Valerii

sabinumi eredetű patricius nemzetség Romában, melynek őse Tatiusszal jött a városba s Tatius és Romulus között békét csinált. Dion. Hal. 2, 46. Plut. Popl. 1. – 1. P. Val. Poplicola (Publicola), Brutusszal, Sp. Lucretiusszal és Collatinusszal együtt részt vett a Tarquiniusok elűzésében. 509-ben Kr. e. Collatinus távozása után consullá választva a Tarquiniusok utolsó emlékét is eltörölte s minden igyekezetét arra fordította, hogy alkalmas törvények által minél jobban megerősítse a népszabadságot; ezért is kapta a Poplicola melléknevet. Liv. 2, 5. 8. Plut. 10. 508-ban és 507-ben, második és harmadik consulsága alatt, Porsenna etruscus király ellen folytatott háborút s a békekötés sikere első sorban neki köszönhető. Liv. 2, 8. 11. 15. Plut. Popl. 18. Negyedszer is elnyerte a consulatust 504-ben Kr. e. s oly szerencsésen hadakozott a sabinusokkal és a vejibeliekkel, hogy fényes győzelmet aratott rajtuk s nagyszerű triumphusszal vonult be a városba. Meghalt 503-ban; a római nép rendkívüli fénynyel temette el, emléket emelt neki a forum közelében, a nők pedig egy évig tartó gyászt öltöttek. Livius 2, 16. Plut. Popl. 23. – 2. M. Val. Volusus, előbbinek testvére; többször kitüntette magát a harczmezőn, különösen Porsenna és a sabinusok ellen (505. Kr. e.) és a Regillus tavánál (496. Kr. előtt) a latinusok ellenében, 494-ben pedig mint dictator teljesen leverte a sabinusokat. Ugyancsak tevékenyen működött abban is, hogy a plebs, mely a Szent hegyre vándorolt, és a nemesség valami módon kibékíttessék. Livius 2, 16. 20. 30. cic. Brut. 14. – 3. P. Val., Poplicola fia, ki testvérével Marcusszal együtt a regillusi ütközetben saját élete feláldozásával mentette meg nagybátyját Marcust. Dion. Hal. 6, 12. – 4. L. Val. Potitus, Sp. Cassius vádlóinak egyike, s ezzel annyira magára haragította a népet, hogy később consulsága alatt (először 483-ban, másodszor 470. Kr. e.) sem tudta kiengesztelni, ámbár a tribunusok földfelosztási javaslatait támogatta. Úgy látszik, hogy az aequusok elleni háborúban esett el. Liv. 2, 41. 61. 62. Dion. Hal. 9, 51. – 5. L. Val. Poplicola Potitus, hivataltársával M. Horatiusszal együtt a decemvirek ellen irányuló leges Valeriae Horatiae szerzője 449-ben Kr. előtt. Mint consul legyőzte az aequusokat és volscusokat és triumphust is tartott. Liv. 3, 55. 60. Később mint békítő szerepelt a senatus és a nép között. Liv. 4, 6. Dion. Hal. 11, 59. – 6. C. Val. Potitus Volusus, consulsága alatt 410-ben Kr. e. megverte az aequusokat s visszafogalt tőlük egy várat. Liv. 4, 53. – 7. L. Val. Potitus, kétszer volt tribunus consularis s előbb a volscusok ellen (406-ban Kr. e.), utóbb a volscusok és faliscusok s Veji lakói ellen harczolt dicsőséggel. Liv. 4, 58. 5, 1. – 8. L. Val. Potitus, 392-ben Kr. e. mint consul megverte az aequusokat Algidusnál. Liv. 5, 31. – 9. P. Val. Potitus Poplicola, részt vett Camillus alatt az Antium és az etruscusok ellen indított háborúkban (386. Kr. e.) s később maga Satricumnál legyőzte az egyesült latin-antiumi seregeket 377. Kr. e. Liv. 6, 6. 32. – 10. M. Val. Poplicola, 355-ben Kr. előtt mint consul a tiburiakkal, második consulsága alatt 353-ban Kr. e. a volscusokkal háborúskodott. Liv. 7, 17. – 11. M. Val. Corvus, kora legkiválóbb hadvezéreinek és legjelesebb államférfiainak egyike; hatszor volt consul, kétszer dictator (nem számítva a praeturákat, aedilitasokat és censurákat) és mindenik consulságát fényes hadi tettek jelzik. Először 349-ben Camillus alatt Galliában tünt fel, midőn egy óriás gallust a saját fejére szálló holló szerencsés előjele folytán párviadalban megölt. Liv. 7, 25. Már 24 éves korában (348 Kr. e.) consul volt; győzelmes háborúi közül megemlítendők a volscus hadjárat (346 Kr. e.), a samnis háború kezdetén a samnisok felett a Gaurus hegye mellett (343. Kr. e.) valamint a Suessula mellett aratott győzelmei. Liv. 7, 27. 