Acies,

taxiV, csatarend, – I. A görögöknél.– 1. A görögök hajóhadi tactikájáról kellő tudósítások híján egész a perzsa háborúkig úgyszólván csak föltevésre vagyunk utalva. Határozott hajócsatarendjük nem volt; hosszú vonalban állottak föl az ellenséges hajóhaddal szemben s azon voltak, hogy mielőbb közel kerüljenek egymáshoz és ember ember ellen harczolhasson, akár a szárazon. Mozdulataikban a körülményekhez alkalmazkodtak. Harcz közben az volt a főtörekvésük, hogy az ellenséges hajót átlyukaszszák vagy evezőit eltörjék. Kedvelt fortélyuk volt az áthajózás (diekplein, diekploun poiesJai), mikor t. i. erősen neki hajtottak az ellenséges hajóvonalnak és sebesen keresztülhajóztak közte s a közben igyekeztek eltördelni az útjokba eső hajók evezőit, sőt ügyes fordulattal ki is lyukaszthatták a hajót. Ezt a módot a chiusiak már Ladénál (494) alkalmazták a perzsák ellen; az athenaeiek meg Artemisiumnál próbálták meg, s mikor a perzsa hajók körülfogták őket, minden oldalra frontot, kört (knkloV) alkottak ellenük. Her. 8, 8 skk. Ha sikerült áthajózniok, akkor az ellenséges vonal megett gyülekeztek s hátulról fenyegették azt. Ez ellen ügyes ellenálláson kívül úgy is védekeztek, hogy mindjárt kezdetben kettős vonalban sorakoztak (epitu ssesJai). Arginusaenél az athenaeiek egy vonalban, hajó hajóval szemben (antiprwroi) állottak ugyan föl, de hogy áttörés ellen védekezzenek, a két szárnyat tartalékvonallal erősítették meg. Xen. Hellen. 1, 6, 29 sk. Másik főfortély volt az ellenséges hajó körülkerítése (periplein), a mely ellen vagy a szárnyak kiterjesztésével vagy körcsatarenddel védekeztek. Mind a keresztülhajózásra, mind a bekerítésre egymásután sorban (epi miaV, kata mian naun, kata mian epi kerwV) vonultak föl a hajók, elől a legerősebb. Ha az ellenség kört alakított, azt az egymásután vonuló hajók összébb-összébb szoríthatták s végül a győzelmet kivívhatták. A félholdalakú támadóvonalat (mhnoeideV, Her. 8, 16) is alkalmazták. Mikor már az ellenséges hajó közelébe jutottak, az oldalának vágtak neki (embolh), hogy kilyukaszszák. Rossz harczmód volt az elől orral való támadás (prosbolh). A peloponnesusiak az ügyes athenaeiek ellenében közönségesen tengerszorosokat kerestek ki maguknak, a hol olyan harczra kényszeríthették őket, hogy ember ember ellen küzdött, mint a szárazon; a hol tehát a sokaság számított, nemaz ügyesség. L. Tengeri háború. – 2. Szárazon a görögöknél általában a phallanx (l. ezt) volt a legszokottabb csatarend, melynek harczmódja egész a peloponnesusi háboruig a nehézfegyverzetű gyalogságon (oplitai) alapult. A spartai könnyű fegyverzetű heloták főleg mint uraik fegyverhordozói szerepeltek. Ütközés közben a hopliták háta megé kerültek, parittyaköveket vagy gerelyeket dobáltak az ellenségre, a sebesülteket kihordták a tolongásból. Szintúgy használták föl az athenaeiek rabszolgáikat; nekik azonban volt polgári könnyű gyalogságuk is, az ijjászok (toxotai) A hopliták csapatai törzsek szerint jobbról balra párhuzamosan rendezkedtek az ellenség csatarendjével szemben hosszú egyenes rendben, mely legfölebb 8 sornyi mély volt; előnyomulás közben harczi dalt (paian embathrioV) énekeltek s midőn már közeledtek az ellenséghez, csatakiáltás (alala, eleleu) közt heves rohamot intéztek ellene s a viadal közvetlen közelségében rövid szúró vagy vágó fegyverrel folyt. A szárnyak erejétől függött leginkább a zárt rendek föntartása s épen azért azok voltak a kitüntető helyek. Ha a sereg egyes főrészei, a két szárny s a közép, különböző néptörzsekből állt, olyankor, amivel külön vezérletük volt, kevésbé törődtek egymással a viadalban s így többször megesett, hogy egyik rész győzött, a másik kettő pedig vereséget szenvedett. A legyőzött ellenség üldözése a lovasság s a könnyű gyalogság csekély száma miatt nem