| Szobor | Sz | Szolga, szolgaság |
(műipar). 1. A szobrászat vagy képfaragás (sculputura), mely az embernek, ritkábban az állatnak alakját vagy az emberi élet jeleneteit testiségökben utánozza, az alkalmazott anyag (fa, agyag, viasz, gipsz, csont, kő és ércz) és a technika szerint több ágra oszlik. Kezdetben leginkább fából (Paus. 8, 17, 2) faragták a szobrokat, a fafaragású istenképnek neve xoanon. Agyagból készültek úgy nagy szobrok (Paus. 7, 22, 9), mint kisebb szobrocskák és domborművek; ezeket mindig égették (terracotta) és rendesen be is festették. Míg ilyen anyagból való nagy szoborművek kivétel számba mentek, addig a fogadalmi ajándékok vagy dísztárgyakul használt kis agyagszobrocskák százával jutottak ránk (Tanagra, Myrina). A márvány szobrokat rendesen agyagminta után faragták, agyagmintát követelt az érczszobrok öntése is. Viasz a mintázáson kívül csak kivételesen szerepelt plastikus munkák anyagaként (v. ö. Imagines). Ép oly kivételes a gipsznek alkalmazása. Paus. 9, 32, 1. Ősrégi időktől fogva alkalmazták a plastikában a csontot, különösen az elefántcsontot, melyből reliefeket, berakott műveket és szobrokat készítettek. A Kr. e. 5. és 4. században nagyon dívott a cruselejantinoV szobrászat, különösen istenképek alkotásánál. Ez a technika abból állott, hogy a szobornak fából és agyagból készült magvát elefántcsont és aranylemezekkel födték, és pedig elefántcsontból készítették az istenkép meztelen részeit, aranyból a ruházatot, hajzatot. Ennek a technikának legnagyobb mestere Phidias volt (Zeus szobra Olympiában és Athena szobra a Parthenonban). V. ö. Elephantus. A szobrászatnak főanyaga a kő; a kőben dolgozó szobrászatot ermoglujikh-nek (statuaria) nevezik; míg azonban statuarius a művészt, a szobrászt jelöli, ellentétben a marmorariusszal, a kőfaragóval, addig a ermoglojoV egyaránt jelölheti a művészt és a mesterembert. Kezdetben gyakran alkalmazták a mészkövet, melynek silányabb, porózusabb fajtáját (pwroV) stuccóval boritották, később majdnem kizárólag márványból faragták a szobrokat. Görögországnak számos márványfaja közül leghíresebb a parusi (liJoV, ParioV, lucnithV) és a pentelicumi, Italiában nagyon kedvelték a carrarai márványt (marmor Lunense). Az Aegyptusból és Numidiából származó szines és tarka márványfajoknak, a porphyrnak, bazaltnak, syenitnek és gránitnak használata csak a római korban jött divatba (v. ö. Marmor. A chryselephantinus technikájú szobrokhoz hasonlók az akroleiJoV szobrok, melyek fának és márványnak együttes alkalmazásával készültek. A kőfaragás körülbelül ugyanazt a technikai eljárást, ugyanazokat a szerszámokat használta mint a modern szobrászat. A márvány mellett fontos szerepet játszik a régiek szobrászatában az ércz, illetőleg a bronz, mely réznek és ónnak öntvénye. Az ónnak szinét és fényét ólom, horgany vagy ezüst hozzákeverésével módosították. A görögök nagy meseterei voltak a bronzöntésnek, Delus, Aegina és Corinthus bronzgyárai nagy hirűek voltak. A kisebb szobrokat tömören öntötték, a nagyobbakat mintákba öntötték, melyekben a fölolvasztott ércz fölvette a minta belső felületében előképzett idomot. Ismerték és a nagyméretű szobroknál alkalmazták az érczszobornak több darabban való öntését. Néha vékony lemezeket állítottak elő a fémből és azokon kalapácsolással verték ki reliefszerűen a formákat (sjurhlaton, toreuma). Ilyen fémlemezeknek összeszegezésével egész szobrot is lehetett előállítani. Plaus. 3, 17, 6. A fémeknek éles szerszámokkal való megmunkálását (toreutikh, caelatura) úgy az öntött mint a trébelt, kalapácsolt műveknél használták. A plastika körébe tartozó kővésést, l. Gemma, az éremvésést l. Érmek, a szobrok festését l. Polychormia alatt. A szobrászat formái a herma (l. Hermae), mellszobor, szobor (lovas szobor), szoborcsoportozat, síremlék (l. Naidia) és a dombormű (relief). – A görög plastikát kezdő korában az előázsiai és aegyptusi művészet befolyásolta úgy formai mint technikai tekintetben, de azért ez a hatás nem veszélyeztette az ősgörög művészet önállóságát, mely az idegen elemekre és kölcsönzött formákra saját szellemének bélyegét nyomta reá és soha sem sülyedt le az egyszerű utánzáshoz. A görög szobrászatnak legrégibb emlékei a mycenaei korba, tehát a Kr. e. 2. évezredbe tartozó oroszlánrelief, mely a mycenaei vár kapuját díszítette és a mycenaei aknasírok fölött talált emléktáblák (v. ö. Mycenae). Az oroszlánkapú reliefje (760. ábra) magán viseli a természet formái iránt való élénk érzéket s erősen különbözik az ázsiai művészet hasonló ábrázolásaitól, melyekre külső elrendezése szerint utal. Ismerünk Phrygiában, bár emlékünknél fiatalabb korú, sírkamrát, a melynek bejáratát oszlop mellett czímerszerűen egymással szemben elhelyezett oroszlánpár díszíti. Paus. 2, 16, 5. Az aknasírok emléktáblái nyers, gyerekes ügyetlenséggel faragott reliefekkel vannak ellátva, a melyeken a halottnak a harczba vagy vadászatra indulása ábrázoltatik. Reichel valószínűvé tette, hogy e stelék lapos reliefje csak kevéssé kidolgozott vázlat, alap, a melyre stuccoréteget alkalmaztak és ebből aztán gondosabban dolgozták volt ki az alakoknak részleteit. A plastika körébe tartozik a mycenaei iparművészetnek számos terméke: a faragott vagy bronzból, ólomból öntött férfi- és nőszobrocskák (idolumok); az aranylemezből készült álarczok, melyek az arczképes ábrázolásnak ősrégi nyers, de már az egyéni vonások hű visszaadására törekvő kisérletei; a legujabban Cnossusban kiásott stuccoreliefek (ifjú alakja, bikafejek stb.); a trébelt fémmunkák, mint a várostromot ábrázoló ezüstváza töredék és a vafiói aranyserlegek (370. ábra); a berakott művű tőrpengék, a melyekhez hasonló technikájú művek lebeghettek Homerus szeme előtt Achilles paizsának (Il. 18, 468 skk.) leirásánál; az aranygyűrűk és vésett kövek. Homerus eposainak több helyén adja plastikus, rendesen csak decorativ jellegü munkáknak leírását (Athena szobra, Il. 6, 93 és 273; a Hephaestustól remekelt arany- és ezüstkutyák, Od. 7, 91, és fáklyatartó ifjak u. o. 100; Hephaetus arany lánykái, Il. 18, 417; Nestor pohara, Il. 11, 632; Heracles öve, Od. 11, 610 stb.). Ha azonban Homerus művészetéről beszélünk, nem szabad szem elől tévesztenünk, hogy a költő részben a saját, részben a mycenaei kor végső szakába tartozó trójai háború idejének rajzát adja, és hogy a Homerus neve alatt járó költeményekben nem egységes művelődési képet nyerünk, mert azokban sok századra terjedő művelődési állapotok, művészeti viszonyok vannak összekeverve. A mycenaei műveltségnek és művészetnek az ú. n. dór vándorlás vetett véget. A hellen archaikus művészet legrégibb termékei pedig már a Kr. e. 8. és 7. századba tartoznak. A közbeeső korszakban, melyet a görög művészet középkorának is szoktak nevezni, a dipylum-stilus művészete uralkodik a görög földön, melynek emlékei főleg a ceramicába tartoznak. Maradt azonban e korból néhány (nőalakot ábrázoló) elefántcsontszobrocska, terracotta és bronzból készült ember- és állatszobrocska, valamint reliefszerű figuralis ábrázolásokkal díszített bronz- és aranylemez (Olympia-, Dodona-, Corinthus-, Creta-, Boeotiában). Ezeket a plastikus emlékeket a vázák ábrázolásaival közös geometriai szögletesség és merevség jellemzi. A tulajdonképeni görög szobrászatot a következő három korszakra szokás osztani: 1) az archaikus kor a Kr. e. 7. századtól a perzsa háborúkig; 2) a virágzás kora Nagy Sándor haláláig; 3) a hellenistikus művészet kora Augustusig. – 1. Archaikus korszak. Mint minden művészetök, úgy a plastika is a görögök hite szerint autochton volt. A plastika gyakorlásához szükséges kézi ügyességek föltalálását majd daemonoknak, a Dactylinek (l. o.) és Telchineseknek (l. o.) tulajdonították, majd pedig maguk az istenek (Hephaestus, Athena) szerepeltek a mesterségek föltalálóiként. Az emlékszerű szobrászat kezdeti Daedalus (l. o.) mondai nevéhez fűzték; tevékenységének főhelyei Athenae és Creta; a szobrászat első mestereit tőle származtatták vagy legalább is tanítványainak tartották, így szerepelt tanítványaként a 6. századba tartozó Endoeus (’´SndoioV) és Smilis (SmilV), a samusi Hera faszobrának művésze. Daedalusnak tulajdonítottak egész sereg isten- és Heracles szobrot. A hagyomány szerint ő nyitotta meg a szobrok szemét, haladó helyzetbe hozta az egymáshoz csatolt lábakat és megoldotta a testhez szorított kezeket; és így nyilvánvalóan hosszú történeti fejlődésnek vivmányait összpontosították az ő személyében. Az agyagplastika föltalálója a Sicyonból származó és Corinthusban működő Butades volt. Plinius szerint (35, 151 sk.) Buttades leánya búcsúzó kedvesének a lámpa világától a falra vetett árnyékát észrevevén, az árnyék körvonalait a falon megrajzolta, apja pedig agyaggal kitöltötte a silhouettet és égetéssel tartóssá tette az első reliefképet; Butades látta el először a tető homloktégláit domborművekkel és ő találta föl annak a módját, mint lehet a reliefeket mintákból sokszorosítani. – Az archaikus szobrászat emlékeit tekintve azt tapasztaljuk, hogy a díszítő szobrászat már kiváló műveket hozott létre (v. ö. Homerusnak ily tárgyú leírásait), mikor a szobrok faragása még gyermekkorát élte. A decorativ plastikának nagyhírű példája Cypselus (l. o.) ládája, melyet Pausaniasnak (5, 17–19) részletes leírásából ismerünk, ki ezt a műremeket még a Kr. e. 2. században látta az olympiai Heraeumban. A Kr. e. 7. század közepébe datálható láda czédrusfával készült s rajta öt vízszintes sávban részint elefántcsontból és aranyból berakott, részint a fából kifaragott, föliratoktól kisért jelenetek voltak láthatók, melyeknek gazdag tárgyát a görög hősmonda és mythus szolgáltatta. Ugyancsak Pausaniasból 3, 18–19) ismerjük a valószínűleg bronzlemezektől kitrébelt mythologiai jelenetekkel díszített amyclaei trónust (l. Amyclae), melyet a kisázsiai Magnesiából származó Bathycles készített legényeivel a Kr. e. 6. század közepe táján. E művek stilusáról fogalmat alkothatunk magunknak egy Olympiában talált, sávokban elrendezett reliefekkel díszített bronzlemez nyomán, vagy a sicyonbeliek delphibeli kincsesházának hosszúkás metopéiről, melyek a francziák legujabb ásatásainál kerültek napfényre. A relief ősi példái az assusi templomnak domborműve (Louvre), a selinusi (l. Selinus) C-templomnak metopéi (Palermo), lacedaemoni sírkő (Berlin), az ephesusi régebbi Artemisium oszlopainak relieftöredékei (Brit. Museum), attikai régebbi stelék (Athenae); fejlettebb stilusúak