A tanulmánykötet a szerző legfontosabb tanulmányait adja közre, melyek nehezen hozzáférhető folyóiratokban jelentek meg; közzé teszi egyúttal kiadás alatt álló és kéziratos formában meglévő tanulmányait. Az első részben elméleti kultúrantropológiai írások olvashatók. A második rész empirikus szociológiai/szociálpszichológiai kutatások eredményeit közli. A harmadik részben a szerző magyar, angol, német és szlovén nyelven publikálja kisebbségi kutatásainak elemzéseit olvashatjuk a magyarországi németek témaköréből, amelyek a kulturális antropológia és a szociológia határmezsgyéjén születtek.

* * *

Selected writings in this E-book are the most important studies of the author, which have been published in books and journals hardly available today. Further on studies in print and manuscripts are added. In the first part theoretical anthropological studies can be read. In the second part, results of empirical sociological and social-psychological studies have been published. In the third part analyses of researches can be acquainted with from the field of Hungarian Germans in Hungarian, English, German and Slovenian language, which have been carried out on the boundary of cultural anthropology and that of the sociology.

* * *

In diesem E-Buch werden die wichtigsten Studien der Autorin veröffentlicht, die heute selten erreichbaren Fachbüchern und Fachzeitschriften erschienen. Zur gleichen Zeit werden hier die unter Druck stehenden Schriften und die Manuskripte auch publiziert. In dem ersten Abschnitt können theoretische anthropologische Schriften gelesen werden. In dem zweiten Abschnitt kann man die Ergebnisse and Analyse empirischen soziologischer und sozialpsychologischer Erforschungen lesen. In dem dritten Abschnitt werden die Ergebnisse der Forschungen über die Ungarndeutschen in ungarischer, englischer, deutscher und slowenischer Sprache veröffentlicht, die an der Grenze der Kulturanthropologie and der Soziologie durchgeführt worden sind.

* * *

Zbirka študij vsebuje najpomembnejše študije avtorice, ki so izšle v težko dostopnih revijah; objavlja obenem tudi študije, ki so v procesu izdajanja ali so še v rokopisih. V njenem prvem poglavju lahko beremo teoretična kulturnoantropološka pisanja. Drugo poglavje predstavlja rezultate empiričnih socioloških/socialnopsiholoških raziskav. V tretjem poglavju prikazuje avtorica v madžarskem, angleškem, nemškem in slovenskem jeziku rezultate svojih manjšinskih raziskav s področja Nemcev na Madžarskem, ki so nastale na mejah kulturne antropologije in sociologije.

Bindorffer Györgyi, PhD
Kulturális antropológus, szociológus
Tudományos főmunkatárs
MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézet, Budapest
Kutatási terület: kisebbségek, etnikai és nemzeti identitás, asszimiláció, kisebbségi túlélési stratégiák, kisebbségi önkormányzatok, interetnikus kapcsolatok
gybind@mtaki.hu
www.mtaki.hu

Ms. Györgyi Bindorffer, Phd in Sociology
Cultural anthropologist, sociologist
Senior researcher
Research Institute for Ethnic and National Minorities of the
Hungarian Academy of Sciences, Budapest
Fields of interest: minorities, ethnic and national identity, assimilation, survival strategies, minorities' self-governances, interethnic relations
gybind@mtaki.hu
www.mtaki.hu

Frau Dr. Györgyi Bindorffer
Kulturantropologin, Soziologin
Forschungsinstitut für Ethnische und nationale Minderheiten
der Ungarischen Akademie der Wissenschaften, Budapest
Forschungsgebiete: Minoritäten, ethnische und nationale Identität, Assimilation, Überlebensstrategien, Selbstregierung der Minoritäten, interethnische Beziehungen
gybind@mtaki.hu
www.mtaki.hu

Dr. Györgyi Bindorffer
Kulturna antropologinja, sociologinja
Višja znanstvena sodelavka
Inštitut za raziskovanje etničnih in narodnostnih manjšin Madžarske akademije znanosti, Budimpešta
Raziskovalno področje: manjšine, etnična in narodnostna identiteta, asimilacija, preživetvene strategije manjšin, manjšinske samouprave, medetnični stiki
gybind@mtaki.hu
www.mtaki.hu

Szimbiózis 1 (1): 97-109. 1992.

Ma Magyarország területén kb. 400 ezer főre tehető cigány etnikum él, s a legnagyobb létszámú kisebbségnek számít, amely a 20. századig megőrizte migráló életmódját és zárványszerű kultúráját.

A cigányságot a többi magyarországi nemzetiségi csoportoktól a kulturális másság mellett fizikai antropológiai jegyek különböztetik meg, s az a tény is, hogy nem felel meg a nemzetiség klasszikus definíciójának.^[1] A megkülönböztetettség következtében e népcsoport társadalmon belüli elhelyezkedése és társadalmi megítélése eltér a többi kisebbségi népcsoportétól.

Ez a többség számára szemmel láthatóan jól felismerhető és megkülönböztethető etnikai csoport minden lényeges statisztikai mutatószám tekintetében eltér a társadalmi átlagtól. Iskolázottsági és képzettségi szintje rendkívül alacsony, alig 60 százalékuk végzi el a nyolc általánost, gyerekeik a legnagyobb számban kerülnek kisegítő osztályokba, s a befejezetlen, érvénytelen tanévek, valamint a hiányzási órákat tekintve is messze kiemelkednek az országos átlagból. Szakmai képzésük - ha erre egyáltalán sor kerül - a népszerűtlen, nehéz fizikai munkát igénylő szakmákban folyik, középiskolába, egyetemre pedig elenyésző számban kerülnek. Ebből értelemszerűen következik, hogy a társadalmi munkamegosztásban elfoglalt helyük periférikus és szegregált, jövedelmi átlagaik alacsonyak, lakásviszonyaik rosszak. A cigányság születési és halandósági arányszámai messze meghaladják a magyarországi átlagot.

A társadalom legalsó és legszegényebb rétegeiben élő, perifériára szorult cigányság társadalmi megítélése a nem normakonform tényezők hatására erősen negatív. Ezt az ítéletet erősíti az a szemlélet, miszerint a cigányság saját maga felelős azokért a viszonyokért és életkörülményekért, amelyek közölt él.

A cigányságról mint homogén etnikai csoportról alkotott képünket azonban valamelyest árnyalnunk kell. A cigányság történetileg és társadalmilag is differenciált. Az egyes csoportok eltérnek egymástól életkörülményeik, nyelvük, kultúrájuk, ill. az archaikus cigánykultúra megőrzöttségének mennyisége és minősége tekintetében. Csoportjaik a nyelvhasználatból (is) következő etnikai öntudat és a hagyományokhoz való kötődés szempontjából is eltérnek egymástól. A mai magyarországi cigányság a társadalmi munkamegosztásban elfoglalt helyét és ebből következően anyagi helyzetét tekintve is elkülönül, s ennek függvényében oszlik el a különböző helyzetű többségi társadalmi csoportok között. Ezen az etnikumon belül is megfigyelhető a rétegződés, a "felső tízezer" megjelenése, a középosztály, és a többséget kitevő, a legnagyobb létszámot jelentő, a társadalom legszegényebb rétegeiben tömörülő létminimum alatt tengődő csoportok jelenléte.

Ezt a legszegényebb cigányréteget mély szakadék választja el a többségi társadalom konszolidálódott csoportjaitól ugyanúgy, mint saját etnikumán belül a már asszimilálódott, vagy integrálódott rétegektől. A rétegeket csupán etnikai hovatartozásuk köti össze, egyébként a rétegek közötti mobilitás szinte reménytelen.

Az elmondottakból következően a "cigányság ügye" nehezen közelíthető meg. A kérdés ilyetén módon való megfogalmazása leginkább egy gömbhöz hasonlítható, amit forgathatunk a kezünk között, de kapaszkodási pontot nem találunk. A gömböt tehát fel kell vágni, méghozzá több részre. ugyanis az egész etnikumra jellemző, szegregációs és egyéb, az előítéletekkel terhes kisebbségi létből fakadó problémákon túl a megoldás a váró kérdések egy része rétegspecifikus.^[2]

A cigányság esetében többről és másról is szó van, mint pusztán etnikai kérdésről. Arról, hogy ez a népcsoport viszonylag későn érkezett Európába, és bekerítettsége, szempontjaikat soha figyelembe nem vevő kényszerletelepítése és kirekesztettsége következtében kényszerűen őrizte meg archaikus kultúráját, miközben soha nem tudott európaivá, de még közép-európaivá sem válni; pillanatnyilag szinte behozhatatlannak látszó történelmi hátrányokkal és szociális gondokkal kell szembenéznie.

A cigányság kérdésének rendezésével idestova két évszázada próbálkoznak. Sokat mondó tény, hogy ez alatt az idő alatt sem a megközelítés módja, sem a megoldások gyakorlata nem változott.

A megoldások mindig a többség nyugalmának és biztonságának érdekében születtek és adminisztratív kényszerintézkedések formájában jelentek meg. Soha nem vették figyelembe a cigányokkal foglalkozó mindenkori illetékesek, hogy egy konzervált, tradíciókra épülő több ezer éves kulturális rendszerrel állnak szemben, amely a maga módján - az őt körülvevő társadalmi környezettel ellentétben - szervesen fejlődött. Nem vették figyelembe, hogy ezeket az évezredes tradíciókat nem lehet egyik napról a másikra levetkőzni, elfelejteni. Soha nem merült fel igény arra, hogy a cigányság életét belülről megismerjék, szokásaikat, kultúrájukat megértsék. Az alapprobléma szempontjából itt most el kell tekintenünk attól a ténytől, hogy már a múlt század végén rendre jelentek meg a cigányságról szóló leírások, s később többen kutatták etnikus specifikumaikat is.^[3]

Milyen problémákkal kell tehát szembenéznünk?

A modern nacionalista nemzetállamok szélsőségesen kirekesztő tartalmú kényszerneurózisának továbbélése napjainkban - amely egyébként minden, az államnemzethez nem tartozó kisebbséggel szemben intoleráns, a cigányság esetében különösen kiélezte az etnikai kisebbségi problémát. Ennek jellemzői a történelmileg-politikailag és ideológiailag meghatározott és jól megalapozott kizárólagosság / kirekesztés párhuzam, a másság iránti türelmetlenség, értetlenség, amelynek hátrányait a cigányságon belül leginkább a leszakadt legszegényebb rétegek szenvedik meg.

Kemény problémaként jelenik meg a többségi társadalom előítéletes cigányképe. Az etnikai kisebbségi kérdés megközelítése a többség részéről előítéletes, diszkrimináló, és indulatos.^[4] Ebben a hitében és gyakorlatában a többség állandó megerősítést kap. A társadalom cigányképének kialakításában, a többség képének befolyásolásában a fennálló hatalom érdekei minding jelentős szerepet játszanak. Nem utolsósorban ezért volt a cigánykérdés mindig jogi, rendőrségi, gyermekvédelmi ügy, ahelyett, hogy megfelelő kulturális, népjóléti, jogvédelmi intézmények foglalkoztak/foglalkozhattak volna a kérdéssel.

Az elmúlt 40 évben Magyarország legnagyobb számú kisebbségétől megtagadták azokat a kollektív jogokat, amelyek a többi etnikai kisebbséget többé-kevésbé megillették. A szocialista rendszer minden etnikai csoportot igyekezett megfosztani hagyományos kultúrájától az asszimiláció jegyében. A cigányokat a hagyományos életvitel és az új élethelyzethez való kényszerítő alkalmazkodás összeegyeztetése beláthatatlan és természetesen megoldhatatlan nehézségek elé állította. "Ezért is épültek be olyan torzan és zagyván az újonnan kialakított életformába. A cigányok nagy többsége a hagyományos cigány kultúra és a klasszikus falusi vagy városi szegénykultúra törmelékeiből összehordott romhalmazok között él, minden önbecsülését elvesztette, semmit sem ért a körülötte levő világból és ebben az állapotban csak barbár és artikulátlan önvédelmi reflexre képes" - tartja Havas Gábor.

A cigányság évszázados és speciális kisebbségi helyzetéből következnek történelmi hátrányaik: az iskolázottság területén. Mint korábban említettük, a cigánygyerekek mintegy 60%-a nem végzi el a nyolc általánost, 40%-ukat kisegítő osztályokba, ill. iskolákba irányítják, holott értelmi színvonaluk ezt nem teszi szükségessé. Már az iskolában elkezdődik a kirekesztés és a másság "büntetőjogi" elbírálása. Az anyanyelv használatára, amennyiben az nem magyar, sem az óvodában sem az általános iskolákban nincs lehetőség. A cigányság népesség iskoláztatási és iskolázottsági problémái egyébként kinagyítva jelzik az egész magyar iskola- és oktatásügy anomáliáit.

Az alacsony iskolázottsági szint és a szakképzett(len)ség automatikusan vonja maga után a gazdasági életben jelentkező gondokat, amelynek ugyancsak mélyek a gyökerei.

A kapitalizálódás csíráinak megjelenésével elkezdődik a cigányság tradicionális foglalkoztatási struktúrájának a céhes ipart kiegészítő periférikus, ám megélhetést biztosító kézműipar fölszámolódása, s a már megtelepedetteket is újra vándorlásra kényszeríti. A parasztság elvárta volna ugyan, hogy a cigányság is földet műveljen, de számukra a föld nem jelentett megoldás. 1945-ben a cigányság egyébként az uradalmi cselédséggel egyetemben kimaradt a földosztásból, s nem volt lehetősége semmiféle tartalék képzésére. A cigányság abból a konszenzusból is kimaradt, amelyet a Kádár rendszer a gazdaságilag és politikailag fontos rétegekkel kötött, s a kiegyezésben nem részesedett rétegekkel való foglalkozást a rendőrségre bízta. A 60-as, 70-es éve munkaerő-piaci szegregációja következtében a legnehezebb és legelőnytelenebb, az egészségre káros fizikai munkát vállalhatták, sokszor több száz kilométerre otthonuktól, létminimum alatti bérekért. Ma természetszerűleg ők kerülnek elsősorban az utcára, s mivel egyre kevésbé van szükség segéd és betanított munkára, ismételt munkába állásuk teljesen reménytelen.

Innen már csak egy lépés a szociális problémák területe. A cigányság esetében a szociális és etnikai problémák a szegénység kérdéseként jelennek meg. A cigányság nagy tömegei a magyar szegényréteghez adaptálódtak, s ezen a szegényrétegen belül meglehetősen túlreprezentáltak. E zárványhelyzetben rekedt, ázsiai állapotok között élő, ám szívósan újratermelődő, tanulatlan-képzetlen kisebbség leszakadásának problémáját a meghirdetett gazdasági változások önmagukban nem fogják megoldani; már csak azért sem, mert ezek a konszolidált többséget veszik bázisul.

A leszakadt kisebbség gazdaságilag versenyképtelen, politikai önszerveződése épp hogy megkezdődött. Az egyre erőteljesebben terjedő szegényrétegeken belül még mélyebbre süllyednek, s ez a szakadékszerű elhatárolódás megerősíti kirekesztettségüket. Az önszabályozó piac integráló hatása a cigányság esetében nem fog érvényesülni. Feltétlenül szükséges, hogy a magyar többségi társadalom belássa, ha nem akarja az Európába vezető úton koloncként magával cipelnie ezt az önhibáján kívül tanulatlan és hatékony foglalkoztatásra alkalmatlan embertömeget - ezzel mintegy fenntartva a bűnbakképzést és az ellenségkép megformálásának kényszerképzetét saját maga számára, akkor a kérdés társadalmi válsággá terebélyesedhet, s teljesen szélsőséges ideológiáknak nyújthat táptalajt. Az egyetlen európai megoldás az, ha a többségi társadalom "hozzásegíti a cigányságot ahhoz, hogy több évszázados itt tartózkodás után végre megérkezzenek legalább Közép-Európába" (idézet Havas Gábortól).

Mi szükséges mindehhez?

Legelsősorban az, hogy a közgondolkodás megváltozzon a cigányokról. Azt hiszem ennél nehezebb megoldásra váró feladat ebben a kérdéskörben nincs. A már kialakult, és jól beidegződött, a valóságot önkényes módon torzított formában visszatükröző kép megváltoztatása a mai magyar társadalomban újraéledő és felerősödő nép-nemzeti egységteóriák és gerincelméletek "fényében" szinte megoldhatatlan feladatnak tűnik.

Kemény István 1971-ben, amikor szegénységvizsgálatába belekezdett, és a cigánykérdést a szegénység kérdése felől közelítette meg, azt mondta: "nem a cigányokat kell megváltoztatni, hanem azt a fajta gondolkodást, amely az áldozatot teszi felelőssé".

A fennálló politikai rendszer ideológiájának mindig meghatározó szerepe van abban, hogy egy adott társadalom hogyan közelít saját kisebbségeihez. Hatalmi helyzetéből következően nyomást gyakorolhat, irányokat szabhat. A társadalom cigányképének megváltoztatásához először egy szemléletbeli változásra van szükség; mégpedig egy olyan liberális szemléletre, amely az állam polgárának meghatározásában nem a történelmi legitimációs elvet helyezi az első helyre, nem azt méricskéli, hogy ki mikor érkezett, és felhagy azzal, hogy az "első foglaló" jogán kirekessze a később érkezőket. Legitimációs elvként elfogadja, "hogy aki itt született és hazájának akarja ezt a földet, az egyenlő jogú állampolgár ebben az országban" (idézet Csalog Zsolttól) s a jogokat ennek megfelelően osztja szét.

A szemléletváltozásban az oktatásnak jelentős szerepet kell játszania, s a tudomány kulturális antropológiai vizsgálatok beindításával ugyancsak nagymértékben hozzájárulhatna a kép legalább is - árnyalásához. A cigányságról ugyanis a társadalom kriminológiai közhelyekben gondolkodik (cigányzene - jobb esetben, putri, bűnözés, prostitúció, maffia, stb.) s csak a tömegkommunikáció közvetítette ismeretekre terjed ki a tudása.

Elengedhetetlen, hogy mielőbb megszülessen a kisebbségi törvény, amely kimondja, hogy minden etnikai és nyelvi kisebbség egyenrangú, és minden kisebbséget megilletnek az ENSZ dokumentumaiban deklarált kollektív jogok. (A kisebbség szó használata a nemzetiségivel szemben szándékos. A nemzetiség-nemzet szókapcsolat politikai viszont jelez, és alá-fölérendeltségi viszonyt involvál, valamint kirekeszti a nemzetiség kritériumainak nem megfelelő felelő csoportokat.) Természetesen ebben a törvényben figyelembe kell venni a kisebbségek sajátosságait, és azonos elveken alapuló, de "funkcionális" szabályozást kell létrehozni. Gyakorlati oldalról közelítve meg kell határozni, hogy az állam a felsorolt kollektív jogok gyakorlásához milyen mértékben milyen feltételeket köteles biztosítani, valamint a kisebbségeket érintő hátrányos megkülönböztetések esetére szankciókat kell kilátásba helyeznie. Törvényileg garantálni kell az anyanyelv használatának lehetőségét (igehirdetés, nyomtatott sajtó, könyvtár, könyvkiadás, műsorszórás rádión és TV-n keresztül), valamint biztosítani kell az anyanyelv fejlesztésének lehetőségeit, az anyanyelvi oktatást az óvodában, iskolában. Törvényileg azt a jogot is garantálni kell, hogy mindenki szabadon maga dönthesse le, akar-e valamely kisebbséghez tartozni, vagy sem.

Cigány-nyelvű újságokhoz, könyvekhez, rádió és TV műsorokhoz stb. nem elég azonban a törvény garanciája. Ezeket a médiumokat ki kell szolgálni, cigányértelmiséget kell hozzá biztosítani, illetve fizetőképes keresletet kell rájuk teremteni; lehetővé kell tenni, hogy ezeket a kultúra közvetítő eszközöket széles körben meg tudják a cigányok venni.

Ebből a példából világosan kiderül, mennyire szorosan összefüggenek egymással az oktatás, a gazdasági szerepvállalás és a szociális viszonyok kérdései. Ma ugyanis gyakorlatilag nincs cigány értelmiség, a munkanélküliség közöttük a legnagyobb arányú, és sok családnak nem csak a villanyszámla kifizetése a gond, hanem a gyerekek téli kabátjának, vagy cipőjének, vagy a mindennapi betevő falatnak a beszerzése is. Innen közelítve: a kérdést oktatáspolitikai, szociálpolitikai és foglalkoztatáspolitikai intézkedések meghozatalával szükséges megoldani.

"A leszakadt társadalmi csoportoknak csak úgy lehet esélyük a felzárkózásra, ha pozitív diszkriminációban részesülnek, vagyis ha az induló feltételek terén mutatkozó önerőből behozhatatlan hátrányt az esélyegyenlőség alapján egy erre a célra kidolgozott, átgondolt eszközrendszer kompenzálja. Az emberi jogok alapján elfogadhatatlan ugyanis, hogy a társadalom egy jelentős csoportja tartósan, a kilábalás minden esélye nélkül emberhez méltatlan, lealacsonyító és megnyomorító létfeltételek közé kényszerüljön" (idézet Solt Ottiliától).

A pozitív diszkrimináció nem jelent mindenkor és szükségszerűen nagy mennyiségi többletet. Kétségtelen azonban, hogy a kirívóan hátrányos helyzet felszámolására a körülményekhez, speciális igényekhez és adottságokhoz alkalmazkodó speciális módszerek és megoldások szükségesek, amelyek esetenként többletkiadásokat vonhatnak maguk után.

A pozitív diszkrimináció szükségességét indokolják továbbá azok a gyakorlati tények, hogy ez a minden szakképesítést nélkülöző iskolázatlan réteg - mai állapotában komoly akadályát jelentheti a gazdasági hatékonyság növelésének. A leszakadt cigányság kulturális zárványhelyzete és kirekesztettsége, ahogy már idéztük Havas Gábort, artikulálatlan és agresszív önvédelmi reflexeket indukálhat s ez, különösen a városi lumpenizálódó szegények körében fasisztoid ideológiák terjedéséhez szolgáltatnak alapot. Ugyanakkor a konszolidált többség számára e szubkultúra egyre félelmetesebb színben tűnik fel, s a kérdés ismét csak rendőrségi szinten nyer majd ideiglenes és átmeneti megoldást.

A leszakadt cigányság beilleszkedésének és társadalmi mobilitásának legfőbb akadálya - mint azt már többször hangsúlyoztuk, alacsony iskolázottsági szintje és e szint folyamatos újratermelődése. Ezt a folyamatot tehát meg kell szakítani. Hogyan?

Mint külső, objektív körülményt, figyelembe kell vennünk, hogy a mai, kirekesztési szindrómára épülő iskola nem alkalmas a cigánygyerekek "egyenértékben" való befogadására, s ezt az iskolát nem fogjuk tudni egyhamar megváltoztatni. Tudomásul kell azt is vennünk, hogy az "egyenértéken" való befogadásra a cigánygyerekek sokszor nem is alkalmasak.

A cigánygyerekek felzárkóztatására speciális oktatási program szükséges az általános iskola és a szakképzés területén. Az oktatási programokat pedig szociálpolitikai jellegű intézkedésekkel kell kiegészíteni. Meggyőződésem ugyanis, hogy a felemelkedéshez az oktatáson keresztül vezet az út.

Ehhez kapcsolódóan a következő intézkedések bevezetését látnám célszerűnek:

1) Kiemelt anyagi támogatás - fejkvóta megemelése minden cigánygyerek után akár az átlag másfélszeresére is. Ezen felül külön összeg juttatása a cigány anyanyelvű iskolák számára.

2) Speciális oktatási programok

- a cigánygyerekek felzárkóztatására és integrációjuk elősegítésére

- homogén cigány osztályok számára

- kizárólag cigány nyelven folyó oktatás esetére

- magyar nyelven folyó oktatás esetére

- bizonyos tárgyak magyar nyelven, bizonyos tárgyak cigány nyelven folyó oktatása esetére.

Feltétlenül helyet kapna a programban a cigány történelem, mint tantárgy oktatása, valamint a tradicionális cigány kultúra ápolása, oktatása.

3) Cigánykollégiumok létrehozása

4) Cigány anyanyelvű tanár és tanítóképzés bevezetése

5) Egyetemi képzés szintjén romológia szak beindítása

Alapvető szempont mindenkor a helyi viszonyok és igények figyelembe vétele. Ahol nincs szükség speciális cigány osztályokra, ott semmiképpen sem szabad a szegregációt tovább éltetni. Nem szabad kötelezővé tenni a cigány nyelv tanulását, cigányosztályok létrehozását ott, ahol erre a cigányság körében nincs igény, vagy asszimilálódási törekvések dominálnak.

A pozitív diszkrimináció jegyében az alacsony iskolázottságú szülők gyerekeinek továbbtanulása esetén a család külön anyagi támogatást kap. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy az iskolaköteles életkor után gimnáziumban, szakmunkásképzésben továbbtanuló cigánygyerekek után a család a jövedelem-kiesés miatt külön támogatást kap. A teljesítmény díjazására speciális ösztöndíjrendszer szolgál, amely a tanulmányi eredmény honorálása mellett pl. azt is elismeri, hogy a gyerek nem hiányzik. Ennek elsősorban az általános iskolai képzés idején van jelentősége. Az iskolába járás összes költségét a rászorultak esetében az állam vállalja át.

Honnan lehet minderre pénzt teremteni?

Alapítványoktól, külföldi segélyekből, költségvetési forrásokból. A kiadások megfelelő átcsoportosításával - mint az bebizonyosodott 1991-ben, lehetőség van egy ún. "felemelkedési" alap létrehozására. A pénzadományok ugyancsak forrást jelenthetnek, ha ezeknek összege valamilyen formában adókedvezményt jelentene. Természetesen az adakozáshoz megfelelő propagandát kell kifejteni, amely a várható össztársadalmi és gazdasági eredményeket hangsúlyozza amellett, hogy a vállalati és egyéni szinten elérhető javulást is anticipálja.

Hasonló forrásokból lehet pénzt teremteni a felnőtt cigány lakosság felzárkóztatására, képzésére, és átképzésére is. Azok a vállalatok, amelyek részt vállalnak a felnőtt lakosság munkahelyhez juttatásában, további adókedvezményeket élveznek. A felsorolt megoldások természetesen csak hosszútávon hoznak változásokat, és csak akkor, ha kiegészülnek minden szegény számára is előnyös átfogó rendelkezésekkel, mint pl. állampolgári jogon járó juttatások kibővítése, nyugdíj, különböző gyerek utáni juttatások, állami gondozási rendszer megváltoztatása, a társadalombiztosítási rendszer átalakítása stb.

A gyakorlat azt mutatja, hogy - bár előnyben kell részesíteni azokat a megoldásokat, amelyek növelik a minőségi változás esélyeit - hogy a tüneti kezelés segélyek, pénz, ruha, élelem, stb. formájában, ma még nem számolható fel. Az egyszeri segélyek legfeljebb egy villanyszámla-hátralék kifizetését, vagy éppen az aznapi vacsorát jelentik, de hosszútávon nem hoznak javulást. A cigányság szociális problémáinak megoldását nem választhatjuk el a szegénység problémájának felszámolásától. A szociálpolitikában nem érvényesülhet a pozitív diszkrimináció. Véleményünk szerint az önerőből behozhatatlan hátrányok csökkentésére szánt, államilag garantált szociálpolitikai kedvezmények feltételeit kizárólag szociális szempontok alapján szabad meghatározni. "Ne azért kapjon valaki szociális juttatást, mert egy kisebbséghez tartozik, hanem azért, mert körülményei ezt szükségessé teszik. Ne azért részesüljön valaki átképzésben, mert cigány, hanem azért, mert a tartós munkanélküliség lealacsonyító, elfogadhatatlan állapot. Viszont gondoskodni kell arról, hogy mindenki megkapja azt, ami a feltételek teljesülése esetén neki jár, hogy senkit ne érjen hátrányos megkülönböztetés csak azért, mert egy kisebbséghez tartozik. ... Mindez nem zárja ki, hogy a kisebbség tagjai, vagy a kisebbséggel szolidáris erők az önszerveződés, az egyéni és csoportos kezdeményezés lehetőségeit kihasználva olyan szolgáltatásokat szervezzenek, amelyek kifejezetten a kisebbségnek szólnak" (idézet Havas Gábortól).

Ilyen kezdeményezések és szerveződések már ma is léteznek a magyar társadalomban. Ezek egy része karitatív szervezet. Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban a "voluntary sector" világrészeket behálózó karitatív tevékenységének Magyarországon vannak hagyományai. Ezek felelevenítése, társadalmi megbecsülése és elismerése a leszakadt csoportok életkörülményeinek javulásán túl a társadalmi szolidaritást is növeli. A non-profit vállalkozási szféra elismerésével, működésének lehetővé tételévei az állami szociálpolitika válláról jelentős terhek esnének le.

Ami egyszer el lett rontva, méghozzá ilyen végletesen és végzetesen, azt nagyon nehéz rendbe hozni. A cigányság problémáinak ügye össztársadalmi, ebből következőn megoldása is csak ezen a szinten mehet végbe. S bár a szavak jócskán elkoptak, talán itt még érvényesek lehetnek: összefogással cigányok és nem cigányok között, türelemmel és mélységes toleranciával.

Mit tehet a kulturális antropológia tudománya?

Eddig történeti, politikai, szociológiai és szociális szempontból közelítettem meg a kérdést. Ennek elsődleges oka volt, hogy a kérdés a gyakorlati teendők megvalósításának szintjén nem volt másként tárgyalható. Az elvégzendő s a dolgozatban felsorolt feladatok jellege ugyanis ezeknek a megközelítéseknek ad prioritást.

A problémák megoldásának módja, mikéntje és minősége azonban feltétlenül szükségessé teszi, hogy a "kivitelezés" antropológiailag megalapozott legyen. Kutatták már a cigányság történelmét, a cigány holocaustot, a magyar-cigány együttélés jelenségeit, a cigánykérdés kialakulásának társadalmi-politikai vonatkozásait, a cigányközösségek nyelvi hagyományait, népzenéjét, folklórját, iskoláztatási és szociális gondjait, de a cigányról, mint emberről alig-alig tudunk valamit. Nem ismerjük vágyait, álmait, gyerekeinek jövőjéről szóló elképzeléseit. A cigányokról kialakított ismeretek felszínesek, s a cigánykép kívülről diktált, hatalmi és többségi szempontú közhelyek alapján alakult ki. Elég itt talán csak utalni a cigányüldözésekre, a cigányról alkotott eredendően negatív társadalmi megítélésre, az előítéletekre, a "cigánymentes övezetre" és hasonló jelenségekre.

Az eddigi kutatások a kutatók szemszögéből vizsgálták a cigányságot, előre megfogalmazták kutatásuk konkrét tárgyát (népzene, tánc, nyelvi jelenségek, stb.) és csupán a választott témára koncentráltak, ily módon kiemelve a kutatás tárgyát az élet természetes és valódi közegéből. A cigányság életmódjának kutatásával eddig Magyarországon csupán Kemény István foglalkozott az 1970-es évek elején, de mivel ő a cigánykérdést a szegénység kérdésével azonosította, ha tágan is, de határt szabott a kutatandó kérdéseknek.

Az antropológusok feladata lenne most, hogy antropológiai módszerekkel, résztvevő megfigyeléssel, émikusan kezdjenek hozzá végre "Magyarország indiánjainak" megismeréséhez.

Ahhoz, hogy a felsorolt kérdések közötti belső összefüggéseket feltárhassuk, és elemezhessük, s ez által valósághű képet nyerjünk a cigányságról, feltétlenül és elengedhetetlenül szükséges, hogy a cigány közösségeket saját mindennapi életük teljességén keresztül ragadjuk meg, legyen az akár egyetlen család, cigánytelep vagy település. Egy választ kaphatunk olyan lényeges kérdésekre is, hogy mit jelent cigánynak lenni, mit jelent magyar cigánynak lenni, hogyan gondolkodnak, miben gondolkodnak másként, s mik lehetnek a másság okai, hogyan vélekednek saját magukról, a világról, hogyan képzelik életüket, jelenüket, jövőjüket, mit szeretnek és mit nem, mik a vágyaik, égészen addig, hogy hogyan strukturálják idejüket és a rendelkezésükre álló teret, ezen belül pl. milyen összefüggései vannak a tér strukturálásának hagyományos családmodelljükhöz, egyáltalán, mennyire nevezhető ez a modell ma még hagyományosnak, mikor miért táncolnak és mesélnek, miben térnek el gyereknevelési szokásaik, miként élik meg saját tradicionalitásukat, mennyire kötődnek hagyományaikhoz, hogyan hat csoportjaikra az erős társadalmi szegregáció. Meg kell figyelnünk kultúrájuk változását, reakcióikat az őket, ill. etnikai és kulturális létüket veszélyeztető jelenségekre, meg kell ismernünk asszimilációs és integrációs nehézségeiket.

Úgy vélem, hogy csak ilyen tudás és ismeretanyag birtokában és alapján kidolgozott program lehet csak testre szabott, legyen szó iskoláztatásról, képzésről, kultúramegőrzésről, vagy hagyományápolásról.

A sajátos hazai viszonyok közepette azonban az antropológia feladata nem ér véget ezzel. A tudományágnak el kell érnie, hogy kutatási javaslatok-tervezetek kidolgozásánál figyelembe vegyék, hogy a cigányság ügyének megoldásában, mint alkalmazott antropológia részt vegyen, annak érdekében, hogy a döntések a cigányság társadalmi-kulturális rendszerének sajátosságaihoz igazítva szülessenek meg. Természetesen ez nem elsősorban az antropológián, hanem a döntéshozók felismerésén múlik. Ennek ellenére az antropológiai kutatásoknak a cigányságról meggyőző érveket és adatokat, beépíthető elemzéseket kell felsorakoztatnia.

Talán túlzás, de azt is az antropológia feladatának tartom, hogy elérje, szemlélet- és közelítésmódja, a másság toleranciája áthassa a politikai és a társadalmi gondolkodást, hogy plasztikusan fogalmazzak, mint ahogy a keresztszálak átszövik a felvető szálakat, úgy kell részt vennie a társadalmi szövet kialakításában.

Egy svájci kiállítás tanulságai.

Szimbiózis 1 (1): 113-116. 1992.

Bázelben egy szokatlan kiállítást rendezett Katharina Eder Matt, Theo Gantner és Dominik Vanderlin. Katalógusa Typisch? Objekte als regionale und nationale Zelchen (Basel 1990/91.) [Tipikus? Tárgyak mint regionális és nemzeti jelek] címmel jelent meg a Schweizerisches Museum für Völkerkunde kiadásában.

"Ha röviden és tömören akarunk egy-egy országot, vagy országrészt elemezni, önkéntelenül is a tipikusnak tartott tárgyakat és jelenségeket említjük meg. Svájc esetében a bankok, Spanyolország nevét hallva a bikaviadalok és a flamenco, Magyarországról pedig azonnal a cigányzene és a paprika jut az eszünkbe. Bizonyos tárgyak, természeti jelenségek, képződmények, épületek országok, országrészek, városok jellemzőivé léphetnek elő. A kiállítás a következő kérdésekre igyekszik választ adni: Milyen helyzetekben válnak a tárgyak eredeti funkciójukon túl a tipikus kliséjének hordozóivá? Hol és hogyan fejeződik ki a regionális vagy nemzeti imázs vagy tudat egy-egy tárgyban, ill. milyen szerepet játszanak ebben a folyamatban a társadalmi, gazdasági, politikai és történelmi tényezők?

"Múzeumunk, amely egész Európa területéről gyűjti a tárgyakat, mindig szembekerül ezekkel a kérdésekkel. Általános válaszok azonban nem adhatók. Minden tipikussá vált tárgynak ugyanis saját története van. A kiállítást a Svájci Államszövetség fennállásának 700 éves évfordulójára nyitottuk meg" - írják a muzeológusok a kiállítás alkalmából kiadott ismertetőben.

A kiállítás eredetileg csupán a Svájcra jellemző tipikus tárgyakat akarta bemutatni, de a munkálatok közben kiderült, hogy más európai országok tipikus tárgyainak bemutatása - elsősorban az összehasonlítás végett - indokoltnak látszik. Az összehasonlító megközelítés nem idegen a múzeumtól, amelyet Universalmuseum néven a Münsterhügel-en egy kolostor helyén nyitottak meg 1849-ben. A múzeum néprajzi gyűjteményét 1904-ben a germanista Eduard Hoffmann-Krayer (1864-1936) nyitotta meg. Az önálló Néprajzi és Etnológiai Múzeum 1917-ben jött létre.

