Posidon

Poseidwn, Poseidawn, Neptunus, a tengernek legfőbb ura és parancsolója. A P. név jelentésére világot vetnek a dór PotidaV és PoteidaV, továbbá az ion PosidhV és PoseidhV alakok. Ezeknek segítségével jutunk a Poteidan, Poseidawn és végre a Poseidwn alakokhoz, melyek viszont a potoV, potizw és potamoV szavakkal függnek össze. Ezen magyarázat szerint, mely igazat ád a stoikusoknak, P. az a világszellem, mely a nedvesben nyilvánul. Diog. Laërt. 7, 147. Ám ez a felfogás már jókor úgy alakult, hogy az általában tett nedves elem helyébe a tenger lépett különösen. Az istenek nemzedékrendjére vonatkozó őshagyományok ezt a főistenek atyafiságos osztályával hozzák kapcsolatba. P. mytholigája tulajdonképen ezen osztálylyal kezdődik, melynek értelmében mint Cronusnak és Rheának fia megkapta a tengert, holott a többi Zeusnak és Hadesnek jutott. Gyermek- és ifjúkoráról a mythus alig említ valamit. Testvéreivel együtt Cronus őt is elnyeli és ismét kiadja. Mantineai és rhodusi mondák szerint Rhea P.-t egy juhnyáj közé rejtette és helyette egy fiatal csikót adott Cronusnak, ép úgy mint Zeus helyett egy követ. Paus. 8, 8, 2. Rhodus szigetén viszont azt mesélték, hogy a Telchinek, a tenger fiai, és a sziget első lakói kapták meg a kis P.-t azon czélból, hogy fölneveljék. Ők ezt egy Caphria nevű Oceanis segítségével teljesítették és a felnőtt istent megajándékozták hatalmának ismeretes jelvényével, a háromágú szigonynyal, a mely gyakorlati jelentőségére nézve semmi egyéb mint a középtenger tinhalászainak hajító fegyvere, a mely azonban az isten kezé ben hatalmának jelvényévé lesz, a melylyel a hullámokat felkavarja és lecsillapítja, a földet magyarázza, hegységeket hasít, földrengést okoz, a sziklákból forrásokat és paripákat csal ki. Érdekes, hogy P.-t Hesiodus (theog. 453) Zeus bátyjának, Homerus ellenben öcscsének mondja. A Gigasok ellen való küzdelemben P.-nak is része van; Polybotest a tengeren által Cos szigetéig üldözi, szigonyával egy sziklát ketté hasít és a letört darabot az óriásra hajítja, a mi által a hagyomány szerint a Nisyrus nevű szigetecske keletkezett. Apollod. 1, 6, 2. Figyelemre méltó az a fölfogás, a melylyel Homerus P.-nak Zeushoz való viszonyát bemutatja. P. föltétlen ura a tengernek, de azért a villámok uránál még is kevésbbé hatalmas és tekintélyes. P. neheztel ugyan, valahányszor Zeus heves beszéddel rá akar ijeszteni; mi több egy ízben Herával és Athenével szövetségre lépett, hogy majd az istenek atyját megkötözik (Il. 1, 400), azonban mikor tettre kerül a dolog, mégis csak enged Zeusnak és az istenek tanácsában készségesen engedelmeskedik neki. Viszont Zeus elismeri, hogy P. az istenek közül a legtisztesebb és legderekabb (presbutatoV cai aristoV, Hom. Od. 13, 142), és helyben hagyja, hogy P. az, a ki sötét fürteivel körüljárva (cuanocaithV) a földet körülövezi (gaihocoV), a tengeren széltében-hosszában uralkodik, parancsol a tengeri isteneknek és a habok alatt rejlő palotájából intézi a tenger összes tüneményeit, melyek akaratától, sőt szeszélyétől függnek és a melyekkel az isteneknek kedvenczeit is üldözőbe veszi és meggyötri. De nemcsak a tengeren uralkodik korlátlanul, a szárazföldnek alapjait is megrengeti, mert hiszen ő az a földet rengető (ennosgiaioV, enosicJwn, tinactwr gaiaV), a ki szigonyával egy csapásra megalkotta a Tempe völgyét, hogy a Peneus megáradt hullámai lefolyhassanak, és ő az a sziklazúzó, a kit Thessaliában ezen a néven tiszteltek. Szóval P.