a xanthusi Harpya emlék reliefjei (a British Museumban, 761. ábra: trónoló női istenség elé járúlnak ajándékhozó asszonyok, v. ö. Harpyae). A kerek szobrászat ránk jutott legrégibb emlékeinek jelentékeny része Kis Ázsiából és a szigetekről származik. A 762. ábrán látható női szobor, melyet fölirata szerint Cheramyes szentelt Herának, Samus szigetéről való (most a Louvreban van); rajta világosan látszik, hogy az első kőszobrokat a fatörzsből faragott istenképek (xoana) mintájára alakították. Kis Ázsiából valók voltak azok az aegyptusi példákra emlékeztető, életnagyságnál valamivel nagyobb ülő férfi- és nőszobrok, melyek a Miletusból az Apollo Didymaeus templomához vezető szent utat kétfelől szegélyezték; a 763. ábra a British Museumba került szobrok közül Charesnek, Tichiussa urának képmását mutatja, ki azt a fölirat szerint Apollónak szentelte. Ehez hasonló, de már életteljesebb, Athenának ülő szobra (764. ábra) az athenaei Acropolis muzeumban, melyet Pausanius (7, 5, 9) nyomán Eudoeusszal hoznak kapcsolatba. A mult század nyolczvanas éveiben az athenaei Acropolison rendezett ásatások számos, az óattikai (6. századbeli) szobrászatot jellemző emléket hoztak napvilágra; ezek között legérdekesebbek azok a szobrok, melyek gazdag ruházatú (a festés és aranyozás élénk nyomait viselő) nőket ábrázolnak, egyenes tartásban, kissé előre helyezett bal lábbal, a mint egyik lecsüngő kezükkel szépen redőzött ruhájokat fogják össze, míg másik kezük előrenyult s valószínűleg áldozati tárgyat tartott; az arczukon megjelenő állandó (ú. n. archaikus) mosoly a lelki élet kifejezésének első kisérlete. A parusi márványból faragott s úgy látszik Athenának szentelt szobrok, melyeknek egyik példáját 765. ábránk szemlélteti, ugyanazon typusnak számos változatát és fokozatos fejlesztését mutatják. Az archaikus görög szobrászat emlékeinek egy másik csoportja a nyugodtan álló férfiszobor Aegyptusból kölcsönzött schemájának továbbképzését mutatja. Ezeket a teljes meztelenségben ábrázolt szobrokat az Apollo névvel szokták illetni; egyeseknél jogos lehet az elnevezés, legtöbbjüknél azonban valószínűleg síremlékkel van dolgunk, mely az elhúnytnak szándékolt képmása. Legismertebbek e csoportból a therai Apollo (l. 84. ábra) és teneai Apollo (766. á.). Utóbbin már igen jól vannak mintázva a testnek, különösen a lábaknak idomai, bár térdei túlságosan részletezvék; két karja a testhez tapad, bal lábát kissé előrevonja; a hajzat hullámokban omlik le a vállra, szélesre nyilt szemei kidőlnek, itt a lelki élet kezdetleges kifejezését jelenti az archaikus mosoly. Az atheanei Acropolison végzett ujabb ásatásoknál a templomok ormairól való csoportozatok töredékeit is találták (Zeus harcza a háromtestü Typhonnal, festett mészkőből; a régi Parthenon ormáról való gigantomachia részletei, márványból; mindkettő az athenaei Acropolis múzeumban). Az archaikus oromcsoportozatok közül legnevezetesebbek az aeginai Aphaea templom márványszobrai (v. ö. 19. ábra), melyek az oromzat teréhez alkalmazott kitünő elrendezésben harczi jeleneteket ábrázolnak. A nyugati orom szobrai régebbek, a keletiből valók fejlettebbek. 767. ábránk a keleti oromnak egy haldokló harczosát mutatja. Az archaikus kor régebbi szakának művészei közül számosat ismerünk névszerint. A márványplastikát fejlesztő chiusi iskolának mesterei [Melas], Micciades, Archermus, (a. 6. század első felében, talán tőle való az athenaei nemzeti muzeumnak szárnyas Nicéje) és fiai Bupalus és Athenis Plin. 36, 11. Paus. 4, 30, 6; 9, 35, 6. A Peloponnesuson (Sicyonban) működtek a 6. század elején a Cretából származó Dipoenus és Scyllis, kik egyes szobraikat még fából faragták, de leginkább márványban dolgoztak; egyes műveiknél vegyest alkalmaztak fát (ébenfát) és elefántcsontot (a Dioscuri szobrai Argosban) és így a chryselephantinus technika előfutárjainak tekinthetők. Plin. 36, 9. Paus. 2, 15, 1; 2, 22, 5. Hozzájuk tartoznak Spartából való tanítványaik Hegylus, Theocles, Medon és Doryclidas, kik a fafaragást még jobban fejlesztik az által, hogy szobraiknál czédrusfát és elefántcsontot alkalmaznak, Olympia számára egész sereg fogadalmi művet dolgoztak. Paus. 5, 17, 1–2. 6, 19, 8 és 12. Dipoenus és Scyllisnél tanultak Tectaeus (TektaioV) és Angelion (Paus. 9, 35, 3) és a Rhegiumból származó Clearchus. Paus. 3, 17, 6. Magában áll a cretai Chirisophus. Paus. 8, 53, 7. Az érczplastika terén a chiusi Glaucus nevéhez fűződik (Paus. 10, 16, 1. Herod. 1, 25) a vas összeforrasztásának föltalálása (7. század); Rhoecus (‘RoikoV) és Theodorus samnusi mesterek, kik az építészet terén is kiváltak, föltalálták, illetőleg a Kelettől eltanulták és tökéletesítették az érczöntés technikáját (a 6. század elején); velük együtt dolgozott Telecles. Paus. 8, 14, 8. 10, 38, 6. Plin. 34, 83. Diod. 1, 98. A spartai Athena CalkioikoV templomnak falait borító mythologikus tartalmú érczreliefek mestere Gitiadas volt. Paus. 3, 17, 2 és 18, 7. A 6. század folyamán kezdték a versenyben győzteseknek portraitszobrait fölállítani. Paus. 6, 18, 7. 8, 40, 1. Plinius 34, 16. – Az archaikus kor fiatalabb (kb. 540–460-ig terjedő) szakában a szobrászati tevékenységnek főhelye Hellas, melynek több városában külön iskolákkal találkozunk. Az argosi iskola mesterei Aristomedon (Paus. 10, 1, 10), azután Glaucus és Dionysius, a kiktől Pausanias (5, 26, 2 és 27, 1) Olympia számára dolgozott fogadalmi ajándékokat említ, és a híres Hagelaidas (Ageladas, Hageladas), sokoldalú érczöntő szobrász, ki hatalmas művészeti egyéniség lehetett; az 5. század három legnagyobb szobrásza Myron, Polycletus és Phidias állítólag az ő tanítványai voltak, bár a Phidiasra vonatkozó adat nem igen érdemel hitelt. Egész sereg szobrot, különösen olympiai győzők szobrait, és egy négyes fogatot a győző és a kocsis alakjával említenek tőle. Paus. 4, 33, 2. 10, 10, 6. 6, 10, 6; Anth. Paus. 4, 33, 2. 10, 10, 6. 6, 10, 6; Anth. Plan. 4. 220. Schol. Ar. Ran. 504 Sicyonban működött Canachus, ki istenképeit elefántcsontból és aranyból, fából, érczből és márványból alkotta. A Didymaeum számára dolgozott Apollo Philesius bronzszobrának másolatát látják a British Musuemnak egy kis bronzszobrában. Cic. Brut. 18, 71. Plin. 34, 75. Paus. 9, 10, 2. 2, 10, 4. Testvére Aristocles folytatta iskoláját, mely 380-ig virágzott. Nagyhírű volt Aeginának szobrásziskolája. Glaucias olympiai győzők szobrait dolgozta (Paus. 6, 9, 4 és 10, 1), Anaxagorastól való Zeusnak óriás méretű (10 rőfnyi) szobra, melyet az athenaeiek a plataeaei győzelem után állítottak föl Olympiában. Paus. 5, 23, 1. Legnevezetesebbek Callon (Kallwn), Tectaeusnak és Angelionnak tanítványa (Paus. 2, 32, 5. 3, 18, 7. Quint. Inst. orat. 12, 10, 7). Micon és ennek fia Onatas, ki az archaikus stilusnak egyik legnagyobb mestere; vele éri el virágzásának tetőpontját az iskola, mely 457-ben, Aegina politikai függetlenségének elvesztésével meg is szünt. Isten- és herosszobrokon kívül (Demeter Phigaliában, Hermes és egy colossalis Heracles Olympiában, colossalis Apollo Pergamumban, Paus. 8, 42, 1 és 7. 5, 27, 8) már egész szoborcsoportozatokat említenek tőle: az egyik, Olympiában, tíz görög, vitézt ábrázolt, a mint sorsot húznak, hogy ki vívjon meg Hectorral (Paus. 5, 25, 8); a másik Delphiben, gyalogosoknak és lovasoknak harczát mutatta be az elesett Opis király teste fölött (Paus. 10, 13, 10); ez a tárgy tehát élénken emlékeztet az Aphaea templom oromcsoportozataira. Olympia számára készítette O. Hierónak négyesfogatát kocsisával. Paus. 8, 42, 8. Kizárólag érczből alkotta műveit. Paus. 5, 25, 12. Az attikai iskola e korban már kiváló helyet foglal el; első neves mestere a tévesen Daedalus tanítványaként említett Endoeus (l. fönt.). Antenor nagy hírre tett szert mint Harmodius és Aristogiton szobrainak mestere (Paus. 1, 8, 5), melyeket Xerxes 480-ban magával vitt. Az ő nevét viseli az Acropolis öltözött női szobrainak egyik legszebbike. Egy sírkő mestereként ismerjük Aristoclest (l. a 339. ábrát). E korból való Amphicratesnek híres nőstény oroszlánja, melyet az athenaeiek emeltek a zsarnokölők kedvesének, Leaene hetaerának, hogy a kínpadon tanusított állhatatosságát dicsőítsék; az állatot nyelv nélkül ábrázolta Amphicrates, hogy Leaena hallgatását jelképezze. Plin. 34, 72. Paus. 1, 23, 1. A zsarnokölők szobrait Critius és Nesiotes újra elkészítették (Lucian. Philops. 18) 477 körül; valószínű, hogy a napolii múzeumnak ismert csoportja az ő művüknek másolata (434. ábra). Ugyanakkor virágzott Phidias tanítója Hegias (Hegesias) Plin. 34, 78. Elisben működött Callon (Paus. 5, 25, 4 és 27), Naupactusban Menaechmus és Soidas. Paus. 7, 18, 9.
– 2. Az archaikus korú szobrászat példáiként megemlítjük még azokat a fejeket és szobortöredékeket, melyeket Furtwängler a legujabb aeginai ásatások alkalmával talált s a melyek az aeginai iskola fő emlékeihez, az Aphaea templom oromcsoportjaihoz tartoznak; továbbá Athenaeből Hermes moschophorus (hymettusi márványból faragott) szobrát (Athenae, Acropolis múzeum), az ú. n. kocsira szálló ifjút (u. o.). Az acropolisi női szobrok csoportjából említendő egy leány szobor töredéke, mely fölirata szerint Euthydicus fogadalmi ajándéka volt (Athneae, u. o.); az Apollo typus továbbfejlesztése a Piombinónál talált bronzszobor (Paris, Louvre), Apollo Omphalus (Athenae, nemzeti múzeum) és egy másik Apollo a római Museo delle Termében, mely 5. századbeli görög műnek márványmásolata. Thasusból való egy relief, mely Apollót ábrázolja, a nymphák és charisok processiójával (Paris, Louvre); egy másik Pharsalusból származó relief két egymással szembe néző leányt ábrázol virággal és gyümölcscsel kezükben. Közép Görögországból, Orchomenusból való a naxusi Alxenortól faragott sírkő (Athenae, nemzeti múzeum). Delphiből való a siphnusiak kincsesházáról egy relieffríz (Delphi, helyi múzeum); végül az archaikus érczplastikát jellemző emlékként bemutatjuk Zeus bronzfejét, melyet Olympiában találtak s ott is őriznek (768. ábra). A selinusi templomokról származó ifjabb metopék szintén még az archaikus korba tartoznak (Palermói muzeum). – Az archaikus művektől megkülönböztetendők az archaizáló szoborművek, melyek későbbi időkből valók, de vallási szempontból utánozzák a régi szobrok merevebb tartását, a ruházat és hajmintázásnak ósdi módját, ilyen például egy fej és kar nélküli Athena torso a dresdeni múzeumban, egy másik Artemis szobor a müncheni Glyptothekban, «a tizenkét isten oltárának» reliefjei a Louvreban stb. – A szobrászat virágzásához vezető átmeneti kornak három főmestere Pythagoras, Calamis ésMyron. Pythagoras eredetére nézve ion volt, 496 után hazájából Samusból az alsó-italiai Rhegiumba menekült; isteneknek, hősöknek, de kivált győztes athletáknak szobrait készítette; az utóbbiakból Pausanias hetet említ Olympiában (6. könyv, passim), Plinius (34, 59) egyet Delphiben. Euthymus olympiai szobrának, melynek föliratos talapzatát megtalálták, idejét kb. meghatározhatjuk, mert tudjuk, hogy Euthymus 472-ben győzött harmadszor. Híres volt a sánta Philoctetest ábrázoló szobra (Anth. Gr. 4, 180. 