Servii.

– 1. Serv. Tullius, a hagyomány szerint Roma hatodik királya és a legrégibb alkotmány hozója, uralkodott a traditio szerint Kr. e. 578–534-ig. Származásáról többféle monda keringett. A régibb legenda Servius nevének megfelelően azt mesélte, hogy egy rabszolgának (servus) és egy Ocrisia nevű rabszolganőnek a fia. Tarquinius Priscus király és neje Tanaquil egy alkalommal a gyermek S. feje körül lángokat vettek észre, és e csodaszerű tünemény folytán gondjukba vették a fiút, a ki jelleménél és tehetségénél fogva csakhamar befolyásra tett szert az udvarban. Ellenben egy későbbi monda, melyről Claudius császár a gallusok érdekében mondott beszédében (Tac. ann. 11, 24) tesz említést, etruscus származású, előkelő bevándorlót lát S.-ban, a ki Tarquinius Priscus király idejében Caeles Vibenna vezérlete alatt egy csomó etruscus bevándorlóval Romába költözött, a hol tulajdonképeni nevét Mastarnát Serviusra változtatta át (v. ö. Gardthausen alább említett művét). Azok a képek és feliratok, melyek ujabban a Tarquiniusoknak Etruriában (Caerében) talált családi sírboltjában napfényre kerültek, igazolni látszanak a család etruscus eredetét. Tarquinius Priscus megöletése után (így folytatja a hagyomány) Tanaquil királyné vejét Servius Tulliust ültette a trónra, a kit előbb a senatus, utóbb a népgyülés is elismert törvényes királynak. Uralkodásának kimagasló eseményei gyanánt a kövekezőket emlegették: szerencsés háborút viselt az etruscusok ellen; arra bírta Latium előkelőbb férfiait, hogy Romában Dianának az Aventinuson közös szentélyt építsenek; benépesítette a Viminalist és Esquilinust és hosszú körfallal vette körül az immár hét halomra kiterjeszkedő várost. De S. nemcsak mint nagy építő és mint a romjaiban ma is fenmaradt városfal alapítója élt tovább az utókor emlékezetében, hanem a traditio a legrégibb alkotmány létrejöttét is az ő nevéhez fűzte. Ámbár Liviusnak 81, 42–44), Dionysius Halicarnassensisnek (4, 13–26) és Cicerónak (r. p. 2, 22) az alkotmányra vonatkozó adatai több pontban nem vágnak össze, az úgynevezett Servius-féle alkotmányról mégis a következő képet alkothatjuk magunknak: S. koráig csakis a kiváltságos patriciusok képviselték a populust, és csakis nekik voltak politikai joguk, míg a különben személyükre nézve szabad plebejusokra csak kötelezettségek és terhek hárultak. S. felismerte egyrészt azt a veszélyt, mely a jogok és kötelmek ily egyenlőtlen és igazságtalan felosztásában lappangott, másrészt pedig az előnyökat, melyek a nagyszámú plebejusoknak a jogokkal felruházott polgárság kötelékébe való felvételéből az államra, első sorban hadi és pénzügyi tekintetben, háramolnának. Uj alkotmányt adott tehát Romának, még pedig görög minta nyomán timocratikus alapon. Alapgondolata ez: Minél több vagyona (földbirtoka) van valamely polgárnak, annál több jogot élvezzen, viszont azonban annál több terhet is viseljen. A gazdagabbak e szerint több jogot nyertek mint a szegények, de a kötelezettségekből is több jutott nekik mint a szegényebbeknek. Magát a lakosságot (a cliensek és rabszolgák kivételével, a kikre az uj alkotmány ki nem terjeszkedett) lakóhely és földrajzi fekvés szerint 4 városi és 26 vidéki negyedre (tribus) osztotta, hogy