Aristoteles

’AristotelhV (118. á. a római Palazzo Spadában, tartása kitünően jellemzi a gondolkozó bölcsészt). Dante igaz jellemzése szerint «mestere mindazoknak, a kik ismerni bírnak,» született Chalcidice macedoni félszigetnek Stagirus (később Stagira, ma Stavro) nevű városában 384-ben Kr. e. Atyja Nicomachus (NikomacoV) II. Amyntas macedoni király orvosa és barátja, korán elhunyt; anyja Phaestias (FaistiaV), gyermekeivel Pellából családi birtokára voult vissza. Proxenus, Nicomachus ifjú barátja Atarneus mysiai városból vállalta el a gyermek felett a gyámságot. A. oly mély hálával viseltetett gyámja iránt, hogy később ennek fiát Nicanort fiává fogadta és leányát Pythiast neki nőül is adta. A. 17 éves korában, 367-ben megy Athenaebe. Az academiában megtalálta az áhított szellemi táplálékot. Bár ez időtájt Plato Syracusaeben volt, azért A. mégis beállt a tanítványok sorába és 20 évet csöndes munkában töltött; a bioV JewrhticoV-ra adta magát, melyet később metaphysikájában eszményi vonásokkal rajzol. Még Plato életében előadhatta a rhetorikát, mert Isocrates elleni polemikus hangja csak ez időre vihető vissza, mert másodszori athenaei tartózkodása alatt Isocrates már meghalt. Plato bámulattal csodálta óriás elméjét: iskolája eszének (mouV thV diatribhV) nevezte és a nagy olvasó (anagnwsthV) czíme mutatja, mily sokat tanult és olvasott. Két különbözőbb irányu szellem nem képzelhető; de azért azon ellenséges hangulatot, melyet ellentétes álláspontjuk miatt a két iskola hívei kiélesítettek, soha sem táplálta maga A. Mindig a legnagyobb kegyelettel gondolt mesterére, sőt első fejlődésében reá oly elragadó hatással volt Plato költői egyénisége és irályával eszményi varázsa, hogy maga is művelte a dialogus műfajt, mely pedig szorosan tudományos irányával ellenkezett. Elhanyagolta a művészi formát és a csupasz igazságot adta elé; ezért Humbolt Vilmos egy felette érdekes levelében (melyet Wolf A. Fr.-hez 1791-ben intézett) nem görögnek mondja. Ez nem áll. Az Asclepiadák ős családjának sarja, de ép e leszármazás jellemző egyéni fejlődésére nézve. E családról Galenus (De anatomicis admin. II.) azt mondja, hogy abban úgy öröklődött a bonczolás mestersége, mint a hogy mások tanulnak olvasni és írni. Plato az ő bölcsészetébe beépítette mindazt, mi eszmetanához bevált, elhanyagolni látszik a temrészetrajzot, mechanikát, physiologiát; Aristoteles felhasználta a Plato előtti iskolák kutatásainak eredményét, és a tudományok rendszerét alapítá meg. – Érthető, hogy Plato halála után, 347-ben az academia élére nem A., de Plato unokaöcscse Speusippus jutott. A. ekkor elhagyta Athenaeit és Mysiába ment Atarneusba, ennek kényurához Hermeashoz, kivel még Athenaeben kötött szoros barátságot. Nemes gondolkodását szépen jellemzi az a tény, hogy midőn Hermeas egy felkelés alkalmával megöletett, megmenté ennek unokahugát Pythiast az Atarnaeusszal átellenben fekvő Mytilenébe s ott vele egybekelt 345-ben. Ezután megy Athenaebe és tanít is a Lyceumban, mit Isocrates egy nyilatkozatából (Panath. XII. 18 és köv.) következtetünk, mert megemlékezik egy iskoláról, melynek feje a szónoklatot megtámadja. Minthogy pedig Isocrates Panath.-a 343/2–340/39 közt iratott, A. nagy valószinűséggel ez időtájt Athenaeben járt és tanított. 