Tibullus

Albius, a római elegiaírók kiváló alakja; lovagrendű családból származott és körülbelül 54-ben született Kr. előtt. Baráti viszony és minden megalázástól mentes ragaszkodás fűzte a republicanus körökkel rokonszenvező költőt M. Valerius Messala Corvinushoz (l. Valerii, 33), a ki magával hívta az Antonius ellen való háborúba. Ámde T.-t egyfelül a szerelem tartotta lekötve, másfelül a vidéki élet csendes örömei és falusi jószágának kellemei is vonzották. Birtoka Pedum tájékán volt (in regione Pedana, Hor. ep. 1, 4, 2), Tibur és Praeneste között. Itt élt úri jómódban (di tibi artem dederunt fruendi, mondja róla Horatius), s itt írta költeményeit, melyekkel nem kisebb embereknek becsületét vívta ki, mint a minő Horatius volt. Az ódák mestere irodalmi kérdésekben T.-hoz fordult, sőt a satirák dolgában egyenesen alávetette magát birálatának. Érthetőnek találjuk, hogy T. ebből a kedves életből nem szivesen szakította ki magát, még érthetőbbnek, hogy nőiesen érzékeny természete irtózott a háború véres mesterségétől (1, 10); mindazonáltal Messalát mégis elkisérte az aquitaniai hadjáratba. Közös sátorban éltek és a költő korábban jutott harczi kitüntetésekhez, semmint irodalmi babérokhoz, 30-ban Messala keleti hadjáratára is Messala társául jelentkezett, de akkor Corcyrában megbetegedett és főúri barátjától elmaradván, visszatért Romába, a hol azontúl kizárólag szerelmének és költészetének élt. Abban az irodalmi körben, mely Messalát környezte, hol Romában előkelő férfiak (Valgius, Aeilius Macer) és finom műveltségű nők között, hol a falusi élet derűjében termettek első elegiái, melyek az alexandriai költészetből a nilusparti mesterek tudákossága nélkül vették által az idyllikus hangot, a béke dicséretét, a szabad természetért való rajongást. Messalának hadvezéri sikerei alkalmul szolgáltak arra nézve, hogy költeményeiből egy kis gyűjteményt állítson össze és bocsásson a nyilváosság elé. Ez körülbelül 27-ben történt, a mikor Messala megtartotta diadalmenetét, melyre az aquitaniai népeken aratott győzelmei jogosították. Tibullus barátját születése évfordulóján szép költeményben ünnepelte (1, 7), s e költeményhez még más kilenczet (egyebek között a Marathus nevéről ismeretes elegiákat) fűzve meg volt az első könyv, melyet az irodalmi hagyomány költőnk első szerelméről Deliáról (családi nevén Planiáról, Apulejus apologia, 10) szokott elnevezni. Deliával korántsem valamennyi elegia foglalkozik, de igenis reá vonatkoznak a legszebbek, legyöngédebbek. Öt költemény sorai közül fáradság nélkül olvashatjuk ki a szívbeli frigynek történetét. Magát Deliát, a költő «fehérkarú» szerelmesét illetőleg azt tudjuk meg, hogy eleinte szabad és hajadon (1, 3), azután egy gazdag udvarlónak hálójába kerül (5), utoljára pedig teljesen közös életet él vele (26). E három helyzettel foglalkoznak az első könyv Delia-elegiái, melyeknek gyöngyei azok, melyek még az első, epedő, de reményteljes szerelmet tükrözik vissza. Midőn Corcyrában láz gyötri a költőt és álmaiban megjelenik a halál sejtelme, lelke a távol kedveshez röppen, visszaidézi a búcsú édes gyötrelmeit és elképzeli a boldog viszontlátást, ha majd hirtelen lepi meg a házias foglalkozásban elmerült leánykát, kinek az öreg cseléd mesél (3). Mikor aztán Romába szerencsésen visszakerült, hallani sem akar többé a hadviselésről, kisebb gondja is nagyobb minden harczi babérnál; minden vágyának netovábbja az, hogy csendes falusi elvonultságban Deliájának és vele együtt szerelmének élhessen (1). Idáig a boldog szerelem dalnoka beszél, a következő elégiák már elhidegülésről, sőt teljes szakításról tanuskodnak. Valami közvetítő asszony Deliát egy gazdag ember kezére juttatta, a mit a költő eleinte hidegen akar eltűrni, aztán a hűtelent újból próbálta meghódítani, utoljára pedig szelid gúnynyal maga ajánlkozik Delia őrének. Ime