"A múzeum célul tűzte ki, hogy bemutassa azt az ergológiai fejlődést, amely Európában a legprimitívebb formáktól kezdve napjainkig végbement" - ezekkel a szavakkal nyitotta meg a Népművészeti Múzeumot Hoffmann-Krayer. Ugyanakkor utalt arra is, hogy olyan tárgyakat kell gyűjteni, amelyek összehasonlíthatók egymással. Célkitűzése az 1900 körüli néprajztudomány számára teljesen új szemléletet tükröztek. Korábban túlnyomórészt nyelvi emlékeket gyűjtöttek (meséket, mondákat), a tárgyak gyűjtése csak korlátozottan, lokálisan, regionális vagy csak nemzeti szinten folyt. A korábbi tárgygyűjtések célja az volt, hogy egyrészt a múltat reprezentáló, másrészt művészetileg értékes egyedi tárgyakat helyezzenek a múzeumok tárlóiba. A fő szempont az volt, hogy a tárgyak a lokális, regionális, vagy nemzeti identitást is reprezentálják. E patrióta gyűjtemények a tudományos ergológia számára csak korlátozottan voltak felhasználhatók. A múzeum célkitűzéseinek megfelelően tehát olyan tárgygyűjtemény létrehozása vált szükségessé, amely "az összehasonlítás számára felhasználható" tehát "tipikus" tárgyakból áll. A kiállítás az alapító Hoffmann-Krayer szellemiségének jegyeit viseli magán.

Nem kerülhetjük meg a kérdést: Mire nézve tipikus egy tárgy, és miért az? A tárgyakat mi eszközként fogjuk fel, az ember és életmódja jeleiként. A látogató, miután megállapította, igen, ez tipikus, szintén felteszi a kérdést, miért tipikus ez vagy az a tárgy erre, vagy arra az emberre? Nagy általánosságban természetesen rögtön igen egyszerű magyarázatot talál: ezek, vagy azok az emberek azért viselkednek másként, azért mások, mert egy másik népcsoporthoz, valláshoz, vagy felekezethez tartoznak, más földrajzi körülmények között élnek, mások a gazdasági viszonyaik, más etnikai csoporthoz tartoznak, stb." - írja Theo Gantner a kiállítás ismertetőjében. Ezek a magyarázatok természetesen - bár gyors segítséget nyújtanak a tájékozódásban, nem állják meg a helyüket a tudományban.

Gantner kifejti, hogy a tipikus problematikájával szorosan összefügg a néprajz mint tudomány kérdése. A problémák már a nép fogalmának meghatározásával kezdődnek. (A latinban nyolcféle elnevezés van a népre.) A nép fogalmának azonosítása a nemzettel, mint kulturális homogenitással nem mindig szerencsés, mivel a nemzeti előítéletek sokkal régebbiek, mint a 19. században létrejött nemzetállamok. A "Tipikus"-t megcélzó kiállítás előfeltétele, hogy a nemzeti különbözőségek a tárgyakban egyáltalán megjelenjenek. A kiállítás tárgyai a 19. és 20. századból valók, és az amúgy teljesen veszélytelen tipikus tulajdonságokat összefüggésbe kell hozni a nemzetállamok kialakulásakor jelentkező nemzeti identitástudattal. Itt újabb kérdés vetődik fel Gantner szerint. Vajon ezek a tárgyak valóban a nemzetté válás folyamatában váltak tipikussá mint a helyi, regionális és nemzeti identitás jelei? Ki választotta ezeket ki? Miért éppen ezeket fogadták el. Voltak-e olyan tárgyak, amelyeket nemzeti szimbólumoknak neveztek ki, de nem arattak elismerést. Ezek a kérdések azért hangzanak újszerűen, mivel ezek eddig csupán az államilag fölülről elrendelt nemzeti szimbólumokra zászló, címer, himnusz, stb. - vonatkoztak, nem pedig a hétköznapi tárgyakra.

Ha a hétköznapi tárgyakat fejlődési rendbe egymás mellé rakjuk attól függetlenül, hogy Európa mely részéről származnak, azt vesszük észre, szinte nem különböznek egymástól, és nem, vagy alig-alig mutatnak fel "nemzeti" jellegzetességeket. A hétköznapi háztartási, földművelési, állattartásban használt eszközkészlet, valamint a hétköznapi ruházkodás, lakberendezés, az ételek, italok elkészítése ugyanolyan módon fejlődött. Mik akkor azok a tárgyak, vagy tárgycsoportok tehát, amelyeken kimutathatók a sajátos, egyedi, egy-egy csoportra jellemző jegyek? Hoffmann-Krayer a népművészet alkotásait sorolta ide, festményeket, faragásokat, hímzéseket, az agyagművesség termékeit.

A fogalmi tisztázás érdekében a tárgyakat el kell különítenünk és meg kell különböztetnünk egymástól. Meg kell különböztetnünk a kb. 1750 és 1850 között készült - a nép által készített, saját magánfelhasználásra szánt tárgyakat azoktól az egyébként elméletileg meghatározott - népművészeti tárgyaktól, amelyeket később mint a nemzeti identitás hordozóit definiálták azok a kultúrpolitikusok, akik ezáltal próbálták nemzetük kulturális homogenitását bizonyítani.

Kelet-Európa államai ma sem mentesek ilyen és hasonló törekvésektől, míg Európa más részein a népművészet alatt egyre inkább egyrészt a lokális identitás képviseletét, illetve valamiféle nemzetek feletti identitás keresését és megalkotását értik.

Szót kell még ejtenünk a népművészet piacáról, a szuvenírkereskedelemről is, amelynek során óriási szériákban készülnek az "eredeti" hímzések, szőttesek, kancsók és tányérok. A folyamat nem új, már a 19. században felfedezhetjük jeleit. A felvevőpiac azonban nemcsak a turistákra terjed ki. A harmincas évektől kezdődően a városi lakosság is szívesen vásárolj a "tradicionális," "eredeti", "ősi" stb. motívumokkal díszített, "nemzeti azonosságtudatot" hordozó, a "nemzeti egységet" megjelenítő karikás ostort, butykost, és minden egyebet, amit e kategóriába tartozónak kiáltanak ki. A turista, a kívülálló számára természetesen ezek a tárgyak nem hordozzák ugyanazt az identitást, mint amit a helybéli városlakók számára jelentenek. Ezek az ún. "tipikus" tárgyak egyébként megkérdőjelezhetően hordoznak bármiféle identitást napjainkban. Jól megfigyelhető jelei ezen motívumok formák, anyagok összekeveredése önkényes, a gyártási folyamatot leegyszerűsítő modern készítési technikák alkalmazása.

Az európai szuvenírpiac azonban nemcsak az ún. népművészeti tárgyakkal kereskedik. Miniatúrák formájában kaphatók holland papucsok, és szélmalmok, jellegzetes kereskedőházak, a párizsi Eiffel torony, különböző nemzeti szimbólumok, történelmi eseményeket felidéző bronztárgyak (pl. frígiai sapka, Tell Vilmos szobrocskák). A szimbólumok, motívumok olyan tárgyakon is megjelennek, amelyekhez tulajdonképpen semmi közük sincs. Így "avanzsál" a tipikus rangjára a kölni dómmal díszített hamutálca, a velencei lagúnával díszített fatányér, a nemzeti címerekkel ellátott söröskorsó, s minden olyan tárgy, amit a tipizálási önkény azzá emel.

Szimbiózis 4 (4): 15-17. 1995.

Edward B. Tylor (1832-1917) az angol evolucionista antropológia egyik megteremtője volt. Kutatásait elsősorban a vallásantropológia területén végezte; azt akarta bizonyítani, hogy a vallás legelemibb formája az animizmus. 1871-en megjelent leghíresebb munkájában, a Primitve Culture c. műben kifejtett doktrínái szerint:

1) Az eltávozott szellemeknek és lelkeknek valahol tartózkodniuk kell, s ennek következményeként születik a túlvilág létben való hit: ezt nevezte Tylor a "folytonosság" doktrinájának. A szellemek arrafelé élnek, ahol lemegy a nap, vagy a hegyen túl, egy szent hegyen, szent ligetben, erdőben, stb.

2) A "megtestesülés" doktrínája szerint a lelkek és szellemek szabadon szárnyalnak a világban, és tetszés szerint hatoltak be más testekbe és tárgyakba, pl. a megtermékenyítéskor.

3) Ennek egyenes következménye lett egy újabb doktrína, a "megszállottságé": ha egy gonosz vagy idegen szellem behatolt valakibe, beteggé tehette, ennek megfelelően logikusnak tűnt, hogy a kiűzéshez exorcizmushoz kellett folyamodni.

4) A "megtestesülés" és a "megszállottság" koncepciói vezettek a "fetisizmus" doktrínájához. Mivel a szellemek képesek behatolni különböző ember alkotta, ill. természeti tárgyakba, ezek a tárgyak sajátos erőhöz jutnak, amellyel különböző feladatokat képesek elvégezni. Az emberek úgy bánnak velük, mintha ezeknek a tárgyaknak személyes tudatuk lenne, tisztelettel övezik, de ugyanakkor manipulálják is őket. A fétiseket segítségével fedik fel az ellenséget vagy betegség okozóját és egyéb mágikus célokra használják. Fétisek lehetnek jósló csontok, kövek, egyéb tárgyak.

Az elsősorban Nyugat-Afrika népei vallásosságának tartott, majd később többek által cáfolt fétishit, fétisizmus gondolata azonban már jóval Tylor előtt érdeklődést keltett.

Charles de Brosses (1709-1777) francia történetíró és geográfus 1760-ban könyvet jelentetett meg a fétisistenek kultuszáról. De culte des Dieux Fétisches (A fétis-istenek kultuszáról) c. munkájában De Brosses korabeli utazók tudósításait vette alapul, akik leírták az afrikai portugál gyarmatok őslakosságának egy kultuszát. Mivel az első híradások Afrikából érkeztek, úgy gondolta, hogy a fétisizmus természetes székhelye Afrikában van, és Afrikát úgy kell tekinteni, mint magát az emberiség bölcsőjét. Ebben a kultuszban a helyi lakosság bizonyos élettelen tárgyaknak, elsősorban természeti tárgyaknak, különleges tiszteletet mutatott. Hitük szerint e tárgyak birtoklóinak természetfeletti hatalmat biztosítanak. A fétis portugál eredetű szó, jelentése valami, aminek varázserőt tulajdonítanak. A fétis lehetett ember is, általában azonban valamilyen talizmán, vagy amulett alakját öltötte fel. (Az amulett, ill. a fétis hatékonyságát a benne összegyűlt erő határozza meg. Az orvosságos ember ezt az erőt használja fel.)

De Brosses két alaptételből indul ki:

1. a fétisek alkotják a primitív vallás egyik formáját;

2. ez a forma megnyitotta az emberiség gondolkodása előtt az utat.

Ennek bizonyítására összehasonlította az afrikai és az egyiptomi fétiseket: azt állította, hogy a világ minden vallásában megtalálható közös alapot a fétiskultusz őseredeti elemeivel magyarázhatjuk meg. Véleménye szerint ez a közös alap a művészetet és a tudományt is magában foglalja, mivel ezek születése és fejlődése a valláséval hozható összefüggésbe.

Meggyőző erejű dokumentációval, bizonyítékkal ellátott írásában kifejti, hogy "az embert magában az emberben kell tanulmányozni, tehát nem lehet és nem is kell kieszelni azt, amit az ember cselekedett. A fétisizmus fenomenológiája ebből a szempontból deus ex machina, amelynek meg kell világítania az ember eredetét.

August Comte (1798-1857), a szociológia elméleti alapvetéseinek francia megalkotója De Brosses írását, ill. az általa kidolgozott fétisizmuselmélet fenomenológiáját felhasználva több kötetes munkát írt a fétisizmusról, amelyet 1830 és 1872 között jelentettek meg. Comte elgondolásában a fétisizmus sokkal nagyobb jelentőséget kap, mint De Brosses-nál. Szerinte a fétisizmus maga a természetnek szentelt kultusz.

Cours de Philosphei positive (Pozitív filozófia) c. művében kifejti, hogy az emberiség történeti fejlődésére három szakasz jellemző: 1. teológiai állapot (amelyet a természetfeletti erők és lények uralma jellemez), 2. metafizikai és 3. pozitivista állapot. De Brosses gondolatmenetét követve határozza meg a vallási evolúció három lépcsőfokot: 1. fokozat a fétisizmus, 2. fokozat a sokistenhit, 3. fokozat az egyistenhit.

Comte a fétisizmust eleinte az ember tudományos hajlamainak elfojtására irányuló gondolkodásnak tartotta. A fétisizmus a képzelőerő és nem a fogalmi gondolkodás korszaka, sebből következően ebből származtatja a művészeteket, sőt a költészetet is. Az is igaz, állítja, hogy ezek majd csupán a sokistenhitben érik el teljes virágzásukat.

"A szépművészetek tekintetében a fétisizmusnak az emberi értelemre gyakorolt általános hatása kétségkívül nem elnyomó... Nyilvánvaló, hogy egy olyan filozófiának, amely közvetlenül élettel töltötte meg az egész természetet, arra kellett irányulnia, hogy különösen a képzelőerőnek spontán lendületét mozdítsa elő, amely képzelőerőt akkoriban szükségszerűen magas szintű szellemiség foglalat keretbe. ... Így minden szépművészetre - a költészetet sem kivéve - vonatkozó első értekezések közvetlenül a fétisizmus korára vezetnek vissza. ... Rá kell mutatnom a fétisizmusnak a társadalmi fejlődés egészére gyakorolt sajátos befolyására, amely ennek a primitív vallásnak egyrészt a hasznos állatok, másrészt a növények rendszeres fenntartásában jellemzően jelentkező, ilyen spontán módon betöltött fontos funkciójában áll. ... A fétisizmust tehát úgy lehet tekinteni, mint egy olyan vallást, amely az egyetlen akkor járható úton felvázolta az emberi intézmények legemelkedettebb és akkor még nagyon kevéssé átérzett rendjét... A teológiai szellem őseredeti alapját szükségszerűen a fétisizmus alkotja, ha (ezt a teológiai szellemet) a legtisztább elemi naivságában és mégis kifejlett értelmi teljességében tekintjük... Így a megfelelőképpen elmélyített teológiai bölcseletnek mégis szükségszerűen a tiszta fétisizmus az alapja... A fétisizmus távol áll attól, hogy a teológiai szellem egyszerű eltévelyedése legyen..." (idézi Comte-t Cocchiara 1965: 112).

Comte életműve az evolúciós szellem erőteljes hatását tükrözi vissza, habár többször hangsúlyozta, hogy az ő gondolatmenete más síkon mozog. Comte szerint "az emberi gondolkodásnak a fétisizmusban feltételezett kezdete nem fogalmilag, vagy időn kívüliként felfogott 'első', hanem időrendileg az első" (uő, 116). Egyébként az emberiség fejlődésének történeti és társadalmi folyamatát és az ezt irányító természeti törvényt, azaz a fétisizmusból való átmenetet a sokistenhitbe, majd a sokistenhitből való átmenetet az egyistenhitbe evolúciós átalakulásának tekinti.

"A fétishitű népek ... megfigyelése azt látszik mutatni, hogy az első vallásos korszak egyáltalán nem zárja ki bizonyos papi osztály kialakulását... Nekem azonban úgy tűnik, hogy ezeknek a társadalmi lépcsőfokoknak elmélyült vizsgálatából mindig felismerhető, hogy a fétisizmus elérkezett a bálványimádás stádiumába, amely az előbbinek a tökéletesedése, és amelyben megtörténik a tulajdonképpeni sokistenhitbe való átmenet" (uő, 112).

Comte fétisizmusról alkotott nézeteit többen is kétségbe vonták. Georges Sorel (1847-1922), francia szociológus és filozófus azt állítja, hogy a fétisizmus még csak nem is a vallás csírája és nagyon távol áll attól, hogy a vadaknak tartott népek fenomenológiája legyen. Szerinte a fétisizmus egy fejlettebb kultúrához tartozó másodlagos jellegű megnyilvánulás és egyáltalán nem központi kategória (Sorekt idézi Cocchiara, 115).

Comte kritikusai közé tartozott Leo Frobenius (1873-1938), német Afrika-kutató is, aki szerint nincs egyetlen olyan primitív nép sem, amelynél a fétisizmus igazi és valódi vallásos jellegű fenomenológiát alkotna. Kulturgeschichte Afrikas (Afrika kultúrtörténete) c. könyvében egyenesen kétségbe vonja a fétisizmus létezését:

"A fétis fogalmát (szó szerint a portugál feiticeiro kifejezésből származik) mint egy afrikai vallás jelképét találták ki: európai gyári védjegy van rajta. Én személy szerint sohasem találkoztam a négerek között Fekete-Afrika egyik részén sem a fétisek kultuszával" (Frobenius idézi Cocchiara, 115).

Ad. E. Jensen: Mythos und Kult bei Naturvölkern c. könyvéről

Szimbiózis 4 (4): 92-97. 1995.

Adolph Ellegard Jensen (1899-1965) német kultúrtörténész, a Leo Frobenius által megalapított kultúrmorfológiai iskola követője, 1951-ben írta Mythos und Kult bei Naturvölkern c. művét, amelyben a Molukka szigeten élő ceramok, az abesszíniai konsok vallási életéről gyűjtött anyagot és annak elemzését adja közre. Jensen ebben a művében kritikai elemzésnek veti alá a vallásantropológia azon elméleteit, amelyek a vallás eredetét: a pre-animista varázselmélettel, az animizmussal és az ősmonoteizmussal magyarázzák. Nem fogadja el azokat a megállapításokat, melyek szerint a korai vallások kialakulásához az vezet, hogy az ember hiányos intellektuális képességeiből következően a rendelkezésre álló ismeretekből hibás következtetéseket von le, kombinációi tévesek, s vallási tevékenysége soha el nem érhető célokért folyik. Szerinte a korai ember is homo sapiens, s szellemi képességei nem különböznek a civilizált emberétől, csak Lévy-Bruhl-re^[5] hivatkozva - a szellemi élete más; ebből következően a mi logikánkkal követhetetlen törvényszerűségekre jut. A másság miatt a primitív ember gondolkodásának mechanizmusa nem vezethető le a civilizált ember gondolkodásából, az ok-oksági viszonyból. Annak érdekében, hogy ténylegesen megérthessük, miért gondolkodnak ugyanarról a jelenségről másként, mítoszaikkal kell elemeznünk, ugyanis itt mérhető le a jelenségek másként értékelésének mértéke és módja.

Tény, hogy a civilizáció gondolkodása előnyben részesíti az oksági - logikai kapcsolatok keresését (bár ha a művészetek oldaláról közelítünk a kérdéshez, a helyzet nem ilyen egyértelmű). A természeti és a civilizált népek közötti különbség azonban nem gondolkodásuk logikus, vagy pre-logikus módjában, hanem kultúráik eltérő vonásaiban van.

A primitív ember is megéli a valóságot. A valóság megélésének tartalma a mítoszokban, kultuszokban, szertartásokban jut kifejezésre. A kultikus események, szertartások általában a mítoszokban megőrződött történetek dramatizált előadásai. A mítosz elmesélése is kultikus cselekedet. A mítoszok választ adnak a létezés eredetére, a mítosz elmesélésének, vagy előadásának ünnepélyessége pedig az élménytartalom másságából, ünnepélyességéből és mitikus jellegéből következően kiemelik az embert a hétköznapok egyformaságából. A szertartásokban kifejeződik az ember azon igénye, hogy egy időre elfelejtse a hétköznapokat, hogy önmaga kerüljön az események középpontjába, és bebizonyítsa saját fontosságát önmaga és a közösség előtt.

A kultúra keletkezésében döntő momentum a felsőbbrendű szubsztanciák felé fordulás igényének megjelenése, az odafordulás kifejezésének szándéka, és az odafordulás mint szokás meggyökeresedése.

A közösen végrehajtott mitikus cselekvéssorok - szertartások már az ember legkorábbi történelmében is hozzájárultak valamiféle egység kialakításához. A természeti népek homogén társadalmában a szertartás egymás megértésének és a közösségélmény megélésének a lehetőségeit is magában rejtette, ugyanakkor a felnövekvő nemzedékek számára (beavatás) a tudás átadásának eszköze is volt.

A növénytermelő népek körében igen elterjedt a következő eredetmítosz: az ősidőkben nem volt élelem, de egy szellemet megöltek és a növények elterjedtek a földön. Ezzel az ősidőnek vége is volt, kialakult az élet mai formája, többek között a halandóság és az ember azon képessége, hogy életet hozzon létre. A megölt szellem lett a hold.

A szertartásokban a résztvevők mindig a teremtés ősmítoszát élik meg, még akkor is, ha a mítosz eredeti tartalma feledésbe merült, mint pl. a dél-abesszíniai konsoknál. A konsok 18 évenként avatási szertartást tartanak, mely során minden még be nem avatott férfinak ki kell mennie az erdőbe élelem nélkül, s meg kell ölnie egy nyulat. A beavatási szertartásnak végső soron nincs más értelme, mint a felnőtté válás bebizonyítása, hogy ez által a beavatott a közösség teljes jogú tagja lehessen. A szertartás során, azonban a vadászok öntudatlanul megélik az ősidők élelemnélküliségét, az első ölés szertartását. A nyúl azért fontos, mert a legtöbb afrikai nép mitológiája a holdat a nyúllal hozza összefüggésbe. A beavatás után a férfi nemzőképes és a közösség teljes jogú tagja lesz.

A házas férfiak is kötelesek részt venni ebben a szertartásban - különben elvesztik nemzőképességüket. Ha egy olyan házasságban gyermek születik, ahol a férj nem vesz részt a szertartáson, az asszonyt házasságtöréssel vádolják.

Jensen szerint az ünnep, a szertartás bensőséges kapcsolatot teremt az ember és a felsőbbrendű lény között, lehetőséget kínál arra, hogy az ember átélje az ősélményt, amikor még az ember egy volt az istenséggel. Frobenius^[6] is felhívja a figyelmet a szertartások alatti különös lelkiállapotra, a magával ragadottság, a transz állapotára, ami végül is kiemeli az embert a hétköznapokból, s átemeli egy másik világba.

A szertartásoknak gyakran elemei különböző játékok, amelyeknek csak a szertartás keretében van értelmük. Jensen szilárdan hiszi, hogy a játék mindig valamilyen mitikus elképzelés eredménye, pl. a közép-afrikai chokwék falujuk védőszellemét gólyalábaknak képzelik, amelyek éjjel az ég uráig érnek, s így védik a falut. A gólyalábakon való járás, mint önmagáért űzött játék ebből alakult ki. A természeti népek táncai, játékai, verseny játékai ugyancsak a mitikus világkép részeként, a szertartás keretében jelennek meg.

A mítoszok állandó motívuma az ősidőkben történtek leírása. A mitikus gondolat feltételezi, hogy minden, ami létezik egyetlen alkotóerő műve, amely egyfajta rendetlenségből, egy másfajta létezésből megteremti a rendet, a most fennállót. A dolgok létezésének, teremtésének mitikus ideája semmi esetre sem magától értetődő. Az emberiség kultúrtörténete során hallatlan erőfeszítéseket tett, hogy a "világ szemlélésének, a világszemléletnek ezt a formáját megalkossa. A mitikus világkép a valóság adottságainak igenlésére, de legalább elfogadására és optimizmusra épül. A mítoszok születésére akkor kerül sor, amikor bizonyos jelenségek még nem öltöttek szilárd alakot, de a róluk alkotott idea, elképzelés már jelen van. A mítoszok valóságtartalmát akkor is el kell fogadnunk, ha mi magunk nem tudjuk azt feltárni.

A természeti népek mesekincsében nagyon sok olyan történetet találunk, amiből hiányzik az a fajta igazságtartalom, amit a mítosz közvetít. Ezek a történetek is az ősidőkről szólnak s magyarázatot adnak valamilyen jelenségre. Jensen ezeket etimologikus vagy magyarázó mítoszoknak nevezi. Egy dél-afrikai etiologikus mítosz elmeséli, hogy a vízilónak valamikor hosszú szőre volt, ami egyszer tüzet fogott A víziló a vízbe ugrott, hogy a lángokat eloltsa, s nem jött ki többet a vízből.

A történet kétségtelenül egy korábbi állapot megváltozásából indul ki, de nem tudjuk meg, hogy a víziló miért megy végül vissza a földre. A valódi mítosszal szemben a magyarázat (ég s ezért beugrik a vízbe) kauzális karakterű, s hiányzik belőle az a mitikus vallási töltetű alap, ami a valódi mítosz igazságtartalmát meghatározza. A Jensen által valódinak nevezett mítosz is a világot magyarázza, de középpontjában mindig az ember isteni lényegének a felismerése áll és soha nem asszociatív. Az etiológiai mítosz nélkülöz mindenfajta igazságot, gyakran eleme a csalás, a csel, a játék, s témái hétköznapiak; Jensen a valódi mítosz degeneratív formájának tekinti.

A degenerációs folyamat - amely kiürülés, lényegvesztés - az állandó ismétlés következménye. Ebben a folyamatban megváltozik a világkép, elemek, motívumok tűnnek el, jelennek meg, kapnak más tartalmat. Ugyanakkor minden kultúra hordoz survival-elemeket, amelyek ellenálló képessége éles ellentétben áll a kiürüléssel, az elértelmetlenedéssel.

A természeti népek vallásossága összekötő kapocs az emberek között, ugyanakkor tudatosítja bennük a világ isteni eredetét és azt, hogy ebben a felsőbbrendűségben az ember is társ lehet. A vallásos viselkedés lényege és tulajdonképpen formája a valóságról és, a valóság lényegéről szerzett különleges tudás életben tartása rítusok és szertartások segítségével. Jensen szerint eredetét tekintve minden vallásünnepnek az a lényege, hogy emlékezzen és megjelenítse a mitikus rendet, az isteni eredetet. Az említett beavatási szertartás, eredetét tekintve emlékünnep, melynek során a felnövekedett ifjúság beavatásának alkalmából a közösség arra a mitikus eseményre emlékezik, amikor hite szerint halandó, ugyanakkor reproduktív lett.

A legfelsőbb lény képzete nem jelenik meg minden természeti népnél. Az ős-monoteisták szerint ez az emberi szellem elkorcsosulásának és az ember lustaságának a következménye; ugyanis könnyebb korrupt szellemekkel alkudozni, mint a legfelsőbb lény szigorú parancsainak engedelmeskedni. Preuss^[7] ugyanakkor pont az ellenkezőjét állítja. Szerinte a legfelsőbb lényhez való könyörgés azért váltotta fel a kultikus szertartásokat, mert az kényelmesebb volt.

Az animisták egyáltalán nem foglalkoztak a természeti népek legfelsőbb lényről alkotott képzetének vizsgálatával, megelégedtek a szellemhit és az őstisztelet kutatásával. A mítoszokból azonban felsőbbrendű isteni lények egész sora nyomul elő. Ezek az istenek az ősidőben emberi, növényi és állati alakban jelennek meg, alkotó erejükkel megalkotják a létezést és a létezés rendjét, ezzel lezárják az ősidőt. A keletkezés azonban mindig az istenség megölésével jár, akinek a testéből keletkeznek a haszonnövények, az eszkimóknál az állatok, vagy sok afrikai népnél a hold, az újjáéledés szimbóluma. A halhatatlanságot pedig felváltja a halandóság. Az emberek életébe a legfelsőbb rendű lény, a teremtő, nem avatkozik bele, nem jutalmaz, nem büntet, nem mindenható és senki nem imádkozik hozzá. A vallási tevékenység abból áll, hogy az istenség teremtette rend isteni lényegét nem felejtik el és dramatizált előadások, szertartások keretében eljátsszák az ősidő történéseit, miközben megjelenítik az istenséget. Az istenséggel az ősök hosszú sora köti össze az élőket. A szakirodalom kultúrhéroszokként tartja számon ezeket a világteremtő erőket. Jensen annak érdekében, hogy kihangsúlyozza a civilizált és természeti népek istenképzetei közötti különbséget, dema^[8] istenségnek nevezi el a kultúrhéroszokat.

A dema istenség képzete a növénytermesztő kultúrák megjelenésével terjedt el széles körben. A vadásztársadalmakban az állatok ura vagy az állatok védelmezőjeként emlegették és mindig valamilyen állat képében jelent meg. Ura van ugyanakkor a ködnek, szélnek, földnek, levegőnek, tűznek stb. is. Ezek az urak azonban nem teremtették a világot, nem mindenhatóak, uralmuk részleges és nem a teremtésre, hanem a már megteremtett felügyeletével függ össze. Ez a képzet az ősidő élmény hiánya miatt közelebb áll korunk "civilizált" istenképéhez, mint a dema istenséghez, s Jensen szerint a vadászszertartásokat is inkább vallásosnak lehet tartani, mint mágikusnak.

A növénytermelő kultúrák szertartásainak középpontjában gyakran állatáldozat bemutatása áll. Az ölés mint központi kérdés ezekben a kultúrákban jelent meg először (fejvadászat, emberáldozat, kannibalizmus). A zsákmányoló népeknél ez az áldozatszerű ölés hiányzik. Náluk az ölés szinte "hivatásszerű" és a létfenntartás eszköze, valamint a vadászdicsőség megszerzésének érdekében történik, az állatot azonban kiengesztelik, miután leölték.

A növénytermelő kultúrák mítoszai az új élet keletkezését szinte kivétel nélkül az istenség megölésével hozzák összefüggésbe, tehát minden élet csak egy másik élet megsemmisítésével keletkezhet. A dema istenség megjelenésére való ismételt emlékezés az alapja egy sor szertartásnak. Jensen állítása szerint a kannibalizmus ünnepi emlékezés arra, hogy megeszik a demaból keletkezett haszonnövényeket. A termékenység, az eső, a bőséges termés stb. érdekében végzett rutinszerű ember vagy állatáldozatok is csupán az emlékezés segédeszközei. A fejvadászat célja pedig az, hogy a megölt ember mágikus ereje legyőzőjébe szálljon.

A főnökségek és magaskultúrák áldozati szertartásai a természeti népek szertartásainak más tartalmakkal telített degenerált formái, ahol az áldozat már nem az emlékezés, hanem az isteni akarat kikényszerítésének az eszköze.

A vallásos viselkedés lényeges eleme az erkölcs, ugyanakkor a természeti népeknél az erkölcs mint fogalom nem létezik. Tylor^[9] szerint nem az erkölcs hiányáról van szó az animista kultúrákban, hanem arról, hogy az erkölcs, mint elkülönült fogalom nem fogalmazódik meg. A társadalom számára elfogadható viselkedésnormák teljesen függetlenek ugyanis az "animista hitélettől". Az általunk erkölcsösnek tartott vonások, segítőkészség, udvariasság, idősek tisztelete stb. a természeti népek társadalmában nagyon hangsúlyos formában jelennek meg. Jensen szerint a vallásos viselkedés magában hordja az erkölcsi tartalmakat, amelyek a természeti népeknél is megfigyelhetők. Életüket számtalan tabu szabályozza, s büntetést kap az, aki a tabut nem tartja be; de a természeti népek büntetés nélkül is a legkomolyabban veszik ezeket. Ez azt jelenti, hogy számukra a tabuk jelentik az istenség elképzeléseit az erkölcsi tilalmakat illetően.

Kant szerint a vallás a kötelességek, mint isteni parancsok felismerése. Ha a tabukat az istenséggel szemben fennálló kötelezettségként definiáljuk, akkor az isteni értelem kifejezésre jut. A természeti népek vallásosságából azonban hiányzik az a motívum, hogy az erkölcsösségükkel hatni akarnának az istenségre (mint ahogy a pre-animista valláselmélet feltételezi). A természeti népeknél a vallás nem az isteni parancsok felismeréseként jelenik meg, hanem a valóság isteni lényegének a felismerését jelenti. A vallás nem kötelesség, hanem a felismert valósággal szembeni adekvát viselkedés.

Preuss a természeti népek minden vallásos megnyilvánulását a mágiából vezette le, amelynek középpontjában mindig valamilyen cél elérése áll. A célt a személytelen hatalomra (ami szerinte megelőzi a személytelen istenségbe vetett hitet) való közvetlen ráhatással, varázslattal kívánják elérni. Frazer^[10] (ebből kiindulva azt állítja, hogy az ember azért tért át a könyörgésre, mert belátta, hogy a varázslatok eredménytelenek.

Jensen nem fogadja el Preuss azon állítását, hogy a szertartások valamilyen cél érdekében folynának. Szerinte a gyermekáldás kérése, az esőkérés stb. csupán az ember akaratának a kinyilvánításai. Ha ugyanis Preuss-nak igaza lenne, akkor az embernek asszociatív úton, kauzális logikával kellett volna a célok elérését meghatároznia. Jensen szerint az esőszertartások nem az istenséget kényszerítő erőként jelennek meg, hanem visszautalnak az őserőre és az emlékezést, az ősidő tudatosítását szolgálják. Úgy véli, hogy ha a társadalom nem tartja állandóan napirenden az adott jelenség isteni eredetének tudatosítását, akkor akaratlanul megjelenik a csodavárás és a könyörgés, s ekkor válik a szertartás célirányos tevékenységgé.

A sámánizmus mint kulturális jelenség nem függ az adott nép vallásának formájától, létrejöhet ott is, ahol dema istenek, vagy a mennyekben trónoló isten áll a vallási képzetek középpontjában. A sámánizmus azon a felismerésen alapul, hogy az ember mint szellemi lény, a szellemi folyamatok láncszeme, s a világ megtapasztalható jelenségei a szellemek világában párhuzamos folyamatokként játszódnak le. Ebben a folyamatban a sámán rendelkezik azzal a képességgel, hogy pszichés koncentrációval ezekre a párhuzamosan lejátszódó folyamatokra hasson, tehát nem konkrétan avatkozik a történésekbe, hanem a párhuzamosan futó szellemi folyamatokra gyakorol hatást.

A sámán különleges lelki tulajdonságainak megfelelően képes közvetíteni az emberek és az istenek, szellemek között. Fontos feladata a gyógyítás, az éhínség, a közösség katasztrófahangulatának megszüntetése, szertartások lebonyolítása. Át tud változni különböző állatokká, képes együtt utazni a szellemekkel, elő tudja hívni őket, parancsol nekik, mindenre képes, álmot fejt, legjobban ismeri a törzs mítoszait, szellemi, nem ritkán politikai vezető. Kiképzése akár öt-tíz évig is eltarthat. Nehéz próbákat kell ez idő alatt kiállnia: testi megpróbáltatások, hosszú egyedüllét stb. A sámán különleges lelkiállapota a transz, a sámánizmus legfontosabb eleme, egyben feltétele is annak, hogy a sámán feladatainak eleget tehessen. A sámán helyzete kiemelten megbecsült, társai hisznek különleges képességeiben. A közösség az egyetlen autoritás, amely megítélheti a sámán tevékenységét, vagy hisz neki, vagy sem. A sámán tevékenységének fontos eleme a mágia.

Kevés könyv volt olyan hatással az antropológiára mint Tylor "Primitive Culture" című munkája. Jensen kritizálja Tylort is, amiért elutasítja a diffúziós elméletet. Jensen szerint ugyanis csak így magyarázhatók meg az egymástól nagy földrajzi távolságokra élő népek hasonlóságai. Tylor szerint a vallás minimális meghatározása az ember szellem lényekbe vetett hite. Abból indul ki, hogy az ember magyarázatot keresett az élő és a holt közötti különbségekre, valamint az álomra. Jensen szerint azonban az ember, amikor még csak mint biológiai lény létezett, szellemi lényekbe vetett hit nélkül, akkor is aludt, álmodott és meghalt anélkül, hogy bármiféle gondolat lett volna ezekről a jelenségekről, mert elfogadta a világ jelenségeit mint valóságot. Jensen nem tartja magától értetődőnek, hogy amikor az ember elgondolkodott ezekről a jelenségekről akkor a lélek képzetére jött rá, mert ha ez így lenne, akkor a két ember gondolatmenete tisztán kauzális és logikai lenne. Az alkotás folyamatai pedig Jensen állítása szerint soha sem korlátozódnak ok-okozati összefüggésekre. Szerinte az embernek egyáltalán nem volt szüksége az álomra és a halálra ahhoz, hogy a szellemi folyamatokról és saját létének fontosságáról meggyőződjön. Tylor arra sem ad magyarázatot, hogy hogyan alakultak ki a szellemekből az istenképzetek. Jensen úgy gondolja, mindenféleképpen az istenképzetek voltak előbb, mivel az ember számára minden az isteni felsőbbrendű ősélményen keresztül jelenik meg. Ugyanis a természeti népeknél az a valami, amit mi léleknek fordítunk, a dema istentől származik és a halál után hozzá tér vissza, aki majd újra "kiosztja" egy születendő gyermek számára.

