Szociológiai Szemle 1997. 2: 125-141.

Az etnikai hovatartozás reprezentációjában, az etnikai identitás, ill. az etnikai csoport kohéziójának megőrzésében különösen nagy jelentőséget tulajdonít a szakirodalom az anyanyelvnek mint legfontosabb generáló és megtartó erőnek. A nyelv az etnikai hovatartozás objektív dimenziója, legfőbb ismertetőjegye, a "nemzetiségi mivolt lényege", amely az etnikai hovatartozás határát kijelölő szimbolikus dimenzióként is megjelenik (Barth 1969; van den Berghe 1976; Chun 1982; De Vos 1975; Garami-Szántó 1991; Horowitz 1975). A közép-kelet-európai régióban a közös nyelv egyúttal minden nemzetmeghatározás központi magva is (Balázs 1995; Csepeli 1992). A nyelvvel kapcsolatos megállapítások történelmi okokból, valamint a kultúrnemzeti koncepcióból következően nem mentesek az ideológiai konnotációktól, s az objektív dimenziót mindkét esetben átmetszik a többség-kisebbség ellentét szubjektív dimenziói. Ezt a helyzetet tükrözik a külső névadás (labelling) és az önelnevezések viszonya, a másik hátrányos megkülönböztetését szolgáló, a névadó érzelmileg meghatározott hetero- és autosztereotípiái (Csepeli, 1992). Mivel a kisebbség meg-határozása a többség részéről definiált - a megkülönböztetés, helyzetéből adódóan a többség privilégiuma -, a többségi meghatározást a kisebbség is átveszi; ezzel egy időben pedig kiiktatja szótárából saját önelnevezését.

A magyarországi svábok etnikai elnevezése külső névadás eredménye. A 18. század három különböző periódusában Németország egymástól elkülönült földrajzi és nyelvi területeiről bevándorolt telepesek - ritka kivétel - nem éreztek negatív konnotációt a sváb elnevezésben, s mind származásuk, mind anyanyelvük megjelölésére átvették. Ennek valószínűsíthetően az az oka, hogy a sváb nem a német negatív tartalommal telített gúnyos nyelvi változata, mint pl. szlovák-tót, szerb-rác, hanem egy valóságosan létező, Schwaben területéről származó csoport neve, amelynek tagjai a 18. században elsőként érkeztek Magyarország területére és kevés számú telepest maguk mögött hagyva továbbvándoroltak Oroszország felé. A későbbi telepítési hullámokban érkezők a sváb elnevezést olyannyira internalizálták, hogy az anyanyelv használatára azt mondják: svábolnak.

Fishman (1975) etnicitáselméletében a nyelv nem tudatos tényező, kivéve akkor, ha határmegtartó eszközként szerepel. A nem tudatosság alatt azt érti, hogy a nyelv a hétköznapi beszédaktusokban, önmagában nem értékelt, védett, szeretett és megideologizált valami, hanem kommunikációs eszköz. Közép-Kelet-Európában Fishman állítása pontosan az ellenkezőjébe fordult.

A közép-kelet-európai régió nacionalista nemzeteszménye az anyanyelvként és hivatalos nyelvként egyaránt funkcionáló megteremtett irodalmi nyelvet jelölte ki - mondhatjuk napjainkig ható érvénnyel - a nemzeti identitás központi kategóriájának (vö. Kis, 1996). A nemzetté válás időszakában a birodalmi keretek közé kényszerített, állami határokkal nem rendelkező makroetnikumok és a számszerű kisebbségben élő etnikai csoportok számára egyformán anyanyelvük jelentette létezésük, önmeghatározásuk, identitásuk bázisát. A nyelv nem a kommunikáció, a hétköznapi beszédaktusok eszköze, elvesztette nem tudatos jellegét, s fő funkcióin - a tudatos határkijelölés, a határmegtartás és ez által az elválasztás-elválasztódás - betöltésén túl óvni, védeni, szeretni való értékké vált. Az édes anyanyelv egyszerre fedte le a nemzetet és a hazát, s zárta ki belőle a "nemzet testébe ékelődött" (Szabó, 1984/85), nemzetiségnek elnevezett etnikai kisebbségeket (Kis, 1996). Ugyanakkor - mintegy reakcióként, s itt kanyarodunk vissza bevezető mondatainkhoz -, az anyanyelv szükségszerűen a kisebbségi etnikumok önmeghatározásában is központi identitás- és reprezentációs kategóriaként jelent meg. A kisebbségi anyanyelv fontosságát hangsúlyozza az az álláspont, hogy az etnikai identitást a származás kizárólagosan az elődök megtartott nyelvével együtt határozza meg, ill. hogy a nyelv önmagában is identitásképző faktor (Hoóz és mtsai, 1985).

Kutatásomban az alább felsorolt területekre, ill. a kontinuitás-diszkontinuitás feltárásának érdekében a területek történelmi dimenzióra is koncentrálva egy etnikai és kisebbségi nemzeti identitást kutató, 1993-ban elkezdett, s részben még ma is tartó antropológiai terepmunka keretében azt vizsgáltam Dunabogdányban, hogy a ma már minden kétséget kizáróan kétnyelvű, svábul és magyarul egyaránt értő és beszélő etnikai közösségben milyen hatással van a nyelvváltás az etnikai identitás alakulására és igazolhatók-e fenti állítások.