az elhangzó szerelem utolsó akkordjai, melyek azonban még mindig meleg, sőt sentimentalis érzésről tanuskodnak (5, 2, 6). T. lelki életében újabb korszakot jelöl meg a második könyv. Hősnője Nemesis, kinek álarcza mögött egyesek a Horatius által emlegetett Glycerát sejtik (od. 1, 32, 2). Kapzsi leány, a kit csak folytonos aranyesővel lehet meghódítani és fogva tartani. Ehez képest a közte és a költő között lefolyt viszony is egyhangú, nincs benne kifejlődés, se hullámzás; se fény, se ihlet. Már az első költeményben, mely reá vonatkozik (4), azt olvassuk róla, hogy kapzsi, fényűző, ki mindig a legtöbbet igérőnek adja oda magát. Ezt tudva, a költő bármi áron gazdaggá akar lenni, hogy a kincsvágyót magáévá tehesse (21–22. v.). A 6. elegiában a költő még mindig reméli, hogy Nemesis az övé lesz, de nem bizik a sikerben, és azért a leány elhunyt kis hugának emlékét idézi fel, a ki a költőt szerette és Nemesisnél szószólója volt. Ámde ennél az emléknél hathatósabb az arany, melylyel egy kerítőnő Nemesist másnak akarja megnyerni és a költőt mindenképen távol tartja (44–50). T. tényleg elveszíti Nemesist, a ki egy gazdag ember hálójába kerül (3. elegia), sőt az új szeretőt falusi villájába követi (59 skk.). A költő már nem is gondol arra, hogy Nemesis az övé legyen, csak mezei munkás szeretne lenni a jószágon, hogy legalább néha láthassa. Ezzel végződik a Nemesis-epizód, úgy látszik a költőre nézve szerencsétlenül, mert annak semmi nyoma, hogy a hűtelen visszatért volna hozzá. A Nemesisre vonatkozó költeményekhez T. a kiadás alkalmával még három más költeményt csatolt: az Ambarvalia ünnepségnek bájos leirását és két alkalmi éneket, melyeknek egyike Cornutusnak szól, ugyanannak, a ki a T.-kutatók sejtelme szerint azonos Sulpiciának (l. alább) kedves Corinthusával. Nemesis a költő utolsó szerelme volt, mert T. Kr. e. 19-ben meghalt, úgy azonban, hogy szelleme halála után is ott élt Messala házában és abban a baráti körben, melynek az élő T. központját és irodalmi tekintélyét képezte. T. ezen barátai kegyelettel őrizték Delia és Nemesis költőjének műveit, recitálták őket, sőt alkalmi ajándékul is osztogatták. Egyúttal azonban függeléket is csatoltak a két első könyvhöz, melyben T. saját művei vegyest fordulnak elő barátainak munkáival. Ez a függelék, mely a későbbi irodalmi hagyományban mint T. műveinek 3. és 4. könyve szerepel, valósággal megérdemli azt a nevet, melylyel Schanz felruházta, t. i. hogy «Messala könyv». Hiszen, mint alább közlendő tartalmából kitünik, egész természete rávall, mikép a Messalák levéltárában őrzött irodalmi emlékekből állították össze. Vitás, vajjon a függelék összeállítása mikor és ki által történt. Marx (Pauly-Wissowa, 1, 1387) megállapítja, hogy a redactiót valamelyik grammatikus végezhette, a ki Messalával összeköttetésben volt. Az időre nézve csakis valószínűnek lehet azt állítani, hogy jóval Messala halála után történhetett, mert a Sulpicia szerelmére vonatkozó költemények (l. alább) Messala életében bizonyára titkot képeztek és halála után is csak bizalmas körben, akkor is mint T. művei terjedtek el. Ugyanezen okok fejtik meg azt is, miért szerepelt az egész gyűjtemény T. neve alat és miért jutott bele a vulgatába mint T. költeményeinek 3. és 4. könyve. Tény az, hogy Martialis, a ki derék egy pár emberöltővel élt T. halála után, T. műveinek felsorolása közben, még mindig csak az első két könyvet ismerte, a függelékről nyilván nem tudott. A függelék hat költeménynyel kezdődik (3. k.), melyeknek szerzője bizonyos Lygdamus. Majd ismét egy fiatal, még kiforratlan poétának dicsérő költeménye (panegyricus) következik Messala győzelmes hadjáratára (4. k.). Ezeknél becsesebb részei, sőt mondhatnók gyöngyei a hagyatéknak azok az elegiák, melyek Sulpicia nevéhez fűződve két (párhuzamos) cyclust képeznek. Az egyikben