Apollo

’Apollwn, Zeusnak Letótól (Latonától), Coeus titán leányától született fia. Hesiod. Theog. 918; Homer. Ilias, I, 21. 36. Egy ősrégi hymnus szerint a féltékeny Hera parancsára egy Python nevü sárkány üldözőbe vette Letót és szüntelenül sarkában lévén mindaddig üldözte, míg csak Delos szigetére nem menekült, a hol aztán a Cynthus hegy aljában világra hozta A-t és nőtestvérét Artemis (l. ezt). A költők és ennek következtében a művésznek felfogásában. A. a tiszta (Phoebus, FoiboV) először mint az üdvnek és rendnek istene jelenik meg. Ő viseli gondját a jogrendnek és törvénynek, minden szépnek és jónak, a mi csak létezik. Ő tudatja a halandókkal Zeusnak a világ urának akaratát s őrködik a felett is, hogy ezen akarat betöltessék, hogy a halandók esküjöket megtartsák és szavuknak álljanak. A ki ez ellen vét, menthetetlenül áldozatául esik A.-nak, az ezüstijjú messzelövőnek (ekhboloV, ekathboloV, ekaergoV, argurotoxoV, klutotoxoV, arcipotens, arcitenens). Igy bünhődnek az aloadák (Otus és Ephialtes), az elbizakodott Niobe és gyermekei, továbbá a Trója előtt táborozó görögök. Homerus, Ilias, I. De a mint aztán halálisten létére pusztulást és veszedelmet küld mindenfelé, másfelül ismét eltávolitja a bajt (alexikakoV, akesioV, swthr, Paihwn, Paiwn, Paian, medicus), ad erőt és egészséget, megsegít a győzelemhez. Úgylátszik ezen minőségéből fakad az a szerep is, melyet mint a nyájak védője játszik, a melyektől szintén ő tartja távol a farkast (lukoktonoV), s melyeknek zsengéit szintén ő szaporítja. Az ide vágó mondákban A. maga is pásztor, a ki Admetusnak és Laomedonnak nyájait őrzi. Ilias, II. 766; XXI. 448. Mint a nyájak védője lassankint, igazabban vidékenkint a vadászat kegyurául is megjelenik (’AgraioV, ’AgreuV, ’AgreuthV), mint ’A ’ĄlathV-nak szent állata a szarvas. – Zeus akaratának és szándékának hirdetője lévén (DioV projhthV, Aeschylus, Eumenidák, 19) A. istene volt a mantikának (jóslás, oraculumok). Előtte semmi sem marad titkon; a mit mond, az mindig beteljesedik, noha megtörténik, hogy szavait a korlátolt emberi elme homályosnak találja (azért egyik mellékneve DoxiaV = a sötét). A jóslás kétféle neme közül (mondások és jelek) A. a mondásokat gyakorolja; ő az, a ki az átszellemült látnoki szerepet és tehetséget adja, melyet Pausanias (I, 34, 3) to ex ’ApollwnoV, manhnai-nak nevez. Jóslóhelyei közül legkiválóbb Delphi (másként Python is, a miért aztán PuJioV), a melyet akkor vett birtokába, mikor a Python nevü sárkányt megölte. Hymn. in Apoll. Pyth. 104, 179 skk. Más nevezetes jóshelyei A.-nak: Abae (Phocisban), Thebae mellett az Ismenus partján, a Tilphussa nevü pataknál Boeotiában, Clarusban Colophon közelében, Didymában Miletus mellett stb. (ezért is ruházták fel a következő melléknevekkel: ’AbaioV, ’IomhnioV, KlarioV, QumbraioV, PatareuV). Egészen különleges jóslóhelyei voltak a lyciai Myrában (haljóslat) és Patarában, a hol a templomába zárkózó papnőnek éjjel álmában megjelenik. Herodot I, 182. A jósló tevékenységgel összefüggőleg szerepel A. mint expiáló (feloldó) isten, rendelkezvén ama felsőbb hatalommal, mely minden bűnt megbocsát, minden bünhődés alól felment. Ebbeli szerepében, melyet legszebben és legtalálóbban az iatromantiV melléknév tükröz vissza, maga A. járt elől jó példaadással, a mennyiben a Python kigyónak vérét ontván, kereste a tisztulást. A mondában A. oldozza fel a kitisztulást. A mondában A. oldozza fel a kiontott vérek átka alól Orestest és Heraclest, a gyakori életben a delphbieli A. tiszteletnek ezen bűnbocsátó oldala hatásos ellentétet képezett a vérbosszúnak ősindogermán intézményéhez. Jóslatai, de kivált a delphii jóslóhelyről kibocsájtott jósmondásai által A. nagy hatással volt a görög gyarmatok alakulására és elterjedésére. A gyarmatok mindenkor tengeri úton terjedvén, A. kisérte az új hazába vonulókat (’ArchgethV, ’Aghtwr, ’AghthV, ProkaJhgemiwn), ő biztosította számukra az új hazában való barátságos fogadtatást (XenioV), ő vetette meg alapját az új városnak (OikisthV, KtisthV), melyet nagyon gyakorta róla is neveztek el (az egy Stephanus Byzantinus egymagában 25 Apollonia nevü várost sorol fel). Védenczeinek nem egyszer maga segít a város falait felépíteni; így jelesül Alcathousnak (l. ezt, 1), Laomedonnak (Ilias, VII. 452) és Byzasnak. Hesych. Miles, fragm. IV, 12; Fragm. Historic. Graec. IV, 147 skk. A település és a megszállás védője lévén, ő viseli gondját az utaknak, a közlekedésnek (’AguieuV melléknéven kúpalakú kőbálványai voltak az athenaei házak bejáratánál); sőt még a háztelket (udvart) is ő védi (AularioikoV). – Ugyanazon lelkesítő, látnoki tehetség, mely A.