Silenus

SeilhnoV, SilhnoV. – 1. A bacchusi thiasus köréhez tartozó kisebb istenségek egyike, kinek egyénisége több fokozaton keresztül lényegesen változik, és mythologiai jelleme ép úgy átalakul, mint a hogy külseje a művészetben lassankint fejlődik ki és állapodik meg. A mythusban nyomát látjuk annak, hogy S. eredetileg Kisázsiából származott és ott jelentősebb alak volt, de az európai görögöknél csupán a daemon szerepe jutott neki, sőt még olyan hagyományról is tudunk, a mely szerint S. halandó volt, feleségül vette Meliét (gyermekök a Dolionok őse, Schol. Ap. Rhod. 1, 1037), és sírját Pergamumban s «a héberek földjén» mutogatták. Paus. 6, 24, 6. Eredeti jelentőségének (csörgedező forrás = vizek istene) jelképe a tömlő, melylyel bemutatják, megfogyatkozott méltóságának, megaláztatásának emléke a Marsyasról (l. ezt.) szóló mythus. De azért vannak mythusok, a melyek hajdani jelentőségéről még mindig tanuskodnak, ilyen a Midas királyra (l. ezt) vonatkozó monda, a ki S.-t csellel hatalmába kerítette, t. i. bort kevert a forrás vizébe, hogy az ittas S.-tól jóslatot csikarjon ki. Ez némelyek szerint Phrygiában, mások szerint a Bermius folyó mentén fekvő rózsaligetekben történt. Paus. 1, 4, 5. Hdt. 8, 138 (vázaképen Ann. dell. Inst. 16, D. t. 3. ábra). De bárha a helleneknél jóformán csak mint Dionysus kisérője szerepel, mégis fontos és érdekes alak az isten kiséretében. A görög földön támadt mythusok szerint ő a Dionysus nevelő atyja és ápolója, a ki az istent később is kiséri, különösen azon utjában, a mikor Hátsó Ázsiából Kisázsiába, Thraciába jön. Diod. 14, 4. orph. hymn. 53, 1. Ov. fast. 1, 399. 3, 744–60. Mint Dionysus kisérője részt vesz az istenek harczában a Gigasok ellen, megöli Enceladust és a többi ellenséget szamarának ordítása által olyan rettegésbe ejti, hogy ész nélkül menekülnek. Eur. Cyclops ab initio. Azonban S. nemcsak mint Dionysus nevelőatyja szerepel; tudós daemon ő, a ki másokat is (pld. Olympust) bevezeti a bölcsesség titkaiba. Pindarus in schol. ad Aristoph. nubes 223. Plat. symp. 215. Dionysus ezen tudós kisérő daemona az ion mythusban egyrészt lassankint megsokasodott, másrészt azonban rokonságba jutott a Satyrusok csintalan népével, melynek lassankint hol atyja hol korosabb atyafia lesz (l. alább). Az Aphrodite tiszteletére írt homerusi hymnus már több S.-ról emlékezik (262 v.), a kik az erdei Nymphákkal pajzánul közlekednek. Ehez fűződik a Satyrus játék hagyománya, mely viszont kiinduló pontja S. művészeti alakulásának. Midőn ugyanis az ion S.-ok megjelennek a Satyrus-játékban, a S.-ok határozottan nem egyebek mint idősebb Satyrusok. Az alábbiakban művészi emlékek fonalán meg fogjuk állapítani a jellemző sajátságokat, melyek a S.-okat a Satyrusoktól megkülönböztetik. De mielőtt ezt tennők, meg kell említenünk, hogy az egyetlen S.-ra vonatkozó hagyomány a S.-ok sokasága daczára nem halt ki teljesen, sőt Elisben külön temploma volt, melyben Methe (mámor) nyujtott neki egy ital bort. Paus. 6, 24, 8. Az egy és több S. közötti ellentmondást a mythus azzal akarta elsimítani, hogy egy apa S.-t tételezett föl (Papposilenus), a kit négykézláb járónak, egész testén szőrösnek, hosszúfülünek és hegyes szakállunak képzelt. Pollux 4, 142. Ugyanezen állati felfogás uralkodik a régebbi művészetben, a hol a S.-ok még nem tartoznak Dionysus kiséretéhez, hanem ép úgy mint a Satyrusok erősen majmokra emlékeztető alakuak, lófarkkal, lópatával és lófülekkel (Baumeister pótfüzet). Úgy csatangolnak föl és alá, és az az érzékiség, mely később a fiatal Satyrusokat jellemzi, különösen a régi éremképeken még a S.-ok tulajdona. Ilyen régi éremképek egy stater Macedoniából, mely S.-t jóformán lótesttel ábrázolja (Imhoof, Choix 1. tábla, 17. sz.), a mint erősen felindult állapotban egy Nymphához közeledik. Egy másik érem (thasusi kétdrachmás) kopasz fejü S.-t mutat, torzomborz szakállal, hosszú lófarkkal, a ki egy elrabolt Nymphát szorongat az ölében (Baumeister1086. ábra). Pompásan dolgozott S.