Sarcophagus

sarkojagoV (sarx+ejagon). – 1. A Troasban, Assus mellett előforduló (timsós pala-) kő, mely állítólag a holttestek rothadását elősegítette, annyira hogy az ilyen kőkoporsóba zárt halott húsa 40 nap alatt felemésztődött. Plin. 2, 98. 36, 27. – 2. S.-nak nevezzük általánosan a szabadban vagy sírkamrában fölállított sírládát, koporsót, a melyen minthogy látható, rendszerint diszítést is alkalmaztak. Anyaguk különböző, Cyprusból és Délország görög gyarmataiból pl. fa s.-okat ismerünk, Kis Ázsiából és Etruriából cserép s.-okat; rendesen azonban kőből, a későbbi korban általánosan márványból faragták. Aegyptusban a legrégibb kortól kezdve használatosak a s.-ok, onnan aztán Syriába és Phoeniciába, majd Kis Ázsiába és Nyugatra terjed el használatuk. Korán fordulnak elő s.-ok Etruriában, míg Görögország történelme fénykorában nem ismerik és csak Kelet meghódítása után használja; a kisázsiai görögök azonban már régebben is alkalmazták halottaik számára. Romában már a Kr. e. 3. évszázban találkozunk s.-szal, a márványból faragott s.-ok a császári korban jöttek divatba és gyártásuk a Kr. u. 2. évszáztól fogva oly nagy mérveket ölt, hogy abból a korból százszámra maradtak fenn s.-ok. Aegyptusban már a 4. dynastiából jutott ránk kő (gránit) s.; ez a ház utánzását mutatja. A s. ugyanis a sírépület részét tette, s azért kívül architectonikusan, a halottak lakásaként van fölfogva és fölépítve. Ez a gondolat mindig ébren maradt a s. alakjára döntő hatással volt. Később az ilyen alakú s.-ok mellett oly faládákba is helyezték a mumiát, mely a vászonba göngyölített test formájához volt alkalmazva, sőt e testalakú faládákat ismét ily alakú kő s.-ba rejtették, a melyeknek fedőlapja a mumia alakját kapta s rajta a halott arczát faragták ki. Ilyenre is szolgáltat példát minden muzeum. Így tehát Aegyptusban fölleljük már a s. két főalakját: a ház alakjára készített és az anthropoides s.-t. A sírláda külsejét festett vagy faragott, a halotti cultusra s a túlvilág istenségeire vonatkozó dísz, valamint hieroglyphikus vagy hieratikus föliratok borítják. A 716. á. (Prisse d’Avennes után) a XVIII. dynastiabeli Ai papnak 2,7 m. hosszú gránit s.-át mutatja. Az aegyptusi hatás nyomán számos anthropoides s.-szal találkozunk Phoeniciában. Cyprusból már nyeregtetővel ellátott, négy esetlen lábra helyezett, sarokdíszszel (heverő oroszlán) ékített házalakú s.-okat ismerünk, a melyeknek oldalait reliefben faragott jelenetek (vadászat, harczosok vonulása stb.) borítják. Ház- vagy templom alakjára épített s.-oknak példát (sajátszerű változatokban) szolgáltatja Kis Ázsia, főleg Lycia. Görögországban csak az alexandriai kortól fogva, legkorábban a 4. évszáz végén lép föl a s.; az ott találtak legnagyobb része azonban a római korba tartozik. A görög s.-ok ház- és templom formájára épültek, a tető csak két oldalt ereszkedik le, a keskeny oldalakon ormokat képez. A reliefdísz mindig alá van rendelve az architectonikus tagozásnak s annak kereteihez alkalmazkodik. Az ábrázolás tárgya néha csak egyszerű virágdísz, majd különböző, a keleti művészetből átvett állatalakok, oroszlánok, gryphusok (l. 408 á.) stb., a mythologiai ábrázolásoknál föltünik a bacchikus jelenetek ritkasága (melyek a római s.-dísznek kedvelt tárgyát teszik); máskor a mindennapi életnek erosok képében való megjelenítésével találkozunk. A görög márványsarcophagusok közt előkelő helyet érdemel a bécsi múzeum amazon s.