Sycilla

Skulla. – 1. Mesebeli szörnyeteg, Crateisnek leánya. Hom. Od. 12, 121. Mások szerint szülei Phorcys vagy Phorbas és Hecate (Ap. Rhod. Ag. 4, 828 skk.) vagy Posidon és Crataeis nympha (Plin. n. h. 3, 15) vagy Typhon és Echidna. Hyg. praef. Az ősmonda, mely nyilván a tengeri viharok zúgó viztölcséreit, haragos forgó szeleit személyesítette meg, melyek a kötélzetben üvöltenek, a vitorlát megtépik és a legderekabb hajóst a vízbe söprik: ez az ősmonda rémítő alakot adott S.-nak, melyet csak a művészet (l. alább) tudott tűrhető vonásokkal enyhíteni. Az ősmondában S. egy nőnemű szörnyeteg, mely fertelmesen ugat, tizenkét lábon jár és hat hihetetlenül hosszú nyakat nyujtogat az utasok felé; minden nyakon egy rettenetes fej ül, mely három sor foggal van felfegyverkezve. Hom. Od. 12, 89 skk. A későbbi monda a fejek számát hol háromra apasztotta, hol úgy képzelte őket, hogy mindegyik egy-egy más állat (kutya, farkas stb.) fejéhez hasonló. Tzetz. Lycophr. 650. Eustath. p. 1714, 32. A szörnyeteg egy sötét barlangban feküdt s ez a barlang viszont egy sziklában volt, melynek lába a tengerbe gázolt, köddel övezett csúcsa pedig az égig emelkedett. Szemben S. barlangjával egy nyillövésnyire egy alacsonyabb szikla terült, alatta hatalmas fügefával, melynek tövében egy másik szörnyeteg leselkedett a hajósokra. Ez a Charybdis, egy alaktalan rém, melyet azonban némelyek szintén leánynak képzeltek és Posidontól és Gaeától származtattak. Serv. Aen. 3, 420. Charybdis rettenetes örvényben lakik (vagy maga ezen örvény?), a mely háromszor naponkint felhörpenti a tenger vizét és ugyanannyiszor újból kiadja magából. Az ókor ezt a rettenetes helyet, melynél a ki elhajózik, vagy az egyik vagy a másik szörnyetegnek hatalmába kerül (Incidit in Scyllam, qui vult evitare Charybdim, «cseberből vederbe jut»), a messinai szoros tájékán kereste. Ide képzelték Odysseus kalandját, a ki hajójával a két szörnyeteg között elvitorlázott. Midőn a hős társai rémült szemekkel a dühöngő Charybdisra tekintettek és magukat tajtékzó örvényétől távol tartani igyekeztek, észrevétlenül nagyon is közel jutottak S. barlangjához, a ki a hajót a másik oldalról megtámadva, hat nyakával hat vitézt megragadott és a mélységbe vont. Hom. Od. 12, 73. 235. Az ókori földrajz abbeli eljárásában nyilván a hagyományra támaszkodott, mely viszont régi idők hajósmeséiből merített. S. mythusának alapja nyilván nem egyéb, mint egy óriás polypus, amaz ős-szalpák egyike, melyek félreeső barlangokban néha hihetetlen nagyságra szoktak megnőni és a buvárokat egész dühvel támadják meg. Carybdis mythusának természeti ősmagva viszont ama tengeri forgatagok egyike lehetett, a milyenek a hellen szigettengerben ma is előfordulnak és pl. Argostoli tájékán malmot is hajtanak. Ezeknek a hajósmesékbe átment hirét költőileg kiékesítve összefűzték azzal a zajlással, mely minden tengerszorosban s így abban is előfordul, a mely Siciliát a tulajdonképeni Italiától elválasztja. Így történhetett csak, hogy ott, a hol most se örvénynek se forgatagnak semmi nyoma, a rhegiumi hegyfokot S.