volt szokásban; különben is elég volt, ha az a fél, mely a harcztér ura maradt, győzelme jeléül tropaeumot állított föl. A Peloponnesusi háborúban már nagyobb szerepet játszik a lovasság és gyalogság; a szárnyakon foglalkozik, a hopliták viadalába azonban csak néha avatkozik be kivételesen. Thuc. 4, 96; 5, 73. Csak a tizezer visszavonulásában hozzák azonban a parittyások, ijjászok és dárdások működését a nehéz gyalogságéval kapcsolatba s előcsatározásra, a támadás megkezdésére és fedezésére használják föl. A phalanx is ott kezd veszíteni merevségéből, a mennyiben fölállításában a területviszonyokhoz alkalmazkodnak. Ugyanott fordul elő először egy második rend fölállítása is tartaléknak. Iphicrates a peltastákon kívül még egy fajta könnyű fegyverzetet állít föl zsoldosaiból könnyü pajzszsal, de hosszabb dárdával. A csatát rendesen a szárnyakon döntötték el és pedig, mivel a jobb szárnyon egyesítették a legnagyobb erőt, gyakran megtörtént, hogy a jobbszárnyak a szemben álló balszárnyakat legyőzték s szétkergették; a melyik fél aztán gyorsabban össze tudta gyüjteni embereit és rendezni phalanxát, az biztosíthatta magának a győzelmet az ellenfél lassabban gyülekező rendjeivel szemben. Ezen tapasztalaton okulván Epaminondas csatarendjének a spartaiak jobb szárnyával szemben álló bal szárnyára fektette a fősulyt s arra alapította a győzelem eldöntését. A balszárnyon tehát nagyobb mélységben (50 ember) állította föl hoplitáit s heves támadást intézett vele az ellenséges jobbszárny közepe ellen. Az ő phalanxának közepe és jobbszárnya e közben az összeütközéstől tartózkodva főleg arra ügyelt, hogy a ferdévé vált arczvonal meg ne bomoljon s az ellenség balszárnyát a fenyegetett jobbszárny támogatásában megakadályozza. Ez a lényege Epaminondas ú. n. ferde csatarendjének (loxh jalagx). Az ellenség felülkerekedésének meggátlására volt rendelve Pelopidas ú. n. szent csapata (300 ember), mely a támadóoszlop megül balról ékalakban (embolon) a kellő időben előrontott s az ellenségnek a jobb oldalát meg a hátát is fenyegette egyszersmind. Nagy Sándor megszünteti a thebaei szent csapatot s a döntő támadás súlyát a macedoni lovasságra helyezi át. Az ő csatarendjének már nem három, hanem csak két része van, t. i. a támadó jobb- és a védő bal szárny. A jobb szárnyon könnyü gyalogság (agriani ijjászok) áll, mellette balra nehéz és könnyü macedoni lovasság; ezek után a balszárny felé következnek: nehéz sorgyalogság, szövetséges és thessaliai nehéz lovasság, paeoniai könnyü lovasság. Az ütközetet a könnyü gyalogság kezdte meg a vonal elé vonulva; erre következett a macedoni lovasság rohama; a lovasságot követték a hopliták rendjei s a balszárny lovassága ferde vonalban. A hoplita palanx szerepe tehát a védelemre szorítkozik, kiterjeszti a vonalat s védi a támadó szárnyat a háttámadástól; a sereg tömegét teszi ugyan, de nem magvát. Rüstöw-Köchly, Gesch. d. griech. Kriegswesens, 268 skk. l. A diadochusok csatarendje ismét három részből áll; közepét sorgyalogság teszi, melyhez ijjászcsapatok és elefántok csatlakoznak; a két szárnyat, melyek egyike támadó, másika védőszárny, lovasság foglalja el. – II. A rómaiaknál. – 1. A púnok ellen viselt háborúk késztetik a rómaiakat hajóhad kiállítására (Polyb. 