Titanes

TitaneV, a hellen ősmondában előforduló ősistenek, a kiknek fontossága már nevök magyarázataiban is visszatükröződik. Magyarázzák titaV-tól (kezes, Comparett és Wilamowitz-Möllendorf) továbbá titax-tól (Hesych. s. v. = basileuV) és tithnai-tól (u. a. és Aesch. fr. 272). Hesiodus szerint (theog. 209) maga Uranus nevezte el őket így, még pedig azon értelemben, hogy ők azok, a kik kezöket a hatalom után kiterjesztik (titainw), tehát tithneV (Tendones, Hermann), Diodorusnál (3, 57, 5, 66) a titaia névről, a mely az istenített földet jelentette. Teljesség kedvéért említendők még a következő etymologiák: Jaw-tól (táplálok), tehát a. m. táplálók (Weiske) és Zan, Tan, TaneV-től reduplicatióval: Titan, TitaneV (Schwenck, Mythol. Andeutungen, 35). Valamennyi etymologia megegyezik az őserő és ősi hatalom fogalmában; vezető gondolata az isteni őslény telve annak minden kiválóságával és szertelenségével. Ugyanide czéloz a genealogia is. E szerint a T., a kik Homerusnál csak egyszer szerepelnek egyes számban (Il. 14, 279), különben úgy nála mint Hesiodusnál mindig többes számban fordulnak elő: Uranusnak és Gaeának (v. Oceanusnak és Tethysnek, a világtojásból kikelt testvérpárnak, Plato Tim. 13, 40D) elsőszülött gyermekei (OuraniwneV, Uraniones, Ouranidai, Uranidae). Hom. Il. 5, 898. Ap. Rhod. Arg. 2. 1232. Számszerint tizenketten vannak, nevök a következő: Oceanus, Coeus (Phoebe férje, Letónak és Asteriának apja, Hes. theog. 404 skk.), Crius (felesége Eurybia, gyermekei Astraeus, Pallas és Perses, u. o. 375), Hyperion (Thia férje; Helius, Selene és Eos atyja; u. o. 371), Iapetus (gyermekei Prometheus, Epimetheus, Atlas és Menoetius; u. o. 507); Thia, Rhea, Themis, Mnemosyne, Phoebe, Tethys (Hes. theog. 133 skk.), végül mint legfiatalabb, de azért deinotatoV paidwn, Cronus. A nőnemű T. közös neve TitanideV (Apollod. 1, 1, 3, a hol a névsorban még Dione nevével is találkozunk, míg Clemens homil. 6, 2, Phoebe helyett Demetert említi). Diodorus (5, 66) elhagyja Thiát, ellenben más helyen (3, 56) 18 T.-t említ. Az Orpheusnak tulajdonított Theogoniában (Proclusnál, Timoth. 5, 295) kétszer heten vannak, a mennyiben Hesiodus T.-eihez még odasorakozik Phorcys és Dione. Egyébiránt ennek a névnek köre mindinkább terjedt és idők multával nemcsak azoknak jutott ki, a kik azt eredetileg viselték, hanem gyermekeiknek, sőt unokáiknak is. Utoljára jóformán mindennemű ivadékaiknak. Így jutnak a T. közé pl. Anytus Despoena nevelője (Paus. 8, 37, 3), sőt Heracles (Orph. hymn. 11, 1) és Helius leánya Circe is. Ov. met. 13, 968. 14, 14. Nyilvánvaló tehát, hogy a theogonikus felfogás szerint a T. elnevezés nem név, hanem rang, mely az utódokra még a nőágon is vérszerint megy által. A Titan neje nem válik férjéhez hasonlóvá, gyermekei már azok, sőt unokáik is azok maradnak. Innen a Prometheusban az ősistenek ivadékában lakozó gőg Zeusszal szemben, ki egy későbbi isteni jövevény nemzedékhez tartozik. Ezt az egymásutánt, melyben az égiek nemzedékei egymásra következtek, Hesiodus őrizte meg. Theog. 153–210. Szerinte Uranus, Gaea fia (theog. 126) a mindenség első uralkodója, gyermekeit a Cyclopsokat és Hecatonchireket gyűlöletből a Tartarusba űzte. Ekkor Gaea, a kit ez bántott, ellene ingerelte a T.-okat és rábeszélte őket, hogy támadjanak fel atyjuk ellen és foszszák meg trónjától. A többiek visszarettennek a nagy feladattól, de Cronus elvállalja és a gyémántsarlóval, melyet anyjától kapott, megfosztja atyját férfiúságának testi jelétől, melyet a tengerbe hajít. Az isteni tag körül tajték támad, a habok zajlanak és kilép a tengerből Aphrodite; a földre hullott vércsöppekből viszont az Erinysek, Gigasok és Nymphák keletkeznek. Ezalatt a T. kiszabadítják fogoly testvéreiket, a trónra pedig Cronust ültetik (l. ezt). De Cronust és Titanjait viszont Zeus és az olympusi istenek buktatták meg és fosztják meg a főhatalomból. Sokáig tartott az elkeseredett nehéz és kétséges harcz (titanomachia) a T. és az Olympus istenei között; amazoknak az Othrys volt a táborhelyük, emezeké az Olympus maga, végre a legválságosabb pillanatban Zeus arra határozza el magát, hogy felhívja a Tartarusból a Hecatonchireket és Cyclopsokat, a kiket Cronus megint oda zárt volt. Ezek feljönnek, Zeus a Cyclopsoktól fegyverül megkapja a mennyköveket és ezeknek segítségével a T.