| Pallas | P | Pallene |
PallaV, ’Ajhnh, ’AJhnaih, ’AJhna, Minerva, a hellen mythologiának egyik kimagasló istensége, kinek neve egyazon gyökerü Athenae városának elnevezésével (egyesek szerint azonos az aegyptusi Nith, Neith istenasszony nevével, ha kopással és inversióval olvassuk). Mythologiai eredetére nézve természeti erők és tünemények (vihar, felhő, villám) megszemélyesítése, később a virágzó hellen culturélet keretében az okos, tervszerű hadviselésnek képviselője, városok patronája, a városi polgárság hasznos iparágainak védője, mondhatnók a józan észnek és minden belőle fakadó foglalkozásnak és tevékenységnek áldást hozó nagyasszonya. Hogy P. A. eredetileg csakugyan a viharfelhőnek és a belőle kipattanó villámnak megszemélyesítése, sok mástól eltekintve leginkább azokból a mondákból tünik ki, melyek az istenasszonynak születésére vonatkoznak. Őt a mythusok nemzedékrendje úgy említi mint Zeusnak nem anyától született leányát, erős atyának erős gyermekét (’Obrimopatrh, Hom. Od. 1, 101), a ki apjának Zeusnak fejéből született (az első, a ki ezt említi, Hesiodus, Theog. 924). A mondák szerint Zeus akkor, midőn felesége Metis még csak szive alatt viselte születendő leányát, elnyelte Metist és utána maga hozta világra P.-t saját fejéből, melyet Prometheus (más változat szerint Hephaestus) baltával ketté hasított volt. P. A. pedig fényes fegyverzetben, magasra tartott dárdával és az aegisszal pattant ki apjának fejéből (akárcsak a felhőből a villám), hangos harczi riadóval, melytől rettenetesen viszhangzott az ég és a föld. Hom. hymn. 28. Pind. Ol. 7, 35. Fragm. inc. auctor. Galenusnál, de Hipp. et. Plat. dogm. 3, p. 273. Születése helyéül a hagyomány a Triton folyó mellékét említi (Apollod. 1, 3, 6), a melyről eredetileg azt tartották, hogy a legszélsőbb nyugaton, valahol a földnek nyugati peremén van, s a melyet csak később kerestek Libyában és másutt (Pape-Benseler, Wörterbuch der griechschen Eigennamen, s. v.). Innen ered aztán P.- nak egyik mellékneve a Tritogeneia, (Tritw, TritwniV, TritogenhV). Későbbi korokban és kivált egyes teheologiai és bölcseleti iskolák okoskodásaiból kifolyólag P.születését és egyáltalán egész eredetét másképen adták elő, a nélkül azonban, hogy az ókori népek köztudatában a fentebb említett felfogást komolyan megingatták volna. Származtatták egy P. nevű szárnyas óriástól (Cic. n. d. 3, 23. Tzetzes ad Lycophr. 355), Posidontól és Tritonistól (Hdt. 4, 180), Itonustól (Etym. magn. 479, 49), sőt Hephaestustól is. De a nevektől eltekintve az alapfelfogás megmarad, P.-nak gyermekkora nincs, teljesen kialakulva lép elénk. Miként a fergetegnek és villámnak megszemélyesítéséből származott többi istenek és daemonok, ő is rettenetes (deinh, Hes. theog. 925), nagyerejű (alchessa, Hom. hymn. 28, 3; a DioV alcma JeoV, Soph. Aias 401) és legyőzhetetlen (adamatoV Jea, u. ott 401), mely utóbbi tulajdonságából fakad az a felfogás, mely szerint P. szűzies, hajadon (ParJenoV, v. ö. a TparJenoV admhV kifejezést és hasonlókat). Ez a hatalmas szűz, a kiről Athenaenek örökbecsű építési remekét, a Parthenont nevezték el, félelmetes és mégis barátságos gondviselője a városoknak és polgároknak, kiket békében találós eszével vezérel, háborúban pajzsával fedez. Különös szeretetével azokat tünteti ki, a kik bölcs és vitéz férfiak, avagy okos és ügyes asszonyok. Igy az Odyssea tanusága szerint különösen kedves embere a leleményes Odysseus, nemkülönben Odysseus háza népe, a műértő Penelope és az értelmes Telemachus. Ő az, a kinek szószólása kieszközli, hogy a sokat hányatott Odysseus hazájába visszatérhessen; ő lehel az ifju Telemachusba korát meghaladó erélyt és férfias kitartást; végűl ő egyesíti ujra az apát és fiút, kiket a kérők ellen vívott küzdelmükben támogat. Az Odysseában P. mindig és mindenkor egyazon véleményen van atyjával Zeusszal, a kinek legkedvesebb, szinte dédelgetett gyermeke, a Gigasok ellen való harczában hűséges fegyvertársa, egyúttal pedig isteni bölcsességének származéka, olympusi eszének megtestesítése. De ép azért, mert benne az isteni ész alakot öltött, egyénileg is önállóságra törekszik, van tehát saját külön akarata is, mely helylyel-közzel isteni apjával és Zeus akaratával ellentétbe kerül, a mit az Odysseától eltérőleg az Iliasban tapasztalunk. Zeusnak szeretete azonban itt is kitünik, rendszerint ő az, a ki enged és kedves leányának óhaját teljesíti. Hom. Il. 8, 39. 22, 183 skk. P., a városokat védő (erusiptoliV, Il. 6, 305), pártolja és előmozdítja mindazt, a mi a polgárok jólétét elősegíti. Gondja van a föld és erdőművelésre, de legkivált az olajfatermésre, mely már az ókorban a hellenek nemzeti vagyonának egyik főforrását képezte. Ebből fakadt a nép lelkében az a hagyomány, hogy az a vén olajfa, melyet az athenaei fellegvárban egy sósforrás tőszomszédságában mutogattak, P.-nak, illetőleg az istenek versengésének köszönheti létét. Ezen hagyomány szerint ugyanis Posidon és P. Athene versengtek Athenae városának uralmáért és annak birtokát hasznos cselekedetekkel akarták kiérdemelni. Posidon háromágú szigonyát a várhegynek sziklájába döfte, mire víz fakadott nyomán, de P. A. viszont közvetlenűl mellette kikeltette az első olajfát és akkor ennek a hasznos növénynek létesítéseért nemcsak Erechtheus, hanem az istenek is őt itélték méltónak arra, hogy ezen a helyen, mely akkora jövendőre volt hivatva, uralkodjék. Apollod. 3, 14, 1. Az ezen versenyre vonatkozó érmet l. Attica, 144. ábra, 1. köt. 274. l. Ámde P. A. nem csupán az őstermelésnek védője, de egyúttal pártfogója a hasznos találmányoknak, melyekkel maga is megpróbálkozik. Ilyen találmánya a szövés-fonás, melyet szívesen gyakorol, féltékenyen őriz (l. Arachne) és melynek remekeivel maga is ruházkodik, más istenasszonyokat is elhalmoz. Il. 5, 735. 