Polychromia.

– A. Az építésben értjük rajta az épület egészének vagy egyes részeinek színes diszítését. A falfestményekkel való diszítés nem tartozik ide, erről l. Festők. A p. alkalmazása az aegyptusi és az ázsiai művészet emlékein általános volt s régóta ismeretes; a görög építészeten csak a mult század elején állapították meg. Míg ugyanis a keleti művészet emlékei különösen az éghajlat kedvezőbb volta miatt bőven és sokszor teljes frisseségben őrizték meg a festés nyomait, addig a görög emlékeken az időjárás annyira elpusztította a polychromikus diszítést, hogy a fölületesebb kutatóknak az itt-ott megmaradt csekély nyomok föl sem tüntek. Csak a szorgosabb vizsgálódás (különösen az ásatásoknál napfényre hozott épülettagokon, melyek a levegőtől el lévén zárva, sokszor megőrizték a szinezés nyomait) derítette ki, hogy a görög építés is polychromikus. Hittorf franczia építészé a dicsőség, hogy a mult század huszas éveiben tett siciliai utazása alkalmával a siciliai görög templomokon megállapította a p.-t és hogy annak rendszerét és az egész kérdést irodalmilag kifejtette. Első értekezése 1830-ban jelent meg, 1851-ben nagy díszműben foglalta össze kutatásait és nézeteit, és azok szemléltetésére egy templom szines reconstructióját is adta. Utána Semper foglalkozott a kérdéssel, siciliai, italiai és görögországi kutatásai után még határozottabban vitatta tudományos és művész érvekkel a p.-t. Mindketten azonban következtetéseikben túloztak, azt állítván, hogy az épület összes felületeit festés és színes diszítés borította. Állításaik, melyek a meggyökerezett némettel ellenkeztek, nagy vitákra adtak alkalmat, s ezeknek eredményeként bizonyossá vált, hogy a régiek tényleg alkalmazták a p.-t, bár nem olyan terjedelemben, a mint azt Semper és Hittorf képzelték. De viszont kétségtelenné vált, hogy a p.-nak nagyobb vagy kisebb terjedelemben való alkalmazása korok, vidékek, az épületek különböző stilusa és fölhasznált anyaga szerint csak változott. Az archaeologiának még megoldandó föladatai közé tartozik, hogy az emlékek pontos átkutatása, jegyzékbe foglalása alapján a p. alkalmazásának rendszerét és fejlődését megállapítsa. A p. eredetéről különböző föltevéseink vannak. A régi épületeken alkalmazott anyag (mészkő, porus, tuffa), a fa és vályog, tartósság szempontjából, meg azért is, hogy az anyagok silányságát és különféleségét eltakarják, megkövetelte a stuccóval vagy egyes részeknek égetett agyaggal való födését; a nagy stuccofelületek és az égetett agyagföld és önkényt kinálkozott a befestésre. A gerendázatnál alkalmazott terracottában már a legrégibb templomoknál is találunk szinezést, mert a terracották rajzait csak szinezéssel lehetett fölismerhetővé tenni; nyilvánvaló dolog, hogy az épületek terracottáinak festése a vázafestés hatása alatt történt. Ezek a terracották, minthogy rajtok a szineket nem ráfestéssel hanem beégetéssel alkalmazták, épen tartották fönn számunkra színes diszítéseiket és nagy mennyiségben kerültek elő siciliai, olympiai, athenaei stb. régibb korú templomok fölásatása alkalmával. Mikor azután márványból kezdtek építeni, megtartották a hagyományos festést. A p. alkalmazását az a körülméy is magyarázza, hogy minden fiatal népnek erős színérzéke van, annyira, hogy a színt a szépség egyik kellékének tartja. A szinnek szeretete különösen nagy Délen, hol a természet is gazdag szinekben pompázik. A Kelet népeinél is nagy szerep jutott a színnek az építés keretében. A p. alkalmazása az antik éptészeknek arra is szolgált, hogy a szín alkalmazásával jobban megkülönböztessék és kiemeljék az épület egyes tagjait, és hogy a reliefeket a háttér szinezésével jobban láthatóvá tegyék, különösen