Vertumnus, Vortumnus

(a verto igétől, a magyarázó szófejtéseket (l. alább), római istenség, kinek tisztelete a mezőgazdasággal, de még inkább a kertészettel és gyümölcstermesztéssel függött össze. Ő eszközli azokat a változásokat (fordulatokat), melyektől a jó termés függ, melyeknek hatása alatt a középszerű termés jóra, a jó még jobbra fordul. Úgy az isten szerepének felfogásában, mint nevének magyarázatában egyébként bizonyos fogalmi bővülés tapasztalható. Eredetileg az évek és évszakok forgásának képviselője lévén (annus vertens, Prop. 5. 2, 11 skk.), lassankint arra is ráér, hogy a Tiberist a gazdára és földbirtokosra nézve káros útjában megfordítsa (ab amne verto, Ov. fast. 6, 409. Serv. Aen. 8, 90) és medrének kedvező fekvést adjon. Utoljára aztán mindenben van szerepe, a mi változik és fordul: az árúk értékében, a vásári csereberében, sőt az érzelmek és a meggyőződés változásában is (praeses vertendarum rerum, hoc est emendarum et vendendarum, Proph. Hor. epist. 1, 20, 1. Ascon. Cic. Verr. p. 199. Colum. 10, 308). Sokáig vita tárgya volt, vajjon ez a nagy népszerűségű isten tulajdonképen igazi római-é, és ha nem, honnan került Romába. A kik autochthon római (latin) istennek nézték (pl. Ambrosch), arra támaszkodtak, hogy Román kívül mindössze egy-két helyen akadunk tiszteletének nyomára. Való igaz, hogy a feliratok csupán a következő helyen említik: Canusium (XIL IX 327), Ancona (u. o. 5892) és Segusio (CIL V 7235). Másrészt azonban az újabb kutatásokból csaknem kétségtelenül kiderül, hogy V. tisztelete az etruscusoktól került Romába. Tény ugyanis, hogy az isten templomában, mely az Aventinus hegyen volt, s a melynek avató ünnepét a hemeroligumok (CIL I² p. 325) augustus 13-ára teszik, egy szép festményt őriztek, mely M. Fulvius Flaccust mint triumphatort (a bibortogába öltözötten) ábrázolta. Fest. p. 252 Th. Hogy ez a művészi felfogás csak a templom alapítására (avatására) vonatkozhatik, kétségtelenné válik, mihelyt egybevetjük vele azt, hogy V. istennek őseredeti hazája Volsinii volt, hogy a római költők hagyománya szerint (Propertius 5, 2, 3) ez a hazáját inter proelia cserélte fel Romával és hogy M. Fluvius Flaccus 264-ben épen de Vulsiniensibus tartotta meg triumphusát. CIL I² p. 172. Ez a hármas találkozás nem lehet véletlen és így tisztán áll előttünk annak története, hogy V. miképen került Romába. Volsinii legyőzetése után, V.-t, a ki az egész etruscus szövetségnek főistene volt (deus Etruriae princeps, mondja róla Varro l. l. 5, 46), Romába hozták és neki ott fényes otthont nyujtottak. Több mint valószínű az is, hogy azt a Voltumna (Vortumna?), a kinek szentélye ugyancsak Volsinii területén volt és az etruscus foederatio hivatalos gyülekezőhelyéül szolgált, nőnemű mellékalakja V.-nak (l. külön). Róla azonban az áttelepítéskor megfeledkeztek, és a római (latin) hagyomány Pomonával (l. o.) párosítja V.-t a kertek nagyasszonyával, a kit az isten nagynehezen és számos metamorphosis útján tud csak magának megnyerni. Ov. met. 14, 623 skk. Az iguviumi táblákban említett Puemunust (Pomunus?) egyes mythologusok (kivált Preller) hajlandók V.-szal azonosítani. Annyi bizonyos, hogy V. kezdettől mindvégig népszerű isten volt, kinek ősrégi érczszobra a vicus Tuscusnak egyik nevezetessége volt. Varro, i. h. Cic. Verr. 1, 154. Liv. 44, 16, 10. Sajnos ez idő szerint ennek a szobornak művészi felfogásáról, csak sejtelmünk lehet, daczára annak, hogy még a császárság későbbi korában is gondozták, sőt Diocletianus és Maximianus uralkodása alatt meg is újították. CIL VI 804. 9393. Sejthetjük, hogy a szobor az istent ifjú ember alakjában ábrázolta (Ov. met. 14, 684. 766) nemkülönben azt is, hogy kötényesen mutatta be, melybe az isten tisztelői különböző időben áldozatul különféle gyümölcsöt tettek (Propert. 5, 2, 11), talán úgy, mint a hogy azt a művészet a szelek ábrázolásában (szelek tornya) megkisérlette. Azok a műemlékek, melyek a későbbi korból reánk jutottak, ép olyan (sőt még több) joggal vonatkoztathatók Priapusra és Silvanusra, mint a lassú és hirtelen változások istenére. Ilyen a szép berlini szobor, melyet Böttiger említ (Amalthea, 2, 358); ilyen a müncheni glyptotheka egyik emléke, melyen az ábrázolt isten (Silvanus?) mellett kutyát látunk; ilyen Vertumnusnak (Silvanusnak?) a parisi Louvreban levő márványszobra (883. á.). De míg a művészet kevésbbé ápolta V. alakját, az irodalomban mint a gyors változásnak és e szerint az állhatatlanságnak is jelképe volt és maradt az újabb, sőt a legújabb időkig. Így V.-nak (magyarán «köpenyegforgatónak») nevezték pl. a 17. században Wéber János eperjesi főbirót, a ki folyton csereberélt a katholikus és protestáns vallással. L. Preller, Römische Mythologie³, 1, 451. 2, 227. Wissowa, Religion und Kultus d. Römer, 233 skk. ll. Jordan, De V. et Consi aedibus Aventinensibus (Festschr. v. Königsberg z. Jubilaeum d. archaeol. Isntitutes, 1879).