál, hanem állandó typusok, miként a görögök vígjátékaiban, a darabok átlag oly hasonlók egymáshoz, mint a benök elénk táruló élet; a helyzetek, bonyodalmak és megoldások ismétlődnek, a bonyodalom azonban csak nagy ritkán indul ki a jellemből. Legsikerültebben közönséges emberei, különösen a rabszolgák s élősdiek, míg a női nem rajzában pessimista, mint kora és az u jattikai comoedia általában. Fenmaradt darabjait a hagyomány a következő sorrendben adja: Amphitruo, Asinaria, Aulularia, Captivi, Curculio, Casina, Cistellaria, Epidicus, Bacchides, Mostellaria, Menaechmi, Miles gloriosus, Mercator, Pseudolus, Poenulus, Persa, Rudens, Stichus, Trinummus, Truculentus, Vidularia. Ezek közt legnagyobb számot tesznek ki a cselvígjátékok, minő a Pseudolus, Bacchides, Curculio, Epidicius, Mostellaria, Mercator, Casina, Poenulus, melyeknek comikus bonyodalmaiban a rabszolgák viszik a főszerepet és hőseiket ravaszul kieszelt intrigákkal rendesen czélra juttatják; aztán jön az érzelmi és családi darab, minő a Captivi, Trinummus és a Stichus főcselekménye, továbbá a Cistellaria, Rudens és Vidularia; a jellemvígjáték, pl. az aulularia; a tévedések vígjátéka, pl. a Menaechmi és a Miles mellékcselekménye s végül egymagában az Amphitruo, mint mythologikus comoedia, a tragoedia és a benne fölléphető istenek s hősök parodiája. Némely darabba naz alsóbb comikum olyannyira előtérbe lép, hogy már inkább bohózatoknak mondhatók, ilyen pl. az Asinaria és a Persa. Legsikerültebbeknek mondhatók az Aulularia, Captivi (Lessing kedves darabja), Epidicus, Bacchides, Mostellaria, Menaechmi, Miles gloriosus, Pseudolus és Trinummus. Pl. drámáihoz általában az új attikai comoediából vett mintákat, különösen Menander, Philemon, Diphilus, továbbá Demophilus darabjaiból. E comoediának már nem volt kara s a fősuly a való életet hiven visszatükröző szellemes dialoguson feküdt, melynek uralkodó versmértéke az iambicus trimeter volt. Plautus e tekintetben követte mintáit, a kar rendesen nála is hiányzott, közönségének alacsonyabb műveltsége és nehezebben leköthető volta azonban kényszeríté, hogy mintáitól sok tekintetben eltérjen, illetőleg többoldalu élvezetet nyujtson. E czélra különösen a zenét használta fel ugyannyira, hogy vígjátékai a mai operettek módjára vannak berendezve, fuvolával kisért recitativ előadású scenák s teljes dallamok váltakozva jönnek elő. E miatt aztán számos énekelhető görög versformát volt kénytelen darabjaiba felvenni, minők az uj attikai comoediában nincsenek meg s azokat valamint nyelvileg ugy metrica tekintetében is valódi mesteri kézzel szigoru törvényekhez kötve ültette át, bár versei első pillanatra szabálytalanoknak tünnek is fel a classiksu kor magas színvonalon álló verseivel szemben. Mintáit a római viszonyokhoz és izléshez is módosítania kellett. Így a specialis görög vonásokat, melyeket hallgatósága nem érthetett, ki kellett hagynia s ezzel aztán egész szerepeket is majd több darabot olvasztott egygyé (contaminatio, pl. Poenulus, Miles), néha epilogusban mondja el a cselekmény kifejletét s bonyodalom nincs, vagy viszont a zene és változatosság kedveért balletet, az egészszel szerves kapcsolatban nem álló scenákat és alakokat vesz fel, vagy korábbi motivumait elejti. Az eredetiek művészi dialogusának finomságait is gyakran kényszerült mellőzni és durva egyenességgel kimondani azt, a mit a görög költő csak sejtetett, e miatt aztán hangja nyersebb, élczei többször banalisak; az esemény menetének megvilágítása végett pedig az egyébként valódi görög környezetbe tiszta eredeti s ötletes római hangot vegyít (sokszor mintha csak a keretet venné a görögből), sőt római és görög isteneket, hivatalokat és viszonyokat, hadi és jogi kifejezéseket tarka összevisszaságban hoz össze. Mindeme dolgok nyilván megváltoztatják sokszor a darabok eredeti jellegét, szerkezetöket lazává és következetességöket semmivé tették. Kétségkívül az említett gazdag metrica és a nyelvi alakítás az, a miben a költő