14, 178. Ezért nevezik a szövés-fonást dísznéven úgy hogy erga ’AJhnaihV (Il. 9, 390. Od. 7, 110. 20, 72), őt magát pedig úgy hogy Ergane (’Erganh), mely nevét egyes kiváló államok (Athenae, Samus, Thespiae, Ellis, Sparta, Megalopolis) állandóan használták. Suid. s. v. Ergane. Paus. 1, 24, 3. 3, 17, 4. 8, 32, 3. 9, 26, 5. A szövés-fonáson kívül tőle és leleményes szellemétől, melyet az «Olympus eszének» tekintettek, származtatták a kocsi, az eke és a hajó feltalálását; a hagyomány szerint ő találta fel az ötvösművészetet (Od. 6, 233. 23, 159), a kallózást, a czipőkészítést, a vésőzést (czizelirozás), az encaustikus festészetet (Ov. fast. 3, 815 skk.), a gelencsér munkát, sőt magát a szobrászatot is. Mivel pedig az orvosi tudomány a műtétek révén némi közösségben áll a művészettel és kézügyességgel, az orvosok szintén P.-ban látták patronájukat (Plin. n. h. 24, 176. 25, 34), a kinek mellékneve ezen a réven hol ’ˇgueua (Paus. 1, 23, 5), hol Paiwnia (u. o. 1, 2, 4). Bölcsességét, melylyel a hozzáforduló halandókat védi és oltalmazza, néha-néha kölcsön adja a tanácskozóknak (azért polubouloV, Il. 5, 260), ha pedig badar dolgot cselekszenek, jele, hogy az istenasszony megfosztotta őket józan eszüktől. Il. 18, 311. P. Az okosabb minden okos és tudós embernél, sőt minden más istennél is, mert benne találunk Hesiodusszal szólva (theog. 896) menoV cai epijrona boulhn. Ezen tulajdonságában és föntebbi tanácsosztó jellegében ismét számos mellékneve találja magyarázatát, nevezetesen: Boulaia (a kire az attikai buleuták esküdtek, Autiphon. de chor. 45), ’Amboulia (Spartában, Paus. 3, 13, 6), ’Agoraia (ugyancsak Spartában, Paus. 3, 4, 9), a ki a piaczon tartott népgyülések felett őrködik, MaganitiV (a cseltszövő és tanácsot kiszelő, Paus. 8, 36, 3), azután Pronoia (az előrelátó, Aeschin. 3, 110) és StaJmia (a ki mindent méltányosan meghány-vet, latolgat, Hesych.). Éles eszét külsőképen is kifejezi éles szeme, mely átható (’OxuderchV) és fényesen ragyogó, akárcsak a bagolyé (GlaucwpiV). Az utóbbi kifejezés helyes magyar fordítása körül sok vita folyt, de Schliemann leletei (a bagolyfejű P.-szobrocskák) óta alig képzelhető más fordítás, mint «a bagolyszemű,» mely egyébként a ragyogást is kifejezi. A délvidéki bagolynak szeme még fényes nappal is világít. Éles eszével és furfangos terveivel védi az államot és várost a nyilt és rendszeres háborúban, melynek szintén intézője, ura és parancsolója. Nem okoz olyan vérengző vad gyilkolást és emberhalált, mint Ares, de mindig vannak kegyeltjei, a kiknek kezébe adja a sikert és fejére tűzi a diadalmi borostyánt. Seregestűl tódulnak elénk a mythusok világából azok a félistenek és hősök, a kiket P. A. vezérel és segít; Iason mellett ott találjuk Tyleust, Menelaust és Heraclest, Perseust és Bellerophont (l. külön-külön). P. jár velök a küzdelem hevében, időnkint felpattan harczi kocsijokra, szűzies mosolya bátorítja, jóságos keze jutalmazza őket. Ezen a réven lett aztán kivált Athenaeben a győzelem eszközlőjéből a győzelem megszemélyesítése (Athena Nich), mely minőségében remek kis templomot is építettek neki Athenae városában. Többi melléknevei a következők: Alalcomenaeben ’Alalcomenh vagy ’AlalcomenhiV, az ellenséget távol tartó, elhárító (Il. 4, 8. Strab. 9, 413), Pellában (Macedonia) ’AlcidhmoV (Liv. 42, 51), ’Areia és ’Alea (Athenaeben és Tegeában, Paus. 1, 28, 5 és 2, 17, 7), DoruJarshV (CIGr 3538), PersepoliV (Schol. Aristoph. nub. 967), PromacoV (CIGr 1068)és Promacorma. Paus. 2, 34, 8. Ő az, a ki a várost pajzsával takarja (Polias, PoliaV, PoliocoV), a ki a fellegvárnak istenasszonya ’Acraia, ’Acria), a ki a kapút őrzi és a kulcsoknak gondját viseli (PulaitiV, KlhdoucoV), a népeket harczba küldi (LassooV), zsákmányt biztosít (’Ageleia, LhitiV, Lajria), viszont pedig megvédi a kikötők legtermészetesebb helyeit, az öblöket (Promacorma, Paus. 2, 34, 8). De nemcsak hogy az öblöket és partokat védi, hanem ő találja fel és bocsátja rendelkezésére kedvelt híveinek a partvédelem eszközeit és a támadás eszközlőit, a hadihajókat. Hdt. 1, 17. Athen. p. 517A. Mint ilyetén hadi istenasszonynak, neki tulajdonították a fuvolának és a trombitának feltalálását, a miről a Salpihx melléknevet kapta, továbbá állítólag ő járta legelébb a pyrrhiche nevű hadi tánczot. Hasonlóképen harczias jellegű volt az a szobra is, melyet a legtöbb megerősített város őrzött, mely a városokat védő P. A. jelképe volt, s a mely Palladium néven (l. ezt) mint a város boldogulását, a népek és nemzetke jóllétét képviselő symbolum ment által a népek köztudatába. A Palladium azonban nemcsak P. A. várvédő természetének jelképe, hanem annak a nagyfontosságú és messze elágazó cultusnak is, melylyel az istenasszonyt ünnepelték. Ennek a cultusnak legrégibb helyei Athenaeben, Thessaliában és Boeotiában voltak, az utóbbi helyen kivált a Copais tó mellett, ott, a hol a Triton folyó beleömlik és a hol a hagyomány szerint egy Athenae nevű város állott, mely a tóba sülyedt volt. Ennek révén aztán a Triton név együtt jár az Athena cultusszal, még Aegyptusban is, a hová azonban csak hellen telepesek származtatták által P. A. cultusát. Maga a cultus, melynek kiemelkedő tulajdonsága az, hogy a hívek bikákat és teheneket áldoztak, eredetileg P. A.-nak mint természeti istenségnek tiszteletére mutat. Suid. s. v. TauroboloV. Hom. Il. 4, 93. 11, 729. Ov. met. 4, 755. Tiszteletének módja és ezen tiszteletnek minden részlete összefügg a viharfelhőnek és villámnak megszemélyesítésével. Hiszen a villám repeszti meg a felhőket, úgy hogy a záporeső megeredjen; a záporeső, mely termékenyít, a növényzetet üdíti és a földművelést előmozdítja. E tekintetben különösen jellemző és typikus P. A.