Vergilli, Virgilii.

– 1. M. Verg., 87-ben Kr. előtt néptribunus, vádat emelt Cornelius Sulla ellen. Cic. Brut. 48, 179. – 2. C. Verg., praetor volt 62-ben Kr. előtt (Cic. Planc. 40, 95) s mint propraetor Siciliát kormányozta 61–58. Nagy bátorsággal védte (47) Thapsust Caesar ostroma ellen. Caes. b. Afr. 28, 79. 86 93. – 3. P. Verg. Maro, a római költők fejedelme, Kr. előtt 70-ben october 15-én született Adnesben, egy Mantuához közel fekvő faluban. Atyja, ki egyszerű falusi ember volt, egy kis vagyonkát szerzett magának s arra gondolhatott, hogy fiát tudományos nevelésben részesítse. E czélból 58-ban Cremonába küldte, hol a tudományos ismeretek első elemeiben kiképzést nyert. Innen eltávozván az ifju Vergilius 55-ben római szokás szerint felölté a férfi togát, majd rövid időre Mediolanumba, később pedig valószínűleg 53-ban, felsőbb tanulmányok végzése czéljából Romába ment. Itt először, mint minden törekvő ifju ez időben, politikai pályára készült s e czélból buzgón tanulta a rhetorikát a híres mester Epidius iskolájában. De félénk, tartózkodó természete s gyenge physikuma a nyilvános élet küzdelmeire alkalmatlanná tette. Lemondott hát fényes terveiről s felkereste Sirónak, Epicurus hívének iskoláját, hogy beavattassa magát abba a bölcsességbe, mely a nagyravágyás küzdelmei helyet nyugalmat s a nyilvános élet bajai helyett élvezetet és zavartalan boldogságot igér. Költői kisérletekkel a régiek tanusága szerint már zsenge gyermekkorában foglalkozott. Kora ifjuságában irta culex czímű kis eposát, mely azonban elveszett; mert a neve alatt fenmaradt culex, valamint az úgynevezett Vergilius-függelékhez (appendix Vergiliana) tartozó többi költemények, a ciris, copa, moretum, dirae, Lydia és Aetna, nem tőle valók. Ijfúkori művei továbbá azok a részint dévaj, részint gúnyos tartalmú epigrammák, melyekből néhány reánk maradt kisebb költeményeinek catalepton (helytelenül catalecta) cz. gyűjteményében, bár ezek közül is kétségtelenül nem tőle való az 5. és 11. költemény. Meddig maradt Romában, nem tudjuk, bizonyos azonban, hogy onnan visszatért andesi jószágára s Theocritus példájára idylliumokat kezdett irni. Azonban 41-ben nagy csapás zavarta fel nyugalmából. A triumvirek, Octavianus és Antonius ugyanis veteranus katonáiknak, kiknek élén a köztársasági pártot legyőzték, hűségük jutalmául földbirtokot osztottak ki. Így történt, hogy a Vergilius család telkei valami Arrius nevű centuriónak jutottak s költőnk önhibáján kívül egyszerre földönfutóvá lett. Romába sietett tehát s itt Asinius Pollio s más befolyásos barátai ki is eszközölték a hatalmas triumvirnél Octavianusnál, hogy birtokait visszakapja. Alig tért azonban vissza Andesbe, újabb zavarok törtek ki a perusiai háború (Kr. előtt 40) következtében. A mantuai polgárokat birtokaik javától megfosztották, Vergilius házába valami Milienus Toro tört be durva katonák élén s kivont karddal űzte ki a családot igaz örökéből. Vergilius tehát újra Romába sietett s Maecenas közbenjárására fényes kárpótlást kapott. Valószínű, hogy már ekkor Campaniába költözött, hol különösen Neapolis városa mindvégig kedves tartózkodási helye volt. Költőnk ez időtől fogva szabadon élhetett hivatásának. Már 39-ben Kr. e. készen volt mind a tíz idylliumával, melyek egyszerre nagy hírnevet szereztek neki (bucolica), s végleg biztosították számára Octavianus kegyét, kinek bőkezűségéből csakhamar jelentékeny vagyonra tett szert, úgy hogy végrendeletében tíz millió sestertiusnyi