Jensen az ős- és halott kultuszban is azt akarja bizonyítani, hogy az istenképzet volt előbb. Úgy véli, hogy a halottakhoz fűződő vallásos viszonynak az az oka, hogy az ember az istenség része (hisz az isten őt a saját képére teremtette), szellemi lény, az istentől kapott életszubsztanciákkal. A kapcsolattartás az istenekkel az ősök láncolatán keresztülvalósul meg, ugyanakkor a születés csodája révén ugyancsak részese az isteni lényegnek.

Jensen nem ad magyarázatot arra, hogy az istenképzet hogyan vezet el a szellemek és a lélek képzetének kialakulásához. Azonban azt nem vonja kétségbe, hogy a természeti népek környezetüket benépesítik különböző jó és rossz szellemekkel. Csak annyit tudunk meg, hogy a szellemek és szellemhősök eredetileg mitikus alakok, legtöbbször istenségek voltak és degenerációs folyamat következtében lettek az istenekből szellemek, s ahol a szellemek megjelennek, ott jelen van a félelem is.

A dema istenség leírásából kiderül, mennyiben különbözik ez a civilizáció istenképzetétől, arra azonban nem kapunk magyarázatot, hogy a dema istenség degenerálódott formái, a szellemek miben különböznek magától a demától, mely tulajdonságok jellemzők a szellemekre, és melyek nem.

A tradicionális társadalom fogalmát Habermas a következőképpen határozza meg:

A 'tradicionális társadalom' kifejezés arra a körülményre vonatkozik, hogy az intézményi keret egészének alapja a kozmikus és a társadalmi realitás mitikus, vallási vagy metafizikai értelmezésinek megkérdőjelezhetetlen legitimációja. "Tradicionális" társadalmak addig léteznek, amíg a célracionális cselekvés alrendszereinek fejlődése a kulturális hagyományok legitimáló hatékonyságágának határain kívül marad" (1994: 27-28).

Az antropológiai szakirodalom a tradicionális államok képviselte magas-kultúrákon kívül a tradicionális társadalom fogalmát tágabban értelmezi, ide sorolja a törzsi társadalmakat, az állam felé átmenetet képező főnökségeket is. Használatosak még a szakirodalomban az archaikus társadalmak, természeti, írásnélküli társadalmak elnevezések is. Ezek tartalmilag gyakorlatilag lefedik egymást, eltérő használatuk fogalmi tisztázatlanságból ered.

A dolgozatban a tradicionális társadalmak megjelölését fogom használni. Ebbe tágan értelmezhető fogalomkörbe beleértem a legegyszerűbb hordaközösségben élő zsákmányolókat, az ültetvényes földművelőket, valamint az archaikus államalakulatok különböző formáit, az írásbeliséget nélkülöző Dahomeytől kezdve az írással rendelkező "nagyüzemi" kukoricatermeléssel foglalkozó dél-amerikai, vagy öntözéses rizstermeléssel foglalkozó délkelet-ázsiai magaskultúrákig. Ezeket a történelmileg különböző fejlődési fokon álló és egymástól meglehetősen eltérő társadalmakat a tradíciók szigorú kötöttsége és az a tény köti össze, hogy ezek a társadalmi berendezésüket illetően kis- vagy szűk-skálájúak (small-scale societies).

Kisskálájúaknak azokat a társadalmakat nevezi az antropológiai szakirodalom, amelyekben a szociális mező több egymáshoz hasonló kiscsoportot (primer csoportot) foglal magába (pl. altörzsek), az egyén szűk szociális térben mozog, a szerepek száma kicsi, s azt is kevés ember birtokolja a születéssel meghatározott társadalmi helyzet függvényében. A gazdálkodás specializáltsága alacsony, ugyanakkor széles a politikai-rituális szféra. A kapcsolatok közvetlenek, intenzitásuk viszont nagy. A gazdasági, politikai, vallási és rokonsági rendszerek kongruensek egymással. Polányi (1976: 54) ezt úgy fogalmazza meg, hogy az emberi gazdaság beleszövődik az ember társadalmi viszonyaiba.

Weber gazdaságon illetve gazdasági cselekvésen azt érti, hogy valakinek hatalmában áll, hogy rendelkezzék cselekedetei fölött, és e rendelkezési hatalom folytán a cselekvés egységesen irányított, ameddig ez a hasznos tevékenységekről és a hasznos tevékenységek lehetőségeiről való gondoskodás keretei között mozog. Ezzel szemben áll minden olyan szervezet, amely "bekapcsolódik" ugyan a "gazdasági életbe", de "maga nem gazdasági ... mert maga ... nem gazdálkodik, inkább arra szorítkozik, hogy mások gazdasági cselekvését általános normáknak vesse alá, formális normák betartására kötelezzen" (1979: 10).

A tradicionális társadalmak esetében érvényesnek tartjuk a definíció első mondatait. A gazdaság beágyazottságából következően viszont a gazdasággal nem áll szemben a többi nem gazdasági szervezet, mert ez az elkülönülés még nem megy végbe. A gazdasági cselekvést irányító általános normák, például: lehetnek pl. vallásiak, erkölcsiek, rituálisak, rokonsághoz kötődőek, tehát társadalomszervezeti megfontolásúak. A formális normák betartását felügyelő intézmények ugyancsak lehetnek vallásiak, politikaiak, mitológiaiak, stb.

Sahlins (1972:76) szerint a gazdaság a tradicionális társadalmakban strukturálisan nem létezik, csupán olyan valami, ami rokonsági (társadalmi) csoport által testesül meg, inkább funkció, mint struktúra. A gazdaság mint önálló struktúra hiánya okozza, hogy a termelés a családban önellátásra történik, a termelés egysége a háztartás. Ezzel a megállapításával a gazdaság társadalmi beágyazottságára utal.

A föld birtoklásáról nemcsak letelepedett népesség esetében beszélhetünk. A zsákmányolók vagy a nomádok is kijelölik az általuk birtokolni vélt földterületet. A földművesektől azonban különböznek, mert ez a "tulajdon" térben a vándorlással változik. Amikor megjelenik és elterjed a földművelés, a földtulajdon helye nagyjából állandósul. A rajta való termelést az anyagi tárgyak adott szintje és a termelési folyamatok fizikai sajátosságai határozzák meg. A földtulajdon alapvetően közösségi eredetét a természet fizikai adottságai, az általa kikényszerített, s ahhoz alkalmazkodó csak csoportosan végezhető földművelési technikákkal, - mint amilyen az égetéses-irtásos művelés - is magyarázhatjuk. A természeti folyamatok maximális hasznosítása ugyanis csak csoportszinten mehet végbe. Ez a földművelési mód két nagy munkafázisból áll. Az első egy csak közösségileg kivitelezhető munkafolyamat (erdőirtás, égetés, talaj-előkészítés); a második viszont - elvileg - akár két egyénileg is kivitelezhető fázist (vetés, betakarítás) jelent. Az első fázis közösségi kényszere a munka nehézségi fokából adódik, a másodikat pedig a közösséget összetartó politikai kényszer diktálja. A föld csoporttulajdonként megjelenő közösségi tulajdon, mint ilyen a reciprocitás és a redisztribúció útján kielégített létfenntartási szükségletek kielégítési módja mellett mint csoportösszetartó eszköz jelenik meg. Az egyén tehát, ha nem akar éhen pusztulni, nem szakadhat ki a közösségből. Azt is mondhatnánk, a közösség rabja. A földközösségi tulajdon csoportösszetartó erő, s mint ilyen szintén szükségletet elégít ki. Ebben a minőségében nem más, mint az - egymástól elválaszthatatlan egyéni és közösségi - túlélési stratégia eszköze, ugyanakkor kényszerítő társadalmi tény.

Polányi (1976: 54-55) a javak birtoklását az érdek felől közelíti meg. Mivel a föld közösségi- (csoport-) tulajdonban van, sem a termelés, sem az elosztás folyamata nem kötődik össze a földbirtoklással járó sajátos gazdasági érdekkel. A gazdasági folyamat azonban minden fázisában olyan más társadalmi érdekekhez kapcsolódik (pl. vallás, rítusok, rokonsági, nemzetségi szervezet, stb.), amelyek biztosítják a földművelésben megvalósuló termelés lépéseinek, majd az elosztás folyamatainak véghezvitelét . Az egyén gazdasági érdekei a törzsi társadalmakban igen ritkán elsődlegesek, az érdekek mint az élet minden területen, a gazdaságban is kizárólag kollektíven érvényesülhetnek. Az egyén elsősorban a hosszú távú társadalmi kötelékek fenntartásában érdekelt, amelyek a kölcsönös nagylelkűség és a reciprocitás viszonylataiban juttat kifejezésre. Ez a helyzet, amelyet a törzsi társadalmak alaphelyzetének is nevezhetünk ugyanakkor állandó nyomás alatt tartja az egyént, "amely eltávolítja tudatából a gazdasági önérdeket, olyannyira, hogy az egyén bizonyos esetekben - ha nem is mindig - még arra is képtelenné válik, hogy megértse tulajdon cselekedeteinek következményeit egy ilyen érdek szempontjából".

A vázolt helyzetből az a következtetés vonható le, hogy a föld közösségi tulajdona következményként magában hordozza a közösség dominanciáját, egyén feletti valóságát, amelyre először a társadalmi tényeket vizsgálva Durkheim (1978) mutatott rá. Ez egyénhez képest a földközösség külsődleges, külső kényszerítő erők (természet és társadalom) eredője. Az egyén a tradicionális társadalmakban elsősorban mint a közösség tagja vehető számításba, egyéni érdekei semmilyen vonatkozásban, tehát gazdasági vonatkozásban sem jelenhetnek meg. Az egyén ugyanúgy "beágyazott" a társadalomba, a gazdaság. Ahogy a gazdaság nem különül el a társadalom egyéb alrendszereitől (hanem szinte kibogozhatatlanul összekapcsolódik velük), úgy az egyén sem válik el a társadalmat megjelenítő, megtestesítő közösségtől.

Durkheim szerint a társadalmi tények az egyénhez képest külsődleges cselekvésmódok, gondolkodásformák, és érzelmek, amelyek kényszerítő erővel rendelkeznek, s ennek révén ráerőszakolják magukat az egyénre (Durkheim, 1978: 27). Schumpeter azon a véleményen van, hogy a társadalmi tényeket emberi viselkedés eredményezi (1980: 41) miközben a tények normákká válnak (Godelier, 1981: 61). Durkheim és Schumpeter állítása azonban nem mond ellent egymásnak. A Durkheim-i definíció az egyénhez képest való külsődlegessége, kényszerítő ereje egy másik egyéntől, társadalmi kis- vagy nagycsoporttól indul ki, hiszen a cselekvésmódok, a gondolkodásformák, az érzelmek társadalmi meghatározottságú emberi "produktumok". Schumpeter a társadalmi ténytől azonban megkülönbözteti a gazdasági tényt, amelyet a gazdasági viselkedés jellemez. A gazdasági tények elkülönítése azonban kutatói absztrakció, mivel egy tény soha nem kizárólag gazdasági jelenség, mindig vannak más összefüggései is. (Schumpeter, 1980: 41).

A gazdasági tény a javak megszerzésére irányuló viselkedés és cselekvéssor és mint ilyen, a tradicionális kultúrákban nem különül el a társadalom alrendszereként. A gazdasági tények - a mai értelembe vett - gazdaságon kívüli társadalmi, kulturális, vallási viselkedésekbe, rítusokba ágyazottan jelennek meg. A gazdasági viselkedés tulajdonképpen gazdaságon kívüli, "a gazdasági alany" nem mint gazdasági alany tételeződik. Véleményem szerint (a kutatás számára) gazdaságiként elkülöníthető folyamatok fejlődésének lassúsága, vagy tökéletes hiánya éppen a beágyazottság tradicionális társadalmakra jellemző kötöttségeiből ered. A társadalmi tény ettől a viszonylatrendszertől még inkább "valóságossá", és ezáltal még érzékelhetővé válik. A társadalmi tény valóságossága, kényszerítő ereje az egyént gyakorlatilag halálra ítéli, ha kiszakad a társadalomból. Gazdaságról kell beszélni akkor is, ha az olyan eszközökből és lehetséges cselekvésekből áll, amelyek alkalmasak valamilyen szükségletnek, vagy a szükségletek valamilyen halmazának a fedezésére, és a cselekvők becslése szerinti szűkösség a viselkedés okává válik (Weber 1992: 35).

Malinowski funkcionális elmélete az emberi szükségleteket veszi alapul. Funkcionális kultúraelméletében kifejti, hogy a szükségletek kulturális imperatívuszok, amelyekre választ kell adni. A kielégítésre váró szükségleteket három csoportra osztja: alapvető (táplálkozás, hajlék, testi biztonság), származékos (társadalmi munkamegosztás, társadalmi rend szabályozása ellenőrzése, és fenntartása) és integratív szükségletekre (lelki biztonság, harmónia, életcél). Az alapvető szükségletek kulturális imperatívuszára adott egyik válasz a gazdaság (economics) szférája, ami kiegészül a munkamegosztással mint a származékos szükségletekre adott válasszal (1976:125). Az elmélet lényege, hogy a kulturális imperatívuszok funkcionális erővel hatnak az emberiségre, a válaszok csak akkor jelennek meg, ha előtte a szükségletek kialakulnak. Hozzátenném, a létrejövő válaszok - mint amilyen a föld közösségi tulajdonlása is - társadalmi tényként hatnak az egyénre.

Malinowski a szükségletekből levezetett funkcionalista elméletet Schumpetert olvasva, aki szerint a gazdasági tevékenységnek bármilyen indítéka lehet, - akár szellemi is -, értelmét azonban mindig a szükségletek kielégítése adja (1980: 50), ebből a szempontból elfogadhatónak tarjuk.

A földközösség tényéből következik, hogy a törzsi társadalomban a társadalmi stratifikáció alapja nem a föld tulajdonviszonyainak a következménye. A bennszülött népeket nem a föld maga érdekli, hanem az, amit rajta megtermelni képesek. A földtulajdonlás iránti közömbösség a többlettermék hiányából következik. A megtermelt javakat felélik, így a termés fontosabb, mint a forrása. Hogy mennyire fontos az elfogyasztható javak birtoklása, a viszonylag állandónak mondható termények, olajpálmák, egyéb gyümölcsfák terményeinek és az elosztható javak "magántulajdona" jelzi (pl. potlach).

A föld iránti közömbösség azonban csak látszat, a föld ugyanis alapvető termelési eszköz, és társadalmi viszonyokat meghatározó tényező. A föld közösségi tulajdona ugyanis nem zárja ki, hogy bizonyos földterületet, kertrészt egy-egy család maga műveljen meg. Bár önellátásra s nem piacra termelnek, ha ügyesek vagy szerencsések, csekély mértékben felhalmozni képesek. A felhalmozott javak mennyisége, majd azok későbbi elosztása, pl. közösségi ünnepek alkalmával, presztízsszempontokat preferál, ami meghatározza a családfő helyét az adott közösség hierarchikus rendjében.

Ezt az ellentmondást látszik alátámasztani Polányi állásfoglalása. Szerinte az ember nem úgy cselekszik, hogy megóvja az anyagi javak birtoklásával egyéni érdekeit - és itt nyugodtan feltételezhetjük, hogy az anyagi javakban a földet is beleérti. Cselekedeteinek célja társadalmi helyzetének, jogainak, és társadalmi javainak megőrzése, s anyagi javait csak annyiban tartja fontosnak, amennyiben e célok elérésében hasznára vannak (1976: 54).

A tradicionális társadalmak már a törzsi szinten tudatában voltak a földtulajdon fontosságának. Bizonyítják ezt a földhasználat sokszor igen bonyolultnak látszó, ám precízen kidolgozott rendszerei, a föld örökölhetősége, földjogok és az adózás összefonódása, a tradicionális államszervezet kialakulása pedig éppen a közösségi földtulajdon terminusaiban fejezhetők ki, és a földbirtoklás módjából magyarázhatók (Ecsedy, 1982).

Az archaikus államalakulatok a földtulajdonlás tekintetében változatos válaszokat adnak a kulturális imperativuszokra. Az ázsiai tradicionális államok öntözéses rizskultúrán alapuló földművelése vagy a mezo-amerikai magaskultúrák "nagyüzemi" kukoricatermelése magas szervezettségi fokot kívánó, s mutató irányítás mellett állami tulajdonú földeken folyik. Az egyén itt sem szakadhat ki a közösségből, a földhöz való viszonya azonban sokkal személytelenebb.

Az afrikai tradicionális államalakulatokon belül a földbirtoklás különböző formái alakulnak ki, amelyek ha nem is hozzájárulnak, de megjelenítik a társadalmi rétegződést. Dahomeyben például első helyen állnak a királyi birtokok, és ezt követik a hercegek kezén lévő területek (Polányi, 1972: 127). A másik póluson falvak mint eredeti közösségek. Közöttük helyezkednek el a lokális rokonsági nemzetségi-nagycsaládi ültetvényes birtokok.

A faluközösség területi egység, s csak legfeljebb emlékezetében őrzi a valamikori rokonsági-települési egység birtoklási hagyományát. A faluközösségekben a falufőnök feladata a föld elosztása s a földhasználat rendjének ellenőrzése. Ugyanakkor a falu lakói bárhol foglalhatnak földet maguknak a falufőnök beleegyezésével, és ameddig művelik, addig van a birtokukban. A földekre jogigényt lehet bejelenteni, és az igénybejelentés után a földet más nem foglalhatja el. Mivel a falvak közti határok kijelölése bizonytalan, a falvak között adódhatnak vitás esetek. Az elhagyott föld ismét közösségi tulajdonná válik. A falvakban idegenek is betelepedhetnek, s egy idő után a faluközösség tagjaivá válhatnak.

Az ágazatok birtokában lévő földek minden kérdésében az ágazat feje dönt. A földművelés kötelező mindenki számára, tehát mindenki számára juttatni kell földet. Ebből következően a földelosztás csupán hatalmi szimbólum. A már birtokolt és megművelt földterület mellé lehet további földeket foglalni. Ebben az esetben a földfoglalónak teljes használati joga van a föld felett, el nem idegenítheti, de leszármazottai örökölhetik.

Az egyén a tradicionális afrikai államokban valamelyest kiszabadul a közösség kötelékéből, amennyiben a megtermelt terményeket maga adhatja el, vagy akár el is zálogosíthatja. A törzsi társadalmakkal szemben, ahol pl. egy olajpálma személyes tulajdon lehetett, itt a pálmafák, kólafák ágazati tulajdont képviselnek. Az ágazati tulajdonban lévő földet az uralkodó sem veheti el attól, akinek az ágazat vezetője juttatta. Az uralkodó alattvalóinak ágazati földet nem adományozhat. Erre a célra a területi alapú falvak szolgáltak, amelyeket mint amolyan "hűbérbirtokokat" kaptak az alattvalók, hivatalnokok. Ezeket az uralkodó által jutalmul kapott földeket azonban nem lehet örökölni, mivel nem képeznek magántulajdont, ideiglenes birtoklásuk ranghoz vagy hivatalhoz kötődik.

Ezekben az államalakulatokban a földtulajdonra adórendszer és kereskedelem épül. Ebből is látható, hogy a földművelés többletterméket produkál. A többlettermék funkciója azonban megváltozik, nem a presztízs emeléséhez van rá elsősorban szükség, hanem az adók befizetéséhez.

A földek közösségi tulajdona tárgyalt eseteinkben - mint látható - azt jelenti, hogy a földet birtoklók a földet nem idegeníthetik el, rendelkezési joguk a föld felett korlátozott. Ugyanakkor a faluközösségekben a falubíró fölérendeltsége mint felügyeleti funkció önmagában véve nem szolgál lényeges gazdasági különbség alapjául. A földművelés önálló, családi alapú munkavégzés keretében folyik, a munkát nem központilag irányítják. A föld közösségi tulajdona továbbá azt is jelenti, hogy a közösségi hierarchia kontrollt gyakorol a földhasználat módjai felett, de a kontroll és a földművelés szintje nem válik el túlságosan egymástól, mindkettő azonos helyen, a faluban, vagy az ágazatban lokalizálódik.

Minél magasabb helyet foglal el egy csoport (falufőnökök, területi főnökök, egészen az uralkodóig bezárólag) a hierarchiában, annál kevesebb a közvetlen földhasználatot érintő beavatkozási joga, viszont egyre nő a földhöz való közösségi tulajdonjoga, ami a termékek adószerű elvonásában, a közösség javára történő felhasználásban, új földfoglalások érvényesítésének elfogadásában nyilvánul meg. A napi termelőmunkában a család minden tekintetben tulajdonosként bánik földjével és termékeivel. Ha azonban a föld státusában változás áll be, a közösség illetve a közösséget képviselő főnök azonnal döntési joggal lép fel (Ecsedy, 1982: 632).

Polányi (1076: 228) szubsztantívnak nevezi a "gazdasági" kifejezés azon vetületét, amelyben az ember megélhetése a természettől és embertársaitól való függésből származik. Ebben a cserefolyamatban az ember hozzájut létszükségletei kielégítésének eszközeihez. Ez a dimenzió nem tartalmazza a választás vagy az eszközök elégtelenségének mozzanatát. A "gazdasági" formális dimenziója a cél-eszköz viszony logikai jellegéből származik. Ebben a viszonyban már benne rejlik az eszközök felhasználási módjai közötti választás. Az eszközök felhasználási módjai közötti helyes választás azonban már a racionalitás irányában mutat.

A gazdaságban alkalmazott racionalitás alanyai a racionálisan cselekvő aktorok, akik a cselekvéstípusok közül azt fogják választani, amellyel a legnagyobb hasznot tudják elérni (Coleman, 1990: 14). A tradicionális közösségekre nézve is igazak Coleman megállapításai, amikor úgy fogalmaz, hogy az aktorok kétféle módon kötődnek a forrásokhoz (amely esetünkben a föld) és közvetetten egymáshoz: a források feletti ellenőrzés útján és a forrásokban való érdekeltségük révén. Cselekedeteik alapelve érdekeik realizálásának maximuma. A fogyasztási javak megtermelésén túl az érdekmaximalizálás kiterjed a források (föld) és események (adóbehajtás) feletti ellenőrzésre is (1990: 37).

A cselekvési célok weberi kategorizációja szerint megkülönböztethetők célracionális, értékracionális, affektív és tradicionális cselekvések. A célracionális cselekvésen Weber azt érti, hogy a szubjektum a világosan definiált horizontból célokat választ és alternatív következmények figyelemben vételével megfelelő eszközöket mozgósít. Polányi (1976: 232) szerint a racionális cselekvést a tradicionális társadalmakban úgy lehet definiálni (formális szinten), hogy a racionalitás nem a célokra vagy az eszközökre vonatkozik, hanem az eszközöknek a célokkal való egyeztetésére. Úgy gondolom, hogy zsákmányoló vadász racionálisan ugyanakkor célracionálisan is cselekszik, amikor világosan meghatározza a célt: hús kell szerezni, s az elejteni szándékozott állat elfogásának különböző lehetséges módozatait figyelembe véve dönt arról, hogy csapdát állítson-e vagy üldözőbe vegye miközben egyezteti céljait az rendelkezésére álló eszközökkel, lehetőségekkel (pl. van-e csapdája). Úgy gondolom, hogy a "szubsztantív" és "formális" megkülönböztetése a tradicionális kultúrákban csak mesterséges lehet, mert az ember és környezete közötti kölcsönhatás szükséglet-kielégítésre orientált "intézményesített" folyamata éppen intézményesítettségéből következően nem nélkülözi a szükséglet-kielégítési célok eléréshez szükséges eszközök felhasználása feletti döntést és a döntésre hivatott valamilyen szervezettségű döntéshozó testületet sem (vö. Sahlins, 1972: XIII).

Godelier (1981: 22) az alábbi idézetben gyakorlatilag összekapcsolja a különböző közelítéseket. Azt íjra: "Ha az, amit az ember termel, eloszt és fogyaszt, a természettől és a társadalmon belüli szükségletek hierarchiájától függ, akkor a gazdasági tevékenység szervesen kapcsolódik egyéb, a politikai, vallási, kulturális, családi tevékenységekhez, amelyek vele együtt a társadalom életének tartalmát alkotják, és amelyek megvalósításának anyagi munkaeszközeit biztosítja".

Végezetül röviden összefoglaljuk a közösségi földtulajdonról elmondottakat.

A törzsi társadalmakban a közösségi tulajdon tiszta formájával találkozhatunk az egyén érdekeinek teljes háttérbe szorításával. Ezt a fajta szoros összezártságot az adott kultúra technikai fejlettségével, a csak közösen megoldható problémákkal is magyarázhatjuk. Az esetleges többlettermék presztízscélokat szolgál.

Az állami keretek között a föld mint közösségi tulajdon a földről való rendelkezés jogában és "jogi aktusában" nyilvánul meg, de elválik a termelés folyamatától, ami a magángazdálkodás csíraszerű jelenségeit mutatja. A többlettermék piacra kerül, vagy adó formájában elvonják. A faluközösségek földtulajdonlása a területi alapon szerveződő egységek koherenciájának fennmaradásához járul hozzá, és ezzel a társadalom egységesülése felé vezet, amelyben már nincs szükség a rokonsági csoportok hálójára.

Ecsedy Cs. 1982. Földtulajdon és államszervezet Fekete-Afrikában. In Tőkei F. (szerk.) Őstársadalom és ázsiai termelési mód. Budapest: Magvető. 589-712 o.

Schumpeter, J. A. 1980. A gazdasági fejlődés elmélete. Budapest: KJK.

A kulturális antropológia helye a tudományok között

1990 őszén az ELTE Bölcsészettudományi Karán, Magyarországon először - a tudományág nemzetközi megjelenése után mintegy száz évvel - megindult a kulturális antropológia önálló programként való oktatása.^[11] Az újonnan megjelent tudományág természetszerűleg helyet keresett magának a magyar tudományok palettáján. A kulturális antropológiának magyarországi születése pillanatától kezdve nem voltak identifikációs problémái. Pontosan tudta, hol helyezkedik el, mivel és hogyan kell foglalkoznia. Ahogy A. Gergely András megfogalmazza: "A kulturális antropológia az integráló, interdiszciplináris tudományágak egyike, korunk gondolkodásmódjainak egyik sajátlagos területe. Az a tudományterület, amely a kultúrák kutatását, az ember teljes kulturális univerzumának megismerését próbálja vállalni." (A. Gergely 2001) Ennek ellenére komoly küzdelmeket kellett vívnia, hogy önálló tudományként elismerést szerezzen, és ne tekintsék a Magyarországon akkoriban művelt néprajz részének.^[12] A néprajzból kiszakadt kulturális antropológia szakként való akkreditálása hosszú évekig elhúzódott. 1991-ben a néprajz és antropológia párharca nem sok jóval kecsegtetett. Akkor azt írtam: "Napjaink politikai, társadalmi közgondolkodásának tendenciáit figyelve szem- és fültanúi lehetünk a nép-nemzeti frazeológia újjáéledésének, s a politikai jövőképe a múltat állítja elénk. Szívós, kitartó munkára és harcra lesz még szükség, amíg elmondhatjuk, győztünk" (Bindorffer 1991). Ebben a tíz évvel ezelőtti írásban, amely a legnagyobb csatározások közepette íródott, megpróbáltam bebizonyítani, hogy a kulturális antropológia és a magyarországi néprajz nem ugyanaz, nem keverhető össze, sőt két egymástól nagyon is különböző tudományágról van szó. A hangsúly itt a "magyarországi"-n van. Azt ugyanis senki nem vonhatja kétségbe, hogy a kulturális antropológia néprajztudományként is meghatározható. Érdeklődésének középpontjába eredetileg a "természeti népek" anyagi és szellemi kultúrája, tanult és közös viselkedésformái, kulturális reprezentációi, vallása, nyelve, mítoszai, rítusai szokásai álltak. Azonban "kutatási terepe nem korlátozható egyetlen területre. Érdekli minden, ami az emberrel és kultúrájával, tanult viselkedésmódjával, szimbólumaival, közös tudásával, jelentésképzésével, nyelvével, tárgyi világával, vallásával, művészetével, történelmével kapcsolatos. Nem korlátozódik a tradicionális, mára egyre inkább el-eltűnő, ún. »természeti«, »bennszülött« kultúrákra; ugyanúgy kutatja jelene és saját kultúrája kérdéseit is" (Bindorffer 2000-2001: 5).

Az Encyclopaedia Britannica Macropaediájában (27. kötet, 1988, 376.) a társadalomtudományok között említik. Amikor az antropológus egy-egy, az Amazonas mellett, Vietnamban vagy Új-Guineában, Tahitin vagy Mexikóban élő kortárs kis nép, törzs társadalmi, gazdasági berendezkedését, politikai, jogi viszonyait, vagy éppen akkulturációját, egy-egy társadalmi kiscsoport - legyen az vallási, etnikai, lakóhelyi közösség - életét kutatja, minden kétséget kizáróan társadalomtudományt művel. A kulturális antropológia azonban történettudomány is. Amikor kihalt vagy már akkulturálódott népek valamikori életmód, ruházkodását, gyermeknevelési szokásait, ma már nem reprezentált ünnepeit, rítusait, afrikai középkori királyságok, óceániai főnökségek berendezkedését mutatja be, a múltról beszél. A kulturális antropológia interdiszciplináris tudomány, műveléséhez szükséges a néprajzi, szociológiai, történelmi tudás, de nem nélkülözheti a pszichológiai, szociálpszichológia ismereteket sem.

A kulturális antropológia szakot mégiscsak akkreditálták, tanszékek alakultak, egyetemi tantárggyá vált.^[13] Ezeket a tényeket akár győzelemként is értékelhetjük. Miért tartom szükségesnek akkor mégis, hogy ismét a kulturális antropológia és a magyarországi néprajz kapcsolatáról írjak? Azért, mert az alapprobléma nem oldódott meg. 1990-ben, ha valaki meghallotta a szót: antropológia, rögtön tudta, mit jelent: az emberek fejméretét, bőre színét, alkatát. Ha nem tudta, felcsapta az Idegen szavak szótárát, amely szerint az antropológia "embertan; az ember természeti adottságaival, szervezeti felépítésével és származásával foglalkozó tudomány." (Bakos 1983: 52.) Ha még ma sem tudja, és kinyitja az 1994-es kiadást, csupán azt olvashatja: "embertan". (Bakos 1994: 63.) Az antropológia tehát a magyarországi közgondolkodást orientáló tudományos és ismeretterjesztő művek egy részében még ma is fizikai antropológiaként jelenik meg. A Magyar Néprajzi Lexikon hasonlóan értelmezte az antropológiát, de hozzátette:

Az azonban kimaradt, hogy az antropológia az emberiség összehasonlító szaktudománya, amely a világon élő összes nép múltját és jelenét kutatja. Szemlélete holisztikus, azaz felöleli az emberi viselkedés teljes skáláját és az emberi viselkedésformák különböző oldalai közötti kölcsönhatások rendszerét. Érdeklődése középpontjában inkább az embercsoportok tipikus, általános vonásai, nem pedig az individuális különbözőségek állnak. Célja az emberi társadalmak, közösségek közötti hasonlóságok és különbözőségek feltárása, valamint értelmezése. A fizikai antropológia azokkal az emberi tulajdonságokkal foglalkozik, amelyek genetikailag öröklődnek. A kulturális antropológia középpontjában a kultúra kutatása áll, amely egy adott embercsoportra jellemző tanult és közös viselkedésformák, szimbólumok és tudástartalmak összessége. Az antropológusok megpróbálják felfedezni a kulturális fejlődésnek az egész emberiségre vonatkozó törvényszerűségeit.

Magyarországon tehát nem volt antropológia. Klaniczay Gábor történész 1984-ben azt írta:

Felvetődik a kérdés, ha ez igaz, miért alakult így? Milyen fejlődéstörténeti folyamatok tették lehetetlenné vagy akadályozták meg a kulturális antropológia létrejöttét Magyarországon? A kérdés megválaszolásához át kell tekintenünk a magyarországi néprajztudomány fejlődéstörténetét az egyes korszakok történelmi, társadalmi, politikai és kulturális viszonyainak elemzése segítségével, s ehhez kapcsolódóan kell bemutatnunk a néprajz és a kulturális antropológia viszonyát.

Az egyes tudományok fejlődése, a tudósok, kutatók tevékenysége mindenkor visszatükrözi azokat a viszonyokat, amelyek között élnek, dolgoznak. A tudományok fejlődéséhez egyfajta erős társadalmi igény, érdeklődés és támogatás szükséges. A társadalom fejlettségétől, strukturáltságától, szervezettségi fokától, iskolázottságától, érdekviszonyainak elkülönültségi szintjeitől és ebből következően a tudás társadalmi elosztásától függ, milyen ez a befolyás, és hogy milyen irányban gyakorol hatást az egyes tudományokra. Ugyanakkor a mindenkori politikának is érdekében áll a befolyásolás, sőt extrém esetekben meghatározza tudományos gondolkodás lehetséges kereteit, behatárolja területét így külsővé téve egy-egy tudományág belső fejlődését. Arra utalnék itt, hogy ha a néprajz nem lett volna nemzeti tudomány a 19. sz. végén, valószínűleg nem azt a bezárkózó fejlődési utat járta volna be, mint amit. Egy biztos, a nemzetpolitikai szándék egy historizáló irányba terelte, tehát kívülről határozta meg, hogy milyen irányba fejlődjön a néprajz.

Az antropológiai fejlődés hiánya nem intézhető el egyetlen sommás - habár lényegét tekintve igaz - állítással, miszerint "a kontinensnek abban az övezetében, ahol Magyarország is található, az általános társadalomfejlődés bonyolult áttételeiből következően ez rendhagyó lenne." (Kósa 1989: 19.) Egyrészt azért nem, mert a társadalomfejlődésnek a világ bármely részén bonyolultak lehetnek az áttételei, másrészt azért, mert önismeretünk gyarapodhat azzal, ha a fejlődés hiányának okait megvizsgáljuk. Egy mélyebb elemzés meghaladná e tanulmány kereteit, ezért csupán a vizsgálandó aspektusok felvázolására tesz kísérletet. Ebből következően nem tárgyalja tudománytörténeti korszakolásban a történelmi, társadalmi, politikai viszonyokat, s e háttér előtt a néprajz fejlődését, csupán a problémafelvetés szintjén hosszabb íveket húzva törekszik rövid történelmi és tudománytörténeti, valamint fogalmi áttekintést adni. Azért folyamodom ehhez a módszerhez, mert véleményem szerint a néprajz általános fejlődési tendenciái egyformán jellemzik a kezdeteket és érvényesek napjainkra, s a közte eltelt mintegy 200 esztendőre is.

Magyarországot a XVI. század történelmi katasztrófáinak sora mintegy 400 évre kiszorította a nyugat-európai típusú társadalomfejlődésből, s egy sajátságos, közép-kelet-európai fejlődésbe kényszerítette. Az így kialakult szerkezetet Bibó István szavait idézve "a társadalmi erőviszonyok mozdulatlansága", "a holtpontok", és "a reménytelen visszatérési kísérletek", végső soron egy "zsákutcás" fejlődési folyamat jellemezte. Szűcs a következőképpen fejti ki a zsákutca lényegét:

Az osztrák birodalmi konglomerátumba begyömöszölt Magyarországban a nyugati és a keleti típusú fejlődést felmutató két régió között Közép-Európára jellemző köztes állapot jött létre. Ebben a történelmileg felemássá alakult helyzetben a társadalmi, politikai, kulturális, tudományos élet fejlődésében is köztes és felemás tendenciák érvényesültek.

Nyugat-Európában a hűbériség szerződéses alapon jött létre hűbérúr és hűbéres között. A Lajtán átlépő hűbériséget ezzel szemben önkényesség és egyoldalúan meghatározott, szigorú alá-fölérendeltségei viszony jellemezte. Az Elbától keletre megszilárduló második jobbágyság "oly elhatározó jellegű demarkációs vonala [...] (a Habsburg Birodalom) testén húzódott, hogy ott meg is rögződjék." (I.m.: 193.)