-ban személyesítették meg a tenger hatalma mellett a tenger haragját, szilaj erejét és ezer szeszélyét. Jaj annak a halandónak, a ki P.-t megbántja. Odysseust, a ki P. kedves fiát Polyphemust megvakította, kegyetlenül üldözi és addig hányja-veti ismeretlen tengereken, a míg Zeus, a ki sokáig elnézte P. féktelen haragját, végre is megsokalja a dolgot és P. távollétében a többi istenekkel egyet értve hamarosan kicsinálja, hogy a sokat szenvedett hős hazájába vissza térhessen. Hom. Od. 1, 11 skk. 68. P. különben a trójai háborúban az ostromolt város ellen foglalt állást, még pedig azért, mert Laomedon király, kinek számára P. Apollóval egyetemben Ilion falait építette volt (Hom. Il. 7, 452. 21, 443), nem adta meg az istennek az előre kialkudott jutalmat. Hor. od. 3, 3 22. P. büntetésül egy szörnyeteget küldött, mely az országot pusztította, és a melynek utoljára is a király leányát Hesionét kellett fölajánlani. Mindezen és más mondákból és e cultus (l. alább) világánál P. többszörös minőségben lép elénk, még pedig: 1) mint a tenger ura; 2) mint a földrengések és a föld méhében rejlő titokzatos erőknek intézője; 3) mint a források védője és a belőlük fakadó mezei áldás gondozója (jutalmioV) és 4) mint a lóversenyek ura (iippioV). A tenger ura fényes palotában lakik feleségével Amphitritével egyetemben, a ki szintén nem egyéb mint a hullámzó tengerének egyik megszemélyesítése. Gyermekük Triton, a ki szüleivel együtt lakik az aranyos palotában a tarajos hullámok alatt. Ebből a palotából emelkedik ki P., valahányszor szükségét látja; tengeri istenségek veszik körül kocsiját, haja sötéten omlik vállaira, melle hatalmasan domborul, szemei zöldek mint a tenger. Paus. 1, 14, 5), testét sötét palást borítja. Ha már a hullámokon végigkocsizott és birodalmát bejárta, megint visszatér a tenger alatti palotájába, a honnan ráér szemmel tartani a halászokat és pártolni a tenger mellett lakó kalandor népeket, a kik eredetüket ő rája vezették vissza. Nemcsak vihart, vészt és hajótörést tud küldeni, hanem kedvező szelet is; tud lágy és barátságos lenni, és saját kezével vezeti a hajót a biztos partra. Plaut. trin. 4, 1. Hom. Il. 9, 362. Így lesz aztán a tenger segítő és győzelmi istene, a ki a hajókat diadalra vezeti és a kihez a tengeri hősök búban és örömben fordulnak. Hdt. 7, 192. Lényegesen más a földet rengető P. szerepe, azé az istené, ki a tengert mint a föld belsejében lefolyó titokzatos változások okát jelképezi. Már az ókorban tudták, hogy a földrengések java részét földalatti vizek hatásának kell tekintenünk, és ezt a hatást is P.-ban személyesítették meg. Már Homerusban találunk egy helyet, a melyben ez a felfogás tükröződik. Zeus odafenn dörög és villámokat szór, P. alant a földet rengeti, úgy hogy alapjaiban reszket. Hades pedig a mélységben ijedten ugrik fel alvilági trónjáról, attól való féltében, hogy P. fejére dönti az alvilág boltozatát. Il. 20, 54 skk. Ezt a felfogást, mely szerint a földrengések P.-tól erednek, az egész ókoron keresztül követhetjük. Az achajai Helice város elsülyedését az isten haragja okozta. Strabo 8, 384. Diod. 15, 49. Paus. 7, 24. Midőn Spartában a földrengés javában dühöngött, az egész nép P. tiszteletére a paeant énekelte. Xen. 4, 7, 4. Paus. 3, 11, 8. Delost is ő rögzítette a tenger fenekéhez és a kóbor szigetet állandó helyhez kötötte. Verg. A. 3, 73. Midőn Thera mellett 237 Kr. e. egy vulkáni kitörés alkalmával új sziget merült fel a tengerből, a rhodusiak tüstént oda hajókáztak és P.