úgy a vagyon szerinti becslést és az adó (tributum) kivetést mint a katonaszedést könnyebben eszközölhesse. Ez az a két rendbeli kötelezettség, melynek ezentúl nemcsak a patriciusok, hanem a plebejusok is alá voltak vetve, még pedig földbirtokban levő vagyonukhoz képest, melyet hivatalosan minden 4. évben megbecsültek. E becslés (census) alapján a patriciusok és plebejusok a szervezett hat osztály (classis) valamelyikébe soroztattak. Az I. classisba a leggazdagabb polgárok tartoztak, a kiknek földbirtoka legalább 100,000 asszal ért fel (megjegyzendő azonban, hogy régente a becslés kizárólag a földbirtok területének alapján ment végbe; az első, a ki a birtokot pénzértékben becsülte meg, Appius Claudius censor volt 442-ben). A II. osztály tagjainak 75,000, a III. osztálybelieknek 50,000, a IV. classis tagjainak 25,000 és az V. classisba tartozóknak legalább is 11,000 as értékű birtokkal kellett birniok. Azt a sok polgárt, a kinek 11,000 asnál kevesebbet érő vagy semmi birtokuk sem volt, a VI. classisba sorozták (proletarii, caipte censi). A vagyon alapján azután katonai czélból századokba (centuria) is beosztották a polgárokat. Az I. classisba tartozott 18 centuria lovas és 80 centuria gyalogos, a II–IV. classisba 20–20 centuria gyalogos, az V. classisba 30 centuria gyalogos és azonfelül 2 műszaki csapat (fabri: kovácsok stb.) és 2 centuria kürtös (cornicines, tubicines). A népes, de rendesen fel nem fegyverzett VI. osztály tagjait csak egy centuriának vették. Az alkotmány alapgondolatával összhangzatban a vagyonosabb polgároknak drágább és több (védelmi és támadó) fegyvert kellett beszerezniök, mint a szegényebbeknek. Az I. osztályba besorozott lovasok saját lovaikon tartoztak megjelenni. Az I. osztálybeliek fegyverei ezek valának: a) arma (védelmi fegyverek), ú. m. galea, clipeus, ocreae, lorica; b) tela (támadó fegyverek), ú. m. gladius, hasta. A II. classis fegyveresei a clipeust és a loricát már nélkülözték; a III. osztálybelieknél ezeken felül az ocreae is elmaradt; a IV. classisba tartozóktól már csak védelmi fegyvert követelt az állam, a scutumot; az V. osztálybeliek pedig csakis parittyával tartoztak megjelenni, míg a VI. classisbelieknek, pótcsapatoknak, nem is volt rendes fegyverük, hanem a csatatéren a betegek és elesettek fegyvereivel fegyverezték őket fel. Maga a hadköteles polgárság 4 legióra oszlott, mindegyik 4200 főnyi létszámmal. A gyalogság száma ezentúl 16,800, a lovasságé 1800 katonát tett ki. 17 évestől 45 évesig valamennyi polgár a 2 tábori legióban szolgált, az idősebb polgárok ellenben (46 évestől 60 évesig) a 2 városi legióban, melyekre a város falait bízták. Az új alkotmány értelmében a hadi szolgálatra kötelezett polgárok politikai jogokat is élveztek, első sorban a szavazás jogát, melyet az új népgyűléseken (comitia centuriata = századok szerinti gyűlés) gyakoroltak, a hol a patriciusok és plebejusok ugyanoly sorban és rendben adták be szavazatukat, a milyenben a gyakorló téren és harczban sorakoztak egymás mellé. Először az egyes centuriák tagjai szavaztak fejenkint, és csak azután következett az egész századokra a sor. Ha az I. classisba tartozó gazdag polgárok összetartottak, az ezen osztály keretébe tartozó 