- (és nem Pan-) fejjel (erős homlokdudorok, scythaüstök) találkozunk egy panticapaeumi aranystateren (Baumeister, 1080; v. ö. u. o. 1132 ábra). Az idők folyamában, kétségkívül a Satyrus-játék finomodásával kapcsolatban (Attica földjén), a S.-ok egyre jobban eltávolodnak az állatias formától és egyre jobban közelednek az emberi formához, még pedig a tetszetős emberi formához. Tanuság erre az a vázakép, melyet Baumeister az 1. köt. 5. tábláján mint 422. ábrát közöl, s a melyen (a felső sorban jobbról balra a második helyen) már úgy látjuk S.-t, mint a kart képező Satyrusok közül a legidősebbiket (az Euripides-féle Cyclopsban is így áll a dolog, l. 269. 272. 587. 597. vv.). Egyuttal azonban úgy is látjuk, mint teljesen emberi alakút, a kinek szinpadi maszkja és ruházata megérdemli, hogy vele részletesebben foglalkozzunk; annál is inkább, mert a szobrászatra is visszahatott. A maszk előnyösen különbözik a régebbi köznapi, együgyü és elszontyolodott kifejezésü S. álarczoktól, a minőket pl. etruscus sirokban találtak (Mon. Inst. 11, 32. tábla, 2. ábra). A szóban forgó vázaképen S. maszkja, melyet kezében tart, értelmes, kerekszakállú arczot mutat, melyet a kor ránczossá tett, de melynek a magas homlok eszes kifejezést ad. A kopasz fejtetőt félig eltakarja a magas homlokpántlika, mely repkénylevelekkel van díszítve. A ruházat szintén különbözik a Satyrusokétól. Míg ezek csak a lágyék táján vanank állatbőrökbe bujtatva, különben ruhátlanok, a S. jóformán teljesen föl van öltözve, többi között van rajta egy jellemző ruhadarab, a cortaioV (a cortoV = legelő szótól), egy pásztoroknak alkalmas kabát, mely a magyar embert a kifordított ruhára (báránybőrbélésü ködmönre) emlékezteti. A vázaképen trikószerűen látjuk, olyképen, hogy a nadrággal egy darabban van, és a kéz és láb kivételével az egész testet eltakarja, de a szoborképeken (pld. Claracnál, Mus. de Sculpture 5. tábla, 874a. 2221d) ködmönre és nadrágra elválasztva fordul elő, a mennyiben az utóbb említett szobor nem egyéb az elébbi typusnak kőbe vésett másolatánál. A Satyrusjátékban előforduló S.-ok ruházatát még kiegészíti egy biborszinű köpeny, esetleg párduczbőr kaczagány. Az így egészen emberekké lett S.-ok immár tagjai, részesei Dionysus isten tiszteletének; művész és nem művész több kegyelettel gondol rájuk, és azontúl hol magukban mutatja be őket a művészet, hol pedig mint a bacchikus felvonulások tagjait. A magában álló S. eszméje megihlette a nagy Praxiteles alkotó szellemét, ő volt az, a ki a «vén ivónak», a «kedélyes öreg czimborának» ősképét megalkotta. Plin. 36, 23. Sajnos azonban, Praxiteles S. szobrai vagy elvesztek vagy lappanganak és csak a költészet emlékezik róluk. Anthol. Pal. 9, 756. De azért van egy márvány szobor, mely noha csak a római korból ered, technikai sajátságainál fogva visszavezet bennünket Praxiteles korának nagy alkotásai közé és fogalmat nyujt róla, milyenek lehettek a mester S.-ai. Ez a szobor (Baumeister, 1698. á.) a müncheni Glyptotheka egyik gyöngyét képezi. Parusi márványból kifaragva úgy mutatja be nekünk S.-t, a mint egy fatörzs mellett állva jobb karját a törzsre tett tömlőn pihenteti. Leeresztett baljában ivócsészét tart, de egész alakján meglátszik, hogy már csak kivánja a bort, de nem bírja. Az alakon jellemzők az elhájasodott idomok, a tulságosan jól táplált alsótest, és ez utóbbinak szőrözete, a mely még erősen tanuskodik a Satyrusokkal való rokonság mellett. De a mi a legérdekesebb, az a fejnek alkotása és a hangulat, mely a vonásokról leolvasható. A kissé előrehajtott fej a boros ember töprengését szerencsésen egyesíti azzal az önmagunkat sem kimélő humorral, mely a borban rejlő igazság megnyilatkozását szokta kisérni. Sűrű szemöldei össze vannak húzódva, és bizonyos elmélkedő (Socrates arczképeire emlékeztető) kifejezést kölcsönöznek az arcznak, a mely elárulja, hogy tulajdonosa immár leszámolt az ifjuság zajos örömeivel és csak azt keresi, a mi az előrehaladott kor csöndes élvezetét képezi. Ebben a kifejezésben van a belső lelki különbség a Satyrusok és S.-ok között. Mind a ketten barátjai a bornak, de míg a Satyrus izgalmat, lelkesedést, ingert merít belőle, a S.