értéket hagyhatott hátra. Második nagy munkáját, a georgicát maga Maecanas sugalmazta s ezen a költő hét esztendeig, 37-től 30-ig dolgozott. A mű szépségei Octavianust annyira elragadták, hogy azontúl nem volt forróbb óhajtása, mint a nagy költővel a maga és háza dicsőségét örökíttetni meg. Ily módon keletkezett Augustus személyes befolyása alatt az Aeneis, mely ugyan nem az imperator nagy tetteit énekli meg, de Aeneasban mégis a Julius család ősét dicsőíti s Augustus uralmát isteni jogon legitimálja. A költő a nagy munkán tíz teljes évig, 29-től 19-ig folytonosan dolgozott. De még mindig nem volt megelégedve munkájával s azzal a czéllal indult el Görögországba és Kis Ázsiába, hogy ott még három évet az Aeneis teljes átsímítására fordít. Azonban csak Athenaeig jutott el. Itt oly rosszul lett, hogy csakhamar kénytelen volt tervével felhagyni s Italiába visszatérni. Sietve ült hajóra, de a tengeri út csak súlyosbította betegségét s már reménytelen állapotban kötött ki Brundisiumban, hol néhány nap mulva, Kr. e. 19-ben september 22-én kimult. Tetemeit Neapolisba vitték s a Puteolia vezető uton emeltek neki síremléket. Halála után az Aeneist, melyet állítólag mint be nem fejezett munkát meg akart semmisíteni, barátai, Varius és Tucca költők adták ki. – Vergiliusnak az a tíz kisebb munkája, mely bucolica czímet visel s melyet későbbi grammatikusok eclogae azaz «válogatott költemények» czím alatt adtak ki, a költészetnek idyllikus műfajához tartozik. E műfaj megteremtője a Kr. e. harmadik században élt görög Theocritus (l. o.) volt, kit Vergilius mintául választott. De csakhamar belátta, hogy abban, a miben Theocritus legnagyobb volt, a pásztorok egyszerű életének, jellemüknek, beszédjük és gondolkozásuk módjának objektiv festésében a mesterrel nem versenyezhet. Azért ő az idyllium formáját nyilvánosságra bocsátott költeményei nagyobb részében csak külső keretnek használta s majd rejtett s allegorikus, majd nyiltan kifejezett czélzattal kötötte össze. Mindössze két valódi, minden mellékes tendentia nélkül irt idylliuma van, a második és a hetedik. A többiekben pásztorok álarcza alatt maga a költő szól hozzánk s czélja pártfogóinak, Asinius Polliónak, Alfenus Varusnak, Cornelius Gallusnak s magának Octavianusnak dicsőítése. Vergilius tehát az eclogákkal az idylliumi műfaj egy új alosztályát, az allegorizáló idylliumot teremtette meg. A tiszta aesthetika szempontjából a lépés alig nevezhető haladásnak, de következményeiben mégis világirodalmi jelentőségűvé lett. A renaissance korában a római költő egy időre csaknem elfeledteté görög mintáját s hatása alatt az allegorikus idyllium minden nemzet irodalmában buzgó művelőkre talált s a közönség előtt is kedvelt műfajjá vált. A latin irodalomra nézve az eclogák fő jelentősége az, hogy Vergilius az idylliumot e költeményekben mutatta be először a római olvasóknak. De leginkább a nyelv művészete volt az, melylyel hírnevét megalapítá, mert a kifejezésnek az az elegantiája, a dictiónak az a minden archaikus nehézkességtől ment finomsága, a hexameternek a tartalom minden árnyalatához alkalmazkodó virtuóz kezelése egészen új volt a maga korában s ha akadtak is a hagyományos formákhoz ragaszkodó ósdiak, a kik a költő újításait nem értették, sőt ki is gúnyolták, ez az ellenzék csakhamar elnémult a műértők tetszésének zaja mellett, a merész példa követőkre talált s így lett Vergilius már első, nyilvánosságra bocsátott műveivel a római irodalmi aranykor költői