32. 34. Midőn a Capuában hátrahagyott őrség fellázadt, ő mint dictator kiváló tapintatával és szelidségével azonnal lecsillapította a lázadást 342-ben. Livius 7, 38. Utolsó consulsága alatt 299-ben az etruscusok ellen indult, kik már neve hallatára úgy megijedtek, hogy azonnal elvonultak és semmi szin alatt ütközetbe nem bocsátkoztak vele. Liv. 11, 11. Öreg korában a nyilvános pályától visszavonulva gazdasággal foglalkozott s mint köztiszteletben álló férfi 100 éves korában halt meg. Cic. Cat. m. 17, 60. Plin. 7, 48. – 12. M. Val. Maximus, több ízben volt consul, 309-ben pedig mint legatus a samnisok ellenében nagy dicsőséget aratott. Livius 9, 28. 40. – 13. L. Val. Roma követe volt 272-ben Kr. e., kit a tarentumiak megöltek. Livius ep. 12. Dio Cass. fr. 39, 4. – 14. P. Val. Laevinus, 280-ban Kr. e. mint consul súlyos vereséget szenvedett Pyrrhustól. Plut. Pyrrh. 16, 18. Eutorp. 2, 11. – 15. M. (M’.) Val. Maximus Messala, 263-ban Kr. e. legyőzte Hierót és a púnokat Siciliában. Pol. 1, 16. Zonar. 8, 9. Állítólag (Plin. 7, 60) ő hozta az első (nap)órát Romába. – 16. P. Val. Falto, 241-ben mint praetor nagy dicsőséget aratott az Aegates szigetek mellett vívott csatában. Val. Max. 2, 8, 2. Később mint consul a gallusok ellen harczolt s nem egészen sikertelenül. Zonar. 8, 18. Oros. 4, 12. – 17. P. Val. Flaccus, 227-ben Kr. e. consul, 219-ben követségben járt Hannibalnál Saguntumban, 215-ben egy hajóhad parancsnoka. Livius 21, 6. 23, 34. 38. – 18. M. Val. Laevinus, 215-ben Kr. előtt praetor, majd Apulia helytartója, hol szerencsés hódításokat tett. Liv. 23, 24. 32. 37. A következő évben Fülöp ellen hadakozott, több várost elfoglalt Macedoniában, úgy hogy egymásután három éven át (213–211) állandóan reábízták a provinciát. Liv. 24, 40. 44. 25, 3. 26, l. 210-ben elnyerte a consulatust, melynek leteltével Sicilia helytartója lett és több tekintetben megszilárdította Roma positióját a púnokkal szemben (Liv. 26, 40. 48); 208-ban pedig hajóhadával egész Africa partjáig elkalandozott. Liv. 27, 9. 28, 4. 201-ben mint propraetor még egyszer megjárta Macedoniát s a következő évben meghalt. Liv. 31, 3. 50. – 19. L. Val. Flaccus, az idősb Cato consultársa; sikeresen háborúskodott a bojusokkal Galliában és az insuberekkel Mediolanumnál, később pedig Glabro vezetése alatt a syriai Antiochus ellen Thermopyalenál. Liv. 34, 22. 46. 36, 17. 19. Meghalt 180-ban Kr. e. Liv. 40, 42. – 20. C. Val. Flaccus, az előbbinek testvére, 209-ben akarata ellenére flamen Dialisszá tették. E minőségében 199-ben aedilis curulis lett, mikor is testvére L. tette le helyette a hivatalos esküt, mivel neki mint flamen Dialisnak nem volt szabad esküt letennie. Liv. 27, 8. 31, 50. – 21. C. Val. Laevinus, 189-ben Kr. e. kedvező békét eszközölt ki az aetoliaknak (Liv. 38, 9); később praetor, majd consul lett (172) és a ligurok ellen hadakozott. 174-ben és 172-ben különböző követségeknek volt tagja. Liv. 41, 17. 25. 42, 6. – 22. Q. Val. Soranus, Sorából származó szónok és író, ki nagy jelentőségre jutott mint tudós s különösen mint nyelvész; Varro gyakran hivatkozik reá. V. ö. Cic. de or. 3, 11, 43. Gell. 2, 10, 3. – 23. L. Val. Flaccus, 100-ban Kr. e. Mariusszal együtt consul, szilárd, határozott jellemű férfiú; később princeps senatus. Vell. Pat. 1, 15. Plut. Mar. 28. 