294 és Plin. l. c), melynek tartásában ki tudta fejezni a sebtől okozott fájdalmat. A férfitestnek élethű, realistikus ábrázolására törekedett: primus nervos (ín, izom) el venas expresit capillumque diligentius. A mozgás rhytmusának és a test arányainak helyes visszaadása miatt becsülték kiválóan. Diog. Laert. 8, 46. A Cicerótól (Verr. 4, 60, 135) említett Europa szobráról v. ö. Tatian. c. Graec. 53. p. 116. és Varro de ling. lat. 5, 31. Valószínűleg az attikai iskolához tartozik Calamis, ki az 5. század első felében virágzott. Sokoldalú művész, ki mindenfelé készítette érczből, márványból vagy chryselephantinus technika szerint istenszobrait (Apollo ’AlexikakoV. Athenaeben, Apollo a pontusi Apolloniában, Zeus Ammon Thebaeben, Hermes krnojoroV és Dionysus Tanagrában, Asclepius Sicyonban, Nice Apteros Olympiában), hősnők (Alcmene, Hermione) szobrait; különösen kiváló a lovak ábrázolásában: equis semper sine amulo expressis (Plin. 34. 71), Exactis Calamis se mihi jactat equis (Propert. 3, 9, 10); azonkívül apró, czizellált műveket is dolgozott. A megmaradt emlékek közül egyet sem hozhatunk vele biztos kapcsolatba, s így stilusáról csakis a régiek itélete alapján alkothatunk magunknak fogalmat. Cicero (Brut. 18, 70) szerint szobrai dura illa quidem, sed tamen molliora quam Canachi, Quintilanus (Inst. or. 12, 10, 7) szerint nem oly merevek, megkötöttek mint Callon vagy Hegesias művei; de azért e tekintetben még nem éri el Myront. Nőszobrait finom báj és kecsesség jellemezte, leghíresebb volt Sosandra szobra. Lucianus (eikoneV 4 és 6) az asszony-szépség ideálját különböző híres műremekből, Phidias Athena Lemnia- és Amazonjából, Praxiteles cnidusi Aphroditéjéből, Alcamenes Aphrodite en KhpoiV-ából és Calamis Sosandrájából állítván össze, az utóbbitól veszi kölcsön a bájos szerénységet, a nemes és öntudatlan mosolyt, a ruházatnak ügyes és kecses elrendezését (Overbeck, SQ [= Schriftquellen] 508–532). Myron Boeotia és Attica határvárosában Eleutheraeben született, tanítójaként az argosi Ageladast említik, működésének helye Athenae. Tevékenységének utolsó dátumaként a 444. évet ismerjük. Majdnem kizárólag érczből alkotta szobrait, czizellálással is foglalkozott. Ismerünk tőle istenképeket (Hecate, egy Zeus-, Athena-, Heraclesből álló csoport), hősök szobrait (két Heracles, Erechtheus, Perseus), athleta szobrokat (Ladas, Discobolus, stb.) és állatképeket (tehén, bikák, kutya); az utóbbiak közül kivált tehenét csodálták a régiek; Plin. (34, 57) szerint ez szerezte neki a legnagyobb hírnevet; Cicero (Verr. 4, 60, 135) idejében még Athenaeben volt, később Romába került a Béke templomába (Procop. de bello Goth. 4, 21); a görög anthologiában 30-mal több epigramma szól róla. Két műve maradt ránk több másolatban; a discobolus (Lucina. Philops 18. Quint. inst. orat. 2, 13, 8) és Marsyasa. Paus. 1, 24, 1. Az előbbinek leghívebb másoalta (márványból) a római Palazzo Lancelottiban van (a hová a Massimi palotából került), egy másik másolata (rosszul kiegészített fejjel) a Vatikánban van (246. ábra) az utóbbinak, tévesen satyrussá kiegészített kópiáját a római Musei del Lateranóban bírjuk (521. ábra). A természetnek, különösen a test physikai életének, hű, eleven ábrázolásában remekelt, azért a régiek életteljesnek (empnouV-nak, vivida signának) mondják szobrait; megkapó igazsággal mintázta athletáit; melyeket mozgalmas, merész helyzetekben állít szemünk elé. Discobolusa pl. az erő legnagyobb megfeszítésének pillanatát rögzíti meg; az élénk mozgásban részt vesz a test minden része, minden izma. A test anatomiailag hű feltüntetésében mester, csak a hajzat kezelésében van még nyoma az archaikus stilusnak, a rudis antiquitasnak; ujabban több szobrot (Mercurius a Vatikanban, pétervári Asclepius, Kasseli Apollo, ifjú feje Bresciában stb.) iparkodtak több-kevesebb valószínűséggel Myronra visszavezetni. Plin. 34, 57. Petron. 88. Propert. 2, 31, 7. Anth. Plan. 4, 54 (Overbeck, SQ 535–610). – A szobrászat virágkorát közvetetlenül megelőző időkbe tartoznak az olympiai Zeus templom oromcsoporozata és metopéi (l. Olympia). Művészeik nevét és hazáját nem ismerjük, mert Pausanias adatát, mely szerint a keleti orom csoportozatát Alcamenes, a nyugatiét Paeonius faragta volna, az archaeologusok tévesnek tartják. A szoborműveket, melyekben az ósdi merevség és megkötöttség mellett már eleven naturalismus nyilatkozik meg, külön (helyi?) iskolának tulajdonítják. Az 5. század első felébe sorozható emlékekből (vagy ilyen korú eredetire visszamenő későbbi másolatokból) megemlítendők: az ú. n. Hestia Giustiniani (márvány, Museo Torlonia, Roma), a lanton játszó Apollo Pompejiből (bronz, Napoli), Apollo Choiseul (márvány, Brit. Mus.), a herculaneumi tánczosnők (bronz, Napoli), az ú. n. Penelope ülőszobra (márvány, Vaticano, feje Berlinben), a versenyfutó leány (márvány, Vaticano, Roma); a delphibeli leletek közül a kocsivezető remek bronza, mely egy, a syracusaei Polyzalus győzelmét megörökítő négyesfogatról való, és a cnidusiak kincsesházáról való márványreliefek (Delphi, helyi muzeum); továbbá a selinusi Heraeum metopéi (Palermo) és végül a tövishúzó fiúnak bronzszobra (769. ábra), mely egy versenyben győztes fiúnak emlékműve, ki futás köben tövisbe lépett volt. Az archaismusnak utolsó nyoma a hajfürtök alakításában vehető észre, a melyeknek ilyen fejtartás mellett az arcz előtt függőlegesen le kellene esni. – 2. A virágzás korszaka. A szobrászatnak virágkorát két szakaszra szokás osztani; az első az ú. n. magasztos stilus kora, ideje az 5. század, főképviselői Phidias és Polycletus; a második szakasz a szép stilus kora, főképviselői Scopas, Praxiteles és Lysippus, ideje a 4. század. A görög szobrászat nagy századának első mestere Phidias (l. Phidias, Olympia és Pallas Athene, Overbock SQ 618–807). Ő teremtette meg istenszobraiban a magasztos stilust; a technika minden ágában kiváló, kitünően ismeri és alkalmazza az optika törvényeit, a test arányait (Lucian. Hermot. 54. és Plin. 34, 53); az emberi test formáinak természethű megjelenítését a tökély legmagasabb fokára emelte, szobraiban a formai bevégzettség és szépség mellett ki tudta fejezni az isteni fenséget, még pedig nem annyira az arcz vonásaiban, mint inkább az alak tartásának nyugodt méltóságában és a formák nemes összhangjában. Két leghíresebb szobrának, az Athena Parthenosnak és az olympiai Zeusnak sokat magasztalt szépségét csak sejtetik a ránk jutott gyönge, jelentéktelen másolatok, a Lenormant és a Varvakion szobrocskák és az elisi érmek. Annak az Amazonnak, melyet egy versenyben Ephesus számára készített (Plin. 34, 53), késői másolatát a vatikáni muzeumnak ú. n. Matteiféle márványszobrában akarják fölismerni (770. ábra). Phidias remekeinek elvesztéseért kórpátolnak azok a jelentékeny töredékek, melyek a Parthenon szobrászati díszéről ránk jutottak s melyeket az ő vezetése és felügyelete alatt nagyrészt valószínűleg az ő tervezetei és mintái szerint faragtak tanítványai és az attikai iskolához tartozó egyéb szobrászok. Ezeknek legnagyobb része a British Museumban van, a hová a mult század elején kerültek, Lord Eligin után, ki azokat a templomról leszedette. Elgin marblesnek nevezik; csekélyebb részök Athenaeben van magán a templomon és az Acropolisi múzeumban. A Parthenon keleti ormának csoportozata Athena születését, a nyugatié Athenának és Posidonnak az attikai föld birtokáért való versengését ábrázolta. Mindkettőből csak egyes töredezett alakok maradtak ránk, melyeknek elnevezése, bár a jelenet tárgyát ismerjük, kétséges. A keleti, jobb karban levő csoportozat két legszebb maradványa a 771. ábrán látható ifjú, mely az emberi test mintázásában elért tökélynek kiváló példája, és a 772. ábrán látható két nő alakja, melyek a test idomaihoz simuló, annak szépségét éreztető ruházatnak remek mintázását szemléltetik. A két csoportozat symmetrikus elrendezése, melyet régi rajzokból ismerünk, oly mesteri, hogy az orommező korlátozó hatását nem érezzük; a formák szépsége mellett figyelmet érdemel az ábrázolt jelenet mesteri, Phidias szellemére való megszerkesztése. A csoportozatok keletkezésének idejét a 438. év után teszik. Ezeknél korábbiaknak tartják a Parthenon cellájának falát díszítő reliefeket, melyek ion fríz mintájára egyetlen, 160 m. hosszú, kb. 1 m. magas szalagot képeznek és a panathenaeai körmenet lefolyását ábrázolják (l. Panathenaea). A motivumok kifogyhatatlan gazdagsága, a mozgás mellett is megnyilvánuló ünnepélyesség, előkelő nyugalom, az alakok tartásában elért természetesség, az egésznek stilszerű compositiója jellemzik a relieffaragásnak ezen örök szép példáját (v. ö. 656. 622. és 623. ábra), melynek hatását régente a polychromia is emelte. Rajta megfigyelhetjük az isocephaliát, a görög relief szerkesztésének azt a szabályát, mely az alakoknak fejeit a tér egyenletes betöltésének érdekében mindig egyenlő magasságba helyezi, akár ülő, akár álló vagy lovagló alakok legyenek azok. A frízen Phidias a menetet fogadó isteneket is ábrázolta, kiket külsőségek, attributumok helyett testök formáival és tartásukkal tett fölismerhetőkké (773. ábra). A fríz kivitele különböző tehetségű művészektől ered, még feltünőbb különbségeket találunk a templom külsejét díszítő metopékban, melyek magas reliefben a Gigantomachiának, Amazonokkal való harcznak, a Centaurusok és Lapithák harczának és a trójai háborúnak egyes jeleneteit ábrázolták, és melyeket az Athenára való vonatkozás kapcsol össze egymással. Stilusuk, művészi értékök különböző; nyilvánvalóan a Parthenon szobrászati díszének legrégibb, még a 40-es évekből származó részei. 