Sarapis

SarapiV (gyakrabban de kevésbbé helyesen Serapis), a. m. Osiris Apis (aegypt. Osarhapi) vagyis az ujra feléledt Apis, aegyptusi isten, a kit a legrégibb időben kevéssé emlegettek, a ki azonban I. Ptolemaeus ideje óta nagy jelentőségre jutott. Ez a király ugyanis, hogy az aegyptusi és görög cultus tannál közelebb hozza egymáshoz, S. isten képét a pontusvidéki Sinopéból Alexandriába hozatta és a Rhacotis nevű fellegvárban pazar fénynyel állított neki otthont. Természetére nézve S. mindenek előtt alvilági isten, a kit azonban napistenként is tiszteltek, és a kit a görögök Asclepiusszal is azonosítottak, mert szokásban volt, hogy a betegek az ő templomaiban aludtak, azért, hogy tőle küldött álomkép utján megtudják az orvosságot, mely rajtuk segíthet. Így lassankint egyre emelkedett tekintélyben, míg végre Osiris helyére, sőt az egész Pantheonnak élére jutott. Nagyszámú templomai (Aristides negyvenkettőt sorol fel) Alsó Aegyptusban voltak, a hova a legtöbb idegen vetődött, és ez a magyarázata annak, hogy S. tisztelete az Isiséval egyetemben oly gyorsan terjedt el Görögországban és a római birodalomban is. E népszerűségnek bizonyságai a templomok és még inkább a művészeti emlékek. A templomok közül első helyen kell említenünk az athenaeit, a melyet az athenaeiek Ptolemaeus Philadelphus király kedvéért a város keleti részében építettek. Paus. 1, 48, 4. Romában két S. szentélyről van tudomásunk. Az egyiket még a Neró-féle tűzvész elől építették. Titus alatt nagy kárt szenvedett, Alexander Severus restaurálta. Lamprid. Alex. 26. Gazdag aegyptusi leletek bizonyítják, hogy ez a Serapeum egykor a San Stefano del Cacco templom közelében volt. A másik Serapaeum helyét a Salus templom közelében, az Esquilinuson kell keresnünk. Ezt úgy látszik Caracalla építette, a fogadalmi feliratnak egy része meg is került. CIL VI 570. A müemlékek közül, melyek S.-t mint a vonzó jóság és a titokzatos, elrettentő szigor keverékét mutatják be, legalkalmasabb kiinduló pontnak kinálkozik a Bryaxis szobra, mely az alexandriai szentélyben állott és többrendbeli szép másolatban mint typikus alkotás maradt az utókorra. Maga az eredeti szoborkép a hagyomány szerint nagyon drága anyagokból volt kidolgozva és sötét szinűre festve, hogy így az istennek alvilági jellegét annál inkább feltüntesse. Ugyanilyen sötét szinű és óriás arányú (9 rőf magas) «smaragd kőből készült» szobrot említ Plinius (37, 75). A szobor arcza és egész fejalkotása Zeusra emlékeztet, de külsőleg is különbözik tőle a véka (modius) által, melyet S. mint a föld alatt gyökeredző gabna-termés jelképét a fején visel. Csak röviden emlékezünk meg az Isten ülő szobrocskáiról, melyek sokszor eltérő mellékkörülményeket mutatnak. Így az isten feje nem egyszer Heliusra emlékeztető sugár koronával van körülvéve, az ülő isten mellett pedig csaknem szabály szerint ott találjuk a háromfejű Cerberust. Mindezeknél hasonlíthatatlanul becsesebb az az óriás méretű fehérmárvány mellszobor, mely a vaticánnak egyik gyönge, s a melyet Raumeister mint 1613 számú ábrát közöl. Ennek a fejnek a jellegében és arczkifejezésében páratlan szelidség egyesül mély gondolatokkal. Mintha a művész Plato alvilági istenét testesítette volna meg, a ki az elköltözöttek lelkét nem bilincsekkel tartja vissza, hanem bölcs és behizelgő beszédek bűbájával köti magához. A külső tulajdonságokban különösen az különbözteti meg a S. fej typusát a Zeus fejétől, hogy mig a Zeus hajzata fölfelé tör és a homlokot teljes fenségében mutatja, addig a S. haja mint fátyol borulván előre, nemcsak a homlokot és a halántékot takarja el, hanem az arczot is körülvéve valami titokzatos jelleget kölcsönöz neki. A kisebb művészet körébe vágó emlékek (metszett és vésett kövek, Sinope és Alexandria érmei), noha szép számmal vannak, semmi különös tulajdonságot fel nem tüntetnek, hacsak nem azt, hogy az istennek elvétve, épen úgy mint Ammonnak, kosszarvai vannak. Baumeister, Denkmäler 3-dik kötet 1548 skk. Overbeck, Kunstmyth. 2, 305–321 Lanciani, L’ Iseo ed il Serapeo della 9 regione. Bull. com. 1883, p. 33. skk. ll.