Artemis

’ArtemiV, Diana (talán a m. «mészárló»), görög istenség, melynek mythikus fejlődése első fokán határozottan természeti jellege van. Nem puszta abstractióról van itt szó, inkább valóságos elemi hatalomról, melyet hegyeken és völgyeken, vizek kútfejénél és suttogó berkekben nemcsak azért imádtak, mert áldást és védelmet adott mindennek, hanem azért is, mert sujtoló kezével képes volt mindent megsemmisíteni. Áldozatainak sorából, melyekkel et a hatalmat megkérlelni igyekeztek, nem hiányzottak az emberáldozatok sem. Lassankint A. női jellege mindinkább kidomborodik; egyfelül ő védi az asszonyokat, a kik életök legnehezebb perczeiben hozzája folyamodnak; másfelül ő vezeti a nymphákat, maga is felsőbb jellegü nympha lévén. Ismeretlen időben lényeges változást szenved az A.-ra vonatkozó őskori mythus az által, hogy a Latonára (Leto) szabott mondák keverednek beléje. A túlerős Apollo-tisztelet hatása alatt A. felfogása is egészen megváltozik. Az anyai jelleg háttérbe lép és helyette a szűzies érvényesül mindinkább. Ugyanekkor az istenasszony hatásköre is kitágul; neki hódolnak a hajósok és halászok; ő védi meg a kikötőket, partokat és szigeteket; kivonulás és hazatérés, kaland és cserebere egyaránt védelme alatt állanak. E közben egész lénye egyre szorosabban simul az Apollóéhoz. A hol ezt tisztelik, ott A.-nak is jut oltár, mellékneveiken megosztoznak, sőt Apollónak jósszerepében is. Fejlődésének ezen fokán ismerkedünk meg A.-szal a homerusi költeményekben. Homerusnál A. Leto és Zeus leánya, Apollo nőtestvére, a ki mindenben testvérének nőnemű mellékalakja, tulajdonságainak és szerepének párja. Nyilaival ő is képes mindenkire halált és pusztulást hozni, de különösen az asszonyokra. Homerus, Odyss. XI, 172; Ilias XXIV, 606. Másrészt azonban megmarad védő, üdvöt adó istenasszonynak is (swteira, sospita). A természettel azontúl is benső frigyben és összeköttetésben maradt, holott Apollo inkább a szellemi világ felé fordult. A. adja minden létezőnek a fényt és életet, segít a szüléseknél (eileiJuia); lelket és táplálékot ád az ifjú nemzedéknek (kourotrojoV); óvja a karámok nyájait és az erdő vadjait. Viszont űzi is a vadat, még pedig a nymphák kiséretében. Odyss. VI. 102. A természet ölén folytatott szabad élet eleme neki: a szerelmet nem ismeri, hiszen mindvégig hajadon maradt. A vadászó szűz (agrotera) jellege A.-nál erősebben érvényesül, mint Apollónál, a ki viszont a zene és jóslás védelmében múltja felül A.-t. Hymn. in Dianam, 27; Pindarus, Nemea, IX, 5. – A.-nak holdistenségül való felfogása, a melylyel az V. szd. óta találkozunk, részben vallásbölcseleti szemlélődésen alapszik, részben a néphitnek azon az eszmetársulásán, mely A.-t Hecatéval (l. ezt) hozta kapcsolatba. Ez azonban A.- nak istentiszteleti oldalára csekély, mondhatnók semmi hatással nem volt; mindössze a költők szokták meg azt, hogy adandó alkalommal a.-t és Selenét (l. külön) azonosítsák. Az így kialakult istenasszony tisztelete aztán elterjedt mindenfelé, a hol a görög világ csak gyökeret vert. De a barbárok között is akadtak hasonló alakok, a melyekben a hellének a dolog természeténél fogva A.-t vélték felismerhetni. Ám ezek az idegen istenségek (Anahîta, az Oxus partvidékének istenasszonya; Bendis, Busbatus, a comanai Ma, a babyloni Nanâ) vagy csak egészen laza kapocsban voltak A. tiszteletével, vagy pedig külsőségek folytán kerültek vele közelebbi viszonyba. Ilyen viszonyban állott az eredeti istenalakkal az epheusi (121. á. a Vaticanban levő szobra után, melyen A.-t mint tápláló istennőt sok emlője jellemzi [palumastoV multimammia], míg az alsó testét fedő állatfejek az állati világ úrnőjét jelképezik) és a taurisi A. Amaz egy ázsiai természeti istenség, a melyet azért, mert minden élőnek képviselője volt, A.