-ra nézve már csak a vigasztalás kútforrása. Míg a Satyrus piros ajkakra gondol, a S. piros borról álmodozik: míg a Satyrus aranyhajat kerget, a S. arany szín gerezd után néz. Az itt jellemzett szobor népszerűsége abból is kitünik, hogy számos replikája ismeretes, melyek közül azonban egyik sem mérkőzhetik a müncheni példánynyal, bárha ennek is van egy veszedelmes versenytársa: Silenus, a mint a gyermek Bachust karjaiban tartja, ringatja és szeretettel tekint reája. Ez a csoport szintén népszerű, a mit egyrészt S. komoly és nemes alakja, másrészt a gyermek tetszetős, gömbölyded teste teljesen igazol. Több példányban ismeretes; többi között megvan a Louvreban (736. á.) és Münchenben (Glyptotheka, 114-ik szám). Ezek és a többi példányok nyilván valamelyik athenaei művész eredetijének másolatai. Athenaeben különben is nagyon népszerű volt S. alakja, mint Bacchus nevelőjéé. Az acropolison közel a bejárathoz mutogattak egy követ, a melyiken S. állítólag megpihent, midőn Dionysusszal az országba jött. Paus. 1, 23, 6. Ugyancsak a Dionysus szinházban díszítésül (telamonok, díszálarczok stb.) alkalmazták S. fejét és arczvonásait (Schöne, Griech. Reliefs, 5. 6. tábla). Falképeken ott látjuk S.-t, a mint Dionysust tanítja, sőt egy nagy pompejibeli képen együtt kocsikáznak és a föld népe rajongással fogadja őket (Welcker, Alte Denkmäler, 4, 205), majd lanttal látjuk S.-t a felnőtt Dionysus mellett, a ki egy párduczot itat (Museo, Borbonico 2, 35). Mikor Nagy Sándor indus hadmenetei után elkezdik Dionysus diadalmeneteit a nagy király példájára ábrázolni, S. mintegy hadvezére lesz az istennek. Máskülönben is minduntalan mellette látjuk, és az öreg ivó hűségesen kiséri fiatal urát. Minden jelentős pillanatban mellette van; ott van mikor megtalálják az alvó Ariadnét, ő intézi a mérkőzést Pan és Eros között stb. E mellett aonban S. alakja a művészetben mindinkább közeledik a genrekép, sőt a burleszk alakítások felé. Látjuk az öreget, a mint egy nagy gerezdből bort szorít (a 737. á. a Vatican muzeumában levő márványszobrot mutatja, mely Silenust ábrázol, a mint egy szőlőgerezdnek nedvét egy csészébe préseli); máskor kényelmesen egy sziklára telepedett, és egy csészéből mustot szürcsölt. Ismét máskor egy tömlőre heveredett, vagy úgy nyargal rajta. Ez az utóbbi felfogás még különösen egy pompejibeli kútszobron nyilatkozik (Baumeister, 1699), mely határozottan burleszk. A kis művészetben gyertyatartókon alkalmaztak (Pompeji), továbbá cserépedényeken (vázákon), sőt mérlegeken is (rúddísz és súly). A 738. á. Silenus-fej borostyánkőből faragva, Sopronból, a M. N. Múzeumban. Befejezésül még meg kell emlékeznünk a sarcophagusokról, a melyek S.-t mint Bacchus diadalmenetének egyik tagját mutatják be; közülök kettőt emelünk ki. Az egyik a müncheni Glyptothekában van (100. szám); rajta egy kövér S.-t látunk, kinek lábai már nem birják a bort, és a kit azért két Satyrus úgy vezet sőt emel, mint a hogy a beteg embereket szokás. Ennél sokkal érdekesebb az a szép, nagy sarcophagus, melyet Baumeister a 492. ábrán közöl. Ez különösen azért érdekes, mert rajta együtt találjuk Pant, a Satyrusokat és S.-t, a ki a sarcophagus középső csoportjában mint versenybíró már eldöntötte Pannak és Erosnak mérkőzését és tanuja, a mint az Erosok a kecskelábú istent rabszíjra fűzik és szolgaságba hajtják. Felfogására nézve egyedül álló emlék két öreg S. csoportja, a kik mankóra támaszkodva kettecskén biczegnek elénk a Szaburov-féle gyüjtemény egyik vázaképén (57. tábla). Befejezésül még meg kell emlékeznünk azokról a római érmekről (Hatria városból stb.), melyeken S. feje (maszkja), a túloldalon pedig egy alvó kutya látható. Ezek azonban nyilván a vele azonosított Faunusra vonatkoztatnak (Preller-Jordan, Römische Mythol. 1. 391). – 2. S. Calactéból, történetíró, ki a 2-dik században élt Kr. e. és görög nyelven írt egy művet Sicilia történetéről. Solin. polyhist. 1, 15. Egy másik munkában Hannibal történetét írta meg, a kit hadmeneteiben kisért. Dicsérik nagy szorgalmát (Cic. div. 1, 24) és mérsékelt tárgyilagos felfogását. Liv. 26, 49.