343-ban hívja Fülöp Pellába Sándor nevelésére. A tulajdonképeni tanítás 338-ig tart; de Fülöp megöletése és Sándor trónra lépte után elbocsátást nyer és 335-ben 50 éves korába Athenaebe megy és megalapítja iskoláját. Az iskola kezdetben peripato (sétahely) nevet visel, a peripatetikus (peripatein-től) név először Hermippusnál mutatható ki (Kr. e. 200). Ez iskola fölszerelése előképe volt egy egyetemnek. Nemcsak kéziratok, de térképek (PeriodoV ghV), táblák, tudományos eszközök is voltak ott. Ha túlzottnak is kell tartaunk azt a hagyományt, hogy Sándor 800 talentumot adott volna felszerelésekre, mi közel két millió forintot tesz és tiszta képtelenség, bizonyára el volt látva ez iskola természetiek tárával és egyéb eszközökkel. De fontos a szervezet. Az együttes munka szervezésének; tehát a valódi egyetemnek eszméje az egyetemes szellem gondolata volt. A vallásos thiasus (JiasoV) mintájára szervezé. A múzsák cultusa képezte a középpontot; sumpoticoV nomoV-t állapított meg; a résztvevők eranoV-szal (kilencz obulus) járultak a közös költségekhez; az idősebbek a rendre ügyeltek föl; az archont maga A. szemelte ki. A problemák felvetésével nem bírt kifáradni, a tudományos kérdések megoldásához szükséges anyagot gyűjtötte vagy még inkább gyűjttette. Egyes szakokat barátaira bízott, és az ő feljegyzéseit rendelkezésükre bocsátá. A ránk maradt iratok alkatelemei visszavihetők e keletkezésre: végleges alakot A. nem egy műve csak halála után öltött. Előadásait nem szánta kiadásra; ezért találjuk nála az en toiV ekdedomenoiV kifejezést (peri poihtichV p. 1454, 6. 18). Sándor halála után a macedoni matoecusnak mint minden macedoni érzelmü polgárnak veszélyessé vált az Athenaeben való tartózkodás. Elmés megjegyzés szerint sok a füge Athenaeben, ezzel czélozván a sycophantákra. Istentagadás (asebeia) vádjával föl is lépett ellene Eurymedon hierophanta. Chalcisbe menekült Euboea szigetére, «nehogy alkalmat adjon az athenaeieknek, hogy másodszor is szentségtörtést kövessenek el a philosophia ellen.» Itt tanító tevékenységet nem fejthetett ki. Nem sokára meghalt gyomorbajban 63 éves korában Kr. e. 322-ben. Diog. Laërt. megőrzé végrendeletét, mely megható módon gondoskodik leányáról Pythiasról, fiáról Nicomachusról, fogadott fiáról Nicanorról és második nejéről Herpyllisről; rabszolgái közül nehányat szabadon bocsátott, másokat megjutalmazott. Kimért, előkelő modoráért, metsző, erős itéleteiért sok ellensége volt; de mindazok iránt, kik iránta jók voltak, örök mély hálát érzett. Plato iránti kegyeletét szépen őrzi meg az Eudemushoz írt elegiának e sora: androV on oud ainein toiV kakoiV JemiV (egy férfiú, kit a hitványoknak joguk sincs dicsérni). Még később is, mikor önálló iskolája meglehetős ellentétben állt a Platóéval, az academiával közösen vallott tételekről így nyilatkozik «mi tanítjuk.» A.-t stagirusi polgártársai heros gyanánt tisztelték és emlékére ünnepet is ültek ’Aristoteleia czím alatt. Szobra állott az iskola Museumában, egy másikat Sándor Athenaeben állíttatott. Egy Delphiben állt, egy a konstantinápolyi Zeuxippusban, de hiteles szobor képe nem maradott ránk. – A. műveinek története mint egy jelképezte szellemének művelődéstörténeti hatását. Eltemették, majd fölfedezték. Bölcseletét is a középkor eszközül használta a maga kijelentett igazságainak logikai formába öntésére, de meg nem érté. Az arabok közeledtek az A. bölcsészet empirikus jellemének felfogásához, a renaissance sejté meg mélységét, de az újabb positiv bölcsészet, a természettudomány