30. Cic. Att. 8, 3, 6. – 24. C. Val. Flaccus, mint consul megverte a celtibereket 93-ban Kr. e. App. Hisp. 100. – 25. L. Val. Flaccus, 86-ban Kr. előtt Cinna társa a consulságban. Mindjárt hivatala elfoglalása után Mithridates ellen vonult, de alvezére Fimbria árulása folytán egy csatában halálát találta. Liv. ep. 82. – 26. Val. Antias, Sulla kortársa, egy 75 könyvből álló annalesnek vagy historiaenek nevezett történeti mű szerzője, melyet Livius, Dionysus Halicarnasseus és Plutarchus igen gyakran használtak. Hibája, hogy nem megbízható, szeret nagyítani és színezni, szépíteni. V. ö. Liebaldt értekezését (Naumburg, 1840). A töredékek Peternél, Hist. Rom. rell. 1, 237. fragm. 151. – 27. Val. Cato; Galliából került Romába és miután Sulla alatt vagyonát elvesztette, előkelő családok fiainak tanításával foglalkozott. Írt erotikus és mythologikus tartalmú költeményeket. Suet. gr. 11. A neki tulajdonított dirae és Lydia cz. erotikus daloknak azonban nem ő a szerzője (se nem Vergilius), mert ezek későbbi időből valók. Kiadásai Schopentől Naeke jegyzeteivel (Bonn, 1847), Ribbeck, App. Vergil. (Lipsiae, 1868), Haupt. ed. Virgil. (u. o. 1873), Baehrens, Poet. Lat. min. 2, 72. – 28. L. Val. Flaccus, részt vett még mint igen ifjú ember a Mithridates elleni háborúban s később harczolt Cilicában és Cretában. Cic. Flacc. 2, 5, 3, 6. A Catilina-féle összeesküvés idején buzgón fáradozott az összeesküvők felderítésén. Sall. Cat. 45. 62-ben Ázsiában véghez vitt zsarolásai miatt vád alá került, de Hortensius és Cicero közbenjárására felmentetett. Cic. Att. 2, 25. Macrob. sat. 2, 1. – 29. M. Val. Messola Niger, 61-ben Kr. e. consul, kiváló szónok, kinek ékesszólásait maga Cicero is elismeri. Híres volt a Scaurus pörben tartott védelme. Cic. Brut. 70, 246. Att. 1, 12. – 30. M. Val. Messala, kiváló szónok, ki csak rendkívül ifjú kora miatt nem vállalhatta el Sex. Roscius Amerinus védelmét. Cic. Rosc. Amer. 51, 149. Minthogy a consulságot három pályázó között nagy vesztegetés által nyerte meg (53-ban Kr. e. Dio Cass. 40, 17. 45), 51-ben Pompejus közbenjárására bevádolták vesztegetés miatt; azonban nagybátyja Hortensius oly fényes védőbeszédet tartott, hogy arra felmentették. Val. Max. 5, 9, 2. Mivel azonban kétségtelen volt, hogy bűnös, újból bevádolták s ekkor el is itélték. Cic. fam. 8, 2, 1. 4, 1. A polgárháborúban Caesar mellé csatlakozott, részt vett az afrikai háborúban s később Hispaniában is harczolt. Caes. b. Afr. 28. 86. Cic. fam. 6, 18, 2. – 31. Q. Val. Orca, 57-ben Kr. e. praetor, majd Africa helytartója volt. 49-ben mint Caesar alvezére működött Sardiniában. Cic. p. red. in sen. 9. fam. 13, 6a. Caes. b. c. 1, 30. – 32. C. Val. Triarius, Pompejus ázsiai hajóinak parancsnoka, részt vett 48-ban a pharsalusi csatában. Úgy látszik, tudós ember volt, mert Cicero nagyon dicséri. Cic. fin. 1, 5, 14. 7, 25. Caesar b. c. 3, 5. 92. – 33. M. Val. Messala Corvinus, szül. körülbelül 64-ben Kr. e., megh. 8-ban Kr. u. Kora legjelesebb szónokainak egyike, a mellett a görög és római tudományosságban egyaránt jártas volt. Nyilvános pályafutásáról tudjuk, hogy ott volt Philippinél a köztársaságiak között (Plut. Brut. 40), ezután Antoniushoz, végre Octavianushoz csatlakozott, ki őt consulsághoz (31. Kr. e.), később praetorsághoz juttatta. Irodalmi működése igen sokoldalú; mint szónok mindig előkelő. Cic. Brut. 1, 15, 1. Tac. dial. 18. Quint. 