-nak templomot alapítottak. És igy valahány szigeten és parton földrengések nyomaira akadtak, mindenütt P. félelmetes szigonyának hatását látták. Így egyebek közt, midőn az isthmusi csatorna munkálatait a minduntalan fel-felbuzgó források megakadályozták, P.-t kérték, hogy ezt a bajt szüntesse meg, mint a ki a földalatti forrásoknak parancsol. Mikor pedig a hévvizek folyton egyre fakadnak, beszüntetik a munkát mint hiábavalót. De nemcsak azoknak a forrásoknak istene P. melyek a föld belsejében forrongnak, de még inkább azoké a vizeké, melyek a föld belsejéből békésen előtörve mint kútfők, források és folyók okozói minden növényzetnek és virulásnak. Ezért is szoros összefüggésben van minden tenyészet bölcsőjével az anyafölddel és annak megszemélyesítőjével Demeterrel. Arcadiában épenséggel azt regélték, hogy P. és Demeter szerelmi frigyben egyesültek és hogy ezen frigynek gyümölcse Persephone lett. P. ezen jelentősége az imént említett arcadiai mondán kívül még különösen Troezen és Argolis helyi hagyományaiban domborodik ki. Troezenben azt regélték, hogy ezt az országrészt eredetileg Oraeának nevezték egy Orus nevű törzsökös hősről, kinek leánya Leis P.-tól egy Althepus nevű fiút szült és ezen a réven virágzó régi családoknak ősanyja lett. Viszont Argolis, a mely természettől száraz és forrásokban szegény volt, helyi mondáiban ezen csapásokat szintén P.-nak panaszolta fel, a mennyiben egy argolisi mythus szerint, midőn P. egykor Herával az ország birtoka felett versengett és az istenek Inachust tették meg birónak és az utóbbi Hera javára döntött, P. dühre lobbant és az összes forrásokat kiapasztotta. Efféle versengésekről, a melyek mind P. hátrányára ütköztek ki, a hagyomány ismételten megemlékezik. Igy versengett Athenével Attica birotkáért (l. Cecrops), nemkülönben Apollóval, a kinek végre is átengedte Delphit és cserében a kis Calauria szigettel kellett beérnie. Mindezen hagyományok nyilván arra mutatnak, hogy P.-t az őskorban sok olyan helyen is tisztelték, a melyek a tengerrel semmiféle összeköttetésben nem állottak. Mikor aztán kizárólag a tenger istene lett, természetszerüleg ezen helyeken az iránta való érdeklődés megcsappant és helyét az oltárokon és a hívők fohászaiban más istenségek foglalták el. Ámde mindezen eddig felsorolt szerepnél hasonlíthatatlanul nagyobb P. jelentősége azon vonatkozásoknál fogva, melyekben őt a görögök a lovakhoz és lóversenyekhez képzelték. Hogy hogyan jutott P. ehez a szerephez, mindeddig a mythologia vitás pontjainak egyike. Vannak, a kik ezt úgy magyarázzák, hogy P. a lovat, a mely nedves pázsitos legelőkön, források és folyók mellett szeret tartózkodni, az emberek gyönyörüségére teremtette és egyúttal megtanította a halandókat, hogyan kell a lovat ápolni és kormányozni. Az emberek viszont hálából P.-t tették meg a lóversenyek legfelsőbb védőjének és őt tisztelték ebbeli minőségének megfelelő áldozatokkal és fogadalmakkal. Egy másik magyarázat szerint P. ebbeli minőségében egy külföldi cultus nyoma rejlik, a mely cultus a tengeren túlról jött a lóval és lótenyésztéssel egyetemben. Viszont egy harmadik magyarázat arra támaszkodik, hogy itt tulajdonképen hasonlatról van szó a tenger hullámai és P. vadul robogó paripái között, miket a tenger ura és parancsolója megfékez. Tény az, hogy a hullámzó víz mozdulatai és a tömegekben rohanó paripák körvonalai között oly nagy a hasonlatosság, hogy a nagy hullámokat Olaszországban a nép most is cavalli (lovak) néven jelöli. P.