Soranus

– 1. Oitaliai (valószínüleg faliscus) isten, a kit a Falerii közelében fekvő Soracte hegyén tiszteltek és rendszerint Apollóval azonosítottak. Verg. A. 11, 785 és Servius jegyzete hozzá. Az istennek alakja sok tekintetben homályos. Annyi bizonyosnak látszik, hogy nem a S. név származott a Soracte hegy nevétől, hanem megfordítva. Az is több mint valószínű, hogy ez az isten eredetileg azonos volt Disszel, az alvilág halottas istenével, de azután Apollóval keverték össze, mert mind a két istenség felidézi és távoltartja a járványokat, tehát a halált is. A történeti időben azonban S. isten teljes nevén Apollo Soranus, a ki a hívek tiszteletén osztozott Feronia istenasszonynyal, és a kinek papjai Hirpi (sabinus nyelven Lupi) Sorani néven ismeretesek. Ez a sajátságos név bizonyára összefügg azzal a legendával, melyet Servius őrzött meg az Aeneishez adott és fentebb említett jegyzetében. A legenda szerint midőn egyszer a Soracte hegyen épen halotti áldozatot mutattak be Dis Paternek és az alvilági lelkeknek, egyszerre farkasok jelentek meg és a füstölgő oltárról elragadták az áldozati húsdarabokat. Midőn aztán a pásztorok üldözték őket, egy barlanghoz jutottak, a melytől olyan fojtó gőz párolgott ki, hogy az üldözők csakhamar halva rogytak össze. De ez még nem volt elég, hanem a miatt, hogy a pásztorok a ferkasokat üldözőbe vették, döghalál terjedt el az egész országban, a melyről egy jóslat azt mondotta, hogy csak akkor fog megszünni, hogy ha a lakosok úgy mint a farkasok rablásra adják magukat. Igy keletkezett a Hirpi Sorani (Soranus farkasai) nevü papi nemzetség, a melyből néhány család egészen a császárok koráig megmaradt. Nyilván olyan családok voltak, a kik egész életüket a Soracte hegy istenének szentelték és különösen madárjóslattal foglalkoztak. De különösen hiresek voltak azon mesterfogásaikról, melyekkel Apollo és Feronia istenasszony ünnepén kitüntették magukat. Akkor ugyanis mindig nagy tüzet gyujtottak, a melyen a Hirpi Sorani mezitláb átgázoltak (átugrottak), a nélkül hogy megégették volna magukat. Ezen csodálatos tulajdonságukért a római senatus egyszer s mindenkorra felmentette őket a hadkötelezettségtől és mindenféle szolgai munkától. A jámbor hagyomány ezt a lelkesedésnek tulajdonította, de azért már Varro tudott valami kenőcsről, melylyel a «farkas papok» talpukat megkenték, mielőtt a ritualis csodához hozzáfogtak. Maga a szokás mint ilyen emlékeztet a husvéti és Szent Iván-napi tüzekre, melyek a germán, szláv és celta népeknél még napjainkban is előfordulnak. Preller, Römische Mythologie, 1, 268 skk. Wissowa, Religion und Kultus der Römer, München, 1902, 191. U. a. Roscher lexikonában 2693. – 2. L. Barea Soranus.

3. Soranus Ephesius, SwranoV o ’EjesioV, a methodikus orvosi iskola (l. o.) legjelesebb képviselője és az utókor egyik legkiválóbb orvosa a Kr. utáni második század első felében. Orvosi tanulmányait Alexandriában végezte és Trajanus meg Hadrianus császárok uralkodása idejében Romában a leghirnevesebb orvosok egyike volt, a ki főként mint nőgyógyász nagy tekintélylyel birt. Egyedüli nagyobb műve, melynek eredeti szövege fenmaradt, a peri gunaikeiwn paJwn (a női betegségekről); ezt először Dietz adta ki 1838-ban Königsbergben. 1869-ben Ermerius Utrechtben ujra kiadta latin fordítással együtt, 1894-ben pedig német nyelven is megjelent Lüneburg és Huber fordításában. Ez a munka az egyetlen ókori görög szülészeti és nőgyógyászati tankönyv, melyet ismerünk. Mesteri módon tárgyalja az ujszülöttek ápolását meg a kisdedek testi nevelését is (a 24–46. fejezetben). Főműve, melynek a peri oxewn paJwn kai peri croniwn paJwn (a heveny és az idült betegségekről) czímet adta, elveszett ugyan, de latin fordítása, melyet a Kr. u. ötödik század elején Caelius Aurelianus eszközölt, fennmaradt számunkra. Fennmaradt továbbá a peri shmeiwn katagmatwn ( a csonttörések tüneteiről) czímű művének egy része, továbbá a bioV ‘Ippokratou czímű értekezése, mely töredéke S. egy nagyobb, elveszett munkájának, mely Suidas szerint tiz könyvből állott és a bioi iatrwn kai aireseiV kai suntagmata (orvosok életrajzai, secták és rendszerek) czímét viselte; ezt a két töredéket 1841-ben Ideler adta ki a Physici et med. Graeci min. cz. gyüjtő munkában 1 248–252 és 1, 252–255. Az, a mit S. műveiből ismerünk, kétségtelenné teszi hogy az ő korában a szülészet és nőgyógyászat a fejlődésnek már oly magas fokára emelkedett, melyet a classikus görög orvostan letünése után csak a legujabb korban sikerült ismét elérni; művei fényes bizonyítékai az ő nagy tudásának, éles megfigyelő képességének és felvilágosodottságának. Hogy mennyire ment volt S. a babonától és előitéletektől, kiviláglik pl. Caelius Aurelianus következő szavaiból: Sorani judicio videntur mentis vanitate jactari, qui modulis et cantilena passionis robur excludi posse crediderunt (chron. 5, 1). Nemcsak kortársai előtt, hanem még évszázadok hosszú során át is igen nagy volt S. tekintélye. Galenus, a ki heves ellenfele volt a methodikus iskolának, magát S.-t sohasem támadta, sőt egyes gyógyeljárásait dicsérőleg említette föl. Az egyházi írók is magasztalták, így pl. Tertullianus (160–240 Kr. után) methodicae medicinae instructissimusnak mondja. Caelius Aurelianus orvos princeps methodicorumnak nevezi, a byzantiumi orvosírók pedig valamennyien bő kivonatokat közöltek S. műveiből és az ujkorig Hippocrates meg Galenus mellett S. a leggyakrabban olvasott és legtöbbször idézett orvosíró volt. Gal. de comp. med. sec. loc. 1. Tertull. de anima 6. Oribas. collect. 24, 31. Aet. 1, 23. Paul. Aegin. 4, 59. Handbuch d. Gesch. d. Med. 1902, 339–347.