-ról nevezték el (Scyllaeum promunturium, Skullaion akron). Strabo 1, 20. 24. 6, 256. 257. Plin. 3, 5, 10. Ámde már az ókor (eltekintve természetesen a költőktől) mitsem tudott S. veszedelmeiről (pld. Procop. Goth. 4, 6, 486); annál szorgalmasabban foglalkozott S.-val a művészet és költészet, emez életét, amaz külső formáját alakitván ki. A költőknél S. eredetileg szép szűz, a ki gyakran csatlakozott a tenger Nympháihoz és egy ilyen alkalommal szerelmi lángra lobbantotta Glaucust a tengeri istent. Mikor ez látta, hogy a szép leány közömbös iránta, a bűbájos Circéhez fordult bájitalért. Csak hogy Circe is szerette Glaucust és azért féltékenységében elhatározta, hogy S.-t megrontja (elrutítja). Azért abba a forrásba, a melyben a fiatal leány fürödni szokott, bűbájos fűveket tett, a melyektől S. derékig leány maradt ugyan, de alsó testére, mely halfarkban végződött, egy förtelmes övet kapott, melyet dühös kutyák képeztek. Ov. met. 13, 752, skk. 905 skk. 14, 40 sk. Tibull. 3, 4, 89. Egy másik hagyomány szerint Posidon szerette S.-t és a féltékeny Amphitrite fordította a leány alakját ilyen rútra. Serv. Aen. 3, 420. Egy harmadik hagyomány szerint Heracles agyonütötte, mert a Geryon-féle csordából elragadott egy pár darabot; Phorcys azonban föltámasztotta. Eustath. p. 1714, 45. Vergilius több S.-t ismert, és velük népesítette be az alvilágot. Aen. 6, 286. Lucret. 4, 736. 5, 891. A művészet, midőn S.-t ábrázolta, részben a költészettel párhuzamosan haladt, részben plastikusabb egyszerűségre törekedett. S. alakja combinatiója a leánytestnek a halfarkkal, a mely a Nereidák alakjáról ismeretes, de a melyhez hozzá járúl a kutyákból és kutyafejekből (néha farkasokból) összekotort öv. Tekintélyesebb ókori festők közül Androcydes, Nicomachus és Phalerion foglalkoztak vele. Ezen jelentősebb alkotásokból azonban semmi sem jutott reánk. A mivel rendelkezünk, azok vázaképek, érmek és a kisebb művészet más termékei. Ilyen egy nápolyi amphora, mely Perseus győzelmét mutatja be, s a melyen S. a mellékalakok között fordul elő. Mon. Inst. 9, 38. Érdekes egy syracusaei négy drachmás, a melyen S. Posidon három ágú szigonyával rendelkezik (Head, Coins of Syrakuse, 3-dik tábla 14-ik ábra). Odysseus kalandját két igen jellemző emléken találjuk megörökítve, az egyik egy etruriai sírládáról való (Baumeister, 3. köt. 1762-dik ábra), a másik egy berlini csészén fordul elő, ugyanott 1675-dik ábrára. Terracottákon (a 726. á. antik terracotta relief után mutatja a Scylla képét) szárnyas alakban is előfordul, a mi tengeri istenségeknél ritka dolog. Hogy az ötvösök sisakokon mint ornamentalis díszt alkalmazták, arról érmek tanuskodnak (Baumeister 1121–1122-dik ábra). V. ö. Waser, S. und Charybdis (Zürich, 1894). Steuding. Sc. ein Krake am Vorgebirg Scyllaeon (Philol. Jahrb. 1895). S.-ra vonatkozó műemlékeket gyüjtöttek: Vinet (Ann. d. I. 15) és Klügmann (u. o. 47), továbbá: Welcker, Alte Denkmäler, 5, 237. Robert, Sarcophage, 152–158. – 2. L. Nisus, I, 1. – 3. L. Scyllaeum promunturium.