-nak tisztelete Atticában, melynek földje az istenasszonynak valóságos birtoka s a hol a nyilvános és magánéletnek jóformán minden mozzanata (földművelés, államszervezet, hitélet) a képzelhető legbensőbb és legszorosabb összefüggésben volt P. A. cultusával. Az Acropolis voltaképen az ő lakóhelye; ő gondozza a földművelést és őrködik az olajfának termése felett; ő tanította meg az embereket arra, hogyan kell a lovat megzabolázni és a szarvasmarhát igába fogni (azért Colonusban mellékneve ’Ippia, Paus. 1, 30, 4. Pind. Ol. 13, 79). Ő alkotott törvényt és társadalmi rendet, létesítette az Areopagust, legfelsőbb védője és pártfogója volt a phratriáknak (Fratria) és nemzetségeknek, melyek a lakosságnak zömét képezték. Tiszteletére számos ünnepséget ültek, melyeknek eredete azonban jóformán mind a gazdasági állapotokban gyökerezik. Ilyenek: 1) a Scriophoria (ta Scirojoria) nevű ünnepség, melynek neve a fehér mészföldek (gh scirraV) elnevezésével függ össze, mely földben az olajfa szívesen tenyészik. Az ünnep ideje is akkorára esett, a mikor az olajfa virágzik és azért különösen óvni kell a viharfelhőnek és következményeinek hatásától. További ünnepségek, a melyek leginkább az Erechtheus-mythusszal és a gigantomachiával függnek össze; 2) a Chalceák (ta Calceia), P. A.-nak és Hephaestusnak ősrégi ünnepe, mely annak örömére került a naptárba, hogy P. A. feltalálta az ekét és hogy Erechtheus megszületett; 3) a Procharisteriák (ta Procaristhria), fogadalmi és könyörgő áldozat tél végén a tavaszi vetésnek szerencsés kisarjadzása érdekében; 4) a Plynteriák (ta Plunthria), aratás kezdetén; 5) az Arrhephoriák (h ’Arrhjoria), csépeléskor és végül 6) a Panathenae (ta PanaJhnaia) ünnepek, melyek ismét kétfélék: nagyok és kicsinyek. A Panathenaea ünnepek alkalmával ruházták fel az istenasszony szobrát a remek peplusszal, továbbá pompás alakban mutatták be a pyrrhichét, rendeztek hajófelvonulást, azt mondhatnók hajóprocessiót és regattát; oly szokások, melyek az istenasszony különféle szerepére vonatkoznak. Atticából P. A.-nak tisztelete lassankint elterjedt egész Ioniában, de Aeolisba (Kis Ázsia) kétségkívűl Boeotiából került. Nagy jelentőségű az istenasszonynak tisztelete a Peloponnesusban, a hol Argolis, Achaia, Lacedaemon versenyre kelnek egymással arra nézve, hogy melyik buzgóbb P. A. oltára körül. Mindamellett a Peloponnesus dór törzseinek felfogásában inkább az istennő harczias jellege domborodik ki, így például tisztelete összefügg Castor és Polydeuces cultusával, azonkívűl egyes helyeken (pl. Spartában) Zeus Agetorral együttesen külön áldozatot mutatnak be neki, mikor harczba vonulva a határt átlépik diabateria (diabathria). Ugyancsak Spartában mint Poliuchust olyan templomban tisztelték, mely érczdiszítéssel volt ellátva és érczlemezekkel kirakva (azért aztán maga az istennő is CalcioicoV). Corinthusban mellékneve ’EllwtiV és ’Ellwtia volt, tiszteletére pedig ’Ellwtia néven olyan ünnepséget tartottak, mely fáklyások versenyfutásával volt összekötve s az volt a nyertes, a ki égő fáklyával ért a czélhoz. Egyéb ritualis melléknevei P. A.-nak még: ’Agraulh vagy ’´AgrauloV (a falusi), Thebaeben ´’Ogca, Dephiben Pronaia és Pronoia, Boeotiában Telcinia, Lacedaemonnak Asia nevű városában ’Asia, Ilionban ’IliaV, Thessaliában ’ItwniV és ’Itwnia, Achaiában ’Acaia és PanacaiV. P. A. tiszteletének különlegességei közé tartoztak az iliumi hajadon-áldozatok és az argosi ritualis szobornak megfürösztése az Inachusban. Amazt úgy magyarázták mint vezeklést, a miért a locrisi Aias Cassandrát női méltóságában megsértette. Suidas s. v. poinh. Az utóbbit viszont úgy tekintették, mint annak a fürdőnek emlékezetét, melyet az istenasszony akkor vett, midőn a Gigasok ellen folytatott küzdelméből győztesen visszatérve lemosta magáról a vért és port. Callim. hymn. in lavacr. Pall. 1 skk. és a hozzávaló schol. Kedves állatai és növényei voltak: a bagoly (glaux), a kigyó (Plut. de Isid. et os. 71), a kakas (Paus. 6, 26, 2), az általa létrehozott olajfa (l. fentebb), a varju (Paus. 4, 34, 6) és a gránátalma (l. alább a műtörténeti részben). A hónapok közül neki volt ajánlva Boeotiában az ’AlalcomenioV, Aetoliában az ’AJhnaioV, Atticában a Scirophorion, melyet a benne előforduló ünnepélyről neveztek így el. – A milyen fontos szerepe volt P. A.-nak az istentiszteletben, ugyanolyan nagy jelentősége volt a művészetben is. Ennek összes emlékei két typusra vezetendők vissza, mely rendkívűl régi és nyilván még a Homerust megelőző időkből való. Az egyik az ülő (trónoló) typus, melyet a műtörténet rövidesen Polias typusnak nevez; a másik a fegyveres Palladium typus, a melynek aztán viszont ismét álló és lépő változatai vannak. A trónoló typusnak legrégibb példáját Homerus említi (6, 90. 302), még pedig Ilionban P. A. templomában. Hasonlóképen ősrégi szobor a cretai Endoeusé (Paus. 1, 26, 4), melynek leirása csodálatosan összevág azokkal a fogadalmi agyag szobrocskákkal, melyeket az athenaei fellegvár talajában találtak, s a melyeknek jellemző tulajdonai: az istenasszony fején a mai orosz pártára emlékeztető polos, kezében semmi fegyver, legföljebb néhanapján egy-egy orsó, esetleg mellére festve az aegis. Itt ezekben a szobrocskákban áll előttünk az ősrégi pelasgus-cultusnak Athenája, az a jóságos, kedves, szinte anya módjára érző istenasszony, ki a természet áldásos működésének képviselője. Ugyanehez a typushoz tartozott még az Athena Nich, kinek szobra a régi Acropolison állott. Az istenasszonyt itt is ülve ábrázolták; egyik kezében gránátalmával, a másikban sisakkal, a mi már bizonyos megalkuvás a másik typussal. Ezt a szobrot utánozta Calamis a mantineabeliek költségén Olympia részére. Paus. 5, 26, 6. Ugyanilyen megalkuvást találunk a legendás trójai Palladium képen is (Apollod. 