nyelvének megalapítója. – Vergilius második nagy munkája, a georgica, a classikus ókor legremekebb tanító költeménye, négy könyvben tárgyalja az italiai mezei gazdaság négy fő ágát, a földmívelést, fa-, barom- és méhtenyésztést. A költeményen leginkább Lucretius (l. Lucretii, 12) hatása érzik, míg görög forrásokat sokkal gyérebben használt föl, mint egyéb műveiben. Jól tudta ő, hogy nem lehet czélja gazdasági szakmunkát irni, a melyeknek a görög és római irodalom úgy is bővében volt, hanem hazafias és erkölcsi irányeszmékben gazdag költői paraenesist kell adnia Italia földművelőinek. S ez neki legnagyobb mértékben sikerült is. Mert a georgica első sorban nemzeti és hazafias mű; a drága Italiát dicsőíti, mint a természettől legdúsabban megáldott, enyhe égaljú, termékeny és szép országot, s arra utal, hogy valamint a földmívelés volt a régi rómaiak legkedvesebb foglalkozása, úgy most is a polgárháború után hozzá kell visszatérni, mint a nép jólétének s a haza virágzásának egyedül biztos alapjához. De van erkölcsi czélzata is: kimutatni, hogy a mit a belvillongások a nép erkölcseiben megrontottak, azt a békés, becsületes mezei munka nemesítő hatásának kell jóvá tennie. Ha ehez hozzáteszszük, hogy a nyelv és verselés kiszámított műgonddal a tökéletesség legmagasabb fokára van emelve, hogy sehol egy elsietett részlet, egy rossz hangzású sor nincs, érteni fogjuk a bámulatot, melylyel a régiek e remekműnek adóztak. – Augustus személyes befolyása alatt keletkezett, a mint említettük, az Aeneis, a rómaiak nemzeti eposza, melynek hőse a trójai Aeneas, a ki szülővárosa penateseit Italiába viszi s ott új várost alapítva s Laviniával, Latinus király leányával házasságra lépve a rómaiak törzsatyjává lesz. A költő e mű kedvéért áttanulmányozta az italiai és görög hősmondák egész nagy irodalmát, s az összes hellen és római epikusokat. A mi a külső formát illeti, az Aeneis nem oly önálló alkotás, mint a georgica. Azon óriási hatás alól, melyet Homerus az egész költészetre tett, az epikusok vonhatták ki magukat legkevésbbé. Így Vergilius is lelkiismeretesen utánozta az Iliast és Odyssea nyelvét, képeit, állandó jelzőit, leirásait és hasonlatait. Eljárása mégis egészen más, mint Homerusé. Ő ugyanis egy öntudatosan választott költői czélhoz képest bánt el az Aeneas mondával, midőn azt a római ősvallás szellemében átalakítva, az italiai latin hagyománynyal sokszorosan összekapcsolva s benne mindenütt a jelen nagyság csiráit keresve a kor nagy érdekeihez fűzte s nemzeti jelentőségre emelte. Mert az Aeneis a monda keretében, megfelelve a római történet három fejlődési fokának, az ős Roma hagyományait, az italiai erényeket s a világbirodalom hivatását énekli meg: az elsőt Aeneas és a penates mondájának kidolgozásában, melyet költőnk a római ősvallásnak, a régi államélet alapjának teljes képévé egészít s egyszersmind kapocs létesítésére használ föl egyrészt a nemzeti traditio, másrészt az epos idealis légköréhez okvetetlenül szükséges hellen hősmondák közt; a másodikat a latin városok mondáinak kegyeletes fölhasználásában s az italiai faj nagyra hivatottságának kiemelésében; a harmadikat Augustusra való vonatkozásában, kit a római nép magasztos rendeltetésének megvalósítására kiszemelt gondviselésszerű hősnek tekint; az elsőtől kapja vallásos és idealis, a másodiktól latin nemzeti, a harmadiktól világtörténeti jellegét s épen, mert oly híven megfelel mind a három czélzatnak, válik a római állam nemzeti