98 centuria máris az absolut többséggel rendelkezett a többi osztálylyal szemben, mely okból a szavazás folytatása fölöslegessé vált. Egyelőre tehát a plebejusok csekély gyakorlati hasznát látták a szavazati jognak, de azért az uj alkotmánynyal mégis meg lehettek elégedve, mert a politikai jogok gyakorlása elvileg nem volt többé ranghoz vagy születéshez kötve, mert plebejus is elnyerhette a tiszti rangot, és mert végül egy s ugyanazon alapon történt a polgárok becslése és osztályokba való beosztása. Hosszú uralma végén S.-t a legenda szerint családi szerencsétlenség érte. Azt regélték, hogy a király elődjének, Tarquinius Priscus királynak fiaihoz (vagy unokáihoz) adta volna két leányát. A hatalomra vágyódó Tullia a szelid Arunsnak lett felesége, míg szerény testvére a kegyetlen és szintén nagyravágyó Luciushoz ment nőül. A féktelen Tullia azonban férjét és Lucius nejét megölte, hogy sógorának felesége lehessen. Az agg királyt ezek a gyilkosságok annyira megrendítették, hogy készült lemondani. Ekkor azonban Lucius több gazdag patriciussal apósát megölte, a forumról hazakocsikázó Tullia pedig áthajtott atyja tetemén (vicus Sceleratus l. Roma, 1). A megrémült senatus meghajolt az uj király előtt, de a nép sokáig gyászolta jótevőjét, kinek emlékét a nonae és nundinae napjain ülték meg. Liv. 1, 39 skk. Dion. Hal. 4, 1 skk. V. ö. Niebuhr, Röm. Gesch. 1. Schwegler. Röm. Gesch. 1, 733. Mommsen, A rómaiak története, 1, 6. fejezet és Röm. Forschungen, 1, 129 skk. ll. Huschke, Die Verfassung des Serv. Tull. 1838. Gerlach, Die Verf. des S. T. 1837. Gardthausen, Mastarna oder Serv. Tull. Leipzig, 1882. Soltau, Über Enstehung u. Zusammensetzung der altröm. Volksversammlungen, Berlin, 1880. Bruckmann, Untersuchungen zur Entwickelungsgesch. des röm. Heerwesens, Philologus, 1882. Schultze, Die tarquinischen Könige in Rom, 1873. Abraham, Über die Tarquinier, Berlin, 1873. Bachofen, Die Sage von Tanaquil, Heidelberg, 1870. Körte, römische Königsgesch. in etruskischer Überlieferung, Köln. 1896. V. ö. az etruscusokról szóló irodalmat.

2. Serv. Clodius, római lovag, tudós férfi, a kinek jelentékeny könyvtárát egyik rokona L. Papirius Paetus Cicerónak ajándékozta. Cic. Att. 1, 20, 7. Suet. gramm. 2. – 3. Serv. Claudius (Clodius), valószinűleg azonos az előbbivel, Aelius Stilo veje, a kivel együtt vetették meg a grammatikai tanulmányok alapját Romában, foglalkozott a római költőkkel, főleg Plautusszal. Gell. 3, 3, 1. Cic. fam. 9, 16. Suet. gramm. 2 sk. – 4. Serv. Maurus Honoratus, a grammatika és rhetorika tanára Romában 390 körül Kr. u., kiváló commentariust irt Vergilius költeményeihez, mely becses történelmi, mythologiai, régészeti jegyzeteinek bősége miatt s a melyben számos irónak elveszett műveiből tartott fenn töredékeket. A középkorban is sokat használták. Két szerkezetben maradt ránk. Valódinak a rövidebbiket tartják. A jóval terjedelmesebbet egy ismeretlen különböző becses forrásból vett adatokkal bővítette. Kiadásai: Daniel P. (1600), Burmann P. (1746), Lion (1826), legujabb és legjobb Thilo és Hagen (3 köt. 1878–1902). Más művei: commentarius Donatus ars grammaticájához; de finalibus; de centum metris. Mindezek legjobban Keilnál, Gramm. Lat. 4. köt.