774. ábránk a déli oldalnak egyik metopéjét mutatja, rajta Lapithát látunk, a mint egyik kezével fején ragadta Centaurus ellenfelét, míg másik kezével csapást készül reá mérni. A Parthenon szobordíszével rokonok az ú. n. Theseus templomnak metopéi és a cellafal keskeny oldalait díszítő relieffríz, valamint az Erechtheumnak az 5. század végéről való relieffríze (művészeit l. CIA 1, 324. cd) és déli csarnokának caryatidái (l. Canephoroe), továbbá a Nice apteroV templomnak fríze és márványkorlátjának Nicéi (569. ábra); a phidiasi iskola nemes egyszerűségét árulja el az eleusisi relief (262. ábra) és a napolii múzeumnak Orpheus reliefje (606. ábra); ugyanazt a hatást mutatja az 5. századból fönnmaradt nagyszámú athenaei síremlék (v. ö. Naidia), melyeknek talán legszebb példája a Hegeso-féle sírtábla (Athenae, Dipylun). E korból valók a lyciai Gjölbasi (Trysa) heroumának Bécsbe került reliefjei és a xanthusi ú. n. nereida emléknek szobordísze (British Museum). – Phidiasnak legkedvesebb tanítványa Agoracritus volt Parusból (Plin. 36, 17), kinek művei között főleg az Athenae számára dolgozott Mater Magnát és a rhamnusi Nemesis templomnak colossalis istenképét (Plin. l. c. Paus. 1, 33, 2) dicsérték; az utóbbira vezetik vissza a vatikáni muzeumnak egy, sokáig Demeternek tartott (rosszul kiegészített) márványszobrát (Helbig2 304); az eredeti szobor fejének egy töredéke a British Museumban van. Ugyancsak Phidiasnak tanítványa az athenaei Alcamenes, kinek működését 403-ig követhetjük. Mesteréhez hasonlóan márvány-, ércz- és chryselephantinus szobraival díszítette szülővárosának szentélyeit; főleg istenszobrokat alkotott (Hera, hármas Hecate, Ares, Dionysus stb.), megteremtette a Hephastus typust (az ő szobrával hozzák kapcsolatba a kasseli muzeum kiegészített Hephaestus torsoját) és a Zeuséval rokon Asclepius typust. Leghíresebb volt azonban Aphrodite en khpoiV szobra (Plin. 36, 16. Paus. 1, 19, 2. Lucian. eikoneV 4 és 6); ezen, bizonyára sokszor ismételt szoborról úgy látszik több másolatunk van, legjobb a Fréjusban talált, most a Louvreban levő példány (775. ábra), melyben a művész az istennőt, mivel egész meztelenül még nem meri ábrázolni, áttetsző, a teshez simuló (ú. n. nedves) ruhában mutatja be. A. egy művének másolatát látják némelyek a vatikáni muzeum Sala del a Bigájában levő discobolusban. Phidias köréhez tartozott Colotes, ki az olympiai Zeus szobor elkészítésénél segédkezett (Plin. 35, 54); a nagy mesternek egy másik munkatársa volt az idősebb Praxiteles, talán nagyatyja a következő század hasonló nevű művészének; ide tartozik még a megarai Theocosmus. Paus. 1, 40, 4. Régebben Phidias köréhez számították Thrasymedest Parus szigetéről (Paus. 2, 27, 2. Kavvadias, Fouilles d’Epidaure 241, 45), ki Epidaurusban dolgozott (Paus. 2, 27, 2); az ujabban talált epidaurusi föliratok alapján azonban a 4. század első felébe kell iktatnunk az epidaurusi Asclepius templom chryselephantinus szobrának mesterét, kinek művéről az athenaei muzeumnak reliefjei és epidaurusi ezüstpénzek alapján alkothatunk magunknak képet. Ugyanannak a templomnak szobordíszét kortársa Timotheus készítette. Plin. 36, 32. Paus. 2, 32, 4. (Kavvadias, Fouilles d’Epidaure 241, 36). Külön helyet foglalt el a mendei Paeonius (l. o.). Calamis irányának folytatója Praxias Athenaeből, ki a delphii templomnak oromcsoportozatait készítette, melyeket Eucadmus tanítványa Androsthenes (Athenaeből) fejezett be. Paus. 10, 19, 4. Eur. Ion 190. Myron követője volt fia Lycius Eleutheraeből; legnagyobb műve egy 13 alakból álló bronzcsoport Olympiában, mely istenektől és hősöktől körülvéve, ábrázolta Memnon és Achilles párviadalát (Paus. 5, 22, 1); az 5. század negyvenes éveiben két lovasszobrot készített, melyeket később a propylaeák előtt állítottak föl (Delt. arc. 1889, 179. l.); Autolycus szobrán kívül, a ki 421-ben győzött, kiválóan dicsérik két szobrát, melyek tüzet szitó fiút és vizmedenczét tartó fiút ábrázolnak (Plin. 34, 79. Paus. 1, 23, 7). Továbbá Myron követője a Cyprusból való Styppax (rabszolga szobra, ki rostélyon beleket süt. Plin. 34, 81) és Strongylion (l. o.), ki főleg állatszobrainak köszöni hírnevét. Myron körének legkiválóbb mestere a cretai Cydoniából származó Athenaeben és élete végén úgy látszik Argosban működő Cresilas. Plin. 34, 74. Ő készítette Periclesnek az Acropolison fölállított hermáját, melynek [Per]ikleo(u)s | Krho]ilaV epoiei föliratú basisát legujabban megtalálták (Delt. arc. 1889, 36. l.); a több másolatban (Brit. Musuem, Vaticano [646. á.], Berlin) fönnmaradt fej az 5. században divó ideális portraitnak példája, mely lemondott a testi megjelenés minden részletének pontos visszaadásáról és csak a lényegesre szorítkozik, v. ö. Plinius (l. c.) szavát: C. fecit et Olympium Periclen dignum cognomine, mirumque in hac arte est quod nobiles viros nobiliores fecit. A fölirat betűinek jellege a 440–30 közti időkre utal. A Polycletusszal, Phidiasszal és Pharadmonnal művészi versenyben Ephesus számára készített (Plin. 34, 53) Amazon szobrára vezetik vissza a sebesült Amazon typusának Museo-Capitolinóbeli másolatát. Myron Ladasára (Auth. Plan. 4, 54) emlékeztet «Haldokló sebesültje», in quo possit intelligi, quantum restet animae (Plin. 34, 74); ez ta «vulneratus» valószínüleg egy a Pausaniastól (1, 23, 3) az Acropolison látott képmással, mely az idősb Diitrephest (Thuc. 3, 75. 4, 119. 129) ábrázolta s azért 450 tájra tehető; a szobor föliratos basisát ismerjük (Löwy, Inschriften 46). Két másik szobortalapzat fölirata is adja C. nevét, az egyik Athenaeben (Löwy 47) egy Pallasnak, a másik Hermionéban (Löwy 45) egy Demeter Chthoniának szentelt fogadalmi szobron. Említenek tőle egy doryphorust is. Cresilasnak egy eredetijére vezetik vissza a párisi Pallas Veletrit (618. ábra) és a müncheni Glyptotheknak Diomedesét. A peloponnesusi háború idejében virágzott Callimachus, a márványfúró föltalálója (Paus. 1, 26, 6); csak ilyennel faragható a corinthusi oszlop levéldíszes feje, mely Vitruvius (4, 1, 9) szerint szintén tőle ered (l. Columna, 444. l.). Túlhajtotta műveiben a megmunkálás gondosságát és finomságát, a mit Plinius (34, 92) szerint megrontotta érczből való «laconiai tánczosnőinek» hatását és a «Catatexitechnus» elnevezést szerezte meg neki. Ismerünk tőle egy Hera szobrot (Paus. 9, 2, 7), tőle való az Erechtheum aranylámpája is. A kor idealistikus irányú művészetének ellenlábasa az alopecéi Demetrius, ki a szépséggel nem törődve mindenek fölött a hasonlatosságot, a hűséget kereste. Quint. Int. or. 12, 10, 9. Minerváján kívül három naturalistikus fölfogású arczképéről van tudomásunk (Simno Hipparchus, Lysimachénak, a ki 64 évig volt Athenae papnője, és Pelichus spartai hadvezérnek szobra. Plin. 34, 76. Lucian. Philops. 18 és 20), az utóbbit potrohos, kopasz, kuszált szakállú öregként ábrázolta. Kevésbbé neves művészei e kornak Pyrrhus Athenaeből (Athena Hygiea szobra, Plin. 34, 80. Paus. 1, 23, 4; basisának fölirata Löwy 53) és Socrates Sophroniscus fia (Hermes, Charites, Paus. 1, 22, 8). az attikai művészet befolyása érvényesül a phigaliai templom szobordíszében is (l. Phigalia).
– 3. Az attikai mellett még egy fontos iskolája van az 5. századbeli görög szobrászatnak, t. i. a peloponnesusi iskola, melynek feje (az idősebb) Polycletus vagy Polyclitus (PolukleitoV), Phidiasnak ifjabb kortársa. Talán Sicyonban született, működésének helye Argos, egy szobra basisán ’ArgeioV-nak mondja magát; állítólag Ageladasnak tanítványa s mint ez főleg érczből alkotta műveit; a czizellálásban is kiváló, azonkívül munkát (kanwn) is írt az emberi test részeinek egymáshoz való viszonyáról és arányairól. Plin. 34, 55. Galen. de plac. Hipp. et. Plat. 5. Virágkora a 440–420 körüli időszakba esik. Műveinek első csoportját istenképek alkotják és ezek (Hebe, Hermes, Aphrodite) közül leghíresebb Herának chryselephantinus szobra, melyet a 423-iki tűzvész után újra fölépített argosi Heraeum számára készített. (Paus. 2, 17, 4), s a melyről csak éremképek maradtak. Sem a Hera Farnese (Npaoli) sem a Hera Ludovisi (Roma, Museo delle Terme) fejet nem szabad P. művére vonatkoztatni. Jellemzői azonban P. művészetére, hogy e tárgyú szobraiban nem tudta az isteni fönséget kifejezni. Quint. Inst. or. 12, 10, 7. Kétszer készítette Heracles szobrát; azonkívül említenek tőle (Cic. in Verr. 4, 3, 5) kosárvivő lányok szobrait (canephoroe). Hirét athleta szobrainak köszöni; nehány Olympia számára dolgozott, versenyben győztes ifjakat ábrázoló szobrának (Cyniscus, Pythocles, Xenocles) föliratos basisát megtalálták a helyszinén. Leghíresebb két athleta szobra, a doryphorus és a diadumenus (dorujoroV, diadoumeuoV). A doryphorusban (776. á.) az ép, egészséges ifjú testének az ő saját mérései alapján megállapított helyes arányait szemléltette, úgy hogy ez valóságos mintaszobor (canon) volt. Az eredeti bronzszobornak több márvány másolata maradt (Firenze–Uffizi, Roma, Berlin), legismertebb a napolii múzemé; a fejnek legjobb bronzkópiája, melyet a római korban Apollonius (Athenaeből) készített, ugyancsak Napoliban van. A diadumenus (a győzelmi szalagot összefűző ifjú) szobrának legismertebb márvány másolata a francziaországi Vaisonban tlaált, most a British Museumban levő szobor, ennél jobbak a madridi (rosszul kiegészített) és a legujabban Deloson talált (most Athenaeben levő) másolatok. A vaisoni másolatról legujabban megállapították, hogy ez ráillik a versenygyőztes Pythoclesnek Olympiában talált basisára, s így talán avval azonosítható. Hogy P. művészetét mily nagyra becsülték, azt megitélhetjük abból, hogy a római korban a diadumenusért 100 talentumot (fél millió Kor.-nál többet) fizettek. Érdekes tudnunk, hogy P. athleata szobrai között volt egy apoxuomenoV (athleta, ki testéről levakarja a port), a mely tárgyon később Lysippus mutatta be canonját. Az ephesusi templom számára készített Amazon szobrával legyőzte a versenyben Phidiast és Cresilast. A P.