-nak mint a lovasok és lovak védőjének jelentőségét kiegészítik az első ló teremtésére vonatkozó mondák. Egyes mondák szerint P. szigonyával megüttöte a sziklát és abból forrás helyett vágtató paripa jött elő (Pind. pyth. 4, 246); egy másik monda egy Arion nevezetű lovat egyenesen P.-tól származtat, még pedig úgy, hogy apja P., anyja Erinys. Más irányban P. ismét úgy szerepel, mint a ki válogatott szépségű lovakkal ajándékozza meg a hősöket és félisteneket; tőle valók Achilles csodálatos lovai (Hom. Il. 23. 277), nemkülönben a Dioscurusok isteni paripái. Ehez képest azután lóáldozatokkal tisztelték P.-t, pl. Argolisban, a hol felnyergelt lovakat áldoztak egy forrásnál, a melyről azt hitték, hogy a tengerrel összeköttetésben áll. Így alakította ki a hellen nép teremtő képzelete P.-t, a kit azután nagyszámú szerelmi viszonyai által megtett fényes nemzetségek ősévé, hősök és félistenek apjává, a kik viszont P. tiszteletére számtalan templomot és oltárt alapítottak és így őt különösen az aeoliai és ion törzsek lelki életével elválaszthatatlan kapcsolaba hozták. – P. tisztelete Görögországban általánosságban el volt terjedve, mindazonáltal mégis leginkább tengerpartok mentén és szigeten áldoztak neki; kiváltképen sürün találkozunk P. oltáraival és templomaival a Peloponnesusban. Homerus szerint tiszteletének főhelye Pylus, Nestor városa, a ki nemzetségét P.-tól származtatta (Od. 11, 254 sk.). A történelmi időben nevezetes volt az isthmusi szentély Corinthus mellett, a hol minden negyedik évben az isthmusi játékokat ünnepelték. Ott látták az Argo hajót mint fogadalmi ajándékot. Apollod. 1, 9, 27. Ott ajánlották föl a görögök a perzsa háborúk után közös ajándékul az istennek óriási érczszobrát. Hdt. 9, 81. Az ion városok közül P. tiszteletében különösen kitüntek a Peloponnessus északi partján Helice és Aegae. Hom. Il. 8, 203. De tévednénk, ha azt hinnők, hogy ezek voltak a legfontosabbak. Ellenkezőleg az ion városokban, nemkülönben Achaiában, Calauria szigetén és Tenusban minduntalan találkozunk régi amphhictyoniákkal, törzsek szövetkezéseivel, és hasonló politikai intézményeikkel, a melyek mind P. tisztelete körül csoportosultak. Általában megülték az ionok Poseidon havát, a melynek első napjain az istennek ritualis ünnepségeit ülték. Az ionok kivándorlásaik alkalmával is gondosan megőrizték, illetőleg magukkal vitték P. tiszteletét. Midőn gyarmataikkal Kisázsiába áttelepedtek, a Mycale hegyfoknál megalapították P. főfő-szentélyét, a melyben legnagyobb ünnepségüket, a Pannoniákat ünnepelték. Hdt. 1, 148. Hasonló módon vonult P. tisztelete Troezenből Halicarnassusba és a lucaniai Posidoniába, mely utóbbi mai napig Paestum néven P. tiszteletének egyik legkiválóbb emléke. A mi magát a cultust illeti, az állatok közül kedves volt neki a paripán kívül a hal és különösen a delphin; a fák sorából a fenyű, nemcsak azért, mert sötétlő zöldje megegyezett a tenger szinével, hanem azért is, mert belőle építették a hajót; fő-fő áldozati állatai P.