A magyar nemesi társadalomnak nem állt érdekében a jobbágyfelszabadítás, mivel ez a státus biztosította létalapját. S mivel a nemesség jelentette a corpus politicumot, a rendiség adta kereteken belül a polgárosodás, az ezzel együtt járó polgári életforma és tudat, ennek a politikában, gazdaságban, társadalmi életben megnyilvánuló attitűdjei nem vagy csak alig hatották át a magyar társadalmat. A kismértékű és a nyugati típusú városiasodástól eltérő magyar városfejlődés (lásd mezővárosok), a polgári forradalmakat győzelemre vivő városi polgárság itt elszigeteltségben és szervetlenül fejlődött, s létszámát tekintve is messze elmaradt a Nyugattól. A burzsoázia idegen eredete miatt rekedt kívül a magyar társadalmon. A rendiség történelmi szerepének túlhangsúlyozottsága és időbeli elhúzódása, a nemesség vezető szerepe a polgárosodásban a modern társadalomfejlődés gátjává vált. A polgárság szerepét részben eljátszó nemesség képtelen volt a politikai és társadalmi élet modernizációjára. Szűcs Jenő gondolatait idézve azt mondhatjuk, hogy míg "nyugaton a társadalmi szerződésből a népszuverenitás" látszott kibontakozni, addig a magyar politikai gondolkodás "megrekedt a Szentkorona eszme középkori kövületénél" és az "államteória sarkpontjává" vált.

Bonyolította és nehezítette a helyzetet, hogy a birodalmi keretek között egzisztáló Magyarországon nem érvényesültek a "felvilágosodott abszolutizmus vívmányai". Magyarországnak nem volt fővárosa, kiépült államapparátusa, politikai elitje, politikai kultúrája, gazdasága pedig az ipar és a mezőgazdaság fejletlensége miatt önállótlan volt.

A nemzetek "ébredésének" kora ilyen állapotban találta Magyarországot. A romantika hatására kialakuló magyar nemzeti mozgalom előtt óriási feladat állt. A nemzeteszme elterjesztésén, a magyar nemzeti identitás megteremtésén túl azt is be kellett bizonyítani, hogy ez a nemzet létezik és mindig is létezett. A nemzeti öntudatosodás törekvésének kettős szorításból kellett kiverekednie magát: szemben állt egyrészt a Habsburgokkal, másrészt saját kisebbségeivel. A Habsburgokkal szemben a magyar nyelv és kultúra hangsúlyozott reprezentálásával igyekezett bizonyítani, a kisebbségek felé a magyar történelmi államalakulat fölénye, az államiság ténye, a magyarság vezető szerepe és kultúrfölénye volt a döntő érv. A Habsburgokkal szembeni bizonyítási folyamatban azonban találnia kellett egy látható és példaként felmutatható magyar kultúrahordozó csoportot, amelyre, mint ilyenre, a folytonosság okán is hivatkozni lehetett. A nemzeti identitás megteremtői a parasztságot jelentő népben vélték megtalálni ezt a csoportot. Bibó szerint

Ekkor alakult ki a parasztsággal azonosított nép és a paraszti kultúrával azonosított népi kultúra fogalma. A zárványszerűen megőrződött archaikus paraszti kultúra mint élő néphagyomány adott és könnyen megközelíthető volt. Megfelelő alapot jelentett a nemzeti önmeghatározáshoz és a történelmi múlt rekonstruálásához is. Ez a cél kettős: az ősi értékek megmentése érdekében egyfajta identitás keresése, valamint az állami szuverenitás jogosságának történelmi igazolása. A kisebbségekkel szembeni igazolási kényszer a "ki a magyar?" kérdés felvetődésekor kezd tartalmilag átrendeződni.

A néprajz a XVIII. század elején elsősorban az önigazolás, és nem mások kizárásának eszköze. A magyar nyelv kérdésében már megjelennek a "magyar" mint etnikai jelző ideologizáltságának momentumai, és a század második felében létrehozott nemzeti kultúra elemei is lassan-lassan elrendeződnek, de még nem állnak össze konzisztens ideológiai rendszerré. A hangsúly kezdetben a pusztulással fenyegető paraszti kultúra megmentésén van. A néprajznak ekkoriban sokkal inkább célja, mint tárgya van.

Mély hatást gyakorolt erre az önigazoló, bizonyító, identitáskereső magatartásra az a herderi jóslat is, miszerint a magyar nyelv és kultúra veszélyben van, és kipusztulással fenyeget. Herder 1788-ban elhangzott, 1791-ben megjelent apokaliptikus jóslata inspiráló hatással volt a kor irodalmára, nyelvészetére, folklorisztikájára, ugyanakkor a fenyegetettség-érzet miatt a nemzet értelmisége, vezető rétege önigazoló görcsbe rándult. Az önigazoló reflexiók a nemzeti fennmaradásáért érzett felelősség jegyében felerősödtek. A tragédiák sújtotta és a Habsburg Birodalom szorításában "vergődő és szenvedő" országban a nemzethalál - máig ható - víziójának jóslata természetes reakcióként vonta maga után a félelemérzet kialakulását és védekezésül a nemzet megóvásának szándékát, következésképpen mindennek a felmagasztalását, amit nemzetinek neveztek. És nemzeti volt minden: az állam, a nyelv, a kultúra, a szellem, a tudat, a lélek - de csak azok számára, akiket a nemzet magába fogadott. A "nemzetek testébe beékelődött" (Szabó 1984-85: 66.) nemzetiségekre, más kultúrájú, nyelvű kisebbségi etnikumokra ez nem vonatkozott. Az önigazoló reflexet szükségképpen váltotta ki továbbá az egységes magyar államiság történeti folytonosságának megszakadása a török hódoltság miatt, valamint írásbeliségünk töredékessége. Magyarország első írásos emléke csak átiratokban maradt fenn a XIII. századból. Kristó Gyula megállapítja, hogy

Elismeri, hogy "Anonymus legfőbb forrása saját teremtő fantáziája volt, amennyiben saját kora eseményeit és politikai viszonyait visszavetítve írta meg Magyarország történetét". Anonymus szerint

A történeti folytonosság igazolása tehát alapkérdés volt. A megszakított állami fejlődésben a folytonosságot nem lehetett tetten érni, így más területen kellett megkeresni. A történeti kontinuitást tehát - mint ahogy már korábban szintén jeleztem - a parasztság által hordozott nyelvi-kulturális tradíciókban fedezték fel. E tradíciók és a nemzet további specifikumainak felfedezésében, dokumentálásában, reprezentálásában óriási felelősség hárult az írókra, nyelvészekre, néprajzosokra, s ők meg is akartak felelni és meg is feleltek a társadalmi és politikai elvárásoknak. A néprajz kétségtelenül úttörő és pozitív szerepet játszott a magyar nemzeti identitás megteremtésében még akkor is, ha fő témáiban a múlt felé fordult, és később exkluzív érzelmeket generált.

A történelmi visszatekintésben még egy kérdéskört kell érintenünk: ez a kisebbségek helyzete és megítélése a soknemzetiségű Magyarországon, és ezzel összefüggésben a fentebb említett exkluzivitás. A XVIII. század elején a romantika hatására elinduló közép-kelet-európai nemzeti mozgalmaknak - köztük természetesen a magyarországiaknak is - szembe kellett nézniük azzal a problémával, ami a modern állam és nemzet szervezeti kérdéseit illette. Nyugat-Európában állam és nemzet határai nem váltak el: az államok határain belül egynemzetiségű, ugyanazt a nyelvet beszélő nemzetek éltek. Kelet-Európa birodalmaiban nem voltak államhatárok, a nyelvi és nemzetiségi határok pedig metszették egymást. Az identitásukat kereső nemzetek sajátosan közép-kelet-európai nyelvi és kulturális nacionalizmussal, nemzetkarakterológiai jegyekkel igyekeztek saját határaikat megvonni. Ahogy Bibó írja:

Ez volt az a felfogás, amelynek jegyében a magyar elitcsoportok nem akartak lemondani a történeti Magyarország illúziójáról. E szűklátókörű, erősen etnocentrikus, vagy nem túlzás az mondani: hungarocentrikus politika úgy gondolta, meg kell akadályoznia "a nemzet testébe ékelődött" nemzetiségek közjogi érvényesülését, mert csak így biztosíthatja az ország területi integritását. A közösségért érzett aggodalom, amely két évszázadon keresztül olyannyira áthatotta a magyar politikai vezető réteget, nem terjedt túl a magyar nemzettestért érzett aggodalmon. Valahol itt keresendők az antidemokratikus nacionalizmus gyökerei.

Összefoglalásul elmondhatjuk, hogy a "közép-kelet-európai modellvariánsba kényszerült" magyar társadalom fejlődése a Habsburg Birodalmon belül polgárjogot nyerni nem tudó államnemzeti és a realitásokat figyelmen kívül hagyó nyelvnemzeti fikció következtében saját magába fordultan, állandó félelemérzések és az ebből fakadó, múltra néző bizonyítási kényszerek közepette mindig az európai fejlődés mögött, jócskán lemaradva kullogott. Fejlődését - többek között - a nemzeteszme "haza vagy haladás" hamis alternatívájában is megfogalmazódó kizárólagossága, illetve e kizárólagosság ideológiává emeléséből fakadó gazdasági, társadalomszerkezeti és mentális torzulások, a felépítményrendszer zavarai, a deformálódott politikai kultúra és társadalmi tudat lassították le.

A néprajz a népet kutatja. Hogy ki a nép? Álljon itt néhány példa. Hunfalvy Pál 1873-ban azt írta Magyarország ethnográfiája című munkájában:

Tulajdonképpen hasonló definíciót ad meg A Pallas Nagy Lexikona VI. kötete is:

A Magyar Nyelv Értelmező Szótára V. kötete szerint a nép

A Magyar Néprajzi Lexikon I. kötetében a népet az etnosz szinonimájaként határozza meg:

Érdemes megfigyelni, milyen széles határokat húzva fogalmaz mind Hunfalvy mind A Pallas Nagy Lexikona. Nyoma sincs benne a nép azonosításának a nemzettel, sem a parasztsággal való azonosítási törekvésnek. A szocialista Magyar Nyelv Értelmező Szótára azonban nem ezt a definíciós tartalmat örökíti át, hanem azt a kirekesztő tendenciájú népfogalmat, amelybe csak a parasztság tartozik bele. A Magyar Néprajzi Lexikon a néprajztudomány vizsgálati tárgyának meghatározásával ezt az azonosítást legitimálja, amennyiben a néprajz a

A Pallas Nagy Lexikonának XIII. kötete szerint néprajz feladata:

A Pallas Nagy Lexikona különbségtevése nemzet és nemzetiség között nem a többség-kisebbség ellentétére utal, nem korlátozza a néprajz kutatási területét a parasztságra, oknyomozásra. A "hogyan" mellett a "miért" felderítésére, a kapcsolatok közti törvényszerűségek, ok-okozati viszonyok felismerésére ösztönöz, és szükségesnek tartja a felderített életjelenségék összehasonlítását.

Idézzük fel a néprajz meghatározásának egy sorát: "Használják még az etnográfia, etnológia elnevezést is." Szinonimák tehát?

Az etnográfia címszó alatt a Magyar Néprajzi Lexikon I. kötetében a következők olvashatók:

Tanulságos itt összevetni A Pallas Nagy Lexikona néprajz-meghatározását az antropológia meghatározásával, amely szerint az antropológia az emberiség összehasonlító szaktudománya, amely az embert alkotásainak viszonyában látja. Felöleli az emberi viselkedés teljes skáláját és az emberi viselkedésformák különböző oldalai közötti kölcsönhatások rendszerét. Célja az emberi csoportok és társadalmak hasonlóságainak és különbözőségeinek megragadása ás az egész emberiségre vonatkozó törvényszerűségek feltárása és értelmezése.

Etnográfia, etnológia, antropológia: a magyar szerzők definíciói egymásnak ellentmondanak; szembetűnő a terminológiai tisztázatlanság és a tartalmi bizonytalanság. Angliában a "social anthropology" (szociálantropológia)^[15], Franciországban az "ethnologie" (etnológia), az Egyesült Államokban a "cultural anthropology" (kulturális antropológia) kifejezés használatos. Az Encyclopaedia Britannica (1988: 376.) szócikke szerint Észak-Amerikában az antropológiát kulturális és fizikai antropológiára osztják.^[16] A kulturális antropológiába tartoznak a történeti kutatások (historical or ethnology), a prehisztorikus régészet és a nyelvészeti antropológia.^[17] A kulturális antropológia, vagy etnológia három szinten ragadható meg: a leíró etnográfia, az összehasonlító etnológia és az általánosító kulturális antropológia szintjén.^[18] Hasonlóan klasszifikál Claude Lévi-Strauss, mikor azt mondja: az etnográfia az anyaggyűjtésre, az etnológia az összehasonlításra, az antropológia pedig az elméletalkotásra szolgál. Az antropológiai kutatások kiterjednek az egész emberiségre és összehasonlító jellegűek. Az etnográfia - a leíró néprajz - az antropológia integráns része, az anyaggyűjtés eszköze és módja. A kontinentális Európában az antropológia gyűjtőfogalmát az etnológia helyettesíti, s ezen belül különböztetik meg az etnológiát és a fizikai antropológiát. A magyarországi logika szerint azonban:

Ez azt jelenti, hogy a magyar tudományrendszertan szerint egy összehasonlító vagy elméletalkotó tudomány egy leíró jellegű tudomány része. Ha figyelembe vesszük, hogy a néprajz tárgya a tradicionális magyar paraszti kultúra kutatása, a kulturális antropológia pedig az ember és kultúra viszonyát kutatja az egész emberiségre vonatkoztatva és több tudományágat integrál, akkor úgy gondolom, elég egyértelmű, hogy a kulturális antropológia nem lehet a néprajz része. Az említett írásban nem zártam ki annak lehetőségét, hogy a két tudomány között mégiscsak létrejöhet valamiféle egységesülés azzal a feltétellel, ha a magyarországi néprajz lényegileg alakul át. "Mikor fogadhatnánk el mégis e logikai sor érvényességét?" - tettem fel a kérdést.

"Akkor, ha Magyarországon:

• a néprajz alatt egyetemes embertudományt és kultúrakutatást lehetne érteni;
• a nép fogalma nem szűkülne le a magyar parasztságra;
• a néprajz nem történeti-nemzeti tudományként definiálná önmagát, hanem társadalomtudományként;
• vizsgálódásának tárgyát ennek megfelelően kibővítené;
• a leíráson túl összehasonlítana és elméleteket produkálna." - adtam meg a választ.

Ezen már csak azért is érdemes elgondolkodni, mert a Magyar Néprajzi Lexikon "kulturális antropológia" címszava szerint etnológia, etnográfia, folklór egyaránt a kulturális antropológiába tartozik:

A Magyar Nagylexikon 1994-ben és 2000-ben megjelent kötetei igyekszenek javítani a terminológiai tisztázatlanságokon, de a már önmagában is megkérdőjelezendő "szűkebb" és "tágabb" dimenzió mentén megfogalmazott definíciókba több tárgyi tévedés csúszott. Az antropológia meghatározása ismételten a biológiaiként meghatározott fizikai antropológiát tartja "antropológiának":

A kulturális antropológia

Ha a fogalmi meghatározásokon túl megvizsgáljuk a kulturális antropológia és a Magyarországon művelt néprajz kutatási területét, a különbségek még szembe ötlőbbek. A kulturális antropológia kutatási irányait az írás elején körvonalaztam. A néprajztudomány, máig ható érvénnyel, tárgyát a XVI-XVIII. századi akkulturációs folyamatok lecsengésekor, a romantika sodrásában határozta meg. Ebben az időben a kapitalizálódó Európában a hagyományos paraszti kultúra változó viszonyok közé került, s a Volkskunde (saját nép néprajza) tudományán belül az ősi értékek összegyűjtése volt a cél. E tudomány nem az embert, hanem az ember objektivációit állította kutatásai középpontjába. A néprajz a nemzeti kultúra terméke, amely etnikus különbségeket mutat fel. Magyarország a Volkskunde-típusú néprajz vonzásába került, amely megkülönböztette a saját nép kutatását a más népek kutatásától, a Völkerkunde-tól. A népi-paraszti kultúra értékeinek megmentéséhez sajátos ideológiai és pszichológiai tartalmak kapcsolódtak. A paraszti kultúra értékeinek felmutatásával vélték a nemzeti lét folytonosságát bizonyítani, s a nemzeti önmeghatározáshoz az etnikus specifikumokat is ebben a kultúraközegben találták meg. (Vö. Hofer 1980a, 1980b, 1989; Niedermüller 1989, 1991) Ezen sajátos igények vonzásában kezdődtek el az őstörténeti kutatások.

A vizsgálatok célját és irányát azonban ezek a tények nem befolyásolták. A cél a korábbi állapotok rekonstruálása volt, s nem vették tudomásul, hogy a rekonstrukció tulajdonképpen konstrukció. Ennek jegyében és a romantika által megfogalmazott nemzeti célok és a nemzeti múlt szolgálatában folytak a tárgytörténeti és folklorisztikai kutatások.

A néprajztudomány fejlődése során nem egy alkalommal jelentkeztek olyan kutatók, tudósok, akik munkásságukban más irányvonalat igyekeztek követni, s szorgalmazták a korabeli társadalmi viszonyok átfogó tanulmányozását, a jelenkutatást is. A megmentő típusú és nemzeti színezetű, őstörténeti ihletettségű vonulat azonban mindig kiszorította a szociológiai, etnológiai közelítés lehetőségeit és lehetetlenné tette az interpretív módszerek alkalmazását.

Nem vesszük itt ismét elő a terminológiai értelmezések kérdését, csak emlékeztetőül rögzítjük, hogy a Magyar Néprajzi Lexikon I. kötetében az "etnológia egyetemes vagy általános néprajz" (1977: 744.) és az "egyetemes néprajz az európai etnikumok körén kívül eső népek kultúrájának és társadalmának vizsgálata" (Uo. 644). Zsigmond Gábor könyvének (1974) fülszövege szerint

Magyarországot földrajzi helyzete megakadályozta abban, hogy részt vegyen a gyarmatosításokban. Ennek következtében, míg Nyugat-Európában (Anglia, Franciaország) kialakulhatott a más népek kutatása - az etnológia vagy antropológia -, addig ez az irányzat "nálunk késve és töredékesen jelentkezett." (Kósa 1989: 32.) Annak ellenére, hogy Magyarországról is számos kutató indult el a világ különböző tájaira (Bölöni-Farkas Sándor Észak-Amerikába, Fáy Dávid Brazíliába, Éder Xavér Ferenc Peruba és Bolíviába, Fenichel Sámuel és Bíró Lajos Új-Guineába, Magyar László és Torday Emil Fekete Afrikába stb.), a néprajztudomány elmaradt a más népek tanulmányozása terén. Tordayn kívül egyikük sem volt etnológus, de az utazásaik során összegyűjtött tárgyi anyag rendkívüli mértékben gyarapította a múzeumi anyagot. A magyar néprajztudomány ennek ellenére nem mutatott különösebb érdeklődést utazásaik, útleírásaik iránt: ezek rendre a Földrajzi Értesítőben jelentek meg.

A magyar egyetemes néprajzi kutatások a rokon- és őshazakutatások szolgálatában álló kelet-európai és ázsiai utakban teljesedtek ki. Módszereiket tekintve e kutatások a saját nép vizsgálatának módszertanát követték. Kósa szerint

Az igazi különbséget Kósa abban látja, hogy a magyar kutatók a "rokonokat" kutatták és nem idegen népek megismerését tűzték ki célul. Mivel rokonaink nyelve, kultúrája, eredete "valamiképpen" összefüggött a magyarokéval, a magyar néprajzi kutatások módszertanát alkalmazták. A módszertani különbözőségek ezenkívül koncepcionális különbözőségekből adódtak. A magyar kutatók bizonyító anyagot gyűjtöttek, céljuk nem a társadalomtörténeti általánosítás, hanem a társadalomtörténeti konkretizálás volt. Munkájukat alapvetően meghatározta az az ideológia, amely az etnikus specifikumok keresésére és találására koncentrált, míg a világ más tájairól kiinduló, más népek megismerését célzó kutatásokat nem terhelték ilyen meghatározottságok.

Zsigmond könyvének előszavában kifejti, hogy a magyar néprajzi gondolkodásban már a XIX. században fellelhető a társadalomkutató irányzat, s

Ha a társadalomnéprajz a szociálantropológia (social anthropology) fordítása, akkor tehát a fenti állítás értelmében a magyar néprajzi gondolkodásnak lett volna egy szociálantropológiai vonulata. Ezt az állítást meg kell kérdőjeleznünk. A Zsigmond Gábor által kijelölt vonulat ugyanis sokkal inkább mutat a szociológia, mint a néprajz irányába. Mintha a szerző is bizonytalan lenne saját okfejtésével szemben. Azt írja:

Márpedig Magyarországon - mint azt már korábban hangsúlyoztuk - Volkskunde-típusú néprajzi kutatások folytak. A Zsigmond által bemutatott irányzat képviselői a közgazdaságtan, a statisztika, a társadalombölcselet, a politikai publicisztika, a jog, a történelem, a földrajz, a pszichoanalízis és a szociológia területéről "érkeztek a társadalomnéprajzba". Ha ugyan tényleg oda érkeztek. Ez a tudománytörténeti vonulat - és képviselői - orvosolni akarta a szociális és nemzetiségi problémákat, fel kívánta tárni a társadalomfejlődés tendenciáit, politikai állásfoglalásokat adott ki, s bár az idesorolt tudósok írtak etnológiai jellegű munkákat, s tanulmányozták, magyarra fordították koruk külföldi etnológiai kutatásainak néhány eredményét, ez véleményem szerint kevés ahhoz, hogy a néprajzhoz soroljuk őket. Ha figyelemben vesszük a Volkskunde-típusú magyar néprajz már korábban is idézett önmeghatározását, célkitűzéseit, fejlődési tendenciáit, kifejezetten tagadni vagyunk kénytelenek azt, hogy ez az irányzat a magyarországi néprajzi gondolkodás irányzata lenne. Kósa így vélekedik erről:

Azok a kutatások, amelyeket a népi erkölcs, jogszokások, a paraszti társadalom tagozódása, érintkezési normák stb. jelenkutatásként megjelenő vonulata képez, és Erdei Ferenc, Fél Edit, Hofer Tamás, Márkus Mihály, Vajkay Aurél, Tárkány Szűcs Ernő, Morvay Judit, Bodrogi Tibor stb. neve fémjelez, a néprajz megújulási kísérletét jelzik. Ha a magyar néprajznak van társadalomnéprajzi-antropológiai vonulata, akkor csíráit itt kell keresnünk, még akkor is, ha Kósa Lászlónak az 1950-1970 közötti időszak társadalomnéprajzi-családszervezeti kutatásairól az a véleménye, hogy "Bodrogi írásait kivéve [a Kósa által megnevezett szerzőknek] nincs jól megfogalmazott elméleti, antropológiai, hátterük." (Uo. 269.)

Véleményem szerint nem szabad számon kérni a magyarországi néprajzon, hogy elhanyagolta a társadalom kutatását, hisz történeti és nem társadalomtudományként határozta meg önmagát. A magyarországi néprajz eleget tett azon feladatának, amit kitűzött maga elé - a parasztság életének, életmódjának leíró és tárgyi dokumentálását -, és ezt tökéletesen és meglehetős magas színvonalon és alapossággal tette.

A feladat-meghatározás eredendő másságán túl, amelynek jogossága nem kérdőjelezhető meg a magyarországi zsákutcás fejlődés sem kedvezett a társadalomtudományok kialakulásának és fejlődésének. Egy történeti és nemzeti tudomány azonban magas színvonalon virágozhatott ebben a zsákutcában. Annak ellenére, hogy a XIX. század közepén a történettudományban kimutatható a társadalomtörténeti érdeklődés megjelenése és a statisztika már igen korán intézményesedett, a polgári átalakulás felemássága és befejezetlensége, az ebből következő gazdasági elmaradottság, a rendiség eleminek túlsúlya, a társadalmi-politikai életben a dzsentri által kisajátított polgári és értelmiségi funkciók, és az intézményeiben megmerevedett tudományos rendszer következtében a modern társadalomkutatásnak Magyarországon nem sok esélye volt. Példa erre a magyar szociológia epizódszerű megjelenése és szervetlen fejlődése a XX. század elején. A társadalomkutatás és terméke, a szociográfia a két világháború között mozgalmi és nem tudományos programmá vált.

Egyértelműen leszögezhetjük, hogy céljait, érdeklődését, önmeghatározását, kutatási gyakorlatát és módszertanát tekintve, valamint azt a társadalmi-politikai-tudományos környezetet figyelembe véve, amelybe a néprajz beágyazódott, a néprajz nem is tölthette be a társadalomkutatás feladatát. A tudományos űr kitöltésére, más irány megvalósulására Kósa szerint különösebb esély nem is volt. Ezért tehát nem kérhetjük számon a néprajztól azt, amit nem is vállalt, vállalhatott fel.

Nem tartozik a dolgozat témájához annak elemzése, miként találhatna a magyarországi néprajz kiutat saját neves néprajzosai által is megfogalmazott válságából. Nem ismerve e tudományág belső struktúráját, érdekviszonyait, nem is vállalkozhatnék erre a feladatra. Azt azonban bizton állíthatom, nem lehet kiút az, hogy megkérdőjelezhető terminológiai meghatározottságok jegyében presztízs-okokból megakadályozzák egy tudomány fejlődését. Az a tudomány, amely története során állandóan a történetiség problémakörén belül mozgott, helyét ténylegesen a történettudományok között jelölte ki, és kutatási területét kijelölve soha nem állt módjában, de szándékában sem a társadalomkutató tudományok (szociológia, szociálpszichológia, kulturális vagy szociális antropológia) eszköztárát, módszertanát adaptálni, nem tarthat igény arra, hogy ezt a tudományt - nevezzük etnológiának, kulturális antropológiának, társadalomnéprajznak vagy szociális antropológiának - saját részének tekintse, kebelén belül tartsa, önálló létét korlátozza, fejlődését megakadályozza. Már csak azért sem, mert - idézve Niedermüller Pétert -

A kulturális antropológiának ezzel szemben sem elméleti, sem módszertani problémái nincsenek. Nem hiányzik a tudományból a kultúra elmélete, sőt erre épül, ez adja létalapját. A terepmunka a kulturális antropológiában jól körvonalazott, gyakorlatban kipróbált és bevált módszer. A mai magyar társadalomtudományok között növekszik a presztízse, amely a hallgatói létszám folyamatos növekedésében, folyóiratok, könyvek kiadásában, internetes honlapokban, egyetemi tanszékek alakulásában mutatkozik meg. Megjelent az igény az antropológia középiskolai oktatására is. És még valami: az antropológia nem bezárkózó, hanem kapuit kitáró tudomány. Elutasítja az etnocentrizmust^[21], a kulturális relativizmus talaján más népek, emberi közösségek mind genetikailag átörökített, mind tanulásból eredő különbözőségeinek megértésére és tiszteletére oktat. A legfontosabb, amit az antropológia segítségével megtanulhatunk, hogy az embercsoportok közti különbségek nem a biológiai öröklődésre, nem a "faj"-ra, hanem a kultúrára vezethetők vissza.

Bibó István 1986. Válogatott tanulmányok 1945-1949. Budapest: Magvető Kiadó

Bindorffer Györgyi 1991. Néprajz és/vagy antropológia. Beszélő II. 5.

Bindorffer Györgyi 2000-2001. Előszó. Kultúra és Közösség. IV. IV-I.

Csaplovics János 1822. Ethnogaphiai Értekezés Magyar Országról. Tudományos Gyűjtemény

A. Gergely András 2001. Kulturális antropológia. Műhely-pályázat. Kézirat

Hofer Tamás 1989. Paraszti hagyományokból nemzeti szimbólumok. Adalékok a magyar nemzeti műveltség történetéhez az utolsó száz évben. Janus VI. 1.

Klaniczay Gábor 1984. A történeti antropológia tárgya, módszerei és első eredményei. In: Hofer Tamás (szerk.) Történeti antropológia. Budapest: MTA Néprajzi Kutató Csoport

A Magyar Nyelv Értelmező Szótára 1980. V. kötet. Budapest: Akadémiai Kiadó

Niedermüller Péter 1991. Die Volkskultur und die Symbolisierung der Gesellschaft: Der Mythos der Nationalkultur in Mitteleuropa. Tübinger Korrespondenzblatt. 40. 8.

Szűcs Jenő 1983. Vázlat Európa három történeti régiójáról. Budapest: Magvető Kiadó

Szűcs Jenő 1984. Nemzet és történelem. Budapest: Gondolat Kiadó

In Kézdi Nagy Géza (szerk.) Menyeruwa. Tanulmányok Boglár Lajos 70. születésnapjára. – A Kulturális Antropológia Tanszék Évkönyve.

Budapest: ELTE BTK Kulturális Antropológia Tsz. 233-240. 1999.

Az ember számára a legnagyobb kihívás az, hogy milyen válaszokat ad létének, és túlélésének problémáira, s hogyan felel meg azoknak a kihívásoknak, amelyekkel nap mint nap szembesül. Az ember számára a túlélés feltétele és biztosítéka a kultúra.

A kultúrát az ember hozza létre, a kultúra pedig megteremti az embert. Az ember azáltal, hogy létrehozza a kultúrát, s hagyja, hogy a kultúra hasson rá, lényegében megalkotja saját magát; természeti lényből erkölccsel, beszéddel, nyelvvel, intézményekkel rendelkező társadalmi lénnyé formálódik át. Ember és kultúra kapcsolata az emberi és az ember feletti világ megalkotásának, elrendezésének, értelmezésének egymásra kölcsönösen ható viszonyokon alapuló generatív és dialektikus folyamata. Az ember nem létezhet kultúra nélkül, a kultúra pedig ember nélkül.

Ennek a világot teremtő és berendező folyamatnak az ember egyszerre alanya és tárgya, a kultúra pedig egyszerre célja és eszköze. Az ember az alkotó és a megalkotott, a kultúra maga az alkotás és az alkotás folyamata. A kultúra az a szimbólumokon alapuló tudás és gyakorlat, amellyel a teremtést az ember véghezviszi. Mindig egyforma és mindig más. Irányító, normatív és regulatív szabályokat alkotó és működtető mechanizmus, a társadalmi rendszer kivitelezési módja, koherens irányító, orientáló és limitáló rendszer. A világban élő emberek azonban nem egyformák, s minden népcsoport a maga jellegzetes módján, saját kultúrája megszabta egyéni módon viszi végbe világa megteremtését, adja meg a helyes válaszokat, s tölti meg tartalommal a kultúra megszabta kereteket. Azt is mondhatnánk, minden ember saját kultúrája terméke, s sajátos módon állítja elő saját kultúráját. Az emberi kultúrán belül tehát a válaszok sokszínűsége teremti meg a kultúrákat s hozza létre azok különbözőségeit. A kultúrák hasonlíthatnak egymásra, de két teljesen egyforma kultúra nincsen. Minden ember számára saját kultúrája a legértékesebb, s mert a kultúrák nem egyformák, szembesülnie kell a mássággal. Az emberiség számára talán a túlélésen túl a legnagyobb kihívás az, hogy hogyan tudja kezelni ezt a másságot.

A kultúrák találkozásának különböző formái és megnyilvánulásai vannak, és ezek a másság feldolgozásának különböző módozatait jelentik.^[22] A kapcsolatba került kultúrák valamilyen módon hatnak egymásra. Az első érintkezések után létrejövő kultúrkapcsolatok vezethetnek a kultúrák összeütközéséhez, de a békés egymás mellett éléshez, a cserekapcsolatok által vezérelt akkulturációhoz és a kultúrák összefonódásához is. Számtalan körülmény összjátéka határozza meg, hogy a kultúrkapcsolatok mely formája érvényesül. Szerepet játszanak ebben a kapcsolatba kerülő csoportok társadalmi folyamatai, gazdasági, politikai aspirációi, hatalmi viszonyai, modernizáló vagy modernizálódó törekvései. Döntőek, hogy mely csoport rendelkezik a másik befolyásolására, beolvasztására, elűzésére vagy éppen megsemmisítésére szolgáló hatékonyabb módszerekkel, fegyverekkel és egyéb eszközökkel; a kultúrára ható külső erők nagysága, intenzitása és iránya befolyásolja a túlélés lehetőségeit. A kultúra fennmaradása tehát csak részben belső viszonyainak függvénye.

Minden kultúrának az a célja, hogy a kultúrák találkozásának negatív hatásait kivédje, ellenálljon a beolvasztásának, a megsemmisítésére törekvő érdekeknek, ne pusztuljon el, hanem fennmaradjon. Alapjában véve minden kultúra tudatosan vagy ösztönösen törekszik arra, hogy a kultúrát hordozó társadalmi lények egymást követő generációinak láncolatán keresztül fenntartsa és átörökítse önmagát. A kultúrák azonban rövidebb-hosszabb idő alatt akkor is ki vannak téve a változásoknak, ha nincs feltétlenül jelen az erőszak. Ha egy kultúra belülről, belső szükségszerűségből és nem külső kényszer hatására vesz át más kulturális elemeket vagy alakul át valamilyen mértékben, akkor az alkalmazkodás, az új elemek beépítése identitásrombolás nélkül mehet végbe. Az adaptációra és a változásra való képesség a kultúra fontos és szerves minőségi jegye, és az, hogy a változások milyen mély nyomokat hagynak, mennyire formálják át, változtatják meg, az az adaptív mechanizmusok hatékonyságától függ. A túlélés, a kényszereknek való ellenállás nem minden kultúrának sikerül. A siker szükséges (bár nem elégséges) és nélkülözhetetlen feltétele az adaptáció, a kultúra adaptív ereje, a változásokhoz való alkalmazkodás képessége.

A kultúrák találkozásáról, a másság megítéléséről már Hérodotosznál is olvashatunk. A törzsi társadalmak etnocentrizmusáról, egymás közti háborúskodásairól is számtalan feljegyzés született. A "tőlünk különbözés" mértéke azonban Amerika felfedezése után olyan világméretű problémaheggyé duzzadt, amellyel gyakorlatilag a harmadik évezred küszöbén sem tud az emberiség megbirkózni. Vagy talán csak nem akar?

Ma a faluvá zsugorodott földgolyón sehol sem maradt felfedezetlen, ismeretlen fehér volt. De talán helyesebb lenne úgy fogalmazni, hogy nem maradt egyetlen fekete, sárga vagy rézbőrű folt, mert a fehér ember mindenütt megjelent, mindenhova behatolt. Felfedezte és gyarmatosította magának a világot, hogy minden zegét-zugát saját érdekeiért átformálja, kihasználja, uralma alá hajtsa. Szándékai megvalósítására és céljai elérésére a "vadakkal" szemben a magát a civilizáció csúcsán elképzelő fehér ember minden lehetséges eszközt igénybe vett, gazdasági és katonai kényszert, egyházat, vallást és missziót, környezetrombolást, erdőirtást, népek és kultúrák gátlástalan megsemmisítését. Az emberiség egyik legnagyobb népirtását Észak és Dél-Amerikában követték el a civilizált európaiak, de hol találni ma már ausztráliai bennszülöttet, és hova lettek a maorik?

