Pontifex

a legfőbb római papi collegium tagja. E testület felügyelt minden vallásos szertartásra, melyet az állam vagy magánember nevében végeztek. A név eredete vitás; alakja szemlátomást a híd készítésére, főleg a Tiberisen vert első hídra, az ú. n. czölöphídra (pons sublicius) és az itt bemutatott áldozatokra (l. Argei) utal. Valószínű, hogy a név a víz ősrégi tiszteletével függ össze, melyet áthidalni óvakodott a vallásos félelem. A p. testületét hagyomány szerint Numa alapította; a pontifex maximuson kívül még négy patricius volt tagja, kiket a király nevezett ki. Cic. r. p. 2, 7, 4. Kr. e. 300-tól kezdve, a mikor már kilencz p. volt, a lex Ogulnia értelmében plebejus eredetűek is lehettek a testület tagjai. Sulla számukat 15-re, Julius Caesar 16-ra emelte; a császárok pedig mint pontifex maximusok tetszésük szerint szaporíthatták a collegiumot. A köztársaság korában a testület, melynek tagjai halálukig viselték tisztüket, üresedés esetén cooptatióval egészítette ki magát. Kr. e. 103-ban a lex Domitia a p.-ek választását a comitia tributára bízta; Sulla visszaállította a cooptatiót, de Julius Caesar izgatására 63-ban a lex Atia ismét eltörölte ezt az aristocratikus lejárást. A császárság korában a senatus előleges választását a comitia megerősítette. A pontifexeken kívül a collegium tagjai voltak: a rex sacrorum, a flamen Dialis, flamen Martis, flamen Quirini és három kisebb p., az ú. n. pontifices minores (Cic. harusp. resp. 6), a kik segédkeztek hivatalos teendőkben és szertartásokban, résztvettek az egész testület tanácskozásaiban és ünnepi lakomáiban. Régebbi időben csak éltesebb ember lehetett p. s más egyéb, főleg világi tisztséget nem tölthetett be. A pontifex maximus, a ki előzőleg rendszerint nagyobb politikai méltóságot viselt, sohasem hagyhatta el Italiát, tisztes házasságban kellett élnie, másodszor nem nősülhetett, halottat nem volt szabad érintenie, sőt még látnia sem. Állása, mint egyházi ügyekben a legfőbb emberé, nagyon tisztelt volt, s Numa királyi házában, a forum mellett levő regiában lakott. A colegiumban ő vezette a tanácskozásokat, melyekben döntő tekintélye volt; ő nevezte ki a legfőbb papokat, a rex sacrorumot, a flameneket, a Vesta papnőket; ő hirdette ki a testületek határozatot, s az ő szellemében szerkesztették a papi évkönyveket. Vallási ügyekben joga volt auspiciumokat és népgyűléseket tartani, valamint edictumokat kihirdetni. Bírói hatalmat gyakorolt a pontifexek, flamenek között; a Vesta szűzek fölött pedig szigorú apai hatalma volt. Liv. 2, 2. 37, 51. Cic. Phil. 11, 8. E jelentőséges hatalom magyarázza, hogy a császárok Augustustól kezdve maguk voltak a p. maximusok, s Kr. u. 382-ig még keresztyén császárok is fölvették e czímet. A pontifexek collegiuma áldozatokat mutatott be az állami Penateseknek, felügyelt az összes államilag elismert nyilvános és magánszertartásokra. Liv. 1, 20. Dion. Hal. ant. Rom. 2, 73. Bármily kétség merült föl az állam vallásos kötelezettségei vagy valamely szertartási forma fölött, a senatus és a főtisztviselők tőle kértek felvilágosítást, s kötelesek voltak határozata előtt meghajolni. A különböző vallásos (engesztelő, fogadalmi stb.) szertartások, felavatások alkalmával a tisztviselők meghivták a pontifexeket, hogy vigyázzanak a formák pontos megtartására, főleg az imák szövegére. Ők mondották elő az imát (praire verba), ha egy hős halálra szánta magát a haza érdekében. Liv. 8, 9. 10, 28. A pontifexeknek nemcsak a vallásos, hanem a polgári életre is jelentős befolyásuk volt, a mennyiben ők szabályozták mint csillagjárással foglalkozó emberek a naptárt, s ők ügyeltek föl az ünnepnapok megtartására. A római évbeosztás hiányossága miatt szükség volt időről-időre néhány napot, olykor egész hónapot is közbeszúrni (intercalare), hogy az évszakok természetének megfelelő időre essenek azok az ünnepek, melyet a természet életére vonatkoztak. Ezen intercalatiókra szükséges ismeretet a pontifexek saját érdekükben titokban tartották. Minden hónapban kihirdették, hogy mely napokon szabad vagy tilos politikai vagy jogi természetű ügyeket tárgyalni (dies fasti et nefasti). Bár Kr. e. 304-ben Cn. Flavius közzébocsátotta a naptárt, azért a pontifexek továbbra is gyakorolták az intercalatio jogát, s így könnyen támogathatták vagy gátolhatták pártok és egyesek politikai törekvéseit intercalaris napok, sőt hónapok önkényes megállapítására. E rendetlenségnek Julius Caesar mint p. maximusa véget vetett Kr. e. 46-ban naptárreformjával. A naptárfelügyelettel szorosan összefüggött az évi tisztviselők, főleg a consulok névsorának följegyzése, minthogy a consulok neve jelölte az évet, s ilyenkor egyúttal az év főeseményeit is följegyezték (l. Annales). A pontifexeknek mint a ritualis törvényekben jártas embereknek a magánéletben is sokféle felügyelői tisztük volt, így házasságkötés (confarreatio), örökbefogadás (adoptio) és temetés alkalmával. Eredetileg a polgári törvényekre is nagy hatásuk volt, a mennyiben egyedül ők ismerték a hagyományszerű törvényes formulákat (legis actiones) peres eljárásoknál. Sőt jogi véleményeket is adtak, melyeket a törvényszék mint jogszokásokat tisztelt az irott törvények mellett, s így azok a római jog második forrása gyanánt szerepeltek. A praetori állás szervezéséig (Kr. e. 366) egy pontifex neveztetett ki évenként, hogy a pereskedőknek felvilágosításokat adjon a törvényszéki eljárásokat illetőleg. E peres eljárásra vonatkozó szabályokat Cn. Flavius szintén közzébocsotta. A pontifexek szerepe Roma politikai életében oly jelentőséges volt, hogy a coloniáknak és municipiumoknak, melyek Roma mintájára szervezték alkotmányukat, szintén voltak pontifexeik.