10, 1, 113. Később régiségtani és grammatikai studiumokkal is foglalkozott. Suet. gramm. 4. Quint. 1, 7, 23. 35, 38. Írt görög nyelven is, pl. a philippii csatáról (melyet) Plutarchus is használt, Brut. 40. 42. 45) és fordított görögből latinra, különösen szónoklatokat. Egyéb iratai közt említik a de familiis czíműt is. Végre mint a költők barátja és pártfogója maga is írt költeményeket, különösen Vergilius-féle bucolikus dalokat. Ov. ex Ponto, 1, 7, 27. Értekezések: Hall (Amsterdam, 1820), Wiese (Berlin, 1829), Vallton (Groningen, 1874). Schulz (De Val. M. aetate, Stettin, 1886). A de progenie Augusti Caesaris cz. költemény, melyet sokáig neki tulajdonítottak, nem tőle való, hanem 15. századbeli hamisítvány. – 34. M. Val. Messala (v. Messalinus), az előbbinek fia, 3-ban Kr. e. consul, 6-ban Kr. u. Pannonia és Dalmatia proconsulja; innen Tiberius parancsára Germaniába Maroboduus ellen kellett mennie. Távolléte alatt a dalmaták fellázadtak, de ő csakhamar visszatért, s bár előbb vereséget szenvedett Batótól, mégis legyőzte őket nemsokára. Suet. Galb. 4. Vell. Pat. 2, 112. Dio Cass. 55, 29. Barátja volt Ovidiusnak, ki száműzetéséből igen sok költeményt írt hozzá, és a derék Germanicusnak. Ov. ex Pont. 1, 7. 2, 2. trist. 4, 4. Tac. ann. 3, 18. – 35. M. Aurelius Cotta Messalinus (v. Cotta Maximus), az előbbinek testvére, semmirekellő ember, a ki hizelkedésből és árulkodásból élt s ez életmódjáról Tiberius alatt híres volt. Úgy látszik jó barátságban állott Ovidiusszal (ex Pont. 2, 8. 3, 2. 5. Tac. ann. 2, 32). – 36. Val. Maximus, történetíró. Ugy látszik, nem valami vagyonos családból (és nem patricius ágból) származott. Szerencséjére Sex. Pompejusban, ki Kr. u. 14. év consulja volt, jólelkű és bőkezű pártfogót talált; elkisérte őt Ázsiába s az ő közbenjárására valami kis vagyonkához is jutott, melyből legalább megélhetett (4, 7, 2. 2, 6, 8). Ázsiából való visszatérte után körülbelül 32-ben Kr. u. adta ki egyetlen ránk maradt munkáját factorum et dictorum memorabilium libri novem cz. alatt, melyben nevezetes és emlékezetes események, tettek, beszédek és szavak anecdotaszerű előadását tűzte ki feladatául. Czélja az volt, hogy mintegy példatárt adjon a szónokoknak és a szónoki iskoláknak (praefatio). Épen ezért az anyagot bizonyos czímszavak, különösen morális fogalmak szerint rendezte, melyeknek keretén belül minden fejezetben elül a hazai, azután a külföldi történetből vett példák állanak. A gyűjtést úgy látszik jóval a mű kiadása előtt kezdte meg és saját szavai szerint (praefatio) első sorban híres történetírók műveiből vette adatait. Ez írók közül azonban Liviuson és Cicerón kívül még legfennebb Sallustius és Trogus Pompejus használata mutatható ki. Még nagyobb baj az, hogy az anyag feldolgozásában általában nincs semmi critikai, történetírói érzék, nincs ízlés, sőt néha, különösen midőn a hiresebb nemesebb családoknak, főképen pedig Tiberiusnak hizeleg, nincs történeti igazság sem. E fogyatkozásaihoz járul még az a declamáló előadásmód, az az ízléstelen, áradozó, dagályos és keresett nyelv, melyen világosan meglátszik, hogy a szerző első sorban a rhetorikának akart hódolni. És csodálatos, hogy mindamellett is állandóan egyike volt a legolvasottabb íróknak. Művét forrás gyanánt használták és igen gyakran idézik főképen Plinius, Gellius (12, 7, 8), Frontinus, Lactantius, Claudius Mamertinus, sőt még Plutarchus is; a középkorban pedig számtalanszor utánozták, rövidítették, így pl. Julius Paris a Kr. u. 5. század körül és Januarius Nepotianus a 6-ik vagy 7. sz.