A fehér ember megjelenésével a túlélés a bennszülöttek számára már nem csupán alapvető, származékos és integratív szükségleteik kielégítésének problémáját jelentette, hanem szembesülést, – ha nem is mindig és feltétlenül fizikai értelemben – a megsemmisüléssel. A kihívás azonban mindenképpen a kultúra megmaradásáról vagy elpusztulásáról szólt. A kultúrát ért különböző erősségű és minőségű stimulusokra adott válaszok jelentik azokat a kulcsfontosságú mozzanatokat, amelyek hatására eldől, hogy a kultúra, – ha nem is őseredeti állapotában, de – továbbél, fennmarad, vagy pusztulásnak van kitéve. A válaszvariációk igen szűkösek voltak. Lehetett a kihívást elfogadni, alkalmazkodni, veszteségekkel, de túlélni, lehetett megtörni, feladni és eltűnni. Hogy a lehetséges reakciók közül melyikre és milyen mértékben került sor, azt a térhez és időhöz kötött, természeti, társadalmi, gazdasági és politikai viszonyoktól függő, érdekektől meghatározott, illetve ezek által meghatározott tényezők egész sorának pillanatnyi kombinációja határozta meg. A tényezők sorából megemlíthetjük a kolonializációnak kitett helyi társadalmak kultúrájának adaptív készségét és képességét, befogadó illetve elutasító mechanizmusait és túlélési stratégiáinak módozatait. Ha a kultúra befogadó és adaptív készsége erős, illetve adaptív mechanizmusainak gyakorlata alkalmazkodik a fennálló viszonyokhoz, valamint sikeres túlélési stratégiát működtet a felbomlott egyensúly helyreállításának érdekében, akkor remény van a fennmaradásra. A túlélési stratégia az a forgatókönyv-variáns, amit a veszélyeztetett kultúra termelt ki magából saját krízishelyzetének megoldására, az abból való kiszabadulásra. A forgatókönyv egyaránt hordoz tudatos és tudattalan jegyeket és a veszélyhelyzetnek kitett generáció vagy generációk személyes tapasztalására épül.^[23]

Az ember és a kultúra egymásra hatásának következménye a csoport és ezen belül az egyén szubjektív identitásának kialakulása, csoporthoz tartozásának tudata. A kultúra megőrzése és csoporton belüli átörökítése túlélési stratégiai elem, az identitás egyik legfontosabb kötőszövete, életvilágának és társadalmi cselekvéseinek kitüntetett terepe. Az életvilág idői és téri valóságának megélése nyújt alapot az egyén számára, hogy élettörténetének idejét szubjektív idővé alakítva azonosságtudata, identifikációja létrejöhessen.^[24] Az őslakosok életvilága nemkülönben magától értetődőségek, tradíciók, és konvenciók, valamint relevanciák mentén szerveződik, bár az egyén szerepe ebben a kollektív módon felépített és kollektív módon megélt életvilágban a csoportidentitás elsődlegessége miatt háttérbe szorul.^[25]

... és vállukon a krikettütőkkel megérkeztek az angolok. Az anglikán vallás biztos erkölcsi bázisán létrehozták misszióikat és a civilizáció nevében, valamint az európai kultúra felsőbb rendűségének tudatában berendezkedtek a kiriwinai nyelvet beszélő Trobriand szigeteken, bennszülött nevén Boyowán.^[26]

A Melanéziához tartozó szigetcsoport lakossága ültetvényes földműveléssel foglalkozott, hitt a szellemekben és a totemekben, gyakorolta a mágiát, a kula körjáratában vitorlázott a tengereken és az angolok szemében gátlástalan szexuális életet élt. Seligmant idézve Malinowski azt írja az Új-Guineától keletre élő, az északi masszimok nyugati ágához tartozó trobriandi szigetlakókról, hogy "régebben, a fehér ember ideérkezése előtt ezek a kedves, látszólag puhány emberek megrögzött kannibálok és fejvadászok voltak; nagy harci csónakjaikban alattomos, kegyetlen portyákra indultak. Egymás után rontottak rá az alvó falvakra, legyilkolták a férfiakat, nőket, gyermekeket, s a holttestestekből mindjárt nagy lakomát csaptak."^[27] Nem kevésbé volt a misszionáriusok ízlése ellenére a szigetlakók kozmológiája, teljes világképe, szellemhite, halottkultusza, a keresztény világkép rendjébe beilleszthetetlen mágikus gyakorlata, és persze házasságon kívüli szabados szerelmi élete. Hát nem rájuk fért egy kis civilizáció? Mindazt, ami nem fért bele az újonnan érkezettek gondolatvilágába, erkölcsi rendjébe, azt kiirtandónak ítélték. Felsőbb rendűségük teljes tudatában nekiláttak a szigetlakók megrendszabályozásának, megtérítésének. Minden igyekezetük arra irányult, hogy a szigetlakókat megfosszák "vadember" mivoltuktól, elvegyenek tőlük mindent, ami identitásukat jelenti, s egy új, anglicizált-civilizált identitást kreáljanak számukra, amelyben nincs helye totemeknek, mágiának, erkölcstelen kicsapongásnak.

Az új identitás elsajátíttatásához keményebb és lágyabb eszközöket egyaránt igénybe vettek, de végső soron minden a bennszülött kultúra kényszerű átalakítására irányult. Betiltották a fejvadászatot, a kannibalizmust, s mindenféle háborúskodást; ruhát kellett húzni, meg kellett keresztelkedni és a keresztény valláserkölcs szellemében kellett élni. El kellett felejteni mítoszaikat, szakítaniuk kellett őseik világával, mindentől meg kellett válniuk, ami számukra a hétköznapi élet, a mindennapi tudás, azaz az életvilágba ágyazott kultúra szerves közegét jelentette. Kultúrájuk lerombolásának jutalmául részesei lehettek a civilizáció áldásainak.

Ne fért kétség hozzá, kinek, kihez kellett alkalmazkodni.

Krikett. Az angol életforma egyik szimbóluma. A csoportosan űzött versenysportok, a krikett, a golf, az evezős nyolcas vagy a derby az angolok életvitelének és identitásának nélkülözhetetlen elmei. A sportszellem hozzátartozik az erkölcsről vallott felfogásukhoz is. A sport ugyanis rendre, fegyelemre nevel. Gondolkodásmódjukat jellemzi a "that's no cricet!" szólás is. Ha szó szerint lefordítjuk, azt jelenti, ez nem krikett, de jelentése az angol ember számára: ez nem helyes, ez így nincsen jól. Mi következik ebből? Az, hogy a krikett jó. Gilmore misszionárius sem tudta életét krikett nélkül elképzelni. Magával vitte ütőjét a szigetekre. Valószínűleg nagyon felháborodott volna, ha a kiriwinai missziós központban a Trobriandi szigetek északi csücskén, tízezer kilométerre szülőhazájától, ha a bennszülöttek egyszerűen elvették volna krikettütőjét és mondjuk tűzbe dobták volna megfosztva őt ezzel a játék lehetőségétől. Minden bizonnyal úgy érezte volna, identitását tépázták meg. Identitása megőrzését saját életében szükségesnek és normálisnak tartotta. A bennszülöttek ragaszkodását saját identitásukhoz azonban megváltoztatandónak ítélte.

A bennszülöttek nem vették el Gilmore misszionárius ütőjét, aki – saját szórakozása, angolsága kinyilvánítása és identitása megőrzése, no és a civilizálás érdekében – megtanította őket krikettezni. Azzal, hogy megismertette a játékot a bennszülöttekkel, nem csupán társakat talált egy kis kikapcsolódásra, pihenésre és "otthonidézésre", hanem eszközöket identitása megéléséhez is. Túl ezen, úgy gondolkodhatott, hogy a játékon keresztül beléjük neveli-táplálja a sport szellemét, s a krikett szigorú szabályain keresztül megtanítja őket a rendre, a fegyelemre, rászoktatja őket az angol értelembe vett helyes viselkedésre.

Az első mérkőzéseket a misszionáriusok és a trobriandiak egymás között játszották, szigorúan az angol játékszabályok szerint – és természetesen európai ruhába öltözve.

A bennszülöttek, hogy-hogy nem, egyszer csak otthagyták misszionárius partnereiket és egymást között kezdtek el játszani. Gondolt-e rá valaki, vagy sem, a krikett kiszabadult az angolok felügyelete alól és viszonylag rövid idő alatt nagy népszerűségre tett szert a szigeteken. Ha az volt Gilmore misszionárius szándéka, hogy megtanítsa az őslakosokat arra, hogy mit jelent a sport és a sport étosza, hogy ezáltal valamiféle angol típusú rendszeretet és helyes viselkedést neveljen beléjük – nos, akkor ez a terve meghiúsult. Nem az angol krikett idomította magához a bennszülötteket, hanem a bennszülöttek az angol krikettet. Elő lehetett ugyan írni számukra, hogy hogyan viselkedjenek, keresztelkedjenek meg, öltözzenek fel az angolok ruháiba, és ne paráználkodjanak, de hiú ábránd volt azt követelni, hogy vegyék komolyan, érezzék át és tegyenek bensővé egy idegen sok száz éves kultúrát saját minden bizonnyal ugyancsak sok száz éves kultúrájuk helyett.

"A krikett a miénk, már nem a fehér emberé" – mondják jólesően a szigetlakók. Úgy érezhetik nem csak tőlük vettek el valamit az angolok, de ők is elvettek valamit az angoloktól. Kétségtelen, ez a krikett tényleg az övék.

Az a mód, ahogy a krikett átalakult, beépült és szervesült a trobriandiak életében, kultúrájuk szívósságát, erős adaptációs képességét bizonyítja. Az alapötletet átvéve és néhány alapszabályt megtartva tökéletesen a maguk képére formálták. Saját életükbe beépítve más tartalommal töltötték meg, mindamellett mellett technikai változtatásokat is bevezettek. Az ütés módja a felső karlendítés helyett a dárdahajítást utánozta; a kapukat jelző botokat megrövidítették és közelebb helyzeték egymáshoz; az ütő alakját – a fejrészt szélesebbre hagyva – átformálták. Az angol labdák helyett saját maguk faragták ki fából a labdákat. A labda készítése – hasonlítva a kula csónak készítéséhez –, mágikus és szent tevékenységgé változott, s miközben a labdákat faragták varázsigéket mormoltak. Játék közben az ütő versenyzők nem tették le ütőiket a futáskor, hanem vele együtt futottak.

Trobriandivé alakulva a krikett teljesen elvesztette sport jellegét. Ha felidézzük Róheim Géza pszichoanalitikus vizsgálódásait az ausztráliai bennszülöttek között, és módszerét alkalmazva vesszük szemügyre ezt az átalakulási folyamatot, akkor nagy valószínűséggel azt állapíthatjuk meg, hogy a trobriandi krikett ellenőrzött, politikai eseménnyé szelídült háború, a kényszerűen elfojtott háborúskodási, harci ösztön levezetése, s az ellenség iránt érzett düh és vad gyűlölet rávetítése a másik falu csapatára. Ebből az következik, hogy ezt a játékot nem a homo ludens játszza, s célja nem csupán annak összemérése, hogy ki az ügyesebb, s ki talál pontosan a kapuba. Legfőbb célja a háború alapvető eleminek felidézése és eljátszása, kayaszává^[28] szelídítése, célját és végeredményét tekintve ellenőrzött feszültség levezetés. A maga nemében ez is harc, s aki dicsőséget szerez, annak társai előtt jelentősen megnő a presztízse.

A kultúra szuperorganikus természete a krikettet a harci cselekményeket helyettesítő eseménnyé változtatta. A krikett tehát kapóra jött. Felmerül a kérdés, hogy miért éppen a krikett töltötte be ezt a helyettesítő szerepet, hiszen a misszionáriusok más versenysportokat, többek között a labdarúgást is megmutatták a bennszülötteknek.

A választ talán ott kereshetjük, hogy a trobriandi kultúra adaptációs erején túl a két eseménysor ritualizáltságában erősen hasonlított egymáshoz. A krikett szabályai és korábbi háborúik^[29] rituális céljai és lefolytatása kézenfekvővé tehették a krikett adaptációját. A krikett volt alkalmasabb a helyettesítő funkció betöltésére.

A trobriandi krikett multifunkcionális jelenség. Csoportlélektani vonatkozásain túl fontos társadalmi esemény, rituális termékenységi ceremónia is, amelyben nagy szerepet és jelentőséget kap a szexualitás megjelenítése, ami ugyancsak a helyettesítő funkcióra utal.

Már említettük a presztízs megszerzésének jelentőségét a trobriandiak életében. A jam gyökér a szigeteken is nélkülözhetetlen táplálékforrás, egyúttal a presztízs megszerzésének egyik lehetséges eszköze is. A földműves utilitárius értelemben nem tesz szert haszonra a termésből. A tekintélyt és a hírnevet a termés mennyiségével és minőségével nyeri el szertartásos formában. A betakarítás után röviddel a termést kúp alakú csomókban felhalmozva közszemlére teszik bírálat céljából. A csoportok kertről kertre járnak, összehasonlítják, magasztalják a legszebb kupacokat, a legjobb eredményeket. A betakarítást követő ünnepségsorozaton, a milamalán a rituális kiállítás után sor kerül a termés elajándékozására. Az ajándékozás képessége szintén presztízst növelő aktus, s az ajándékozó reputációja az elajándékozott jammennyiség nagyságával egyenes arányban nő. A jam fallikus szimbólum, s mint ilyen az évente egyszer tartott milamala idején eljárt táncok nélkülözhetetlen kelléke. Ez azonban akár egy hónapig, vagy még ennél is tovább eltarthat.

Ahogy táncolni is csak bizonyos meghatározott időkben és alkalmakkor lehet, úgy a krikettnek is megvan a maga kötött ideje. A krikett a betakarítást követő ünnepségsorozat részeként jelenik meg. Kizárólag ekkor hívhatják ki a falvak lakói egymást, és csak abban az esetben, ha a jamtermés gazdag volt. Ekkor azonban végeláthatatlanul folynak a csatározások az egész szezon alatt.

A falvak felváltva hívják ki egymást. A lebonyolításért a kihívó fél big man-je felel. A big man feladata a kihívás, s ezt csak akkor teszi meg, ha a termés alapján elég gazdagnak érzi magát. Szégyenbe kerülne ugyanis, ha az összecsapást követő ünnepség során nem tudna megfelelő mennyiségű jamgyökeret elajándékozni! Presztízsén akkora csorba esne, amit valószínűleg nem viselne el! Ha igaz a mondás, hogy "manióka nélkül nincsen mítosz"^[30], akkor az is igaz, hogy jamgyökér nélkül nincsen krikett.

A két csapat találkozója előtti napon a big man elmegy az esőemberhez, akinek – természetesen ellenszolgáltatás ellenében – az a feladata, hogy biztosítsa a verseny idejére a jó időt és a sikeres játékot. Az esőember varázsló, mágiát alkalmaz és elmormogja a szükséges varázsigéket. A mágia természetesen tilos, de hiába tiltották be a misszionáriusok, a trobriandiak nem hagytak fel vele.^[31] A mágiával hatni lehet a természetfelettire, az imával legfeljebb könyörögni lehet hozzá. A bennszülöttek számára fontos az a hit, hogy ellenőrzésük alatt tartják a természet erőit, s nem csupán identitásuk része, de létbiztonságuk, biztonságérzetük egyik alappillére. Mágia alkalmazásakor úgy érezhetik, nincsenek kiszolgáltatva, s a dolgok kívánságaik szerint alakulnak.

Az esőember mágikus rítusa nélkül nem lehet a versenyt elkezdeni, mert akkor biztos lenne a kudarc. Igaz, hogy előfordul, mégis elered az eső, ilyenkor azonban mindenki biztos benne, hogy valaki, aki tudomást szerzett az esemény megrendezéséről, s nem akarta, hogy az sikeres legyen, elment egy nagyobb hatalmú varázslóhoz, aki sokkal erősebbnek bizonyuló rosszindulatú ellenmágiát űzött. Vagy netán többet fizetett a mi varázslónknak...

Miközben a big man a szervezéssel foglalatoskodik, megrendeli a jó időt, kijelöli és előkészítteti a pályát, a szemben álló felek felkészülnek a harcra. A Trobriand szigeteken a krikettjátékban résztvevők száma nem korlátozott, a csapatnak minden épkézláb, megfelelő életkorban és erőben lévő férfi a tagja lehet. Közösségi szemléletüknek nem felel meg, hogy csupán 12 fő vegyen részt a versenyben, hisz a harctéren is minden férfi felsorakozott. A békés mindennapok életében is döntő a közösen végzett tevékenység. Közösen művelik a földet, takarítják be a termést, építik tengerjáró csónakjaikat, vesznek részt a rítusokban. Minden megmozdulás, rítus, ünnep a közösség kohéziójának erősítését szolgálja. Így a krikett sem lehet más, mint közösségi megmozdulás.

A játékosok teljes harci díszben, harcosként vonulnak ki a pályára. Az összecsapás napja kora reggel testük kifestésével és feldíszítésével kezdődik. A harcos számára teste kifestése nem egyszerű dekoráció vagy esztétikai élmény, hanem pszichológiai szükségszerűség. A középkori harcos Európában mázsás páncéljában érezte bátornak magát, a trobriandi harcos bátorságérzetéhez az kell, hogy az őseiktől örökölt tradicionális mintákat a testére és az arcára fesse. A testfestés aprólékos és hosszadalmas folyamatában nemcsak a harcos külseje, hanem bensője is átalakul. Egész személyisége átalakul, békés földművelőből vad harcossá válik, akit egyetlen motívum vezérel, az ellenfél legyőzése.

A férfiak először olajjal kenik be a testüket, majd erre viszik fel fekete-fehér és kés színekkel pöttyeiket, vonalaikat pontosan ugyanúgy, ahogy őseik csinálták. A mintakészlet erősen uniformizált, de lehetőség van egyéni variációkra is. A saját motívumok erősítik az önbizalmat. A harci öltözék fontos kelléke a tollakkal, kagylókkal, virágokkal díszített fejdísz és a bevonulási tánchoz szükséges díszes bot.

A szemben álló csapatok nevekkel különböztetik meg egymást. Az elnevezések részben adaptációs termékek, és semmi közük sincs a törzsek eredeti totemisztikus elnevezéséhez. Az egyik csapat egy rágógumiról, a másik a 2. világháborúban először látott repülőgépek után nevezi el magát. Gyakoriak a tengerrel kapcsolatos nevek, mint például evezősök, tengeri madarak.

A játék megkezdése előtt a csapatok vezetői kijelölik a kapuk helyét és egy közeli pálmafáról leszakítanak egy óriási levelet. A levél segítségével fogják számon tartani az eredményeket, úgy, hogy a levél szálaiból mindig lecsippentenek egy darabot. A bíró nagyon fontos személy, és szerepét nem töltheti be akárki. Minden csapat hozza a saját bíróját, aki egyben varázsló is., tehát semmiképpen sem egy kívülálló, semleges harmadik személy. A bíró kívül áll a harcon – és európai ruhát hord. Mindig a dobó csapat eredményeit "tépik le". A bíró-varázsló dolga a játék alatt nemcsak az, hogy a sikeres dobásokat "regisztrálja", hanem az is, hogy csapata sikere érdekében a játék közben is speciális háborús mágiát alkalmazzon az ütő csapat ellen, saját csapata sikerét elősegítendő.

A csapatok egyenként katonai alakulatokhoz hasonló csatarendben vonulnak be a küzdőtérre. elsőnek a meghívott falu csapata táncol be ütemes ritmusra, önmagukat biztató-bátorító rigmusok közepette a pályára. Kezükben a botjaikat rázzák és mozgásukkal a nevüket keltik életre. Repülnek, eveznek, leszállnak a tengerre. A nyitó tánc dalaiban kicsúfolják a másik csapatot, és a közelmúltban történt, az egész közösséget érintő dicső eseményeket idéznek fel, dicsérik magukat és kijelentik, hogy természetesen az ő csapatuk a legjobb és győzni fog. A csapatok hosszas táncos bevonulása után kezdődhet el a játék. Minden egyes sikeresen elütött labda után azonban leáll, és az ütő csapat hosszú győzelmi táncba kezd. Táncaikat erotikus elemekből a kaliboom és a bisila táncmotívumaiból rögtönzik. A játékot megszakító táncoknak és daloknak kettős jelentésük van. Egyrészt elismétlik, hogy a másik fél milyen ügyetlen és önmagukat biztatják, szuggerálják a bevonulási tánc alatt már többször elkántált szövegekkel. Dalaik szövegében fellelhetők, mi mindent tanultak a civilizációtól:

"Mi, katonák ide jöttünk, kezünk teli bombával, felrobbantjuk a kapukat, hu, hu, hu.!" Vagy: "A kezeim mint a mágnes, vonzz a labdát, ütőmmel meg elütöm." "Ár-apály, ár-apály, hullám, elmoslak." " Olaj itt, benzin ott, feltöltve, feltöltve!" "Hülyék, hülyék, üresen hagytátok a kaputokat!" "Védekezz az ütővel, ha elvéted elcsap a labda, akár egy bomba. Aztán ríhatsz, visítozhat, hogy jaj anyám!"

Másrészt a táncok erőteljesen erotikusak és mind mozgásukban, mind szövegeikben a férfi és a nő szerelmi aktusára utalnak. A harcosok kezükben fallikus szimbólumként és a férfiasság megtestesítőjeként jamgyökeret tartanak, és közben nyíltan a genitáliákról és a közösülésről énekelnek. A misszionáriusok természetesen ezeket a táncokat is betiltották – hasztalanul. A milamala alatt mindig is járták ezeket a táncokat, amelyek a következő évi jó termés érdekében folytatott rituális ceremónia részét képezték. Ma is úgy gondolják, ha elmarad a tánc, nem lesz termés és jam nélkül éhínség következik be. A trobriandi krikett tehát a termékenységi szertartások elemeit is magába olvasztotta.

A versenyben mindig a kihívó hazai csapat győz. Udvariatlanság lenne azonban a túl nagy eredménykülönbség, ezért igyekeznek a végeredményt megfelelően alakítani. A másnapi rituális élelemcsere, a találkozó csúcspontja – lehetőséget kínál azonban a vesztes kompenzálására. Közben természetesen ismét táncolnak. A big man a vendégcsapat vezetőjének és bírójának nagyvonalúsága jeléül külön ajándékot ad. A kölcsönös megajándékozás után, amelyben mindig a vendéglátó ad többet, a vendégcsapat hazavonul, hogy hamarosan ő hívja ki a másik falu csapatát. És minden kezdődik elölről egészen addig, ameddig a szezon tart, amíg nem kell ismét erdőt égetni-irtani az újabb jamkertek számára, vagy amíg nem érkezik el a kula ideje.

A misszionáriusok tiltásai, majd a modernizáció hatásai végérvényesen átformálták a Trobriand szigetek kultúráját. Régi kultúraelemek keveredtek az újakkal új világot teremtve az őslakosok számára, akiknek tartalommal és új értelmezésekkel kellett ezt a világot megtölteniük. A krikett adaptálása a túlélési stratégia egyik lehetséges eszközévé válva lehetőséget biztosított számukra, hogy mégis megőrizzenek valamit őseik kultúrájából és a külső kényszerek hatására úgy alkalmazkodhassanak, hogy identitásukat ne kelljen feladniuk. A kultúra önvédelmi mechanizmusai életbe léptek és igyekeztek a veszteségeket minimalizálni.

A trobriandi krikettben minden betiltott és nyíltan nem végezhető korábbi közösségi tevékenység elemei fellelhetők. Egybeolvasztja a fejvadászatért folytatott háború, a szabad szexuális élet és a termékenységi rítusok elemeit. Szimbolikusan eljátsszák azt, ahogy korábban éltek. A krikett levezeti a feszültségeket és újra átélhetővé teszi a múltat. Élő történelemkönyv. Azzal, hogy az angol krikettet saját képükre formálták, saját kultúrájuk igényeihez igazították és beillesztették a rituális milamala ünnepségsorozatába, sikeresen alkalmazkodtak a külső kényszerekhez. Csoportszinten feldolgozták a tiltások következményeit és megtalálták azokat a formákat, amelyeken keresztül az életükből kitiltott cselekményeket pótolni tudták. Kultúrájuk igényeinek megfelelően alakították át a játékot; ami beleillett ebbe a keretbe, azt átvették, ami nem azt vagy elutasították vagy megváltoztatták. Új világot teremtettek maguknak.

Mindez azt bizonyítja, hogy a trobriandi kultúra "adaptív értéke mint a civilizáció peremén vagy annak szorításában kialakított védelmi és egyúttal a túlélést biztosító mechanizmus ... kifelé a pajzs szerepét tölti be, hogy befelé az eredeti vagy annak tartott kulturális patronok szerint folyhasson tovább egy etnikum élete".^[32]

In A. Gergely A. - Dömötör B. - Kemény M. (szerk.)

Budapest: MTA Politikai Tudományok Intézete/ELTE Kulturális Antropológia Szakcsoport. 6-13. 2004.

Az alábbi írásomban azt szeretném bemutatni, hogy Mannheim Károly A szellemi képződmények ideológiai és szociológiai interpretációja^[33], A kultúra és a kultúra megismerhetőségének szociológiai elmélete (Konjunktív és diszjunktív gondolkodás)^[34], valamint a Tudásszociológia c. írásaiban fellelhetők olyan gondolatok, amelyeket kulturális antropológiai nézőpontból is értelmezni lehet. Bár ezekben a műveiben nem az volt a szándéka, hogy a kulturális antropológiai megismerés elméletének alaptételeit lefektesse, és ennek bázisán kifejtse a terepmunka módszertanát, a kultúrakutatás általa felvázolt kérdései, problémái és megoldásai ezen a tudományterületen is relevanciával bírnak. Munkamódszerem nem szokványos. Kiemelem Mannheim gondolatait eredeti környezetükből és a kulturális antropológia értelmezési kontextusába helyezem át. A kiemelt gondolatokat a kulturális antropológia nézőpontjából értelmezem. A mannheim-i szövegek tehát csak annyiban kerülnek idézésre, amennyiben antropológiailag értelmezhetőek. Mindazonáltal úgy vélem, hogy a kiemeléssel Mannheim gondolatai nem csorbulnak, sőt gazdagodnak azáltal, hogy egy másik tudományon belül is értelemmel és értelmezhetőséggel bírnak. Remélem, hogy a sikerül rámutatnom néhány párhuzamra a kultúra megismerését, megértését és interpretálását illetően Mannheim tudásszociológiája és a kulturális antropológia között.

Mannheim (1995: 201-202) megismerés alatt az egzisztenciális viszony egy olyan speciális fajtáját érti, amikor a gondolkodás aktusa nem választható le a szubjektum egzisztenciális viszonyairól, az egzisztenciális viszony totalitásáról. Az antropológus a terepen nem tesz mást - többek között -, mint azt, hogy az egzisztenciális viszonyokba ágyazott gondolkodást, cselekvést, érzelmi viszonyulásokat próbálja feltárni. A totális beágyazódottság kérdését manapság senki sem kérdőjelezi meg az írásnélküli természeti népek, archaikus kultúrák megismerését célul kitűző klasszikus antropológiában^[35]. Azt azonban Mannheim fogalmazza meg, hogy ez a beágyazódottság tulajdonképpen az egzisztenciális viszonyokba való beágyazódottságát jelenti, tehát a megismerés tárgya az egzisztenciális viszonyok totalitása.

Az antropológiai megismerés az a mód, ahogy a tudás megszerezhető, aminek segítségével a leírásokon keresztül viszonylatok, világok szerveződési módjai ragadhatók meg olymódon, hogy ezek a bennszülött számára bírnak jelentéssel Ezt követi a fordítás, úgy hogy a jelentés-összefüggések egy másik kultúra nyelvére átfordítva világosak és érthetők legyenek. A kultúrantropológiai gondolkodás a megismerést - helyszínét tekintve - gyakorlatilag két részre bontja. Természetesen itt nem csupán a helyszínek különbözőségéről van csak szó, amit Geertz (1988) az "ott lenni" és "itt írni" episztemológiai problémákat hordozó ellentétpárjába sűrít bele, hanem a megismerési módszerekhez való különböző viszonyulásmódokról is. Az antropológiában a megismerés igazi terepe "a terep", de az adatok feldolgozása, rend-szerezése, elemzése és interpretálása, valamint az elmélet megalkotása, az absztrakció szintjére emelése, ugyancsak egyfajta megismerési folyamatként jelenik meg, amely elsősorban a kutató saját tapasztalásteréhez idomul. Az antropológusok - empirikus vagy elméleti beállítódásuktól függően az émikusnak, ill. etikusnak nevezett megismerési módozatokat sokszor egymást kiegészítő, sokszor azonban egymásnak ellentmondó, sőt egymás kizáró megismerési folyamatokként fogják fel (Pelto, 1970: 54 skk).

Az antropológiai megismerés tárgyát Mannheim szóhasználatával élve, szellemi képződményekként is értelmezhetjük. A kutatási nézőpontok kettőségét, amely mint néhány sorral fentebb jeleztem, sok esetben a vízválasztó szerepét tölti be az antropológusok körében, Mannheim "A szellemi képződmények ideológiai és szociológiai interpretációja" című tanulmányában elemzi. A szellemi, értelmi tartalom, attól függően, hogy a "fenomenológiai szubjektum milyen különböző beállítódásokkal közeledik hozzá", "mindig különbözőképpen tárul fel". "Egészen másként 'élünk át' egy értelmi tartalmat, ha 'belülről' értjük meg, és megint másként állunk ehhez az értelmi tartalomhoz, ha ideológiaként, azaz egy rajta kívül fekvő lét felől fogjuk fel".^[36]

Ez a problémamegfogalmazás gyakorlatilag ugyanazt implikálja, amit az émikusok és étikusok felvetési is. A szellemi képződmények belülről való megragadása és interpretációja alatt Mannheim azt érti, hogy a szubjektum (antropológiára átértelmezve az antropológus) sajátosan feloldódik, benne él az értelmi tartalomban. A kívülről, a lét felől történő megragadás, a "rajta kívül található instanciák" felől történik.

Ebben az írásában Mannheim utal a nézőpontok különbségéből adódó fogalmi szintek eltérő konstituálására is.^[37] A terepmunka gyakorlatában létrejövő megismerés és a későbbi interpretáció problémáira is vonatkoztathatók Mannheim alábbi sorai: "Eszme és ideológia különbsége (az e vizsgálódás során alapul vett jelentésben) tehát nem pusztán nézőpontok differenciációja, hanem ugyanazon szellemi tartalmakkal szemben megnyilatkozó, alapjukban véve azonban különböző vizsgálati módok vagy beállítódások eredménye. Ha egy elméleti kijelentést például egyszerű eszmeként, azaz belülről fogok fel, akkor ugyanazt teszem, mint amit a benne rejlő tételezések előírnak. Ha azonban ideológiának tartom, azaz kívülről vizsgálom, úgy mindenekelőtt felfüggesztem az egész tételezést, és valami mást teszek, mint ami előzőleg elő lett írva benne".^[38]

Az antropológia nyelvére lefordítva Mannheim sorait úgy lehet értelmezni, hogy ugyanazon szellemi tartalmak vizsgálata történhet émikusan (belülről), amikor az antropológus a megismerés érdekében a terep szabta feltételekhez igazodik (ha nem tenné, maga a megismerés válna lehetetlenné), vagy étikusan (kívülről), azaz otthon, az íróasztalánál, amikor tulajdonképpen zárójelbe teszi közvetlen tereptapasztalatait, és az interpretálás, ill. fordítás során átértelmezi azokat.

Feltétlenül említésre méltó, hogy Mannheim ebben az írásában már felveti azt a kérdést is, hogy a külső vizsgálat számára szükséges egy vonatkozási szint is. Marxot idézve Mannheim a polgári társadalmat nevezi meg. Az antropológiai gondolkodással ez úgy állítható párhuzamba, hogy az étikus megismerést végző kutató, mivel (már) nem a terepen dolgozik, attól teljesen elszakadva saját kultúrája hatása alatt, óhatatlanul ahhoz viszonyítva konstruálja meg a valóságot.^[39]

A megismerés antropológiai viszonyában a megfigyelni, ill. megismerni, megérteni kívánt objektumot szubjektumok alkotják. Velük szemben ugyancsak egy szubjektum, az antropológus áll. Mindketten kultúrájuktól függő saját speciális tudással rendelkeznek. Az antropológus feladata a megfigyelési egység (személy, csoport, stb.) megismerése, megértése, tehát egyfajta tudás felhalmozása, majd a megszerzett ismeretek interpretálása. Amikor Mannheim A kultúra és a kultúra megismerhetőségének szociológiai elmélete (Konjunktív és diszjunktív gondolkodás) c. művének A megismerés és a kultúra szociológiai elméletének kísérlete címet viselő második részében azt írja, hogy

gyakorlatilag a bennszülött^[40] és a kutató alapviszonyát írja le a terepen. Mert miről is van tulajdonképpen szó az antropológiai terepmunkában, amelynek véleményem szerint ma is fontos részét kell képeznie a résztvevő megfigyelésnek? ^[41] Aktor és antropológus a terepen - akárhonnan és akárhogyan nézzük is - egy térben, egy időben, s ebből következően egy közös egzisztenciális viszonyrendszerben él.^[42] A megismerési aktus azért önállótlan része az egzisztenciális viszonynak, mert nélküle (mármint az egzisztenciális viszony nélkül) egyszerűen nem jöhet létre. A megismerés az antropológus számára az aktorokkal közösen megosztott egzisztenciális létbe ágyazott. Antropológus és aktor viszonya azonban ebben a térben a megfigyelési szituációtól függően mindig egy másfajta egységet, csoportalakzatot, közösséget hoz létre, s ez az egység a résztvevőkre csak rájuk jellemző módon meghatározott.

A megismerés Mannheim szerint egyfajta kölcsönviszonyban konstituálódik, sőt, az egzisztenciális viszony teszi lehetővé "fogadja be a tárgyat a tudatba" (1995: 203). Mannheim itt is utal arra, hogy az a "tudatba való befogadás" megismerésnek csak az egyik oldala; vagyis

A kulturális antropológia dimenziójában értelmezve az elmondottakat, Mannheim a megismerés émikus módját, az egzisztenciális befogadást a tudatba mint a megismerés tágabb fogalmát, előbbre helyezi a megismerés szűkebb - étikus - fogalmánál, ami szerinte csupán másodlagos valami.

Az egzisztenciális viszony tehát olyan létviszony, amely az antropológus számára lehetővé teszi, hogy részesedhessen bennszülött életvilágában.

Ez az a tudás, amit az antropológusnak majd interpretálni kell a megismerés egy másik fázisában. Mannheim a kultúrák közötti kommunikációnak, illetve a kontextuális tudás megszerzésének fentebb kifejtett módját konjunktív megismerésnek, míg a következő kommunikatív, univerzális szakaszt diszjunktív megismerésnek nevezi.

Mannheim szerint "ha megismerésem tárgya egy ember ... a perspektivikus kép (lelki önvalójának felém fordított oldala) a közöttünk fennálló egzisztenciális viszony alapján átvihető az én tudásomból az övébe, amint megfordítva, ő is átadhatja nekem a rólam alkotott tudást" (1995: 210). A tudás a gondolkodás terméke. A gondolkodás léthez, a lét pedig az egzisztenciavilághoz kötött. Ez a "tudáscsere" a másik értelmének megragadását célozza meg. Ez az a (képzeletbeli) szituáció, amikor a bennszülött azt mondja az antropológusnak: "taníts meg arra, hogy hogyan tanítsalak meg az én szemantikai struktúrámra". Az antropológusnak tehát képesnek kell lennie más szemével látni, s ehhez be kell lépnie (de semmi esetre sem szabad elsüllyednie) az aktorok szándék- attitűd-, érték- és egzisztenciavilágába, vagyis gondolatuniverzumába, hogy az aktor számára jelentéssel bíró valóságot ő is birtokba vehesse. A belépés egyszerre jelent közelkerülést és távolságtartást. A megfelelő pont megtalálása nagyon fontos, mert hogy ki hol helyezkedik el a gondolkodás léthezkötött társadalmi terében, az nem minden pontból látható. Abszolút megközelítés nem létezik. Az antropológus a terepem két egymástól független, de egymás befolyásoló nézetrendszer - saját és az aktor nézetrendszere - kereszttüzében áll. A megismerés az antropológus számára akkor valósul meg, ha az egymásba kapcsolódó gondolkodási struktúrák univerzuma, a szintézis létrejön. A megismerés azonban még nem jelent megértést. A megértés tehát a kontextuális tudás a közös egzisztenciatérben együtt élt és együtt megélt életgyakorlat során, illetve e gyakorlat jelentéseinek az aktorokkal közösen elvégzett értelmezésével és a fogalmak megalkotásával, az értelem-összefüggések tisztázásával jöhet csak létre. A folyamat kiteljesedésével a konjunktív megismerés érvényességi tartománya egyre tágul, s az antropológus számára ezzel párhuzamosan bővül az a tapasztalástér, amit megoszthat az aktorokkal, tehát a megértés lehetőségei is növekszenek.

Az antropológusnak azonban a tapasztalatközösségben való tájékozódáshoz, a közösség tagjainak fejében lévő tudás megismeréséhez, és megértéshez, a közös fogalomalkotáshoz illetve jelentésértelmezéshez befogadottá kell válnia. Ezen kívül nélkülözhetetlen a közösség nyelvének ismerete, hiszen

A nyelvhasználat, a fogalomképzés nem csak az adott közösség, de a közösségbe befogadott antropológus számára is több, mint az egzisztenciális kapcsolatok egyszerű összessége. S ezt a többletet természetesen nem mennyiségileg, hanem minőségileg kell érteni, ugyanis az egzisztenciális kapcsolatok e minőségek alapján transzformálódnak közös tapasztalás-univerzummá.