-féle Amazon typust a berlini muzeum sebesült Amazonjában ismerik föl (egy másik példány a vaticanói Braccio nuovóban), mely valamennyi Amazon közül a legférfiasabb és arányaiban és arczkifejezésében közel rokona a doryphorusnak. Polycletus athleta szobrai egymással egyező arányokat mutatnak, az ő canonja szerint a fej az egész test magasságának 1/7 részét teszi, a mi alakjait szemünkben, de már a régiek szemében is (quadrata esse ea tradit Varro) törzsökössé teszi; fejtypusa is szélesebb, erősebb, mint az attikai ovalis arczú typus; egyező és jellemző szobrainak a tartása, alakjait nyugodt, mérsékelt mozgásban ábrázolja, úgy hogy a test súlya az egyik lábra helyezkedik, míg a másik láb kissé hátra van vonva (proprium ejus est, ut uno crure insisterent signa, excogitasse); ez az egyszerű természetes állás érvényre juttatja a test formáinak és idomainak teljes szépségét. Ő reá viszik vissza a Brit. Museumnak ú. n. Westmacott-féle athletáját, és az «olajöntő ifjút» Petworthban. A 777. ábrán látható ú. n. Idolinót (Firenze, Uffizi), mely kezében az áldozati csészét tartó ifjút ábrázol, Polycletusra vagy iskolájára vonatkoztatják; ez a szép bronzszobor talán a márvány kópiáknál is hivebben tükrözteti vissza Polycletus művészetének szellemét. Polycletus irányát számos tanítványa folytatta (Plin. 34, 50), kiket azonban csak nevük szerint ismerünk, mert emlékanyagunkból nem igen tudunk határozott műveket velük összeköttetésbe hozni. Közel állott hozzá Patrocles (Paus. 10, 9, 7), ennek fiai voltak Naucydes, Daedalus és talán az ifjabb Polycletus. Naucydes Hebéje az argosi Heraeumban Polycletus Herája mellett állott (Paus. 2, 17, 5), készítette azonkívül Hecaténak (Paus. 2, 22, 7), Hermesnek, egy discobolusnak, és kost áldozó ifjúnak (Plin. 34, 80), Erinna költőnőnek (Tatian. c. Graec. 52) és több athletának szobrát, ezek közül Euclesének föliratos basisa előkerült. Paus. 6, 6, 2. Löwy 86. Daedalus, ki egy föliratában Sicyonbelinek mondja magát, és már a 4. századba átnyúlik, dolgozott egy, az elisbeliektől Olympiában fölállított tropaeumot (Paus. 6, 2, 8), aztán Venerum lavantem sese (Plin. 36, 35); azonkívül mint munkatárs részt vett a tegeabeliektől Delphiben fölajánlott csoport készítésében (Paus. 11, 9, 5), végül említenek tőle pueros duos destringentes se (Plin. 34, 76). Az ifjabb Polycletus (Paus. 8, 31, 4. 6, 6, 2), ki szintén részben a 4-ik századba tartozik, istenképeket faragott, és az építészet terén is kivált mint az epidaurusi tholus és színház építője. Az olympiai versenyben győztes Aristionnak szobrát készíté (Paus. 6, 13, 6), melynek föliratos basisát megtalálták (Löwy 92). Az ifjabb Canachus, Cleon és Naucydes tanítványa Alypus Sicyonban működtek, úgy látszik tehát, hogy a peloponnesusi iskola idő folytán ide tette át székhelyét Argosból. Polycletus legtöbb tanítványa közösen dolgozott azon a nagy, bronz ablakokból álló érczcsoporton, melyet a spartaiak az AigoV potamoi melletti ütközet (405) emlékére Delphiben fölállítottak. Paus. 11, 9, 7. Thebaeben működtek a 102. olympias táján Hypatodorus és Aristogiton, közös művük a hét vezért ábrázoló csoport Delphiben (Paus. 10, 10, 3), Hypatodorusnak egy bronzból készült Athenáját dicsérik Pausanias (8, 26, 5) és Polybius (4, 78). A 90. olympias tájára helyezi Plinius (34, 49) Phradmont Argosból; ki Phidias, Polycletus és Cresilasszal együtt versenyzett egy Amazonjával az Artemisium számára (Plin. 34, 53), egy olumpionikhV szobrát említi Pausanias (6, 8, 1), érczből faragott teheneket egy epigramma. Anth. Pal. 9, 743. Olympia számára dolgozott ugyanakkor (Heraclest, Athenát, több athleata szobrot) az arcadiai Maenalusból való Nicodamus (Paus, 5, 25, 7 és 26. 6, 6, 1 és 3. 6, 3, 9. Löwy 98). Phocisban működött Telephanes. Plin. 34, 68 Az 5. század szobrászata egyrészt magasztos istenképeket, másrészt az emberi test hű megfigyeléséről tanuskodó athleta szobrokat alkotott. – A 4. században, a fölvilágosodás korában elvesztik az istenképek megközelíthetlen magasztosságukat, a melylyel őket a naiv hit ábrázolta, de nyernek emberiségben, bensőségben; emberekként ábrázolják őket, kiket ugyanazok a kedélyhangulatok, szenvedélyek hatnak át, mint az embert; bennük többé nem a fenséget, hanem a kellemet, bájt fejezik ki. A typikus alakok helyét egyéniek foglalják el és a lelki élet különböző fokú megnyilvánulásának kifejezése főtörekvése e kor mestereinek. A nagy állami megrendelések csökkennek, a monumentalis, architectonikus plastika háttérbe szorul, a paloták, terek, középületek díszítésére rendelt szoborművek nagy számban keletkeznek, egyes gazdag emberek látják el a szobrászokat megbizásokkal. Tárgyilag bővül a szobrászat köre, az allegorikus ábrázolás kifejlődik, a genre kezdődik, az arczképes szobrászat nagy virágzásnak indul. A márvány megművelésének technikája a virtuozitásig fokozódik. Vannak ugyan külön iskolák, de azok határai már távolról sem oly élesek, mint az előző században. Az attikai iskola élén áll az idősb Cephisodotus, Praxitelesnek atyja vagy legalább mestere. Plin. 34. 87 és 74. Fő műve, mely bronzban Irenét, a béke megszemélyesítését ábrázolta karján a gyermek Plutusszal, a gazdagok istenével, 375 körül állíttatott föl és a müncheni Glypotheknak márványmásolatában (667. á.) jutott ránk. Paus. 9, 16, 1 és 1, 8, 2. A felnőtt és gyermek összekapcsolását (mely egy másik, Xenophonnal együtt dolgozott csoportjában ismétlődött) később nagyon kedvelték (v. ö. Praxiteles Hermesét). Az ifjabb attikai iskolának legkiválóbb művésze az athenaei Praxiteles (PraxitelhV). Virágzásának kora 370–330 közé esik. Irodalmi adatokból vagy 50 művét ismerjük (Overbeck, SQ. 1190–1300. Löwy 76); főleg isteneket ábrázolt (néha csoportos elrendezésben), ritkábban emberek képeit faragta; szobrainak kedvelt anyaga a márvány, néha a bronz. Művészetét szerencsénkre eredeti alkotásból tudjuk megitélni, ez az olympiai ásatások alkalmával 1877. talált Hermes, karján a kis Dionysusszal (452–4. ábrák), mely valószínűleg 340 körül keletkezett. P. eredetijének tartják a Leconfield-féle (London) gyüjtemény Aphrodite fejét, s az Eubuleus fejet (Athenae, nemz, múzeum is. Legünnepeltebb műve a cnidusi Aphrodite volt, mely a fürdőbe szálló istennőt meztelenül ábrázolta és a melyhez úgy látszik kedvese Phryne (l. o.) szolgáltatta a modellt. Kópiáit a vatikani múzemban (79. ábra) és a müncheni Glyptothekban (80. ábra) birjuk, fejének egy másolatát a berlini Kaufmann-féle gyűjteményben. Sokan utaztak volt Cnidusba, hogy P.-nek ezt a remekét megbámulják. Nicomedes bithyniai király a cnidusiaknak egész államadósságát akarta kifizetni, ha ezt a szobrot neki átengedik. Plin. 36, 21. A művész satyrus és Eros szobrait becsülte legtöbbre. Paus. 1. 20, 1. Az egyik satyrusa Athenaeben, a másik Megarában volt fölállítva. Az ókorból fönnmaradt másolatok közül a fatörzsre támaszkodó satyrus typus fordul elő leggyakrabban a múzeumainkban, és ebben P. művének utánzatát ismerték föl. Legjobb a Museo Capitolino márványszobra, igen szép ugyanezen szobornak egy torsója a Louvreban, a dresdeni, bort töltő satyrust is P.-ra viszik vissza. Nagyhírű volt a Thespiae számára dolgozott Eros és egy másik, a propontisi Pariumban. A Praxiteles-féle gyermekifjú képében ábrázolt Eros szoborral hozzák kapcsolatba a napolii múzeum szárnyas Eros szobrát, az úgynevezett centocellei Erost (301. ábra) a Vaticanóban, mely a Kr. u. 2. századból való márvány copia. A mantineai basisnak reliefjeit, melyek a múzsákat és Marsyast ábrázolják, tévesen tartják P. művének, ez csak az ő iskolájából került ki. Kétségtelenül P.-féle munkának másolata azonban a gyíkot ölő Apollót (SauroktonoV) ábrázoló mythologiai genreszobor (a Louvreban és a Vaticanóban); Artemis szobrának másolatát sejtik az ú. n. gabiibeli Dianában (Louvre). Kedvesének Phrynének képét kétszer örökítette meg márványban Thespiae és Delphi számára, sokoldalú, termékeny művész volt, ki különösen a meztelen női test szépségének visszaadásában remekelt, nem kevésbbé kiváló azonban az ifjú test idomainak ábrázolásában. Kiválóan kedvelte azoknak az isteneknek (Aphrodite, Artemis, Apollo, Dionysus és thiasusa) ábrázolását, melyeknek ifjú teste a test érzéki szépségének megjelenítésére szolgáltatott alkalmat. Istenképeit nem a fenség, hanem báj és kellem jellemzi, arczukban nem a heves szenvedélyeket, hanem a mélázó, nyugodt kedélyhangulatot fejezi ki. Alakjait a márványban való kivitel miatt szükséges támaszszal művésziesen tudja összekapcsolni, úgy hogy a test súlya nem nehezedik teljesen a lábakra, és a test könnyed tartásában az idomok rhythmikus, szép vonalakban érvényesülnek. A márvány kezelésében utolérhetetlen mester, az arczban, a hajzat kezelésében a legnagyobb finomságokat éri el, ép oly mesteri a draperia elrendezése. Szobrainak hatását még a szinezés is emelte (mint azt az olympiai Hermesen látható nyomok is bizonyítják, v. ö. Festők 751. lap). P. fiai, az ifjabb Cephisodotus és Timarchus (Plut. vita 10. or. Lycurg. 38. Plin. 36, 24) szintén szobrászok voltak. Az ifjabb attikai iskolának másik nagy mestere Scopas (l. o.); a halicarnassusi Mausoleum szobordíszének készítésénél (Plin. 36, 31. v. ö. 431. és 523. ábráinkat) munkatársai voltak Bryaxis, Leochares és Timotheus; az utóbbi (fönt tárgyalt) művész helyett (Vitr. 7. praef. 12) Praxiteles is említtetik; az emlék márvány quadrigáját Pythius (Pythis) készítette. Bryaxisnak több istenszobra közül kiváló dicsérettel említik az Antiochia melletti Daphne számára készített Apollóját, mely az érmek tanúsága szerint az istent mint Musagetest ábrázolta. Liban. Orat. 61. Egy Athenaeben talált (Delt. arc. 1891, 34. 55), lovasalakokkal díszített basis az ő nevével van ellátva. Leochares istenképeket (Zeus, Ares, Apollo) és arczképeket készített; II. Philippus király családját chryselephantinus szobrokon örökítette meg (az olympiai Philippeumban); Lysippusszal együtt érczcsoportot dolgozott Delphi számára, mely N. Sándort ábrázolta oroszlánvadászaton. Paus. 5, 20, 10 és Plut. Alex. M. 40. Löwy 77–82. A sastól elragadott Ganymedesnek (Plin. 34, 79) festői csoportját a Vaticanónak egy kis márvány másolatában (393. ábra) bírjuk. Nagyon valószínű, hogy a belvederei Apollo (86–7. á.) egy L.-féle bronz szobornak másolata. Az a kiegészítés, mely az istennek balkezébe aegist akar adni, tarthatatlan, mióta kiderült, hogy az ezen kiegészítés alapját tevő Stroganoff-féle bronz (Pétervár) hamisítvány; az isten baljában íjat, jobbjában stemmata-s babérágat tartott. Az attikai iskolának e korbeli művészei még: Silanion, készített Olympia számára athleta szobrokat, főleg azonban arczképeiről híres, még pedig úgy idealis (Achilles, Theseus, Corinna, Sappho) mint realistikus felfogású arczképeiről (haldokló Iocaste, Apollodorus, Plato). Lehetsgées, hogy az ő Sapphójára (Cic. Verr. 4, 57, 125) megy vissza a Villa Albani-féle fej (l. 715. á.); talán Plato képének (Diog. Laert. 3, 25) másolatát is birjuk a Vaticanónak Zhnwn föliratú fejében. Iocaste arczán a halálsápadtságot tudta kifejezni (Plut. quaest. conv. 5, 1, 2), a hirtelen haragú Apollodorusnak képe pedig a haragnak volt megtestesülése (Plin. 34, 81); munkát is írt a symmetriáról.