A vizsgálat szempontjai:

- ki mit tart anyanyelvének;

- mi az anyanyelv és a származástudat viszonya;

- sváb versus magyar: ezen belül;

- sváb versus német.

Az adatok gyűjtése részben a tradicionális angolszász antropológia kutatási módszerét követve résztvevő megfigyeléssel, a közösség mindennapi életében való részvétel során folytatott különböző hosszúságú strukturálatlan beszélgetések keretében, és a megfigyelések kontrolljaként, strukturált élet- és családtörténeti valamint tematikus interjúk készítésével történt. Az interjúkészítés kezdetben hólabda módszerrel folyt, a későbbiekben azonban törekedtem arra, hogy lehetőség szerint minden korosztály és társadalmi réteg arányosan képviselve legyen. A dolgozatban leírtak a rövidebb-hosszabb megszakításokkal folytatott kutatás alatt megszólított kb. 5-600 falubeli (a felnőtt sváb lakosság kb. fele) különböző hosszúságú, tartalmú és formájú közlésein, valamint megfigyelt nyelvi reprezentációin és 290 fő család- és élettörténeti valamint tematikus interjúin alapszanak.

A nyelvhasználati szokásokat, ill. a kétnyelvűséget kutatók a vizsgált felnőtt népességet általában három generációs kategóriába sorolják. Általában abból a meggondolásból indulnak ki, hogy a generációk eltérő iskolázottsági viszonyai (Manherz 1977) valamint ebből (is) adódóan a fiatalabb generációk erőteljes felfelé irányuló mobilitási törekvései (Gal 1987) befolyásolják a nyelvhasználati szokások alakulását, ill. a nyelvcsere típusait (Gal 1991). Feltételeztem, hogy ha - mint azt Manherz és Gal bizonyítja -, a nyelvhasználati szokások eltérései idősebb, közép és fiatalabb generációkra bontva írják le az adott népességet, akkor a nyelvhasználat és az etnikai identitás egymásra hatása ugyancsak e három generáció mentén válik szét. Ezért, Manherz életkori határait némiképp kitágítva ugyancsak három generációra osztottam a lakosságot. Az életkori határok azonban nem szilárdak, s a generációk között értelemszerűen előfordulnak átfedések.

Az első generációba a falu legidősebb, 1993-1996 között 60-80 éves lakóit soroltam. Ez az a generáció, amely 1945-öt már felnőttként élte meg, s egyik legfontosabb generációs alapélménye a kitelepítés. A dolgozatban 89 fő (56 nő és 33 férfi) ma már nyugdíjas, döntő többségében egész életében paraszti foglalkozást űző falubeli közléseire támaszkodom. Iskolai végzettségüket tekintve hat elemit vagy általános iskolát végeztek, de akadt köztük érettségizett (6 fő) és diplomás is (2 fő). Hagyományaira támaszkodva ezt a generációt az erős földhözkötöttség jellemzi. Az első generáció szüleit nevezem felmenőknek. A második generációba a kb. 1933-1953 között születetteket, tehát a vizsgálat idején 40-60 éveseket soroltam. E korosztály tagjainak alapélményét a közösség zártságának második világháború utáni folyamatos oldódása és a megnövekedett mobilitási lehetőségek jelentik, és minden kétséget kizáróan ennek következményeképp a nagyfokú átmenetiség állapota jellemzi. A 148 fő (82 nő, 66 férfi) közül 78 fő érettségizett gimnáziumban vagy szakközépiskolában és 31 főnek van diplomája. Ez a generáció iskolázottsága ellenére nem tudott elszakadni a földtől és szabadideje jelentős részét tölti munkával a család szőlőjében vagy gyümölcsösében. A harmadik generációhoz soroltam az 1953-1973 között születetteket, tehát a 20-40 éveseket. 53 fő (29 nő, 24 férfi) közül tízen-ketten rendelkeztek diplomával és harmincnégyen érettségiztek. E korosztály alapélménye az etnikai határok átjárhatósága, és iskoláztatása folytán a magyar nyelv egyértelműen anyanyelvként való elsajátítása. Korábban ez a generáció munkalehetőségek híján eljárt a faluból, a vállalkozási lehetőségek növekedésével azonban lakóhelyén próbál egzisztenciát teremteni magának.

Megfigyeléseim szerint a dunabogdányi svábok teljes beszélő közössége kétnyelvű. Kommunikációs repertoárjában, anyanyelvi szintű ismeretekkel, bár az egyes generációkban nem egyenlő kompetenciával egyszerre van jelen a sváb és a magyar. Az irodalmi németet, a "Hochdeutsch"-ot a németül is tudók az iskolai oktatás keretében tanulták (vö. Komlósi-Knipf 1996, Manherz 1977; Mirk 1995;) és egy németül jól beszélő falubeli véleménye szerint: "de ettől ez még nem lett az anyanyelvünk". A német nyelv iránti érdeklődés változó tendenciát mutat. Míg a hetvenes években jelentkező híján nem tudtak német nyelvtanfolyamokat indítani a faluban, ma, nem utolsósorban a megnövekedett kommunikációs lehetőségek (utazás, külföldi TV csatornák) hatására általános igénnyé kezd válni a német nyelv megfelelő szintű ismerete. Triglossziáról ennek ellenére nem, diglossziáról viszont annál inkább beszélhetünk.