vívmányaival fölfegyverzett gondolkodás értette meg a maga mivoltában és tanulta megbecsülni még fogyatkozásaiban is. Elég az újabb aesthetika dramaturgiai kutatásaira hivatkoznunk, melyek a. költészettanához fűződnek; elég az érzéklésről felállított és sokszor homályba burkolt észrevételeire utalnunk, melyek az ismeret alapjául a tapasztalatot teszik és mégis az érzéklés critikáját tartalmazzák. Kimondja: nem kell egy általános elvet tisztán a logikából merítenünk, hanem azt kell bizonyítanunk, hogy minden tényre alkalmazható; mert a tényekben kell az általános elveket keresnünk, ezeknek pedig mindig meg kell egyezniök a tényekkel. (De animal. motoine I, 698). Az indutció nagy mestere, ki kisérletek alapján a mozgás erejét a szívbe helyezi, ki az állatok nemzésére nézve physiologiai buvárlatokra hivatkozik és kimondja, hogy «a mesterség akkor kezdődik, midőn a tapasztalatok nagy tanából egy oly általános fogalom képeztetett, mely minden hasonló esetet magában foglal.» (Met. I, 1). De azért ugyan ő az emberi haladás legmagasabb fokát az elméleti elvont gondolat világban keresi, ki az istent is oly elvont valónak tartja, ki önmagánál alsóbb dologra nem gondolhat, maga magát mint a tökély legmagasabb fokát gondolja és örök, háboríthatatlan nyugalomban él. Isteni életnek tartja az elmélkedést, mely minden gyakorlati czél nélkül a dolgok okát fürkészi. Megteremti a logikát és kijelenti, hogy az általánosból levezető okkötés a természet lényegéhez közelebb fekszik mint az inductio utján való, mely csak hozzánk van közelebb (Analyt. Prior. II, 24). Nem elégszik meg a dolgok magyarázatánál a «oti»-val: hogy valami hogyan, mint van; de a dieti-t tartja magasabbnak, hogy valami miért van úgy. Ez oldalról a mai positiv bölcselők szigorú critikáját hívta ki, mert a subjectiv metaphysikától ő sem bírt megszabadulni és az inductió alapfeltételét: az egyes logikai elemek igazolását elhanyagolta. Plato eszmetanát el nem fogadta, az eszmék prioritását tagadta, de azért fölállítá a dunamiV, a tehetség és az energeia közt azt a viszonyt, hogy a lehetség objectiv valóságában hitt, mi közel jár az eszmék objektiv létezéséhez. Tökéletesen igaza van Gerckének (Pauly-Wissowa lexiconában p. 1023), hogy «A. annyira beleélte magát a Plato eszmélettanába, hogy ő az idea-kat nem törölte, de módosított alakban eidoV-szá változtatta és ez eidoV az ő bölcselmi meggyőződésének alaptényezőjévé vált.» Leghitelesebbnek mondható műve: a metaphysika a létezés három elemét: a lehetséget, anyagot és alakot fokozati viszonyba hozta, az energeia: az ős erély, majdnem a mai világnézet elpusztíthatatlan erélye, indítja meg a folyamatot és a minél tökéletesebb eidoV élén az ember áll, kinek értelmi képessége az istenség és az öröklét szikráját tartalmazza. Míg minden természeti lélek a megfelelő szervezet tökélyes kifejlése (enteleceia), addig az emberi lélek valami a testtől független elemből is áll, az aetheri elem, miből a csillagok is alkotva vannak. De anima III, 5. 2. Az emberi lélek két elemből áll: cselekvő és szenvedőből. Amaz enyészhetetlen. És itt e ponton kelt kételyt. Ugyanis kimondja a híres tételt, hogy az érzéklés a tudás alapja: az érzéklés nélkül: mi lesz az activ lélek? Van-e egyéni halhatatlanság? Averroës úgy értelmezi A.-t, hogy nincs, Szt.