azokat, melyek az épület felső részein voltak, a hol a leggondosabb faragás sem teheti a szobordíszt oly hatásossá, mint a színes háttér. Vannak, a kik azt mondják, hogy az antik épületnek összes nagy fölületeit (epistylium, oszlopok, lépcső, falak) halvány tónusú színezéssel látták el, hogy a márvány csillogását enyhítsék, mert ezen áttetsző, világossárga színezés nélkül a nagy márványfölületek a déli nap éles világítása mellett bántották volna a néző szemét. Ez a föltevés azonban nem bizonyosodott be, sőt valószínű, hogy nem volt így. Csak annyi kétségtelen, hogy az épület bizonyos részeit teljes színű (rendszerint piros vagy kék) festéssel látták el. A dór templomnál a p. alkalmazásának főelve, hogy az összes, síkból kiszökő tagokat (valamint a mélyebben fekvő, reliefek hátterét képező részeket) ráfestéssel vagy színes ornamenttel kiemeljék (a 668. ábra a Parthenon egyik sarkának polychromikusan reconstruált képét mutatja Fenger nyomán). Hogy az echinust és abacust is befestették, illetőleg színes diszítménynyel ékesítették volna, az teljes beigazolást még nem nyert; úgy látszik, hogy ez az eljárás csak ritka kivételkép fordult elő. Az oszlop nyakán levő gyűrűs bemetszések sokszor pirosra voltak festve. Ellenben tudjuk, hogy a pillérek fejein rendszerint gazdag színes ékítményt alkalmaztak. Általánosságban (mely alól kivételeket ismerünk) mondhatjuk, hogy a triglyphusok, az ezek alatt az epistylium felső szélén levő regulae s a geison alatti mutili lapok kékre; a geison-nak a mutili közt előtünő alsó lapja (viae) és az episthyliumot és a frízt elválasztó, keskeny, párkányszerű szalag pirosra volt festve. A mutuli és regulae cseppjei piros, ritkábban sárga vagy aranyszínt mutattak. A metopák és a tympanum vagy színtelenek, vagy, ha reliefdíszűek, pirosra (pl. Parthenon, ú. n. Theseum, Selinus), ritkábban kékre voltak festve. A homlokoldal simáját (és a hosszoldal homloktégláit vagy oroszlánfejes ereszét és az acroteriumokat) a vázák színeit (sárgás – l. a 669. ábrát – vagy szürkés – l. a 670. ábrát – alapon piros, barna és fekete) mutató, (palmettákkal vagy egyéb levéldíszszel) festett terracották diszítik); a márvány, simát szintén (pirosra, kékre, aranyszínűre, ritkán zöldre) festett, hasonló ékítmény diszíti. A fríz alatt és fölött levő keskeny (mint fönt említettük, pirosszínű) határpárkány sima felületét rendszerint festett maeander-szalag ékesítette. Az oszlopcsarnok és a cellák mennyezetének kazettái általában kékre voltak föstve, és erről a kék alapról arany csillagok váltak ki; a mezőket határoló gerendák oldalfalain festett levéldíszt vagy meandert kell képzelnünk; valószínű, hogy a cella falai is festve voltak. A fejlődés szempontját tartva szem előtt, némi biztossággal állíthatjuk, hogy az archaikus kor templomai nagyobbmérvű p.-t mutattak a későbbi, classikus kor márványemlékeinél. Az ion és a corinthusi templomok p.-jának megállapítása még a dórénál is nehezebb és bizonytalanabb; nagyjából azonban mondhatjuk, hogy az ezen rendszerhez tartozó épületek festése hasonló volt a dór templom p.-jához. A régibb emlékeken, nevezetesen az acropolis régibb ion építkezésienek maradványain az oszlopfő festését is meg lehetett állapítani. Az ezen rendszernél nagyobb szerepet jtászó plastikus dísznél az alapnak festése a reliefdísz kiemelésére szolgált. Az Erechtheum oszlopfejei aranyozással (v. ö. CIGr 160), üvegből álló diszítéssel voltak ellátva. A hellenistikus korban a szín az épületek diszítésénél még nagyobb szerepet játszott, a falak pompás ornamentalis vagy képdíszszel voltak ellátva és divatba jött a szines köveknek, márványlapoknak alkalmazása a falak burkolására. Ennek a szokásnak hatását mutatják Pompeji épületei. A rómaiaknál a polychromus építés polylithus építéssé fejlődött, a mennyiben az épület különböző részeire, az oszlopok basisaira, törzseire és fejeire különböző színű köveket és márványokat kezdtek fölhasználni. – B. A szobrászatban p.