A diglosszia esetét Ferguson ugyanannak a nyelvnek két vagy több változatára érti. Meghatározása értelmében a diglosszia a sváb dialektusok mint nyelvváltozatok és a tőlük "erősen eltérő, nagymértékben szabályozott (grammatikailag gyakran bonyolultabb) föléhelyezett", "egy másik nyelvközösségben létrehozott", "nagyrészt iskolai oktatásban elsajátított" német irodalmi nyelv közötti viszonyt kellene hogy jelentse (1975: 310). A két változat között a nyelvhasználatot, a mindennapi beszédhelyzeteket tekintve a "Hochdeutsch" beszédkészség szintű ismerete hiányában azonban nem jött létre a klasszikus fergusoni diglosszia. Kiss Jenő megállapítása szerint diglossziához hasonló viszony előfordul a kétnyelvűség esetei között is, tehát a diglossziás viszony jellemezheti a kétnyelvűséget is (1995: 234, kiemelés eredetiben).

A beszélt sváb és magyar nyelvek között a kétnyelvűség általánossá válásával ilyen nyelvi helyzettel találkozhatunk Dunabogdányban. A diglossziás viszony tehát nem az iskolai oktatás keretében tanított irodalmi német, a "Hochdeutsch" és Magyarországon kialakult, Dunabogdány esetében a rajnai frank és a dunai bajor nyelvjárások egységesülésével létrejött nyelvszigeti, vagyis regionális szinten nem egységesült sváb településdialektus között áll fenn, hanem a sváb és a magyar között (a német nyelv és a sváb településdialektusok viszonyáról ill. a nyelvszigetekről l. Hutterer 1984, 1986; Manherz 1977). Ezt azért fontos hangsúlyozni, mert a Dunabogdányban tapasztalt diglossziás kétnyelvűség hatással van mind az etnikai, mind a nemzeti identitás alakulására és tartalmára.

Hymes a funkciót szem előtt tartva nem tesz különbséget egy nyelv két változata, vagy két nyelv diglossziás szituációja között: "A társadalmi közelség és a társadalmi távolság különböző módokon juttatható kifejezésre: egyesesetekben egyik nyelvről a másikra való átkapcsolás útján ...máskor ugyanazon nyelv különböző változatait használják erre a célra" (1979: 214). Hymes közelítése értelmében az egynyelvű diglossziához hasonlóan a kétnyelvű helyzetben is vizsgálható, hogy a "funkció, kidolgozottság és értékelés tekintetében milyen munkamegosztás jön létre az egyes nyelvek között" (1979: 215).

Anyanyelvként a családi környezetben elsőnek megtanult, reflexnyelvvé vált nyelvet tarja számon a szakirodalom, (esetünkben ez lenne a sváb), amelyhez utólag társul második nyelvként, akár "az anyanyelvi teljesség szintjéig" (Komlósi-Knipf 1996: 291) megtanult (esetünkben magyar) nyelv. Tapasztalataim szerint az anyanyelvi bevallások csak az első generációban felelnek meg ennek a meghatározásnak. A második generáció esetében és a harmadik generációban gyakorlatilag egyszerre történt a két nyelv elsajátítása, és hogy ki melyik nyelvet tartja anyanyelvének és miért, az generációs eltérésekkel összefüggést mutat a származással és a csoporttagság felvállalásával, ill. a jobban beszélt nyelvvel; tehát érzelmi és gyakorlati dimenziói egyaránt vannak.

A csoportnorma szerint minden olyan személy, akinek felmenői svábok, az maga is sváb származású. Az endogámia megszűnésével a második és a harmadik generációban gyakorta előfordulnak vegyes házasságok, de a közösség, miközben a nem sváb házastársat nem fogadja be, a vegyes házasságokból származó utódokat nem veti ki magából. A származás meghatározása ebben a vonatkozásban gyakorlatilag a folytonosságot és az összetartozást hordozó tradíció kérdése. A származás az egyén felől nézve az ősök felvállalásának és a tradíció tudomásul vételének kérdése, összefüggése az anyanyelvvel és az identitással generációs eltéréseket mutat.

A csoportnorma felől közelítve az etnikai csoporttagság beleszületéssel jön létre, tehát származás kérdése és nem választható. Vállalása, a csoporttal való azonosulás és a csoportlojalitás azonban az egyén szubjektív döntése, egyúttal az etnikai identitás legfontosabb dimenziója. Az egyén szempontjából tehát a csoporttagság identitás (Barth 1996).