Sulpiciának, Messala rokonának, Cerinthushoz való szerelmét találjuk megörökítve (minden valószínűség szerint T. által), a második cyclusban maga Sulpicia zengi el érzelmeit (amaz a vulgatában 4, 2–6, emez 7–12). Befejezésül egy szép elegiában és egy kisebb epigrammszerű költeményben ismét maga T. emlékeik meg egy szerelméről, melynek tárgya sem Delia, sem Nemesis. Ime az érdekes gyűjtemény, melynek minden vonatkozása Messala házába vezet, minden szála Messalával és családjával köti össze a költőket és műveiket. Mellőzve és a kimerítő irodalomtörténeti kézi könyvekre utalva a sejtelmeket, melyek a kutatók részéről Lygdamust, Sulpiciát és a panegyricus szerzőjét illetőleg elhangzottak, foglalkozzunk inkább T. költői egyéniségével, és az utókorra gyakorolt hatásával. T. elegiáinak alaphangja idyllikus. Világa nem nagy, de határain belül a költő zavartalanul engedheti által magát kedves álmainak, melyek csöndes boldogságról suttognak, a mely ott kell hogy teremjen a romlatlan falusi természet ölén. Ott látja magát és kedvesét, szinte érzi a falu csöndes ihenőjét, látja a nép ártatlan vigalmait, az isteneknek való jámbor fohászkodást. De mikor eszébe jut, hogy ábrándjait mekkora űr választja el a valóságtól, mekkora hatalmas akadályuk Romában a pénz és érdek, Román kívül a háború: eszébe jut az is, hogy ábrándjai valóra nem válhatnak és míg egyrészt az ádáz harczot támadja, másrészt a boldog aranykor napjait sírja vissza. E kettős hangulatnak hullámzásán és kiegyenlítődésén alapszik T. elegiájának belső compositiója is, nem pedig azon a symmetrián, melyet reátukmálni igyekeztek. A hangulatok hullámzásán épül T. elegiájának másik legkiválóbb jellemvonása, az érzelmesség. Ebben tér el leginkább attól az alexandrinismustól, melyet legújabb időkig szintén ráfogtak, míg csak napjainkban Némethy ennek az únos-úntalan ismételt állításnak véget nem vetett és T. helyét a római elegiában világosan meg nem jelölte. Szerinte a Róma elegia megalapítója Gallus, a ki épen azért kiváló, mert a görög mintaképekkel szemben saját subjectiv érzéseit és való élményeit tárgyalta és így az elegiát lyrai műfajjá alakította. Ennek az immár kialakult műfajnak mesterei T. és Propertius, míg a harmadik nemzedék typikus képviselője Ovidius. Propertiusszal és Ovidiusszal szemben T. lyrai egyénisége lágy, szinte nőies gyöngédségében rejlik. Nem oly ledér, mint az ars amatoria költője, de nem is oly férfiasan keményfejű, mint Propertius, a ki tud daczolni is, sőt meg tudja vetni a kedvest és szerelmében nem hódol mindaddig, míg utoljára azután vele szakítanak. T. hű, még a hetaerához is az. Azonkívül van benne valami lelki finomság, mely az erotikus részletekben mértéket parancsol, és bizonyos aristocratikus tartózkodás, mely boldogságát a nagy tömeg szemei elől rejteni igyekszik, s barátjára Horatiusra emlékeztet. Azért sem az ókorban, sem azóta nem is volt olyan népszerű, mint Ovidius, kinek mondásával még Pompeji falainak feliratain is találkozunk. Igaz, hogy a verselésben mesteröknek vallották a későbbiek, sőt az is igaz, hogy a distichon művészi alkotásában soha senki utól nem érte, de azért ez a művészi tekintély és népszerűség csak az irodalmi körökben hatott, az olvasóközönség akkor is, ma is inkább Ovidius hatása alatt áll. T. verselésének finomságait (Spondaicus verse alig van, a hexameter végén legföljebb háromtagú szó fordul elő, a hosszú szótag elisiója rövid szótag előtt fehér holló) jóformán csak író-emberek élvezik, míg Ovidius vaskos érzékisége és Propertius szerelmi rhetorikája erősebben hat a nagy tömegre, már a mennyiben antik írónál tömeges közönségről beszélhetünk. T.