Aristophanes

’AristojanhV. – 1. Görög vigjátékíró, a világ egyik legnagyobb költője. Élete körülményeiről már a régiek igen keveset tudtak. Kétségkivül athenaei születésű volt s születése éve Kr. e. 450 tájára esik, halála pedig a 385. év tájára tehető, mivel Plutusa szinre jutása (388) után csakhamar meghalt. Három fia – Ararus, Philippus és Nicostratus – szintén foglalkoztak vigjátékírással. Jó viszonyban volt Platóval, ki Symposionjában Socrates mellett ad neki helyet. A peloponnesusi háboru alatt kifejlett demagogiában a békére sovárgó aristocrata párthoz szegődött s annak törekvéseit a felkapaszkodott népvezérek (Cleon, Hyperbolus) ellen politikai vígjátékaival a leglelkesebben támogatta, Thalia deszkáit elsőrendü politikai hatalommá s a nép nevelő iskolájává avatta. Csak későbbi vígjátékaiban, Nicias békéje után lépett más térre s lett megalapítója az újabb vígjátéknak, mely a politikáról a magán élethez fordult. 44 vígjátékot írt, de ezek közül négyet már a régiek nem tartottak tőle valónak. Kisebb töredékeken kívül 11 teljes darabja jutott reánk. Ezek közül a szinrekerülés sorrendjében 1) Az Acharnaebeliek, ’AcarmwV (425-ben a Lenaea-ünnepen Callistratus vitte szinre s a darab dijat nyert). A darab czíme onnan van, mert a kar Acharnae falubeli szénégetőkből áll, a kiket Dicaeopolis, a békeszerető attikai paraszt typusa, a háború párt (Cleon, Lamchus) nevetségessé tételével megnyer a béke eszméjének. 2) A lovagok, ’IpphV, czímű darabot maga a költő vitte színre 424-ben a Lenaeán, sőt maga is fellépett benne Cleon szerepében és darabjával ismét első dijat nyert. Czíme onnen van, mert a lovagok és nemes családok fiai maguk vállalkoztak arra, hogy e darabban a kart képezzék. A darab egyenesen Cleon ellen irányul, ki Paphlagon néven mint az erélytelen Demos (= a megszemélyesített nép) mindenható szolgája szerepel, a ki rabszolgatársaival is rosszúl bánik, úgy hogy azok egy hentest kerítenek, a ki Cleont kiüti a nyeregből. 3) A felhők, Nejelai. Eredetileg 423-ban, a Dionysián került színre, de nem részesült elismerésben, úgy hogy a költő később átdolgozta, de nem készült el vele teljesen s ez a csonka átdolgozás maradt fenn. E darab az istentelen korszellem és a nevelés sophistikus-rhetorikus új iránya ellen van intézve, melynek képviselőjéül a költő semmiesetre sem helyesen, de hatásos parodiában Socratest tüntette fel, mint a philosophusnak Athenae utczáin legismertebb comikus megjelenésű typusát. Tőle kér segedelmet Strepsiades abban a hiszemben, hogy az új bölcsesség megmenti hitelezőitől: Strepsiades azonban nehéz fejű, azért fia, Phidippides váltja fel, a ki utoljára saját atyját is elpáholja nagy felvilágosultságában, mire az öreg felgyujtja Socrates házát. 4) A darazsak, SjhkeV (422-ben a Lenaeán első dijat nyert), az athenaeiak pörölhetnémségét ostorozza Cleonnal együtt. A kar birákból áll, kik hegyes fulánkú darazsaknak vannak feltüntetve. Racine «Les Plaideurs» czímű vígjátékban a Darazsakat utánozza. 5) A béke, Eirhnh (421-ben a nagy Dionysián második díjat nyert). Tyrgaeus – Euripidesnek a pegazuson repülő Bellerophonját parodizálva – egy ganajbogáron az égbe emelkedik, hogy onnan lehozza a rég óhajtott békét, melynek tiszteletére aztán a földön ünnepet rendeznek. Az ezt magában foglaló 2-ik rész jóval gyöngébb az elsőnél. 