-nak a bikák, különösen a feketeszínűek, továbbá a kanok és kosok; a felkantározott lovak (l. fentebb) ritkán kerültek sorra. Így tisztelték a tenger urát és parancsolóját Hellas verőfényes partjaitól egészen Byzantiumig és addig az oltárig, mely a fekete tenger torkolatánál állott. Helyenként vele együtt tisztelték feleségét Amphitritét, nemkülönben Melicertes Palaemon tengeri daemont és ennek anyját Ino-Leucotheát. Templomai közül különleges érdekű volt a mantineai, melyet a hagyomány szerint Trophonius és Agamedes építettek, még pedig fából, és a melyben egy tengervizű forrás fakadt fel. – P.-nak müvészeti ábrázolásai aránylag későn tünedeznek fel. Archaistikus szobrairól és olyan őskori domborművekről, melyek őt egymagában ábrázolják, egyáltalán nincs tudomásunk. De még a régebbi vázaképeken is, melyek vele és mythusaival foglalkoznak, alig vagy épen semmi nyoma az isten tudatosan egyéni alakitásának. Igaz, hogy mint érettebb korú, sőt tisztes férfiú jelenik meg, mindig szakállasan, többnyire hosszu köntösben és erélyesen kilépő mozdulattal; de ezt az alakot legfölebb a háromágú szigony sejteti P.-nak, melyet a tenger ura és parancsolója számára talán a tinhalászoktól kértek kölcsön a vázaképek mesterei. Ettől és a haltól eltekintve, melyet néha napján kezében tart, a vázaképek és különösen a pirosalakos vázaképek P.-ja ugyanúgy lehetne Zeus is, a kitől csak csekély külsőségekben (fenyű-koszorú, stb.) különbözik. Valamivel több élet és változatosság van az archaistikus domborművekben. Az isten hol úgy jelenik meg, a mint két kezében a delphinnel és kormánybottal a lecsillapított hullámok felett méltóságosan végigsiklik (asjaleioV, Wieseler, Alte Denkm. 2, 73), hol úgy, a mint őt régebbi pénzek és érmek, különösen Posidonia (Paestum) érmei mutatják. Az utóbbiakon az isten, kinek tagjai izmosak és a durvaságig erőteljesek, teljesen meztelen. A vállaira vetett chlamys, mely különben a gyors menetben karjaira csúszott, inkább csak díszül szolgál, balját parancsolólag előre nyújtja, jobbjával a szigonyt emeli döfésre, mint a harczias, haragos uralkodó (Triainocratwr). Haja félrövid, szakálla hegyes. Lehetséges, de nem bizonyos, hogy ezt a fejlődő typust használta fel annak a hét rőf magas fogadalmi colossusnak mestere, melyet a győztes hellenek a plataeaei diadal emlékére emeltek az isthmuson. Annyi azonban tény, hogy a Parthenon csoportozataiban még mindig kétféle jellegű P.-nal találkozunk. Az egyiken (az Athenával versengő P.-ban) Phidas teremtette meg azt a képet, melyet Homerus P.-nak széles melléről fest (2, 478: sternon de Poseidwni). Ez az a híres torso, melyről az ókori művészetnek egy kiváló ismerője azt mondja, hogy «foglalata mindannak az erőnek, vaskosan hatalmas és lendületesen mozgalmas elemnek, a mely az antik képzőművészet körében az emberfeletti nagyságú emberformák terén az utókorra jutott». Ezzel szemben az a P., a ki ugyancsak a Parthenon frizén az istenek tanácsában Apollo mellett jelenik meg, határozottan más, nyugodt és békés jellegű. De bármily fenséges és tiszteletreméltó volt a Partheon diszítőinek művészi tevékenysége, a typikus P.-alakot mégsem ők alkották meg, de még Euphranor sem, a ki az ecsetet és vésőt egyenlő genialitással forgatta és a 12 főistenségnek athenaei csoportjában P.