3, 12, 3), mely nyilván egy új ilioni ritualis képnek emlékezete után került a műtörténeti hagyományba. A fejen lévő polos, a kézben tartott guzsaly az ülő (békés) typsuból valók; holott az álló helyzet, a másik kézben forgatott dárda a harczias Palladium-typustól van kölcsön véve. A trójai Palladium (mint ilyan művészi typus után készült, mely széltében közkedveltségnek örvendett. Az itt tárgyalt typusnak, miként már említettük (l. fentebb, van aztán két fajtája: az egyik feszesen álló helyzetben, egymás mellé támasztott lábukkal; a másik kilépő helyzetben. Amaz a régibb, emez a gyakrabban előforduló, de azért a kettő között sem a felfogást, sem az attributumokat illetőleg nem igen találunk valami lényeges különbséget. Az istenasszony jobbjában mindenkor ott találjuk a fenekedve fölemelt dárdát, baljában a kerek pajzsot, fején a sisakot, csak az aegis az, a mely minduntalan hiányzik. Az álló typus leginkább azokon az emlékeken fordul elő, melyek a Palladium elrablását ábrázolják, továbbá érmeken és pénzeken (különösen Mleus és Pergamum pénzein). A lépő változat kivált a panathenaeai vázákon és amphorákon fordult elő (példát rá l. 1. k. 127. l. 64. ábra), a melyek közül a legrégibb a 6. század alkotása, míg a legujabb a 4. század művészeinek kezéből került ki. Ez a felfogás is behatol az érmek világába, de azért legnépszerűbb és legismertebb példája még sem érmen fordul elő, hanem az aeginai oromcsoportozatban (l. 1. köt. 34. l. 19. ábra). Ugyanennek a lépő változatnak egy rendkívül éredekes variatiója az, a melyiken az istenasszony az aegist előterjesztett karjára terítve tartja (l. 1. köt. 35. l. 20. á.). Midőn már a kétféle (trónoló és álló járó) typus kialakult, a szigorú stilus korának az Athena-typus ábrázolásában alig-alig maradt valami tennivalója. Legfeljebb a részletek változnak és alakulnak: az öltözet, az attributumok és elhelyezésük. Az öltözet erősen egyszerűsödik, az ion chiton helyébe, mely még az aeginai szoborképet is jellemezte, mely még az aeginai szoborképet is jellemezte, a puritán dór chiton lép, az egyik vagy másik karon bagoly ül, az aegis pedig lassankint csaknem egészen kiszorítja a dárdát. Megesik az is, hogy az istenasszony alakján hosszú felsőruhát látunk, mely a jobb vállon van összekapcsolva és brilliáns redőzetével csábít (a villa Albani szobra, Clarac de poche, 472. 898B). Ám ezek a szobrok mind csak próbálkozások ahoz képest, a mit Phidias az Athena-typus kialakításának terén elért és mi az utókorra nézve mástól soha meg nem közelített hatással volt. Phidias Athenája, mely egyuttal a chryselephantinus technikának egyik remeke volt, a műtörténeti források és a római korbeli másolatok világánál egészen tiszta és határozott képben áll előttünk. Az istenasszony ruhája az egyszerű dór chiton, hosszú kihajtással, a mely fölött kígyók csavarodnak egymásba; az alak álltában jobb lábára nehezedik, bal lábát könnyedén a jobbik mellé támasztotta; a ruházat redőzete egyszerű, sőt mondhatni kissé nehézkes; a hajzat ép úgy, mint az archaistikus időben, fürtösen hull le a fejnek két oldalán. A fejnek alkotása erőteljes; tartása, valamint a szemnek féig lesütött tekintete gondolkodásra vall, a homlok tiszta és derüs, az ajak erősen lezárt párja körül komoly kifejezés honol, az inkább hosszúkás mint tojásdad arczának erősen fejlett, szinte szögletes alsó része erélyről és hajthatatlan akaratról tanuskodik. Erre a minden tekintetben jellegzetes, szinte az ókori emancipált nő typusát mutató fejre jóformán rákivánkozik a hatalmas sisak, melynek három taraja közül a középsőnek egy sphinx, a két szélsőnek egy-egy Pegasus a tartó boglára; viszont a homlokpánt diszítésein griffek és lovak (vagy tán őzek?) váltakoznak egymással. Ékszerül az istennő nyaklánczot és fülönfüggőt viselt. Kinyujtott jobbjában Nich-t tartott, balkarjában pihent a dárda, balkezét pedig a pajzson pihentette, melyen kívűl a Gorgo feje volt látható, belül az Amazonok harcza és a Gigasok küzdelme. A sarukon díszűl a Centaurusok csatája vonult végig, a balláb és pajzs közt a kigyó csavarodott felfelé. A talapzaton Pandora születését látta a szemlélő; az egész szobor, úgy a mint volt, egyesítette a békés várost őrző de egyúttal harczra kész és győzedelmes istenasszony hármas jellegét. Ott áll kedves városa felett, melynek békés és egyuttal harczias természete a hellen nép életében ép oly szerencsésen nyilatkozott meg, mint ahogy Phidias szobrán a művelt nőnek nyugodt kelleme és szívós erélye lépnek frigyre egymással. S a szobor művészileg is volt akkora hatással az utókorra, a minőt Athenae a görögségre gyakorolt. Századokon által egyebet sem tettek a művészek, mint hogy ezt a szobrot másolták és variálták (a 616. ábra, P. A márványszobrocskája az athenaei Nemzeti Múzeumban, mely Phidias Athene Parthenosi ábrázoló chryselephantinus szobrának másolata; a 617. ábra a krimi kercsből származó arany medaillon a berlini kir. múzeumban, mely Phidias Athene Parthenos szobra után készült). Mikor pedig a nagy Sándorra következő korszakban az egész attikai pénzrendszer megváltozott, az ezüstpénzekre az Athena szobor fejét vésték. Csak lassankint próbálkoznak egyes művészek azzal a merész feladattal, hogy egy másik Athena-typust alkossanak, melynek főfőjellemvonása már nem a harczra kész, daliás istenasszony, hanem a komoly, okos istennő, a kit egy modern tudós «államminiszteri» jelzővel illetett. Erre a próbálkozásra is attikai művészeknek volt elegendő szellemök, még pedig 400 körül. Öltözet és attributumok tekintetében első pillanatra szembeötlik az ide tartozó szobrokon a corinthusi sisak. Ámde ennél lényegesebb a belső, mondhatnók lelki különbség, mely a fejen kifejezésre jut. Az arcz keskeny, hosszukás, szinte sovány; a vonásokat a csontok és izmok erélyes alakulása szabja meg, a száj körül van valami fanyarság, a szemben némi szuró, gyanusító tekintet, a mely épen úgy, mint a puritán módra felsimított haj, a szigorú erénynek, az észt mindennél többre tartó józanságnak hatását teszi. Athena Parthenosban még megvan az erény kelleme, ez már az erény hivalkodása. A két typus között átmenetet (vagy talán megalkuvást?) képez az, melynek kiváló példája az úgynevezett Giustiniani-féle P. A. (Clarac 465. 