A falubeliek emlékezete szerint földműveléssel foglalkozó nagyszüleik nemigen, szüleik viszont értettek annyira magyarul, hogy a legszükségesebb esetekben érintkezni tudtak a magyarokkal, beszélni azonban csak rosszul tudtak és a szavak nyelvtani szabályok nélküli egymás mellé illesztésével, fejezték ki magukat (Pl. "Nincs volt rajta" - Nem volt ott; "A maga te urad?" - A magáé?). A falu határát kevesen lépték át, s a falu határában lévő kőbányában dolgozók számára sem volt szükséges a magyar nyelv magasabb szintű elsajátítására. Megítélésük szerint felmenőik nem nagyon értettek németül, de annyit mindenképpen, amennyire munkájukhoz ez elengedhetetlen volt, pl. kőfejtőként, dolgoztak a kőbányában; magasabb szintű német nyelvtudása azonban csak azoknak - elsősorban férfiaknak - volt, akiket foglalkozásuk Németországhoz, vagy Ausztriához kötött, pl. terménykereskedéssel, vagy szállítással foglalkoztak. A felmenők többsége számára elegendő volt az a német tudás, amit imakönyveik és az igehirdetés nyújtott. Sváb írott nyelv nem lévén a II. világháború előtt elsősorban német nyelvű imakönyveket használtak.

Az első generáció anyanyelvi szocializációját teljes mértékben biztosította a szűkebb családi-rokonsági, valamint a tágabb falukörnyezet, s a legteljesebb természetességgel a svábot nevezték meg anyanyelvüknek. Anyanyelvi jártasságuk tökéletes, nyelvhasználatuk aktív. A nyelvhasználat színterei e generációban a család és az otthon, a rokonság és a szűkebb falukörnyezet. A házastársak svábul beszélnek egymással, s a falu hasonló korú tagjaival is gyakorlatilag sváb az érintkezés nyelve. A fiatalabbakat svábul, de gyakran magyarul szólítják meg, mert a sváb nyelvű válaszadás az őket követő generációkban már nem magától értetődő. A második generációba tartozó gyermekeik még hajlandóak svábul válaszolni, de a unokáikkal magyarul beszélnek.

Számukra a kedveltebb nyelv a sváb. Életükben mindig svábul jelent meg a család, a munka, a gyermekkor, a hagyomány, tehát mindaz, ami múltjukat idézte és múltjukkal kötötte össze őket. A származás meghatározása egybeesett az anyanyelvével. A svábként való önbesorolás, a svábság felvállalása, ill. a sváb etnikai csoporttagság és anyanyelv képezték etnikai identitásuk elemeit, s tökéletes, ellentmondásmentes egységet alkottak. A nyelv mint az etnikai hovatartozás objektív dimenziója valamint a szubjektív dimenzió lefedte egymást.

E generáció azonban minden kétséget kizáróan már kétnyelvűnek mondható. A magyar nyelvet jobbára az elemi iskolába kerülve kezdték elsajátítani. Magyarul beszélve gyakran svábul intonálnak, de ha véletlenül nyelvtani hibát vétenek, nem egyeztetnek, vagy helytelen szórendet használnak, azt azonnal kijavítják. Úgy vélték azonban, hogy svábul azért jobban ki tudják fejezni magukat és saját bevallásuk szerint svábul gondolkodnak, számolnak, veszekszenek vagy káromkodnak.

Ezek a válaszok sváb nyelv melletti érzelmi elkötelezettségnek tulajdoníthatók, mert a két nyelv egyenrangú tudására és a nyelvhasználat szituativitására enged következtetni az a beszédhelyzet, amikor: "úgy szólalok meg, ahogy éppen eszembe jut". Ez a megjegyzés arra utal, hogy a gondolatközlést és a kifejezést éppen legjobban biztosító nyelven szólalnak meg. E célszerűség azonban azt is magában rejti, hogy a beszélő, ha megfelelően akarja kifejezni magát, ezt gyakran már csak a sváb dialektust meghaladó sokkal bővebb magyar szókincs használatával képes megtenni, tehát egyre gyakrabban kényszerül kódváltásra, magyar szavak és kifejezések kölcsönzésére. Ilyen beszédhelyzetek, szituációhoz kötött kódváltások családon belül és kívül egyaránt előfordulnak. A sváb és a magyar nyelv funkciói azonban világosan elkülönülnek. A sváb az érzések, az intimitás, az otthonosság és az összetartozás, a magyar a kényszerítő praktikum nyelve; például kizárólag magyarul beszélnek hivatalos ügyeikben, és a 2. világháborút követő represszió hatására kialakult védekező mechanizmusként idegenek jelenlétében.

Ha feltételezzük, hogy sváb és magyar diglossziához hasonló viszonyában a magyar az E (emelkedett), a sváb pedig a K (közönséges), változatot jelenti (Ferguson 1975: 293-294) és ahogy írja a diglosszia egyik legfontosabb jellemzője az E és a K funkcióinak elkülönülése. A szituációk egyik sorában csak az E változat a megfelelő, míg a másikban csak a K" (1975: 296), akkor az első generáció nyelvhasználatában a helyzet éppen fordított. Az emelkedett nyelv a sváb, és ez a funkciók elkülönülésében (érzelmi vs. gyakorlati) nyilvánul meg. A hagyományokhoz kötődő érzelmileg is átélhető rítusok (pl. sváb esküvő és lakodalom) nyelve is sváb. A sváb nyelv az érzelmi funkciók területén csupán egyetlen vonatkozásban nem képes szerepét betölteni. Ez a vallásgyakorlás, az ima. Hasonlóan szüleikhez, német imakönyvből tanultak imádkozni, s az irodalmi német nyelv elérhető közegét gyakorlatilag számukra is az imakönyv jelenti. A németül imádkozás hagyománya azonban ebben a generációban nem folytatódott töretlenül. Valószínűsíthetően az elmúlt negyven év magyar nyelvű igehirdetése hatására, talán amiatt, hogy német nyelvi ismereteik nélkülözik a mindennapi beszédhez szükséges nyelvi ismereteket, s jobban tudnak magyarul, mint németül, (ebből következően a német nyelv nem is kelthette fel bennük a bensőségesség, az otthonosság érzését), odahaza, bár mindenkinek van német imakönyve is, magukban magyarul imádkoznak. A németségtől való elhatárolódásra utal az az önbesorolás, hogy: "mi svábok vagyunk, nem németek".

