Prometheus

PromhJeuV (ókori etymologia szerint, melyet Servius őrzött meg a Verg. 6. eclogájához a 42. vershez irott magyarázatában: apo thV promhJeiaV, tehát a. m. «az előrelátó előregondolkodó, jókor megfontoló»), a Titanok nemzetségének legkiválóbb tagja, az ókori mythusnak egyik legérdekesebb alakja. Szülei Iapetus (l. ezt) és Clymene (theog. 507), mások szerint Asia (Apollod. 1, 2, 3) avagy Themis. Aesch. Prometh. 18. 209. Kevésbbé elterjedt genealogiai hagyomány szerint szülei Uranus és Clymene, avgy Eurymedon és Hera. Eustath. ad Hom. p. 987, 15. A Pr.-ra vonatkozó alapmythus ősrégi, Hesiodus nyilván már teljesen átalakulva vette által (theog. 521–589. opp. 47–58). Eredete bizonyára abba az időbe nyúlik vissza, a mikor az olympusi istenek cultusa még csak bevonulását tartotta a Peloponnesusba. Maga a monda Hesiodus előadásának fonalán elbeszélve a következő: Midőn a Titanok legyőzetése után az olympusi istenek Zeus főhatósága alatt Meconéban (Sicyon) azon tanakodtak, vajjon ezután minő áldozatokat követeljenek a halandóktól mint a földnek a lakóitól, Pr. mint az emberek érdekeinek képviselője elhatározta, hogy Zeust meg fogja csalni és éleslátásban is meg ravaszságban is versenyre kél az istenek urával és parancsolójával. Feldarabolt tehát egy hatalmas bikát, azután a húst és belső részeket az állatnak lehúzott bőrébe rejtette, felül pedig elijesztőnek a legrosszabb darabot, a gyomrot helyezte el; a csontokat viszont külön nagy halommá rakta össze és eltakarta a bikának zsírjával. Mikor így Zeus mindentudóságának kipróbálására a csapdát felállította, felszólította az Olympus urát, hogy válaszszon; Zeus átlátott Pr.-nak tervén, de azért látszólag belenyugodott a dologba és a rosszabbik, silányabbik részt, a csontokat választotta. Hanem aztán ádáz haragra gyulladva, nem csupán Pr. hanem az egész emberi fajzat ellen, elvette tőlük a tüzet, mint melegnek és jóllétnek okozóját. Ámde akkor Pr. föllopódzott az Olympusba és a tüzet, az isteni szikrát egy pálczakóró (narthex) szárának belsejébe rejtve ujból elhozta és visszaadta az emberiségnek. Zeus dühre lobbanva, hogy így kifogtak rajta, ujabb csapást eszelt ki az emberiségnek: Hephaestusnak megparancsolta, hogy alkosson földből leányzót, a kit Pallas Athene elragadó bájakkal ruházott fel, s kit aztán az égiek a halandók közé vezettek, mint számtalan bajnak és keservnek gyönyörűséges, de gyarlandó kútfejét. Pr.-t pedig büntetésül bilincsbe verte Zeus, mellét karóval döfte keresztül, majd egy sast (keselyűt) küldött, mely a Titannak máját széjjelmarczangolta, de ezzel a munkával sohasem végezhetett; mert a halhatatlan testnek ezen része minden egyes éjjelen által újból és újból megnőtt. Elvégre is Hercules lőtte le a keselyűt és ő szabadította meg a kínzott istent, még pedig Zeusnak parancsából és rendeletére, a ki azt akarta, hogy dicső fia ezen tettéért még inkább dicsőittessék és magasztaltassék. Ime a mythus, a mint azt Hesiodus az istenek nemedékrendjéről irott régebbi művében az utókor számára megőrizte. A Munkák és Napokban azután némely részletet határozottabban és élesebben szinez ki. Ezen második (párhuzamos) előadás szerint Hephaestus az első asszonyt földből és vizből alkotta; adott neki emberi hangot, erőt és gyönyörű szüzies termetet. A többi isten sem akart kevésbbé bőkezű lenni, hanem versenyre keltek abban, vajjon ki adja az emberiség ősanyjának a legtöbb és legértékesebb ajándékot. Igy kapott aztán Athenétől női kézügyességet, Aphroditétól hódító bűbájt és csábító kellemet, Hermestől merészséget és megvesztegető pajzánságot, másoktól ismét mást. És mivelhogy mindenki kapott valamit, neve is azt fejezte ki röviden, hogy ő az, kit mindnyájan megajándékoztak (Pandora). Ezt az így megalkotott