1, 20), bár hadihajóik voltak már előbb is. Eleinte a tengeri ütközetet is a szárazföldi módjára, személyes harczczal törekedtek eldönteni; e végből azon voltak, hogy kapócsáklyák (corvi, harpagones) segítségével az ellenséges hajót a maguké mellé húzzák. Ecnomusnál a púnok egyenes rendjével szemben háromszöget alakítanak, melynek egyik szöge ékalakban az ellenséges vonal felé irányul, avval által ellenben levő oldala pedig kettős vonalból áll. De nemsokára rátérnek az egyenes vonalú csatarendre, a melyet közönségesen kettősre (acies duplex), ritkább egyesre (a. simplex) formálnak, s hogy nagyobb mozgékonyságot adjanak neki, a két szárnyat s a középet elkülönítik. Bekerítés czéljából előfordul a holdalakú csatarend (a. lunata v. falcata) is. – 2. Szárazon a királykori legiók csatarendje a régi dór phalanx volt, a melyet a rómaiak az etruscusoktól vettek át (Fröhlich, Beitr. zur Gesch. der Kriegf. u. Kriegskunst d. Römer, 17 sk.); a nehéz gyalogságot t. i. előbb három, később hat sornyi mélységgel tömött arczvonalban állították föl. Ez a nehézgyalogság, az első három osztályból tette a legió magvát. A 4. és 5. osztály könnyű fegyverzetűeket (rorarii) szolgáltatott, a kik hajítódárdával s parittyával megkezdték az ütközetet s azután a phalanx mögé húzódtak vissza. Az accensi velati, úgy látszik, a pótcsapatot adták s alkalmilag fölhasználtattak különféle czélra (pl. útépítésre) is. A lovasságnak Servius Tulliusig fontos föladata volt. Mint nehézlovasságot arra használták föl, hogy az ellenséges vonalat áttörje; később azonban jelentősége alábbszállt s csak a szárnyakon foglalkoztatták (Marquardt-Mommsen, Handb. d. röm. Altert. II, 319 sk. Müller. Handb. d. röm. Altert. IV, 2, 707 sk.) Valószínűleg a samnita háborúk tapasztalatai késztették a rómaiakat a manipulusrendszer megteremtésére, hogy a legió nagyobb mozgékonyságot kapjon s így mind a támadásra és védelemre, mind a távoli és közeli harczra egyaránt képes legyen, azonkívül, hogy tartaléka is legyen a harczoló seregrésznek. Megtördelték tehát a phalanxot s három rendben (triplex acies) állították föl. Az első rendbe (prima acies) jött a hastati 10 manipulusa egymástól körülbelül olyan távolságnyira, mint a mekkora egy manipulus arczvonalának a hossza volt; a második rendbe (secunda acies), az első rend manipulusai közt hagyott hézag irányába, jutott a principes 10 manipulusa;végül a harmadik rendbe (tertia aceis), valamivel hátrább, a hastati manipulusainak irányába, a triartii 10 manipulusa. A csatarend tehát quincunx formájú volt:

Ez a forma megmaradt akkor is, midőn később a manipulusokat könnyebb mozgás czéljából két-két centuriára osztották föl; a manipulus egysége ugyanis még mindig meg volt annyiban, hogy két centuriája egymáshoz zárkózott s a jobb szárnyon álló centurio vezetése alatt állott az egész manipulus. Embereik oldalt és hátul zárt rendekben (confertis ordinibus) 89 cm.-nyire állottak egymástól, ritkultabb rendekben (laxatis ordinibus) kétannyira. A támadást a könnyű fegyverzetűek (velites) kezdték meg s mikor már lövésnyi távolságra volt az ellenség, manipulusaik megé húzódtak vissza. A hastatira került most a sor; ha ezek engedni voltak kénytelenek, a manipulusaik közt levő nyilásokon a principes léptek elő, amazok meg visszahúzódtak; a principes szorongatása esetén a triarii vagy pili, a kik addig pajzsaik megett térdeltek, fölemelkedtek (res ad triarios venit = végsőre kerül a dolog) s a másik két rendet közeikbe vevén zárt vonalban nyomultak az ellenségre (Marquart-Mommsen, u. o. 340 sk.). A lovasság itt mellékes szerepet játszik. A könnyű fegyverzetűeket néha a rend nyílásainak kitöltésére használták s centuriánként megoszolva manipulusaik két oldalára léptették föl; mikor azonban szükség lett a nyilásokra akár az ellenség elefántjainak átengedése végett, akár azért, hogy fegyvereik kényelmesebb kezelése czéljából soraikat tágabra nyithassák (laxati ordines), akkor visszavonultak manipulusaik megé. Scipio Zamánál quincunx helyett mind a három rend manipulusait egy irányban állította föl egymás megett, hogy a púnok elefántjainak szabad útat nyisson. Polyb. 15, 9. A censuskülönbséget már a manipulusrendszerben lassankint a korkülönbség váltotta föl, s e szerint történt az előlépés a velties közül a hastati, ezek közül a principes, ezek közül végre a triarii közé. A római polgárság birtokviszonyainak változása s a szegénység terjedése már a pún háború előtt szükségessé tette a legalacsonyabb censusfok leszállítását (Polyb. 