A második generáció nem volt egységes annak tekintetében, hogy melyik nyelvet nevezte meg anyanyelvének. Általában a korosztály felső határához közelebb esők a svábot, az alsó határhoz közeledve pedig inkább a magyart választották. A diplomások és az érettségizettek közül kerültek ki azok, akik anyanyelvükként a magyart nevezték meg, vagy magyarnak vallották magukat.

Svábul ez a generáció a magyarral együtt otthon, a családi szocializáció során tanult meg; gyermekkorukban nagyszüleikkel svábul, szüleikkel, testvéreikkel odahaza felváltva svábul és magyarul, de az otthonon kívül, az iskolában vagy egyéb nyilvános helyen mindig magyarul beszéltek. A sváb és a magyar nyelv érzelmi és gyakorlati funkcióinak szétválása területi elkülönülésben is megnyilvánult. A praktikumon túl szerepe volt ebben az őket ért II. világháború utáni repressziónak is, amely egyaránt érintett felnőttet és gyereket.

"Az nem volt kérdés, hogy otthon hogy beszéljünk, de az utcán nem mertünk megszólalni. Az utcán a rendőr csak azért végigverhetett rajtunk, mert svábok vagyunk" - emlékszik vissza egy 56 éves asszony a negyvenes évek végére.

A magukat sváb anyanyelvűnek tartók esetében a származás és a csoporttagság változóit figyelembe véve két alcsoportot képezhetünk.

Az 1/a) csoportban (a megkérdezettek 49 százaléka) az anyanyelv, a származás és a csoporttagság ("sváb származású, sváb anyanyelvű sváb vagyok") konzisztens egységet mutatott és szilárd bázist képzett az etnikai identitás számára. Az első generációhoz hasonlóan az anyanyelv mint az etnikai hovatartozás objektív eleme és a szubjektív dimenzió lefedték egymást és az etnikai identitást meghatározó elemként és a nyelv határjelként funkcionált. A 1/b) csoport tagjai (19 százalék) a sváb anyanyelvi bevallás és a származás felvállalása ellenére magyarnak vallották magukat. Ezt a csoportot erőteljes asszimilációs tendenciák jellemzik, ugyanakkor gyengülő intenzitással, de jelen vannak érzelmileg meghatározott etnikai kötődéseik is. Tipikusan a kettős kötődés állapotában találhatóak, amely válaszaik "igen is meg nem is" jellegéből következően az identitás bizonytalanságára utal.

Az 1/a) csoport sem az életkort, sem a foglalkozást, sem az iskolai végzettséget tekintve nem homogén. Az a közös bennük, hogy érzelmileg erősen kötődnek anyanyelvükhöz. Bár nem tettek különbséget a magyar és a sváb nyelv tudása között, állításaik szerint szívesebben beszélnek svábul, mint magyarul. Ha csak tehetik, svábolnak. "Anyámmal nem is tudok másként beszélni, csak svábul. Így szoktam meg. A kortársaimmal és a férjemmel is, míg élt, svábul beszéltünk. A fiamat is megtanítottuk. Kiskorában a magyar mellett svábul is beszéltünk vele, ért ő jól, de most már nem akar beszélni. Ugye, az iskolában csak magyarul beszéltek, én meg, amikor ki kellett kérdezni, szintén magyarul beszéltem, így aztán valahogy átszoktam" - mesélte egy 57 éves asszony. Gyerekeik által ebben az erős sváb identitással rendelkező csoportban is jelen van a családon belüli magyar nyelv-használat, ami szükségszerűen megosztja az érzelmi terepet a két nyelv között. A magyar már nem csupán a praktikum nyelve, beemelődik az érzelmi dimenzióba, és gyakori kódváltásra kényszerít.

A rendszerváltás után ez a csoport erőteljesen preferálta a magyarral szemben az ismét lehetővé vált német nyelvű igehirdetést, bár hozzá kell tenni, hogy ezt nem nyelvtudása dominálta. Érezvén a sváb nyelv megújulásra való képtelenségét és saját családjukon belül látva-tapasztalva a nyelv háttérbe szorulását, helyettesítő csoportösszetartó erőként a valláson keresztül a német nyelvre (s ezen keresztül a külföldről jövő német támogatásra) szeretnének támaszkodni. Saját és gyermekeik német nyelvtanulását is fontosnak tartják, már csak azért is, mert "különben hogyan beszélnének a németországi unokatestvéreikkel?"

