Sicilia

Sikelia, Sicania, Sicania, Trinacria, Trinakria (állítólag három hegyfokáról nevezték el így: Steph. Byz. h oti treiV akraV ekei, vagy mert háromszöghöz hasonló az alakja: h oti trinaki estin omoia. Mela 2, 7, 14: insula… Graecae litterae imaginem, quae Delta dicitur, efficit); az utóbbi elnevezés Trinakia alakban is használatos, a latin költők néha Triquetra névvel is illetik (így Hor. sat. 2, 6, 55); egyrészt nagyságánál (területe 25,461 km.²), másrészt központi fekvésénél fogva a Földközi tenger legjelentékenyebb szigete, mely arra volt hivatva, hogy a Közép tenger partjain cultur-államokat alkotó nemzetek érintkezésében jelentős szerepe legyen. Északon és Nyugaton a Tyrrhenus tenger, Délen a Mare Africum, Keleten az ioni tenger egyik része, a Mare Siculum határolta. Hegyfokai közül a legnevezetesebb: a Pelerum vagy Pelorus (PelwriV vagy PelwriaV, ma Pinta del Faro), a sziget legészakkeletibb s így Italiához legközelebb eső pontján, a Scyllaeummal szemben, itt dühöngött a Charybdis (ma Garofalo) örvénye; a Lilybaeum (m. Capo Boeo) Sicilia legnyugatibb, és a Pachynum (m. Capo Passero) legdélibb hegyfoka; a keleti parton volt még Argennum (m. Capo Mulini?), Plemmyrium (Syracusaetól Délre, m. Capo Murro di Porco), a délin Odysseum (m. Pimta di Circia?), a nyugatin Drepanum (m. Capo di San Allessio), Északon Aegithallum (m. Capo San Teodoro) és Phalacrium (m. Capo Rasoculmo). Partvidéke meglehetősen szaggatott, a déli rész kivételével minden oldalán akadunk elég jó kikötőkre (Drepana, Panormus, Mylae, Messana, Megara, Syracusae). Majdnem egész felületét a szigetnek hegyek borítják. Keleti partvidékének körülbelül közepén emelkedik az Aetna (Aitnh, m. Etna, hatalmas hegykúpja 3313 m.), az ókoriak előtt legismertebb tűzhányó hegy; tőle Északra és Északnyugatra húzódik a Nebrodes hegység (Strabónál 6, 274: ta Neurwdh orh; m. Le Madonie), mely fokozatosan majdnem 2000 méterig emelkedik s a sziget északkeleti részén elterülő Neptunius Monsszal mintegy folytatása az Apenninusok déli részének, a calabriai Sila hegységnek; a Nebrodestől Nyugatra vonul a Maroneus hegység; az Aetnától Délre és délnyugatra a heraei Montes (Hraia orh, m. Monti Sori). A sziget többi részét 6–700 m. átlagos magasságú felföld borítja, mely csak egyes hegyhátaktól megszakítva a nyugati partvidéken a lilybaeumi lapálytól, Délen Gela síkjától fokozatosan emelkedik Északnyugat, illetőleg Észak felé; legkiválóbb kiemelkedései a kettős csúcsú Gemelli colles s az északnyugati partvidéken Drepanum hegyfokánál az Aetnához hasonlóan isolált Eryx hegy (m. Monte San Ginliano), továbbá az Ercte (Hecte, Eirkth, m. Monte Pellegrino) Panormus mellett. A sziget gazdag kicsiny, nyaranta többnyire kiszáradó s a tavaszi esőzések alkalmából nagyon megdagadó folyócskákban, melyek közül azonban egy sem hajózható. Még a legjelentékenyebb közöttük a Simaethus (m. Simeto vagy Giarretta) nem annyira hosszúságra, mint inkább folyamterületére nézve; ez mellékvizeivel Nyugatról és Délről, a kisebbik Acesines vagy Asines (m. Alcantara) pedig Északról szinte elválasztják az Aetnát a sziget belsejétől. Kisebb patakocskák voltak még ezen a parton a Terias (m. Fiume San