-t oly fenségesen festette meg, hogy Zeus számára már nem maradtak még fenségesebb vonásai. Val. Max. 8, 11, ext. 5. A taypiksu P. alakot Lysippus alkotta meg, még pedig úgy, hogy motivumnak használta a partról a sík tengerre kitekintő hajós alakját, a mint a messze vizekre kémlel, egyúttal azonban a tengerészeknél megszokott mozdulattal egyik lábát fölemelve sziklára támasztja. Nyilván ebben a helyzetben alkotta meg Lysippus P. érczszobrát az isthmusi szentély számára, a honnan ez a typus lassankint mindenfelé elszármazott; tény az, hogy a ránk maradt P.-szobrok ezt a typust mutatják, legfeljebb azzal a különbséggel, hogy az isten feltámasztott lába alatt hol delphint látunk, hol egy hajónak az orrát, hol mind a kettőt (a 679. ábra P. márványszobra Dresdenben; a 680. á. P. márványból faragott fejét mutatja a római Museo chiaramonti eredetije után, a melyen egyes hajfürtök és a mellrész modern kiegészítés). Szinte fölösleges megjegyeznünk, hogy a háromágú szigony szintén mindenütt előfordul, és typikus jelentőségű. Magasabb művészi szempontból és különösen művészi egyénítés szempontjából nagyon érdekes a P. fejtypusa, a mint az a Zeuséval párhuzamosan és tőle mégis megkülönböztetve kialakult. E tekintetben nem hozhatunk fel kiválóbb művészi mintát annál a palermói mozaiknál, a mely a Krisztus utáni első századból való ugyan, de műtörténeti nemzedékrendje visszanyúlik a Kr. e. harmadik századba (Overbeck, Atlas, 11, 8 sz.). A mozaik P. fejszabását úgy mutatja be, hogy egyrészt nyilvánvaló a Zeusszal való rokonság, de másrészt rögtön nagyszámú különbségek ötlenek fel rajta. Ilyenek az aránylag keskeny és összenyomott homlok, az erélyes, és kissé durva orr, a szilajon össze-vissza csapzott hajzat, melyet hol a tenger vize ragasztott a homlokhoz, hol a tenger sós szellője lenget. Ehhez járul az izgult, veszedelmeket kergető és azért a viharedzett tengerészre emlékeztető arczkifejezés. Úgy látszik, hogy Lysippuson kívül más nagy mesterek is szivesen foglalkoztak P. ábrázolásával, legalább erre mutat az a sok bronz- és éremkép, melyeken P. állva, ülve, sőt trónolva jelenik meg. Ezeken a szobrokon viszont a testalkotás érdekes, a mely határozottan a tengerészek boncztani tulajdonságainak tanulmányozására mutat. Jellemző pld. a mell- és karizmok fejlettsége, melyekhez képest az alsó tagok jóformán szegényesen vannak kifejlődve; a tengerészeknél az evezés és úszás fejleszti a kar- és mellizmokat, s ennek alapján ábrázolták a hellenek művészei a tenger istenét. A bronzszobrok közül kiemelendő egy müncheni (Lützow, Münchener Antiken, 26 tbl.). Figyelemre méltó ábrázolásokkal találkozunk P.-t illetőleg a reliefek és mozaikok terén, melyek elég sűrűn foglalkoznak P. mythusaival, szerelmi kalandjaival és különösen azzal a versengéssel, melyet Athenával Athenae város uralmáért folytatott (az utóbbiakat a Pallas Athene czikkben beszéltük meg). Egy fekete alakos vázán (Gerhard, Auserlesene Vasenbilder, 1, 10) úgy látjuk P.-t, a mint kocsiját szárnyas fehér paripák vonják. A gemmákon többnyire Amphitritével egyetemben jelenik meg, körülvéve tengeri udvartartásától, a Tritonoktól, nereisektől, kik halfarkú lovakon ülve kergetőznek az isteni pár körül. Érdekes, hogy Amphitritének fürtei között néha rákollókkal találkozunk, ép úgy mint a hogy P. hajzatába tengeri növények fonódnak. P. és Amphitrite ezen felvonulása hovatovább ép oly kedves motivuma lesz a művészetnek mint a Bacchusé. Scopas óta egyre-másra foglalkoznak vele a művészek, még pedig különös tekintettel a mellékalakoknak egyre gazdagabb kiképzésére. Ezt a népszerűséget P. és Amphitrite diadalútja megtartotta a későbbi művészetben is. Csakhogy míg az ókori művészet körében P.