-án a szoborképek színezését értjük. Ma már kétségelen, hogy az antik szobrászatban a színezés fontos szerepet vitt. Az a balhit, hogy a görögök szobrai szintelenek voltak, már megdőlt. Olympia, Athenae, Delphi földjéből számtalan szobormű került elő, mely a szinezés világos és fris nyomait mutatta. Ezt a tényt az antik írók helyei (Plato, rep. 4, 420C. Plin. n. h. 35, 133. Vitr. 7, 9) és föliratok is igazolják. A szobrok festésének módja és mértéke azonban korszakonként változott. A fából faragott istenképeknél a faragás durva, kezdetleges voltát a xoanon kifestése egészítette ki. Hogy ez így volt, azt bizonyítja pl., hogy Deloson a 3. században a Dionysus ünnepére évenként rendelt, ősi módon fából faragott istenszobrot a képfaragó kezéből a festő vette át, ki a kép szinezéséért ugyanazt a díjazást kapta mint a szobrász. Bull. c. h. 1890, 499. l. A puha kőből (porus, mészkő, tuffa) faragott archaikus szobrok, melyek nagy számban kerültek nafényre, Atheane acropolisán, erős festés nyomait mutatják, különösen a kék és piros szín van rajtok bőven alkalmazva, vagyis azok a színek, melyek a templomok polychromikus diszítésénél is szerepelnek; a festés módja tehát mintegy párhuzamosan halad az építésnél alkalmazott eljárással, conventionalis és nem törekszik a valóság hű visszaadására. E kor festésére jó példát nyujt az acropolisi muzeum ú. n. «kék szakálla», melyen a hús pirosra, a szakál és haj kékre, a szemöldök feketére és a szem irise zöldre van festve. Mikor a szobrok anyagául a márványt kezdik használni, változik a festés módja; nem használnak oly erős szinezést és azt csak a szobor bizonyos részeinél alkalmazzák. E p.-nak példáit szolgáltatja az 1886-iki ásatásoknál az acropolison talált számos ú. n. Athena szobor. Míg a kezdetleges szobrászat silány anyaga mintegy megkövetelte a színnel való födést, addig a márványnál vétkezett volna a művész, ha ezt az anyagot teljesen bevonta volna festékkel. Ép azért itt csak részleges befestést használt és azt is úgy, hogy a márvány fényét el ne nyomja. A hús és a ruha festetlen maradt, csak sima fölületének csillogását enyhítették a viaszkkal való kezelésnek (ganwsiV) egy Vitruviustól (7, 9) is említett módjával. Befestették ellenben a hajat vöröses-barnára, az ajkat pirosra, a szemöldököt feketére, a ruhának csak szegélyes diszítést vagy hímzését színezték (kékre vagy zöldre). Itt sem szólhatunk realistikus festésről, mely a valóság színeinek hű utánzásával akarná a néző szemét megcsalni. A szobrászat classikus korában is dívott a p. Az olympiai Zeus templom metopáin, a tympanum Apollójná, a Theseumon konstatáltak festésnyomokat, melyek a p.-nek e korban való gyakorlását, legalább a templomok reliefdíszét illetőleg bizonyítják. A classikus korból ránk maradt számos ábrázolás kiegészítésére használják, úgy hogy a szobrásztól plastikusan ki nem dolgozott bizonyos részleteket festéssel tüntetnek föl. Valószínű, hogy az önálló szoborműveket e korban is színezték, hisz erről világosan tanuskodik Plinius adata, hogy Praxiteles azon szobrait becsülte legtöbbre, melyeket Nicias, a híres festő látott el circumlitióval (n. h. 35, 133). Ennek a circumlitio kifejezésnek értelmét akként magyarázzák, hogy rajta nem teljes befestést, hanem inkáb a szélek, szegélyek, egyes részletek, járulékok színezését kell értenünk. Bizonyos, hogy e korban rikító színeket egyáltalán már nem használták és hogy a festő teljesen elrendelődött a szobrásznak, diszkrét szinezéssel épen csak a forma szépségét akarván kiemelni. A Praxiteles-féle Hermes saruin piros és arany, szinezés nyomait látták. Ha az agyagszobrocskák finom és izléses szinezését a nagy szobrászat p.