Recitationes

a. m. irott műveknek kisebb nagyobb társaság előtt való felolvasásai, a mint ilyenek Romában a császárság első idejétől kezdve szokásosak lettek. Asinius Pollióról halljuk, hogy ő volt az, a ki: primus omnium Romanorum advocatis hominibus scripta sua recitavit (Sen. contr. 4. praef. 2); itt mindenesetre meghivott nagy közönség, ha nem is az egész nép vagy bárki volt a hallgatóság. A r. azután folytatólag mind nyilvánosabb jellegűek lettek. A császárok az intézményt különös kegyeikben részesítették; magáról Augustusról halljuk, hogy recitantes et benigne et patienter audiit, nec tantum carmina et historias, sed et oritones et dialogos. Suet. Aug. 89. Folytatólag is pl. Hadrianusnak Athenaeuma részben r. megtartására szánt építkezés volt, s még a későbbi császárok is, egy Alexander Severus és Gordianus, szivesen hallgattak recitatiókat. A túlzásból eredő hanyatlás, mint ezt a satirikusoktól tudjuk (Juv. 1, 1–14. Mart. 3, 44), a recitatióknál hamar bekövetkezett; ezek azután a legtöbb esetben a hiúságnak és öndicsőítésnek s nem a helyes critikának és érdekkeltésnek tettek szolgálatokat. V. ö. Heurig, de recitatione poetarum apud Romanos (1864). Friedländer, Sittengeschichte Roms, 3. Boissier, rev. de phil. 4, 97. Rhode, griech. Rom. 306. Teuffel, Gesch. d. röm. Litt. 432. l.