Lionardo) és Pantacyas (m. Porcaria); Syracusae nagyobbik kikötőjébe szalad a Cyanéval bővült Anapus (m. Cassibile) és az athenaei expeditio siralmas végkimeneteléről híres Asinarus (m. Rio Falconara v. di Noto; ennél adta meg magát Nicias az őt üldöző syracusaeieknek) s a kies vidékű Hetorus (m. Tellaro). A déli partvidéken folytak a tengerbe többi a közt a Gela (m. is Gela), a Himera (mely utóbbi a Symatheusnál hosszabb, de kevesebb a mellékfolyója, a régiek szerint vize sós volt, innen kapta mai nevét: Fiume Salso), továbbá az Acragas (m. Girgentino), Halycus (m. Platani), Hypsas (m. Belice) stb.; torkolatuknál hajdan virágzó városok terültek el; Nyugatnak folyt az Acithius (m. Marsala), az északi partvidéken a Crimisus (m. Fiume Freddo), Eleutherus (m. Bagaria) s egy második Himera (m. Fiume Grande), melyről az a monda járta, hogy a délivel közös forrásból fakad, csakhogy csodálatos módon ennek vize édes, míg amazé sós. A szigeten több tó is volt, így a Camarina palus (Kamarinh limnh) a hasonló nevű városnál; a sziget belsejében Enna mellett volt a Lacus Pergus (m. Lago di Pergusa) s a vulcanikus eredetű lacus Palicorum (m. Lago Naftia) napthaforrásokkal. A sziget földrajzilag tulajdonképen Italiához tartozik, melytől csak a Messanai szoros, a fretum Siculum választja el, mely legészakibb s egyúttal legkeskenyebb helyén csak 3150 m. széles (Strabo 6, 258 szerint 6 stadium), hanem aztán folyton szélesedve kb. 35 km. hosszúságban terül el a Scylleum és Leucopetra hegyfokok között. A régi hagyomány (megemlíti Verg. A. 3, 414), melyet a geologiai kutatások is megerősítenek, azt tartja, hogy egykor hatalmas földrengés szakította el a szárazföldtől. A régi írók alig győzik magasztalni a sziget termékenységét, a görög mythologia szerint Demeter legszívesebben itt tartózkodott s a rómaiak Italia magtárának nevezték («cella penaria rei publicae, nutrix plebis Romanae», így nevezte Cicero Verr. 2, 5 szerint már az öreg Cato is). A gabonán kívül különösen a déli gyümölcs termesztése virágzott rajta (az Olaszországból kereskedésbe kerülő narancs 9/10-része ma is Siciliából jön), híres volt a siciliai méz is. – Földjét a mythologia a laestrygonok és cyclopsok mesés nemzetségével népesítette be; őslakói a történelmi korszakban a Sicani és Siceli (Siculi) voltak, azonkívül korán oda telepedtek a phoeniciaiak s velük rokon elymusok, majd a carthagóiak s a Kr. e. 8. századtól kezdve dór és ion görög gyarmatosok, kik a sziget korábbi lakosságával vívott hosszú és véres küzdelmek után a partvidék nagy részét hatalmukba kerítették, sőt mint sicelioták (Sikeliwtai) a sziget belsejébe is behatoltak. A Sicani városai majdnem kivétel nélkül a sziget belsejében, könnyen védhető helyeken épültek, legnevezetesebbek: Camicus (m. Comitiani?) Acragas és Selinus között az Alba patak partján, ettől Nyugatra Omphace, Hyccara (m. Carini) Panormustól Északkeletre. A Siceli főleg Keleten és a sziget belsejében s részben a déli partvidéken laktak. A tenger mellett fekvő városaikat [Zancle-Messana (m. Messina), Tauromenium (m. Taormina), Naxus (romok a Capo Schiso táján), Leontini (m. Lentini), Megara Hyblaea (romok Priolótól É.