-t a jóslás istenévé teszi, szolgál alapul arra nézve, hogy ő a költészet, ének és zene istene lehessen. Már a Python kigyó megölése után paenra kezd, kedves hangszere a phorminx (Homerus, Ilias), de a citharist sem veti meg. Különösen fejlesztő hatással volt A.-nak ezen irányú tiszteletére az a szerep, a mely A. mellett a Múzsáknak jutott (l. Musae); ez utóbbiak eleinte csak énekökkel kisérik az isten játékát, de lassankint A. lesz mestere az összes szépművészeteknek és vezetője a Múzsáknak (MousagethV). Mint a múzsák dalainak és tánczainak részese, elvétve a táncznak istenévé is lesz (Laconiában SkiasthV, néha ’OrghsthV is, Pindarus, fragm. 125, Bergk kiadása). – A. mint már az eddigiekből is kitűnik, a görög népnek egyik főfőistene, kinek hatásköre az égre, földre és tengerre egyaránt terjed ki és egyénisége is gyaníthatólag több istenalaknak összeolvasztásából keletkezett. Tény az, hogy tiszteletével mindenütt találkozunk, a hol az ókori görögség lábát megvetette, a helyi tiszteleteket és ritusokat a görögök nagy vándorlásaik korában egymáshoz sorolták, majd az így támadt egységes istenalakot mindenfelé népszerüvé tették. Kiváló központok voltak ez irányban: a Tempe völgye, Delphi, Creta, Delos és a kisázsiai partvidék. Nagyban hozzájárult A. tiszteletének helyi terjedéséhez az a körülmény is, hogy a hellén istent számos barbár istensgégel azonosították (Alsenus, Bozenus, Eteudaniscus, Ciasuloddenus, Cymnisseus, Latomenus, Mandulis, Oteudanus, Raniscelenus, Sarpedonius, Tacodomeitas, Tyrimnas). Ugyancsak fontos szerep jutott A. tiszteletében a játékoknak (ünnepségeknek). A. ünnepségeit rendesen tavaszkor tartották, tisztító és bűnbánó jelleggel (Qarghlia az ionoknál). A pythiai játékokat, a melyeken egész Görögország résztvett és melyek egy Pindarusnak lantját is dalra keltették, minden negyedik évnek nyárutóján tartották. Ugyanilyen fényes, ha nem fényesebb A.-ünnepségek voltak az ’Aktia nevüek (Actia, Actiaca), szárazföldi és tengeri játékok, melyeket az Actium hegyfoknál tartottak, ugyanott, a hová a hagyomány szerint az argonauták ’A. ’AktioV-nak templomot építettek. Eleinte az Actiákat minden harmadik évben ünnepelték, de mikor Augustus császár nagy fénynyel felélesztette, idejök minden ötödik évre esett (csakhogy ekkor már az Actiummal szemben levő epirusi hegyfokon ünnepelték). A.-nak a hagyomány számos fiút és utódot tulajdonított, első sorban költőket és látnokokat tekintettek gyermekeinek, azután olyan városoknak és telepeknek törzsökös őseit, a melyeknek ő volt mythikus alapítója. Állatok közül neki volt szentelve a hattyú és a farkas; növények közül az olajfa, a pálma és a babér. Az utóbbi (dajnh) a monda szerint nem más, mint a hasonnevü nymphának, Peneus leányának és A. szerelme tárgyának átváltozott teste. Ovid. Metam. I, 452. skk. – A képzőművészetben talán egy istent sem ábrázoltak olyan gyakran és akkora sokoldalu sikerrel, mint A.-t. Az őskori képek közül, melyek még a bálványszerüség alaktalanságában szenvednek, kiemelkedik A. képmása az amvclaei trónuson. Ebből a felfogásból cretai és kisázsiai iskola találta meg legelébb a kivezető utat, s egyidejüleg két A.