Quintilianus

M. Fabius Quint. (így helyesebb mint a nem elég megbízható Quinctilianus). Életéről, kevés megbízható adatunk van. Született Calagurrisban Hispaniában 35–36. Kr. u., Romában tanult. Atyjáról (9, 3, 73) mint rhetorral emlékezik meg; tanítóit, noha ifjúkori tanulmányairól többször tesz említést (1, 2, 23. 2, 4, 26), soha sem nevezi meg, de igen is azokat a kiváló szónokokat, a kiket alkalma volt hallani, mint Julius Africanust (10, 1, 118. 12, 11, 3), Servilius Novianust (10, 1, 102), Galerius Trachalust, Vibius Crispust, Julius Secundust (10, 1, 119. 120. 12, 9, 11). Körülbelül 59-ben visszatért hazájába, a honnan 68-ban Galba megint magával vitte Romába. Ettől az időtől fogva részint mint ügyvéd működött, részint a szónoklattanból adott oktatást. Hogy a forumon peres ügyekben beszélt, maga említi (4, 2, 86), más helyen (7, 2, 24) pedig panaszkodik a gyorsírók hanyagságára, a kik beszédeit meghamisítva vitték a közönség elé. Ő maga, a mint ugyanott mondja, ductus juvenili cupiditate gloriae csak egyetlen egy beszédet adott ki in causa Naevii Arpiniani. Más beszédeit, mint pro regina Berenice (4, 1, 19) és egy örökösödési perben tartottat (9, 2, 73), futólag említi. Nagy tekintélyre tett szert mint a szónoklat tanára (Mart. 2, 90. 1–2; Quintiliane, vagae moderator summe juventae, Gloria Romanae, Quintiliane, togae stb.), elannyira, hogy nevét közmondásszerűleg használták. Juv. 6, 75. 280. 7, 186. 189. Hieronymus állítása szerint (primus Romae publicam scholam aperuit et salarium e fisco accepit et claruit), a mikor (88 Kr. u.) Vespasianus a tanároknak az állampénztárból fizetést adott (Suet. Vesp. 18), ő részesült benne először. Tanítványai közl legnevezetesebbek az ifjabbik Plinius (ep. 2, 14, 10. 6, 6, 3), továbbá Domitianus testvérének Domitillának unokái, Flavius Clemens fiai, a kik a trón örököseiül tekintettek (4, prooem. 2), és talán Tacitus, a mi azonban felette kétes. Húsz évi nyilvános tanítás után nyugalomba vonult (prooem. 1, 1) 91 körül, majd Domitianus consularia ornamentával tüntette ki. Halálának évét nem tudjuk, valószínűséggel 95–100 közé tehetjük. Neje életének tizenkilenczedik évében húnyt el, nagyobbik fia, 10, ifjabbik öt éves korában halt meg. E feletti mély fájdalmát műve hatodik könyvének prooemiumában kesergi el. Tanítói működésének idejére esnek elveszett művei: a) libri duo artis rhetoricae (prooem. 1, 7), melyet tudta és beleegyezése nélkül adtak ki gyorsírói feljegyzés után; b) sermones, szintén akarata ellenére közzétéve (3, 6, 68); c) de caussis corruptae eloquentiae (6. prooem. 3, 2, 4, 42. 2, 10, 3. 5, 12, 23. 8, 6, 76), a melyet tévesen Tacitus dialogusában véltek felfedezhetni. Q. műve Tacitusét mindenesetre megelőzte. Egyéniségüket megfelelően mindenik másban találja a szónoklat hanyatlásának okát. Q. a szónoklati iskola körében maradva a hanyatlás okát az irály hanyatlásában találta és abban, hogy az iskolában felvett, költött esetekből indulnak ki, ellenben Tacitus széles látóköre a hanyatlást a műveltség és közélet romlásában látja. Nyugalomba vonulása után írta több oldalról felszólítva fenmaradt nagy művét de institutione oratoria 12 könyvben, a melyet két év alatt végzett be, de csak hosszabb javítgatás után adott ki, mindenesetre Domitianus halála (96. Kr. u.) előtt, mert csak így érthetők a feltünő hízelgések a császárnak (4, 1, 2. 10, 1, 91 stb.) és a philosophiai gyanusításai, a melyeket épen akkor üldöztek hevesen. A munkát Marcellus Victorius rhetornak ajánlotta (1, prooem. 6. 4, prooem. 