-ra), Ortygia (a mai Siracusa)] nagyrészt hellenek foglalták el; az övék volt még a sziget közepén a később Syracusae gyarmatosította s a Demeter mondában sokat emlegett Enna v. Henna városa, a szigetnek legmagasabban fekvő lakott helye, m. Castrogiovanni. A phoeniciaiak a sziget valamennyi partján alapítottak kereskedelmi telepeket, többnyire vagy a tengerbe nyúló földnyelveken vagy folyók torkolatánál telepedek le [ilyen telepeik voltak Pelorus (Capo del Farónál), Thapsus (Magnisi félszigeten), Pachynus (Pessaro foknál), Macara, a későbbi Heraclea Minoa (Capo Biancónál), Mazara (m. Mazzarra), Panormus, melynek helyén a sziget mai fővárosa Palermo terül el, Solus (m. Solanto), Himera (romok Bontornellónál)] vagy kicsiny, a part mellett elterülő szigeteket szállottak meg, így Ortygiát Syracusae mellett, s Motyét (m. Isola San Pantaleo) a nyugati partvidéken Lilybaeum és Drepanum közt, ez volt állítólag a legrégibb telepük. A mindjobban terjeszkedő hellenek elől azonban kénytelenek voltak folyton Nyugat felé hátrálni; ez a vidék feküdt különben is legközelebb az ő kereskedelmi területükhöz, a későbbi carthagói birodalomhoz s Iberiához. A phoeniciaiakkal szoros, hihetőleg alárendelt viszonyban állottak a szintén keleti s valószínüleg velük rokonságban álló elymusok, kik a monda szerint trójai menekültek voltak; a sziget északnyugati részén laktak; városaik Segesta (Egesta, romok Calatafimitől Északra) és Eryx. Mikor Phoenicia lehanyatlott, helyét a Földközi tenger nyugati medenczéjében Tyrus gyarmata Carthago foglalta el. A púnoknak hosszú harczok után sikerült a szigetnek a Himera és Halycus folyóktól Nyugatra eső, körülbelül 1/3 részét hatalmukba keríteni,s ezt a területet, mely Selinus (romok Campobellótól Délre, Pileri dei Giganti néven) és Thermae (m. Termini Imerese) görög városokon kívül az elymusok és phoeniciaiak birtokát, továbbá a sicanusok földjének nagy részét magába foglalta, egész 241-ig meg is tartották. Övéké voltak még ezen a részen az Aegates szigetek is. A görögök csak a Kelet gyarmatosítása után fordultak Nyugat felé az alsó-italiai és siciliai partvidékre; törzseik közül itt az ionok és dórok szerepelnek, az előbbiek főként Chalcisból, az utóbbiak Corinthusból és Megarából indultak ki. Az ion városok főként a keleti part nagyobb északi felén épültek, a legnevezetesebbek voltak: Messene vagy Messana (előbb Dancle vagy Zancle, később Mamertina, a rómaiak idejében újra Messana, m. Messina) kitünő, sarlóalakú kikötővel; e város alapította Mylaet (mely a Duilius győzelméről nevezetes 260. Kr. e., m. Milazzo) s az északi part közepén fekvő Himerát (valószínűleg 650 táján; mikor 408-ban a carthagóiak elfoglalták, lakósai a tőle Nyugatra fekvő meleg forrásoknál [Qermai ‘Imeraiai] alapították új városukat Thermaet); Tauromenium, melyet a Dionysius elpusztította (403) Naxusnak, a legrégibb (735-ben Kr. e. alapított) siciliai görög gyarmatnak lakosai népesítettek be; naxusi telepítés volt még az Aetna déli lábánál Catana vagy Catane (m. Catania) és Leontini. Innen kezdve már dór gyarmatokat találunk; ilyenek a hasonló nevű öbölnél Megara Hyblaea s a száraz földdel csak keskeny isthmus által összefüggő Thapsus. Ettől Délre terült el a