Satyri

Saturoi (a dórban Tituroi = «bakok», Eustath. ad Il. 18, 495, p. 1157, 39. Hesych. s. v.). – 1. Dionysus (Bacchus) kiséretéhez tartozó daemonok, a kik eleinte meglehetősen alárendelt szerepet játszanak és csak a művészet által jutnak kiváló fontosságra. Homerus még nem ismeri őket, ellenben Hesiodus (fragm. 13 Strabónál 10, 471) úgy jellemzi mint «haszontalan könnyelmü legények nemzetségét.» Ő mondja róluk azt is, hogy Phoroneusnak volt egy leánya, a ki viszont öt leányt szült, és ezektől származtak a hegyi nymphák, Satyrusok és Curetesek. Mások szerint a S. Hermestől és Iphthimétől erednek (Hom. Dionys. 14, 113), vagy pedig a Najasok fiai. Xen. symp. 5, 7. Mint tulajdonképeni isteni lények sehol sem jelennek meg és igazán csak erdőnek és mezőnek, hegynek és patakpartnak félig tréfás ijesztő manóit képezik. Lustán és minden komoly munkától fázva csak a táncznak, hejehujának és játéknak élnek; gyönyörűségük a zene, a bor és szerelem. Erre utal származásuk és rokonságuk a Silenusokkal, a kik tulajdonképen nem egyebek mint megvénült S.-ok, a mint ezt a művészet kézzel foghatólag kialakította (v. ö. Silenus). A költők és irók a (náluk mindig többes számú) S.-ok testalkotását erőteljesnek, de gorombának írják le; hajuk sörtés és borzas, orruk tömpe és pisze, fülük a sertésére emlékeztető, fölfelé mindegyre hegyesebb (oxeiV perittoi ta wta); nyakukon gyakran hosszúkás, apró szarvakhoz hasonló dudorok, csomók vannak (jhrea), keresztcsontjuk alsó végén pedig eleinte lófark (Paus. 1, 23, 7. Philostr. Icon. 1, 22), későbbi íróknál kecskefark, és ezen állapotnál fogva, mely keveréke az emberi és állati elemnek, őket is úgy mint a Centaurusokat JhreV-nek nevezik. Eurip. Cycl. 624. Mint Dionysus társai (Strabo 10, 468. Apollod. 3, 5, 1. Ov. fast. 3, 737. a. äm. 1, 542. 3, 157) ők is módfelett szeretik a bort (gleucopotai), és ezért hol a serleggel kezükben képzelték őket (kwJwn, Athen. 11, p. 484C), hol bacchusi rajongásban a szőlőgerezdes bottal (Anthol. 3, 118, 26), vagy úgy, amint alusznak (Philostr. Icon. 1, 22. Apollod. 2, 1, 4), szüretelnek, fuvoláznak és a csörgős dobot ütik. Eur. Bacch. 130. Cycl. 443. Anthol. 3, 49. Hor. od. 2, 19, 3. A nymphákkal a költők képzeletében könnyed tánczokat lejtenek (skirtopodai, Anthol. 3, 338. Ov. met. 637. Hor. od. 1, 1, 30. Verg. B. 3, 73. Nonn. Dionys. 15, 70), alkalomadtán aztán hirtelen meglepik (Apollod. 2, 1, 5) vagy üldözőbe veszik. Nonn. Dinoys. 12, 82. Ov. met. 1, 692. fast. 1, 397. her. 5, 135. ex Pont. 4, 16, 35. De bármilyen léhák is különben, mikor Dioynsus parancsolja, fegyvert is fognak mellette és harczra kelnek haragosaival, péld. az ellenséges tyrrhenusokkal, a mint hogy egyáltalán az emberekben legtöbbször félelmet és rettegést gerjesztenek. Theocr. 13, 44. Ov. her. 4, 49. Hol fiataloknak, hol öregeknek tekintik őket; az öregebbek rendesen mint Silenusok (Seilhnoi) szerepelnek (Paus. 1, 23, 6. Schol. ad Nicand. Alexiph. 30. Serv. Ecl. 6, 14), miért is a S.-okat gyakran tévesztik össze a Silenusokkal. Az ifajbb S.-ok Satyriscusok néven fordulnak elő (Saturiskoi, Theocr. 4, 62. 27, 48), a S.-okat és Satyriscusokat viszont Pannal és a Paniscusokkal tévesztik össze, és ehez képest ellátják szarvakkal és kecskelábakkal (kerastai, aigipodeV, capripedes). Anthol. 3, 328. Hor. od. 2, 19, 4. Propert. 