-ban kivonatokat csináltak belőle. A 10. könyv gyanánt emlegetett irat (de praenominibus), mely p. o. J. Parisnál is megvan, nem tőle ered. Jobb kiadások: A. Manutius (Venetiis, 1535), Pighius, Lipsius jegyzeteivel (Antwerpiae, 1585), Hase (Paris, 1823), Kempf (Berlin, 1854 és Lipsiae, 1888), Halm (Lipsiae, 1865). Németre fordította Hofmann (Stuttgart, 1828). – 37. Valeria Messalina, Claudius császár harmadik felesége, kicsapongásáról és haszonleséséről hirhedt asszony. Az erkölcstelenséget a legszemérmetlenebb módon űzte, sőt előkelő római hölgyeket a férjük jelenlétében kényszerített házasságtörésre. A hol pedig haszonlesése akadályokba ütközött, az áldozatoktól sem rettent vissza. Végre azonban mindenütt megsokalták a dolgot és C. Siliusszal való viszonya, a ki általa a császári trónra aspirált, vesztét okozta. 48-ban Kr. u. Claudiustól két gyermeke született, Octavia és Britannicus. Tac. ann. 11, 2. 12. 26. Dio Cass. 60, 8. 12. 14. 22. 27. Aur. Vict. Caesar 4. ep. 4. Suet. Claud. 17. 26 skk. 29 skk. 39. Plin. 10, 63. Juv. 6, 116. – 38. Val. Asiaticus; Galliából származott s Caligula kegyelméből elnyerte a consuli méltóságot, később azonban valami sértés miatt ellensége lett a császárnak s meggyilkolásában is részt vett. Claudius alatt egy ideig háborítlanul élvezte gazdagságát, Messalina azonban, ki vagyonára vágyott, bevádolta s öngyilkosságra kényszerítette 47-ben Kr. után. Tac. ann. 1, 1–3. Dio Cass. 59, 30. 31. – 39. Val. Asiaticus, valószínűleg az előbbinek fia, Nero idejében (68. Kr. u.) támogatta Galliában a Julius Vindex-féle lázadást; később Vitelliushoz pártolt, ki őt vejévé tette és a consulságra destinálta. Ugy látszik azonban, hogy mielőtt hivatalát elfoglalhatta volna, áldozata lett az akkori zavaros időknek 69-ben. Tac. hist. 1, 59. 2, 94. 4, 4. – 40. C. Valerius Flaccus, római epikus, l. Flaccus, 2. – 41. C. Val. Messalinus (talán = Catullus Messalinus), a legalávalóbb és hirhedtebb árulók és feljelentők egyike Domitianus alatt, a ki annyira vitte gyalázatos mesterségét, hogy még öreg korában, mikor megvakult, sem hagyott fel vele. Juv. 4, 115. Plin. ep. 4, 22. Tac. Agr. 45. – 42. P. Aurelius Licinius Val. Valerianus, római császár 253–259-ig Kr. után. Mint előkelő ifjú korán kitüntette magát a harczmezőn Alexander Severus és a következő császárok alatt. Végre pedig 253-ban, midőn Raetia és Noricum kormányzója volt, saját seregei, melyekkel Aemilianus ellen kellett volna mennie, kikiáltották császárrá. Rövid uralkodása alatt általában elég igyekezetet és jóakaratot tanusított a birodalom ügyeinek és jólétének rendbehozásában (a keresztényeknek azonban ellensége volt). Hogy Keletről biztosítsa a birodalmat, a perzsákkal keveredett háborúba; de árulás folytán fogságba esett 259-ben, s minthogy fia Gallienus, kit utódává és helyettesévé tett volt, nem igyekezett őt kiszabadítani, ott is halt meg 10 év mulva 269-ben. Treb. Poll. Valer. 1. Aur. Vict. Caes. 32. ep. 32. Zos. 1, 14. 28. Eutr. 9, 7. Oros. 7, 22. Zonar 12, 22. – 43. P. Cornelius Licinius Valerianus, Gallienus császár idősebb fia. Galliai tartózkodása alatt összeveszett a helytartóval Postumusszal, ki Kölnben ostrom alá fogta s a várost elfoglalván, megölette őt 258-ban Kr. u. Zonar. 12, 24. Zos. 1, 38. Eutr. 9, 9. Oros. 7, 22. – 44. P. Cornelius Licinius Saloninus (Valerianus), Gallienus ifjabb fia, atyjával együtt halt meg 208-ban Kr. u. Treb. Poll. Val. 8. Gall. 14. – L. még Catullus és Probus, 1.