Venilia

ősitaliai istenasszony, a ki az indigitamentában is előfordul és a kit a régi források igen változatos szerepkörrel ruháznak fel. Így védő asszonya azoknak, a kik reménykednek (Schol. Veron. Aen. 10, 6. Tertull. nat. 2, 11. August. 4, 11), egyúttal azonban tengeri istenség, sőt Neptunusnak felesége. Interp. Serv. Aen. 10, 76. Újabb magyarázók azon az alapon, hogy a V. szó nyilván egyazon tövű Ven-us istenasszonnyal, a szerelmi reményt is, a tenger szerencsés szellőjének (a szerencsés megérkezésnek) reményét is neki tulajdonították, a mi elvégre nem lehetetlen, de bizonyságra szorul. Tény az, hogy a római költők szivesen bevonták V. alakját az ősmondákba. Megtették Amata (l. ezt) testvérének (Serv. Aen. 6, 90. 12, 29), a ki viszont Latinusnak felesége és Laviniának anyja. Vergilius, a ki V. alakjával mint a római hősmonda egyéniségével gyakran foglalkozott, szerepkörét is tovább szőtte (Aen. 6, 90. 10, 76. 10, 615. 12, 22. 90. 933 sk. 12, 138. 222. 813. 844). Szerinte V. Daunusnak, a rutulusok fejedelmének anyja, kinek gyermekei viszont Turnus és Juturna. Ovidiusnál (met. 14, 333) V. az, a ki Janustól egy bájos leánykát fogad méhébe és azt hozza világra a Palatinuson, nevezetesen Caneus nymphát, az erdők zengő leányát, kiben a latinus népek mythust szövő lelke a mezei éneket személyesítette meg. V. ö. Preller, Römische Mythologie, 1, 378. 2, 121. 212. 330. Wissowa, Religion und Cultus der Römer. Soscher, Ausfürliches Lexicon d. griechischen u. römischen Mythologie, s. v. Indigitamenta, 2, 1, 228–230.