6) A madarak, ’OrniJeV (414-ben a nagy Dionysián csak második dijat nyert), a költői képzelet egyik legszellemesebb alkotása. Két athenaei elégedetlen, Pisthetaerus és Euelpides megúnva az üzlethajhászó várost, a madarak segítségével a levegőben építenek új várost. Felhőkakukvárt, mely megakasztja a közlekedést az ég és föld között, mert az emberek az istenek helyett a madaraknak áldoznak, mindaddig, míg az istenek szerződést nem kötnek Psithetaerusszal, mely szerint átengedik neki Basileát, a világuralom megszemélyesítőjét, kivel aztán egybekel. A darab cselekvényében sokan allegoriát láttak és minden részletét a kor eseményeire (kivált a siciliai vállalatra) vonatkoztatták; valószínűbb azonban, hogy a költő szellemes inventiója inkább csak a képzelet szeszélyes játéka s czélja mindössze az athenaeiek kalandos tervezgetéseit és meggondolatlan nagyralátását kigunyolni. 7) Lysistrate, Dusistrath (411-ben a Lemaeán). A görög nők, az athenaei Lysistrate biztatására, szerelmük megvonásával igyekeznek rábírni férjeiket a háboruskodás megszüntetésére és így el is érik czéljukat. E darabban két kar van, a nők és az öreg emberek kara, melyek ellentétesen állanak szemben egymással. 8) A nők ünnepe, Qesmojoriazousai (szintén 411-ben a Dionysián), Euripides (és Agathon) ellen irányozza gúnyjának nyilait. A nők t. i. a Thesmophoria ünnepén, melyen férfinak nem volt szabad megjelennie, Euripidest halálra akarják itélni, a miért felőlük annyi rosszat költött, de Euripidesnek egy rokona (Mnesilochus?), a ki női ruhában a nők gyűlésébe bejutott, védelmezi a költőt; azonban a turpisság kitudódik s Mnesilochust törvény elé állítanák, ha a furfangos Euripides ki nem lopná az őr kezei közül a nők segítségével, kiknek megigéri, hogy nem fogja többé gyalázni őket. 9) A békák, Batracoi (405-ben a Lenaeán első dijat nyert). Euripides és Sophocles meghalván, a komoly dráma muzsája elárvult. Ezért Dionysus, a drámai ünnepek istene, szolgájával, a szamáron ülő Xanthiasszal leszáll az alvilágba, hogy felhozza onnan Euripidest. Ott épen Aeschylus és Euripides vitatkoznak a tragikus trón felett, melyet Sophocles szerényen amannak engedett s mindjárt Dionysust fogadják el birónak. A Hades és Dionysus előtt folyó költői verseny főleg Aeschylus dicséretét foglalja magában s Dionysus Euripides helyett a győztes Aeschylust viszi magával a felvilágra. A darab a békák karáról van elnevezve, melyek brekekekex koax koax-ukkal kisérik a Styxen átkelő Dionysust. – 10) A gyülésező nők (Aranynál: A nőuralom), ’Ekklhsiazousai (392-ben vagy 389-ben a Lenaeán). A nők, élükön Praxagora, kezükbe kerítik a kormányt, férfiruhában, szakállasan gyűléseznek s kimondják a vagyon- és nőközösséget, de megvalósításával csufos kudarczot vallanak, úgy hogy önként lemondanak nagy vállalkozásukról. 11) Plutus, PloutoV (388-ban; de már 408-ban színre került A.-től egy Plutus, de talán más tartalommal): ez politika helyett a társadalmi ferdeségekkel foglalkozik. Plutus isten (= a gazdagság megszemélyesítése), ki vakságában gazemberek kezébe került volt s így méltatlankodva pazarolta áldásait, a szegény, becsületes Chremylus segítségével visszanyeri szemevilágát s megfordul a világ sora, mert a gazdag gazemberek inségre jutnak, a becsületes szegények pedig meggazdagodnak. – A., kit Voltaire még költőnek sem tartott, de Goethe a Gratiák neveletlen kegyeltjének nevezett, minden idők egyik legnagyobb költője. Mestere az eleven és üdén buzogó élcznek, a találó ötletnek, szójátéknak, a sokszor igen alant járó, de mindig genialis comicumnak, a plastikus jellemzésnek, a hatásos ellentéteknek. Ismeri a különböző rangú és rendű embereket, a társadalom és politika félszegségeit s tartózkodás nélkül, rikító szinekben állítja pellengérre képviselőiket, legkiméletlenebbül a democratia nevében garázdálkodó demagogusokat. Pajkos, burleszk