Az 1/b) csoporthoz azok tartoznak, akik a sváb anya-nyelvet és származást nem tagadva, de a csoporttagságot fel nem vállalva magyarnak vallották magukat. Az önmeghatározás ebben az esetben "sváb származású magyar vagyok". Elsősorban érettségizettek, diplomások határozták így meg magukat, de ehhez a 19 százalékot kitevő 28 főhöz szakmunkások is tartoznak. Általánosan jellemző ebben a csoportban a falun kívüli munkavállalás. A svábot mintegy hagyománytiszteletből tartották anyanyelvüknek, és meghatározását összekapcsolták a származásukkal: "A mi családunkban mindenki sváb volt, és mindenkinek sváb az anyanyelve. Most mit mondjak, nekem miért nem az?" - kérdezte egy 43 éves férfi. Voltak, akik azért tartották anyanyelvüknek a svábot, mert: "anyám nyelve is az", vagy: "anyánktól tanultuk azt is", "ezt kaptuk ajándékba". De mentegetőzve azonnal hozzátették: "Igaz persze, hogy magyarul jobban tudok". "Ha eszembe jut valami, az magyarul jut eszembe. ... Persze, én is beszélek az öregekkel svábul. A gyerekeim is tudnak, értenek, de mi velük csak magyarul beszélünk. És én ezt nem is bánom. Inkább tanuljanak meg jól németül vagy angolul" - állította egy diplomás, falun kívül dolgozó 52 éves férfi.

Az ide sorolható egyéneket erőteljes asszimilációs tendenciák jellemzik. A jobban kedvelt és a többet használt nyelv nem az anyanyelvként megnevezett sváb, hanem a magyar volt. Ebben a csoportban a magyar nyelv funkciója a praktikum mellett erős érzelmi bázison alapult.

Az itt tapasztaltak azt mutatják, hogy hiába fedi le egymást a nyelv objektív és szubjektív dimenziója, ha ez nem jár együtt a csoporttagság felvállalásával, elveszti identitás-meghatározó és reprezentáló szerepét. Ez arra enged következtetni, hogy a nyelv önmagában nem identitásképző faktor. A nyelv csak akkor válik az identitáselemmé, ha vállalt csoporttagsággal párosul, a származástudat ehhez szükséges, de nem elégséges feltétel. A sváb nyelv fontosságának csökkenése vagy elvesztése azonban nem jelenti egyúttal az etnikai identitás elvesztését is, csupán a nyelv gyengülő szerepét jelzi. Arra a kérdésre, hogy miért és mennyiben tartják magukat magyarnak, a válaszolók arra hivatkoztak, hogy jobban tudnak, és többet is beszélnek magyarul, mint svábul, magyar állampolgárok, szeretik a magyar kultúrát és azonosulnak vele, vagy hogy ugyanúgy gondolkodnak, mint a magyarok.

Azok, akik a magyart jelölték meg anyanyelvüknek, a származás és csoporttagság változóit figyelembe véve szintén két alcsoportra bonthatók.

A 25 százalékot kitevő 2/a) csoportba azok a kerültek, akik a magyart vallották anyanyelvüknek, de őrizték a sváb származás tudatát és felvállalva a sváb csoporttagságot svábként definiálták magukat. Az életkort tekintve csak 50 év alattiakat találunk ebben a csoportban és elsősorban érettségizettek, és diplomával rendelkezők sorolták be így önmagukat. Arra a helyzet pontos definiálását célzó kérdésre, hogy akkor igaz-e az állítás, hogy "Ön magyar anyanyelvű sváb", megerősítő válaszokat kaptam azzal a megjegyzéssel, hogy a magyar anyanyelv nem jelenti azt, hogy családi körben ne beszélnének svábul. A sváb nyelv funkciója azonban itt is a szülőkkel, idősebb rokonokkal való kapcsolattartásra korlátozódott. Bevallásuk szerint a magyart jobban beszélik, de a jobban kedvelt nyelv kérdése nem mutatatott pozitív eltolódást egyik irányba sem, az érzelmi dimenzióban mind a sváb, mind a magyar nyelv megjelent. A gondolkodás, számolás, a veszekedés, az ima nyelve magyar. A német nyelvhez mint hasznos és megtanulandó nyelvhez viszonyulnak, érzelmi attitűdjeik a német nyelvvel kapcsolatban nincsenek. A gimnáziumban, különböző tanfolyamokon saját maguk is tanultak németül, s gyermekeiket is ösztönzik megtanulására.

Ezekben az esetekben a származás és az anyanyelv elvált egymástól, valamint a nyelv objektív és szubjektív dimenziója nem fedte le egymást. A származás és csoporttagság felvállalása azonban az anyanyelv nélkül is identitásképző faktorként jött számításba.