hőskölteményévé. Mondhatjuk tehát, hogy Homerus és Vergilius az ókori epos két különálló, a többivel össze sem hasonlítható nagysága, nemcsak azért, mert a költők atyját a compositio szoros egységében és változatosságában az Aeneis irója közelíté meg legjobban, kinek meséje, mint a régiek helyesen vették észre, bizonyos fokig egyesíti magában mind a két görög epos jelességeit, hanem főképen azért, mert Homerus után csak Vergilius teremtett a heroikus elbeszélés terén olyat, a mi új és költői becsű volt egyszersmind. A Maeonida, ki a mondákba naiv hittel elmerülve oly utánozhatatlan bájjal festé le népe hőskorát, megteremté a népepos örökre felülmulhatatlan mintáját: Vergilius, midőn a mondát öntudatos művészettel nemzete történeti életének költői visszatükrözésévé tette, megalkotta a nemzeties műepost (l. Némethy Géza Bevezetését a Barna Ignácz-féle Aeneis-fordításhoz, Budapest, 1890, 7–98. lap). – Vergiliust már a régiek a legnagyobb gonddal tanulmányozták s tudós grammatikusok bő commentariusszal látták el. E tanulmányok eredményeit összefoglalva találjuk a Servius (lásd Servii, 4) neve alatt ránk maradt jegyzetgyűjteményben. Ezenkívül megvan, bár nem egészen eredeti alakjában, Valerius Probusnak, a Kr. u. 1. század legjelesebb grammatikusának a bucolicához és a georgicához írt commentariusa. Már sokkal kevesebb becsűek Donatusnak az Aeneishez fűzött rhetorikus magyarázatai. Vergilius neve különben a keresztény világ előtt is mindig kedves volt; ő úgyszólván az egyetlen római pogány költő, a kit az egész középkoron keresztül folyton olvastak s a kit a híres 4. ecloga magyarázatával a kereszténység prófétájának tartván, babonás tiszteletben részesítettek. – Irodalom. Kiadások. Burman (1746), Heyne (először 1767, 4. kiad. Wagner átdolgozásában 1830), Forbiger (4. kiad. 1872), Wagner (3. kiad. 1861), Ladewig (először 1850, utóbb Schaper átdolgozásában 3 kötetben, 1883, 1884, 1886), Ribbeck (critikai főkiadás 4 kötetben, és pedig: Bucolica et Georgica 1859, Aeneis 1–6. 1860, Aeneis 7–112. 1862, Appendix 1866; külön kötet Prolegomena 1866; továbbá kisebb szövegkiadás először 1867, legutóbb 1896), Kappes (először 1873–76); pusztán szövegkiadások: Paldamus (1854), Haupt (1858, 2. kiad. 1873), Ladewig (1876), Güthling (1886), Klouček (1886 és 1888), Thilo (1856). A bucolica külön kiadásai: Glaser (1876), Hermes (1890): a Georgica külön kiadása: Glaser (1872), a bucolicával együtt Finály Gábor (Budapest, Lampel R., 1900); az Aeneis külön kiadásai: Thiel (1834), Hofman-Peerlkamp (1843), Gossrau (2. kiad. 1875), Gebhardi (1880), Ladewig-Deuticke (1889), Brosin (1883, 2. kiadás 1886), Némethy Géza (Budapest, Lampel R. 1889). Az Aeneis iskolai kiadása magyar jegyzetekkel: Pirchala (Budapest, Eggenberger, 1881). A bucolica magyar fordításai: Rajnis József (Pozsony, 1789), Baróti Szabó Dávid (Aeneis fordítása második kötetében, Pest, 1813), Gyurits Antal (Pest, 1851). A georgica magyar fordításai: Rajnis József (Pest, 1814), Bodon Ábrahám (Sárospatak, 1867). Az Aeneis magyar fordításai: Kováts József (3 köt., Komárom 1799 és 1804, Buda, 1831), Baróti Szabó Dávid (két kötet, Bécs, 1810 és Pest, 1813), Sebők Árpád (Esztergom, 1860), Márki József (két kötet, Budapest, 1881 és 1882), Remete József (Győr, 1863), Barna Ignácz (Némethy Géza bevezetésével, a latin szöveg kiséretében, Budapest, 1890). Vergilius irodalomtörténeti méltatását adja Némethy Géza (Vergilius élete és művei, kiadja a M. T. Akademia, 1902).