– 4. Sthennis főleg istenképeket és athleták szobrait, továbbá Autolycusnak (Sinope alapítójának) szobrát készítette. Plin. 34, 90. Strabo 12, p 546. A kiváló festő (l. Festők 751. l.) Euphranor Corinthusból mint szobrász is jelekedett (Plin. 34, 77); Paris szobráról le lehetett olvasni a hős jellemvonásait, Fülöpöt és N. Sándort quadrigán ábrázolta, szobraiban a Poylcletus féle canonnál karcsúbb arányokat alkalmazott. Plin. 35, 128. Polyeuctus Demosthenes szobrának (Plut. vita 10 or. Demosth. 44) másolatát bírjuk a Vaticanónak ismert álló szobrában (228. á.) és az evvel azonos Knolei (Kent, Lord Sackville gyűjteményében) márványmásolatban. Mindkét példányon az irattekercset tartó kézpár helytelen kiegészítés, mert P. Demosthenest egymásba font kezekkel, a belső küzdelem és gond gestusával ábrázolta. Ilyen, egy hívebb replikától eredő kézpárt 1902-ben találtak Romában a Barberini kertekben. – Az attikai iskolának ezen korú emlékei (vagy ide vonatkozó másolatok) közül fölsorolandók: A niobida csoport, melynek eredetijéről már az ókorban sem tudták, vajjon Praxitelesnek vagy Scopasnak műve-e (v. ö. Niobe, a 778. ábra a firenzei csoportnak egy alakját mutatja); a két nagy mester körének eredeti emléke a cnidusi Demeter (225. á.), az ú. n. Ares Ludovisi (copia Romában, Museo delle Terme, 107. á.), az otricoli Zeus (copia a Vaticanóban), a melusi Asclepius (a British Museumban, 124. á.), a belvederei Apollóval rokon stilusú versaillesi Artemis (copia a Louvreban, 122. á.); a Vaticano Melpomene szobra (544. á.), talán Praxitelesnek Thespiae számára (Cic. Verr. 4, 2, 4) dolgozott múzsacsoportjára visszavezethető későbbi másolat. Praxiteles iskolája egy eredetijének nagybecsű másolata az athenaei nemzeti múzeumnak Hermese, melyet Andrusban találták; eredeti munka a Lysicrates féle emléknek relieffríze; a portraitszobrok közül 4. századbeli eredetire vezethető vissza a lateráni múzeum gyönyörű Sophoclese (745. á.) és Euripidesnek napolii hermája; ide tartozik az athenaei nemz. muzeumnak számos sírtáblája és a Tanagrából való kedves terracotta szobrocskák. A 4. század másik nevezetes szobrász iskolája a Peloponnesuson volt, feje Lysippus Sicyonból, kinek működése 350–300 közé esik; autodidaktoV volt, kovácslegényből lett művészszé, majd N. Sándor udvari szobrásza; rendkívül termékeny volt, állítólag 1500 szobrot alkotott. Plin. 34, 61 és 37. Művészetét a róla szóló számos irodalmi adaton kívül (Overbeck, SQ. 1443–1512) főleg a vaticanói apoxyomenus alapján ítélhetjük meg, mely híres bronzszobrának másolata (779. ábra). Ebben új canont adott a régi polycletusi canon helyett; az ő arányai karcsúbbak, finomabbak, a fej kisebb, a felső test rövidebb, a lábszárak hosszabbak. Az apoxyomenus athletát ábrázol, ki a beolajozott karjához tapadt homokot ledörzsöli; az ifjúnak ruganyos, könnyed állása csak látszólagosan nyugodt, tényleg a legnagyobb mozgékonyságot árulja el, arczában is bizonyos ideges vonás látható; a hajzatot szabadon, nagy élethűséggel utánozza. Alakjai, melyekben Polycletushoz hasonlóan a férfi test szépségét akarta megjeleníteni (nőt csak kivételesen ábrázolt), a természet gondos tanulmányozásáról tesznek tanuságot s bennök a régiek itélete szerint össze tudta kapcsolni a veritast (természethűséget) az elegantiával; az apoxyomenuson meglátszik, hogy azt a természet után mintázta s nem consturálta össze academikus számításokkal mint Poylcletus. A realistikus fölfogású arczképnek nagy mestere. Kizárólag bronzban dolgozott. Istenképei közül ismerünk négy Zeus szobrot (köztük egy 20 m.-es colossust Tarentum számára), egy Posidont (a melynek mását talán a laterani márványszoborban birjuk), egy Erost, Heliust stb. Herculest, a férfierő hősét, nagyon szerette ábrázolni, s úgy látszik, hogy az ő typusa vált később általánossá. Hol colossalis méreteken (15 méter) ábrázolta (Tarentum számára), hol kis méretben (epitrapezoV, asztaldísznek N. Sándor számára); Alyzia számára Heracles munkáinak cyclusát készítette el érczcsoportban. A Glycontól (l. o. 406. á.) dolgozott Heracles Farnese lysippusi minta ismétlése. KairoV-ában a «jó alkalom» megszemélyesítését nyujtotta. Portrait szobrai közül az első helyet N. Sándor szobrai foglalják el; a nagy hódítót számtalanszor mintázta, harczban, trónusán ülve, vadászaton, kocsin, lovon, mindenféle életkorban. Leghíresebb volt «lándzsás Sándora», melynek mása ú. l. a Nelidow gyüjtemény kis bronzszobrocskájában jutott ránk; legnagyszerűbb a diumi, mely a királyt 25 lovasával a granicusi csatában ábrázolta. A számos Sándorkép közül úgy látszik a párisi herma áll legközelebb Lysippushoz. Idealis portraitket is készített (Socratesről, Praxilláról, Aesopusról, az utóbbira vonatkoztathatjuk a Villa Albani-féle mellszobrot, 42. á.); öt olumpionikhV szobráról van tudomásunk. Lysippus művészetének jellegét mutatják a «pihenő Hermes» (müncheni Glyptothek, Louvre), a melyből a föltámasztott lábnak Lysippustól kezdett motivumát ismerjük meg. Lysippus tanítványai működésükkel már a hellenistikus korba tartoznak. Fivére Lysistratus élő emberekről vett gipsz és viasz segítségével lenyomatokat, hogy arczképeinek a legnagyobb fokú hűséget adhassa (Plin. 35, 153); Lysippus fiai voltak (Plin. 34, 66) Daippus (szobrai: perixyomenus [= apoxyomenus], két athleta Olympia számára, Paus. 6, 12, 6 és 16, 5. Plin. 34, 87), Boëdas (Plin. 34, 74: adorantem fecit, ő reá vonatkoztatják a berlini múzeumnak imádkozó fiút ábrázoló bronzát, 474. á.) és Euthycrates, a legkiválóbb a testvérek közül (művei: Hercules, N. Sándor vadászaton és lovascsatában, ez utóbbira vezethető vissza a herculaneumi bronzszobrocska, 55. á., továbbá állatszobrok, Plin. 34, 66); az ő tanítványa volt Tisicrates. Lysippus tanítványa a sicyoni Eutychides; athleta és Dionysus szobrán kívül készített a syriaiak számára egy bronz Tychét, mely a 300-ban alapított Antiochia városvédő istennőjét ábrázolja allegorikusan: a város fekvését úgy jelezte Eu., hogy az istennőt sziklára ültette, a mint lábát az Orontes folyót személyesítő alakra helyezi; e szobor másolatát a Vaticanóban őrzik (780. ábra). Paus. 6, 2, 6. Az Eurotas folyót megszemélyesítő szobrára (Plin. 34, 78) vezetik vissza a Vaticano egy torsóját, mely folyam nádjából kiemelkedő alakot ábrázol. Lysippus szoboróriásait fölülmúlta tanítványa, a Lindusból való Chares, kinek rhodusi colossusát a világ 7 csodája közé számították; 30 mnél volt magasabb, hüvelykujjait csak kevesen tudták átkarolni; a 290–280 közt fölállított óriás szobor azonban csakhamar összedőlt egy földrengés következtében Plin. 34, 41. Philo Byzant. de 7 mirac. mundi p. 14. A kor merészségét jellemzi, hogy N. Sándor építésze Dinocrates, kinek tervei szerint Alexandria épült, a majdnem 2000 m. magas Atlos hegynek szobor alakját akarta adni, mely egyik kezén egész várost tartott volna, míg a másik kezébe adott csészéből a hegy vizei omlottak volna alá a tengerbe. – 3. A hellenistikus korszak. A görög szobrászat utolsó szakbáan, a hellenismus korában, a görög művészet meghódítja az akkor ismert világot. A másodvirágzás e korában a plastika műkedvelő fejedelmek szolgálatába lép, a fokozott jóllét és gazdagság művészi igényeit akarja kielégíteni. Hellas háttérbe szorul, a diadochus államok fővárosai: Alexandria, Antiochia, Pergamon, vagy a kereskedelem góczpontjai: Rhodus, Ephesus lesznek a művészeti tevékenységnek főhelyei, mely lassanként Romába terelődik át, a görög művészek oda vándorolnak. A hellenistikus szobrászat jellemvonásai a mesteri technika, a compositio merészsége, a fokozott realismusra, természethűségre való törekvés, a pathetikusnak kedvelése, mely a legnagyobb fokú testi szenvedésnek az anatomia pontos ismeretéről tanuskodó ábrázolásáig fokozódik; az egyéniség érvényesülésével kapcsolatban szaporodnak az arczképes ábrázolások, nemcsak a fejedelmek, államférfiak és előkelő vagy gazdag kortársak vonásait örökítik meg, hanem divatba jön, hogy a multnak nagyjait is közhelyeken fölállított (részben idealis) szobrokkal megtiszteljék. A relief faragás nagy virágzásnak indul, a gazdagok palotáik falait domborműves ábrázolásokkal díszítik, melyeknek tárgyát a mindennapi életnek (paraszt- halász- pásztorélet) jeleneteiből merítik és melyeket a részletek gondos és finom kidolgozása mellett különösen az ábrázolás festői modora jellemez, a jelenetek architectonikus vagy tájképi háttérrel vannak ellátva. Gyakoriak az allegorikus, városokat, folyókat stb. megszemélyesítő szoborművek; a túlfinomított társadalomnak a természethez való visszavágyakozása az idyllikus jelenetek kedvelésében mutatkozik; megszületik a genre; a gyermek ábrázolása, mely a 4. század plastikájában ritka és fejletlen, kifejlődik és gyakorivá válik; az állatok ábrázolása a tökély nagy fokára emelkedik. A mythusból merített tárgyak közül különösen szeretik az erotikus és bacchikus körből vett alakokat és jeleneteket, a tenger isteneinek ábrázolását; az élvezet hajhászó társadalom kedvét leli az érzékiségét csiklandozó tárgyakban (meztelen Aphrodite szobrok, Pan és Daphnis, hermaphroditusok stb.); a luxussal karöltve jár az iparművészet föllendülése. – Virágzó szobrásziskolája volt Rhodusnak, a hol Chares óriásán kívül még száznál több colossalis szobormű állott. Számos szobrászának ismerjük nevét (Overbeck SQ 2006–44. Löwy 159–205), nevezetesebbek: Philiscus (3. v. 2. század, Plin. 36, 34 Latona, Diana, Apollo szobrokat és a múzsák csoportját említi tőle), a prienei Archelaus (CIGr 6131), kitől egy Homerus apotheosisát ábrázoló reliefet (Brit. Museum) ismerünk, Aristonidas (az őrjöngő Athamast ábrázoló bronzszobráról szól Plin. 34, 140). A rhodusi iskolának két fönnmaradt, híres munkája tanuskodik arról, hogy mennyire kedvelték a drámai hatású, pathetikus jeleneteket; ez a farnesei bika nevű márvány csoport (l. Amphion, 61. á.), a Maendar melletti Trallesből származó Apollonius és Tauriscus (talán a Kr. e. 1. századba tehető) műve (Plin. 36, 33. v. ö. Studniczka, Zeitschrift f. bild. Kunst, 1903, 171 sk. l.), továbbá a híres Laocoon csoport (l. o. 504. á.), a rhodusi Agesander, Polydorus és Athenodorus (Plin. 36, 37) műve, melyet ma már talán senki sem helyez a Kr. e. 3. vagy 2. századba, mert minden valószinűség szerint (v. ö. Hiller v. Gärtringen, Arch. Jahrb. 9, 23) kb. félszázaddal készült Vergilius halála előtt. – Másik híres iskolája e kornak a pergamumi iskola, mely a műkedvelő Attalidák pártfogása alatt (a Kr. e. 3. és 2. században) nagyszerű műveket hozott létre, ezekről a Pergamum czikkben szólottunk. Az ókori szobrászatnak legnagyobb, ma is bámulatra méltó compositiója a nagy oltárnak fríze (644. és 645. á.), művészei közül csak Theorrhetus, [Or]estes, [Dio]nysi[ades], [Menecr]atesnek nevét őrizte meg számunkra egy fölirat (Fränkel, Inschriften v. Perg. 70–84). Isogonus, Phyromachus, Stratonicus és Antigonus I. Attalusnak a gallusokon nyert győzelmét örökítteték meg (Plin. 34, 84) a pergamumi acropolison fölállított (bronz) szoborművekben; ezeknek másolatai a római Museo delle Termének egy csoportja (ú. n. Arria és Paetus) és a Museo Capitolinónak haldokló gallusa (781. ábra), mely nemes fölfogásban mutatja a barbár ellenfél végperczeit és kitünően jellemzi a barbár typust. Több copiánk maradt (Napoli, Venezia, Roma, Paris, Aixben) Attalusnak az athenaei fellegvárban (Paus. 1, 25, 2) fölállított fogadalmi ajándékából, ezek küzdő, menekülő és halálra sebesült harczosokat ábrázolnak. A pergamumi iskolával hozzák kapcsolatba stilistikai okokból a «késfenő scyhtát» (782. ábra), mely szobor egy Marsyas megnyúzását ábrázoló csoportnak része; ugyane csoportnak főalakját a kezeinél fogva fatörzsre akasztott Marsyast, szintén több másolatban (Firenze, Roma, Berlin, Paris, legjobb a konstantinápolyi) bírjuk s benne a meztelen test naturalistikus visszaadásának legmagasabb fokát csodáljuk.