1), a kinek fiát tanította volt, de az egész művet rövid ajánló levéllel megküldi barátjának Tryphónak, a híres könyvárusnak. Műve 12 könyvének tartalmát következőleg jelzi (1, prooem. 21): Liber primus ea quae sunt ante officium rhetoris continebit. Secundo prima apud rhetorem elementa et quae de ipsa rhetorices substanstia quaeruntur tractabimus. Quinque deinceps inventioni, nam huic et dispositio subjungitur, quattuor elocutioni, in cujus partem memoria ac pronuntiatio veniunt, dabuntur. Unus accedet, in quo nobis orator ipse informandus est, ut, qui mores ejus, quae in suscipiendis, discendis, agendis caussis ratio, quod eloquentiae genus, quis agendi debeat esse finis, quae post finem studia, quantum nostra valebit infirmitas, disseramus. Tehát a szónoklattan teljes tankönyvét adja, a mely a gyermekkori neveléstől egészen a teljesen képzett szónok fellépéséig mindent magában foglal, a mire még a nyilvános szónoklatra oly kedvezőtlen viszonyok közt is szűkség van. Noha szerinte a szónoklat a legtágabb értelemben scientia bene dicendi, azért a szónok iránt, a ki vir bonus dicendi peritus, magasabb erkölcsi igényeket támaszt, és a teljes szónoklattan rendszerét erkölcsi alapelvekre építi. Kevésbbé használta a görög írók számos műveit, de annál hűebben csatlakozott mesteréhez és mintájához Ciceróhoz (dissentire vix audeo a Cicerone, 7, 3, 8). Azért általában véve kevés hivatkozást találunk görög forrásaira (Dionysius Halicarnassenis, Caecilius), sőt még az sem mindig bizonyos, hogy valóban magukból a forrásokból merített, mert a pontatlanságokat így lehet megmagyarázni. Ellenben mindenütt számos bizonyítékát találjuk Cicero művei beható tanulmányozásának, a mi az ő előadásának tisztaságára és csínjára a legjobb befolyással bírt. Nem csoda tehát, hogy tartalomdús tankönyve minden korban nagy tekintélynek örvendett s a középkorban is erősen használatban volt. Poggio a constanzi zsinat idejében (1416) egy teljes codexét fedezte fel St. Gallenben. Ettől az időtől fogva többször adták ki, de csak újabb időben kellő critikai megválasztásával a kéziratoknak, a melyek két csoportba tartoznak, egy teljesbe és egy hiányosba. Utóbbi a régiebb. Legfőbb képviselői Bernensis s. X. és Parisinus s. X. az ifjabb és teljes codexek közt legbecsesebb az Ambrosianus s. XI. utána a Bambergensis s. X. Kiadások: Burman P. (1720), Gesner (1738), Spalding (1798–1816), hozzá 5. k. Zumpttól 1829, 6. k. lexicon Quintil. Bonnelltől 1834; főkiadás), Wolff (1816–20), Gernhard (1830), Zumpt (1831), Meyer H. (csak 1. k. 1831), Bonnell (1854), Halm (1868, crit. főkiadás), Meister (1886). Magyar fordítása Szenczy Imrétől nem teljes (1856). Quint. nevelési elveiről Pacséry (1874). A 10-ik könyv, mely a görög és római irodalom felett tart szemlét a szónoklat szempontjából, különös figyelemben és számos kiadásban részesült, nevezetesen. Frotscher (1826), Herzog (1833), Bonnell (5 k. 1882), Krüger (3. k. 1888), Halm (1869), Peterson (1891). Quintilianus neve alatt fennmaradt két declamatio-gyüjtemény; az egyik 19 terjedelmesebb, kidolgozott beszédet, a másik 145 vázlatot tartalmaz. Mindkettő szónoklati iskolából került ki, de egyik sem Q. műve, mert a szónoki iskolák azon ízléstelen gyakorlatát mutatják, a melyet Q. határozottan elitélt (2, 10,4–6). Ritter szerint (1881) a 145 declamatio Quintilianustól származik, t. i. az ő előadásai után jegyezték fel tanítványai s valószínűleg az institutiones megjelenése előtt jutottak nyilvánosságra. A kisebb gyüjteményt Ritter (1884) Quint. neve alatt adta ki. Ellene Tharandt (1883).