A nyelv és a fogalomalkotás segítségével a terepen jön létre az első interpretáció, jelentésértelmezés. A terepen konstituálódik, s az aktorok és az antropológusok együttesen vesznek részt benne.^[43] Ezt a megismerést azonban szigorúan meg kell különböztetni az antropológus terepmunka utáni interpretációs igyekezetétől, a diszjunktív megismerés folyamatától.

A konjunktív megismerés fogalmai kultúrához kötöttek, s az a tapasztalásközösség, amelyben létrejönnek, tulajdonképpen a kultúraközösségként is definiálható. Egy adott kultúraközösségbe a megismerés és megértés szándékával belépő antropológus csak ideiglenesen tartózkodik ott. Az antropológus egy másik kultúraközösség tagja, amelynek saját konjunktív tapasztalástere és nyelve van. Minden tapasztalás- vagy kulturális térben saját, "előírt pályái vannak a kötelező élményeknek, és e pályákon a közösségi élet valamennyi fontos eseménye 'ritualizálódik' és 'mágikusan' sztereotipizálódik..." (1995: 228). Egy adott közösség kollektív képzetei tehát perspektivikusan, ugyanakkor sztereotipizáltan egy bizonyos tapasztalástérre vonatkoztatott konjunktív tapasztalatok lecsapódásai: csak azok számára ragadhatók meg, és ebben az értelemben csak azok számára érvényesek, akik egzisztenciálisan részesednek bennük (1995: 230). A tapasztalástér tehát idegen egy kívülálló számára. Így az antropológusnak, amikor terepre megy és belép egy másik kulturális világba, "egy sajátos, csak a közösség tagjai számára létező összefüggésbe" (1995: 228) kell behatolnia. Ez a világ a terepmunka ideje alatt, de még inkább a terepmunkát következő feldolgozás során saját világa konkurenciájaként jelenik meg. A belépés pillanatában még az egymással szembeni gondolkodás állapota áll fenn. Ezt az állapotot kell az antropológusnak egymáshoz igazodással, kölcsönös reflexivitással, egymástól tanulással együtt-gondolkodássá alakítania.

Mannheim a tudásszociológia pozitív szerepével kapcsolatban kifejti, hogy egyértelmű eredményekre csak akkor lehet jutni, ha ugyanabban az aspektusrendszerben a már adott fogalmi és kategoriális egységesség elsajátítása megtörtént, s csak ennek alapján "lehetséges az egyértelmű megvitathatóság", s csak így lehet "a két nézetszerkezetben különbözőképpen, de egyaránt helyesen látottakat a két látásmód szerkezeti eltérésiből kiindulva megérteni ... a különböző perspektivikus nézetek egymásra való átszámíthatóságának és lefordíthatóságának képletét keresve."^[44]

A tudásszociológiáról írott tanulmányában Mannheim kifejti a léthez-kötöttség tényszerűségének tanát is, amely ugyancsak összeköthető kultúrantropológiai vonatkozásokkal. Ha a kognitív antropológia tételezésiből, az aktorok fejében lévő tudás megismerésének szükségességéből indulunk ki, akkor a tudásszociológiának fontos mondanivalója lehet egy antropológus számra is.

Mannheim szerint a tudás és a tényleges gondolkodás léthez kötött. A gondolkodás léthez kötöttsége azokon a területeken mutatható ki, ahol a megismerés folyamata nem "immanens fejlődéstörvények szerint bontakozik ki, nem kizárólag a dolog, és merőben logikai lehetőségek irányítják, nem valamiféle belső szellemi dialektika hajtja," hanem a gondolkodást elméleten kívüli tényezők határozzák meg. Ezeket a tényezőket nevezi Mannheim léttényezőknek. A tudástartalmakat meghatározzák a léttényezők, "belejátszanak a tartalomban és a formába, a mondandóba és a megfogalmazásmódba is, és döntően meghatározzák valamely tapasztalat és megfigyelés-összefüggés teljesítőképességét, vizsgálati mélységet, egyszóval mindent, amit valamilyen megismerés nézetstruktúrájának fogunk nevezi".^[45]

Ez azt jelenti, hogy az aspektusrendszer kulturálisan meghatározott, eredetét tekintve tehát a csoport kollektív akaratrendszerében gyökerezik, s az egyén csak részesedik ebben a már előzőleg adott aspektusszerkezetben. Ez a kollektív akaratrendszer hordozza a mítoszokat, a rítusokat, a csoportra jellemző étoszt, továbbá azt a társadalmi hátteret, ami mint láthatatlan irányító erő áll a megismerés mögött; továbbá mindazt, amit különböző világértelmezési módoknak nevezhetünk.

A kulturális antropológus számára a terepem, mint azt már említettem, ellentétes beállítottságú gondolati törekvések birkóznak a világ mindenkori értelmezéséért. "A szembenállás kulcsa a különböző várakozásokban, akarásokban és eredendő tapasztalati késztetésekben lelhető fel".^[46] Ezek az eltérő, egymással szembenálló tapasztalati késztetések az őket átfogó általánosabb csoportakarások közegében ágyazódnak. A kultúrák közötti szembenállás feloldásának kulcsa pedig az antropológus számára a megismerni kívánt kultúrában alkalmazott fogalmak és jelentésének elemezésében, a kategoriális apparátus felépítettségének, az uralkodó gondolati modellek, és absztrakció fokának megértésében rejlik. Mannheim szerint a fogalomkincs révén férhetünk hozzá a lehető legközelebbi módon a csoport nézetszerkezetéhez.

Az aktorok tudás- és nézetszerkezetének megismerése, vagy a közös fogalom és jelentésértelmezés esetében is előfordulhat azonban, hogy az antropológus félreérti az adott kultúrát. Mannheim szerint következetes visszakérdezéssel az alapvető eltérésig hatolva föl kell tárni a félreértés, az egymás mellett való elbeszélés okát. Ehhez feltétlenül arra van szükség, hogy az antropológus kibontsa mindazokat az eltérő elő-feltevéseket, melyek a saját, és a megismerni kívánt "aspektusszerkezetben az eltérő léthelyzetek konzekvenciáiban rejlenek". "A tudásszociológus - írja Mannheim -, a másikat megérteni törekedve előbb annak látásmódját próbálja rögzíteni, és azt álláspontja függvényeként megragadni".^[47] Akár tudásszociológusnak, akár kultúrantropológusnak nevezi magát a kutató, mindkettejüknek a dolgok mögé kell tekinteniük annak érdekében, hogy az aktorok "gondolkodási alapzatának" egészét feltárhassák.

A közösségi tér, amelyet különböző aspektusokból vizsgálva nevezhetünk közös egzisztenciális térnek, tapasztalástérnek, a közösség kulturális terének, az a lényege - foglalja össze Mannheim a Kultúra és a kultúra megismerhetőségének szociológiai elméletében -, hogy a legkülönbözőbb fajta szellemi képződmények töltik ki (1995: 273).

Az antropológiai terepen mind a megismerés, mind a megértés érdekében az antropológusnak részesévé kell válnia a képződményekben élésnek és a reflexivitásnak is. Az antropológus számára adottak az aktorok által reprezentált mögöttes kulturális tartalmak (saját életvilágukra vonatkozó képzetek, fogalmak, kategóriák, jelentések, értékek, attitűdök, egyszóval tudásuk), amit az aktorokkal közös és együttes értelmezés segítségével érthet csak meg.

Mannheim közelítése a kétszintű objektivitással a kognitív és az interpretív antropológia ellentétét segít feloldani.^[48] A kulcsszó a reflexív ráirányulás. A kognitív antropológia szerint a kultúra nem más, mint az emberek fejében rejlő tudás, ami lehetővé teszi, hogy az egyének a csoport számára értelemmel bíró módon viselkedjenek. Ez a tudás az aktorok számára gyakran nem tudatos. Ezt a mannheim-i "képződményekben-élés"-nek nevezhetjük.

Az interpretív antropológia az aktorok fejében lévő tudás helyett a jelentést, a szimbólumot, illetve a létértelmezési gyakorlatot tartja a kultúra "természetes értelmének", s elveti az objektív és szubjektív valóság megkülönböztetését. Ezzel a kultúrafelfogással önmagával nem is lenne semmi baj, ha az interpretívek nem feledkeznének meg arról, hogy az aktorok fejében lévő, a gondolkodás eredményeként létrejövő tudás az, amire jelentéskonstrukciók során a reflektálnak, azaz amikor jelentéseket, fogalmakat konstruálnak, saját tudásukat értelmezik. Ez a folyamat az, amit Mannheimmel szólva reflexív ráirányulásnak nevezhetünk, ami a szubjektum részéről egy másik szintű objektivációs folyamat.^[49]

A tartalmi, minőségi értelem-megismerés lényegénél fogva a tapasztalat-összefüggésben konjunktíve mindig meghatározott. Minden konjunktív megismerés a közös egzisztencia-, illetve tapasztalástérben történik, s magában hordozza a gondolkodás-akarás és tapasztalni akarás bizonyos tendenciáit, melynek objektív lecsapódásai a fogalmi szintben, tehát egyfajta tudásban találhatók meg.

Ha az antropológiai terepmunka sikeres, és az antropológus eredményesen behatolt egy másik világ élet-összefüggéseibe, akkor kitartó munkával eljuthatott a konjunktív tapasztalástér sajátos kollektív képzeteiben való részvételig. A részvételt, a befogadottságot kihasználva megértheti, s még a helyszínen az aktorokkal együtt értelmezheti a konjunktíve megszerzett tudást.

Minden kutató legfőbb igyekezete, hogy tapasztalatait rendezve és értelmezve azokat átadhassa. Ebben az "itt írni" szituációban - amit nevezhetünk étikusnak, diszjunktívnak, vagy tudományosan logikusnak -, amikor a kutató az

Mannheim a diszjunktív gondolkodást, tehát az íróasztal mellett értelmezést meglehetősen problematikusnak tartja. Ez a kérdés a kulturális antropológiában is a legfőbb problémák egyike. Hogyan, mit módon történjen a fordítás? Hogyan érhető el, hogy az olvasó számára a terep, az aktor ne úgy jelenjen meg, ahogy az antropológus látta, hanem ahogy az ott tényelegesen van? Úgy véli, valami különleges képességgel kell bírnia az interpretálónak, hogy a tapasztalástér élmény-összefüggéseiből kiemelt képződményeket a maguk jelentésteliségében legyen képes megragadni. Megoldásként azt javasolja, hogy a megértés két formáját, az egzisztenciára vonatkozó (lelki) és a jelentésteliségekre vonatkozó (szellemi, értelemmegragadó) megértés között különbséget kell tenni. Az antropológus számára a különbségtételt segíti, ha csupán belép az idegen kultúrában, s együtt él a tapasztalástér aktoraival, de nem merül el benne. A diszjunktív megértést Mannheim nem tartja megértésnek. Számára, ahogy az émikus antropológusok számára is, a megértés mindig a konjunktív tapasztalástérbe való behatolást jelenti.

Mannheim a megértéstől elválasztja az értelmezést, ami alatt a megértett tárgy elméleti-reflexív explikációját érti. Ebből következően tehát a diszjunktív megértést mint értelmezést foghatjuk fel.Véleménye szerint az idegen világok megragadása perspektivikusan mindig a saját tapasztalástérhez viszonyul. Ezt a gondolatot értelmezve azt mondhatjuk, hogy az antropológus saját tapasztalásterébe beépítve képes csak a másság megragadására. Ez ismételten felveti az interpretálás problematikáját, amikor az antropológus nem úgy ábrázolja a szellemi tartalmak lényegét, amilyennek "belülről" nézve", a sajátos közösség számára látszanak.

Mannheim azonban megoldási lehetőséget kínál két újabb fogalom, az immanens megértés és az immanens értelmezés fogalmainak bevezetésével, amelyek segítségével a tapasztalástér képződményeit saját távlatukból lehet megérteni. Antropológusként ezt nevezném az aktorokkal való közös valóság-előállítás folyamatának, amit értelemszerűen meg kell előznie annak, hogy "az értelmező individuum egzisztenciálisan is elsajátítsa a szükséges belső képzetet, amely nélkül lehetetlen a különböző tapasztalásterekbe behatolni" (1995: 281).

Végezetül álljon itt két Mannheim idézet, amit akár a kulturális antropológia credójának is elfogadhatunk:

Valóság 36 (5): 56-59. 1993.

Társszerzők: Dupcsik Csaba, Kende Ágnes, Kiss Zsolt Péter, Prónai Csaba, Tóth Árpád

Csöppet sem volt nyugodt állóvíz Magyarország 1992 októberének második felében, amikor az utca emberén kipróbáltunk egy egyszerű szociálpszichológiai kutatási eljárást. Az aktuális politikai helyzet is befolyásolhatta a budapesti lakosok értékrendszerét és segítőkészségét, ugyanakkor vizsgálatunk eredményében tartósabb hatások is szerepet játszhattak, nevezetesen a nagyvárosi ember általános viselkedése és az a specifikus jelleg, amely akkor és ott tipikusan közép-európai vagy magyar volt. Olyan helyzet elé állítottuk Budapest lakosait, amelyről azt hihették, teljesen természetes, és csak tőlük függ, hogy megtesznek-e valakiknek egy olyan apró szívességet, amiért cserébe semmilyen jutalomra sem számíthatnak. Az eléjük került megcímzett és felbélyegzett levélről kellett eldönteniük, hogy elviszik-e a postaládáig, vagy pedig mást tesznek vele. Döntésüket alaposan befolyásolhatta a kezükbe került levélre írott cím, s mi épp arra voltunk kíváncsiak, hogy a különböző címzések milyen arányban befolyásolják a visszaérkezett levelek számát. A négyfajta cím volt a mi független változónk, ezen kívül minden más feltétel azonos módon teljesült. (Ugyanakkora esélye volt például annak, hogy a csatornába fújja a szél az egyikféleképpen megcímzett levelet, mint a másikat.) Az általunk alkalmazott szociálpszichológiai módszer a "be nem avatkozó" - non-reactive - módszerek közé tartozik.

A szociálpszichológia különbséget tesz egyfelől a beavatkozó, másfelől a be nem avatkozó módszerek között. Be nem avatkozó módszer esetén a vizsgálat alanyai nincsenek tisztában azzal, hogy megfigyelik őket, hogy csoportosítják és elemzik magatartásukat. Az olyan hibát ez a típusú kutatás teljes mértékben kiküszöböli, amely a kísérletvezető akár öntudatlan befolyásából is, de szükségképp származik. (A kérdező kora, neme, ápoltsága, modora stb. mind meghatározó tényező.) A beavatkozó módszerekben a kutató nem a "hétköznapi" társas helyzetet vizsgálja, hanem magát a vizsgálati szituációt. Gondoljunk például a kérdőívezésre, amely szigorú szerepet ró kérdezőre és kérdezettre, de hasonlóképp a többi beavatkozó kísérletben is számolnunk kell az eredmények értékelésekor azzal, hogy nem természetes állapotot elemzünk ki.^[50]

Webbék kritikájukban arra hívták fel a figyelmet, hogy nincsen tökéletes eljárás, a különféle módszerek más és más szempontból tökéletlenek (reprezentativitás, relevancia, etikai kérdések stb.), kézenfekvő megoldásként ezért a többféle eljárás párhuzamos, egymást kiegészítő alkalmazása adódik. Csak így szűrhetők jól ki, mondják, a módszertani hibák. A ma általánosan elterjedt szociálpszichológiai kutatási technikák olyan hibaforrásokat tartalmaznak, amelyek számottevő mértékben csökkentik a nyert adatok értékét, és noha a kutatók nagyobb része mindezt elvben belátja, mégsem terjedtek el kellőképpen olyan eljárások, hiányolják Webbék, amelyek segítségével e torzítások kiszűrhetőek volnának. A szerzők a fent jelzett "reaktivitáshatásból" (reactive effect) eredő problémák között megkülönböztetik azokat, amelyek a válaszoló kísérleti személyre vezethetők vissza, másrészt azokat, amelyek okozója a kutató személye, és végül azokat, amelyek a mintavétellel állnak összefüggésben. A megkérdezettek válaszaira több értelemben is rányomja bélyegét a vizsgálati helyzet, az a tudat, hogy kísérleteznek velük. Igyekezhetnek például mindenben együttműködni, jó teljesítményt nyújtani, de ennek ellenkezőjét is tehetik. Azt is megtehetik például, ha meg akarják tréfálni a kutatót, hogy a nekik szegezett kérdésekre szabályos rendben mondanak "igent" és "nemet".

A be nem avatkozó módszerek ugyan kikerülik a reaktivitás hatásából eredő hibákat, azaz a kutatói elvárás és beavatkozás hibáit, mindez azonban nem jelenti azt, hogy ne lennének meg a maga korlátai. A kutatói kontroll hiányának megvannak a káros következményei: a véletlen túlságosan is közbeszólhat (például túl sok levelet fújhat el a szél), és a véletlen nagy befolyása miatt, ha többször ismételjük meg ugyanazt a nem beavatkozó kísérletet, nagyobb valószínűséggel kaphatunk homlokegyenest eltérő eredményeket. Épp ezért ez a módszer önmagában semmiképp sem megbízható; a másik, hogy nem tudjuk a reprezentativitást sem biztosítani, azaz nem tudjuk elérni, hogy mindenféle státusú ember, a lakosság kellő arányban képviseltesse magát; és végül túlságosan kevés kérdést tesztelhetünk (kicsi a változó mátrix), szemben egy kérdőívvel vagy interjúval, ahol több tucat választ is nyerhetünk.

Feltehetjük akkor a kérdést, vajon érdemes-e egyáltalán használnunk ezt az eljárást, hátha az egész nem több mint játék. Ha nem egy nagyobb kutatás része, valóban csak játéknak tekinthetjük.^[51] Előnyei közt meg kell még említenünk olcsóságát, szemben más eljárásokkal, melyek önmagukban néha szintén nem többek kutatói játékoknál, ugyanakkor idő- és pénzigényesek. A nem beavatkozó eljárások kiválóan használhatóak nagyobb kutatások elővizsgálatához, hipotézisek kialakításához.

E módszerek kategóriájába tartozik - az "elvesztett levélen" kívül - bármilyen, az emberek elé kerülő szokatlan tárgyra vagy esetre történt reakció, ilyen a "Kíváncsi kamera" című tévéműsor, ide tartozhat az olyan egyszerű megfigyelés is, mint például annak vizsgálata, hogy egy körzetben milyen külsejű emberek milyen típusú újságokat vásárolnak. Webbék az adatok jellege szerint három csoportba sorolták a nem beavatkozó módszereket:

1. Fizikai jelek: természetes és kontrollált-természetes elhasználódás; például pénzkopásból következtethetünk a pénzforgás sebességére, újság gyűröttségéből olvasottságára, öltözködésből, körmök, fogak ápoltságából következtethetünk emberek társadalmi hierarchiában elfoglalt helyére.^[52]

2. Iratok, okmányok elemzése: adóbevallás, anyakönyvi adatok, olvasói levelek, statisztikák, temetői sírfeliratok, választási eredmények stb.

3. Olyan megfigyelések, amelyek a mozgásokra, a térhasználatra, a nyelvhasználatra vonatkoznak.

A vizsgálat 1992. október 19-én, hétfőn volt. Egy héttel a levélszórás előtt arról értesülhettünk az újságokból, hogy a magyar Erdély szó Romániában nem használható tovább hivatalos helynévként. Csurka István, az MDF alelnöke azt nyilatkozta a Spiegelnek - mely szerint Magyarországon reneszánszát éli az antiszemitizmus -, hogy ő csak a magyarok fennálló életterét akarja védeni. Csurka ismertsége az utca embere előtt nőtt, népszerűsége azonban csökkent. Az MDF-en belüli liberálisok eközben kezdtek határozottabban fellépni, és megpróbálták őt - bár eredménytelenül - kiszorítani.^[53] Október 13-án úgy hihettük, hogy megkezdik a Duna szlovákiai elterelését. Hankiss Elemér - ekkor még mint a Magyar Televízió megkérdőjelezhetetlen elnöke - felmentette Chrudinák Alajost külpolitikai főszerkesztői tisztéből, mire Antall József miniszterelnök fölszólította Hankisst: vonja vissza döntését. Október 23-án, az 1956-os forradalom évfordulóján, a Magyar Köztársaság elnöke néhány szélsőjobboldali fiatal hangoskodása miatt nem tudta elmondani az egész nemzetet egységesen érintő ünnepi beszédét.

Ami a belpolitikai helyzet értékelését illeti, Ágh Attila szerint hazánkban ekkor a liberális alkotmányosság nagy erőpróbája zajlott a hatalommegosztási centrumok hatáskörének kérdéseiben, a köztársasági elnök, a parlament, a kormányzat, az Alkotmánybíróság, az önkormányzatok, a médiumok stb. területén.^[54] A külpolitikában pedig, Konrád György szavait idézve, "a részek gyanakszanak az egészre, és különösképp a szomszédos egészre".^[55] Egyrészt tehát Magyarország, a közép-európai térség egyik köztudottan legstabilabb országa sem vonhatta ki magát a környező konfliktusok hatásai alól, másrészt itt sem alakult még ki megnyugtatóan a szocialista rendszert felváltó új politikai és gazdasági arculat. A politikai mozgalmasság azonban csak növelte az emberek szolidaritását, egymásra figyelését. Talán a középréteg egy részének a rendszerváltást rohamosan követő elszegényedése sem közömbös a szerencsés felemelkedők számára. Budapest félúton van az árutársadalom és a hiány gazdaság között, egyszerre amerikanizálódik és balkanizálódik,^[56] egyszerre éli át mindkét tendencia előnyeit és hátrányait.

A nagyvárosi ember idegrendszerének fokozott igénybevétele a külső benyomások dömpingjéből származtatható, s ennek, mint tudjuk, következményei is vannak. A lelki jelenség jellemzőiként az udvariatlanságot, a felelősségtudat beszűkülését, az idegen iránt érzett bizalmatlanságot, a segítőkészség csökkenését szokták említeni a szociálpszichológusok, amit egyrészt a "felügyelet" alól való kiszabadulás, másrészt az elidegenedés és a magányosság érzése produkál.

A városban állítólag az emberek kevéssé ismerik egymást; a kommunikációban nagyobb szerepe van az írásbeliségnek és a modem médiáknak, mint az orális információközlésnek; a tagok kulturális viselkedése és értékei közt számottevő különbséget tapasztalhatunk; a szociális érzékenység kisebb, mint a kistelepüléseken; az itt élők, mivel önellátásra képtelenek, a piac kiszolgáltatottai; és végül, itt a nemi szerepek kevésbé szigorúak, a munkamegosztásban kevésbé meghatározóak. A hosszú időn keresztül gyakorolt névtelenség a nagyvárosi emberből kiölheti a csoporthoz tartozás vágyát is.

A helping behavior-elméletek[57] egyik fontos állítása, hogyannál valószínűtlenebb a segítség, minél több a potenciális segítő. Mi is arra számítottunk, hogy gyerekjáték lesz elhagyni a leveleket, (valamint arra, hogy ennél jóval kevesebbet küldenek vissza és adnak postára). De még a tömeg sem teljesen anonim és közömbös, tömegben is csak azért könnyebb elhagyni egy levelet, mert nagyobb az esélye, hogy nem veszik észre, ám ha észreveszik - és ezt személyes tapasztalatainkkal támaszthatjuk alá -, figyelmeztetnek, utánunk hozzák, megállítják a forgalmat, szólnak a villamosvezetőnek, hogy várjon stb.; tehát az emberek hajlamosak "nagyon kínos" szituációkat is előidézni, csak hogy az ilyen kis dolgokban segítsenek.

Több tucat levelet elveszíteni egyáltalán nem könnyű feladat a "lélektelen és közömbös" nagyvárosban. Autóparkolók, telefonfülkék, áruházak, metróállomások (de csak miután kiment a szerelvény) lehetnek alkalmas helyszínek, általában olyan helyek, ahol vannak pillanatok, amikor magunkra maradhatunk. Választhatunk az elszóráshoz rajzfilmbe illő megoldást is, futás közben is el lehet "véletlenül" veszíteni a leveleket, mert utánunk futni már nem fognak. (A kísérlet ezen része vagy pszichésen vagy fizikailag majd mindegyikünk számára kimerítő volt.)

Első tapasztalatunk a már említett nagyvárosi ember szelektív közönye és passzivitása. Ugyanaz az ember, aki nem szól bele egy verekedésbe, aki esetleg közönyös, ha a lakótelepi ablakból kinézve azt látja, hogy épp megkéselnek a háza előtt valakit, igen aktív is lehet, ha apró szívességet kell tennie.

Az is elképzelhető, hogy az utca embere sokkal több mindenre figyel, sokkal több mindent észlel, mint azt általában hisszük, hogy az információdömping nem okoz figyelmetlenséget, és a szokatlant, az oda nem illőt azonnal észreveszik. Azt is megállapíthatjuk, hogy Magyarországon '92 októberében az emberek segítőkészek voltak: 400 levélből 147 érkezett vissza. Az altruista viselkedés mértékét természetesen nagymértékben befolyásolta, hogy milyen cím került a borítékra.^[58]

A következő címeket választottuk:

A címeket két attitűdrendszer mérésére szántuk. Mérni próbáltuk a cigány és zsidó etnikumhoz való viszonyt, illetve ezek különbségét. A mi top listánkon a cigányok szignifikánsan jobban szerepeltek, nekik ugyanis a 100 levélből 37 érkezett vissza, míg a zsidók 28 visszaérkezett levéllel. (A cigányság relatíve jobb szereplését az is magyarázhatja, hogy ekkoriban olyan, a közvéleményt is megrázó események történtek, amelyek kiválthatták a cigányság iránt érzett szimpátiát.) A másik két változónk a kozmopolitaságra, illetve a patriotizmusra vonatkozott. Itt a patrióták bizonyultak preferáltabbnak, de eredményünk nem szignifikáns. Nem állíthatjuk, hogy a Nemzetvédő Ligának érkezett 43 levél jelentősen fölülmúlná a Határok Nélküli Európáért címre érkezett 39-et. A mi kísérletünk alapján nem dönthető el, hogy a magyar társadalomban melyik értékrendszer a dominánsabb. Jelentős különbség van viszont a kozmopolita-patrióta és az etnikumoknak visszaérkező levelek százaléka között. Úgy tűnik, az emberek sokkal segítőkészebbek kozmopolita-patrióta társaik iránt, ezeket a témákat sokkal közelebb érzik a maguk világához, és sokkal könnyebben azonosulnak velük, mint az etnicitással kapcsolatos kérdésekkel. Részben, de csak részben magyarázhatja ezt, hogy számszerűen is kevesebb zsidó és cigány van, mint patrióta vagy kozmopolita.

Ahhoz, hogy ennél több felmerülő kérdést is megválaszolhassunk, tudnunk kellene azt is, milyen státusú, korú, foglalkozású, nemű, stb. emberek dobták be, illetve hagyták ott a levelet és miért. Kíváncsiak lehetünk arra is, hogy vajon a kozmopoliták vagy a patrióták toleránsabbak-e a mássággal, avagy ez az utca emberénél nem jelentkezik konzisztensen. Erre a kérdésre azonban már csak más kutatási technikák bevonásával tudhatjuk meg a választ.

Focus group research

In A. Kovács - R. Wodak (eds.)

Wien: Böhlau Verlag. 2003. 407-438.

Co-author with István Síklaki

Focus group and in-depth interviews are qualitative methods, so what we can learn from this research is a repertory of attitudes toward Hungary and the NATO, and Hungary and the European Union. While there are characteristic differences between groups of respondents, valid extrapolation to broader social strata is impossible from our results.

This report is divided into two parts. The first part describes some aspects of the research and the respondents, and provide an overall report of the whole research. The second part contains a more detailed, individual description of three, in our view most interesting groups out of the six:

The aim of the research was to have a deeper insight into the underlying arguments, attitudes and values concerning Euro-atlantic integration. We broadened the scope to include - beside NATO - European Union, as well, because at the time of the research Hungary's joining the NATO was a matter of fact. The main interest was whether and how values of neutrality and national independence pop up in discussions about joining these two international organizations both requiring Hungary to give up some of her sovereignty.

It was also an aim of this qualitative research to provide complementary data for the other, parallel studies. While in the group discussions we tried to touch upon the main topics of the survey, we expected to and actually did find interesting qualifications of some of the survey results. Why, one may give the same propositional answer to a question for a number of reasons. These subtle reasons were in the focus of our discussion groups.

The method of focus group interview was chosen, because it is very suitable for digging out underlying motives during a 1.5-2 hours group discussion moderated by an expert psychologist (Merton, 1987; Merton et al., 1956). Relying on group dynamics this method provides the best ways to peep behind the surface of stereotypes dumped on people by the media - or, at least, to find out, whether such issues are important enough for the respondents to ponder genuine attitudes about them, at all. Focus group interview is a qualitative method, what it can offer is a repertory of ideas, associations, emotional reactions of individuals, which can contribute to a more refined view of an attitude object, and it can be evaluated against the background of quantitative data such as survey research (Krueger 1988; Barbour, Rosaline S. & Kitzinger, Jenny 1999).

To make our research as comparable to that of the Austrian data as possible, we conducted focus groups as similar to the Austrian sample as it was allowed by the differences between the social contexts. We had five focus groups:

Background

Hungary's position in the world

Hungary's position in Europe

Spontaneous associations about NATO

Spontaneous associations about EU
Meaning and significance of Euro-atlantic integration

• concerning Hungarian values
• concerning Hungarian interests
• concerning Hungarian traditions and history

Detailed discussion of advantages and disadvantages

of joining NATO including the obligations undertaken by Hungary

of joining EU including the obligations to be undertaken by Hungary

A projective task: personalization of NATO and EU, respectively

Group 1. East of Hungary:

Ten high school students of a school of economics in Fehérgyarmat, including an unemployed young man attending a special course at the school, and a young man from the part of Ukraine inhabited by ethnic Hungarians (Kárpátalja).

Group 2. Students:

Ten university undergraduates and graduates in Budapest from various branches such as law, philosophy, natural sciences, sociology, foreign trade, engineering, language and anthropology.

Group 3. Families:

Two three generation families:

Family 1.

Anna, retired, living alone, spent a life working as an unskilled worker in wool industry for 35 years

Her daughter Ágnes, an interpreter

Her grand daughter, Mirjam, 23, university undergraduate and part time journalist

Family 2.

Mária, retired, skilled electro-technician, worked as head of department of personal management, 80 years old

Her son András, 53, literary historian

Her grand son Bors, 25, freshly graduated sociologist

Group 4. The politically active:

Zsuzsa, used to be teacher, presently entrepreneur, used to be involved in liberal political movement

Joli, retired, part time account consultant for a Budapest municipality, used to be active in the former communist party

Andrea, teaches etiquette, used to be active both in liberal and conservative political movement, especially around the change of regime

Antal, involved in management training, worked in the establishment of the first freely elected Hungarian government

Zoltán, executive manager of a limited company dealing with property management, active in a rightist party and holds some position in the World Association of Hungarians.

Group 5. The journalists:

A senior journalist of the conservative national daily Magyar Nemzet (male)

Journalist of the national economic daily Napi Gazdaság (male)

Deputy editor-in-chief of the Hungarian mutation of the Cosmopolitan Magazine (female)

Senior journalist of the liberal national daily Magyar Hírlap (female)

Program manager of the Hungarian Radio (male)

Group 6. The resettled:

These people turned out to be over-cautious and distrustful, and this resulted in two failed sessions: most of them either refused to take part right away, or cancelled in the last minute. Therefore we decided to conduct one-on-one interviews with them instead of the more public focus group.

Beside the differences, there was a remarkable similarity in the overall attitudes toward NATO and EU in 4 of the 5 groups, as well as in the in depth interviews, with the only exception of the journalist group.

There are three main aspects influencing this positioning:

Cultural/historical: Hungary, although arrived into Europe from Asia, belongs very closely to the Christian European culture and civilization as a nation living here for more, than a thousand years and during her history fighting for Christianity against Islam. This is a very widely held stereotype, and a pivotal element of Hungarian self-image. It was the most expressed in the politically active group without respect to their ideological preferences, i.e., whether the respondent revealed views characteristic of a socialist, a liberal, or an extreme right person.

Geographical: Hungary definitely belongs to Europe, and another widely held stereotype that she happens to be the geographical centre of Europe.

Economical: Hungary belongs to the countries economically lagging behind (Western) Europe mainly due to the decades spent under communist rule in the Soviet sphere.

Three remarked attitudes can be grabbed in three groups of respondents: the Budapest university graduates, the politically active, and the repatriated.

The university graduates reported experiences concerning economical and civilisatory aspects of Hungary's relationship to Western and Eastern Europe. A number of personal reports quoted experiences with public WC-s as trivial but representative examples of the civilisatory gap between East and West.

This is a psychologically very interesting and marvelously formulated compression of ideological and banally material aspects of a national self-identity, and while it seems to be (tragi)comical, this experience is quite a common and genuine one, with the hygienical level of public WC-s being an emblem of a civilisatory gap between East and West. Hungary was placed economically halfway between East and West:

Another aspect is that Yugoslavia used to be perceived as closer to the West, than to the East, but now the situation has changed to the favor of Hungary:

Implicit in this personal report there is a favorable attitude toward Euro-atlantic integration with these changes serving as evidence that this is the successful way to take.

For the politically active group it was the historical and cultural differences that mattered and that contributed to our national identity. In this, there was no difference among the respondents whether they were former communists, present right-wing nationalists, liberals or conservatives. Central element of this view is Hungary's cultural isolation, while, at the same time, the strong feeling of our belonging very strongly to Europe, which is mainly justified by our cultural assimilation (taking up Christianity), and fighting the Islam on behalf of Christian Europe.

The repatriated respondents were characterised by a kind of self-justificatory attitude: They had to justify for themselves that it was a good idea to resettle from the West. There were both economic and cultural-historical arguments to this effect. The argument of economy:

And the historical-cultural argument:

To sum up, this positioning provides a sound psychological basis for the claim that Hungarian national identity fits very well and from a number of different angles with the idea of belonging to (Western) Europe, and hence with the political goal of Euro-atlantic integration.

As to the values relevant for integration there is self-criticism, as well as national pride.

Two negative characteristics were mentioned of Hungarians by the conservative-liberal etiquette teacher: intolerance in debates, and dishonesty.

An important theme is a kind of fatalism, survival as a value in itself. This attitude is somewhat related to the geopolitical position of Hungary as a "ferry country" who made always desperate efforts to break out of isolation and belong to somewhere.

"We always wanted to belong somewhere. Hungary had the chance of belonging to the West for a long time, but this aspiration had failed. In the recent past a number of happenings was more than sheer chance, the orientation of the country, but it was something forced on us from outside, and joining NATO is the first step to join EU, as well, which means a Western orientation, at last". [students group]

"The most important Hungarian value is survival. There is no other value in history, but mere survival, to choose the least bad of the unfavourable options". [students group]

There is a feeling of one-sidedness in Hungary's aspiration to belong to the West, which is a kind of criticism, too. Note the fatalistic attitude, which is an important underlying feeling that return in many forms during the discussions.

There is an important and widely held myth that Hungary is over represented in world culture and science. Typical references are to the invention of the atomic bomb, or the film art and business.

"A film historian friend of mine told me that if you put a focus point in Eastern Europe and drew a circle of 500-1000 km diameter around it, then all the famous film directors and producers came from this circle, all those who created the American dream, and had great influence on American society. anyway. This is why I want to live here in Eastern Europe, this is what shapes my personality, good things bad things have an effect on me alike, I don't want to live in America." [students group]

This cultural chauvinism is complemented with a claim for some exceptional general talent, and all the blame for our gloomy present situation is put on the previous regime.

"If a Western company comes here, that is, a Western European, a Swedish, a German, after a time they realise that they do not need to bring here any expert, because Hungarians are able to do everything excellently. One person is enough here, Hungarians know everything. This is the nation who need not be taught how to manage a firm, how to direct economy, how to do things cleverly and reasonably. At the beginning of the century the Hungarian was the best worker in Germany. They were brought to farms, anywhere from here, because Hungarian worker was world famous. They went to America, and many of them became rich, became really successful, made a real carrier. Not to mention music or arts, we are everywhere. We are first in sports, too. As compared to our numbers as a population, we achieve several times more. Let me stress, the fact that we are, where we are presently is due to 40 years of communism, a Byzantine system." [right-wing nationalist]

Another positive feature of Hungarian society as compared to the Western European is formulated by the young people in the far East of Hungary: we are not yet alienated:

There is a recurring theme relevant to attitudes toward Hungary's Euro-atlantic integration: Hungary has always been exploited by other, more powerful nations and there was a very frequent pessimism that these new developments will not bring any change to it. Both NATO and EU will probably take a selfish advantage on us. This pessimistic attitude was quite strong in four of the groups, only the journalists and the repatriated people differed.