875). Az istenasszony öltözete ezen a szobor-typuson az ion chiton és köpeny, mely szabadon hagyja a jobb mellett; az aegis még meglehetősen nagy és kissé rézsutosan van általvetve, balkezét üresen tartja és nyugodtan öltönyén pihenteti; jobbik karjával a dárdára támaszkodik; a corinthusi sisakot elül két kosfej diszíti; az egésznek kifejezése csupa nyugalom, merő meggondoltság. A Giustiniani-féle szobor mesterén kívűl mások is megpróbálkoztak azzal a súlyos feladattal, hogy Phidiasnak és a régi művészeknek ahgyományos tekintélyével szemben saját egyéniségöket érvényesítsék. Ilyen merész, de szerencsés vállalkozó volt annak az attikai typusnak mestere, mely 400 körül keletkezett, de melyet csak egy kisded bronzmásolatból ismerünk (Nuove Memorie dell inst 1865, 9. tábla). Athena istenasszony karján tartja a gyermek Erichthoniust, öltözete az őv nélkül való dór chiton; egyébként egész tartássa és valója, nemkülönben külső megjelenése valóságos édes mása a Cephisodotus Irene szobrának. Ugyanennek a typusnak egy későbbi változata a Louvrenak azon szobra, mely Cretából származik és az imént megbeszélt művészi alkotásától abban különbözik, hogy az istenasszony nem a kisded Erichthoniust, hanem Erichthonius kígyóját tartja karján. De az imént említett typus alkotójánál sokkalta nagyobb művész volt a Velletri mellett talált P. a.-nak mestere (618. ábra, óriási márványszobor, jelenleg a Louvreban, kezei és lábainak egy része kiegészítve, az egész valamely bronz eredetinek másolata). Az ő istenasszonya is dór chitont visel, melyre azonban palást borul, s az utóbbi oly módon van elrendezve, a hogy azt a Zeus és Asclepius-szobrokon megszoktuk. Jobbját méltóságos mozdulattal magasra emeli (Furtwängler szerint azért, hogy vele dárdáját megmarkolja), előre nyujtott baljában kétségkivül tartott valamit (talán áldozati csészét vagy Nich szobrocskát). De a mi ezt a typust a régi nagy mesterek méltó utódjává és valamennyi P. a.-typus között művészre és műbarátra nézve méltán a legnépszerübbé teszi, az a fej és az arcz. Leányos bübáj és erőteljes komolyság, szellem és jellem tükröződnek rajta, és ha igaz abbeli sejtelmünk, hogy itt egy ismeretlen nevű régi mester alkotásának másodvirágával van dolgunk, valóban olyasmi áll előttük, mint mikor a természet az unokákon pazar kézzel ébreszti uj életre az ősök szépségét. Érdekes az is, hogy a Praxiteles iskolájának ama tulajdonsága, mely az isteneket igen szivesen ábrázolja támaszkodó helyzetben. Athene ábrázolásaira csekély, jóformán semmi hatással sem volt. A nagyszabású művészetben egyáltalán nem találkozunk támaszkodó P. A.-val, mintha a hellen művészek a leggörögebb istenasszonyok hatalmas, független, önálló természetét, olyan voltát, hogy támaszt ád, de támaszra nem szorul, ezzel a körülménynyel is jelezni akarták volna. Előfordul azonban pihenő, pajzsára támaszkodó helyzetben érmeken és reliefeken (a 619. ábra a hildesheimi ezüstleletből származó ezüstcsésze, a berlini kir. muzeumban, mely a győzelem után pihenő P. A.-t mutatja fegyveres díszében). Ellenben több változást okozott P. A. ábrázolásainak hagyományában a pathetikus (szenvedelmes) művészet, mely már a 4. században megalkotta Athenát mint a harczias lelkesedésben kitörő indulat képviselőjét. Ebben a typusban jellemző a harcziasan felvetett fej, a szenvedélytől nagyra nyilt szemek és táguló orrlyukak. Mindezt fényesen ábrázolva látjuk a glienickei Athena fejen (Müller-Wiseler, D. a. K. 2, 198a). Ugyancsak szenvedelmes typus a harczba siető Athena, kinek egyéni jellemző tulajdonsága a felszólító mozdulat. Művészi szempontból véve, alighanem az imént megszületett és Zeus fejéből harczias mozdulattal kipattant istenasszony alakjának a teljes cselekvényből való kiragadása és egyéni továbbfejlesztése. Annyi tény, hogy a Parthenon egyik oromcsoportozata (l. alább) jelentős hatással volt a későbbi művészekre, kivált a reliefekéire. Ezzel kimerítettük az összes Athena-typusokat, melyeket a képfaragó művészeknek teremtő képzelete megalkotott, s melyek a renaissance és barokk mestereire is kihatottak, már a mennyire a Paris itéletét ábrázoló és minden időben kedvelt fal- és plafondfestményeiknél, fayanceképeiknél és gobelinjeiknél P. A. alakjára szükségük volt. De ez már inkább az iparművészet körébe tartozván, bátran állíthatjuk, hogy a nagystilusu művészet P. A. alakjában már az ókorban kimerítette a leánynak, az előkelő hajadonnak ideálját. Az Amazonok mellett P. A. alakjában testesül meg a női erő, a mely sem nem keresi sem nem fogadja a férfiúnak támogatását s a melyet az ókor minden népe a hajadonsággal, a szűzies tisztasággal kötött össze elválhatatlanúl. P. A. szépség és szűzesség, tudás és erő összessége és mint ilyen előfutója annak az ideálnak, melyet később a renaissance a nőről alkotott, s a melynek történeti példái egy-egy Cornaro Katalin és Colonna Victoria. P. A. egyéni alakításától és az istenasszonyt egyedül egymagában feltüntető szobraitól eltekintve nagyon szívesen foglalkozott a művészet egyes mythusokkal, melyekben az istennőnek jelentős szerep jutott. Eltekintve a Paris itéletétől, melynek művészi kialakításait más helyen ismerttejük (l. Paris), különösen három mythus az, mely P. A.