Togata

fabula. Midőn a palliata hanyatlani kezdett, a költők önálló alkotásokkal tettek kisérletet. Ez alkotásokat aztán togatának nevezték, a mennyiben a toga volt a játszó személyzet öltözete és pedig akár bibor szegélylyel (praetexta v. praetextata és trabeata), akár a nélkül. E név tehát tágabb értelemben jelöli a nem görög eredeti után készült, hanem eredeti italiai drámát, melynek alapját az új attikai vígjáték alkotja ugyan, de már nem fordítás, hanem csak utánköltés, utánzás. Szerelmi és cselvígjátékok ezek, történetök színhelye a latinus vidék s rajzolták a római családi életet és a római felfogásnak megfelelő szellemet mutatnak, így a cselfőző rabszolga lassankint egészen eltünik, a nők szereplésének tágabb tere nyílik, komolyabbak a palliatéinál s moralizálásra hajlók. Fő képviselői a togatának Titinius, Quintius Atta és L. Afranius, valamennyien a Kr. előtti 2-ik és 1. századból (169–77). Szorosabb értelemben véve pedig jelöli azon alapját a togatának, melyben egyszerű togás emberek lépnek fel, vagyis az ú. n. tabernariát (l. ezt). Csak czímek és csekély számú töredék maradt ránk. V. ö. Comoedia és Fabula. – Irodalom: Neukirch. De fab. togata Romanorum, accedunt fabb. togatarum reliequiae, Leipzig. 1833. Ribbeck, Comicorum Romanor. fragmenta, 2. kiadás, Leipzig, 1873. Lersch, De fab. togata palliata et praetexta, Rhein. Mus. 6. évf. 1893. Pahl. De fab. Romanorum palliata et togata, Berlin, 1841. Kley, Tragoedia et comoedia Romanorum quod initium ceperint quas in species discedant etc. Geisenheim, 1872. Spengel, Über die lat. Komödie, München, 1878.