sziget legjelentékenyebb városa Syracusae. A hasonló nevű folyó torkolatánál feküdt Helorus, a folyó északi részénél a Syracusae alapította kis Acrae (m. Acremonte, Palazzolo mellett), tovább Nyugatra Hybla Heraea. A déli partvidék nevezetesebb városai: Camarina (Scoglitti táján; ezt is Syracusae alapította), továbbá Gela (m. Terra Nuova), melynek gyarmata volt a Himera folyótól Nyugatra fekvő Acragas (Agrigentum, m. Girgenti), a Halycus torkolatánál volt a régi Macara helyén Heraclea Minoa, a hasonló nevű folyónál Selinus, az egykori phoeniciai erődítmény. A sziget nyugati partján nem voltak görög városok, az északin a már említett Himerán és Mylaen kívül csak a kis Tyndaris erődöt (m. S. Maria del Tindaro) említhetjük (l. bővebben az egyes városokról szóló külön czikkeket). Sicilia geographiailag Itáliához tartozik ugyan, de történetének főbb korszakában mégis a görög világhoz csatlakozik. Elkülönített voltánál és terjedelménél fogva nagyon alkalmas lett volna ugyan egységes állam alapítására, egyesítése azonban (eltekintve hatalmas tyrannusainak, majd később pyrrhusnak csak rövid ideig fennállott monarchiáitól) nem sikerült mindaddig, míg csak a rómaiaknak kezébe nem került. A partvidékein alapított görög városok élénk kereskedelmük folytán már korán nagy jólétre tettek szert; eleinte valamennyien oligarchikus kormányforma alatt éltek, de csakhamar mindenféle pártvillongások dúltak, melyek hova-tovább úgyszólván valamennyiben a tyrannist eredményezték. A legrégibb tyrannusnak a leontinibeli Panaetiust tartják (615 körül élt), a leghírhedtebb a szinte közmondásos kegyetlenségű Phalaris volt. Legnagyobb hatalomra Gelo, Gela tyrannusa tett szert, ki miután egy Syracusaeben kitört forradalom alkalával e város felett is urrá lett, székhelyül Syracusaet választotta (485), s mindent elkövetett, hogy a várost nagygyá és hatalmassá tegye. Sógorának Theron arcagasi tyrannusnak segítségével a sziget összes görög városait (Himera kivételével) uralma alá hajtotta a s púnokat állítólag a salamisi tengeri ütközettel egy napon Himera mellett leverte. Öcscse és utóda Hieron alatt élte Syracusae fénykorát, ennek utódát Thrasybulust azonban kegyetlensége miatt a nép elűzte s ekkor, miután Acragasban Thrasydaeus, Theron fia, szintén megbukott, a siciliai görög városok újra visszanyerték szabadságukat s bennük mindenütt a democratia ült diadalt. Syracusae azonban minden áron vissza akarta szerezni hegemoniáját, mire az általa szorongatott ion gyarmatok Athenaehez fordultak segítségért. Athenae el is küldte hajóhadát, de ekkor a siciliai városok érezvén, hogy az athenaei beavatkozásuk mindnyájuk önállóságát veszélyezteti, 424-ben Gelában békére léptek egymással. A béke azonban nem volt tartós. Syracusae elfoglalta Leontinit, Selinus pedig Segestát támadta meg, mely Athanehez fordult segítségért, míg Selinusnak Syracusae fogta pártját. 