-eket leveri. A Tartarusba kerülnek, örökül pedig a Hecatonchireket rendelik melléjük. Theog. 617 skk. Kissé részletesebb, de némiképen eltérő ettől az Apollodorus előadása (1, 1, 3). Szerinte Uranus elsőszülött gyermekeit a Hecatonchirek és Cyclopsok, a kik közül csak az utóbbiak kerülnek a Tartarusba. Ezután születnek csak a T., a kik fellázadnak és isteni atyjukat trónjától megfosztják. A Tartarus foglyai ekkor megszabadulnak ugyan, de Cronus újból leigázta őket. Csak Zeus szabadítja ki végleg a Cyclopsokat és győzi le az ő segedelmükkel a T.-eket. Kiváló érdekű részlet ebben a harczban a Prometheus szerepe (Aesch. Prom. vinct. 218 skk., a hol Prometheus maga beszéli el, mint lett Titan létére Zeus istennek szövetségese. Nem fogadták meg tanácsát, egészséges furfang helyett a nyers erő terére léptek, a miért ő viszont az olympusiakhoz pártolt). Ez a titanomachia, mely később, kivált a művészetben a gigantomachia előtt egészen háttérbe szorult, jóformán központja a Hesiodus theogoniájának, mely a gigantomachiáról mit sem tud. Ebből legjobban látszik, hogy az ókor felfogása a T.-ről lassankint bizonyos fejlődésen ment által. Bennük bizonyos ethikai őselem testesül meg: a természetes őserők (hajlamok, szenvedélyek) harcza az elkerülhetetlen szellemi és erkölcsi korlátokkal szemben. Ez a harcz, bár erkölcsileg nem kárhoztatható, természetük (titanikh jusiV, Plato, de leg. 3, 701C) mivoltánál fogva mégis hiábavaló, mert eredménytelen. Schol. Hes. theog. 210. Egyébiránt nem mindenikük egyaránt ellenséges az új renddel szemben, sőt voltak olyanok is (pld. Oceanus), a kik a Zeus ellen való harczba egyáltalán bele sem mentek és azért az új világrendben vagy megtartották régi méltóságaikat vagy ujakban részesültek. Lassankint, mikor az olympusi istenek uralma végleg megerősödött, a Tartarusba száműzött T. is fejlődhettek és az ő Zeusszal való kibékülésük képezte Aeschylus promethiájának befejezését. Az orphikus világnézet végül határozottan az emberek jótevőinek nézte őket, a kik közül nem csupán Prometheusnak, hanem minden egyes Titannak van valami találmánya, mely az emberiségnek javára szolgál. Hymn. orph. 37. Diod. 5, 66. Az itt részletezett fejlődés rövidesen összefoglalva a következő: sötét földalatti hatalmakból lassankint az emberiségnek jóltevői lesznek, elhagyják őslakóhelyüket a Tartarust és hol földfelettiek, hol földalattiak. Az anyag és eszme, az erő és erkölcs küzdelme ez, melyet egyének és tömegek küzdenek végig. Ehez képest a gigantomachia csak másodlagos, benne Zeus trónjának nem elfoglalásáért, hanem megtartásáért küzd. A régi istenek nem adják meg magukat, a régi szellem nem hódol meg egyszerre, azt csak lassankint nyerhetik meg, mialatt a nyers fékezhetetlen elemek egymást őrlik. Kétségkívül azonban e vallástörténeti elem mellett és vele párhuzamosan létezett egy másik (cosmogoniai) elem is, melyeknek egyes részletei sokszorosan összevegyültek és ellenmondásokat okoztak. A T. mondájának elvont természete okozhatta, hogy cultusuk nem volt, ha csak azt nem veszszük annak, hogy hozzájuk fordultak a halottak átka ellen. Hymn. orph. 37. Nem is igen volt hely, a hová a hagyomány a T.-ek emlékét odarögzítette volna. Maga a titanomachia Thessaliában folyt le, a földindulások classikus földjén, a hol az Olympus fejét az égnek emeli. Hes. theog. 634. Diodorus szerint (5, 66) Cnossusban laktak Creta szigetén. Az ókori irodalom hagyománya több költeményről emlékezik, mely a Titanok harczát tárgyalja, ezek közül a Thamyrisé, Linusé már állítólagos szerzőjénél fogva is mesés, miletusi Arctinuséból pedig csak az emlékezet maradt meg. Athen. 1, 22. A képzőművészet a T. harczát jóformán elhanyagolta, beczézett kedves motivuma Zeus harcza a Gigasokkal. Egyedül az újabb, sőt legújabb korban festette meg Griepenkerl az athenaei akadémia Prometheus cyclusában Prometheust mint Zeus kocsivezetőjét és körülöttük a tomboló csatát. V. ö. a mythologiai kézikönyvnek idevágó részletein kívül: Schoemann, opuscula 2, 93–124 és Mayer, Giganten und Titanen in der antiken Sage und Kunst (Berlin, 1887).