| Tiberias | T | Tiberis |
római folyamisten, a Tiberis folyónak megszemélyesítése. A melléknévi formát Mommsen úgy magyarázta, hogy a Volturnus szóhoz, mely eredetileg általában csak folyóvizet jelentett, közelebbi megjelölésül függesztették a T. szót, mely azután főnévvé lett és folytatólag több jelzőt kapott. Ilyenek: Coluber (kigyózó menetétől, melyet a Campus Martinustól az Aventinusig követ), Serra (gazdasági alkalmazásáról a szántóföldek érdekében), Rumon (a tápláló, Serv. Aen. 8, 95). A mythus úgy hozta összefüggésbe az ősmondával, hogy azt beszélte, mikép volt egy régi tisztes király, a kit így hívtak és a ki mint Capetus fia Alba Longában (más változat szerint Vejiben) uralkodott, azután pedig a Tiberis folyóban tünt el, melyet régebben Albulának neveztek. Livius. 1, 3, 8. Dion. Hal. ant. 1, 71. Ov. met. 14, 164. fast. 4, 47. Mint Veji királyáról a hagyomány azt tartotta, hogy Glaucus, Minos fia ellenében esett el. Varro l. l. 5, 30. Serv. Aen. 8, 72, 330. Egy harmadik hagyomány szerint T. Janusnak és Camasenénak (Camesénak), Janus leánytestvérének és feleségének volt a fia. Ezen hagyomány szerint testvérei is voltak: Aethex és Olisthene. Plut. quaest. Rom. 22. Athen 15, 192D. Demophilius Lydusnál de mensibus 4, 2. Serv. Aen. 8, 330. Paulin. Nol. carm. 32, 68. Ezeket a latin törzshagyományokat a római helyi hagyomány még tovább szőtte, a mennyiben egy rege szerint T. már akkor folyamisten volt, a mikor Rea Silvia gyermekei miatt halállal kellett hogy bünhödjék és dühöngő nagybátyjának parancsára vízbe taszították. T. nyájasan fogadta Romulus és Remus üldözött anyját, sőt nejévé tette és így Rea Silvia (Ilia néven) a Tiberis hullámainak nagyasszonyává lett (Hor. od. 1, 2, 17; Porphyrio e helyhez megjegyzi, hogy ezt a hagyományt Ennius költő is felhasználta). Igy hozta a monda a Tiberis folyót összefüggésbe Vestának római tiszteletével. Egyébiránt maga T. is már régtől fogva jelentős tiszteletnek és ritualis fontosságnak örvendett. Mint Indiges és Genius az örök város helyi istenségei közé került, hivatalos melléknevei divus és sanctus Pater (Verg. G. 4, 369. A. 8, 31. Liv. 2, 10), a kihez így fohászkodnak: Adesto, T. cum undis tuis (Serv. Aen. 8, 31), s a kit a feliratok úgy neveznek, hogy: pater aquarum omnium. Gruter, p. 178,b. Ezen fontosságánál fogva, mely egyrészt tenyészeti, másrészt forgalmi, ipari és kereskedelmi viszonyokon alapult, úgy az augurok mint a pontifexek minden fontos alkalommal imáikba foglalták. Cic. n. d. 3, 20, 52. Volt azonban T.-nak saját önálló cultusa is, melynek alapítójául a hagyomány magát Romulust említette (Verg. A. 10, 423, a hol T. szent tölgyfájáról van szó. Augustin. civ. d. 4, 23). Az alapítás napjának évfordulója december 8-ára esett s ezt a napot Romában a Tiberis szigeten fekvő szentélyben évről-évre ünnepélyesen megülték. CIL I2 p. 336. Több mint valószínű, hogy neki szólt a tiberisi halászoknak (corpus piscatorum et urinatorum totius alvei Tiberis, CIL VI 1872) évenkint junius 7-én trans Tiberim megtartott czéhbeli ünnepe (ludi piscatorii, Fest. p. 258 sk. 306Th. Ov. fast. 6, 235 skk.). Alighanem őt illették engesztelő szertartásul (a miért hidat vertek rajta) a ludi Argeorum (l. Argei, 1, 2). De a rituson kívül a költészet és művészet is szivesen foglalkozott T. alakjával. Tisztes, nagyszakállú aggastyánnak képzelték, fején sásból font koszorúval, a ki egy edényre támaszkodva pihen, míg az edényből a folyóvíz habjai törekednek kifelé. Így írja le Vergilius (A. 8, 32), a ki kékes ruhába öltözteti; ebben a felfogásban találjuk római érmeken (Baumeister, 150. ábra) és más emlékeken. Legszebb ismert képe mégis az az óriás méretű, mely babérkoszorús győzőnek ábrázolja (Museo Pio Clementino 1, 39). Egyik kezében evezőt tart, a másikban bőségszarvat, mellette a farkas Romulusszal és Remusszal. Ennek a szobornak mintájára ábrázoltak más folyókat is (pl. Danubiust). T. képét látjuk alexandriai érmeken is (Eckhel, D. N. 4, 63. U. o. van a T. és Nilus együttesen omonia jelzéssel, a mi nyilván a két folyónak a gabnaszállítás terén való fontosságára vonatkozik). L. Preller, Römische Mythol.3 2, 130, 336. Wissowa, Religion u. Cultus d. Römer, 95, 184.