415-ben küldték ki az athenaeiek szövetségeseik védelmére hajóhadukat, de híres expeditiójuk (Thuc. 6, 7. könyve) nagyon szerencsétlenül végződött. A fényes győzelem után is tovább dúltak a pártviszályok Syracusaeben s a görög városok folytonos harczban állottak egymás ellen; ezen körülményt aztán Carthago használta fel, mely sorra elfoglalta a sziget déli városait; ezek azután Syracusaetől kértek segítséget. Syracusae megadta azt, de mivel a democratikus kormányforma nyújtotta eszközökkel nem volt képes sikereket kivívni, a háború vezetését korlátlan hatalommal az ifjú, vitéz, de nagyravágyó Dionysiusra bízta, ki miután a tyrannist megszerezte, több ízben váltakozó szerencsével küzdött a púnok ellen, míg végre 383-ban megosztozott velük a sziget birtokán, úgy hogy az egésznek csupán a Halycus és Himera folyóktól Nyugatra eső része (körülbelül 1/3-a Sicilia területének) maradt a barbarok birtokában, melyet aztán ezek egész az első pún háború végéig megtartottak. A trónon hasonló nevű fia (II-ik Dionysius) követte, ezt nagybátyja Dion űzte el, de sikerült neki másodszor is visszatérnie s nagyon kegyetlenül egész 344-ig uralkodott, míg végre Timoleon, a corinthusi szabadsághős, lemondásra kényszerítette. Timoleon újra a democratikus alkotmányt léptette életbe, s a többi siciliai városokból is kiűzte a tyrannusokat, felszabadította a carthagói járom alatt sínylődő görögöket s valamennyit Syracusae főhatósága alatt egy szövetségbe vonta össze. Timoleon halála után újra pártvillongások törtek ki, míglen Agathocles magához kerítette a Dionysiusok örökségét. Ő újra biztosította Syracusae hegemoniáját a szigeten, a carthagóiakat pedig saját hazájukban akarta megsemmisíteni; már-már sikerült is ez neki, midőn az ellene kitört lázadás haza szólította. 289-ben történt halálakor Siciliát a legnagyobb zavarokban hagyta; mindenfelé új tyrannisok keletkeztek, Messanát campaniai zsoldosok, a mamertinusok foglalták el, a carthagóaiak újra mozgolódtak, kik ellen a szorongatott Syracusae Pyrrhust hívta segítségül, s ennek sikerült is majdnem az egész szigetet megtisztítani az ellenségtől (279). 268-ban Hiero szerzi meg Syracusaeben az uralmat; az ő idejébe esik Roma és Carthago első háborúja, félszázados uralkodása alatt hűségesen kitart Roma mellett s ezért háborítlanul meg is maradhat birtokában; de minden rosszra fordul unokája és utóda Hieronymus alatt, kinek idejében Syracusaeben a pún párt jut túlsúlyra; a gyámoltalan tyrannust 13 hónapi uralkodás után saját alattvalói ölik meg. Marcellus hosszú ostrom után beveszi az Archimedes gépei védelmezte várost s területét a rómaiak a már 241-ben alkotott provinciához csatolják (212). Liv. 24. 25. A sziget azonban még sokáig megtartotta görög jellegét, csak a császárság első évszázadaiban történt meg latinizálása. A görögség szellemi életében jelentékeny tényező volt Sicilia. Nagy városaiban, az építő művészetnek nem egy remeke állott, hatalmas tyrannusainak udvarában a kor legkiválóbb költői is szivesen tartózkodtak (Aeschylus, Pindarus, Simonides, Bacchylides, Theocritus); itt született meg a szónoklástan (Gorgias) és a comoedia (Epicharmus). Iw. Müller, Handbuch, 3, 280–89. Nissen, Italische Landeskunde 1, 345–353. Sickler, Handbuch d. alten Geographie, 1, 437–447. w. Lloyd. The history of Sicily to the athenien war, London, 1872. E. a. Freeman, The ancient history of Sicily, Oxford, 1891–94. négy kötet a 4-ik Evans kiadásában. Erődi Béla, Utazásom Sicilia és Malta szigetén, Budapest, 1895.