-Tamás hogy van. És tényleg mindkettő bebizonyítható A. lélektanának és metaphysicájának egyes részeiből. Oly magasra helyezte az emberi szellemet, oly közel rokonságba hozta istennel, hogy habár a Plato szerint praeexistentiával biró és visszaemlékezés útján tanuló lélek külön életében kételkedett is, a természeti világ fokain ugyanoda emelkedett, hová Plato a platonikus szerelem híres létráján. A metaphysikában elragadtatással szól a bölcsészetről, mint azon tudományról, mely maga-magáért keresi a tudást: ez pedig isteni tulajdon. Ha isten oka és kezdete a dolgoknak: ez ok és kezdet tudása az isteni öntudat részesévé teszi a szellemet. Mi messze van e felfogás a de sensu cz. művében az érzéklések physiologiai kutatásától, hol az egyes érzékek mivoltát egyes természeti elemekből származtatja! Erkölcstani álláspontja szintén a középszerben, a mértékben keresi az egyes erényeket (a bátorság a vakmerőség és félénk óvatosság mérséklésében áll), politikájában hajlik a mérsékelt egyeduralomhoz és a tényleges történetileg kifejlődött kormányformákat a tiszta democratia, aristocratia és monarchia elfajulásainak tartá; a költészet tanában a Plato államának túlvitt követelésével szemben, hogy a művészetek az erény, az állami nevelés eszközeivé váljanak, a drámai hősök tévedéseiben és bukásaiban találta meg az általa oly pregnans értelemmel felruházott catharsis: megtisztulás erkölcsjobbító hatását; a rhetorikában polemikus hangon szól Isocrates irányáról, mely a szónoki beszéd lexiV-ét: a nyelvezetet oly aggodalmas részletessgégel dolgozta ki, de azért Plato követelését, hogy a szónoknak tiszta és bölcselmileg is annak ismert igazság hirdetőjének kell lennie, nem fogadja el és a rábeszélést a valószínűség megengedésével gyakorlati ügyességgé törekszik fejleszteni. E tekintetben csak rhetorikája 2-ik könyvébe szőtt topikájára hivatkozunk, mely a tapasztalati lélektan legértékesebb fejezetének tekinthető. Tehát mindenütt a bonczoló elme birálata, a búvárkodó tudós aprólékossága és mégis az egyetemes szellem hatalma nyilvánul. – Diogenes Laërt. V, 22–27. 146 művét sorolja föl, melyek mintegy 400 könyvet tettek volna. E jegyzék nem felel meg annak a mintegy 40 műnek, melyek a mi Aristotelesünket alkotják. Valószínű, hogy e catalogust Callimachus gyámgyermeke Hermippus készíté (kr. e. 240–210). Ez képezheté az alexandriai könyvtár állagát. Egy másik jegyzék a peripatetikus Andronicusra vihető vissza, ki Cicero korában az újonnan fölfedezett A. kéziratok alapján rendezte és kiadta A. hagyatékát. Ugyanis A. a maga iskoláját Theophrastusra bízta, kinek halála után az ő könyvtárával együtt A. művei ascepsisbeli Neleus birtokába jutottak .Ennek örökösei a könyvszerzési mániába esett Attalidák elől egy pinczébe rejték, honnét Kr. e. 100-ban kerültek napfényre és a teosi Apellicon kezébe jtottak, majd e várost Sulla meghódítván, A. iratait Rómába vitte, hol Tyrannion felfogva e könyvtár óriás becsét Andronicust buzdítá a kiadásra. a. ez újabb kiadására vihetők vissza a mi kézirataink. Andronicusig csak népszerű műveit olvasták vagy legalább is sak azokat, melyeket maga adott ki. Ezekben még a dialogus forma lehetett a túlnyomó. E formának nyomát felfedezhetőnek vélik a metaphysica első könyvében Rh. Mus. XXX. 481), mit Diels, A. e kitűnő ismerője méltán tagad. A. dialogusai még czím szerint is csatlakoztak a Plato-féle dialogusokhoz. Menexenus, Symposium, peri politicou, Gryllus (Cenophon fiáról így czímezve ily dialogusok. Legjellemzőbb