-nak alakja magában véve is nagy szerepet játszik, és a csoportképek, melyekben a tenger istene csak részleges szerepet játszik, a vázaképekre és a kisebb művészet termékeire jutnak, addig a renaissance, rococo és barokk nagymesterei, a plafondképek, gobelinek és szökőkut-csoportok művészei mind mind a P. diadalútját variálják. Azt veszik körül játszi vízsugarakkal, azt szövik selyembe és festik a paloták plafondjaira, míg végre napjainkban túltesz rajtuk a nagy orosz mester Ajvazowszky, a ki páratlan művészettel a diadalmasan előnyomuló tengerár hullámaiba festi bele P. beszélő lovainak lábait; a tajtékot a szél P. szigonya irányába szórja, míg az isten és neje arczát a vihar fakó fénye világítja meg; ez P. diadalútja. – A rómaiak Neptunusának, az idők folyamában P.-nak egy kalap alá foglalt istenségnek lényegét és eredeti természetét az őskor homálya takarja. Hogy azonban a Neptunus pater az ősrómai isteneknek (dii indigetes) egyike volt, arról nemcsak az tanuskodik, hogy neve határozottan italiai, hanem az is, hogy ünnepségeivel már a legrégibb naptárban is találkozunk. Ez az ünnepség (Neptunalia) julius 23-ára esett és azzal a szokással járt, hogy az ünneplők gallyakból sátrakat (umbrae, sciadeV) készítettek. Úgy látszik, arra kérték az istent, hogy óvja meg őket attól, hogy a források az égető nyári hőségben teljesen kiapadjanak. Erre mutat az a körülmény, hogy a guldizzolói (Milano melletti) parasztkalendarium (CIL I² p. 253) a földművesre nézve fontos napok sorába a Neptunaliákat is felvette, melyek azonkívül a Menologia rusticában is előfordulnak. CIL I² p. 281. Ebből látszik, hogy N. eredetileg valami összefüggésben volt a vízzel, e sós elemmel, melynek nyoma ott van a Salacia istenasszony nevében is, a ki mint S. Neptuni a vizek istenével párosítva fordul elő. Gell. 13, 23, 2. Varro, l. l. 5, 72. Serv. A. 10, 76. Augustin. de civ. dei 6, 10. 7, 22. Azonkívül Neptunus köréhez tartozott egy Venilia nevű istenasszony is (Schol. Aen. 10, 76), a ki azonban lassankint egészen más (mondhatnók, hogy őstörténeti) irányban szerepel (hol Turnus anyja, hol Janus kedvese és Canens anyja. Serv. Aen. 6, 91. 7, 366. 12, 29. Ov. met. 14, 334. De Salacia sokkal jelentősebb szerepre jutott. Az ő nevét a salummal hozták kapcsolatba (Paul. p. 481Th: salum ciere, hoc est mare movere); azután pedig ugyanúgy azonosították Amphitritével, sőt Tethysszel, mint a hogy Neptunust egynek vették P.-nal. Pacuv. frg. 418 Ribb. Apul. met. 4, 31. apol. 31. Serv. Aen. 1, 144. Georg. 1, 31. Hogy a P.-cultus mikor honosodott meg Romában, arra az első ágyáldozat (lectisternium) idejéből (399. Kr. e.) következtethetünk, mely alkalommal N. és Mercurius egyszerre részesültek ilyen megtiszteltetésben, talán azért, mert P. cultusát tengerentúli kereskedők hozták Romába. Liv. 5, 13, 6. Dion. Hal. 12, 9. Ennek daczára N.-nak templomáról jóval későbben szerzünk tudomást, akkor is csak véletlenül, egy prodigiunak említése alkalmából. Liv. 28, 11, 4. Dio Cass. frg. 56, 62. Melb. Ez a templom a Circus Flaminius tájékán volt, eredetileg egyszerűbb felszerelésű lehetett, de mikor Cn. Domitius consul 32-ben megújította, egy csapással a legkiválóbb műremekekkel (Scopas műveivel, P.