lényt, melynek csábos tulajdonságai eltakarták igazi természetének végzetes voltát, Hermes azon módon felajánlotta Epitmetheusnak, Pr. egyik testvérének, a ki azt bátyjának intései daczára elfogadta. Ezzel aztán egyszerre véget ért az embereknek addig élvezett nyugodt és boldog élete. Pandora ugyanis egy szelenczében (más hagyomány szerint hordóban) magával hozta az összes bajokat, a nélkül azonban, hogy erről tudomása lett volna. Egyszer aztán nemének egyik végzetes tulajdonságától, a kiváncsiságtól ösztönözve felnyitotta a szelenczét (leemelte a hordónak tetejét, mire az összes bajok kirepültek és megannyi csapásként szerte széledtek a világban, csupán a csalfa szép Remény maradt benn a szelencézében meglapulva, midőn az ijedt Pandora a szelenczének födelét hamarosan visszacsattantotta. Bármilyen legyen ennek a mythusnak eredete és bármennyire közel álló feltevés, hogy Pr.-t egy haldokló világnézet és egy más csak töredékeiben ismeretes emberszerető ősvallás képviselőjének tekintsük, annyi kétségtelen, hogy az imént elmondott mythusnak maga bölcseleti, sőt symbolikus természetű. Titan a gondolkodó emberi szellemnek képviselője, azé a szellemé, mely a naiv emberiséget az ősi egyszerűségnek állapotából kivezeti, teszi pedig ezt az isteni szikra, a tűzláng segítségével, a melynek nyomában ott jár a cultura, de egyuttal ott lappang a czivilizált életnek ezer és egy baja, azé az életé, mely az egyszerű természetnek hátat fordított és tőle eltávozva uj medret ásott magának a földön. Viszont az asszony, a kit Pandora jelképez, a legnagyobb bajt hozta magával, a halált, mert az egész emberi nem szaporodása által vége szakad az egyéni ember halhatatlan életének. Pr., a félisten, kit Zeus bizalma az egész emberiség szószólójává tett, s a ki ebbeli szerepét annyira túlbecsülte, hogy hasonlónak képzelte magát azokhoz, a kikkel alkudozott, mint a felsőbb világrend ellen lázadó szellem szükségkép csak tűrt és szenvedett mindaddig, míg Heracles az istenektől reászabott feladatok megoldója, az az ember, a ki ezer küzdelemben megedződve és türelmes önmegtagadásban megnemesedve a halhatatlanságig emelkedett, az a Heracles – mondja a mythus szelleme – a kinzó keselyűt megölte és szenvedő társát megszabadította. Hogy a körvonalaiban jelzett magyarázat nem puszta feltevés, arról leginkább Aeschylus művészi felfogása győz meg bennünket, a ki a Pr.-mythusból három tragoediát fejlesztett, egy-egy müvében tárgyalván a tüzet hozó, a meglánczolt és a felszabadított Pr.-t. Korunk sajnos, csupán a trilogia középső részében gyönyörködhetik, ámde ez is elég, hogy lássuk, mily biztos kézzel fejlesztette tovább, hogyan alakította Aeschylus azt az anyagot, mely Hesiodusnál még igazi ódon rendezetlenségben hullámzik föl és alá. Aeschylusnál Pr. szerepe és Zeusszal való összeütközése világos összefüggésben van az emberiség legfontosabb létérdekével, a létnek és nemlétnek kérdésével. Zeus ugyanis kemény harcz után nagy nehezen lebirta a Titanokat, mely alkalommal Pr. anyjának Themisnek tanácsára hűséges és megbízható szövetségeséül szegődött. De mikor Zeus, látva az egész emberiségnek durva és állatias voltát, elhatározza, hogy az emberi nemet kiirtja és helyette egy másikat, tökéletesbet teremt; Pr. a veszélybe jutott emberekhez pártol és így ellentétbe kerül régi szövetségesével és pártfogoltjával. Hogy az embereket a tökéletesebb létre képessé tegye, nekik adja a tüzet, melyet Hephaestustól lopott volt el; azonkivül hasznos találmányok és művészetek, tudományok és mesterségek által fölébreszti bennök a létnek ambitiója mellett a létnek jogát is. Zeus az így megváltozott emberiségnek megengedi, hogy tovább létezzék a pártütő Pr.