-re vonatkozik s a mely a művészeket jelentősebb alkotásokra lelkesítette. Ezek a mythusok a következők: 1) P. A. születése, 2) részvétele a gigantomachiában és 3) versenye Posidonnal az Athenae városa felett gyakorlandó főhatalomért. P. A. születésével a vázafestők, még pedig úgy az archaistikus mint a piros alakos vázák mesterei, sokat foglalkoznak, csakhogy ők magát a születés actusát ábrázolták, a mely felfogással azonban a későbbiek szakítottak. Így tett Phidias is, a ki a Parthenon keleti oromcsoportozatán azt a jelenetet mutatta be, mikor Athena már megszületett. Igaz, hogy épen ez a csoport annyit szenvedett, mikép daczára az 1674-ben készült Carrey-féle rajznak, nem bírnánk róla tiszta fogalommal, hogyha nem jönne segítségünkre a Homerus-féle hymnus és egy madridi relief (Baumeister, 1. k. 172 ábra). Ezeknek alapján a Phidias-féle compositiót következőképen állíthatjuk lelki szemeink elé: Prometheus baltájával Zeus fejét immár ketté hasította, P. A. már kiszökkent apja fejéből, a kinek szeme büszkeséggel tekint a sisakos és pajzsos, dárdáját büszkén forgató daliás szép leányra, míg Nich örömteljes mozdulattal siet úrnője felé, Prometheus pedig csak most látja csapásának borzalmasan fenséges eredményét. Ezeket a főalakokat a bámuló Olympus istenei veszik körül; balról egy pihenő férfi (Donysus?) és három nőalak, kiknek egyike izgult mozdulattal távozik (Iris), ketteje nyugodt tartásban egymás felé fordulva széken ül (Demeter és Cora?). Jobbról szintén három nőalak figyeli meg a rendkívüli eseményt (a Moreák). Mindezt kétfelül befogta a kelő és hunyó nap ábrázolása; balról Helius ngéyes fogata emelkedik ki a tenger habjaiból, jobbról Selene ereszkedik alá esti pihenőre (Athene tehát Phidias szerint hajnali verőfényben született). Ezt a felfogást aztán a Phidias és Homerus együttes tekintélye az utókorra nézve uralkodóvá tette, úgy hogy felesleges munkát végeznénk, ha a későbbi replikákat és duplikákat ismertetnők, e helyett inkább rátérünk azokra az emlékekre, melyek P. a.-t a Gigasokkal való küzdelemben ábrázolják. Ilyen első sorban a pergamumi oltárnak Athena csoportja. Ez a csoport, mely különben egyenesen mint a Zeus-csoportnak pendantja van megkomponálva, az istenasszonyt a küzdelem legnagyobb hevében állítja elénk. (Baumeister 2. köt. 38. tábl.). Kerek pajzsát balkarjára vetve, hatalmas jobbját egy Gigas göndör fürteibe mélyeszti, a ki hasztalan igyekszik akár védekezni, akár menekülni; nem lehet, mert Athena rettentő kígyója az ifjú czombjait egymáshoz szorítva, balkarjára csavarodik és mérges fogaival mellének jobb oldalát mardossa. Athena másik oldalán alant egy másik Gigasnak alakja látszik, de ez is már megvert ellenség, kinek vállára szárnyas Nich tipor, P. A. állandó kisérője és ebben a csoportban a győzelem eldöntésének jelképe. A remekül sikerült csoportot egyesek a Laocoon csoporttal vetették egybe, de kevésbbé egységes congenialitás, semmint inkább aprólékos külsőségek alapján. Egyébként P. A. ilyetén ábrázolása és typikus: előfordul az a phigaliai Apollo-templom frízein, az athenaei Nich-templom faragványain, sőt a halicarnassusi, mausoleum díszein is. A küzdelem megrendítő voltát még fokozza Gaea alakja, a ki dúlt arczczal, megtört szemekkel emelkedik fel a földből, mintha fiai számára kíméletért esdene, de a könyörtelen bosszúlót meg nem indíthatja. Ennél a borzalmas jelentnél derűsebbek azok az emlékek, melyek P. A.-nak Posidonnal való versengését ábrázolják, a mikor t. i. Posidon vizet fakasztott, P. A. pedig az olajfát teremtette. Irányadó itt is Phidias compositiója a Parthenon nyugati oromdíszén. A mester itt is a döntés pillanatát ragadta meg motivum gyanánt. Posidon háromágú szigonyát ép hogy a sziklába döfte, nyomán kiserkedt a sósforrás, de már Athena is megjelent baljában az áldásos olajfával. Mindkét alak hatalmas, tartása öntudatos, de Posidon visszahökkenése elárulja a vesztes félt, ki vereségét maga is érzi. Kétoldalt a versenyzők négyesfogatai toporzékolnak; alig fékezik őket egyfelül Nich, másfelül Amphitrite; minden fogat mellett egy-egy kisérő: amott Hermes, itt valamelyik Nereis. A többi alak még eddigelé a találgatások és combinatiók ködéből határozottan ki nem bontakozott. Későbbi mesterek kisebb változtatásokkal megpróbálkoztak (például azon a smyrnai reliefen, melyen Nich szavazó kövecskéket tesz egy urnába, Athen. Mittheil. 1882), de azért a főcsoport lényegileg itt is irányadó maradt. Ellenben nagyon érdekes az a pontusmelléki hydria, melynek képét a szentpéternek tövére Athena istenasszonynak kigyója csavarodik, lombjai között pedig a győzelem istennője röpköd. Az olajfa két oldalán a két versengő istenséget látjuk; Athenát pajzsosan, magasra emeli dárdával, Posidont heves mozdulattal, a mint az általa teremtett paripát kötőféken vezeti és szigonyával fenyegetőleg hadonáz. Ebben a felfogásban nemcsak ez a paripa új, de az is, hogy Posidon az olajfát meg akarja semmisíteni és csak Erichthonius kigyója elől hátrál meg. Athena mögött az ifjú Dionysust látjuk, a mint elősiet, hogy Posidon csapását felfogja, Posidon oldalán egy komoly aggastyán ül királyi jelvényekkel (nyilván Cecrops, a ki a versengést eldöntötte) és mögötte egy szép leány (Pandrosus?). Posidon mögött még egy templom is látszik, a mi alkalmasint czélzás P. A.