– 5. Az ephesusi iskolának (Kr. e. 100 körül datálható) vivója (783. ábra) a Borghese család birtokából került a Louvreba; merész, mozgalmas állásban lovas ellen harczoló ijfút ábrázol. Kisázsiai művész volt a calchedoni Boëthus (l. o.), kinek ludat fojtogató gyermeke (Plin. 34, 84. Vaticano, Louvre, Glyptothek, 164. á.) a genrenek kedves példája, mint toreuta is kivált. Cic. Verr. 4, 14, 32. A tulajdonképeni Görögországban működő szobrászok közül megemlítendő a messenei Damophon, ki régebben a Kr. e. 4. századba helyeztek, most azonban a hellenistikus korba utalnak. Kijavította Phidas olympiai Zeus szobrát (Paus. 4, 31, 6) és általában istenképeket készített a Peloponnesusnak több szentélye számára, részben acrolithus modorban, főleg azonban márványból; a lycosurai templom számára dolgozott csoportozatából, melynek főalakjai Demeter, Despoina és Artemis voltak, jelentékeny részek (colossalis fejek) kerültek napfényre az 1889-i ásatások alkalmával (most ezek Athenaeben vannak a nemz. múzeumban). Paus. 7, 23, 5. 8, 31, 1 és 37, 1. Attikában hanyatlásnak indult a művészet, elvesztette teremtő erejét; egy sereg szobrászt ismerünk név szerint a Kr. e. 2. és 1. századból; a kik már Roma számára, sőt néha Romában dolgoztak, ők maguk azonban athenaeieknek vallják magukat s azért ezt az új attikai iskolát még a görög hellenismushoz számíthatjuk. Ide tartoznak Euchir és Eubulides, Polycles, Dionysius és Timarchides; főleg istenképeket dolgoztak (részben régebbi szobrokat másolván), és azonkívül arczképszobrokat. Dionysius és Timarchidestől való C. Ofellius Ferusnak Delphiben kiásott (a Praxiteles-féle Hermesre emlékeztető) szobra. A Romába vándorolt görög szobrászok működése (mely részben a Kr. u. 1. századba nyúlik át) jórészt régi mesterek szobrainak másolásából állott, tőlük ered ama szobrok nagy része, mely a virágkorbeli görög plastika műveit számunkra megmentette. Glyconról fentebb említettük, hogy Herculese (Napoliban) Lysippus egy művének ismétlése. Az athenaei Antiochusnak a Museo delle Termében (Roma) levő Athenája Phidias Parthenos szobrát akarta utánozni; Apollonius (Archias fia) Athenaeből a Polycletus-féle doryphorus fejének kitünő bronzmásolatát és valószínűleg ugyanazon mester Amazonjának bronzfejét őrizte meg számunkra (mindkettő Napoliban); egy másik Apollonius neve (Nestor fia) olvasható a belvederei magasztalt torsón, mely talán lysippusi eredetire megy vissza. Az athenaei Cleomenes (Cleomenes fia) az ú. n. Germanicusban (Paris, Louvre) egy előkelő rómait ábrázol Hermes egy régibb typusának alakjában. A Villa Albani caryatidájának művészei voltak Criton és Nicolaus Athenaeből. Mint decorativ szobrászok működnek Salpion és Sosibius Athenaeből; az előbbitől származik a napolii muzeum egy szép márványcraterjének reliefdísze (Hermes az újszülött Dionysust átadja a nympháknak), az utóbbi faragta a Louvre egy márvány amphorájának domborműveit (Hermes, Artemis kiséretükkel). Nagyrabecsült művész volt Arcesilaus, ki Caesar számára (Venus Genitrix), továbbá Luxullus és Varro számára dolgozott. Plin. 35, 155. 36, 33 és 41. A hellenistikus kor nagyszámú emléke közül csak nehány fontosabb szoborművet említhetünk. Kiváló becsű eredeti munka az ú. n. Sándor sarcophagus (konstantinápolyi császári múzeum), melyet némelyek a sicyoni iskolának (Euthycratesnek vagy Eutychidesnek) tulajdonítanak, míg mások szerint attikai műhelyből került ki. Erről és a rokonstilusu sidoni sirládákról l. Sarcophagus. A hellenistikus kor legelejéről vagy talán még a 4. század végéről való a Menelaust és Patroclust ábrázoló gyönyörű csoportnak eredetije, mely több másolatban (Firenze, Loggia dei Lanzi, Pal. Pitti és Roma, 532. á.) jutott reánk. Valószínűleg Alexandriában keletkezett a Nilust allegorizáló szép márványcopiának (571. á.) eredetije. Demetrius Poliorcetes 306-ban Cyprusnál aratott tengeri győzelmének emlékére állíttatott föl valószínűleg az ú. n. samothracei Nicének szobra (570. á.) a Kr. e. 2. vagy 1. századba tartozik, művésze valami [Hages]ander vagy [Alex]ander a Maeander melletti Antiochiából. Stilusára nézve rokon vele az athenaei nemzeti muzeumnak ugyancsak Melusról származó Posidonja. Aphroditének két más ábrázolása (az ú. n. Mediciféle a firnezei Uffiziben és a Capitolinóféle Romában) a kor izlésének megfelelően teljes meztelenségben mutatja be az istennőt, a mediciféle még az utolsó ruhadarabról is lemond, mely a cnidusi typusnál a fürdőbe szállást jelezvén, a meztelenséget indokolta. Kiváló munkák az ú. n. Barberini-féle satyrus (München, Glyptothek), Silenus a gyermek Bacchusszal (Glypothek München és Louvre, 736. á.), a tánczoló (helyesebben kiegészítve fuvolán játszó) satyrus a római Villa Borghesében. A hellenistikus kor elejéről (némelyek szerint azonban még a 4. századbeli attikai iskolából) való a birkozók csoportja Firenzében (784. ábra). Az alexandriai genreszobrászat példái a Museo Capitolino (Roma) báránytvivő öreg pásztornője, ugyanott a halászt ábrázoló szobor, a napolii horgászó, az utczai énekesnek naturalistikus bronzszobrocskája (Paris, Rayet-féle gyüjtemény), melynek nagybecsü pendantját az aquincumi muzeum néger rabszolgájában birjuk. A tájképes reliefnek példái a tehenet terelő paraszt (München, Glyptothek), a nőstény oroszlán kölykével (Bécsi császári múzeum), ez utóbbi átvezet az állatábrázolás terére, a melyből megemlítjük az Uffizi gyüjtemény (Firenze) márványvadkanát, a palermói muzeum bronzkosát. Az alexandrinus festői modorú, paloták díszítésére szolgáló reliefeknek példáit szolgáltatják a Museo Capitolino (648. és 263. á.) és a római palazzo Spada domborművei (785. ábra. V. ö. 162. á.). – A római szobrászathoz képez átmenetet Pasiteles iskolája. Pasiteles Alsó Italiából származó görög eredetű művész, ki a nagy és kis plastika minden technikájában kivált (Plin. 35, 156); két munkájáról van tudomásunk; Rosciust a nagy szinészt mint gyermeket ábrázolta, a mint kigyóval birkózik (Cic. de divin. 1, 36, 9); Juppiternek szobrát (in aede Metelli) elefántcsontból faragta. Plin. 36, 39. «A világ műkincseiről» 5 kötetes munkát írt. Tanítványának Stephanusnak nevét viseli (CIGr. 6169) a Villa Albaninak (Roma) egy nyugodtan álló meztelen ifjút ábrázoló, archaizáló márványszobra. Stephanusnak tanítványa volt Menelaus (CIGr. 6166); ő tőle való a Musoe delle Terme egy csoportja, melyet régebben Orestesnek és Electrának magyaráztak, holott valószínűleg (görög síremlékek mintái után) anya és fiú búcsúzását akarja ábrázolni. A Romába vándorolt görög művészekhez tartoznak még a cariai Aphrodisiasból való Aresteas és Papias, kik Hadrianus korában éltek és a nevükkel ellátott centaurus szobrokról ismeretesek (a Museo Capitolinóban, Romában, 182. á., rokon a Louvre ú. n. borghesi centaurusa), melyek úgy látszik régebbi bronzeredetinek kitünő technikai járatasságról tanuskodó másolatai. – A római szobrászatnak (a Kr. e. 2. századot megelőző) régebbi korából, mely főleg etruscus hatása alatt állott, nincsenek emlékeink. A görög szobrászat nagy hatása akkor kezdődik, midőn a római hadvezérek hadjárataikból a görög művészet rablott kincseivel térnek haza és Romában ismeretesek lesznek a görög plastikai remekművei. A görögség lakta tartományoknak fosztogatása 212-ben kezdődött Syracusae bevételével, folytatódott Macedonia és Kis Ázsia meghódításával, azóta pedig, hogy Mummius Corinthust bevette (146), Hellas kincseinek elrablása rendszerré vált; római hadvezérek és császárok, hajószámra, százával vittek görög szobrokat Italiába, hogy azokkal palotáikat, a templomokat és tereket, nyilvános épületeket díszítsék. A rablást követte a görög művészeknek Romában való letelepedése, a kik, mivel a Görögországból elrablott művek ezrei sem voltak elegendők a hatalmas és gazdag Roma szükségletének kielégítésére, százával másolták a régi mesterek műveit. A ránk jutott szobrok legnagyobb része római korú másolat. A görög szobrászat a győztes Romának szolgálatába szegődvén, meghódította Romát; új eredeti alkotásokat azonban már nem teremtett. Romában a szobrászat a nép jelleméhez, szokásaihoz és szükségleteihez alkalmazodván, két irányban fejlődött: az arczképes ábrázolásban és a historikus domborművekben. – A portraitszobrászat a tökély legmagasabb fokára emelkedett; az arcz vonásainak realistikus hűségű visszaadásában és az ábrázolt személy egyéni jellemzésében utolérhetetlen mesterek voltak a rómaiak. Legnagyobb számmal jutottak ránk a császárokat és a császári család tagjait ábrázoló szoborművek. A portrait szobrok vagy polgári öltözetben ábrázolták (statuae togatae) a személyeket, vagy katonai díszben, pánczélosan (statuae thoracatue), vagy heroikus meztelenségben (statuae Achilleae). Plin. 34, 17. A statua togata egyik legszebb példája a British Museumnak szobra, mely előttünk ismeretlen római polgárt ábrázol; császároknak is birjuk togás szobrait (Tiberius a Louvreban, a