3, 15. 34. Lucret. 4, 584. A római költők a S.-okat azonosították a Faunusokkal, pld. Ovidius (met. 6, 392) a kettőt testvéreknek nevezi (Fauni et Satyri fratres). Tény, hogy mindezek a lények rokonok, azonban azért mégis három nagy csoportba kell őket soroznunk, melyek egymástól mind megkülönböztethetők, és külön választandók. Az egyik csoportot Pan képezi a Panokkal és Paniscusokkal, a másik csoportot Silenus a Silenusokkal, Satyrusokkal és Satyriscusokkal, a harmadikat Faunus a Faunusokkal, míg egy negyedik csoportnak mintegy önként kinálkozik Silvanus a maga környezetével. Még egy azonosításról kell megemlékeznünk, mely a S.-okat illetőleg még az ókorban felmerült. Strabo (10, 466) a Curatesről azt mondja, hogy ezek s.-ok, a kik a gyermek Zeust Creta szigetén ápolták, továbbá ugyancsak ő mondja, hogy a nagy phrygiai istenanya szolgái a S.-okhoz hasonló Curetesek; mindkét esetben téved, ép úgy mint Euripides (Bacch. 130), midőn őrjöngő S.-okról beszél. Világos, hogy mind a két író egyfelől összetéveszti Cybelét Rheával, másfelől a Cybele cultust Dionysus tiszteletével. Az eddig felsorolt adatok és az alább megbeszélendő művészeti emlékek egyaránt arra engednek következtetni, hogy a S.-ok Dionysus hűséges szolgái és kisérői, tulajdonképen a szőlőhegyek csőszei és a borkezelés daemonai voltak, a kiknek igazi természetét csak olyan kutatások fogják világos és tiszta képben feltüntetni, amint ez Panra nézve (kivált Roscher részéről) a pásztorélet kutatásával és tanulmányozásával történt. Az ókori adatokhoz kiegészitéssel, a homályos kérdésekhez kulcscsal a mai és régebbi borosgazdák és vinczellérek életmódja és szokásai fognak szolgálni, valamint, hogy ezek fogják megvilágitani a Satyrusjáték lényegét és keletkezését is. Az utóbbi a S.-ok képzőművészeti ábrázolására ép oly lényeges hatással volt, mint a Silenusokéra. Habár a Satyrus-játék még mindig megtartotta a régibb vázaképeknek majomforma felfogását, már annyiban is elősegítette a későbbi művészet törekvéseit, hogy háromféle S.-t különböztetett meg, a dereshajú S.-t, a szakállost és a csupaszképűt. Ezek közül a nagyszabású művészet a harmadik typust fejlesztette tovább, és a hellen mesterek legnagyobbjai versenyeztek Hesiodus csintalan ficzkóinak megörökítésében. A régebbi művészet, különösen a vázák és edények festői, úgy fogják fel a S.-okat, mint a kiknek főfoglalkozása asszonyok után futni, a kik ezt első sorban a maguk körében, a bacchansnőkön és Nymphákon gyakorolják, de azért az istenasszonyoknak sem adják meg a kellő tiszteletet. Legjobb bizonyság e mellett Brygus festőinek egyik vázafestménye, a mely a peloponnesusi háború végső napjaiban készült (képe a Mon. Inst. 9, 46 után Baumeisternél, pótlékfüzet, 7. szám). A pirosalakos kép rendkívül élénk és mozgalmas helyzetet tár elénk. Középen egy Bacchusnak szentelt oltár repkénynyel övezve, mellette Iris az istenek küldöttje szárnyasan és lenge ruhában, melyen áttetszenek ingerlően szép idomai. Két oldalt szakállas S.