"This country has always wanted to belong somewhere: Christianity, Habsburgs, Warsaw Pact, now it is NATO which is described as all good and nice. We are made for political reasons to believe that this is our interest, and we do believe it, but from a broader perspective it seems tragicomic, for this is what we have always believed and we know from history what was the result". [students group]

"We'll be the oppressed. Hungary will please the Western nations, as she used to do toward the Russians". [East group]

"Europe has never helped us. Neither the Americans, nor Europe. And we can go back here as far as the Tartar conquests, if you please. Here Europe helped only when she wanted to put her puppet under a crown suitable for her. Otherwise Europe never defended us. I have no illusions that, if ad absurdum the Serbs transgress the Hungarian border, anybody would come to our defence. Rather I feel that we risk a danger, which was not inevitable. Because at this moment not the elimination of Hungarians is the main goal. Although if we try hard enough, we may achieve even that. It sounds very well, of course, that they will support us, defend us, and big and powerful, once the Soviet Union, next America, but actually, as one of you put it, we are doomed to be exploited. Yes, we are." [conservative-liberal]

Another topic relevant here is the possibility of neutrality. The overall view is that neutrality has never been a real option for Hungary, and it is not really important, either. The only exception again is the politically active group, where pro neutrality feelings dominated. As to the value of neutrality, the dominant view was that our famous declarations in the mid-last century and in 1956 was only a reaction to the threatening outside forces, mainly the Russians. In 1956, for example, it is said that NATO affiliation would have been preferred by the Hungarian population and politicians as well, but then it would have been too risky a leap right out from Warsaw Pact into NATO. But there was nothing deeper, ideological value underlying that declaration. This position was debated only by the right wing nationalist politician, and a slight doubt was detected on the part of the conservative respondent, both in the politically active group.

Basically five main motives were found in the group discussions with respect to neutrality. The sequence of presentation does not reflect priority or degree of importance.

The first one is again a kind fatalism: Hungary has never had a choice, and it was not different this time, either.

"I think neutrality was nothing but a forced decision in 1956, because it was impossible then to join NATO directly". [students group]

"The country cannot really get ahead alone in relation to the other developed countries". [far East group]

"There was an alternative, it was not inevitable to join NATO. The other way, which to my mind would have been possible is total neutrality, however, it cannot be realised in this particular situation. Then, I prefer NATO as a possible partner.". [politically active group]

Another, somewhat similar argument is that neutrality has no historical precedence in Hungary.

"Basically neutrality was never achieved by Hungarians. Never in her history, that she could have been independent. There always was influence, once Russian, Chech or German, recently she has got under Western influence. So, after all, independence is just a concept that has never been realized". [East group]

It seems to me neutrality is no chance for Hungary, and it cannot be, either. This was proved in the last decades, and even earlier. She was always pushed here and there, and it had no favourable consequences. Well, now we have joined NATO, it means again that we are pushed somewhere, but at least there was a referendum about it this time. [journalist group]

A more sophisticated view claims that neutrality has no political reality anymore in general, not only for Hungary.

Neutrality has no real value anymore, because, until there were two world political systems opposed to each other, and the super powers counter-balanced each other, neutrality made sense. It was a delicate balance, but still, a balance. So neutrality could be guaranteed in this balanced situation, each opposing party was a guarantee. But now it's over. [family group]

This is a beautiful dream, that I would like to remain neutral, however, that means that I don't take any responsibility, I pull out from everything. But it doesn't work, that I would like to take the good parts, and only the good ones. And the one who is neutral, in actuality not neutral, because it is immersed in the economical system. And one has to take stand, once one has to take side, give the reasons why. [repatriated]

Some respondents expressed their wish to become neutral even in such improbable circumstances.

Independence would be the best. Like Switzerland, not to join anybody. [far East group]

Rather the neutral Austria, our neighbour would be the model for us to follow. [family group]

"I think Hungary is the odd man out in Europe, a cuckoo in the nest dropped here from somewhere, therefore neutrality would be very important for her. This is a kind of joining, too, if you wish. Why, Europe has got a neutral core. Even geographically it might have been possible. It did not happen. And I think, it was yet another wrong step by the nation." [politically active group]

And finally, there were some tricky wishful thinking, an example of the cheating mentality one respondent was talking about before as a characteristic of Hungarians:

"Perhaps we may join, then break away, when we will have become developed." [far East group]

"Presently we are too weak to stand alone, later I can imagine, but not now". [repatriated]

The groups were very ambiguous in their attitude towards Hungary's joining NATO, which was a matter of fact when the discussions were conducted. It is generally regarded as a necessary evil. It is not sympathetic, nobody likes it, nobody is happy about it. NATO does not bring any positive values for Hungary. However, there are a number of cold, reasonable arguments in favor of joining, which made this decision inevitable: Hungary is too small, too poor, too weak a country to defend herself, while it is surrounded by potentially inimical nations such as the Serbs, the Slovaks, or the Rumanians.

As to the detailed argumentation about the advantages and disadvantages of joining NATO, only those aspects emerged during the discussion, which were already familiar from the public discussions of the issue in the media, but these issues came up quite regularly in the groups, except again, the group of journalists, who were determined to stress the positive aspects, even though they were embarrassed by the bombardments going on when the discussion was conducted (see Table).

First let us see in detail what are the negatives associated with NATO, then turn to the positives, and the reasons or rationalizations in favor of joining. In the end we shall give a picture of the image of NATO: the associations it evoked, and the kind of personality it is attributed to.

There is a general feeling of danger, an anxiety that our joining NATO might be an excuse for a conflict with some neighbors - and a worry that NATO perhaps does not help.

"They stress very much that joining NATO may cause no harm for Hungary, but, I must admit, I cannot believe it at all. One small event might put Hungary on flames." [family group]

"I'm afraid of getting into trouble with the neighboring countries. Now that we belong to NATO and so involved in the conflict in Yugoslavia, and Kosovo, it may bring about even greater danger for the Hungarians living in the neighboring countries". [students group]

NATO is regarded by some respondents as belonging to a culture alien to ours, which may result in getting into conflicts which have nothing to do with us, with our values and interests:

"This alliance, after all, I don't see it as a natural alliance for us. Not at all. To the contrary, I find it definitely forced. Just because there is no alternative ally around at the moment, it does not mean that we have to jump into this one. NATO is an alliance for an other, a different culture. I'm a strong opponent of NATO. It is not mere pacifism, although I have two sons in their age of being obliged to serve in the army." [politically active group]

"I wouldn't like my son to be sent to a far away part of the world just because USA got into quarrel with some country on the other side of the world, and even die for aims and interests totally alien to ours". [students group]

There are some direct interior political arguments, as well, against NATO. One trivial negative result is the price Hungary will probably have to pay for joining, while NATO was perhaps only interested in getting access to our territory to be used in the Balkan war. Another has to do with corrupt politicians.

"A good friend of mine is a soldier and he says that Hungarian army is not ready for joining, it couldn't have joined if the conditions had been taken seriously, but the NATO wanted our territory in the Yugoslav war". [student group]

"There is one thing nobody speaks about: the vested interests of great many politicians in joining NATO. For example soldiers who like fighting. Or politicians who can get advantages - both political and economical - out of it, there are huge amounts of money here, weapons, machines, aeroplanes has to be purchased". [students group]

Obviously the main advantage of joining NATO is peace in general, defense against outside enemies, and political stability in general.

"Advantages may be expressed by - now they bombard Serbia and if Serbia attacks Hungary, they hopefully keep their promise and defend us, unlike in 1956." [politically active group] - the skepticism is palpable underlying this 'positive' claim!

"Well, if Russia for example attacked us now, it could be expected of NATO, the other members, to defend us. For this is what it is all about." [repatriated]

"New power centers are developing in the world, I mean not so much China, but the Islamic world, which means a threat for us against which NATO is a defense, therefore I accept joining as a necessary evil". [family group]

"A number of Western companies suggested that they are ready to invest in Hungary if she joins NATO, because then they feel safe." [students group]

There were some very sober and practical considerations in favor of joining NATO, as well, concerning young men's obligations of serving as soldiers, more efficient army structure, and opportunities for technological development.

"I was very glad, because I haven't been able so far to make sure avoiding service in the army, and I was waiting for Hungarian Army to be turned into a professional one, so I thought, my son will not have to be afraid of being obliged to serve as a soldier." [students group]

"Those will become soldiers who want to, and those will be paid for it. This is a fair alternative to unemployment, as well." [family group]

"Hungary might easily become a country taking part in technological developments, researches will be done". [repatriated]

This moment Hungarian Army is in a very bad shape and its prestige is quite low. Many respondents see joining NATO a solution to this problem.

"I served as a soldier and I saw high rank officers, those who are the leaders in the army to vomit all along the corridors, and I could tell you scores of interesting details like this, so this army is not lead by people who has the talent and skill, but only by their former political connections." [students group]

"My father used to be a professional officer, later he taught at the military academy, and he told us unimaginable horror stories about the medieval conditions in the army. And it probably has not changed in many parts of it. From this respect NATO is all right". [politically active group]

"Experts calculate that neutrality costs more than joining, at least in the long run, and neutrality carries no guarantee, either." [journalist group]

There are some value related arguments in favor of joining NATO, as well. NATO is associated with the Western democracies, and with the values attributed to them, as well.

"After all, we have always wanted to belong to the West, for decades, and by joining NATO we are much closer now to this aim". [journalist group]

"Freedom, democracy, they are general human values and by joining NATO we obliged ourselves to support these values". [journalist group]

And finally, an idea of international political relevance for Hungary. A typical criticism was by those opposing NATO that it would cause harm to Hungarian minorities in the neighboring countries, which remain outside the alliance. Here is an argument to the contrary:

"If Hungary is a member of NATO, she really can take a stronger position in negotiations with neighboring countries, it can bring her prestige higher". [students group]

A special paternalistic or infantile attitude was observed in the remarks of different repatriated respondents.

"I think most Hungarians look up with respect to such an organization. Somehow they are proud of being a member". [repatriated 1]

"Hungary is so tiny a country that she does need a strong soldier father and a strong soldier mother." [repatriated 3]

"After all, it is a good feeling to know that my daddy is stronger then your daddy, and then I'm defended, This is that simple". [repatriated 4]

First of all, the image of NATO is identical with the image of the United States as a military power. Despite the many positive attributes and arguments mentioned during the discussions, the emotional attitude ranges from negative aggressiveness to machismo. As a beginning, let us take a look at the result of a spontaneous association game played towards the end of the students group: what comes to mind when thinking of NATO. Here is the list:

weapon

USA

cold war

violence

chewing gum

fear

obsession with an absolute measure

It was very instructive that - while all the respondents in this group claimed to support joining NATO on rational basis - none of the associations is emotionally positive. Here are some examples illustrating how ambivalent the respondents' attitudes are toward NATO:

There were nice and perhaps significant differences in the persons the different groups imagined as an idealized representation of NATO.

Students group:

a man with a big gown with which he can do all kinds of things: he can strangle you, but just as well defend you, he is ambivalent

American mould, brushy hair, aggressive

private Ryan : wishy-washy disgusting and attractive at the same time

Family group

thin, skinny, white, but a little bit overbearing

middle-aged German or English figure with a frosty poll and a moustache, has an utterly tough and honest look, but down inside is biased and prone to corruption

Politically active group

Sean Connery. Determined, balanced, calm, firm [ex-communist]

he reminds me of Bill Clinton: good looking to the outside, nothing to criticise, suggesting strength and authority. Inside, however, corrupted. [right-wing nationalist]

Journalist group

a brushy haired older officer, who tells lies not because he is evil, but because he has to. That is, he follows basically gentle goals, but he can succeed only by using unfair means

Repatriated respondents

He must be imagined as John Wayne. I am the strong and fair, and everybody piff-paff-puff who is wrong, I do it right. I walk with long strides, time and again have a whisky and pat on the back of the girls

The plan to join EU is much less controversial, than the fact that we have joined NATO. This ambition is perceived to be consistent with our self-image as historically and culturally an integral part of Europe. There is a rational awareness that joining EU will mean giving up some of our sovereignty, but this moment it seems to be nothing more than a theoretical issue, respondents did not seem to be able to experience any emotional reactions about this sacrifice.

Most respondents expect more positive consequences, than negative ones, but they seemed to be rather superficially informed about the probable outcomes for Hungary. The only concern articulated generally, and most strongly in the Far East group, is that Hungarian agriculture is bound to suffer a lot, even may collapse as a result of joining EU. Otherwise, the most important positive outcome seems to be that our joining will consolidate our position in Europe in the long run. The young man from Ukraine expressed his worry about their isolation from Hungary, and he saw no chance to avoid this fate.

The main advantages and disadvantages mentioned are as follows - reflecting again the arguments disseminated by the media:

The most important worry about joining EU is the same as the widespread fear, superstition or negative experience that Western capital buys out Hungarian properties and production in order to take an unfair advantage and exploit Hungarian people. This danger was formulated from various aspects anticipating different negative consequences. Here are some examples.

"OK. we join and do what they expect of us, but what if they just exploit our country like so far." [East group]

"They come and buy Hungarian companies cheap, and take the profit away from the country." [family group]

"Foreigners buy up Hungarian soil, the prices will skyrocket, higher than Hungarians can pay, so that our good quality soil will be lost to foreigners." [family and politically active group]

"Real estates will be come freely accessible for Westerners, so prices will skyrocket making Hungarian housing situation even worse. That can create social stresses and as a consequence nationalism may get stronger" [family group]

A related worry, mainly in the far East group is that Hungarian agriculture would collapse as a result of joining EU.

"It will be a disaster for agriculture. Let us take Holland or Italy, farmers are paid for not to produce, because there is redundancy. And they say that it is cheaper to produce in Holland than in Hungary. So there will be an enormous crisis." [far East group]

There was a generation difference in the extent respondents were worried about joining EU. The middle or older generation were much more worried, than the younger one. Even young people in the far East group were more optimistic, than the family group or the politically active group. This is partly rational, partly emotional.

"People above 40 or the pensioners won't find their place even in the EU. "[family group]

A similar idea is that there are great expectations which are bound to fail.

"I don't think it will be harder to live in the EU, but there will be no significant difference and this will make many people disappointed". [repatriated]

Finally, many respondents consider the prospect of losing some of Hungary's sovereignty and/or national character. However, this outcome is regarded with resignation.

"We have to give up some of our national sovereignty in the traditional sense, but if we look around in the world, we see that the idea and practice of traditional national sovereignty is past" [journalist group]

Before turning to the positive outcomes expected from joining EU, let us quote an interesting remark concerning the above block of negatives: a perspective.

There are two, somewhat related bunch of arguments in favor of joining EU: one is freedom of traveling, the other is various economical advantages. It is very interesting, however, that even these relatively undisputed advantages are formulated with some reservation: respondents are quick to add a 'but' to the positive outcome.

Supporting projects:

"What I see as an advantage of EU is that many new resources open up for Hungarian economy helping modernization. Although it is not always fair, because e.g. in PHARE you can get support, but with the condition that you have to invite and pay a Western expert for the project, so they get back 70-80% of the money. Yet, EU perhaps is the best of many bad things". [students group]

The Portugal example:

"I know Portugal from the time when joining EU was out of question It was a beautiful country, but enormously poor. And then, when they joined, really fantastic amounts of money poured in, they built roads, reconstructed everything. It was fantastic. And people became much happier. The problems begin, however, that after a while these amounts must be paid back slowly. Yet I hope we can join, we have no other choice." [family group]

A related issue is management culture:

The almost unanimous association in all five groups was a kind of matron. A powerful female head of household, who holds the key to the pantry, the one who looks over the personnel in the family economy, as well as the budget of the family members. She is firm, but fair. Particular associations ran from a matron of medieval manor-house through the Madame of a Monmartre brothel house to the powerful granny or to the emancipated business woman of our times. Let us see some verbatims!

Students group

On the Monmartre a Madame from a red lamp house

For me she is a Spanish dancer lady, with a garter-belt, hot, fervent, but when it comes to the point, she cuts that thing off

A woman, extremely fat and sits over everything with her big bottom

She has a style of Honthy Hanna [she was a famous operette primadonna, a dame] a very knowledgeable, wise woman, who keeps the family together, settles the matters around the household, about 40-50 years of age

A Swiss banker, always calculates, how much will it cost to have us among them, weighs everything.

East group

It is more of a female.

French, strong character, brave, isn't afraid of anything.

Has a strong will, awful.

Sticks to the rules and regulations, any resistance is in vain.

Keeps her eye on everything.

Family group

A grey headed man in his 40-45 years of age, looks very nice and friendly, but when it comes to negotiations he ruthlessly gets his interests through.

A forceful woman, strong, determined, brave, who can gather people around her, very efficient.

Politically Active group

A female. She is a matron, a housekeeper, a bit cunning, a bit aggressive, she is very alert, keeps an eye on everything. Perhaps not a housekeeper, but the owner, the lady housewife herself, who is very cunning, and spies upon the maid lest she wrong her of a rotten apple. So she is not that generous.

A careful matron, who portions wheat to the farm hands. A patriarch, but female. A matriarch.

Journalist group

A woman, no doubt. She holds the key to the paltry. And wouldn't give it over to anybody.

May be a Swiss banker, definitely French type.

A repatriated

EU is Europé, she used to be a beautiful young maiden, but a metamorphosis transformed her into a big fat swine. This is EU.

It is amazing how similar the image is in these otherwise very much different groups. And this image is far from being a kind of stereotype.

Three of the six groups are described separately in more detail as a whole unit each: the group of university graduate and undergraduate students, the group of politically active persons, and the group - or to be more precise, the individual interviews - of the repatriated Hungarians. Our attention will be focused on the specific attitudes characteristic of these groups toward NATO and EU.

Hungarian values are not deeply considered by these students. They mentioned some values belonging to the general national stereotypes such as our doomed fate, our role as a bastion of Christianity, being a nation of outstanding talent. What seems to be subjectively more important to them are quite trifle and very material symbols of the civilisatory gap between (perhaps the former) Hungary and the Western nations. Their emotions toward Europe can be grasped against this background.

As to Euro-atlantic integration, this is the only group which explicitly expressed the view that the connection between joining NATO and EU need not or should not be taken for granted, one is not a precondition of the other, or more particularly, to join NATO was not a condition of our future joining EU. However, they admitted that in final account the two can be separated only in theory.

Thus, students accepted the necessity of joining NATO, but very half-heartedly. While they gave lip service to the advantages of NATO, their emotions were very ambiguous.

One might expect this generation to anticipate a number of advantages for them, opportunities for more favourable careers by joining EU. Yet, along with the politically active group, these young people were the most sceptical about the possible outcomes, only some of them mentioned any positive expectations. Let us start with the hopes, then turn to scepticism.

Finally, the values of neutrality and national independence were not really important for these students and occurred only in an historical context.

Members of this focus-group – three women and two men – were all professionals with diplomas in economics, theology, and philosophy. Most of them were opposed to joining NATO and were not very happy about joining the EU, either. Those, whose opinion were not so sharply expressed and were from a certain point of view pro NATO, were not too glad and emphasised our present economic, military and safety affairs.

Judgments about the NATO cannot be divided along party affiliations. Either liberal or conservative, communist or rightist, some opinions about joining were a very definite "no" and in this case respondents voted for neutrality. The other group of opinions can be characterised as "yes, but"; "if, then";" necessary, because" replies, which showed a certain ambivalence. Obviously there is some distrust both toward NATO and EU. Therefore the importance of neutrality was emphasised. The Hungarian historical and cultural values, the strong will of the Hungarian people to survive and injustices toward Hungary have dominated the argumentation. And the daily events of the war and the fear of Serbia attacking Hungary influenced the participants' replies, as well.

The respondents of this group – first of all those against NATO – vigorously criticized the media for their one-sided information. They argued that the news, television, radio did not help them to make an informed decision, since only the advantages could be read or heard.

The anti-integration voice in this group was quite strong and had very emotional arguments. They felt that this process of joining NATO and EU is something forced on them.

Although neutrality was always preferred, it was acknowledged that with respect to the safety of Hungary against her possible enemies, NATO was the only alternative. But its only positive feature was its ability and power to defend us.

NATO membership is already an accomplished fact. In connection with joining the EU, however, the Hungarian people have still a choice. Let us see, how members of this focus group think about joining the European Union. In the argumentation Hungarian interests and self confidence stay in the foreground.

Another counter-argument concerns Hungary loosing her sovereignty, mainly through economical processes.

The different culture, habits and norms seem to be important arguments against joining, too. However, these differences are attributed by this group mainly to the communist era.

Interestingly enough, personification of NATO seems to be less negative, than it might have been expected after the discussion. Perhaps the views expressed in the group discussion reflect more an intellectual stendpoint, and less an emotional attitude. Also, a critical attitude toward a majority opinion might be a means to present themselves as independent minded intellectuals.

Personification of EU reveals a cautious, ambivalent attitude:

The repatriated Hungarians – three males and a female – have been interviewed individually. All of them has been living in Hungary from the year of the transition of 1990. Two males have come home from the United States. One of them (József, 74) left Hungary in 1956. He has retired. The younger (Brian, 37) was born in the US from a Hungarian immigrant mother. He has lived some years in Hungary in his childhood. He married a Hungarian girl and works in the computer business. The third man (Sándor, 53) left Hungary in 1972. He lived in Germany but after 1990 he has established a joint venture for "Lohnarbeit" and spends most of his time in his native country. The 31 year old Hungarian lady from Transylvania, Éva, has escaped to Hungary from the dictatorship of the Caucescu regime.

As to joining NATO and EU as well as their positives and negatives, their attitude is quite the contrary than that of the focus-group of different party affiliations. In that group besides of accentuated negative characteristics the positive ones remained unstressed. The repatriated Hungarians unanimously laid stress on the positives of NATO and EU and the negatives were not accented. In this context neutrality came not in question.

Among the many pro NATO and pro EU statements and their advantages the repatriated have mentioned some difficulties in connection with the beginning, the minorities, land ownership and sovereignty. But they were convinced that the Hungarian government will solve these problems. They all hoped that it was worth joining NATO and it will be worth joining EU, as well.

Hungary's position in the world and Hungarian values have been judged by every respondent on the basis of their personal experiences and feelings. Similarly to the focus-group of different party affiliations Hungary's glorious past, the excellence of Hungarian people were stressed.

According to József Hungary was always the bastion of Europe and stressed the outstanding Hungarian knowledge, of which he was very proud while living in America.

Sándor stressed the importance of contacts between Hungary and Germany and quoted a German-survey. As friends of Germany we can count ourselves to Western-Europe.

Concerning neutrality, there was one romantic pro-neutrality view, but the other respondents were definitely against this idea, mainly for very rational reasons.

Brian considered the question from the side of the economic situation and the safety of Hungary.

Sándor referred to the globalization of the world. According to his opinion in this process no country can remain neutral.

The most concerned person in the question of ethnic Hungarians living in the neighbouring countries was naturally Éva. She reflected to the minority problem in Romania in connection with NATO and the future possibilities of the Romanian government rather optimistically from a Hungarian point of view:

Sándor was similarly optimistic about the future of ethnic Hungarians.

Éva was really enthusiastic about the results of the referendum.

A kind of "Candidian" simple minded enthusiasm was characteristic of Sándor, too, this time about Hungary's safety:

Just as with NATO, everybody agreed joining the EU. Reasons to join centred around the necessity to increase the standard of life, to find markets for our products. They did not think that Hungary is not prepared for joining or should learn anything before signing the treaty. Of course there are thing to be changed, to be improved.

According to Brian's personal experiences

József was more cautious.

Éva stressed the importance of the markets.

Loosing some of Hungary's sovereignty is an obvious price to pay for joining these international organizations. Yet, these repatriated persons see even this aspect much more favourably, than the rest of the respondents:

"In the EU there are a lot of countries with their own character. And they did not loose neither their national identity, nor their sovereignty. Whether we shall loose ours or not, it is up to our own decision. We must not loose it, we must not let it be so." [Éva]

As a consequence of the positive opinions about NATO, its personification resulted in a very positive picture. Here the naivity is palpable:

NATO is like a hero f the Western movies, John Wayne.

EU has been personified only by Éva and Sándor. With reference to their insufficient knowledge about the European Union, the two men from America did not personify it. Éva from Romania expressed her images, Sándor his experiences.

All the groups share the same stereotypes about Hungary and relevant Hungarian values such as

These stereotypes form a basis for Hungary's claim to be integrated in (Western) Europe. On the other hand, there are some self-criticism and reservations about Hungary's maturity.

Thus, the dominant values attributed to Hungary are in accordance with her ambition to become an integral part of European community.

There are some commonly held reservations toward European integration, based on Hungarian history.

The stereotypes concerning Hungary's historical relationship to the West outlined above resulted in a kind of learned helplessness, and this is the background against which the concept of neutrality is viewed. Being independent and neutral is a wish that never had a real chance to be fulfiled, and neither Hungary fulfilled it now. There was only a weak voice in one of the groups (the politically active), which claimed to believe that this time we had (!) a real chance (the referendum about joining NATO), but we missed it once again.

Understandably, both organizations were personified as autocratic, and neither was seen as really sympathetic:

Síklaki Istvánnal

A fókuszcsoport-interjúk a mélyinterjúkkal együtt kvalitatív kutatási módszerek. A kutatás során ezekkel az adatfelvételi módszerekkel tártuk fel a megkérdezettek attitűdrepertoárját Magyarország és a NATO, valamint Magyarország és az Európai Unió vonatkozásában. A válaszadók csoportjai között karakterisztikus különbségek mutatkoztak, de az eredményeinkből leszűrt érvényes extrapolációk nem vonatkoztathatók szélesebb társadalmi rétegekre.

Írásunk két részre oszlik. Az első rész a kutatás céljait és szempontjait, valamint a válaszadók legjellemzőbb állásfoglalásait mutatja be, és az egész kutatásra vonatkozóan tesz megállapításokat. A második részben a hat csoportinterjú közül a legérdekesebbnek tartott három részletes elemzésére kerül sor. Ezek a következők:

egyetemi hallgatók

politikailag aktív személyek

hazatelepült magyarok

Az egyetemi hallgatók koruknál fogva várhatóan az egyik legérintettebb csoportot jelentik; legjobban a politikailag aktívak informálódtak és a kérdésekre igen élénken reflektáltak; a hazatelepültek pedig sajátos tapasztalataikból következően egy speciális nézőpontot közvetítettek.

A kutatás célja az volt, hogy az Euro-atlanti integráció kapcsán mélyebb betekintést kapjunk az alapvető érvek, attitűdök és értékek világába. A NATO kérdésköre mellett kutatást kiterjesztettük a Az Európai Unióra is, mivel a kutatás idején Magyarország NATO tagsága már nem a jövő kérdése, hanem eldöntött tény volt. Érdeklődésünk középpontjában az állt, hogy a semlegesség és a nemzeti függetlenség kérdése vajon felmerül-e a beszélgetésekben és ha igen, mi módon annak fényében, hogy Magyarországnak e két nemzetközi szervezet tagjaként fel kell valamit adnia szuverenitásából.

E kvalitatív vizsgálat további célja az volt, hogy komplementer adatokat szolgáltasson más, párhuzamosan végzett tanulmányok számára. A csoport-beszélgetések során érintettük a paralel végezett survey fő témáit is. Várakozásainknak megfelelően a survey néhány eredményéhez képest érdekes ellentmondások születtek. Hogy miért, ennek számos oka van. Ezek a okok állnak a csoportelemzések fókuszában.

A fókuszcsoport-interjú egy képzett pszichológus által vezetett másfél-két órás csoportos beszélgetés, s mint ilyen az egyik legalkalmasabb eszköz, hogy a válaszadók meghatározó motívumait feltárjuk (Merton, 1987; Merton és mtsai., 1956). A csoportdinamikára építve ez a módszer kínálja a legjobb lehetőséget ahhoz, hogy média által közvetített sztereotípiaözön mögé pillantsunk – vagy legalább is megállapítsuk, hogy az ilyen kérdések eléggé fontosak-e ahhoz, hogy a válaszadók megfontolás tárgyává tegyék eredeti attitűdjeiket. A fókuszcsoport-interjú kvalitatív módszer; amit nyújtani tud, az az eszmék, asszociációk repertoárja, egyéni érzelmi reakciók megnyilvánulása – amely hozzájárulhat az attitűdtárgy finomabb képéhez –, és a survey módszer kvantitatív adathátterével szemben értékelhető (Krueger, 1988; Barbour és Kitzinger 1999).

Annak érdekében, hogy kutatásunkat a lehető legnagyobb mértékben összehasonlíthatóvá tegyük az Ausztriában folytatott vizsgálattal, amennyire a társadalmi kontextusok különbözősége engedte, igyekeztünk a fókuszcsoportokat az osztrák mintához hasonlóan összeállítani. Öt fókuszcsoportot szerveztünk, a hatodik helyett mélyinterjúkat készítettünk. A fókuszcsoportok a következők voltak:

1. egy az ukrán és a román határ találkozásánál fekvő kelet-magyarországi város, Fehérgyarmat középiskolásai

2. budapesti egyetemi hallgatók

3. két háromgenerációs család

4. 40 év feletti, a múltban és jelenleg politikailag aktív személyek

5. 30-70 év közötti politikai újságírók

Mélyinterjúk: Magyarországra visszatelepült emigránsokkal

Háttér

Magyarország helyzete a világban

Magyarország helyzete Európában

NATO-val kapcsolatos spontán asszociációk

Európai Unióval kapcsolatos spontán asszociációk

Az Euro-atlanti integráció jelentése és fontossága

Részletes beszélgetés a NATO csatlakozás előnyeiről és hátrányairól beleértve a Magyarország által vállalat kötelezettségeket

Részletes beszélgetés az EU csatlakozás előnyeiről és hátrányairól beleértve a Magyarország által vállalat kötelezettségeket

Projektív feladat: a NATO és az EU megszemélyesítése

A kódlistát (l. a Függelékben) a fő témaköröket alapul véve állítottuk össze. Az interjúkat számítógépre írtuk át és a TextBase Alpha nevű számítógépes kvalitatív interjú-elemző programmal kódoltuk be.

1. csoport: Kelet-Magyarország – Fehérgyarmat

8 fehérgyarmati közgazdasági szakközépiskolás, egy munkanélküli fiatalember aki ebben a szakiskolában egy speciális kurzust látogatott), valamint egy Ukrajna kisebbségi magyarlakta területéről származó fiatalember.

2. csoport: Budapesti egyetemisták

10 budapesti egyetemi hallgató a jog, a filozófia, a természettudományok, a szociológia, a külkereskedelem, a nyelvészet, a kulturális antropológia és a műszaki tudományok területéről.

3. csoport: Két háromgenerációs család

1. család

Anna, egyedül élő nyugdíjas, aki 35 évig dolgozott mint betanított munkás egy szövőgyárban

Lánya Ágnes, tolmács

Unokája Mirjam, 23 éves egyetemista és részmunkaidős újságíró

2. család

Mária, 80 éves nyugdíjas, szakképzett elektrotechnikus, aki személyzeti vezetőként dolgozott

Fia András, 53 éves irodalomtörténész

Unokája Bors, 25 éves, friss diplomás szociológus

4. csoport: Politikailag aktívak

Zsuzsa, tanár, jelenleg vállalkozó, aki a liberális politikai mozgalmakban vett részt

Joli, nyugdíjas, jelenleg részmunkaidős könyvelési tanácsadó az egyik budapesti kerületi önkormányzatnál, korábban a Magyar Szocialista Munkáspárt tagja volt

Andrea, etikett-tanár, a rendszerváltás körüli időben mind a liberális, mind a konzervatív mozgalmakban tevékenykedett

Antal, menedzsment-tréningeket vezet, az első szabadon választott kormány adminisztrációjában dolgozott

Csaba, egy vagyongazdálkodással foglalkozó kft. ügyvezető igazgatója, konzervatív önkormányzati politikus.

5. csoport: Újságírók

a Magyar Nemzet vezető újságírója (férfi)

a Napi Gazdaság újságírója (férfi)

A Cosmopolitan c. lap magyar változatának főszerkesztő-helyettese (nő)

a Magyar Hírlap vezető újságírója (nő)

a Magyar Rádió műsorszerkesztője (férfi)

6. csoport: Hazatelepültek

A hazatelepült magyarok túl-óvatossága és bizalmatlansága kétszer is meghiúsította a fókuszcsoport interjú megtartását. Többségük kerek-perec visszautasította a részvételt, vagy az utolsó pillanatban lemondta. Ezért úgy döntöttünk, hogy személyes mélyinterjút készítünk velük a nyilvánosabb fókusz-csoport helyett.

A különbségek mellett a 4. és az 5. csoportban és a mélyinterjúkban figyelemre méltó hasonlatosságokat találtunk a NATO és az EU iránti attitűdökben.

Három jelentős szempont befolyásolja az állásfoglalásokat:

Kulturális/történelmi: Annak ellenére, hogy a magyarok Ázsiából érkeztek Európába, mint egy több mint ezer éve itt élő nemzet, szorosan kötődik a keresztény Európa kultúrájához és civilizációjához; történelme során megvédelmezte a kereszténységet az iszlám térhódítása ellen. Ez a hit széles körben elterjedt sztereotípia, és a magyar önkép kulcsfontosságú eleme. Ezt a sztereotípiát ideológiai preferenciákra való tekintet nélkül leginkább a politikailag aktívak csoportja közvetítette. Egyöntetű véleményt képviselt mind a liberális, mind a szocialista vagy a szélsőségesen jobboldali válaszadó.

Földrajzi: Magyarország minden kétséget kizáróan Európához tartozik. Egy további igen széles körben elfogadott sztereotípia szerint ezen kívül még Európa földrajzi középpontját is jelenti.

Gazdasági: Magyarország gazdasága a (Nyugat)-Európa mögött kullog. Ennek legfőbb okai a szovjet érdekszférához tartozó kommunista uralom évtizedeiben keresendők.

A budapesti egyetemisták, a politikailag aktívak csoportjában és a hazatelepülteknél három figyelemre méltó attitűd ragadható meg.

Az egyetemisták beszámoltak Magyarország és Kelet- valamint Nyugat-Európa viszonyáról szerzett gazdasági és civilizatórikus tapasztalataikról. A nyilvános WC-k állapotával kapcsolatos személyes élmények mint a Kelet és a Nyugat közötti civilizációs szakadék reprezentatív példái jelentek meg.

Ez a vélemény a nemzeti identitás ideológiai és egyben közönséges anyagi aspektusának pszichológiailag figyelemre méltóan és remekül megfogalmazott sűrítménye. Bár (tragi)komikusnak tűnhet, a nyilvános WC-k higiéniás szintjének élménye nagyon is általános és a Kelet valamint a Nyugat közti civilizációs szakadék igen eredeti emblémájaként mutatható fel.

Gazdasági helyzetét tekintve Magyarországot valahol Kelet és Nyugat között félúton helyezték el.

Egy következő szempont szerint Jugoszláviát sokkal inkább érzékelték közelebbinek Nyugathoz, mint Kelethez; mára azonban ez a helyzet Magyarország javára megváltozott.

Ebben a személyes állásfoglalásban implicit benne rejlik az Euro-atlanti integráció iránti – a változások okozta – pozitív attitűd annak bizonyítékaként, hogy ez a választani szükséges sikeres út.

A politikailag aktívak csoportja számára a nemzeti identitás legfontosabb azonosulási keretét a történelmi és a kulturális különbségek jelentették. Ebben a kérdésben nem volt különbség a különböző – a korábbi kommunista, a jelenleg jobboldali nacionalista, a liberális vagy a konzervatív – válaszadók között. Véleményük központi eleme Magyarország kulturális elkülönültsége az Európához tartozás erőteljes egyidejű érzésével. Ezt főleg a kereszténység felvételével bekövetkezett kulturális asszimilációval és azzal vélték igazolhatónak, hogy Magyarország védelmezte a keresztény Európát az iszlám hódítása ellen.