-ájának utánzásaként tekintjük, akkor a mezitelen részeknek finom, a hús szinét megközelítő festését tételezhetjük föl a 4. századtól kezdve. Az antik szobrászatnak tulajdonképen csak egy olyan műve maradt ránk, mely a p.-ának alkalmazásáról hű képet nyujt, ez a konstantinápolyi császári múzeumnak a 4-dik század végéről való, az attikai szobrászat hatása alatt készült sírládája, melyet Alexander sarcophagusának szoktak nevezni. Az előbbi századok szobor-festőinek 3–4 hagyományos szine helyett itt gazdag színskálát látunk (ibolya, biborvörös, piros, kék, sárga, barna); a szinek olyképen vannak alkalmazva, hogy a márvány fénye és finomsága áttetszik rajtok és a szinezés következtében a részletek plasticitása még fokozódik. Ez a finom, diszkrét szinezés nem szorítkozik a ruházatra és a járulékokra. A reliefen látható fejek barnapirosra festett hajzatukkal, kék vagy barnaszínű szemeikkel rendkívűl eleven, életteljes hatást gyakorolnak. A szobrok szinezésének szokása a római korszakig is fennmaradt. Augustus császárnak primaportai szobrán is látjuk, hol az alsó ruha gyönge piros szinéről hatásosan elválik a köpeny biborszíne. A fejlett művészet finom érzékéről tanuskodik az az eljárás, hogy a kisebb diszítéseket, ékszereket, ruhák hímzett szegélyeit nem adták vissza aprólékos gonddal, hanem azok föltüntetését az ecsetre bízták. Általános szokás volt továbbá a márványszobrokon a szem festése (a bronzszobrokon alkalmazott betétes szemek csak ritkán fordulnak elő márványszobrokon). a szem festése mellett a haj színezése a legáltalánosabb (ez rendesen tisztán conventionalis, a görögök és rómaiak hajának fekete színét eleinte kék, majd piros színnel, később meg sokszor aranyozással helyettesítették); a haj festése is sok munkától kímélte meg a szobrászt, ki a színezéssel fejezte ki a haj tagolását, a hajfürtök jelzését. A p.-hoz tartozik még annak megemlítése is, hogy különösen a régibb szobrokon és reliefeken sok járulékot (fegyvereket, koszorúkat, a lovak zaboláit, stb.) bronzból (pl. az aeginai templom reliefjen, a Parthenon frízén stb.) alkalmazták a márványra. A császári kor hanyatló művészetében a polychromikus szobrok helyett polylithus szobrokat találunk. Ezeken a festést a különféle színű márványok, porphyr, bazalt stb. együttes alkalmazása helyettesítette, a melyekből a szobrokat összerakták. – Irodalom: Hittorf, Archtiecture polychrome chez les Grecs, Paris, 1851. Semper, Vorläufige Bemerkungen über bemalte Architektur u. Plastik bei d. Alten, Altnoa, 1834. U. a. Der Stil, 1. köt. Kgler, Die Polychormie und ihre (Grenzen, Berlin, 1835. U. a. Kleine Schriften 1, 315. Böckler, Die Polychromie. Aschersleben, 1882. Fenger, Dorische Polychromie, Berlin, 1886. Treu, Sollen wir un sere Statuen bemalen? Berlin, 1886. Baumeister, Denkm. d. kl. Altert. 2, 1335. Durm. Die Baukunst d. Griech.² 1335. Durm. Die Baukunst d. Griech.² 180. l. (Darmstadt, 1892). U. a. Constructive und polychr. Details d. griech. Baukunst, Berlin, 1880. Blümner, Technologie, 3, 200. l. (Leipzig, 1884). Nageotte, La polychromie dans l’art 23. köt. Robinson, Did the Greeks paint their sculptures? The Centuri, New-York, 1891/1892. Geskel Saloman, Uber vielfarb. und weisse Marmorskulptur, Stopckholm, 1891. Ballorn, die P. in der griech. Plastik, Zeitschr. f. bild. Kunst, 1893. Girard, La peinture antique, Paris, 1891. 271 skk. Perrot-Chipiez, Hist. de l’At, 7, 572.

XII. TÁBLA.
Melléklet a Polychromia czikkhez.