Triton

Tritwn (a «zajló«, a «zajgó»), tengeri istenség. Szülei Posidon és Amphitrite (ritkábban Celaeno, Tzetzes, Lycophr. 886). Velök együtt lakozik a tenger mélyében (Aegaeben, Hom. Il. 13, 20) aranyos palotában. Hes. theog. 931 skk. Apollod. 1, 4, 6. Más hagyományok szerint hazája a Középtenger, sőt a róla elnevezett lybiai tó. Ap. Rhod. 4, 1552 skk. Orph. Arg. 337. Tzetzes, Lyc. 34. 754. Hdt. 4, 179. Innen indul körútra a tengereken, hol saját kedve szerint, hol pedig Posidonnak parancsára. A költők és írók kedvökre kiszinezték T. alakját és életét. Kísérői tengeri paripák és vizi szörnyetegek (Ov. her. 7, 50. Claudian, 28, 373. Cic. n. d. 1, 28), hangos trombitája csigaalakú tengeri kagyló, mellyel hol a zajló tengernek parancsolja, hogy elsimuljon, hol pedig az istenek ellenségeit (pld. a Gigasokat) rettenti haragos riadóval. Ov. met. 1, 333. Hyg. astr. 2, 23. Ugyanazért mellékneve concha canens, canorus, hputhV. Paus. 8, 2, 3. Mosch. 2, 20. Verg. A. 10, 209 skk. Ov. met. 2, 8. Plin. n. h. 9, 5. Lassankint a T.-ok meg is sokasodnak, másodrendű mythologiai alakok lesznek belőlük, a kik a főisteneknek utjokban segédkeznek. Ezeket aztán különfélekép írják le, de az egységes alapgondolat mindig ugyanaz marad; mindenkor felemás lények: felül ember, alant hal. Ennek a felemás természetnek felelnek meg testi tulajdonságaik: a zöldszínű haj, a finom, de nagyon kemény pikkely, mely testüket borítja; fültövön fejlődött kopoltyúk, széles állati szájuk, tengerzöld szemük. Kezük, ujjaik, körmeik durvák, akár a kagylóhéj, testük láb helyett halfarkban végződik, a mely hasonló a delfinekéhez. Paus. 9, 21, 1. Orph. hymn. 23, 4. Plin. n. h. 36, 4, 7. Akad olyan felfogás is, a mely szerint a T. derékig ember, derekon alul kétágú halfarkas lény. Ap. Rhod. 4, 1613. Jellemző velejárója azonban mindenkor a kagyló trombita. Megesik végül az is, hogy a fentebb vázolt alakhoz két lóláb járul, melyek a T. testéhez elül függednek, s az így előállott lényt Centaurotritonnak vagy Ichthyocentaurusnak hivják. Tzetzes, Lycophr. 24, 886. 892. A föntebbi mythusok kiegészítéséül említendő, hogy T. az Argonauták kalandjában mint jótékony deus ex machina fordul elő, a ki nekik Euryplus alakjában megmutatja az utat, miért is Iason az előtte akkor még ismeretlen istennek áldozatot mutat be. Ap. Rhod. 4, 1582–1622. Ez akkor történik, mikor az Argonauták a Tritonis tóból a tengerbe vezető utat keresik. T., a ki az áldozat után igazi alakját veszi fel és erős kézzel taszítja az Argo hajót a tengerre, tulajdonképen Athena Tritonisnak mellékalakja, tehát egy boeotiai Apollo, a kiről még Corinna (fr. 29) azt énekelte, hogy ő tanította Athenát fuvolázni. Hogy aztán ebből az istenből mint lett a föntebb vázolt tengeri daemon, annak a művészet a megmondhatója, mely nyilván keleti csapáson haladt és azután döntő hatással volt a mythusképződésre és mythusalakulásra. A keleti hatás kétségbevonhatatlan; akár Dagont és Drecetót, a halistenségeket, akár Oannest (Ea, l. Babylonia) vegyük eszünkbe. Azok a szakállas daemonok, a kikkel Hercules a fekete-alakos vázaképeken küzködik, egyenesen a keleti halistenségekre emlékeztetnek (jellemző példájuk Baumeister, 3, 1961. ábra). Mivel ennek a jelenetnek a feketealakos vázákat megelőző irodalmi hagyományban nyomára nem akadunk, nyilvánvaló, hogy a tengeri (halfarkas) isten alakja a művészetből hatolt be az irodalmi hagyományba. A vázaképeken kívül, melyeknek mesterei rendkívül szivesen foglalkoztak T. és Hercules harczával (az Annal. 1882. évf. 65 művet sorol fel), megtaláljuk azt az assusi reliefeken is (Baumeister, 1, 339. ábra, a hol azonban T.-t még tévesen Nereusra magyarázzák). Az assusi relief elrendezése még olyan, hogy a haltest és embertest egymásba olvadása nem látszik. Ezt a problemát csak a fejlettebb művészet oldotta meg, még pedig hasonlóan a Centaurusokat tárgyaló képek felfogásához. A felső test teljesen emberi, az alsó végtagok kettős halfarkban végződnek, s míg az utóbbi a dolog természeténél fogva tisztán jelképessé válik, a felső testre a nagy mesterek addig pazarolnak mindent, a mi szép és fenséges, a míg végre előáll Scopasnak ideális T.-ja (Museo Pio-Clem. 1, 34), tulajdonkép vizi Satyrus a javának legjavából. Mert Satyrusra vallanak a hosszúkásan kihegyezett fülkagylók, még inkább pedig az arcznak félig szenvedő, félig szenvedélyes kifejezése. Mintha a hajós ember öntudatlan vágyódása tükröződnék ezen az arczon, vágyódás a szárazföld örömei után, melyektől önmagát elzárta. És ez az emberszabású T. bár időnként kissé elnagyolva, mégis irányadó maradt a későbbi művészetben. Női alakitásai is akadnak (Philostr. imag. 2, 18), sőt egész T.-családok is (egy szép amethystgemmán, Baumeister, 3, 1963). A nemes typusu T.-fej átszármazik az Ichthyocentaurusokra is. Szép példája ennek a nymphát rabló Tr. (841. á., márványcsoport a római Vaticanóban), hol a tengeri isten feje határozottan a Scopas iskolájára vall. Hogy ez a csoport a művészet más ágaira is (jelesül a toreutikára) nagy hatással volt, mutatják a polgárdi tripus díszítései (a 841. á. a Polgárdiban Fejérmegyében talált és jelenleg a M. N. Muzeumban levő ezüsttripus egyik lábának fejdíszét mutatja, mely egy Tritont ábrázol rajta ülő Nereisszel; késői császárkori munka k. b. a Kr. u. 3–4. századból). Igy vonult be Scopas szelleme a római provinciákba. A szakszótárak czikkelyein kívül l. a következő műveket: Vater, De Tritone et Euphemo (Kazán, 1849). Brunn értekezése, Verhandl. der Innsbrucker Philologen-Versammlung, 1874, 43 skk. ll. Dressler, tr. u. die Tritonen (Wurzen, 1892).