az Eudemus (peri ychV), melyben Eudemus álmához fűződik a lélek halhatatlanságának bebizonyítása. Eudemus azt álmodja, hogy haza megy és ez álom a halál útján teljesedik be. E dialogus ép úgy bizonyítja, mint Plato Phaedonja, hogy a lélek nem pusztán harmonia. A protrepticoV a bölcsészet tanulmányozására lelkesít. Ennek alapján írta Cicero Hortensiusát. E dialogust nagyon kedvelték az ó-korban. Cicero epist. ad fam. IX, 23. a de Oratorét A. szellemében írott dialogusnak állítja és a Top. 1, 1–3. beszél az a. nyelvének kibeszélhetetlen édességéről. A. dialogusainak töredékeit kiadta Valentin Rose. A. Pseudepigraphus cz. alatt (megjelentek a porosz akadémia nagy kiadásának V. kötetéhez 1870-ben). Rose bebizonyítja, hogy ezek vagy ifjúkori művei, vagy hamisítások, mert a mi ránk maradt, nem méltó arra a dicséretre, melyet Cicero ráhalmoz. Méltán czáfolta tehát Diels Bernaysnak azt az állítását (Die Dialoge des A. in. ihrem Verhältniss zu einen übrigen Werken. Berlin 1863), hogy az úgynevezett exwtericoi logoi ép e dialogusok voltak. Teljes igazsággal bizonyítja be Diels, hogy ez exwtericoi logoi az iskolán kívül tartott fejtegetéseit tartalmazzák A.-nek szemben az akroamaticoi l.-jal, melyeket szűkebb körben tanítványai előtt tartott. Azt a felfogást, hogy az exwterikoV ellentéte az eswtericoV-nak már a renaissance megczáfolta és ezzel ledönté a középkor mysticismusra hajló nézetét A. titkos tanairól. A neve alá csusztatott theologumena mind hamisítvány. Ebből is láthatni, hogy A.-t újra föl kellett fedezni. Aperi poihtwn cz. dialogusa úgylátszik kiadatott (a p. poihtikhV 15 idézi). Czíme után ítélve a későbbi korból keletkezik: ’AlexandroV h uper apoikwn és p. basileiaV. Nissen ez utóbbit felfedezni vélte egy arab levélben (Rh. Mus. XLVII, 180). A p. eugeneiaV-t már Plutarchus kétségbevonta. A ránk maradt irodalmi hagyatéka több helyt az együttes munka nyomait viseli magán. Maga hivatkozik Theodectesre rhetorikájában (III, 9, p. 1410. 2); az ethikában munkatársa Eudemus és Theophrastus volt; a politica és oeconomia szerzősége már az ó-korban vita tárgya volt, hogy A.-é vagy Theophrastusé. A növény- és ásványországot Theophrastus tette tüzetes kutatás tárgyává. A 158 alkotmány gyűjteménye többek munkája lehet. e gyűjteményből az újonnan fölfedezett peri ’AJhnaiwn politeia valószínűleg magának A.-nek műve és ki is adatott. Keletkezése körülbelül 329/18-ra esik Kr. e. Meg kell említenünk még előkészítő munkáit, melyek inductiv módszeréhez híven a rendszeres művel alkotásához az anyagot szolgáltatták. Ilyenek grammatikai észrevételei: , ’Aporhmata ’Omhrika (nyomai a rhetorika 3-ik részében), Didascaliai, PuJonicai, upomnhmata istorika. De legérdekesebb az ily munkák sorában a problhmata, mely 38 czím alatt nagyobbára természettudományi fejtvényeket vett fel. Prantl (Abh. der philos. philol. Klasse der Bayer. Akademie 1852) kimutatja, hogy a feleletek néhol antiaristotelikus jelleggel bírnak és azt a védelmet állítja föl, hogy a problemát A. veté föl, de a feleletek nagyrésze az ő iskolájának műve. Cicero korában már 70 könyvet számítottak. – Rendszeres műveit az aristotelesi módszer szellemében a következő sorrendben sorolhatjuk föl: 1) Logikai munkák, melyek később (VI. századtól fogva) organon gyűjtő név alatt szerepeltek. E név már topika VIIII, 14, 3. előfordul, hol a logikát ou mikron organon proV gnwoin-nak