mesteri volta oly fényesen nyilvánul. Nyelve tőről metszett, zamatos népnyelve (az utcza nyelve) jóizű közmondásokkal, találó csufolódásokkal és pajkos szidalmakkal telt, dictiója élénk, könnyed folyásu s ezzel összhangzók versei is, a mennyiben megőrizték a népköltés régi díszeit, az alliteratiót és a hosszabb sorokban a rímet. Pl. comoediáival óriás sikert ért el és nemcsak korának muló tetszését vívta ki, hanem évezredekre terjed ki hatása s ehez nagy nyelvi talentumán kívül a helyzeteknek színszerű formálásában való finom érzéke, dialogusainak ügyes, élénk, néha szilaj vígságba csapó élczes alakítása, úgyszintén életrevaló kedves comicuma juttatta. Nagyra becsülték őt a köztársaság egész folyamában, így Varro (sat. men. Parmeno 399. sz. Buech.) és Cicero (off .1, 29, 104. de or. 3, 1), s csak Augustus korának elfinomult izlése, prosodiai pedanssága vetette szemére nyers hangját, a sok rossz verset, banalis élczeket és pénzért való dolgozást, bár más irányban némi elismerést sem tagad meg tőle. Hor. ep. 2, 1, 55 skk. 175 skk. ars poet. 270 skk. Hadrianus korának irodalmi iránya azonban ismét teljes tisztelettel karolta fel mint népies őserőtől duzzadó mintát s ezóta hatása állandóan tart egész a középkorig, majd ismét előkerül a homályból, az addig ismert 8 comoediához megtalálják a többi tizenkettőt s így Plautus ujra érvényesűl. A román népek comikus drámája (pl. a 15. századbeli olasz vígjáték stb.) s részben a németeké is hozzáfűződik (pl. a dán Holberg), sőt egy Shakespeare és Moličre is mintául használja. Plautus azért is becses, mert az ujattikai vígjáték megismerésére a legkitünőbb forrás. Darabjaiban az uj meg uj szinrehozások nagy változásokat idéztek elő: uj prologusokat írtak hozzájok, nyelvéből a nagyon régiest, a cselekményből a tulságos nyerset és megütközéskeltőt átalakították, szóval Plautust a megváltozott kor izléséhez alkalmazták; egész darabokat gyúrtak együvé, sőt uj görög átdolgozások is jutottak neve alá, úgy hogy Gellius (3, 3, 11) szerint például 130 darab viselte Pl. nevét s így aztán kutatni kellett, melyek valódi művei. Több tudós foglalkozott e kérdéssel, úgyszintén glossographusok, commentatorok is tárgyalták Pl.-t s ez előmunkálatok alapján Varro fejezte be a kérdés vizsgálatát Kr. e. 50-ben, ki a darabok közül kétségtelenül valódiaknak mindent korábbi tudóstól elfogadott 21 darabot jelentett ki s ép ezek (a fabulae Varronianae, Gell. 3, 3, 3) maradtak ránk (Ritschl Parerga 72. és 121. l.), nem eredeti alakjokban ugyan, mert már a római philologusok kezében sem voltak meg ugy, hanem abban, a melyet a Gracchusok idejekori előadások alkalmával nyertek. Megemlítjük itt a Plautushoz még Kr. e. írt argumentumokat (tartalomjelzők), melyek két csoportból állanak, és pedig acrosticusokból, melyek a codices Palatiniben a Bacchides sé Vidularia kivételével a darab nevét adják a sorkezdő betűkből minden darabhoz, és nehány nem acrosticusból (cod. Ambrosianus). Maradt fenn még Plautustól nagyszámu töredék is, továbbá czímek. Pl. szövegének legrégibb és legbecsesebb forrása a bobbiói kolostorból Milanóba, a Bibliotheca Ambrosianába került codex palimpsestus Ambrosianus, mely az 5. vagy 4. századból való. A codexet Angelo Mai fedezte fel s próbálta megfejteni, aztán kiadta 1815-ben; az olvasás nehéz volta következtében sok tudós foglalkozott vele, mígnem Studemund éveken át tartó munkával másolatot készített róla, mely hagyatékából 1889-ben került sajtó alá. Ezen apographum világos képet ad Pl. fenmaradt darabjairól, melyek közül csak az Amphitruo, Asinaria, Aulularia és Curculio hiányzik belőle. Pl. megromlott szövegének helyreállításában maradandó érdemeket szereztek Ritschl és tanítváynai, Löwe, Götz és Schöll. V. ö. Schanz, Bernhardy, Teuffel és Joachim irodalomtörténeteit. – Irodalom: Az első teljes kiadás Veneziában jelent meg 1472-ben Merulától. Utána korszakalkotó a Buccardus kiadása (Brescia, 1506), melynek szövege az Aldina 81522) révén