-t azonban azzal bünteti, hogy Hephaestus által, nemkülönben az Erő és Erőszak (Cratos és Bia) segítségével odalánczoltatja egy zordon sziklához, mely valahol Scythia vadonságainak közepette mered az égnek. De Pr.-t ez nem töri meg, sőt tovább is daczol. Oceanusnak és leányainak az Oceanisoknak, a kik őt engedelmességre és meghódolásra akarják birni, elmondja, hogy ő az egyetlen lény, a ki egy nagy titoknak közlése által képes Zeust valami végzetes veszedelemtől megmenteni. Pr. tudta ugyanis, hogy van egy istenasszony (Thetis), a kivel zeusnak szerelembe esni nem tanácsos, mert firgyökből olyan gyermek származnék, a ki atyját letaszítaná olympusi trónjáról. Zeus erre figyelmessé lesz, sőt Hermest is elküldi, még pedig azzal, hogy kérdezze meg Pr.-tól a titkot. S mikor aztán a megbántott Titan vonakodik ezt megtenni, a míg őt Zeus büntetéseitől fel nem oldozza és neki a szenvedett sérelmekért elégtételt nem szolgáltat: a haragos Zeus villámával sujtja és kőszáli börtönével egyetemben az alvilágba sülyeszti. Ezzel végződik a Pr.-triologiának (középső) része. A befejező résznek tartalmát szintén ismerjük, és az a következő: Az idők későbbi folyamában Pr. a kőszirttel együtt megint feljön az alvilágból, de most már a keselyű is megjelenik, mely az emberek barátjának (Vörösmartyval mondva) «halhatatlan kinját» okozza. Ez addig tart, míg csak Chiron, a bölcs, öreg Centaurus, a ki Heracles nyilától gyógyíthatatlan sebbe esett, saját jóvoltából le nem mond a halhatatlanságról és a halálba nem megy, csakhogy a szenvedő Pr.-t megmenthesse. Ekkor aztán Heracles Zeusnak tudtával leteríti a keselyűt és feloldozza Pr.-t, a ki viszont feloldozása előtt közli a nagy titkot, melytől Zeus hatalmának jövendőbeli épsége függ. A fentebbiekből képet alkothatunk Pr. tragikus küzdelméről. Ő az emberek daczos védője, a ki a véges emberészt szegzi a végtelen világrend ellen, melyet Zeus képvisel. A mint fegyvere a véges emberész, úgy czélja is a véges földi boldogulás; ezt nyujtja a kegyelt emberi fajzatnak és nem akarja elismerni, hogy Zeus az erkölcsi világrend őre, oly kincsekkel rendelkezik, melyeket más nem adhat, mert más azokat nem is ismeri. Ez a Pr. tragikai vétsége, ezért kell szenvednie, míg csak meddő daczával nem szakít. Prometheus mythusának ez a legértékesebb és legnépszerűbb része, melyet a költői lángész teremtő erejével ismételten át meg át alakított és a mely úgy a világirodalomban mint a művészetben (l. alább) soha el nem muló nyomokat hagyott. Voltak azonban az ókornak ezenkívűl Pr.-ra vonatkozó más hagyományai is, melyek bár kevésbbé népszerűek, a művészi emlékek megértéséhez mégis nélkülözhetetlenek. Ilyen különösen az a Pr., a ki az emberket földből és vízből alkotja, még pedig vagy őseredetileg (Apollod. 1, 7, 1. Ov. met. 1, 81), vagy pedig a Ducalion-féle árvíz után, a mikor Zeus megparancsolja Pr.-nak és Athenének, hogy alkossanak agyagból embert, a szeleknek pedig meghagyja, hogy az így alkotott lénybe leheljenek szellemet. Etym. M. Ekkor történt, hogy a hagyomány szerint Pr. az embernek minden egyes állat valamelyik tulajdonságát osztályrészül adta. Hor. od .1, 16, 13. Phokisban Panopeus mellett később a jámbor híveknek még azt a földet is mutogatták, a melyből Pr. az első embereket formálta. Paus. 10, 4, 3. Fiának Deucalionnak, a kinek anyja némelyek szerint Hesione vagy Axiothea, mások szerint Clymene vagy Pandora (Hdt. 4, 45 szerint Asia), azt a tanácsot adta, hogy mielőtt az özönvíz kitör, építsen egy nagy hajót és szerelje fel élelmi szerekkel. Apollod. 1, 7, 2. Athenaeben Pr.