-typust alkotott, melyek csak abban térnek el egymástól, hogy az egyiknél a karok szorosan a testhez tapadnak, míg a másiknál felemelkednek és az istenre nézve jellemzetes tárgyakat tartanak. Az első typhusnak reánk jutott nevezetes képviselője a teneai és a therai A. (ez utóbbi a 84. ábrán merev, kemény formáival és a karok feszes tartásával a faszobrok – xoana – typusát mutatja, a szobor jelenleg Athenaeben van), míg az utóbbit illetőleg kiemelendő egy naxusi szobrocska. Az isten arcza mindakettőn fiatalos és szakálltalan, haja hosszan leomló (akersekomhV), helyzete merev, feszes, menetelő katonáéhoz hasonló. Az őskori művészet felfogásán jelentős változást eszközöl Phidias előfutóinak és némely kortársainak iskolája, ámde ez a változás is inkább csak stilizálás, semmint A. egyéni ábrázolására való törekvés, mert az A.-ideál felé csak ekkor történnek az első lépések. A. alakja megnyúlik és jóval karcsúbb lesz, haja nem leomló, hanem művésziesen fel van tüzködve, csak oldalt csüggnek le egyes fürtök; jelvényei közül uralkodó szerepre jut a kézijj mellett a babérág. Nevezetes példája ennek a typusnak az olympiai templom nyugati oromcsoportjának középalakja, míg a Parthenon és Phigalia domborműveinek Phidias műterméből kikerült A.-ja már egészen rövidhajú, a mi aztán sokáig uralkodó felfogás. További haladást hoz Praxiteles kora, melynek sajátszerüen szép terméke a «gyíkot ölő A.» (Sauroctonus). Ugyanezen korszak, esetleg Scopas, alkotta meg azt az A. szobrot, mely az istent, mint Musagetest ábrázolja és reánk egy jeles márványmásolatban jutott (a Museo Pio-Clementinoban; l. a 85. ábrát, melyen a zenélő isten lantjának hangjaitól lelkesitve bőredőzetű, szépen omló ruhájában komoly méltósággal jelenik meg.) Végül a hellenistikus kornak valamelyik művésze szerencsés órában egy régóta ismeretes typust, a fényistent juttatta érvényre, abban a gyönyörű (alighanem bronzból öntött) szoborban, melynek márványmásolata a belvederei A. nevén ismeretes.

Itt az istent úgy látjuk, a mint a kezébe szorított Gorgófővel rémíti ellenségeit (körülbelül mint az Iliasban. XV, 318; l. a 86. és 87. ábrát: E szobrot a XV. században találták Capo d’Anzo, a régi Antium mellett, honnan a Vaticanba került. Jobbjának ujjait és balkezét Michel Angelo tanitványa, Montorsi restaurálta, nem egészen helyesen, mert baljában az aegist tartotta s így könnyedén lépked, győzedelmesen tekintvén a távolba). Ugyanazon typusnak tulajdonságait mutatja egy fej, mely azelőtt a Giustiniani-féle gyüjteménynek volt gyöngye, most pedig a Pourtalés-féle gyüjteménynek egyik dísze. A 88. á. Apollo a lanttal, márványrelief a gyulafehérvári Batthyány könyvtárban. A rómaiak A. tiszteletét az alsóitaliai görög gyarmatok utján kapták, még pedig a Tarquiniusok idejében és a cumaei jóslóhely erkölcsi tekintélyének hatása alatt. Bizonyára akkor rendezték be az Apollinart a Prata Flaminia tájékán (Livius III, 63, 7), 429 u. o. avatták fel. A legelső templomát, melyben az istent különösen gyógyító, minden bajt elhárító minőségében tisztelték (A. Medicus). Igy hódított A. tisztelete Rómában egyre nagyobb és nagyobb tért; 399. honosították meg számára a lectisterniumokat, a cannaei csata után a Ludi Apollinarest. Legnagyobb fénynyel azonban az Augustus császár korában ünnepelték A.-t, a ki az istent személyes okoknál fogva az államvallás egyik hivatalos eszményévé tette és a Palatinuson ragyogó otthont emelt neki, s az isten kit a világhódító hellén szellem már egyszer körülvezetett a világon, másodszor is megtette ezt az utat, ezuttal a hatalmas római legiók kebelében. Behatolt a barbarok közé, társult isteneikkel, kiknek nevét ezáltal megmentette a feledéstől (pld. Anextiomarus, Belenus, a celta Grannus, a mely név alighanem összefügg a magyar Garam folyó elnevezésével; Maponus, Vindonnus, stb.). V. ö. A Roschernál, Lexikon der griechischen und römischen Mythologie és Pauly-Wissowánál Realencyclopaedie der klass. Alterthumswissenschaft-ban felsorolt műveken kívül említendők: Bassi, Saggio di bibliografia mitologica. Punct. I. A. (Torino, 1896); Stillmann, Venus and A. in painting and sculpture (London, 1897); Reinach, Répertoire de la statuaire grecque et romaine (Páris, 1897–98); magyarul: Petiscus-Geréb, Az Olympos (Bp. 1893,66–77 l.)