6, 19, 2), hogy annál többet vonhassanak be a hadi szolgálatba. A censuskülönbség teljes megszüntetése dilectus tekintetében a Marius nevéhez fűződik. Minthogy ugyanis a gazdag polgárok mindinkább vonakodtak a katonai szolgálattól s a kényszerítő rendszabályok sikerteleneknek bizonyultak: a szükség parancsolta, hogy a katonai szolgálatot a szegény polgárok (proletarii, capite censi) keresetforrásává tegyék és zsolddal jutalmazzák. A dilectus helyébe tehát toborzás (conquisitio) lépett. A legiónak eddigi fölosztása hastati-, principes-, triarii- és velitesre fegyverzeti különbségen is alapult. Marius az egész legiót egyforma fegyverrel, a pilummal látta el s ezáltal minden rangkülönbséget megszüntetett az egyes seregrészek között. A cimberháborúban a manipulus rendszert is gyengének tapasztalták, mert hármas rendje tartósabb harczra volt számítva, a cimberek harczmódja ellenben az első roham hevességére és erősségére volt alapítva s a manipulusrendszer nyílásai megkönnyítették a cimber lovasságnak a csatarend áttörését és megzavarását (Marquardt-Mommsen, u. o. 422 sk.). Meg kellett tehát az egész legiót erősíteni s a főerőt, mely azelőtt a döntésre föntartott triariiban egyesült, megosztani. Igy jött létre a cohorsrendszer. Már a harmadik pún háborúban is egyesítették kettőnként a manipulusokat úgy, hogy egy rendben 10 manipulus helyett 5 kettős manipulus állt, megfelelő távolsággal. Még ennél is összébb vonta a manipulusokat Marius (?), a ki tíz, 400–500 emberből álló, cohorsra osztotta föl a legiót; ütközetre mind a 10 cohors egy vonalban állott föl (simplex a.) egyenlő távolságban egymástól. Később a cohorsokkal is triplex aciest formáltak (Julius Caesar) úgy, hogy az első rendbe 4, a másik kettőbe 3–3 cohors jutott:

Mindenik cohorsban a három manipulus egymás mellett, az egyes manipulusok két centuriája egymás megett állt. A cohorsok közt és megett kbl. cohorsnyi hosszaságú, illetőleg mélységű távolság volt; csak a harmadik rend állott hátrább, hogy könnyebben változtathassa állását, ha valamely részen szükség volt a segítségére. A támadás vagy egyenes vonalban (longa fronte) történt, úgy, hogy a gyalogság a középen (media acies) foglalt állást, a lovasság (socii és auxilia) pedig a szárnyakon; vagy ferde csatarenddel (obliqua acies), mely esetben pl. a jobbszárny (dextra a.) az ellenséget szárnyban támadta meg s a balszárny (sinistra a.) azalatt hátrább maradva csupán az igazodásra, vagyis az arczvonal föntartására ügyelt; vagy ékalakban (cuneus, katonanyelven; caput porcinum), mikor a csatarend közepe a két szárny hátrább maradásával ékformában nyomult előre az ellenség centrumának áttörésére. Ez utóbbi ellen ollóalakú (forfex) vagy öblös csatarenddel (sinuata a.) védekeztek. Körbe (orbis) bekerítés esetén álltak. A hármas csatarenden kívül a körülményekhez képest az egyszerű, a kettős, sőt a négyes csatarendet is alkalmazták; így nevezetesen Caesar (b. Afr. 13, 81; b. c. 3, 67. 89. 93; b. G. 3, 24. V. ö. Rüstow-Köchly, u. o. 118 skk.). Augustus alatt, és egy ideig utána is, a kettős csatarend van szokásban, melyben mind az első, mind a második rend 5 cohorsból áll. Később azonban a phalanxra térnek vissza, melynek Hadrianus idejéből ilyen leírását ismerjük: a legionariusok 8 hézagtalan sorban állanak föl; e sorok közül az első négy pilummal, a hátsó négy pedig lanceával van fegyverkezve; a 9-dik sort íjjas auxiliares képezték; a phalanx két szárnyán és háta megett állott a lovasság, végre leghátul egy válogatott csapatokból szervezett tartalék, hogy a hol a szükség kivánta, segítségül lehessenek (Marquardt-Mommsen, u. o. 576 l.)