-ok rohanják meg, a kik közül az egyik nem röstel az oltárra ugrani, és így tartani vissza Irist, a ki már-már a levegőbe emelkedett, hogy úgy meneküljön. Ugyanennek a satyrusnak neve, mint társaié, a vázaképen ki van téve; az oltárra ugró S. neve: ‘´Ecwn (fogd meg), a másik S. (LhyiV = csipd meg) az istennő másik karját fogja, egyúttal pedig Zeus levele után kap, melyet Iris kezében tart. A harmadik (DromiV = nyakigláb) hatalmas ugrásokkal szalad, hogy a prédából ő is kivegye a maga részét, és már látszik, hogy tele szájjal mekkorát üvölt, mikor a háttérben megjelenik a büntető igazság Dionysus személyében. Egyes magyarázók ezt a képet Sophocles Iris czímű elveszett darabjára vezetik vissza. V. ö. Schol. Aristoph. av. 1213. Az állatias szenvedélyekkel állatias külső járt együtt, és a S. nemesebb alakítása csak akkor következett be, midőn a nagyszabású művészet felvette motivumainak körébe az egyes Satyrust. Így lesznek az erdei manókból előbb erőteljes izmos férfiak, azután pedig csintalan pajkos, de egyuttal ügyes fiatal emberek, de kiknek arczán és az arcz gödröcskéiben még mindig ott bujdosik a saját csinyeiken mulató és mások baján kaczagó manók humoros (satyrikus) mosolya. A S.-ok egyéniségének ilyetén alakítása párhuzamosan történik Dionysus alakjának változásával; még pedig az ujabb attikai iskola műtermei voltak azok, a hol a S.-ok egyszerre fiatalodtak meg isteni urukkal és parancsolójukkal. Ennek a felfogásnak remeke, egyuttal az életkedvtől duzzadó ifjúnak typikus ábrázolása Praxiteles pihenő S.-a, mely a mester alkotásai közül annyiban talált az utókor részéről kegyesebb véletlenre mint más szobrok, hogy egy töredékében az eredeti műre, vagy legalább is magának a mesternek technikájára ismerünk. Ez a töredék az úgynevezett párisi torso, melyet azok az ásatások hoztak felszínre, miket Napoleon a Palatinus hegy kertjeiben eszközöltetett. Ennél a torsónál, melyet Baumeister az 1549. ábrán közöl, kevésbbé tökéletes technikájú, de teljességénél fogva hasznavehetőbb a capitoliumi másolat (721. á.), mely a Satyrust álló helyzetben mutatja a mint jobb könyökével egy levágott fatörzsre támaszkodik, balját pedig csipőjén pihentetve, egyuttal a vállára vetett párduczbőrt is könnyedén fölemeli, mintha kimelegedett testét szellőztetni akarná. Jobb kezében pásztorsípot szorongat, egész testének formái azt a kerekdedséget mutatják, melyet a kényelmes, munka nélkül való élet kölcsönöz az emberi tagoknak. A fej alkotása, nemes vonásai édes törődöttséget fejeznek ki, a S.-szerű jellegből csupán a pisze orr és az állatias fül maradt meg. Az arczon elömlő kellemes törődöttség folytatódik a tagokon is, melyek egészen a támaszul szolgáló törzsre ejtik a testnek súlyát, a balláb egész könnyedén áll, a jobb viszont hátrafelé van hajlítva. Az egész alak elárulja, hogy édes fáradságot pihen ki. Még Praxiteles szobrai közül sem mindenik dicsekedhettek akkora népszerűséggel, a mekkora ennek a S.-nak jutott. Korának és az utókornak kedvelt, beczézett gyönge, mely számtalan replikában ismeretes és szerencsés órában oldotta meg a mulatós ifjú typusának feladatát. Azért azonban az idősebb typusnak is akadtak kedvelői és művelői. Ilyen a Lysippus korának egyik kiváló szoborműve, az úgyn. Borghese-féle S. (képe Mon. Inst. 3, 59), mely tánczoló helyzetben mutatja be Dinoysus hivét. A dagadó erek és duzzadó izmok ábrázolásának tökélye feledtetik velünk, hogy fölületes emberek restaurálták, a kik (talán a Ficoroni-féle «scabillarius» hatása alatt, Baumeister, 1350) czintányért adtak két kezébe, holott egyetlen tekintet a szobor pufók arczára elárulja, hogy teljes erejével