A 2/b) csoportba soroltak sváb származásukat nem tagadva magyar anyanyelvűnek és magyarnak tartották magukat, tehát nem vállalták fel az etnikai csoporttagságot. Létszámát tekintve ez a csoport a legkisebb, a középgeneráció 7 százalékát sorolhatjuk ide. Ezt a csoportot is erős asszimilációs tendenciák jellemzik, amit a vegyes házasságok a többi csoporthoz képest nagy száma is inspirál. (A 11 főből hétnek falun kívülről érkezett magyar házastársa van.) Tudatosan törekedtek a sváb nyelvhez fűződő szálak gyengítésére, sőt elszakítására, a sváb familiáris funkcióinak kiiktatására, de ennek ellenére még ebben az alcsoportban is előfordult, hogy idősebb szüleikkel, vagy más falubelijeikkel sváboltak. A sváb nyelv érzelmi funkcióit teljesen átvette a magyar. A német nyelvhez való viszonyukat kizárólag a praktikum határozta meg.

A második generáció esetében összefoglalásul megállapítható, hogy az etnikai identitás megőrzésében és reprezentációjában az anyanyelv csupán egy és nem is feltétlenül szükséges faktor, önmagában pedig semmiképpen sem identitásképző elem. A származás az etnikai identitás szilárd eleme és az identitást nem kizárólag az elődök megtartott nyelvével együtt határozza meg. A származás a felvállalt csoporttagsággal együttesen képezi az etnikai hovatartozás és ezzel párhuzamosan az etnikai identitás bázisát, hisz mint korábban Barthra (1996) hivatkozva állítottuk, az identitás csoporttagság kérdése.

A nyelvhasználati szokások nem mutattak semmiféle korrelációt azzal, hogy ki minek tartja magát, illetve, hogy mit nevezett meg anyanyelvének. E generáció minden megkérdezett tagja értett svábul és aktívan vagy passzívan használta is a nyelvet. Különbség inkább a nyelvhasználat gyakoriságában mutatkozott. Mindegyik csoportra elmondható azonban, hogy a sváb nyelv használata életükben teret vesztett és ez a tendencia folytatódik. Itt nem csupán arról van szó, hogy mint kisebbségi nyelv, a sváb alárendelt a többségi magyar nyelvvel szemben, hanem arról is, hogy "a nyelvi impulzusoknak az a csatornája, amely Bécs felől a hazai városokon át az irodalmi nyelvi integráció legfőbb eszköze volt" (Hutterer 1973: 111), a 19. század elején elzáródott és "a társadalmi, gazdasági felemelkedés nyelvi eszközei sorából a hazai német paraszt számára" (Hutterer uo.) a német nyelv kiiktatódott. Ezzel a sváb település-dialektusok elvesztették kapcsolatukat a megújulás forrásával, elestek a nyelvfejlődés lehetőségétől és zárványnyelvvé váltak. Különösen érvényes ez a Dunabogdányban beszélt nyelvszigeti dialektusra, amelynek még a regionális kiegyenlítődésre sem volt esélye. A társadalmi fejlődés során azonban az adott dialektusnak, ha anyanyelvi funkcióit be kívánja tölteni, támaszkodnia kell az irodalmi nyelvre. A sváb dialektusok a német irodalmi nyelvvel való szerves kapcsolat híján képtelenek voltak megújulni.

Az identitás szituacionalista elmélete szerint az identitás és az identitás nyilvánítása szituációhoz kötött és az adott szituációban működtetett operatív identitások a helyzet alakulásának és követelményeinek megfelelően változnak. A sváb nyelv használatában mind a négy megkülönböztetett csoport esetében már a családon belül is megfigyelhető volt a szituatív jelleg és a szituációhoz kötött kódváltás. Abban az anyanyelvi bevallástól és az etnikai csoport felvállalásától függetlenül mindenki egyetértett, hogy a sváb nyelvgyakorlatilag megújulásra alkalmatlan, halott nyelv, amely a falu közéletéből gyakorlatilag kiszorult, és egyre szűkül használata a családon belül is.

A második generáció tagjai egyfajta "nyelvi kettős kötésben" éltek, amelyben természetesen a kötőszálak nem voltak egyforma erősségűek. Az azonban általánosan elmondható, hogy ez a kettős kötés gyengülő tendenciát mutatott és elszakadóban voltak a sváb anyanyelvtől még azok is, akik érzelmileg pozitívan viszonyultak hozzá. Általános volt az a vélemény, hogy az iskolában tanult német nyelv nem, csak a magyar veheti át az anyanyelv szerepét.

Ebben a generációban az etnikai identitás függvényében megfigyelhető a funkciók átrendeződése és a nyelvek közötti presztízskülönbség hierarchiájának megváltozása. A sváb őrzi még és közvetíteni próbálja az intimitás és az együvé tartozás érzését, de egyre inkább csak az idősekkel való kommunikációban kap szerepet. Funkciója a második generációban szinte kizárólag az idősebb családtagokkal és a rokonokkal való kapcsolattartás, ill. az érzelmek kimutatásának szándéka maradt. Susan Gal azt írja: "ahol csökken a funkció és a használat, ott várható a... nyelvi szerkezetek kiesése. Amit nem használnak, ... az nem marad meg" (1991: 72).

A nyelvváltás ill. nyelvvesztés jelensége még inkább szembeötlő a harmadik generációban.