-szal azonosítottak. A taurisi A. tisztelete azoknak az emberáldozatoknak emlékéhez fűződött, a melyekkel a régi időben A.-t néhol Orthia (OrJia) néven (különösen az attikai Brauronban) tisztelték, s a melyek jelképes alakban tovább is léteztek (Spartában A. ünnepein fiúkat véresre korbácsoltak, úgy hogy vérök az istenasszony oltárára frecscsent). Ezt a vérengző istenasszonyt nevezték taurisi A-nak (Taurica dea), mert azt hitték, hogy Agamemnon leánya Iphigenia (mely név különben Hermionéban magának az istenasszonynak mellékneve volt) és ennek fivére, Orestes hozták Taurisból (a hol egy hasonló istenasszonyt véres áldozatokkal tiszteltek) A. képét és tiszteletét görög földre. – A képzőművészeti ábrázolásait figyelemmel kísérvén, már az ősrégi (archaistikus) művészetben is nagyon népszerűnek találjuk. Daczára az ősi A.-képek meglehetősen határozott jellegének (hosszú, öves chiton, symmetrikusan elhelyezett és elrendezett fürtök, feszesen oldalt a testhez szorított karok), határozott A. typust és olyat, mely a késbőbi emlékek egy részére nézve irányadó maradt, nem találunk elébb, csakis Naupactusi Menaechmus és Soidas A.-szobrán, melyet 460 Kr. e. készítettek elefántcsontból és aranyból s A.-t vadászó helyzetben ábrázolták. Pausanias, VII, 18, 6. Ugyanezen felfogásnak hódolt Praxiteles és iskolája, míg a domborműveken (Parthenon, Phigalia) A. egyszerűen jelenik meg (chiton, köpeny, baljában fáklya). Legbuzgóbban mégis Praxiteles foglalkozott az A.-ideálnak kialakításával, fiai közül Cephisodotus alkotott márványból egy A.-t, mely később Rómában az Octavia Porticusán belül volt látható. E kornak művei közül mindössze kettőről van biztosabb és pontosabb tudomásunk. Az egyik ’A. swteira képe, melyet Strongylion készített a perzsa háborúk után fogadalmi ajándokul a pagaei templom részére Megarisban. A másik az anticyriai templomkép Praxitelestől. Mindaketten az amazonokra emlékeztető ruházatban ábrázolják a.-t, rövidre fogott övvel összeszorított chitonban, vadászcsizmában, hátul csomóba kötött hajjal; élénk, nagyot lépő helyzetben. A két művész közül Strongylion két fáklyát adott A.-nak a kezébe, Praxiteles fáklyát és ijjat; mindaketten hátára puzdrát, oldalára vadászkutyát, melynek helyébe néha egy nőstényszarvas lép. Ezen (részben Polycletus és Phidias amazonjaira emlékeztető) A.-typus némi változatát azok a szoborképek alkotják, melyeken a kétszer fölszedett chitonhoz még a csípőre szorított chlamys is járul (ismeretes példája a versaillesinak nevezett A. a párisi Lovreban, l. 122. á.). Az amazonszerü a. typussal egyidejüleg és párhuzamosan fejlődik a hosszúruhás A., kinek szobrai az attikai és pedig a Praxiteles-féle művészetnek jellegét viselik magukon. Valamennyi idetartozó A.-szobornak közös ismertető jele a dúsredőzetü, földig leomló chiton, melyhez kivételesen még egy alsó ruha és egy köpeny járul (egyik szép másolata ezen typusnak az úgynevezett a. Colonna a berlini múzeumban). Egészen önálló és sajátságos az úgynevezett Gabii A., mely körül egész vita fejlődött ki. Egyesek a Praxiteles-féle Artemis Brauroniát látják benne, mások egyszerű genreképet a hellenistikus korból. Tény az, hogy az amazonokra emlékeztető alsó-ruhájával, a mint köpenyét vállán összekapcsolni készül, közelebb jár Praxiteles iskolájához, mint bármely más szobrászéhoz. – A fentebb említett attributumokon kívül (fáklya, kézijj és puzdra, kutya és szarvas) vannak A. ábrázolásain és tiszteletében mások is. Fák közül neki van szentelve a cziprus; az állatok sorából a medve, a bika, a vadkan. Ugyanezeket áldoztak is neki, azonkívül kecskebakokat (Thessaliában) és kecskéket (Brauronban és Lacedaemonban). – Midőn a világtörténet hullámai a görög mythust a római nép eszmeköréhez közel hozták, a.