vaticanói Augustus, papi öltönyben). A status thoracata legszebb példája az ú. n. primaportai Augustus szobor a Vaticanóban (585. á.), melynek remekművű pánczélja azt a nagy gondot szemlélteti, melylyel a részleteket kidolgozták. A statua Achilleára példa Claudius (Napoli), Agrippa (Venezia). A császárokat sokszor istenek (Juppiter, Heracles, Sol stb.) módjára, azoknak attributumaival ábrázolták (Nero a Vaticanóban, Augustus u. o. mint Juppiter) és a császárnékat is ábrázolták ily módon (mint Cerest, Venust, Florát). A lovas szobor példáját szolgáltatja Marcus Aureliusnak bornzszobra (74. á.) vagy a két Balbusnak szobra (Napoli nemzeti múzeum). Uralkodó változásánál a birodalom minden nevezetesebb városában fölállították az új császár szobrát; ez a szokás később az uralkodók gyors és hirtelen változásánál arra késztette a szobrászokat, hogy csak a fejet dolgozzák ki ujonnan és azt vagy a régi szobor törzsére vagy készletben tartott, gyárilag előállított törzsre alkalmazzák. A férfiszobroknál a szakáll viselésének változó divatja sokszor eszközül szolgál arra, hogy abból az illető szobornak korát megállapítsuk. A nőszobrokon a ruházat elrendezése mellett különös gondot fordítanak a divatos hajviselet hű visszaadására, s e tekintetben annyira mentek, hogy néha külön részből, parókaszerűen faragták ki a hajzatot, hogy divatváltozásnál a régi hajviseletet ujjal pótolhassák; e tekintetben érdekes tanulmányokat tehetünk a római (s más) múzeumok arczképein. Női szobornak két szép példája az idősebb Agrippinának ülő (44. á.) és az ú. n. herculaneumi nők (Dresdeni muzeum) álló szobrai. Mellszobrok is százával jutottak ránk Roma, Napoli, Paris, London múzeumaiban. Példák: Julius Caesar (Napoli, Berlin, 495. á.), Nero (Louvre, Vaticano, 566. á.), Hadrianus (Museo Capitolino, 412. á.), Caracalla (Napoli), Clytia (Brit. Museum); egyike a legkiválóbbaknak a római palazzo dei Conservatori bronzfeje, mely a köztársaság utolsó idejéből való; érdekesek a mellszobrok, melyek a császári család tagjait gyermekkorukban ábrázolják (pl. Cajus, Augustus szobrai a Vaticanóban). Isteneiket a görögöktől megállapított typusokban ábrázolták, és csak az idegenből kölcsönzött istenségek ábrázolására alkottak új typusokat (v. ö. Mithras). A római szobrászatnak sajátságos alkotása a personificatio; egyes elvont fogalmaknak (pl. Pudicitia, 682. á., Virtus, Tellus, Felicitas stb.) vagy városoknak, tartományoknak, folyóknak, népeknek megszemélyesítése; ilyen volt Coponiusnak a 14 Pompejustól leigázott kisázsiai népet megszemélyesítő sorozata. Plin. 36, 41. Megemlítésre méltó, hogy Coponiuson kívül alig ismerünk római szobrászt névszerint. Kiválót alkottak az idegen népek typusának hű feltüntetésében; ennek egyik legszebb példája a firenzei Loggia dei Lanziban fölállított fogoly barbárnő.
– 6. A római szobrászati tevékenységnek második fő ága a történeti relief, melyben hadvezéreiknek és császárjaiknak tetteit örökítették meg. Ezek a domborművek első sorban a diadalivek és emlékoszlopok díszítésére szolgáltak. Krónikaszerűen, a művészi czél föláldozásával egymás mellé helyezett jelenetekben mesélik el bennök a háborúkat, diadalmeneteket; ezeket is a realismus, a valóságnak lehető leghívebb utánzása jellemzi, s azért művészi értéküknél nagyobb régiségtani és történeti érdekük; ránk nézve a vallás, hadi régiségek, a legyőzött népek műveltségi állapotára vonatkozó ismereteknek első rendű forrását képezik. A historiai domborművek emlékei közül nevezetesek az Ara pacisnak maradványai (Romában több helyen; Firenze, Uffizi; Louvre), melyek a senatustól Augustus tiszteletére (13–9. Kr. e.) a Marsmezőn emelt nagy emlékről valók és a görög reliefekre emlékeztető nemes, egyszerű fölfogásban ábrázolják ünnepi menetben Augustust, a császári család tagjait, hivatalnokok és polgárok kiséretében, a mint az isteneknek bemutatandó hálaáldozatra indul. Továbbá nevezetesek Titus ivének («a császár quadrigán», «menet a jeruzsálemi templom áldozati szereivel») domborművei, Septimius Severus ivének már a hanyatlás jeleit magán viselő reliefjei, és végül Constantinus ivének domborművei, a melyek a silányabb egykorú művek mellett a 312-ben lerombolt Trajanus-féle diadalívnek jobbstilusu maradványait mutatják. A Trajanus korú művészet jellegét szemléltetik a Forum márványkorlátjának reliefjei (695. és 696. á.). A római relieffaragásnak legnagyobb emlékét a Trajanus oszlopának (208. á.) domborműves ábrázolásai teszik, melyek 200 méteres csavarvonalas szalagban mesélik el számtalan egymás mellé halmozott jelenetben a császárnak dacus hadjáratát (786. és 787. ábra, v. ö. 218. 219. és 224. ábráinkat) több mint 2500, átlag 70 cm. magas alakkal; a reliefek elhelyezése következtében azonban az ábrázolás csak elenyésző kis része élvezhető szabad szemmel. A történeti domborművek ilynemű alkalmazását utánozták az Antoninus Pius tiszteletére 161 után fölállított, most már elpusztult emlékoszlopon, melynek egy megmaradt részletét 89. ábránk mutatja, továbbá Marcus Aureliusnak emlékoszlopná (l. Columna, 5–7); ezek azonban már a hanyatlás világos nyomait mutatják. Hadrianus császárnak (117–138) a művészetek terén kifejtett buzgólkodása csak az építészet terén hozott létre kiválóbb alkotásokat, a szobrászatot hanyatlásában már nem tudta föltartóztatni. Valamint tiburi villájának mindenünnen összegyüjtött műkincsei a legkülönbözőbb stilusok egyvelegét jelentik, úgy korának szobrászata is a legnagyobb fokú eclecticismusnak képét nyujtja, mely határozott irány nélkül csak technikai ügyességgel, üres academikus elegantiával leplezi a művészeti teremtő képességnek hiányát. Kora szobrászatának csak egy alkotása érdemel említést, t. i. az Antinous képek sora (l. Antinous). A relief faragásnak kedvelt tárgya a sarcophagusok oldalainak díszítése. A művészetnek ez a minták után dolgozó, iparszerűen űzött ága számtalan emléket hagyott ránk; műbecsük csekélyebb, ránk nézve főleg tárgyi tekintetben bírnak jelentőséggel, a mennyiben (túlnyomó részben) a mythusnak számtalan, nagy változatú földolgozását őrizték meg számunkra (l. ezekről Sarcophagus). A római művészet a birodalom minden részére hagyott ránk nagyszámú emléket, így Magyarországon is (v. ö. 13. 68. 88. 111. 124. 158. 239. 394. 443. 482. 483. 487. 522. 649. stb. ábráinkat). Ennek a provincialis művészetnek emlékei azonban inkább történeti mint művészeti szempontból érdemelnek figyelmet. – Irodalom: Collignon M., Histoire de la sculpture grecque. 1. 2. köt. Paris, 1892 és 97. Overbeck J., Gesch. d. griech. Plastik4, 1. 2. köt. Leipzig 1893–4. U. a., Die antiken Schriftquellen, u. o. 1868. Löwy E., Inschriften griech. Bildhauer, Leipz. E., Inschriften griech. Bildhauer, Leipz. 1885. Stuart Jones, Select passages from ancient writers illustr. of the hist. of Greek Sculpture, London, 1895. Gardner E. A., A Handbook of Greek sculpture 1. 2. London 1896–7. Hampel J., Az antik szobrászat története, Bpest 1900. Furtwängler Ad., Meisterwerke der griech. Plastik, Leipz. u. Berlin, 1893. Bernouilli J., Römische Ikonographie, 1–3. Stuttg. 1882–94. U. a., Griech. Ikonographie 1. 2. München 1901. Helbig W. Führer d. d. öff. Sammlgen klass. Altertümer in Rom2, 1. 2. Leipzig 1899. Friedrich-Wolters, Bausteine zur Gesch. der griech.-röm. Plastik, Berlin 1885. Friederichs, Kleinere Kunst u. Industrie im Alterthum, Berl. 1871. Brunn H. Gesch. d. griech. Künstler.2 1. 2. Stuttgart 1889. U. a. Griech. Kuntsgesch. 1. köt. München, 1893. 2. köt. [A. Flaschtól] 1897. Brunn-Bruckmann, Denkmäler griech. u. röm. Skulptur, München 1888 sk. új folyam (P. Arndt) u. o. 1897 óta. Klein W., Praxiteles, Leipz. 1898. U. a., Praxitelische Studien, u. o. 1899. Lange Julius, Darstellung des Menschen in der älteren griech. Kunst, Strassburg 1899. Paris P., La sculpture antique, Paris 1888. Mitchell L., A history of ancient sculpture, London 1883. Murray A. S. History of Greek sculpture2, 2 köt. London 1890. Amelung W., Führer d. d. Antiken in Florenz, München 1897. U. a. Die Skulpturen d. Vatikanischen Museums 1. Berlin 1903, Petersen E., die Kunst d. Phidias, Berl. 1873. U. a. Ars pacis Augustae, Wien 1902. Pottier E. Les statuettes de terre cuite dans l’antiquité, Paris 1890. Schreiber Th., Die Wiener Brunnenreilefe, Leipz. 1888. U. a. Die hellenistischen Reliefbilder, Leipz. 1889–94. U. a. Alexandrinische Toreutik, u. o. 1894. Winter F., Üb. d. griech. Porträtkunst, Berlin 1894. Legge H. E., A short history of the ancient Greek sculptors, London, 1903. Ulrichs E. ,Skopas’ Leben und Werke, Greifswald 1863. U. a. Griech. Statuen im republikanischen Rom, Würzburg 1880. Sauer B., Die Anfänge d. statuarischen Gruppe, Leipz. 1887. Benndorf O., Das Heroon von Gjölbasch-i Trysa Wien 1889. Conze A., Die attischen Grabreliefs, Berlin, 1890 óta. Kekulé R., Die Reliefs d. Balustrade d. Athena R., Die Reliefs d. Balustrade d. Athena Nike, Berl. 1881. U. a. Griech. Thonfiguren aus Tanagra, 1878. Löwy E, Lysipp u. seine Stellg i. d. griech. Plastik, Hamburg 1891. Reinach S., Réportoire de la statuaire grecque et rom. 1. 2. Paris 1897–8. Mahler A., Polyklet u. seine Schule, Athen-Leipz. 1902. Robert C., Die antiken Sarkophagreliefs, 2. 3. Berl. 1890–97. Courbaud E. Le bas-relief romain à représentations historiques, Paris, 1899. Blümmer, Technologie d. Griechen u. Römer 3. Fr. Winter, Kusntgeschichte in Bildern 1. Das Altertum. Leipz. Berlin 1900 33–86. táblák. Schubart, Die Wörter agalma, eikwn, xoanon, andriaV, Philologus 24. p. 561–87. Joubin A., La sculpture grecque entre les guerres médiques et l’époque de Periclès, Paris 190. Baumeister, Denkmäler, passim. Perrot-Chipiez, Histoire de l’art dans l’antiquité, 6, 7. köt. Paris 1894–8. és főleg 8. köt. (La Grèce archaqiue. La sculpture) u. o. 1904. Lechat, Au musée de l’Acropole d’Athènes. Etudes sur la sculpture en Attique avant la ruine de l’Acropole lors de l’invasion de Xerxès, Paris 1903. Pernice-Winter, Der Hildesheimer Silberfund, Berlin, 190. Kalkmann, Die Proportionen d. Gesichts in d. griech. Kunst (53. Winkelmann-Programm) Berlin, 1893. Furtwängler, Die Sammlung Sabouroff, Kunstdenkmäler aus Griechenland, 1. 2. Berlin 1883–87. Pollak, Klassich-antike Goldschmiede-Arbeiten im Besitze Sr. Exc. von Nelidow, Leipzig, 1903. Kliment Jenő, A görög templom oromfala, Kolozsvár, 1903. Éber László, Néger rabszolga bronzszobrocskája, Bpest régiségei 6. 3–36. Bpest 1899.