hívja. a) Kathgoriai. A középkorban oly nagy szerepet játszó tiz kategoria (állomány, mennyiség, minőség, viszony, cselekvés, szenvedés, hol, mikor, helyzet, állapot). Azon ellenmondásból, mely előfordul e munkában a prwth és deutera ousia-ra nézve A. valódi műveiben látható felfogással szemben (itt első valóságnak az egyént, másodvalónak a nemet, az egyetemest nevezi, holott a metaph. VI, 7, 4. XI, 18. az egyetemes az első valóság), azt következtethetni, hogy egy későbbi ecletikus műve; b) p ermhneiaV vagyis a mondatról: a mondattan és logika kapcsolata, mely a formalis logika kifejlődésére lökést adott, szintén aligha A. műve; c) analutika protera és ustera ’két-két könyvben: az ismeret kérdéséről, alapvető és valódi mű, habár a bevégzetlenség benyomását is teszi ránk; d) topika, nyolcz könyvben, a sophisták vitatkozási módszerében irva, az aristotelesi dialectika alapelveit tartalmazza. Ennek kilenczedik könyvét alkotja Waitz szerint e) sojistikoV elegcoV, a hamis következtetésekről. 2) Természettudományi művek: a) jusich akroasiV, 8 könyvben. A világmagyarázat aristotelelesi tényezői: anyag és képesség, alak és bevégzettség (enteleceia), a czél, az ok, a járulék e műben vannak legszabatosabban kifejezve. Hegel méltán nevezte e művet a physikai metaphysikájának; b) peri ouranon 4, peri genesewV cai jJoraV 2 könyvben: az első műben mondja ki meggyőződését a világ örökkévalóságáról és ezzel az arab bölcsészetre tett nagy hatást; c) uhcanica problhmata, melyet Vitruvius a de architectura cz. művében gyakran használt. Rose tekintettel e mű gyakorlatias jellemére, elvitatja A.-től; e) anemwn JeseiV kai proshgoriai, ez csak kivonat A. peri shmeiwn cz. művéből. A természettudomnáyi munkák közé sorozhatók még p. twn anatomwn, melynek az alexandriai korban még 7 könyvét ismerték; p. trojhV, aptici. astrologika és p. thV tou Neilou anabasewV. 3) Természetrajzi művek: a) ai peri zwwn istorias, 10 könyv. Szól egy rövid áttekintés után az állatok részeiről (I, 7–IV, 7), származásáról (V–VII), életmódjáról és táplálkozásáról (VIII). Jelen alakjában az egyes részek összefüggése lazább, sem hogy különböző áthelyezésekre ne adott volna okot. Mondhatni ugyan e részeit tárgyalják az állattannak, b) peri zwwn moriwn, 4 könyvben; c) peri zwwn genesewV 5 könyvben. E körbe vonható d) peri ychV is, mert A. a lelket a test enteleceia-jának fogta föl, de egyszersmind a magasabb szellemi élet székhelyének. E mű a legmélyebb meghasonlást idézte elő az A. magyarázók közt, mert azon kérdést, hogy a nouV poihtikoV és paJhtikoV közt minő a viszony és hogy különválik-e a lélek a testtől, megoldatlanul hagyta; e) ide tartozik 11 kisebb értekezés, melyek Parva naturalia közös czím alatt foglalnak helyet. Szólnak az érzéklésről és érzékelhetőkről, emlékezésről, álomról és ébrenlétről, az álmakról és az álomjóslásról, hosszú és rövid életről, ifjú és öregkorról, életről és halálról, a lélegzésről; f) peri akoustwn és g) p. Jaumasiwn akousmatwn. Az utóbbi megemlékezve Dionysius sophistáról (3 f. p. 808 a 16), ki Hadrianus császár idejében élt, nyilvánvalóvá teszi nem hiteles eredetét. Az előbbi szoros kapcsolatban áll a h) peri cpwmatwn-nal, mely Brandis gyanítása szerint a peripatetikus Strabon műve; i) p. yutwn; k) p. kosmou nem hitelesek. 