vulgatává lőn Camerariusig, ki a codices Palatini felhasználásával Plautusnak uj alakot adott (Basel, 1552); jeles volt Sambucus (Zsámboki) János (Antwerpen, 1566) és a Gronov kiadása is (Leyden, 1664). A cod. Ambrosianus feltalálása után Ritschl kezdte meg kiadását 1848-ban, ez azonban befejezetlen maradt s helyette 1871-ben uj kiadásba fogott, melyet aztán tanítványai Götz, Löwe és Schöll folytattak és fejeztek be 1894-ben úgy, hogy e kiadás a töredékeket is tartalmazza. Götz és Schöll egy kisebb kiadást is adtak a töredékekkel együtt 2 kötetben (Leipzig, 1893–96). Legujabban kiadta Plautust Leo (Berlin, 1895–96) 2 kötetben. A töredékeket külön kiaddta Winter, Plauti fabularum deperditarum fragmenta czím alatt, Bonn, 1885. Válogatott darabokat adtak jegyzetekkel: Lorenz (Berlin, Weidmann) és Brix (Leipzig, Teubner). Egyes darabok jelesebb kiadásai: Amphitruo: Palmer, Lnodon, 1890 (jegyz.); Havet, Paris, 1895. Aulularia: Wagner, Cambridge, 1876 (jegyz.); Langen, Münster, 1889. Captivi: Hallidie, London, 1891 (jegyz.). Bacchides: Cosh, London, 1896 (jegyz.). Mostellaria: Sonnenschein, Cambridge, 1884 (jegyz.). Menaechmi: Vahlen, Berlin, 1882. Miles glorosus: Ribbeck, Leipzig, 1881. Rudens: Sonnenschein, Oxford. 1891 (jegyz.). Trinummus: Geppert, Berlin, 1844 (latin, német) Wagner, Cambridge, 1875 (jegyz.). Magyar kiadások: Gerevics kiadta a Trinummust (Budapest, 1880) és a Captivit (Budapest, 1882). Fordítások: németül Bidner, Stuttgart, 1861–69; Donner, Leipzig, 1864; olaszúl a Captivi és a Miles Finali Gasparétól, Imola, 1878; magyarul Csiky Gergely, Budapest, 1885. Egyes darabokat adtak és pedig a Mostellariát Kovásznay Sándor, (Kolozsvár, 1782), a Menachmit és Milest Dugonics (kéziratban), a Trinummust Danielovics Kálmán (a Lampel-féle fordítások közt), a Menachmit szabadon még Rajnis (Ikrek, kézirat a Magy. Parnassus 2. kiad.); Simai Kristóf meg A váratlan vendég czímű vigjátékát irta a Mostellaria után (Magy. Muz. 1788). Ritschl, Parerga zu P. und Terenz, Leipzig, 1845. U. a., Opuscula philologica, Lepzig, 1869 (a 2. köt.). U. a., Neue Plaut. Excurse, Leipzig, 1869. Schöll, Götz és Löwe, Analecta Plautina, Leipzig, 1877. Leo, Plautinische Forschungen, Berlin, 1895. Langen, Beiträge zur Kritik u. Erklärung des Plautus, Leipzig, 1880. ugyanaz, Plautinische Studien, Berlin, 1886. Weise, Die Komödien des Plautus, Quedlinburg, 1866. Hueffner, De Plauti comoediarum exemplis Atticis quaestiones maxime chronologicae göttingen, 1894. Liebig, De prologis Terentianis et Plautinis, Görlitz, 1859. Dziatzko, De prol. Plautinis et Terentianis, Bonn, 1864. Ugyanaz, Über die plaut. Prolog., Luzern, 1867. Trautwein, De prologorum Plautinourm indole atque natura, Berlin, 1891. Kiessling, Analecta Plautina, Greifswald 1878. 1881. Schuster, Quomodo P. Attica exemplaria transtulerit, Greifswald, 1884. Ostermayer, De historia fabulari in comoediis Plautinis, Greifswald, 1884. Keseberg, Quaestiones Plautinae et Terentinae ad religionem spectantes, Lisiae, 1884. Klotz, Grundzüge altröm, Metrik, Leipzig, 1890. Müller, Plaut. Prosodie, Berlin. 1869 (Nachtrag ehez ugyanott, 1871). Studemund, De canticis Plautinis, Halle, 1863. Crain, Die Composition der plaut. Cantica, Berlin, 1865. Winter, Die metr. Reconstruction der plautin. Cantica, München, 1879. Meyer, Über die Beobachtung des Wortaccentes in der altlateinischen Poesie, 1886 (a müncheni Akad. értekezései közt 17. köt. 1. rész). Steinhoff, Das Fortleben des Plautus auf der Bühne. Blankenburg, 1881. Günther, Plautuserneurungen in der deutschen Litteratur des 15–17. Jahrhundertes, Leipzig, 1886. Reinhard-Stöttner, Die plaut. Lustspiele in spät. Bearb. Leipzig, 1880. Pecz Vilmos, Plautusnak a magyar iskolához való viszonyáról, Egyet. Phil. Közl. 3, 197 skk. Szinnyey, Plautus és Lessing, u. o. 1, 237 skk. 318 skk. Hatala, A pun szöveg P. Poenulusában, u. o. 1, 35 skk. Kovács S. János, T. Maccius Plautus hatása a régi magyar irodalomra. Kőszeg, 1881.