Typhoeus, Typhon

TujewuV, TujwV, Tujawn, Tujwn, förtelmes és veszedelmes őskori szörnyeteg, a kit hol úgy tekinthetünk, mint a förgetegnek megszemélyesítését, hol pedig mint annak a gőznek és romboló tűznek képviselőjét, mely a tűzhányókon által a földnek méhéből előtör. Egyénisége az idők folyamában változik, változik az alakja is, de mindig nagy, hatalmas, félelmetes. Homerusnál (Il. 2, 781) Ciliciában, az Arimi (l. ezt) földjén porba sujtva lakik, a hová őt Zeus villámai száműzték. Hesiodus szerint (theog. 306 skk. 820 skk.) Gaeának és Tartarusnak legkisebb fia, a kit a földanya a felett való elkeseredésében szült, hogy a Titanok vereséget szenvedtek. Nagyon érdekes, de magában álló hagyomány a homerusi hymnusoké (in Apoll. 307), mely szerint T.-t Hera szülte nemzés nélkül a felett való haragjában, hogy Zeusnak fejéből Pallas Athene pattant volt ki. Külsejének rettentőségét a költők versenyre kelve fokozták egészen a képzelet legszélső határáig. Szinte előttünk áll a szörny, a melyből lassankint óriás fejlődik. Kerek száz sárkányfeje van, a melyek torkukból tüzet szórnak. Pind. Pyth. 1, 31. Od. 4, 12. Az egyes fejek tele vannak iszonyú tekintetű szemekkel, a kígyónyelvek sziszegése rettenetes bömböléssé fajúl. Majd ismét úgy látjuk, hogy felül emberalakja van, fejével a csillagokat verdesi, kiterjesztett karjaival elér Kelettől Nyugatig, testét szárnyak fedik, kezei és alsó végtagjai sárkányalakra végződnek. Apollod. 1, 6, 3. Anton. Liber 28. Manil. astron. 582. S a milyen iszonyú magas, olyan iszonyúak azok a lények is, melyek tőle származnak. Echidnával kötött frigyéből ered Orthrus, a mesés kutya, a Cerberus, a Chimaera (vagy a Sphinx, Apollod. 3, 5, 8), a mesés nemaei oroszlán és a lernai hydra. Hes. theog. 306 skk. Apollod. 2, 3, 1. 5, 1. 10, 11. Ugyancsak tőle származnak a veszedelmes és káros szelek, nemkülönben a Harpyiák (Typhonides, Val. Flacc. 4, 428). Elbizakodva szilaj erejében Zeusszal is szembeszállott a világ uralmáért, de küzdelme kudarczczal végződött. Zeus lesujtotta és az alvilágba száműzte. Egyes költők hagyománya szerint (például Pindarus, Pyth. 1, 15. Ol. 4, 5) az Aetna hegye alatt fekszik és óriási erejű lehelletével okozza a kitöréseket. Böckh ad Pind. Pyth. 1, 13. Aesch. Prom. 351 skk. Ov. her. 15. 11. fast. 4, 491. Más hagyományok is vulcanikus tájakon keresik T. számüzetésének helyét, így pld. Phrygiában, Lydiában, Boeotiában. Schol. Pind. Ol. 4, 11. Pyth. 1, 13. Későbbi hagyományok szerint Zeusnak és a többi olympusi istennek küzdelme T.-szal nem folyt le olyan gyorsan, mint föntebb jeleztük, sőt nagyon is változó szerencsével. Az olympusi istenek Zeus kivételével nem birtak T. rohamával, menekültek és Aegyptusba futván, részint elrejtőztek, részint állatokká változtak. Csak Zeus állott ki a síkra és bátran szórta villámait, serényen forgatta a gyémántos sarlót. De hasztalan, T. kicsavarta kezéből a sarlót, kezén-lábán elvágta az inakat, aztán pedig Ciliciába foglyúl vitte magával. Ciliciában letette a Corycium nevű barlangba és őrül egy sárkányt állított a barlang bejáratához, míg az inak odabenn egy medvebőrbe takarva pihentek. Ámde akkor Hermes és Aegipan elcsenték az inakat, Zeushoz lopóztak és nagy titokban visszatették testébe. Ilyenformán Zeus megint erőre kapott, kocsira ült, melyet szárnyas paripák vontak és még egyszer megtámadta T.-t. A szörnyeteg Zeusnak villámai elől menekülve elébb a Nysa hegyig vonult vissza, majd Thraciába, a hol hegyekkel dobálózva próbált védekezni. Csakhogy Zeus visszadobta a hegyeket és T.-t oly keményen sujtotta, hogy az kínjában vért hányt (aima), a miről aztán a mai Balkánnak görög nevét származtatták (Haemus). Utoljára aztán Siciliába menekült T., a hol Zeus az Aetna hegyet tette reá. Apollod. 1, 6, 3. Ov. fast. 1, 573. 4, 492. V. ö. Anton. Liber 28. Hyg. poet. astr. 2, 28. Ov. met. 5, 321 skk. Későbbi időben a görögök ezt a T.-t az Osiris mondakör gonosz szellemével, Settel azonosították (l. az Osiris és Aegyptus czikkeket). Ez az összevetés vagy azon a hasonlatosságon alapult, mely Zeusnak T.-szal folytatott és Osirisnak Set ellen való harczai közt fennáll, vagy pedig azon a körülményen, hogy az Aegyptusban lakó hellenek a puszták viharait és pusztító homokförgetegeit T. alakjához kötötték, kinek mythusa régi hazájukkal való érintkezésük folytán még élénk emlékezetökben élt. A művészet T. alakjával aránylag korán kezd foglalkozni, a mennyiben az amyclaei trónuson mint az egyik támlának tartója szerepel, párhuzamosan két Tritonnal. Ezt a régebbi felfogást találájuk egy fekete alakos hydrián, mely Zeusnak küzdelmét mutatja T.-szal (Baumeister, 3, 2393). T. teste felül emberalakú, alúl kettős kigyóban végződik (a későbbi kigyólábú Gigasok ősképe). Vállain szárnyak vannak, fülei állati jellegűek. A váza mestere a küzdelem végső jelenetét választotta motivum gyanánt, t. i. azt, mikor T. már nem is védekezik, hanem kegyelmet kér. Később T. alakja typikussá válik és Gigast jelent általában, úgy hogy társaitól immár meg nem különböztethető.