fújta a fuvolát. De még egy Lysippus genieje sem tudta meggátolni azt a művészi áramlatot, mely ellenállhatatlanul az ifjú S. motivuma felé vonzódott. Azért az alkotó művészek mégis módját ejtették, hogy az ifjú S. alakjában változatosságot honosítanak meg. Typikus lévén az arcznak hamiskás kifejezése, anatomiai változatosságra törekszenek és kimerítik a fiatal férfitestnek teljes idombeli skáláját a nyers erőtől egészen a Dionysusra emlékeztető lágyságig, a mikor aztán a tagok hol katonásan feszesek, hol vékonycsontuak (coiloi to iscion, mondja Philostr. Imag. 1, 22, p. 35, 30 Jacobs), hol elhízottak, szinte hájasok. A S.-ok haja tüskés, néha sínszög modjára felálló (orJoJrix, jrixokomhV), orruk tömpe, benyomott (simh), miért is a legtöbb vázaképen Simus vagy Simon néven szerepelnek. Az arczkifejezés jellemzetes tulajdonainak, kivált az érzéki mosolynak tanulmányozására igen alkalmas két mellszobor, melyeket ezennel az emlékek sokaságából kiragadunk. Az egyik márvány, a másik bronz; mind a kettő a müncheni Glyptothékában látható. Amazt (Baumeister, 1623. ábra) a via Appián találták Caecilia Metella sírjának közvetlen közelében. Fémtárgyakkal való érintkezés következtében foltok támadtak rajta, azért a műértő körökben a «Fauno colla macchia» melléknéven ismeretes. Technikája, mely erős csiszolás által az érczszobrok fényes felületének utánzására törekszik, elárulja, hogy bronz eredeti után készült. A mosolya közben tágra nyitott száj, az élveteg ajkak, a borzasan összevissza hányt fürtök, a nyakon látható hatalmas szemölcs: az érzékiségnek ép oly tökéletes képét adják, a minő a bronztechnika segélyével finomabban, de talán még határozottabban kifejezve a másik mellszoborn látható (Baumeister, 1624). A bronzszobor, mely a Villa Albaniból került Münchenbe, rendkívül érdekes a homloknak és hajzat tövének anatomiája, nemkülönben pompásan sikerült a szem környéke, kivált a szemszöglet táján látható és csillagszerüen összefutó redők, melyek az érzékiség biztos jelei, s a vele járó izgalmaknak nyomai. Szépségben versenyeznek az itt ismertetett mellszobrokkal azok az emlékek, melyek az ifju satyrusokat teljes alakjokban és egyenkint valamely foglalkozásba vagy állapotba elmerülten mutatják. Ilyen első sorban a fuvolázó satyrus, a kinek alakja Praxiteles kézére vall, de a ki (sajnos) nagyon gyenge és felületes másolatokból és utánzatokból ismeretes. Méltó versenytársa a drezdai bortöltő S. (más néven Ampelus, Ov. fast. 3, 409, v. ö. alább végtelenül elegáns fiatal ember, a ki magasra emelt jobbjával gondoskodik Dionysusról (képe Wieselernél, 2, 459). Igen szép a párduczon S. (Mon. Inst. 5, 29). De mindezeket fölülmúlja népszerüségben a müncheni Glyptotheka büszkesége, a mámorát kipihenő S. (722. á.), melyet rendesen a «Barberini-féle Faunus» nevén emlegetnek. E kiváló remeket, mely kétségkívül elsőrendü görög mester vésője alól került ki, a mai Angyalvár (Hadrianus sírja) tájékán találták. Oda alighanem akkor került, mikor az ostrom alá fogott rómaiak (537-ben Kr. u.) a Vitiges gótjait hajigálták meg ilyen remekekkel, melyek eredetileg a nagy császár síremlékét ékesítették volt. Ez idő szerint a letört tagok (lábak és alsó karok) szerencsés kiegészítésével, mintegy illustratióját képezi Philostratus egyik leírásának (Imag. 1, 22). Az ittas ifjú sziklára