-nak és a vizek istenének együttes tiszteletére. Ez a remek edény, mely a pontusvidéki mesterek művészi önállóságának egyik fényes bizonysága, méltó záróköve annak a sorozatnak, mely Athenát mint győzhetetlen istenasszonyt, népek jóltevőjét és városok urát tárja elénk a művészet világításában. – Pallas Athenével azonosították a rómaiak azt az istenasszonyt, kinek neve Minerva, mely név a maga változataival (Menerva etruscus Menrva, Menrfa, Meneruva, Menarva) egyetemben határozottan italiai eredetre mutat és összefügg a szankszkrit man tővel, továbbá a görög menoV és a latin mens, memimi, moneo stb. alakokkal. Eredetét maguk a rómaiak a sabinus istentisztelet körében keresték és Minervát azok közé az istenségek közé sorolták, a kik sabinusok földjéről származtak által Romulus városába. Ezzel ellentétben a modern leletek, különösen feliratok világánál egyre valószínűvé lesz, hogy M. cultusa Faleriiből ered, abból az érdekes városból, mely különben is a közvetítő szerepét játszsza a latin és etruscus cultura között. Szinte kétségtelen, hogy M. tisztelete Faleriiből jutott el egyfelől Etruriába, másfelül Romába; ámde az istenasszonynak a görög Athenával történt azonosítása és az egész görög istentriasnak (Zeus–Hera–Athena) Jupiter–Juno–Minervával megesett egybevetése már Etruriában folyt le. Bármiként is történt légyen a dolog, az az istenasszony, a ki így Romába jutott, okos eszes, mondhatni ravasz jellegű és Jupiterrel és Junóval egyetemben Roma védőasszonya, a kinek mint ilyennek a Capitolium magaslatán épült templomban áldoztak. A dii indigetesekhez nem tartozott és az arvalis papok csakis mint a capitoliumi háromság egyik tagjához fohászkodtak hozzá. Egyéniségében feltünő az, hogy mindazon tulajdonságoknak és foglalkozásoknak védője, melyek a békében virágzanak. Különös védelmét élvezték a takácsok, czipőkészítők, orvosok (M. medica), tanítók, szobrászok, költők és mindenek felett a zenészek. Őrködik a női kézen lévő iparágak és a kézimunka felett. Ezeket Ovidius felsorolásából tudjuk (fast. 3, 821 skk.), de biztosra vehetjük, hogy az összes iparágak gyakorlói Minervához fordultak, mikor munkájuknak sikert és életöknek boldogulást kértek. Az istenasszonynak ezen jelleme különösen kitünik abból az ünnepségből, melynek neve Quinquatrus, másként Quinquatria is. Ez volt Minervának főfőünnepsége, mart. 19-én kezdődött és teljes 5 napig tartott. Első sorban az iparosok és művészek vettek benne részt, de talán még nagyobb mértékben a tanítók és tanulók. Az utóbbiak pár napi szabadságot élveztek (Hor. epist. 2, 2, 197. Juv. 10. 115 skk.), a tanítók pedig ekkor kapták meg az őket megillető tanpénzt, esetleg nagyobb összegű tiszteletdíjat (minervale munus vagy rövidesen csak minerval). Hasonlóképen segélyt (borravalót) kaptak kenyéradóiktól egyes alárendelt jelentőségű személyek is. Plaut. mil. glor. 691 skk. Az ünnepség első napján, melyet általában úgy tekintettek, mint az istenasszony születésének évfordulóját, vérnélküli áldozatokat mutattak be (rozslisztből készült ritualis kalácsot, olajat és mézet), egyuttal pedig föltétlenűl távol tartották magukat a fegyverektől. A többi napokon népies mulatságok, Augustus fénykora óta gladiatorok harczai folytak (Dio Cassius 54, 28, 3), melyeket Nero még nagyobb népszerűségre emelt az által, hogy felállíttatta az istenasszonynak aranyból készült képmását, mely körül a zajos mulatságok évről-évre megismétlődtek. Tac. ann. 14, 12. Ujabb alakulást nyert az ünnepség Domitianus korában, a ki az istenasszonynak különös kegyével dicsekedett és albai birtokán a rendes állami ünnepségen kívül még egy másikat is tartott (azért Palladiae Albae, Mart. 5, 1, 1). Itt is voltak gladiatorharczok, színi játékok és venatiók, azonkívül azonban költői és szónoki versenyek is. Dio Cass. 67, 1, 2. Sueton Dom. 4. Különleges szerepe volt a Quinquatrus alkalmával az ötödik napnak, melyen a czipőkészítők czéhbeli helyiségében (atrium sutorium) áldoztak és a trombiták avatását (tubilustrium) tartották. A trombita ugyanis M.-nak volt szentelve és a trombitások czéhe, mely csaknem mindenféle nyilvános felvonulásnál (vallási szertartások, áldozatok, gyászmenetek) szerepelt, az istenasszonynak különös kegyelmét és védelmét élvezte. Régebben M. ünnepségnek tekintették azt is, melyet junius 13-án és a követő napokon 3 napon által ünnepeltek, s a melynek neve a hivatalos római naptárban Quinquatorus minores (minusculae). Népszerű és közkedveltségű ünnepség volt, melyben a fuvolások testülete (collegium tibicinum) játszotta a főszerepet (CIL VI 240. 1054. 2191. 3696. 3877. 3877A), melynek azonban semmi köze sincs M.-hoz, sőt minthogy Juppiternek napjára esik és a vele járó ünnepi lakoma is Juppiter templomában folyt le, inkább az istenek atyjával hozható ünnepi vonatkozásba. Egyébként pajzán, mondhatni pajkos jellege volt, a mennyiben a fuvolások álarczot öltöttek és hosszú uszályos ruhába burkolózva járták be a várost, melyben a M.-templomok hovatovább mindinkább megszaporodtak. Mint M. Medicának (az orvosok védőasszonyának) már a köztársaság korában volt egy temploma az Esquilinuson. Corp. Inscript. Lat. 11, 1292–1310. A hannibali háborúk után M. tisztelete mindinkább magára ölti a hellen jelleget és ezzel párhuzamosan fejlődik az istenasszonynak harczias természete. Az ipar és iskola békés istenasszonya felveszi a harczi vértet. Erre mutatnak azok a gladiator-játékok is, melyek a Quinquatrus ünnepén előfordultak. L. Aemilius Paulus Macedonia megalázója a harczi prédának javát már neki áldozza, ugyanezt teszi Pompejus, a ki 61-ben Kr. e. nagy diadalmenete alkalmával templomot emel neki, és Augustus, ki ezzel háláját akarta leróni, a miért az istenasszony Philippi előtt álmában megjelent neki és intő tanácsával oltalmazta. Val. Max. 1, 7, 1. Augustus különben nemcsak hogy az aventinushegyi szentélyt megujította, hanem az általa befejezett Curia Julia mellett felépítette a Chalcidicumot vagyis M. Chalcidica szentélyét (Dio Cass. 51, 22), mely később mint Atrium Minervae szerepel. Ugyanezen M.