4) Szorosan bölcsészeti művek: a) ta meta ta jusika. E czím nem Aristotelestől származik. Ő prwth jilosojia-nak nevezi; paedagogiai szempontból helyezték a kiadók a physica után, mely a proteron proV hmaV-t tárgyalja, míg a metaphysica tárgya a proteron th jusei. A–N számjegyekkel jelezve különböző hitelességű részekből áll. Érdekes e műben az első könyv bevezetése, mely a bölcsészeti rendszerek leszármaztatásával foglalkozik. Így a. a bölcsészettörténet atyjává lett. E művében tárgyalja a világ-alkotó négy elvet: ulh, eidoV, to kinoun, to ou eneka, (anyag, alak, mozgató erő és czél). Egy kép megvilágítja fölfogását. A növény magva potentialis növény, de növény nélkül létre nem jöhet; a világ azért örökkévaló, mert a lehetőség megelőzte a valóságot (met. VIII, 1–11); b) hJika Nikomaceia, 10 könyvben egyik remeke az antik irodalomnak, melynek még két átdolgozását bírjuk: az c) hJika Eudhmeia és az d) hJika megala 2 könyvében. Eudemus Rhodusból származott, A. nagyon kedvelt tanítványa volt, ki őt túlélte. Alapelve, hogy az erény nem önálló erély, de valami középszer, melyet a lélek erélylyel bír elérni; a boldogság nem a kéjben, nem külső jóvoltban, de a szellem gondolkodó és cselekvő tevékenységében rejlik. 5) Politikai és közgazdasági művei: a) politika, 8 könyvben. A kormányformákról szólván, eszményi államnak azt tartja, mely az aristocratiának a szó erkölcsi értelmében uralmát biztosítaná. E művét sem dolgozta ki A. egyöntetű egészszé. Christ azt gyanítja, hogy külön önálló művekből Theophrastus alkotott egy egészet. E politicát A. bizonyára 338 után írta, mert megemlíti Fülöp meggyilkoltatását. Minthogy VIII 7. a poëticát kilátásba helyezi a rhetorika pedig e művet már idézi, holott a rhetorika II, 23 alapján legkésőbben 33-ben iratott, a politika keletkezése az A. irodalmi pályájának tetőpontjára helyezhető. b) Hatalmas gyűjteményt alkotott az a 158 alkotmnáy, melyet politeiai cz. alatt idéztek, mely csak jelentéktelen tördelékekben maradt ránk, de egy újabb lehet a British Museum papyrusai közt, mely a politeia ’AJhnaiwn-t tartalmazza, nem remélt világot vet e politeiai mivoltára. Nagyszabású irodalom fejlődött ki a mű hitelessége, értéke felől, kitünő áttekintését adja Sandys, 1893-iki londoni kiadásában, magyarázatát Willamovitz A. und Athen. Berlin 1893. Kaibel: Stil und Text dr ’AJ. pol. Berlin 1890. Schöffer: Bursian Jahresb. LXXV. ma már eldöntöttnek tekinthető, hogy a p. ’A. egy még A. életében kiadott befejezett mű, mely körülbelül 329/18 tájt látott világot, tehát A. fennmaradt művei közt a legutolsó termékek közé tartozik. Főként a Draco és Solon törvényhozása nyer út megvilágítást; c) oikonomika, 3 könyvben, nem hiteles. Susemihl, e mű legújabb kiadója, keletkezését 250–200-ra teszi Kr. e. 6) Rhetorikai és poetikai művek: a) tecnh rhtorikh, 3 könyvben. Az első kettő a szónoki bizonyítás lényegét magyarázza meg, a szónoki beszéd fajait, a művészi és művészietlen érveket tárgyalja, kitűnő topikát ad; a harmadik könyv pedig kitűnő stilistikának tekinthető egészen eredeti észrevételekkel úgy a mondat alkotás mivoltára, mint a beszéd elemeire nézve, és érintkezik a poetikával; b) tecnhV thV Qeodektou sunagwgh, melyet Qeodekteia cz. alatt idéz rhet. III, 9. p. 1410, 2, rhetorikai előadásait tartalmazza, melyeknek kiadását Theodectesre bízta; c) rhtorikh proV ’Alexandron nagy valószínűséggel Anaximenes műve; d) peri poihtikhV. Korszakalkotó kis munka, melynek végéről hiányzik a 6. fej.