Polybius

PolubioV. – 1. Az achajai szövetség fejének Lycortasnak a fia, az arcadiai Megalopolisban született. Még mint fiatal ember (181-ben Kr. e.) diplomatiai küldetésben járt Aegyptusban; 169-ben mint hipparchus (a hadvezérség után következő rang) működött az achajai szövetségben. Midőn a rómaiak legyőzték Perseust Macedonia királyát, Polybius is egyike volt azon ezer előkelő achajabelinek, kiket kezesekül Romába hurczoltak. Ellenséges indulattal jött vala Romába, de 17 évi itt tartózkodása alatt bámulni tanulta a római állam nagyságát, s ezentúl egyik híve lett a római világuralom eszméjének. Romában benső barátságban élt Aemilius Paulusszal, ifj. Scipiónak pedig tanítója és barátja volt. 150-ben a többi fogolylyal együtt visszatért Görögországba, később azonban még két ízben volt Romában; a haramdik pún háborúban és a Numantia elleni hadjáratban Scipio fővezér kiséretében volt. Polybius közvetetlenül Carthago pusztulása után, melynek szemtanuja volt, hazájába sietett Mummius consul táborába, de csak Corinthus bevétele után érkezett oda. Főtörekvése oda irányult, hogy befolyásával honfiai sorsán enyhítsen; mikor Görögország római provinciává lett, a rómaiak őt bízták meg avval, hogy az új alkotmányformát a görög városokban foganatosítsa; e föladatát mindkét fél megelégedésére oldotta meg. Scipio halála után visszavonult hazájába, hol 82 éves korában váratlan baleset folytán halt meg. – Polybius egyetemes története (istoria coinh, caJolich) 40 könyvből állt; ránk csak az első 5 könyv maradt teljesen; a többiből terjedelmes kivonatok vagy egyes töredékek vannak meg. Az első két könyv a bevezetést tartalmazza, főleg az első pún háborút és a hozzá tartozó eseményeket (zsoldosok háborúja Africában; bonyodalmak Illyriában és Italiában; az achajai szövetség harcza Cleomenes Sparta királya ellen); a 3–30. könyv a második pún háborút adja elő a Cannae melletti ütközetig, valamint a harczokat Görögországban, Macedonia, Syria és Illyria meghódítását, Hannibal átkelését az Alpeseken; az utolsó tíz könyv a rá következő eseményeket Carthago és Corinthus bevételéig, vagyis azon harczokat és fölkeléseket tartalmazza, melyeknek Polybius is tanuja volt. A történeti események felfogásában és tárgyalásában Polybius ellentétben a Callisthenes és mások által behozott rhetorikai iránynyal) a pragmatikai iránynak (pragmatich istoria vagy pragmateia) hódol, azaz nem elégszik meg az események egymásutánjának följegyzésével, hanem aok okait és következményeit igyekszik kikutatni. Ha még hozzávesszük előadása pontosságát és hűségét, józan és elfogultságtól ment itéletét, Polybiust bátran az elsőrangú görög történetírók közé számíthatjuk. Polybius történeti művének árnyoldala a nyelvezete. Ő nem született Atticában, és nem látogatta az athenaei rhetorok iskoláit; élete legnagyobb részét a külföldön töltötte, hol görög szót csak ritkán hallott. Nyelve hű képét adja a «közönséges nyelvnek» (coinh). Stilusát elnevezték katonainak (dictio castrensis), mert egyszerű, száraz, sőt néha esetlen is. – Irodalom: 1) Kiadások: Opsopoeus (1530), Arlenius (1549), Cassaubonus (1609), Gronovius (1760), Ernesti (1763), Schweighäuser (1789–95), Dübner (1865), Bekker (1844), Dindorf (1866–1868), Hultsch (1868–1872). 2) Monographiák: Folard, Guiscard (1759–1760), Richter (1860), La Roche (1867), Wurm (1841), Nitzsch (1842), Gravenhorst (1844), Lindemann (1852), Markhauser (1858), Brandstädter (1853), de Vries (1846), Spangenberg (1856), Nissen (Rhein. Mus. 26, 241–282. l.), Peter (1863), Friedersdorf (1689). – 2. A Mantinea melletti ütközetben az achajabeliek vezére (Kr. e. 207-ben). Pol. 11, 15. – 3. Augustus szabadosa, kinek végrendeletét fölolvasta a senatusban. Suet. Oct. 101. – 4. Claudius szabadosa, ki tudományos kedvteléseire (a studiis) befolyt. Suet. Claud. 28. Előkelő állásáról l. Seneca, consolatio ad Polybium.