-t együtt tisztelték Pallas Athenével és Hephaestusszal; az Academiában szentélye is volt, a melyben évről-évre ünnepséget (ta PromhJeia) ültek tiszteletére, a mely ünnep fáklyaversenynyel volt összekötve. Paus. 1, 32. – Pr. a müvészetben aránylag későn emelkedik jelentőségre és akkor is nem mint Zeus vetélytársa jelenik meg, még kevésbbé pedig mint a szenvedő emberiség képviselője. Pr. a művészeknek mindössze megkínzott ember, kinek kínjait bizonyos kedvteléssel, sőt raffineriával ábrázolták. E tekintetben nagyon érdekes a berlini gyüjtemény egyik vázaképe, melyet a kutatók ásója a régi Clusium földjén vetett fel (Arch. Ztg. 1858, 114. tábla). Ezen a képen legjobban látszik, milyen mereven ragaszkodtak a művészek Hesiodus hagyományához. Pr.-t ugyanis nem karóhoz kötve látjuk, hanem karóba húzva, úgy hogy csak a békóba kötött kezekkel próbál védekezni a feléje röpülő kínzó sas ellen. De már közeledik a szabadító Heracles személyében, a ki Pr. háta mögül küldi a kegyetlen állatra czéljukat sohasem tévesztő nyílait. Egy másik régi kép, melynek Parrhasius volt a mestere, bárha csak leirásból ismeretes (Sen. controv. 10, 34), mégis föltétlenűl megemlítendő, mert benne kell keresnünk a későbbi képek typusát, melyek a szenvedő Titant ábrázolják. A művészi hagyomány szerint a festő egy rabszolgát vásárolt és őt úgy kinoztatta, mint a hogy Pr.-ról olvassuk. Így tett tanulmányokat, és a tanulmányok eredménye az említett kép. Akár mese ez a hagyomány, mint sokan gondolják, akár nem, annyi tény, hogy a későbbi ábrázolások a szenvedő Prt.-t egytől-egyig úgy mutatják be, a mint itt következik: a Titan álló helyzetben kiterjesztett karokkal a függőleges sziklához van lánczolva; mindkét kezét a kéz tövénél gyűrűk kötik a sziklához; jobb lábát magasan fölhúzta és egy kiálló kődarabra támasztotta. Ez a sajátságos tartás azonban korántsem önkényes valami, hanem közvetetlen egy izommozdulat következménye, mely izommozdulatot viszont annak a fájdalomnak a reflexe okozza, melyet a saskeselyű támaszt, midőn a Titan bal oldalát bántja. Így látjuk, hogy a művész, midőn egy physiologiai megfigyelést értékesített, egyúttal typikus motivumot hagyott az utókorra. Mert így találjuk ezt más képeken, a híres capitoliumi sarcophaguson, de sőt a pergamoni csoportozaton is, mely a gigantomachiával egykorú és most Berlinben van. Imént említettük a capitoliumi sarcophagust (Baumeister 3, 1568. ábra). Ez már csak részben tárgyalja a szenvedő Pr.-t, fő-fő csoportozataiban inkább az embereket alkotó Pr.-szal foglalkozik. Az egyik hosszoldalon ugyanis a középen Pr.-t látjuk mint tiszteletreméltó férfiút, kinek művészi ábrázolása erősen emlékeztet Zeusra; előtte egy kész emberalak, kezében egy másik, a melyen nyilván az utolsó simítást eszközli. Pr.-szal szemben Pallas Athene látható, a mint a Pr. által megalkotott ember fejét egy pillangóval, a lélek jelképével megérinti. A középső csoport két oldalán azok az istenségek és geniusok láthatók, melyek az ember életére a legnagyobb hatással vannak, így a nézőtől balra a halál és Eros, jobbra a föld és Oceanus. A szenvedő Pr.-nak Heracles által történt fölszabadítása a sarcophagusnak csak egyik mellékmezején látszik, hasonlóképen egy ember, a mint birtokába veszi a tüzet, és egy emberpár, mely egy fa alatt vonta meg magát (nyilván Deucalion és Pyrrha, de semmi esetre sem Ádám és Éva, a mint tévesen gondolták). A 681. ábra a Louvreban (Paris) levő márvány sarcophagus reliefjét mutatja. Balfelől látjuk Prometheust, a mint az embert alkotja, a miben Athena segiti; Athena alakja után az ember halálát tárgyaló jelenet következik, majd a compositio közepét elfoglaló Pandora után a kép jobb felében Hephaestus látható, a mint Prometheus számára bilincseket kovácsol, és Prometheus maga, a mint a tüzet hozza. A capitoliumi sarcophagusszal lezáródik a nagyobbszabású emlékek sorozata, a melyek Pr.