dülve aluszsza ki mámorát. Jobb karját feje alá tette, bal karja lelóg és e mozdulatban valamint az állatiasan szétvetett lábak helyzetében kifejezésre jut az az önfeledett és önkívületi állapot, melybe a Satyrus belekerült. A hatalmas testnek izmai ugyancsak küzdenek a szesz erejével, s e küzdelemnek kínja, mely a mámor daczára is érezhető, meglátszik az arczon, melynek kifejezése kemény, mondhatni kegyetlen. Erről az arczról szinte leolvassuk, hogy tulajdonosa, ha felkelhetne, szilaj dühében törne-zúzna, a meddig csak ismét hanyatt nem dülne. Az egész alak oly kifogástalan, hogy a szobrászat bármely korszakába beilleszthető, de a technika természete és az arcz indulatos kifejezése kétségételenné teszik, hogy itt az Alexandriai kor egyik remekével van dolgunk. A későbbi szoborművészet az egyedül álló Satyrust egészen a genreig fejlesztette, a mire pompás példa az a pergamoni bronzszobor, melyet Baumeister az 1628. ábrán közöl. Erőteljes alkatú pásztorfiút mutat be, kezében a syrinxszel, melyen azonban nem ér rá játszani, mert valamitől (kutya, kigyó?) úgy megijedt, hogy botot szorongató jobb kezét feje tetejére kapta, a lábai pedig jóformán futásra állanak. Legsikerültebb az arcz, melyben félénkség és ravaszság, furfang és humor párosodnak egymással. Az arcz kivitelének tökélye feledteti velünk, hogy az alak helyzete és tartása csak másokról kölcsön vett motivum (Actaeon, Marsyas). Míg a nagy mesterek az egyes Satyrusnak typusával foglalkoztak, a reliefek művészei és a vázaképek festői a csoportositott Satyrusokat vették fel motivumaik közé. Különös ambitióval mutatták be Dinoysus eme híveit mint boros gazdákat, a mint szüretelnek és almából mustot préselnek. Példa erre az a dombormű, melyen két Satyrus alkalmából bort tapos. Egy karika segélyével egymásba fogózva, olyanféleképen tánczolnak rajta, a hogyan a káposztát szokás betaposni. Egy harmadik Satyrus a kettős fuvolán játszik nekik szüreti dalt (epilhnion meloV), míg egy Silenus ugyancsak nyög egy nagy kosár alma alatt, melylyel műemlékeken mint vadászok szerepelnek. Ilyen a Louvrenak egyik reliefje (Wieseler, 2, 465), melyen egy S. már elejtett egy nyulacskát és azt enyelegve tartja oda a maga párduczának. Máskor viszont fegyvertelen kézzel ragadják meg a vadat, pld. egy kútékítményen a Satyrus nyakon csipte és úgy tartja a vadmacskát, melynek szájából víz ömlik. Többes számban nem egyszer szerepelnek a S.-ok egy egy isten társaságában, még pedig hol komolyan, hol tréfás, sőt hóbortos tevékenységben. Komoly szereplésük többnyire Dionysus isten szolgálatában történik. Az ide vonatkozó emlékek csaknem mind vázaképek vagy domborművek. Legelébb kell említenünk azokat a reliefeket, melyek Dionysusnak a tengeri rablókkal való harczát ábrázolják és a Lysicrates-emlék frizének díszét képezték (Baumeister, 924. ábra, Stuart és Revett után). A reliefben a művész (a második attikai virágkor embere) a rablók büntetését ragadta ki a mythusból, melyen nagyot változtatott, a mennyiben az isten haragjának eszközévé a Satyrusokat és Silenusokat választotta. Dionysus nyugodtan játszik párduczával, míg a csupaszképű S.