Ares

’ArhV, Mars ókori görög isten, eredetileg thraciai törzsek tiszteletének tárgya. A Homerust megelőző őskorban A. földalatti (chthonikus) természeti istenség, mely eredetileg egyaránt osztogatott szerencsét és romlást, de lassankint lényének romlást okozó természete mindinkább előtérbe lépett. Ez az A., a ki mint sujtoló ostor háborút és dögvészt hoz a bűnös emberiségre, már az ősistenség egyik tulajdonságának különválása és egyéni kialakulása, a mi alighanem a thebaei hősmondák hadi mozzanatainak hatása alatt történt. Viszont a régi természeti istenség nyomait találjuk abban a mondában, mely A.-nek az Aloadák (l. Aloadae) által történt megkötözésére vonatkozik. A. harczias jellemét még teljesebben kialakulva találjuk Homerusnál és Hesiodusnál. Ezeknél a költőknél Zeus és Hera fia (Hesiod. Theog. 922), a csatazajnak haragos istene, a kinek semmi sem kedvesebb a harcznál, küzdelemnél és férfihalálnál; anyjának harczias és engesztelhetetlen természete így nyilatkozik meg benne. Ilias, V, 889 skk. Telhetetlen lévén a háborúban, joggal és igazsággal mitsem törődve, egyik pártról a másikra siet (alloprosalloV), csakhogy tovább is szitsa a visszavonást, a miben segítségére vannak: testvére Eris, továbbá fiai: Dimus és Phobus (félelem és rettegés). Azért hogy olyan rosszakaratú, maga Zeus sem szenvedheti; Athenae pedig, a nyilt csatarendnek védője, A.-nek legelkeseredettebb ellensége, a ki folyton győz az ádáz istennek «mord dühe» felett. Ilias, V, 840 skk; XX, 69; XXI, 391 skk. Homerus felfogása úgy a későbbi korok költőinél, mint a képzőmüvészetre nézve is irányadó maradt. E tekintetben kivételt csupán az a neki szentelt hymnus képez, mely Homerus neve alatt maradt ránk. Ebben A. az Olympus egyik támasza, Themis segítője, egyáltalán az istenek legszentebb szándékainak megvalósítója. A hellenismus idejében hozták őt összeköttetésbe Aphroditéval; szerelmök ezentúl a költészetnek és ennek alapján a képzőművészetnek is kedves tárgya. E szerelem gyümölcsei: Harmonia (az összhang), Eros és Anteros (szerelem és viszontszerelem), Dimus és Phobus (lásd fentebb). Mellékesen Erosszal is van kalandja, a miért a féltékeny Aphrodite Eost kiolthatatlan szerelmi vágygyal bünteti. Apollod. Bibl. I, 4,4. – A képzőművészetben Ares ideálja egy hatalmas tagbaszakadt ifjú embernek alakja; melle széles, vállai és karjai izmosak; szakálltalan arczának kifejezése zord, fején sisakot visel, kezében kardot tart. Ez az ideál azonban aránylag későn alakul ki; az archaistikus művészetben, melynek Ares-typusa a Cypselus szekrényéről ismeretes Ares ’EnualioV, az isten szakállas vitéz, teljes fegyverzetben, különösen hatalmas dárdával. Nagy lépést tesz az A.-ideál felé az V. szd. fejlett művészete, különösen Phidias és iskolája: Colotes A.-e Olympiában és Alcamenesé Athenaeben, a melyre egyesek, tévesen a párisi Ares Borghese-t hajlandók visszavezetni. Az utóbbi, melyet sokáig Achillesnek néztek, a régibb művészetnek leghíresebb Ares szobra (106. á., a hadi isten typusa, római kor müve, jelenleg a Louvreben van). A IV. szd. művészei közül Scopas és Leochares foglalkoztak A.-szel, mindaketten óriási arányú szobrokon; felfogásuk visszatükröződik egy korukbeli mű szép másolatán, mely A. Ludovisi néven ismeretes (107. á., az isten sziklán ülve pihen, baljában tartja kardját, oldalt sziklához van támasztva pajzsa, lábainál kis Eros ül). A hellenistikus kor A.-typusai szenvedélyes kifejezésüek, hol a harczvágy, hol a szerelem kergeti őket. Az előbbi felfogásról leginkább bronz emlékek tanuskodnak, az utóbbiról a hatása alatt keletkezett campaniai falfestmények. – A syncretistikus (összetevő) korban a rómaiaknál a.-szel azonosítani kezdték a hadi istent, kinek neve Mars (Mamers, Mavors = Mors) Ez az isten a római állami vallásnak egyik kiváló alakja, Jupiterrel és Quirinusszal együttesen képezik azt a háromságot, melytől a rómaiak békében az állam védelmét, csatában a győzelem babérját várták. Mint Romulus atyja, őse egyúttal a fegyveres népnek is (Mars pater, Marspiter), melyet győzelemre vezet és ez által a világ urává tesz. A harczba vonuló hadvezér M.-templomába tekint be, ott mozgatja meg a szentelt pajzsokat és a hadisten dárdáját, kinek nevei: Gradivus (az elüljáró) és Quirinus (a dárdás isten). Kedveli a hadi ménekkel való harczjátékokat, miért is az ő tiszteletére ünnepelték február 27. és márczius első napjaiban az Equiria nevü ünnepségeket, holott márczius 1-én a salius papok ünnepelték őt hivatalos körmenetben. Miként a görögöknél, úgy a rómaiaknál is A. eredetileg olyan isten volt, a ki a szabad és élő természetben sokszoros vonatkozásban állott. Kedves hónapjában (Martius) különösen számítottak segítségére, de különben is ő tartotta távol az emberektől a bajt, a terméstől az elemi csapást, a nyájaktól a farkast. Ehhez a jóságos Marshoz fohászkodtak Dea Dia ünnepén tartott körmeneteiken az Arvalis testvérek, neki hódolt a földműves az Ambarvaliák alkalmával. Marsnak kisérői: felesége Neriene (erő), a Molae (hadi ügyek-bajok), továbbá Pullor és Pauor (DeimoV és FoboV). Szent állatai voltak a farkas és harkály, szent fája a tölgy. Egészen különleges a rómaiaknál Marsnak jósló szerepe. Még jóshelye is volt, még pedig Tiora Matienében, a hol egy harkály utján adta tudtul a halandóknak jóslatait. – Irodalom: Preller, Griechische Mythologie, 4. kiadás, Berlin, 1887, 335–345. l. Stoll és Furtwängler Roschernál, Lexicon der griechischen u. römischen Mythologie és Tümpel-Sauer a Pauly-Wissowa-féle szakszótárban, Real-Encyklopaedie der classischen Alterthumswissenschaft; a két utóbbinál közölt irodalmon kívül l. még: Ihm, Mars Mullo, Mars Vicennius u. drei pagi der Redones (Rheinisches Museum, Neue Folge, 52.–); Robert, Votivgemälde eines Apobaten, nebst einem Excurse über den sogenannten A. Borhese (Winckelmann-Programm, Halle, 1895); Reinach, Répertoire de la statuaire grecque et romaine (Páris, 1897–98); Magyarul: Petiscus Geréb, Az Olympos, Budap. 1893, 117 skk. l.; Péter Mózes, A tizenkét legfőbb olymposi istenség szerepe a görög mythologiában (sepsiszentgyörgyi Mikó-collegium értesítője, 1895, 23 skk. lapok).