jelenetek nagy inventora, az eszközökben nem válogatós. Sokszor trágár, de sohasem ledér; comoediáin egy magasabb erkölcsi komolyság vonul végig, czélja mindig tisztességes, mindig az emberek és viszonyok javítására czélzó. A régi jó idők konservatív híve, a korabeli szócsavaró sophistikának, istentagadó skepsisnek nagy ellensége. A mi darabjainak aeconomiáját illeti, a művészi bonyolítás és cselekvény-központosítás titkát még nem érti; a helyzeti komikum praedominál nála és az egyes jelenetek összefűzése sokszor laza. Annál magasabb fokon áll nyelve és verselése. Dialogusai természetesek, könnyedek, versmértékei művésziek, változatosak. Nyelve a tiszta atticismus egyik legkiválóbb képviselőjévé teszi. – Irodalom: Ujabb kiadása Meinekétől (Lipcse 1860), Blaydestől (Halis Saxonum 1886), Dindorftól (Oxford 1858, a scholionokkal); egyes darabjait magyarázatokkal kiadták Kock, Elmsley, Ribbeck, Wolf, Blaydes, Teuffel, Richter stb. A Madarak kitünő angol bevezetéssel Kennedytől (London, 1874). Magyar kiadás: Papp György: A. Plutusa (Gör. olv. könyvében 1844). Legjobb német fordítása Droysentől (3. kiad. 1880.) Magyar fordítók. Veress Ignácz (Lovagok: Erd. Figyelő 1880 és Nagyszebeni főgymn. ért. 1873/4. Felhők u. o. 1871/2, Latkóczy M. (a Madarakból Magyarorsz. és a Nagyvilág 1876), Vida A. (A madarak, Eperjes 1877). Az egészet lefordította Arany János (Bpest 1880, és Összes művei 7. és 8. köt.) s e fordítás a magyar műfordítás büszkesége. Bevezetésűl A. életét és az egyes darabok ismertető bevezetését P. Thewrewk E. irta. Alapos tanulmányt írt a fordításról Imre Sándor (Bpesti Szemle 1885), Értekezések: Veress Ignácz A. és a Békák cz. vígj. (Pesti kir. kath. főgymn. ért. 1867/8), u. a. A. és munkái rajza (Bpesti Szemle 1868), Boros Gábor: A stasimon A. vígjátékaiban (E. Phil. Közl. 1891), u. a.: A parodos A. vígj. (E. Phil. K. 1890), u. a.: Az exodos A. vígj. (u. o. 1892), Pecz V.: A szóképei (kivonatosan Akad. értesít. 1892). U. a. ’Ta metajorika schmata tou ’AristojanouV (AJhna, 1893). U. a. die Tropen des A. verglichen mit den Tropen des Aesch. Soph. und Eur. (Ung. Revue 1893). Hegedüs István: A görög szellem és Aristophanes (Főv. Lapok 1889). U. a. Ar. Madarai (E. Phil. K. 1897). Kont I.: Aristophanes vallási szempontból (E. Phil. Közlöny 1880). U. a. A mint műbiráló a békákban (u. o.). Minden irányban tájékoztató Kont Ignácz Aristophanese (Olcsó könyvtár 1880). – 2. A byzantiumi a., görög grammatikus és critikus sz. 260 táján. Csakhamar Alexandriába került, a hol Zenodotus és Callimachus tanítványa lett; már élemedett korában igazgatója lett az alexandriai könyvtárnak, valószínüleg Eratosthenes után s 184 táján halt meg. Tanítványai Aristarchus után a leghíresebb grammatikust és critikust tisztelték benne. Critikai jelekkel ellátott kiadást rendezett Homerusból, Hesiodusból; kiváló mértékben foglalkozott a lyrikusokkal, a kiket lyrikus colonok és strophák szerint osztott be, Pindarus költeményeit rendezte és kiadta. Foglalkozott a tragikusokkal is s kiadta Euripidest critikai jegyzetekkel s a tragikusok és comoediaírók (Aristophanes) darabjaihoz bevezetéseket írt, melyek részben ma is megvannak. Munkás volt a lexicographia terén is, különösen a szók jelentésének a dialectologikus különbségeknek pontos megállapításával foglalkozott (egy igen terjedelmes LexeiV czímű munkában). A görög központozás és accentus-jelzés is tőle származik. Töredékeit Nauck gyüjtötte össze. (Halle S. 1848). Szövegcritikai működésének jellemzése Willamowitz-Moellendorffnál (Eurip. Herakles I, 137–153).