-ok hol a fákról tört gallyakkal, hol a gerezdes botokkal rohannak a rablókra és támogatják az égő fáklyákkal küzdő szakállas Silenusokat. A harcz kimenetele iránt alig lehet kétségünk. A rablók hol kétségbeesetten vergődnek a csapások alatt, hol pedig már félig delfinekké változva, hanyatthomlok menekülnek a hullámok közé. E jeles mű Canovára, de még inkább Thorwaldsenre nagy hatással volt. A vázaképeken a S. többnyire muzsikálnak, pld. Apollo és Dionysus találkozásánál (kercsi váza, Compte Rendue, 1861, 4. f.), vagy midőn az ujszülött Dinoysust a nymphákra bizzák (az attikai renaissance úgynevezett Salpion-cratere, Museo Borbonico 1, 49). Néha magát az istent mulattatja a S. (Baumeister, 592 és 2400), vagy ivóedényt (tülköt) mutat neki, melyet Dionysus trónon ülve szemlél (lucaniai váza, u. o. 2158). A reliefek szintén nagyon szolgálatkészeknek mutatják Hesiodus «csintalan ficzkóit». Első helyen állanak természetesen a sarcophagus reliefek (Dionysus diadalmenetének ábrázolásával). A S.-ok hol az isten kocsija mellett tartják készen a boros tömlőt (müncheni Glyptotheka, 100. szám), hol tanúi a Dinoysus és Ariadne jelenlétében lefolyt mérkőzésnek Pan és Eros között (pld. a villa Casali remek sarcophagusán, Visconti, Mus. Pio-Clementino, 5 sk. tábla), hol épenséggel ők támogatják az istent, ők szedik le lábairól a sarukat és ők díszítik füzérekkel a házat, melyben Dionysus a pályakoszorús drámai költőt meglátogatja (a British Museum gyönyörű reliefjén, Combe, Ancient marbles, 2, 4). A többi istenek közül Hephaestus szolgálatában buzgólkodnak a S.-ok. Egy pirosalakos müncheni crateren (Stakelberg, Gräber, 40. tábla) ők vezetik vissza (láthatólag Dionysus parancsára) az ittas istent az Olympusra. Az egész helyzet teljesen megfelel az irodalmi hagyománynak, melynek hatása alatt a festmény keletkezett. Paus. 1, 20, 2. Hyg. fab. 166. Egy reliefen (Baumeister, 1640) épenséggel Hephaestus kovácsműhelyében találjuk a Satyrusokat, s látjuk a mint egyikük nehéz pajzsot tart oda Aphrodite férjének, hogy rajta valamit igazítson. Hátra van még, hogy azokról a Satyrusokról megemlékezzünk, a kik csoportokban genreszerű szerepet játszanak. Ilyen első sorban az a két relief, a melyen a Satyrus (fején három villaszerü szarvacskváal) egy Maenasszal tánczol (Zoega, Bassirilievi, 2, 82) vagy vele közösen hintázza a gyermek Dionysust (l. I. kötet, 59. lap, 238. ábra). A S.-ok hóbortos, kaczagtató tevékenysége nyilván a Satyrus dráma hatása alatt keletkezett. Ezzel a vázaképek mesterei foglalkoztak, a kik igazán derültséget keltő módon hozták kapcsolatba a S.-okat a legkomolyabb istenségekkel és hősökkel. Szereplésük a harczias élet folytonos parodiája. Hol az alvó Heracles fegyvereivel babrálnak s halálra ijednek az ébredő hőstől, hol a Gorgo feje elől szaladnak széjjel, melyet Perseus mutat nekik. Megesik, hogy egy szakállas S. fontoskodva utánozza Achilleust és ikravédőket ölt; máskor Dionysus jelenlétében hadi szekérre pattan, nagy lármával és henczeg őarczczal, de félelemtől ugyancsak reszkető térdekkel. De mindezen comikusan hősies vállalkozásoknak koronája az, mikor az egyik S. Heracles példáján felbátorodva elemeli a delphibeli háromlábat, de aztán ugyancsak szalad Apollo előtt, a ki felkapja Heraclesnek fegyvereit, melyeket a tolvaj ott felejtett, és velük üldözi Dionysus csintalan szolgáját. A komolyan buzgólkodó és csintalanul garázda S. ábrázolásai között mintegy középen jár egy relief, melyen Orpheus énekel a Satyrusoknak (Archaeol. Ztg. 