A hazatelepülteket egyfajta önigazoló attitűd jellemzi. Valahogy meg kellett okolniuk a maguk számára, hogy miért volt jó ötlet visszatelepülni nyugatról. Érveik között gazdasági és kulturális-történelmi indokok egyaránt szerepeltek. A gazdasági érv szerint:

És történelmi-kulturális érvelés:

Összefoglalva elmondhatjuk, hogy ezek a megnyilvánulások szilárd pszichológiai alapot nyújtanak ahhoz a megállapításhoz, hogy a magyar nemzeti identitás sok különböző szemszögből nézve is összeegyeztethető a (Nyugat)-Európához való tartozás gondolatával, és így az Euro-atlanti integráció politikai céljával.

Ami az integráció esetében fontos értékeket illeti, az önkritika és a nemzeti büszkeség együtt jelenik meg. A magyarokat jellemző két negatív vonás a konzervatív-liberális etikett-tanárnő szerint az intolerancia és a tisztességtelenség.

Érdekes, hogy a fatalizmus, a túlélés mint önmagában való érték jelenik meg. Ez az attitűd valamelyest Magyarország geopolitikai helyzetéhez, mint "kompország"-hoz kötődik, amely mindig kétségbeesett erőfeszítéseket tett, hogy kitörjön az elszigeteltségből és tartozzon valahová. Az egyetemi hallgatók csoportjában hangzottak el a következők:

A válaszokból kiérződik, hogy Magyarország aspirációja, hogy a Nyugathoz tartozzon egyoldalú vágy, ami szintén egyfajta kritika. Figyeljünk fel a fatalisztikus attitűd meghatározó érzésére, ami a beszélgetések alatt többször és több formában is megjelent.

Az a fontos és széles körben elterjedt mítosz, miszerint Magyarország a világ kultúrájában és tudományosságában lélekszámához viszonyítva felülreprezentált, az interjúkban az atombomba felfedezésében, a filmművészetben és az üzleti életben kapott jelentőséget. Egy egyetemista diák szerint:

Ez a kulturális sovinizmus kiegészül a magyarok kivételesnek tartott tehetségével. Jelenünk minden búját-baját, problémáját pedig az előző rendszer számlájára írják. A jobb-oldali nacionalista a politikailag aktívak csoportjából így vélekedett:

A magyar társadalom további pozitív jellemvonását Nyugat-Európához képest, miszerint "mi még nem vagyunk elidegenedettek", egy kelet-magyarországi fiatalember így fogalmazta meg:

Magyarország Euro-atlanti integrációjával kapcsolatban van egy fontos visszatérő momentum: Magyarországot a nagyobb hatalommal bíró nemeztek mindig kizsákmányolták. Gyakorta hangot kapott az a pesszimizmus, hogy ez most sem lesz másképpen és a fejlődés új irányai sem hoznak változást. Mind a NATO, mind az EU önző módon alkalmasint előnyöket fog kovácsolni magának a rovásunkra. Az újságírók és a hazatelepülteket kivéve ez a pesszimizmus uralta a többi csoportot.

Egy egyetemista, illetve egy fehérgyarmati fiatal szerint:

A konzervatív-liberális tanárnő szerint:

Ebben a témakörben kapott relevanciát a semlegesség lehetőségének kérdése is. Az általános vélemény szerint a semlegesség Magyarország számára soha nem volt valóságos alternatíva és ma sem igazán fontos. Egyetlen kivétellel találkoztunk. A politikailag aktívak csoportjában a semlegesség igenlése dominált. Ami a semlegességet mint értéket illeti, az a nézet uralkodott, hogy a múlt század közepén és az 1956-ban a kihirdetett semlegesség csak válaszreakció volt a külső erők, elsősorban az oroszok fenyegetésére. 1956-ról azt mondják például, hogy a magyar nép, és politikusai a NATO-t preferálták, de a Varsói szerződésből való kilépés után túl kockázatos lett volna azonnal belépni a NATO-ba. A semlegesség deklarációjának azonban semmilyen mélyebb ideológiai értékek nem képezték alapját. A politikailag aktívak csoportjában ezt a nézetet csak a jobboldali nacionalista válaszadó vitatta, de a konzervatív válaszadónál is felfedezhető volt némi kétség.

A csoportinterjúkban lényegében öt fő motívum határozta meg a semlegesség megítélését. Az érvek sorrendje nem jelent sem prioritást, sem fontossági fokot.

Az elő motívum ismét egyfajta fatalizmus: Magyarországnak soha nem volt választása, és ezennel sem volt más a helyzet. Vélemények az egyetemisták, a fehérgyarmati diákok és a politikailag aktívak csoportjából:

Egy másik, valamelyest hasonló érvelés szerint a semlegességnek Magyarországon nincsenek történelmi előzményei. Ezt fogalmazta meg egy fehérgyarmati válaszadó:

Ugyanez egy újságíró szavaival:

A családok és a hazatelepültek csoportjából sokkal szofisztikáltabb megfogalmazásokat hallhattunk, miszerint a semlegességnek nincs politikai realitása sem általánosan, sem Magyarország számára.

Ebben a semlegességet kifejezetten lehetetlennek tartott helyzetben is akadtak azonban válaszadók, akik határozottan a semlegesség mellett tették le a voksukat. Idézetek a fehérgyarmati, a család- és a politikailag aktívak csoportjából:

És végezetül, a korábban magyar jellegzetességként említett nem egészen egyenes gondolkodás példájaként megjelent a válaszokban a következő kívánatosnak tartott jövőkép. Egy fehérgyarmati lány és egy hazatelepült szerint:

A csoportok nagyon bizonytalanok voltak a NATO-hoz való csatalakozás kérdésében annak ellenére, hogy az interjúk idején a tagság már eldöntött tény volt. Általában annak a véleményüknek adtak hangot, hogy a belépés szükségszerű rossz döntésvolt. A NATO nem szimpatikus intézmény, senki sem szereti, és senki sem örül a belépésnek. A NATO nem közvetít pozitív értékeket Magyarország számára. Ennek ellenére a számos hideg, észérvekkel alátámasztható argumentum szól mégis a csatlakozás mellett és ezek alapján a belépés elkerülhetetlen volt: Magyarország túl kicsi, túl szegény, túl gyenge ország ahhoz, hogy megvédhesse magát szomszédai – Szerbia, Szlovákia és Románia – potenciálisan ellenséges környezetében.

Ami NATO-csatlakozás részletes argumentációjában az érveket és ellenérveket illeti, a válaszadók csak olyan előnyöket és a hátrányokat említettek, amelyeket a médiában elhangzott nyilvános viták közvetítettek. Ezek az érvek és ellenérvek az újságírók csoportját kivéve rendre megjelentek. Az újságírók, bár őket is megdöbbentette a Szerbia elleni bombázás híre (a velük készített interjú éppen erre az időszara esett), ennek ellenére a NATO pozitív aspektusait hangsúlyozták (l. a táblázatot).

Először vizsgáljuk meg részletesebben a NATO-val kapcsolatos negatív, majd pozitív asszociációkat, valamint a csatlakozást támogató érvrendszert és racionális megfontolásokat. Végezetül képet adunk a NATO-ról alkotott elképzelésekről, az általa indukált asszociációkról és a megszemélyesítés attribúcióiról.

Általános aggodalmat, félelmet és veszélyérzetet keltett az, hogy csatlakozásunk a NATO-hoz ürügyként fog szolgálnia néhány szomszédunk számára konfliktusok kirobbantásához – és aggodalmat keltett, hogy a NATO esetleg nem fog közbelépni. Ez a félelem mind a családoknál, mind az egyetemistáknál megfogalmazódott.

Voltak olyan válaszadók a politikailag aktívak és az egyetemisták csoportjában, akik a NATO-t tőlünk idegen kulturális szférába utalták. Szerintük ezeknek a kulturális jellegzetességeknek semmi köze sincs hozzánk, magyar értékeinek és érdekeinkhez. Ebben a kérdésben ismét a politikailag aktívak és az egyetemisták foglaltak egyértelműen állást.

A NATO ellen ezenkívül felmerültek közvetlen belpolitikai ellenérvek is. Az egyik triviális negatív érv szerint Magyarországnak minden valószínűség szerint meg kell fizetnie a csatlakozás árát, míg a NATO csak azért érdekelt, hogy használhassa területünket a balkáni háborúban. Mások a korrupt politikusokra hivatkoztak. Ezek az érvek leginkább az egyetemisták csoportjában kaptak hangot.

A NATO csatlakozás legnyilvánvalóbb pozitív vonása a béke, a külső ellenség elleni védelem és általában a politikai stabilitás. A politikailag aktívak, a hazatelepültek, a család és a diákok csoportjában ez így fogalmazódott meg:

A "pozitív" hangvételű igény mellett ebben a véleményben egyidejűleg jól kitapintható a szkepticizmus is.

A NATO-ba való belépésnek további gyakorlati megfontolásai is elhangzottak. Például: a sorkatonai szolgálat megszűnése, hatékonyabb hadsereg, és a műszaki fejlődés lehetősége.

Az első érvet leginkább az egyetemisták hangsúlyozták:

A családcsoport egyik válaszadója szerint:

Az egyik hazatelepült Magyarország műszaki felemelkedését várja:

Általános volt az a vélemény is, hogy a magyar hadsereg nagyon rossz műszaki és erkölcsi állapotban van, presztízse pedig alacsony. A válaszadók a csatlakozás után erre a problémára is megoldást várnak. Vélemények az egyetemisták és a politikailag aktívak interjúiból:

A NATO csatlakozás értékeit a válaszadók a nyugati demokráciák értékeivel azonosították. Ez leginkább az újságíróknál nyilvánult meg.

Ami Magyarország belépésének nemzetközi politikai relevanciáját illeti, a NATO-t ellenzők fogalmazták meg, hogy a szövetségből kimaradó szomszédos országokban élő magyar nemzetiségű kisebbségek számára a mi csatlakozásunk hátrányt fog jelenteni. Az egyetemisták csoportjában azonban ellenkező véleményeket is hallhattunk:

A hazatelepültek véleményében paternalisztikus és helyenként gyermeteg vonásokat lehetett felfedezni:

A NATO-ról alkotott képet a válaszadók mindenekelőtt az Egyesült Államokkal mint katonai nagyhatalommal azonosították. Az interjúkban említett számos pozitív attribútum és érv ellenére az érzelmi attitűdök a negatív agresszivitástól egészen a "macho" férfiasságig terjedtek. Az interjúk végén a spontán asszociációk formájában kifejezett NATO impressziók közül az egyetemisták például a következőket hangsúlyozták: fegyver, USA, hidegháború, erőszak, rágógumi, félelem, lidércnyomás.

Nagyon figyelemre méltó, hogy amíg az egyetemi hallgatók csoportjában a válaszadók a racionális érveket figyelembe véve a NATO csatlakozás szükségessége mellett foglaltak állást, érzelmi alapú asszociációik egyike sem pozitív. Az ambivalens hozzáállás azonban nem csupán az egyetemisták válaszaira jellemző. Előfordult ugyanakkor, hogy a különböző csoportok válaszadóinak NATO reprezentációi idealizáltak. Illusztrációképp nézzünk néhány példát:

Kelet-magyarországi csoport:

Nagy, hatalmas, erős, de, segítőkész német katona.

Bruce Willis katonai ruhában.

Egyetemisták csoportja:

Egy nagyobb köpönyeget viselő fehérbőrű férfi, amivel mindenfélét tud csinálni, megfojthat vele, de akár meg is védhet, ambivalensen viselkedik.

Amerikai típusú nagyon kemény férfi, kefe hajú, agresszív

Ryan közlegény: undorító és vonzó egyszerre

Családok csoportja:

30 alatti férfi, vékony, szikár, fehér, határozott, erőszakos

középkorú szikár német vagy akár angol katona figura, mákos őszes hajjal, bajusszal., rettenetesen keménynek és becsületesnek tűnik, de az a benyomásom róla, hogy ugyanakkor viszont hajlamos a korrupcióra

Politikailag aktívak csoportja:

Sean Connery. Határozott, kiegyensúlyozott, nyugodt, magabiztos,

Nekem Bill Clinton jut eszembe róla. Egy jóképű, kifelé teljesen, minden szempontból kifogástalan és erőt és tekintélyt sugárzó. Belülről erkölcsileg züllött, korrupt.

Újságírók csoportja:

Sörtehajú idősebb katonatiszt, aki nem azért hazudik, mert gonosz, hanem mert kénytelen. Alapvetően nemes célt akar elérni, de ezt csak nemtelen eszközökkel teheti.

Hazatelepültek csoportja:

John Wayne. Erős, igazságos és mindenkit lelő, piff paff puff, aki rossz és akkor rendet csinál. Szép nagy léptekkel megy, néha megiszik egy whyskit is és ráver a csajok seggére.

Az EU-ba való belépés terve sokkal kevésbé ellentmondásos, mint a NATO csatlakozás eldöntött ténye. Ez a csatlakozási ambíció konzisztens azzal az önképpel, miszerint mind történelmileg, mind kulturálisan Európa integráns részei vagyunk. A válaszadók racionálisan tudatában vannak, hogy az EU csatlakozás szuverenitásunk bizonyos fokú feladását jelenti, de a kérdés jelenleg csupán teoretikusan jelenik meg. Úgy tűnik, hogy a válaszadók képtelenek érzelmi reakcióikban átélni, hogy mit jelent ez az áldozat.

A legtöbb válaszadó az EU-tól sokkal több előnyt vár, mint hátrányt. Véleményeik azonban felületes informáltságot tükröznek a Magyarország számára várható következményekről. Egyetlen tényt hangsúlyoztak egyértelműen minden – legfőképpen azonban a kelet-magyarországi – csoportban. Ez a magyar mezőgazdaság csatlakozás utáni nehézségeire, esetleges összeomlására vonatkozott. Máskülönben a legpozitívabb eredménynek azt tartották, hogy EU tagként helyzetünk hosszú távra konszolidálódik Európában. Az Ukrajnából származó fiatalember az ottani magyarság elszigetelődését vetette fel, és úgy gondolta, hogy nincs lehetőség ennek elkerülésére.

A csoportokban említett előnyök és hátrányok, amelyek ismét csak a médiában elhangzott argumentációt tükrözik, a következőképpen alakultak:

Az EU csatlakozással kapcsolatos legelterjedtebb babonás félelem az, hogy a nyugati tőke felvásárolja a magyar javakat, gyárakat annak érdekében, hogy tisztességtelen előnyökre tegyen szert és kizsákmányolja a magyar munkavállalókat. Ennek jeleit már ma is többen felfedezni vélik. Ezt a veszélyt számos aspektusból, és mindig negatív konzekvenciákkal összekapcsolva közelítették meg. Néhány példa a kelet-magyarországi, a családok és a politikailag aktívak csoportjából:

Oké, csatlakozunk, és csináljuk, aztán azt csináljuk, amit elvárnak tőlünk, és végül ugyanúgy kizsákmányolják az országunkat, mint eddig.

Jönnek, és olcsón megveszik a magyar vállalatokat. A profitot meg kiviszik az országból. Az ingatlan árakat pedig, ha EU szinten értékesíthetővé válnak, az árakat másodpercek alatt úgy felhajtják, hogy a magyarországi fizetésekből még kevésbé lesz lehetséges lakáshoz jutni. Ez szociális feszültségeket fog generálni, és komoly politikai problémákat is okozhat. Aminek megint egyik előre látható kedvezőtlen következménye a nacionalista indulatok felkorbácsolása lesz.

Az idegenek megveszik a magyar földet. Az árak az egekbe szöknek és ezt a magyarok nem fogják tudni megfizetni. Így a magyar termőföld idegen kézbe kerül.

Mint már említettük a legnagyobb félelem a mezőgazdaság tönkretétele. Egy a földből élő család gyermeke ezt így fogalmazta meg:

A mezőgazdaság hatalmasat fog bukni. Vegyük Hollandiát vagy Olaszországot. A farmer ott pénzt kap azért, hogy ne termeljen, hogy ugaron hagyja a földjét. Mert túltermelés van. És pl. beszélték, hogy a Hollandiában olcsóbb, mint Magyarországon megtermelni. Tehát hatalmas válság lesz.

Az Európai Unióval kapcsolatos aggodalmakban bizonyos mértékig generációs különbségek mutatkoznak. Az idősebbek és a középgeneráció sokkal problematikusabbnak látja a csatlakozást, mint a fiatalok. Összességében még a kelet-magyarországi csoport is pozitívabban állt a kérdéshez, mint például a családok vagy a politikailag aktívak csoportja. Ezt részben racionális érvekkel, részben érzelmi okokkal magyarázhatjuk.

A családcsoportban hangzott le, hogy:

Egy hazatelepült szerint azonban:

Több válaszadó – ha rezignáltan is, de – kilátásba helyezte, hogy az EU tagként fel kell majd adnunk valamit nemzeti szuverenitásunkból és/vagy nemzeti jellegzetességünkből. Egy újságíró szerint:

Fel kell adni valamennyit a tradicionális értelembe vett nemzeti szuverenitásunkból. De ha körülnézünk a világban, azt láthatjuk, hogy a tradicionális nemzeti szuverenitás ideája és gyakorlata már a múlté.

Mielőtt áttérnénk az EU csatlakozás várható pozitívumaira, idéznünk kell egy érdekes megjegyzést a negatívumok fenti blokkjával kapcsolatban, amely az egyetemisták csoportjában hangzott el:

Az Európai Unióval kapcsolatos előnyöket két egymással összefüggő érvcsoportba oszthatjuk. Az egyik az utazás teljes szabadsága, a másik pedig különböző gazdasági előnyökre vonatkozik. Nagyon érdekes azonban, hogy még a viszonylag vitathatatlan előnyök megfogalmazására is némi fenntartással került sor; pozitív megnyilvánulásaik mellé a válaszadók siettek hozzátenni: "de".

A támogató érvelés az egyetemisták csoportjában így hangzik:

A családok csoportjából Portugália példájára hivatkozott egy válaszadó.

A fiatalember a családcsoportból azt mondta:

Az EU-t majdnem minden csoportban egy idősebb és meghatározó egyéniségű családanyaként képzelték el, aki a háztartás fejeként kezében tartja a kamra kulcsát, felügyel mind a családi gazdaság alkalmazottaira, mind a családtagok kiadásaira. Erős, de tisztességes. A megszemélyesítések másik vonulata középkori uradalom matrónájától a Montmartre nyilvános házainak madámjain át egészen az emancipált üzletasszonyig terjedt. Nézzünk néhány konkrét példát.

Kelet-Magyarországi csoport:

Egyetemisták csoportja:

Családok csoportja:

Politikailag aktívak csoportja:

Újságírók csoportja:

Egy hazatelepült szerint:

Meglepő, hogy milyen egyforma elképzelésük van az Európai Unióról az egyébként egymástól igen különböző csoportoknak. És azt is érdemes kiemelni, hogy ezek a Unió-képek távolról sem sztereotipikusak.

A hat csoport közül három csoportot részletekbe menően külön is elemeztünk; ezeket az egyetemisták, a politikailag aktívak csoportja és a hazatelepültek személyes mélyinterjúi voltak. Figyelmünket a NATO és az EU iránti csoportspecifikus attitűdökre összpontosítottuk.

Az egyetemi hallgatók a magyar értékeket nem élték át mélyen. Az általános nemzeti sztereotípiakészletből említettek néhányat, mint például az elátkozott magyar sors, a kereszténység védőbástyája, kiváló tehetségű nemzet. Számukra szubjektíve sokkal fontosabbak voltak a (talán a volt szocialista) Magyarország és a nyugati országok közötti civilizatórikus szakadék kézzel fogható és szemmel látható jelei. Európa iránti érzelmeiket ez a háttér motiválta.

Ami az Euro-atlanti integrációt illeti, ez volt az egyetlen csoport, amelyik teljes nyíltsággal állította, hogy a NATO és az EU csatlakozás között nincs szükségszerű kapcsolat, az egyik nem előfeltétele a másiknak; vagyis a NATO csatlakozás nem feltétele a jövőbeni EU csatlakozásnak. Ennek ellenére elismerték, hogy végül is a két szervezetet csak elméletben lehet ketté választani.

Az egyetemisták elfogadták a NATO csatlakozás szükségességét, de igencsak fél szívvel voltak mellette. Miközben színleg ecsetelték a NATO előnyeit, érzelmeik nagyon is bizonytalanok maradtak.

Azt gondolhatnánk, hogy ez a generáció számos előnyre számít az EU csatlakozás kapcsán és a sikeresebb karrier lehetőségét várja az EU-tól. Ennek ellenére ezek a fiatalemberek a politikailag aktívak csoportjával együtt igen szkeptikusan nyilatkoztak a várható következményekről. Pozitívan csak néhányuk vélekedett az EU-ról. Nézzük előbb a reményeket, majd a szkeptikus véleményeket.

A csoport tagjai – három nő és két férfi – mindannyian diplomások a gazdaság, a teológia és a bölcsészettudományok területérül. Legtöbbjük a NATO ellen foglalt állást, és az EU tagságért sem rajongott. Azok sem örültek túlságosan, akiknek véleménye nem volt élesen NATO ellenes, és bizonyos szempontból – katonai, biztonsági és gazdasági kérdéseket felhozva érvként – pártolták a belépést.

A NATO megítélését nem lehetett pártszimpátia alapján elkülöníteni. Lett légyen a válaszadó liberális, konzervatív, kommunista vagy jobboldali, a válaszok egy része a csatlakozásra egyértelmű nem. Ebben az esetben a válaszadók a semlegesség mellett szavaztak. A válaszok másik csoportja a bizonyos ambivalenciát jelző "igen, de", "ha, akkor", "szükséges, mert" típusú állásfoglalások csoportjába sorolható. Mind a NATO-valószínűleg, mind az EU-val szemben felfedezhető a félreérthetetlen bizalmatlanság. Ezért inkább a semlegességet hangsúlyozták. Az érvelést a történelmi és kulturális értékek, a magyar nép erős túlélési szándéka és a Magyarországot ért igazságtalanságok motiválták. Szerbia bombázásának napi eseményei, valamint az a félelem, hogy Szerbia esetleg megtámadhatja Magyarországot, ugyancsak befolyásolták a csoporttagok válaszait.

A válaszadók ebben a csoportban – és köztük is elsősorban azok, akik NATO-ellenesek voltak, élesen kritizálták a tömegkommunikációs eszközök egyoldalú tájékoztatását. Azzal érveltek, hogy sem az újságok, sem a televízió, sem a rádió nem segítettek, hogy megalapozott döntést hozzanak, mivel csak az előnyökről lehetett látni, hallani és olvasni.

Ebben a csoportban az érzelmi alapokon szerveződő integráció-ellenes vélemények is igen erőteljes hangot kaptak. Úgy érezték, hogy a NATO és az EU csatlakozást rájuk kényszerítették.

Bár a semlegességet preferálták, elismerték, hogy lehetséges ellenségeivel szemben Magyarország számára biztonsága érdekében a NATO az egyetlen alternatíva. A NATO egyetlen pozitívuma hatalma és képessége, hogy megvédjen bennünket.

A NATO csatlakozás befejezett tény. Azt azonban még el lehet dönteni, hogy Magyarország belépjen-e vagy se az Európai Unióba. Most nézzük meg, hogy a válaszadók ebben a fókuszcsoportban hogyan gondolkodnak belépésünkről az EU-ba. Az érvelésben itt elsősorban a magyar érdekek és az önbizalom állnak az előtérben.

Két másik ellenérv Magyarország szuverenitásának – a gazdasági folyamatok determinálta – elvesztésétől tart.

A csatlakozás ellen érvként jelent meg a kulturális különbözőség, valamint bizonyos szokások és normák, amelyeket azonban főleg a kommunista korszak jellemzőinek tartottak.

Érdekes módon a NATO megszemélyesítése nem igazolta vissza azt a kifejezetten negatív képet, amit a beszélgetésben elhangzottak alapján vártunk. A beszélgetésben elhangzott NATO ellenesség, a felhozott negatívumok sokkal inkább intellektuális, mint érzelmi attitűdöket közvetítettek. A többségi véleményekkel szembeni kritikai hangvétel nagy valószínűséggel önmaguk független értelmiségiként való reprezentálása motiválhatta.

Az EU megszemélyesítése óvatos, ambivalens attitűdre utal.

A hazatelepült magyarokat – három férfit és egy nőt – egyénenként kérdeztük meg. Mindannyian az 1990-es rendszerváltás óta élnek Magyarországon. Két férfi az Egyesült Államokból érkezett. Egyikük (József, 74 éves) 1956-ban hagyta el Magyarországot. A fiatalabbik (Brian, 37 éves) a számítógép szakmában dolgozik. Az Egyesült Államokban született egy oda disszidált magyar édesanyától. Gyermekkorában néhány évig Magyarországon élt. Felesége magyar. A harmadik férfi (Sándor, 53 éves) 1972-ben hagyta el az országot. Nyugat-Németországban élt, de 1990 után létrehozott egy német-magyar közös vállalatot, amely bérmunkát végez. Ideje nagy részét szülőhazájában tölti. A 31 éves magyar nő, Éva, Erdélyből menekült Magyarországra Caucescu diktatórikus rezsimje elől.

Ami a NATO és az EU csatlakozással kapcsolatos pozitív és negatív attitűdjeiket illeti, azok teljes mértékben ellentétesek a politikailag aktívak csoportjában tapasztaltakkal. A politikailag aktívak csoportjában ugyanis a nyomatékosan hangsúlyozott negatív jellemzők mellett a pozitív megítélések hangsúlytalanok maradtak. A hazatelepült magyarok egyhangúan a NATO és az EU csatlakozás előnyeit emelték ki és a negatívumok kaptak kisebb jelentőséget. Ebben a kontextusban a semlegesség nem jött szóba.

A NATO és az EU mellett felhozott számos érv és előny mellett a hazatelepültek kiemelték azonban a kezdet nehézségeit, a kisebbségi kérdést, valamint a földtulajdonlás és a szuverenitás kérdését. Mindannyian annak a meggyőződésüknek adtak hangot, hogy a magyar kormány meg fogja oldani ezeket a problémákat. Remélték, hogy érdemes volt a NATO-hoz csatlakozni, és megéri majd az EU-ba is belépni.

Magyarország helyzetét és a magyar értékeket minden válaszadó a saját egyéni tapasztalatai és érzései alapján ítélte meg. A politikailag aktívak csoportjához hasonlóan Magyarország dicsőséges múltját és a magyar emberek nagyszerűségét emelték ki. József szerint Magyarország mindig is Európa bástyája volt, és hangsúlyozta a magyar emelte kiemelkedő tudását, amire mindig is büszke volt Amerikában.

Sándor a Magyarország és Németország közötti kapcsolatok fontosságát hangsúlyozta és idézett egy német felmérés eredményeiből. Mint Németország barátai, Nyugat-Európához számolhatjuk magunkat.

A semlegességet illetően csak József vallott romantikus semlegesség-párti nézeteket, de ős csak a múltra vonatkozóan. A többiek kifejezetten ellene foglaltak állást és ezt racionális indokokkal támasztották alá.

Brian a kérdést gazdasági oldalról és Magyarország biztonság szempontjából közelítette meg.

Sándor a világméretű globalizációra hivatkozott. Szerinte ebben a folyamatban egyetlen ország sem maradhat semleges.

Az szomszédos országokban élő magyar nemzetiségiek kérdésében természetesen Éva volt a legérintettebb. A NATO-val kapcsolatosan a magyar állampolgár szemszögéből meglehetős optimizmussal reagált a kisebbségi kérdésre és a román kormány jövőbeni lehetősége lehetőségeire.

A határon túli magyarok helyzetét Sándor is optimistán ítélte meg.

A szomszéd országok, a szlovákok meg a románok irigykedni fognak. Irigykedni fognak, de semmit sem fognak tenni az ottani magyarok ellen. Ők is igyekeznek be a NATO-ba és az Unióba. És természetesen őket is be fogják venni és akkor, ha egyenlő jogaik és lehetőségeik lesznek Európában, mint a magyaroknak, akkor megszűnik az irigység.

Éva lelkesedéssel nyilatkozott a népszavazás eredményéről.

Sándor válaszát védelmi motívumok jellemezték.

József szerint

A NATO csatlakozás megítéléshez hasonlóan az EU-csatlakozást is egyöntetűen pozitívan ítélték meg. A belépés szükségességének okai: az életszínvonal növelése és a magyar termékek külföldi piacokon történő elhelyezése. Természetesen van min javítani és van mit változtatni, de nem gondolták, hogy Magyarország felkészületlen lenne a csatlakozásra vagy bármit is tanulnia kellene a belépése nyilatkozat aláírása előtt.

Brian tapasztalatai szerint:

József ennél óvatosabb volt:

Éva a piacokra helyezte a hangsúlyt.

A nemzetközi szervezetekbe való belépésnek nyilvánvalóan ára van. Ez szuverenitásunk kisebb mértékű elvesztésében nyilvánul meg. A hazatelepültek azonban ezt a kérdést is sokkal kedvezőbben látják.

Éva szerint:

A NATO-ról alkotott pozitív kép eredménye, hogy a megszemélyesítés során is egyértelműen pozitív kép rajzolódott ki a szövetségről. A megítélésekben azonban némi naivitás és érzékelhető.

Brian:

Éva:

József:

Sándor:

Az Európai Uniót csak Éva és Sándor személyesítette meg, a két Amerikából hazatelepült férfi nem. Arra hivatkozott, hogy nincs elegendő információjuk az EU-ról. Az Erdélyből érkezett Éva egy elképzelt képet, Sándor egy gyakorlatias valóságot rajzolt fel.

Minden csoport ugyanazokat a sztereotípiákat hozta fel Magyarország és a fontos magyar értékek megítélése kapcsán. Ezek a következők:

Magyarország ázsiai eredete ellenére Európa integráns része. Ez a hely megilleti az országot. Ezt igazolja és támasztja alá az tény, hogy Magyarország védelmezte a keresztény Európát a török hódítástól.

A magyar emberek szokatlanul tehetségesek. Erre példákat a tudomány (pl. fizika), vagy a művészetek (pl. film) területéről hoztak fel.

Ezek a sztereotípiák képezik azt a bázist, amelyen felépül a Magyarország integráns része (Nyugat)-Európának képzet. E biztos alapzat mellett azonban fellelhető az önkritikus hang, és a fenntartás is, vajon tényleg érettek vagyunk Európára?

Magyarország szegény, kicsi és gyenge ország, gazdaságilag jóval lemaradva Nyugat mögött. Ez azonban főleg a szovjet rendszerben eltöltött kommunista uralom korszakának tulajdonítható.

A magyaroknak még meg kell tanulniuk szervezni, kommunikálni és viselkedni ahhoz, hogy sikerei legyenek a jövőben az európai integrációban.

Így a Magyarországnak tulajdonított domináns értékek összhangban vannak az ország ambícióival, hogy betagozódjon az Európai Közösségbe.

A magyar történelem alapján felmerültek általánosan elfogadott fenntartások az európai integrációval kapcsolatban.

Magyarország kompország, Kelet (Oroszország) és a Nyugat (Németország, Ausztria) között ingadozik, de egyik fél sem jelentett az országnak túl sok előnyt; mindkét oldalról kizsákmányolták.

Magyarországot mindig egyedül hagyták a nyugati hatalmak, amikor veszélyben volt, legyen szó a tatárokról, a törökökről vagy az oroszokról. A legutolsó és legfájdalmasabb alkalom az 1956-os forradalom volt.

A fentebb említett sztereotípiák Magyarország és a Nyugat történelmi viszonyával kapcsolatban beidegződtették Magyarország magára hagyatottságának képzetét. Ez az a háttér, amely előtt a semlegesség koncepciója felrajzolódik. A semlegesség és a függetlenség olyan vágy maradt, amelynek megvalósulására sohasem volt igazi lehetőség. Csupán a politikailag aktívak csoportjában hangzott el az a vélekedés, hogy a NATO csatlakozás népszavazással való eldöntésekor ezennel valóban igazi lehetőségünk nyílott a semlegességre, de a magyarok nem próbáltak meg élni vele. Magyarország ismételten elszalasztotta az alkalmat.

Minden csoportra általánosan jellemző volt a NATO csatlakozással kapcsolatos bizonytalanság és ambivalencia.

A csatlakozás elfogadásának racionális szintjén a NATO objektív és racionális szükségszerűségként jelenik meg, mivel Magyarország kicsi, gazdaságilag gyenge ország, amelyet történelmileg kialakult (potenciális) ellenséges nemzetek vesznek körül. Ezért egy nagyhatalmi erőpotenciálra van szükség, hogy az védelmet nyújtson számára. A NATO csak ebben az összefüggésben talált igenlésre. Ez a szint egyértelműen visszatükröződött a média által közvetített és a csoport beszélgetésekben gyakran ismételt sztereotípiákban.

A megítélés másik, mélyebb emocionális szintjén jelennek meg az USA és a nyugati országok okozta csalódások. 1956-ra emlékezve a szíve mélyén a legtöbb válaszadó kételkedett abban, hogy vajon tényleg meg lehet-e a NATO-ban bízni. A nemzeti büszkeségnek és öntudatnak nem kedvez az a beismerés, hogy Magyarország gyenge, segítségre szorul, és mivel nincs más választása, éppen annak az erőnek a segítségére szorul, amely néhány évtizeddel ezelőtt cserbenhagyta.

Ezeknek a megfontolásoknak az az eredménye, hogy Magyarországnak (és maguknak a válaszadóknak) nincs más választásuk, mint igent mondani a NATO-ra mint szükséges rosszra, de egyáltalán nem örülnek a csatlakozásnak és nem tölti el büszkeség őket a tagság hatására.

Az Európai Unióval kapcsolatos asszociációk kedvezőbbel a NATO-nál. Ennek okai, hogy

az EU nem katonai szervezet és viszonylag új intézmény, ezért kevésbé köthető össze fájdalmas, negatív történelmi emlékekkel

az EU csatlakozás szimbolikus megerősítése annak a nem új keletű nemzeti törekvésnek, hogy Magyarországot (Kelettel és a Balkánnal szemben) Európához tartozónak ismerjék el

a megbántottság érzéséből fakadó negatív érzelmeket már a NATO-ra vetítették és ily módon megszabadultak tőlük

a Nyugat-Európával kapcsolatos az általános, és a személyes, egyéni tapasztalatok pozitívak, bár senkinek sem voltak konkrét, részlet ismeretei az integráció lehetséges jövőbeni hátrányairól

Bár a válaszadók tudatában voltak az EU csatlakozás azon várható következményének, hogy a belépéssel a magyar szuverenitás valamelyest sérülni fog, de végkövetkeztetésként ezt az árat elfogadhatónak találták.

Bár az ilyen kis létszámú csoportok összehasonlítása nem mindig mutat érvényes képet, próbaképpen érdemes felsorolni azokat a vonásokat, amelyek jellemzőnek mondhatók.

a fehérgyarmati középiskolás korú fiataloknak nem voltak részletes ismeretei sem a NATO-ról, sem az Unióról. Általánosságban uniformizált optimizmus jellemezte ezeket a válaszadókat; fenntartásaik csak a magyar mezőgazdaság jövőjével kapcsolatosan jelentkeztek.

az újságírók beleragadtak "hivatalos" szerepükbe és a két szervezetben való magyar tagság várható kilátásainak kormányzati optimizmusát visszhangozták

a legkritikusabbak az egyetemi hallgatok és a politikailag a múltban és jelenleg aktív középkorú értelmiségiek voltak. Különbség abban mutatkozott a két csoport között, hogy az egyetemi hallgatók sokkal racionálisabbnak mutatkoztak szkeptikus attitűdjeikben. A középkorú válaszadók – elsősorban a NATO-ra – sokkal inkább érzelmeiktől vezérelve reagáltak és Magyarország jövőjét ezekben a szervezetekben jóval sötétebbnek ítélték meg. Ugyanakkor ez a pesszimizmus a tipikus értelmiségi kritikai attitűdnek is betudható, és így részben figyelmen kívül hagyható.

a hazatelepülteket – mint említettük –, egyénileg kérdeztük meg, mert nagyon gyanakvóak voltak egy csoportbeszélgetés iránt. Ennek ellenére Magyarország jövőjét mind a NATO-ban, mind az európai Unióban a lehető legoptimistábban ítélték meg, attitűdjeik időnként meglehetős naivitást mutattak. Egy lehetséges magyarázat erre az a sajátos pszichológiai szituáció, amelyben úgy érzik, hogy feltétlenül optimistának kell lenniük, máskülönben mind a saját, mind a mások szemében következetlennek fognak tűnni.

Érthető módon mind a két szervezetet autokratikusnak jellemezték és egyik sem volt egyértelműen szimpatikus.

a NATO idegen katona és nagyhatalmú politikus

az EU dominánsan női princípiumként az európai országok háztartását felügyeli

 

---