-ben hátrább utalt kiegészítés a comoedia sajátságairól, a rhet. I, II és III, 18-ban érintett kutatása a nevetségesnek, melyet Bernays a peri kwmwdiaV-ban vélt felfedezni. A hires catharsis, melynek psychico-hygienikus jelentéséről óriás mérvü irodalom fejlett ki, szintén csak érintve van. Egyes fejezetek, mint az epos és tragoedia egybehasonlítása, a tragikai hős jellemének megállapítása, az újkori dramaturgia alapját képezték és Shakespeare tanulmányozása útján újabb megerősítést nyertek. Lessing leghatalmasabb fegyvere a franczia classicismus ellen A. p. poihtikhV-e volt. 7) Költői munkája a Hermeashoz intézett fenkölt hymnus az erényről, a peploV cz. alatt neki tulajdonított 58 pár verset legfelebb ő gyűjté egybe. Neve alatt szerepel még öt nem hiteles levél. – Az aristotelesi bölcsészet tanulmányozásának 7 korszaka van: 1) A classikus commentatorok: Boëthius, Damascenus Galenus, Themistius. Leghíresebb Alexander Aphrodisiensis Septimius Severus alatt. 2) A bagdadi kalifák fordíttatják arabra. 3) Avicenna, Averroës. Mozes Maimonides Spanyolországba ültetik át. 4) Aquinói Tamás a scholastikus magyarázat megalapítója. 5) A renaissance ismeretlen műveit kiadja. 6) Baco jelentőségét fogja föl és ép a scholastika ellen az újabb positiv irány úttörőjéül tűnteti föl. 7) Lessing, Hegel és a nagy német bölcsészek kutatása a philologia forrástanulmányaival kiegészítve mutatja be A.-t a maga valódi világításában. – Legfontosabb kiadása a berlini akadémia aegise alatt az Imm. Bekker-é 1831–1870, 5 kötetben (az első kettő a szöveget, a 3-ik latin fordításokat, Pacius, Argyropylus. Bessarion fordításait, a 4-ik scholionokat Brandis, az 5-ik a töredékeket Val. Rose szerkesztésében tartalmazza; a franczia Didot-féle kiadást Dübner, Bussemaker és Heitz rendezték 1848–1874. A scholionok újabb kiadása indult meg Torstrick és ennek halála után Diels szerkesztése mellett. Megemlítendők: Ed. princeps. Aldina 1495–1498, a Biponti kiadás, Buhletól 5 K. 1791–1800. Fontosabb műveinek magyarázatos kiadásai: Organon, Waitz Lipcse 1844–6; de anima. Trendelenburg Jena 1833; politica, Susemihl 1872; de arte poët, Vahlen, Susemihl; a rhetorica, Spengel; Eth. Nicomachea, Ramsauer. Kitűnő indexet készített a berlini kiadásban Bonitz. A töredék irodalomra nézve nagyszabású V. Rose munkássága. Szép munka tőle: De A. librorum ordine et auctoritate, 1863. Bernays: Zwei Abhandlungen über die arist. Theorie des dramas Berl. 1880. A metaphysikára nézve kitűnnek Bonitz, Ravaisson és Christ tanulmányai. A magyar irodalomban A.-szel legbehatóbban Kis János, Hunfalvi Pál, Haberern Jonathan, Schwarcz Gyula, Silberstein Ötvös Adolf foglalkoztak. Kis János lefordítá az erényre írt paenját (Pest 1825); Rhetorikáját (Kisfaludy Társ. Évk. VII. 1846). Hunfalvi Pál: A költészetről (Kisf. Társ. Évk. III. 1842), Haberern: A lélekről, Pest, 1865; politikája, 1869; ethikája, 1873: Mutatványok A. fordításából M. Ak. ért. 24. 1868. Schwarcz Gyula, két tanulmány a p ’A.-ról Akad. Ért. XI, 3 1890 és u. o. XI, 5. Elvitatja Aristotelestől e fontos munkát. Államtudományi szempontból birálja két német művében (Die Staatsformehlehre des Aristoteles und die moderne Staatswissenschaft Lipcse, 1884 és Kritik der Staatsformen des Aristoteles Lipcse 1891). Silberstein a költészettant fordítá le és behatóan méltatja. Ugyan-e mű fordítását adja Geréb József Olcsó könyvtár 287. sz. alatt, bevezetéssel látva el.