1877). A S. név mellett, mely gyüjtőnév, találkozunk olyanokkal is, a kik (egyéni) tulajdonnévvel rendelkeznek. A Simus (Simon) névről már megemlékeztünk (l. fentebb). A zenélő S. neve Torpon (gyönyörködtető), Molpus (dalos) és Hedymeles (édesdalú). A vadászatra (lótásra-futásra) vonatkoznak Hippus, Hippaeus; tánczra és hejehujára Chorocomus, Sicinnus, Crotus. Talán a nők iránt való szemtelenségről van véve Hybris. De ezeknél jóval érdekesebbek, mert jóformán külön mythologiai alakokat képeznek a következő egyénileg elnevezett S.: 1) Acratus, a vegyitetlen tiszta bornak daemona, kinek képéről Pausanias (1, 2, 4) azt mondja, hogy Dinoysus Melpomenus szentélyében látta Athenaeben. 2) Ampelus, a szőlőnek megszemélyesítése, a kit Dinoysus egyik szobrán (Baumeister, 487. ábra) átölelve tart. Az itt említett szobron Ampelus alakja határozottan hermaphroditikus, de a mythusban és költőknél (Nonn. 10, 178. Ov. fast. 3, 409) szép ifjú, kit a British Musuem egyik reliefjén keletkeztében leshetünk meg. Félig kinőtt már a venyigék korlátai közül, de alsó testét még a levelek és gerezdek takarják (Combe, Terracottas, 14, 22). 3) Comus, az ünnepi rajongás daemona, a kit egy pirosalakos vázakép (Gerhard, Auserl. Vasenb. 56. tábla) mint Satyrus fiucskát mutat be, abban a helyzetben, mikor Dionysus itatja. Későbbi műemlékek már ittas ifjúnak tüntetik fel, fáklyával, sőt néha vadászgerelylyel is. 4) Dithyrambus, citherán játszó szakállas S. egy vázatöredéken (Wieleser, 2, 485); Welcker (Alte Denkmäler, 3, 125 skk.) úgy tekinti, mint Dionysus egyik melléknevének (MelpomenoV) megszemélyesítését. A milyen ritkaságszámba mennek az egyénileg elnevezett s.-ok, ép oly ritkák a nőnemü S.-ok és Satyrus gyermekek. Amazok inkább az alkotó művészek pajzán szeszélyének tulajdonítandók (pld. Benndorf Lateran, 140.174. 273.373. sz.); a kövér, tömzsi S.-gyermekek vonzó példáját látjuk a négy évszakot felölelő kasseli Dionysus sarcophaguson (Bouillon, Musée, 3, 37, 2). Nemcsak hogy az istent és környezetét szolgálatkészen veszik körül e pufók manócskák, de híres genrecsoportokat (a tövishúzó, a kecskét bosszantó) is variálnak. Mindezen hellen műemlékeknek, a melyekről eddig megemlékeztünk, közös jellemvonása a S. typusának folytonos szépülése, az egyre nemesebb kifejezésre való törekvés. Ezzel szemben a római emlékeket vaskos realismus jellemzi, az ő S.-aik tulajdonképen ittas parasztok, a kik a vinczellérek és borgazdák mestersége mellett első sorban saját torkukra gondolnak. Eszményük és urok már nem a bor istene, hanem az istenétől megfosztott bor. Utalunk e tekintetben arra a reliefre (Mus. Borb. 7, 50–52), a melyen ivó és dorbézoló S.-ok csoportokra verődve mulatnak és dáridóznak. Szinte látjuk a vaskos campaniai tréfákat, melyek a levegőben röpködnek. L. Baumeister 3. köt. 1561 skk. Civitelli, Sirene e S. (Napoli, 1897). A burleszk S.-képekről Jahn. Philologus, 27. évf. Praxiteles S.-áról Klein, Praxiteles (Leipzig, 1898, 182–218. ábra). Heydemann, S. und Bacchennamen (Halle, 1880). Eraviscus kocsin Pannal együtt ábrázolt S.-okat (bronzdíszt) találunk pannoniai leletről véve Récseynél, Pannonia mythol. emlékeinek vázlata (33. tábla).

2. Mesebeli nép Africa belsejében, melyen arczán kívül nem volt semmi emberi, valószínűleg majomfaj. Mela 1, 4, 4. Plin. 5, 8, 30.