-t, Thetist, Achillest, a Nereiseket ábrázoló reliefekkel) telt meg. Plin. n. h. 36, 26. Ennél a templomnál, ha nem is értékesebb tartalmú, de kétségkívül híresebb volt az a másik, melyet M. Vipsanius Agrippa 25-ben épített tengeri győzelmeinek emlékére a Mars mezőn, s a melylyel összefüggésben állott az a porticus, melyet képes díszéről neveztek volt el (porticus Argonautarum). A görögök poseidwnion-nak nevezik (Dio Cass. 66, 24), latinúl az elfogadott elnevezés úgy látszik basilica Neptuni volt. Spart. Hadr. 19, 10. A Circus Maximusban oltára volt, és ott ünnepelték évenként a Neptunus Consus (tanácsadó) tiszteletére állítólag Romulustól (Liv. 1, 9) alapított Consualiákat. Ettől eltekintve azonban N. isten tiszteletének nyomaira meglehetősen elvétve akadunk. Midőn 217-ben a 12 főistennek nagy állami lectisterniumot rendeznek, N. Minervával osztozik az alkalmi díszlakomán, s ezt az ünneplést N. azon czímen kapja, hogy a tengernek ura és veszedelmeinek elhárítója. Mikor a római hajóraj horgonyait fölszedi (pld. scipiónak Africába való átkelésekor. App. Pun. 13), hivatalból áldoznak Juppiternek és N.-nak. Hasonlókép cselekszik Augustus is, mikor hajóit a Sextus Pompejus hajóraja ellen vezeti, a mennyiben Appianus tanusága szerint (b. c. 5, 98) áldozatot mutat be anemoiV eudioiV cai asjaleiw Poseidwni, cai acumoni Jalassh, a mit szóról-szóra megerősít a következő három antiumi oltár: ara ventorum, ara Neptui, ara Tranquillitatis. CIL X 6642–6644. Az is megesik, hogy testületek vagy magánemberek tesznek fogadalmat Neptunus javára, még pedig vagy az utazás megkezdése előtt vagy utazás közben. Így a Fratres Arvales testülete 10-ben «pro salute et reditu et victoria» CIL VI 2074. Ilyen egy tiburi felirat (CIL XIV 3558): Neptuno adjutori, nemkülönben egy capuai (u. o. X, 3813), mely még a fogadalom helyét is megnevezi: «Neptuno… votum in Siculo fretu susceptum solvit». Így látjuk, hogy P.-nak latin alakja hovatovább gyökeret ver a tengeri városokban, bár azért a régi (mondhatnók gazdasági) Neptunus, a kinek tiszteletére sátrakat építettek, szintén erősen tartja magát az italiai gazdák ünnepi kalendáriumában. De a tartományokban is, a hol nevét a bennszülött istenségek nevével összeolvasztják, mindenütt így találkozunk vele, mint a ki a víznek jótékony elemét megnyilatkozásának midnenféle formájában pártfogolja. Így van ez különösen a felsőitaliai tavak tájékán és a forrásokban szegény Africában, a hol nemcsak hajósok és halászok fohászkodnak N.-hoz, hanem mindazok az iparosok, a kiknek vízzel van dolguk. Az ő képei és kápolnái állanak a hidakon és a fogadalmi feliratokban helyi nymphákkal (egy pannoniai föliraton Danuviusszal) együtt jelenik meg. Így a mindennapi életben jelentős szerep jutott neki és ebből kifolyólag természetes dolog, hogy ünnepségeit, a Neptunaliákat, nemcsak a császárok korában tartották meg, hanem még a 4-ik században is több napot szenteltek nekik, sőt ezek az ünnepségek a kereszténység diadalra jutását is jó hosszú ideig túlélték. – Irodalom. preller, Griechische Mythologie és Preller Jordan, Römische Mythologie 2, 120 skk. Wissowa czikke Roscher szakszótárában, 3-ik kötet 201 skk. Völcker, Mythol. des Iapet. Geschlechts. Gieszen, 1824. emeric David, Neptune, Recherches sur ce dieu, Paris, 1839. Baumeister, Denkmäler 3-ik kötet. Wissowa, Religion und kultus d. Römer, 205–253. l. Récsey, Pannoniai mythol. emlékeinek vázlata.