Scopas

SkopaV, kiváló szobrász és építőmester Parus szigetéről (Strab. 13, 604. Paus. 8, 45, 5), valószínűleg a parusi Aristander fia (CIG 2285b. Löwy, Inschr. griech. Bildh. 287). A Kr. e. 4. évszáz első felében virágzott, működésének határait két adat jelöli meg pontosabban: ő vezette a 395-ben leégett tegeai Athena templom ujjáépítését és résztvett a 351-ben meghalt Maussolus király síremlékének szobrászati díszítésében. Szobraiban, melyeket márványból és érczből alkotott, nagy művészettel fejezte ki a lélek indulatait, az erősebb szenvedélyeket, a pathosig fokozott hevesebb kitöréseket, de a kedély finomabb hangulatait is ábrázolta, mint azt ’´ErwV-, ‘´ImeroV- és PoJoV-nak a megarai Aphrodite templomban fölállíottt szobrai bizonyítják. Athena Alea tegeai temploma a Peloponnesusnak legszebb és legnagyobb márványtemploma volt, melyet kívül (14×6) dór oszlopsor vett körül, míg előcsarnokában corinthusi, hajójában ion rendszerű oszlopok voltak alkalmazva. 1879-ben Milchhöfer ásatott a hely szinén, most a franczia iskola foglalkozik a templom föltárásával. A keleti homlokzat oromfalát a calydoni vadászat, a nyugati oldal oromfalát pedig Achilles és Telephus harczának ábrázolása díszítette. Föltehetjük, bár Pausanias nem mnodja meg határozottan, hogy e szobormüvek is Scopas kezétől származnak. A keleti oromcsoportból való két márványfej (728. és 724. á.) és a vadkan feje (athenaei nemzeti múzeum, 278–280. sz.), mint a művész eredeti alkotásai, stilusának megitélésében első rendű fontossággal bírnak. Kezdetben a Peloponnesuson működött, majd Atheaneben telepedett meg; életének utolsó szakában Kis Ázsiába ment és részt vett az ott kinálkozó nagy művészi munkákban. Peloponnesusi működésébe tartoznak: a Phidias Aphrodite Uraniájnáak szomszédságában fölállított Aphrodite PandhmoV ércszobra Elisben, mely kecskebakon nyargalva ábrázolta az istennőt (így mutatják császárkori elisi érmek a szobor képét); továbbá Asclepius és Hygiea szobrai az arcadiai Gortysban, egy Hecate Argosban, Heracles Sicyonban, az utóbbival kapcsolatba hozzák a londoni Lansdowne gyüjteménynek gyönyörű Heracles szobrát, sőt vannak, a kik ezt a szobrot S. eredeti művének tartják. Attikai korszakából valók: két Erinys az Areopaguson, a Rhamnus számára faragott Apollo, melyet Augustus az actiumi csata emlékére Romába vitt és a Palatinuson fölállított; ennek a palatinusi Apollónak képe Nero-érmeken látható, másolata a vaticani A. Musagetes (85. á.), továbbá Hestia- és canephorae-szobrokon kívül egy őrjöngő bacchansnő, a mely a dionysusi kedv tetőpontján hátravetett fejjel fölbontott hajjal széltől lengetett ruhában rohan előre, kezében a szétszakított gödölyével; aztán a fentemlített Eros, Himerus és Pothus, egy Hermes herma; Athena Pronoia és Artemis Eukleia (Thebaeben), Aphrodite (Samothracéban). Kisázsiai művei: Apollo smintheus szobra Chrysében, melynek képét Alexandria Troasnak Commodus és Caracalla korabeli érmei őrízték meg, Leto és Ortygia Ephesusban, ugyanott faragta az Artemisium reliefdíszes oszlopainak egyikét; Pergamumban készítette Aresnek colossalis ülő szobrát, mely később Romába került s a melyre visszavezethető az Ares Ludovisi (107. á.) valamint egy ugyancsak Romába került Aphrodite, mely ruhátlanul ábrázolta az itennőt s így Praxiteles cnidusi Aphroditéjének volt előfutárja. A cnidusiak számára márványból faragta meg Dinoysusnak és Athenának szobrát. Híres csoportképe volt Achilles testének átszállítása a boldogok szigetére, a melyben Posidonon és Thetisen kívül Nereisek és tengeri szörnyek egész serege szerepelt. Már a római korban vita tárgya volt, hogy az a nagy szoborcsoport, mely Niobét Apollo és Artemis nyilai elől menekülő gyermekeivel ábrázolta, Scopas vagy Praxiteles műve-e. Plin. 36, 28. Az archaeologia ma sem tudja ezt a kérdést eldönteni, vannak a kik a csoportról megmaradt másolatok (579–581. á.) alapján az eredetit egy harmadik ismeretlen művésznek hajlandók tulajdonítani. V. ö. Urlichs, Skopas’ Leben und Werke, Greifswald, 1863. Weil a Baumeister-féle Denkmälerben, 3. köt. 1666 sk. Furtwängler, Meisterwerke, 511 sk. l. Overbeck, Schriftquellen, 1149–1189. L. Szobrászok.