-t tisztelték abban a templomban, melyet Domitianus épített a Mars mezőn. Domitianus egyáltalán M.-nak különös védelme alá helyezkedett, családi védő szellemét látta benne (familiare numen M. Quint. 10, 1, 91. Suet. Dom. 15. Dio Cass. 67, 12. Mart. 6, 10, 9. 8, 1, 4. 9, 3, 10), sőt annyira ment, hogy nyilvános imádságokat rendelt meg, melyekben őt mint a szűzies istenasszony fiát ünnepelték. Philostr. vit. Apoll. 7, 24. Ugyanezen császár még egy másik M.-templomot is épített Romában, még pedig közvetetlen összeköttetésben a Dioscurusok templomával, tehát a Palatinus hegynek északkeleti sarkán, mely a Forumra nézett. Egy harmadik M.-szentély középpontját képezte annak a Forumnak (F. transitorium), melyet még Domitianus kezdett meg, de csak Nerva fejezett be. Aur. Vict. Caes. 12, 2. Ennek a templomnak fogadalmi felirata is megmaradt (CIL VI 953), corinthusi oszlopai és reliefjei pedig, melyek egészen hellenizált felfogásnak (M. a Múzsák vezére, M. megbünteti a vakmerő Arachnét), ma is láthatók a Via della Croce biancán. Domitianusszal eltünik a M.-tisztelet utolsó kiváló híve és az istenasszony megint a kis emberek (iparosok, orvosok) körében hódít, még pedig különösen a provinciákban és első sorban Italia határain kívűl. Italiában nagyobb jelentőségű a M. memor, másképen M. medica Cabardiacensis tisztelete Placentia (a mai Piacenza) környékén, a ki a számos fogadalmi feliratból következtetve (CIL XI 1292–1310) híveinek testi jólétéről gondoskodott. Apróbb szentélyeivel mindenfelé találkozunk Apulumtól Gadesig és Britanniától Numidia földjéig. a czéhek és ipartestületek mindvégig ünneplik, hasonlókép az ókori muzsikustársaságok is; ilyen pl. az ószőnyi (brigetiói) emlék, melynek felirata: Scola tubicinum ex voto posuit. CIL III 10997. Helyenkint más-más istenségekkel közösen tisztelik (Britanniában Neptunusszal), sőt barbár istenalakokkal tákolják össze (Beneventumban a Magna Materrel, Britanniában a bathi hévvizek istenasszonyával és így lesz belőle M. Berecynthia. – A képzőművészetben M. nem egyéb a hellen Athena római alakjánál. Kezdődik ez már az etruscusoknál, kiknek műtárgyain (tükrök, cisták, stb.) a görög mythustól kölcsönkért jelenetekben M. neve mindig Athena alakja mellett fordul elő. Ám daczára ennek a nagy megegyezésnek, mégis találkoznak egyes vonások, melyek mutatják, hogy a latin népléleknek lett volna, sőt volt is bizonyos mythusi képleges tőkéje, melyből Minervának nemzeti typusát kialakította volna, ha kissé kitartóbb és saját isteneit nem töri össze olyan könnyen az idegeneknek kedvéért. Ilyen nyomok közül ezuttal csak kettőt akarunk kiemelni: Minerva híres falképét Pompejiben és azokat a szárnyas Minervákat, melyek etruscus műemlékekről tekintenek reánk s melyekről Imhoof-Blumer emlékezik meg a Huber-féle numism. folyóir. 3. kötetében. A pompejibeliek falképnek felfogása nagyon eredeti, a mennyiben az istenasszonyt Amazonok módjára félig fedetlenűl hagyott kebellel, vadászcsizmában ábrázolja. A szárnyas Minervák kétségkívül egészen eredetiek, az etruscus szárnyas geniusok typusával rokonok és a hellenistikus korban a görög földön viszont maguk is némi hatással voltak, a mennyiben ott általvetették és Nich és Athena egyesülésének tekintették. Ez az érdekes művészi körút (t. i. P. A. hatása Italiára és e hatás visszahullámzása a hellen földre) jóformán az utolsó momentum, melylyel az italiai néplélek a hellen művészetre tényleg alakító hatással volt. A 620. á. Minerva bronzszobrocskája Szamosújvárt. – Irodalom: A rendkívüli gazdag irodalomból (mellőzve a szakszótárak megfelelő czikkelyeit és a szakfolyóiratokban elszórt értekezések legióját) kiemeljük a következőket: C. O. Müller, Minervae Poliadis sacra stb. (Göttingen, 1820). U. a. Kleine Schrifte. 2, 134 skk. Quatremère de Quinczy, Restitution de deux frontons du temple de Minerve à athènes (Paris 1825). Welcker, Götterlehre, 1, 298 skk. 2, 778 skk. Rückert, Dienst der A. nach seinen Görtlichen Verhältnissen dargestellt (Hildburghausen 1829). G. Hermann, De Graeca Minerva (Lipsiae, 1837). Creuzer, Symbolik, 3, 308 skk. 505 skk. Heffer, Götterdienste auf Rhodos, Heft 2. (der lindische A.-dienst). Forchhammer, Geburt d. A. (Kiel, 1841). Lauer, System d. Griech. Myth. (1853) 311 skk. Gerhard, Die Minervenidole Athens (Berlin, 1844). Preller, Griech. Mythol.2 1, 145 skk. U. a. Römische Mythol.3 289 skk. Bernouilli, Über die Minervenstatuen (Basel, 1867). Benfey, Tritonia Athana (különlenyoamt a göttingeni tudós társulat 1868-diki évkönyveiből). Roscher, Die Gorgonen u. Verwandtes (1879), 52 skk. 72 skk. U. a. Nektar u. Ambroisa (1883) 93 skk. Voigt, Beiträge zur Mythologie des Ares und der Athena (Leipziger Studien, 4, 239 skk). Benndorf, Kultbild der A. Nike (Wien, 1879: Schneider, Die Geburt der. A. (u. o. 1880) Schreiber, Die A. Parthenos u. ihre Nachbildungen (Lipcse, 1883). Brunn, Kuntsgeschichtliche Stellung der pergamenischen Gigantomachie (Berlin, 1884), Bohn, Das Heilightum d. A. Polias Nikephoros (u. o. 1885). Wilh. Lermann, Athenatypen auf griechischen Münzen, Beitr. zur. Gesch. d. Athena in der Kunst (München, 1900). Wissowa, Religion und Kultus der Römer (u. o. 1902. 203 skk.). Pannoniai (sövényházai, szombathelyi, stb.) Minervákról Récsei, P. ókori myth. eml. vázl. 33, 79. Daciaiakról (szamosújvári Ornstein József, Arch. Ért. 1892, 348. l.; (kolozsvári, ugruczi), Finály Gábor, Arch. Ért. 1897, 329 skk. ll. Athena Parthenosról és a Parthenon oromcsoportjairól beszél Hampel Az antik szobrászat története, Budapest 1900. 94–97, ill. 97–105 ll.; a panathenaeai menetről és a zophorusról, továbbá Athena Parthenosról Hollósi Rupert, Az Akropolis épitészeti emlékei (Görög földön, emlékkönyv a magyar tanárok útjáról, 126‘134. ll).