-nak mindig akadt híve, de ritkán volt egyszerre sok híve. Csakhogy valahányszor az emberiség történetében a hypercultura kerekedik felül és vele együtt a vágyódás a természetnek tiszta, idyllikus örömei után, T. mindannyiszor divatos. Fordítják, magyarázzák, utánozzák. A középkor nem igen foglalkozott vele, annál inkább a renaissance és rococo. Mátyás király Corvin-codexei között T. is képviselve volt és csakhamar, még Horatiusnál korábban, kiadást is ért Magyarországon (lásd alább), ugyanakkor, a mikor Francziaországban Parny és Bertin fényes nevet szereztek T. utánzásával, sőt az irodalmi hagyomány még a nagy Mirabeaunak is említi egy fordítását. Erős a hatása Goethe «Római elegiáiban», noha a költő szóval inkább Propertiust vallja mesterének. Legtöbben mégis olasz ég alatt olvasták T.-t. Ott vannak: Ariosto, Petrarca, Casti, újabban Leopardi. Leopardi és az angol Burns legközelebb jutottak hozzá a mezei élet dicséretében, míg a svéd Fanzén szavakat is motivumokat is T.-ból merített. Magyar földön azok közül, a kikre T. hatással volt, mindenekelőtt Faludit emelhetjük ki, aztán szentjóbi Szabó Lászlót, a ki egy részletet, a reményről szólót, le is fordított. Faludi eme verse után variálta Csokonai híres versét a «földiekkel játszó égi tüneményről». Míg így T. az idők folyamában az emberiség geniusával állandó, szelid és nemesítő módon érintkezett, maguk a költő művei és szövegük a legújabb időkig hol kevés figyelemben részesültek, hol pedig a legkalandosabb és legerőszakosabb kisérleteknek szolgáltak substratum gyanánt. Ezeket a kisérleteket Scaliger kezdette meg erőszakos transpositióival, majd Ritschl és Haase folytatták úgynevezett «logikus» magyarázatukkal, mely mellékesen még a symmetrikus compositiónak egészen a végletekig kihasznált elveit is fölszinre hozta. Míg Ritschl még csak módjával helyezgetett által egyes verssorokat vagy párokat, követői jóformán mindent felforgattak és alig tűrtek meg verset vers mellett. Hogy a különben is merész Baehrens ebben kivételt nem tett, alig szorul külön kijelentésre. Ugyanazért, bár Vahlen helyesebb és józanabb útra lépett és az erre vonatkozó tanulmányában (Über drei Elegien d. T., Monatsberichte d. preuss. Akad. 1878) kifejezett elveket Leo és mások jóformán diadalra juttatták, azért mégis joggal mondhatjuk, hogy T. szövege még mindig várja mesterét, és még messze van az az idő, mikor T. olyan kifogástalan magyarázatokban foroghat közkézen, mint többi jeles kortársai. A költő kiadásai közül az 1829 előttiek alig érdemelnek figyelmet, azonkívül szokássá vált a Catulusszal és Propertiusszal való közös kiadás. Kiadójánál és a kiadás helyénél fogva említendő mégis T. Corvinianus, recens. Samuel Kölcsérius, Kolozsvár, 1727. Az első critikus kiadás a Lachmanné, Berlin, 1829. Következtek a Dissen-féle (magyarázó jegyzetekkel, Göttingen, 1835) és a Baehrens-féle (Leipzig, 1875), mely egészen új critikai alapokra, egyebek közt az általa meglehetősen túlbecsült wolfenbütteli codex tekintélyére helyezkedett. Baehrens után Hiller adta ki T.-t, még pedig a szókincscsel egyetemben, Leipzig, 1885. Szövegkiadások: Haupt-Vahlen, Leipzig, 1885. Rossbach, u. o. 1855. Müller, u. o. 1870 (előszava: de T. arte metrica). Az életrajzi és más tanulmányok (fordítások, stb.) kimerítő összefoglalását és felsorolását l. Teuffelnél, Gesch. d. röm. Litt. 5. kiad. 245. fej. és Schanznál, Gesch. d. röm. Litt. 2. kiad. 280. fej., mely utóbbi az előbbit ki is egészíti. Magyarországon T.-t aránylag sokan fordították és tanulmányozták. Teljes fordítói: Perecsényi Nagy László (Pest, 1818), Egyed Antal (Buda, 1845), Latkóczy Mihály (Budapest, 1882), Csengeri János (rímesen, 1886); tanulmányok. Soós, Albius T. és költészete (Egyet. Philol. Közl. 1895), Némethy Géza, Lygdamus méltatásához (u. o. 1894), u. a. Parerga Tibulliana (u. o. 1903) és A római elegia viszonya a göröghöz (akad. értek. u. o. 1903). Kéziratban készen áll Némethynek «A római elégia» cz. nagyobb műve, mely 1905-ben fog a magyar tud. Akad. kiadásában megjelenni.