-a a 4. század végéről. A legszebb görög s.-ok a konstantinápolyi császári múzeum birtokában vannak. 1887-ben a régi Sidon (ma Saida) helyén nagy földalatti sírépületre akadtak, a melyből 18 s. kerűlt elő. A legrégibb ezek közül, «a satrapa sírládája», talán még az 5. évszázba tartozik s átmenetet képez az anthropoides formából a ház formára; egyik oldalán a tiarával a fején és kezében a jogarral ábrázolt satrapa látható, a mint a vadászatra vonuló ifjakat nézi, a másik oldalt vadászat jelenete díszíti. Egy másik s. «a lyciai s.», teteje hajlott és csúcsíves ormaiban 2,2 griff és sphinx van czímerszerűen egymással szemben helyezve, hosszoldalait a Parthenon fríz stilusában faragott reliefek borítják: Amazonok oroszlán, és lovasok vadkan vadászatával. Remek példány «a síró asszonyok s.-a» a 4. évszázból; a sírláda ion pseudoperipteros alakját mutatja 4×7 oszloppal, a sarokoszlopok pillérekké vannak átalakítva. Az oszlopközökben egy-egy gyászoló asszonynak az attikai művészet szellemében faragott alakja látható. Legszebb az ú. n. «Sándor sarcophagus»; a pentelei márványból faragott s., melynek hossza 3,18 m., magassága 2,12 m., ion templom formáját mutatja, egyik hosszoldalán perzsák és görögök harczát, másik oldalán oroszlánvadászatot ábrázol, keskeny oldalain ismét csata- és vadászjelenet látható. Az oroszlánvadászat szereplői között ott találjuk Nagy Sándort is, de azért bizonyos, hogy a sírláda nem fogadta magába a nagy hódítót. A reliefdísz kiváló mester kezétől ered és különösen azért becses, mert sértetlenül őrizte meg szobrászati diszének polychromiáját, úgy hogy e tekintetben páratlan a maga nemében. A görög cserép s.-ok közül különös figyelmet érdemelnek a (Smyrna melletti) Clazomenaeből való sírládák, melyek részben anthropoides, részben ház-alakúak. A görög festés történetében fontos helyet foglalnak el (l. Festők 746. l. és 371. á.), mert díszítményes és figuralis ábrázolásai a vázák mellett értékes példákat szolgáltatnak a 6. évszázbeli festésre vonatkozólag. Atticában gyakoriak a sziklába vágott koporsók, külön kőből faragott lappal; ugyanott találnak sokszor cserépkorsókat is. Etruriában a sírkamrákba való temetés azon szokásából, hogy a halottakat kezdetben a kamrában meghagyott kőpadokra fektették, és hogy e padokat lassanként ágyformájára faragták, kifejlődőtt az etruscus s. jellemző formája: a halottakat ugyanis később koporsókba fektették, a melyeknek az előbbi szokás folytatásaként ágyformát adtak s erre aztán ráalkalmazták a halottnak vagy halottaknak terracotta szobrait. Ily festett cserép s. kitünő példáját szemlélteti a 717. ábrán látható (a Kr. e. 5. évszázba helyezhető) caerei (ma Cervetri) s. a párisi Louvreban, a melyen a házaspár félig fölemelkedve mintegy ebédnél van ábrázolva. Ilyen etruscus s.-ok későbbi századokból maradtak ránk, némelyiken a tulajdonképeni s. ágy helyett már házra emlékeztet. A Kr. e. utolsó évszázból való etruscus hamvvedrek a fent leírt s.-oknak kicsinyített másai, de ezeken már mellékessé válik a födőre helyezett alak és előtérbe lép a s. elülső oldalára alkalmazott relief. A római s.-oknak legrégibb példája L. Corn. Scipio Barbatusnak, a Kr. e. 298. év consuljának peperin kőből faragott s.