-szal azonosítottak egy Diana nevű óitaliai istenasszonyt, a ki az italiai istenségek sorában mint fényt és életet adó égi hatalom szerepel. Diana, népnyelven Jana, Janus istennek nőnemü mellékalakja, eredetileg holdistennő, azután védő istenasszonya a vadászatnak és a születésnek (Lucina) Tiszteletét a latin eredetű plebejusok hozták Rómába, a kik a rabszolgákkal egyetemben szokták volt védelmét kérni. A hagyomány szerint templomot is legelébb a plebs főfészkében, az Aventinuson építettek neki (Aventina), az építés értelmi szerzője pedig Servius Tullius, a nagy népbarát. De nemcsak a szorosan vett Latium területén találkozunk Diana tiszteletével, megvolt az az oscusoknál (Diana Tifatiniáe a Tifata hegyen Capuánál, mely szentély még Vespasianus császár idejében is nagy látogatottságnak örvendett) és megvolt a sabinusoknál is. Különös jelentősége volt az ariciai Diánának, délre Tusculumtól. Ariciában az istenasszonyt az Egeria nevű forrás mellett egy berekben tisztelték (Nemorensis). Tiszteletének kiegészitő része volt az élethalálra való bajvívás, melylyel a mindenkori főpapnak (Rex nemorensis) rangját közvetlen elődjének élete árán egy olyan husánggal kellett kiküzdenie, melyet sajátkezüleg tört a szent berekben. Ugyanazért a mythologikus magyarázgatás korában ezt az istenasszonyt a taurisi A.-szal azonosították és azt beszélték róla, hogy tiszteletét Orestes hozta magával, avagy Hippolytus, Theseus fia, kit Asclepius halottaiból feltámasztott, Diana pedig Ariciába vezetett, a hol Virbius néven uralkodott, az istenekhez való megtérése után pedig félisteni tiszteletben részesült. Verg. Aeneis VII, 761; Ovidius, Fasti, III, 263; VI, 737; Metam. XV. 497. A tisztelet módjából és jellegéből kitűnik, hogy az ó-italiai Diana az emberi gondozás nélkül buján sarjadzó erdei tenyészet védője, gondozza az erdő vadjait és mint a szaporodás nagyasszonya, kegyeibe fogadja az áldott állapotban lévő asszonyokat. Politikai tekintetben az ő tisztelete (augustus hava idusának reggelén) egyesítette az összes latin törzseket és Róma hegemoniájnáak kialakulása előtt legalább is egyenrangú volt a Jupiter Latiaris tiszteletével. Képzőművészetileg Róma teljesen elfogadta a hellén A.-t, miként már az Avenis az ephesusi Artemis (l. fentebb) képe állott. A hivatalos lectisterniumok alkalmával Diana mindenütt Apollóval együtt szerepel, Augustus pedig a palatinusi Apollo-templomban helyet biztosított Diana Victrix-nek is. A római Artemis-tisztelet hatolt be Pannoniába is, melynek területén sűrűn vetődnek fel A.-emlékek, legérdekesebb köztük egy krajnai (Teurnia) dombormű, melyen Diana áldoz Nemesisnek. – Irodalom: Roscher szakszótárának (Lexicon der griechischen und römischen Mythologie) idevágó czikkén kívül l. a következő műveket: Preller, Griechische Mythologie⁴ 296–335 ll. U. a. Röm. myth.³ I, 312 skk. l.; Buchholz, Homerische Götterlehre, Lipcse, 1884: 124–131. ll. Wood, Discoveries at Ephesus, including the site and remains of the great temple of Diana (London, 1877); Suchier, De Diana Brauronia (Marburg, 1847); Braun, A. Hymnia (Róma, 1842); Claus, De Dianae antiquissima quad Graecos natura (Boroszló, 1881); Hartung, Religion der Römer, Il, 207 skk. l.; Ambrosch, Studien u. Andeutungne I. p. 161 skk., Reianch, Répertoire de la statuaire grecque et romaire (Páris, 1897–98); Petiscus-Geréb, Az Olympos, 77 skk. ll.; Péter Mózes, A tizenkét legfőbb olymposi istenség szerepe a görög mythologiában (a szepsi-szentgyörgyi székely Mikó-collegium értesítője, 1894–5, 17 skk. ll.).