Sardinia

Sardw, Sardwn, sarúhoz vagy lábnyomhoz hasonló alakja miatt SandaliwtiV vagy ’Icnsusa névvel is illették (Plin. 3, 7: Sardiniam ipsam Timaeus Sandaliotin appellavit ab effigie soleae; Mysius Lesbius Ichnusam a similitudine vestigii. V. ö. Pausanias 10, 17), a régiek szerint a Földközi tenger legnagyobb szigete (ámde Sicilia területe 29,240 km.², míg Sardiniáé csak 24,250). A szigetnek körülbelül kilencztizedrészét nem nagyon magas, de szaggatott és meredek mészkőhegység borítja; valószínűleg a sziget sziklás északi partvidékét, hol télen hatalmas viharok dühöngenek, nevezték a régiek Montes Insaninak (mainomena orh); a hegység ágai egész a tengerpartig vonulnak s ott hegyfoltokban végződnek, ilyenek: a promontorium Ursi (m. Capo del Orso) Északkeleten, a Sardiniát Corsicából elválasztó tengerszoros (Fossa, tajroV, Fretum Gallicum) mellett; ettől Nyugatra Errebantium (m. Punta S. Reparata); északnyugaton Gorditanum (ma Punta Falcone); Délen Chersonesus (m. Capo Teulada). Délnyugati részén termékeny, de nagyon mocsaras lapály terült el. Éghajlata épen e mocsarak miatt nagyon egészségtelen volt, úgy hogy e tekintetben szomorú hírnévre tett szert. Pomp. Mela 2, 123. Cic. Qu. fr. 2. 3, 7. Strab. 5, 225. Tac. ann. 2, 85. Csak kevés és jelentéktelen folyója (Tyrsus, ma Triso, Saeprus, ma Flumendosa, Temus, ma Temo): Sok gabona és déligyümölcs termett rajta, azonkívül sok mindenféle keserű fű is, s e miatt a sardiniai méznek is valami különös, keserű mellékíze volt (l. Horatius magyarázóit a. p. 375); itt termett Sardonica herba (Verg. E. 7, 41), valami mérges, vad, zeller féle növény, mely állítólag az embert arcztorzító, görcsös nevetésre kényszerítette s talán innen származik a risus Sardonicus kifejezés. Állatai közűl említendők a musmones, ezek részben a juhhoz, részben a kecskékhez hasonló háziállatok voltak, melyeknek gyapjas bőréből készítették a bennszülöttek ruháikat. A partvidéken már az ókorban nagyban halászták a tintahalat (pelamis Sorda vagy Sardinia); ez a foglalkozás különben még ma is a lakosság egyik fő kereseti forrása. A hegyek nagyon gazdagok voltak ásványokban (ezüst, ólom, vas, kén) s valószínűleg ez a körülmény vonzotta oda az etruscus, görög, majd a Kr. e. 6-ik és 5-ik században a carthagói hajósokat és gyarmatosokat. A sziget őslakói azonban (Sardi, Sardinienses, Sardonioi, Sardwoi), kik már a 14-ik században Kr. e. egész a Nilus torkolatáig elkalandoztak kalóz hajóikkal s egykorú aegyptusi feliratokon Schardana néven említtetnek, többé-kevésbbé meg tudták őrizni függetlenségüket hegyeik között nemcsak ezen idegenekkel, hanem még a rómaiakkal szemben is, a kik ellen, miután a sziget az első pún háború után Corsicával együtt Roma hatalmába került, ismételten véres lázadásban törtek ki. Liv. 23, 40. 41, 21. Tac. ann. 2, 85. Általában hűtleneknek, bosszúállóknak és ravaszoknak tartották őket, még mint rabszolgák is hírhedtek voltak. Innen a közmondás: Sardi venales, alius alio nequior. Cic. fam. 7, 24, 2. Schol. ad Hor. sat. 1, 3, 3. A császárok idejében Sardinia majd a senatus majd a császárok provinciája olt, de a rómaiak, bárha jelentékeny gabonakivitele volt, úgy látszik nem sokra becsülték, mert sokszor száműzetési helyül jelölték ki a Romában kellemetlen elemek számára; így Tiberius császár egyízben 4000 zsidót és agyptusit deportáltatott ide, valószínűleg azon szándékkal, hogy a sziget egészségtelen climája minél előbb végezzen velük. Diocletianus császár óta Italiához tartozott. Nevezetesebb városai voltak: Északon Tibual és Turris Libisonis; Délen Sulci és Caralis (ma Cagliari, a sziget fővárosa), melyet még a phoeniciaiak alapítottak s a mely már a rómaiak idejében a provincia főhelye volt; Keleten Olbia, a sziget belsejében Cornus és Nora. V. ö. Jung az I. Müller, handbuchban, 3², 3, 1, 67 skk. Sickler, Handbuch der alten Geographie (Cassel, 1832) 1. p. 447 skk. Kieper, Lehrbuch der alten Geographie, p. 474. Nissen, Italische Landeskunde 1, p. 353 skk.