-a, melyet 1780-ban találtak a Scipióknak a via Appia mellett fekvő nagy családi sirjában. Az emlék (718. á., a vaticani múzeumban) oltár formáját mutatja s különösen azért érdekes, mert a görög építés formáinak római földön való korai utánzásáról tesz tanuságot. A fríz alatt saturnusi versmértékben a következő fölirás olvasható rajta: Cornelius Lucius Scipio Barbatus. – Gnaivod patre prognatus, fortis vir sapiensque, – quoius forma virtutei parisuma fuit, – consol, censor, aidilis quei fuit apud vos, – Taurasia, Cisauna Samnio cepit, – subigit omne Loucana(m) – opsidesque abdoucit. A római köztársaság későbbi századaiból nem ismerünk figyelmet érdemlő s.-t; a legrégibb márvány s.-ok már a császárság korába tartoznak. Legnagyobb részük (Romában pl. vagy másfélezer s. van) a Kr. u. 2. és 3. évszázból való. A görög s.-ok szép architectonikus tagozása itt eltünt vagy elhanyagolt, mivel a fősúlyt a sírláda reliefdíszére fektetik. A római s.-ok a görögökkel ellentétben nem a szabadban való fölállításra, hanem sírkamrákba voltak szánva; a fal mellett helyeztetvén el, ritkábban találunk rajtok mind a 4 oldalon reliefeket, sokszor csak a 3 oldalán vagy épen csak az elülső oldalon van faragott dísz. Egynémely s. etruscus mintára a halottnak alakját mutatja a sírláda fedő lapján. A reliefek csak kivételes esetben bírnak művészeti értékkel, mert rendesen nem művészek, hanem kőfaragók faragták gyárilag, készletre, a kik a relief mintáit festményekről vagy szoborművekről vették át. A domborművek nyersen, elhamarkodottan vannak faragva, erősen kiemelkednek, a reliefnek sokszor több alapsíkja van, az ábrázolás rendesen alakoktól túlzsúfolt, úgy hogy ez emlékeken legvilágosabban látjuk az antik szobrászat és iparművészet hanyatlását. A műértéknél nagyobb a tartalmi érdek; a római s.-ok ábrázolásai rendkívül változatosak, tárgyukat vagy a mythologiából kölcsönzik, vagy a köznapi életből. A mytholigiai tárgyúak közül számosak a tragikus tartalmúak, melyek a halálra emlékeztetnek (530. á. 110. á.), mások ismét, talán vonatkozással a túlvilág örömeire, a bacchikus thiasust mutatják be; az Erosokból alkotott jeleneteket is kedvelik, különösen gyermek s.-okon, egy külön csoport Nereiseket és a tenger lakóit ábrázolja; a múzsákat mutatja a 110. ábrán közölt s., rómaiak és celták harczát a 180. ábra; gyakoriak az amazonok és Gigasok vagy barbárok csatáit megjelenítő reliefek. A mindennapi élet főbb eseményeit és foglalkozásait, az emberi élet főszakait, a gyermekkort, esküvőt és halált ábrázoló képek teszik a s. reliefek második részét. Úgy az életből mint a mythologiából kölcsönzött ábrázolásoknál gyakran tapasztaljuk, hogy a jelenet főszemélyének az elhúnyt arczvonásait akarták kölcsönözni. A római s.-ok reliefjei átvezetnek az antik művészetből a keresztény művészetbe, mely kezdetben ugyanazon formákkal, részben ugyanazon alakokkal is dolgozott. S.-ok számos példányban fordulnak elő a római birodalom provinciáiban, ezeknek műértéke természetesen még kisebb. Hazánk területéről sok s. ismeretes, részben domborműves ábrázolásokkal, részben azok nélkül; az utóbbiakon a fölirat pótolja a reliefet. A 719. á. m. nemzeti múzeumban levő kő s.-t mutatja, melynek födőlapja háztető formájára emlékeztet. Felirata a következő: D(is) M(anibus) T(iti) Fl(avii) Crispini dec(urionis) mun(icipii) Brig(etionis) eq(uo) pub(lico) et Ulp)iae) Gemellinae matris eius, T(itus) Fl(avius) Eutyches libertus et heres. Irodalom: Baumeister, Denkm. 3, 1549–61 (v. Rohden). Matz, Archaeol. Zeitg. 1873. pé. 11. Hamdy Rey és Th. Reinach, Une nécropole royale à Sidon, Paris, 1892. Robert, Die antiken Sarkophagreliefs 2. 3. Berlin 1890 és 1897.