-ra vonatkoznak, de nem fejeződik be azon jelentős művészi alkotásoké, a melyeknek motivuma a Titannak győzelemre fordult szenvedése. Még egy kiváló műről kell megemlékeznünk, mely tárgyánál és helyénél fogva egyaránt létet követelhet magának a hellen világban. Ez pedig nem más, mint Griepenkerl Pr. cyclusa az athenaei tudományos akadémia dísztermében. Ez a cyclus, melyet br. Sina, a görög eredetű magyar nábob, festetett meg, nyolcz falképen, remek kivitelben tárgyalja Pr. életét. A két nagy kép közül az egyiken Pr.-t úgy látjuk, a hogy a Titanok ellen való harczban Zeus kocsiját vezeti; a másik kép az Olympust mutatja be akkor, a midőn Hercules a már is kiszabadított Titant bevezeti az istenek gyülekezetébe és ott kibékíti Zeusszal. A hat kisebb kép Pr. életének folyását mutatja, kezdve attól midőn egy jósnő éber álomkép alakjában megmutatja Pr.-nak jövendő sorsát, folytatva azon, midőn Pr. megalkotja az embert és dédelgetett teremtményének számára ellopja az égből az isteni szikrát, egészen odáig, midőn emberszereteteért a Caucasushoz lánczolva vívódik, a hol csak Oceanus leányai enyhítik sorsát részvételükkel. E remek cyclusnál kiválóbbnak csakis azt a hatást mondhatjuk, melyet Pr. a világirodalomra és annak legnagyobb szellemeire gyakorolt. A szó szoros értelmében vett tudósköröknek Pr. ez alakja szolgáltatott alkamlat az összehasonlító mythologia megalkotásához. De még nagyobb hatást gyakorolt Pr. a szépirodalomban. Goethén kezdve számos nagy szellem vonzódott Pr.-hoz, kinek mythusából egy örökké csábító gondolat villan a bölcselmi írók felé: az emberi egyéniség és az ész harcza az erkölcsi tekintély és a rajta nyugvó positiv világrend korlátai ellen. Pr .egy isten, ki szakít társaival az emberekért, vagyis Renannal szóllva «az elnyomók egyike, ki az elnyomottak szabadságáért küzd.» Mindazon korszakokban a mikor a lelkiismereti szabadság és a gondolkodás szabadsága az emberi szellemekre különös hatást gyakorolt, mindig akad egy-egy kiváló költő, a ki Pr.-nak soha ki nem meríthető problemájával foglalkozott. Ilyen szellemek voltak Goethe és Byron, Quinet és Shelley. Goethe és Byron költeményeikben egy eredményre jutnak; Goethe a pantheismus útján, mely az időtájt világnézetének alapját képezi; Byron az atheismus útján jutott el az akarat istenítéséhez; mindketten az emberiség önállóságának typusát, eszményét látták a Titanban, a kit bölcseleti eszmék hordozójává tettek. Quinet viszont a kétely és a hit küzdelmét látta a Titan küzdelmében. Shelley költeménye a hit légköréből a természet és az embervilág drámai küzdelmébe visz bele: a politikai és társadalmi megujhodás, sőt tovább menve a természet és az ember teljes megujhodása tölti be rajongó lelkét, és ezen eszményi magaslatból mutatja be a világot. Ezen eszmnéyi magaslat a Pr. valódi Caucasusa. Pr. irodalmi feldolgozói közül végül megemlítendő Ackermann, egy ujabbkori franczia költőnő, a ki pessimistikus költeményében Goethéhez csatlakozik. Ám de bármily nagy szellemek az itt felsorolt költők, megannyian messzire elmaradnak Aeschylus fenséges alkotásától; pedig a ki Pr. problemáját továbbfejleszteni akarja, annak Aeschylust kell tovább folytatnia. – Irodalom: Weiske, Pr. und seine Mythenkreis, Leipzig, 1849. Lasaulx, Pr., die Sage und ihr Sinn, Würzburg, 1843. Völcker, Mythologie d. Iapetiden-Geschlechtes, 1824. Baumeister, Denkmäler, 3. köt. Milechhöfer, Die Beifreiung des Pr., ein Fund aus Pergamon (42 .Winkelmann programm, Berlin, 1882) Wlastow, Pr., Pandore et la légende des siècles (Szt. Pétervár, 1883). Bapp, Pr., Ein Beitrag zur Griech. Mythologie (Oldenburgi progr. 1896). Hegedüs István, Quinet Pr. a (Keleti Virágok, 1890). U. a. Shelley és Ackermann Pr.-a (Erdélyi Hiradó, 1889). U. a. Goethe és Byron Pr.-a (Nemzet, 1889). 355. sz.). Griepenkerl képcyclusáról Latkóczy Mihály, Akadémia akadémikusok nélkül. (Magyar Szemle, 1894).