A harmadik generációban tulajdonképpen befejeződött a nyelvváltás. A nyelvváltás ezzel egyidejűleg azonban még nem jelent nyelvvesztést. Anyanyelvüknek ebben a generációban megkérdezettek kizárólag a magyart jelölték meg, de a generáció minden megkérdezett tagja értett, tudott svábul. Elsősorban nagyszüleiktől tanulták a nyelvet, de állításaik szerint mindig többet beszéltek odahaza magyarul, mint svábul. A magyar anyanyelvi szocializáció mellett lehetőség volt ugyan a kisebbségi anyanyelv tökéletes kódelsajátítására, de a sváb anyanyelv funkcióinak szűkülése feleslegessé tette a kódhasználatot. A nyelvhasználat passzívvá vált, s csak nagyszüleik meghallgatására korlátozódik.

A sváb származás ebben a generációban sem kérdőjeleződött meg, de akinek a (a kb. második generációba tartozó) szülei nyelvismerettől és a nyelvhasználattól függetlenül magyarnak vallották magukat, és nem vállalták az etnikai közösséggel való azonosulást, azok ugyancsak magyarnak vallották magukat. Ahol a családot erős etnikai kötődés jellemezte, ott a harmadik generáció tagjai is svábnak vallották magukat. A nyelvtudás ezekben az esetekben sem határozta meg sem a származástudatot, sem az etnikai csoporttagság felvállalását. A harmadik generáció esetében az etnikai hovatartozást meghatározó nyelvi objektív és szubjektív dimenzió egyike sem jelent meg. A harmadik generáció megkérdezett tagjai számára a nyelv kommunikációs eszköz, s nem érzelmi viszonyulás kérdése volt. A jobban beszélt nyelvnek a magyart jelölték meg, és számukra teljesen irreleváns volt a jobban szeretett nyelv kérdése. Esélyegyenlőség, a társadalmi érvényesülés záloga a magyar nyelv ismerete és ebben a vonatkozásban a magyart fontosabbnak ítélték meg. A sváb nyelv számukra szinte teljes mértékben funkciótlanná vált. A megkérdezettek egyike sem akarta gyermekét svábra tanítani. A német nyelvhez való viszonyukat meghatározta, hogy tudása nélkül nem tudtak beszélni kitelepített rokonaik leszármazottaival. A rendszerváltás után egyre több kitelepített rokon érkezett haza, és megnőtt a közös vállalkozások ill. a németekkel való interakció lehetősége. Ennek ellenére igen kevesen tudtak németül, de mindenki tervbe vette a nyelv megtanulását.

Herman és Imre megállapításai jellemzőek a sváb anyanyelv ma tapasztalható használatának helyzetére:

A sváb nyelv amúgy is korlátozott funkcióköreinek szűkülése napjainkban tovább folytatódik. Nyelvi egységesítés, kodifikálás, köznyelvesítés, kiejtési normák és sztenderd írott változat hiányában mára képtelenné vált a megnövekedett kommunikációs igények kielégítésére. Az első generáció beszélőközösségének nyelvi igényeit még kiszolgálta, de a további generációk számára felhasználhatósága már nem áll arányban az igényekkel. A sváb anya-nyelvet azonban az iskolában tanított német nyelvvel nem lehet helyettesíteni. Az anyanyelvi identitás az anyanyelv újratanulásával nem tér vissza (vö. Eperjessy, 1986), már csak azért sem, mert a német soha nem volt e népcsoport anyanyelve, tehát nem lehet újratanulnia.

Törvényszerű-e az, hogy az anyanyelv elvesztésével felbomoljon egy etnikai csoport, megszűnjön kohéziója és szükségszerűen eltűnjön? Dunabogdány példáján azt gondolom, hogy - nem csak nyelvében él az etnikum. Élhet szokásaiban, zenéjében, táncaiban, vallásában, erkölcsiségében, normáiban, lokálpatriotizmusában, történelmi tudatában. A nyelv eltűnésének folyamatát a csoporthoz való tartozás tudata, a hagyományok egy részének sváb nyelvhez való kötődése valamelyest lelassíthatja vagy a nyelvet zárványállapotában konzerválva mint a tradíció nyelvi megjelenítésének eszközét megőrzendő értékként tételezheti, "de egy idő után az identitástudat nem nyelvi területekre kezd támaszkodni..." (Herman-Imre, 1987: 528).

Dunabogdány nyelvében megszűnni látszó sváb közösségének megtartó erejét manapság egyre inkább a kulturális gyökerek jelentik. A svábok kollektív tradícióit, rítusait, ünnepeit ebben a faluban is erodálta hol a modernizáció, hol a politika. A tradicionális sváb ház mára már csak műemlék, tradicionális foglalkozások, speciális ételek, szokások tűntek el, a népviselet, a háztartási és gazdálkodási eszközök pedig bevonultak a Helytörténeti Múzeumba. Számos olyan érték maradt fenn, ami azonban pótolhatja azt a kohéziós hiányt, amit nyelvvesztés folyamata és a felsorolt kultúraelemek eltűnése okozott.

A generációkon keresztül megőrzött és megtartó kulturális tradíciók az átmeneti rítusokhoz és az ünnepekhez, ezen belül is elsősorban a valláshoz, a vallási eseményekhez kapcsolódnak. A tradíció, ill. tudatos, jelenhez igazított felvállalása, a mindennapokba való beépítése az etnikai identitás lényege és a csoportkohézió biztosítéka. A hagyományőrzés az etnikai túlélési stratégia gyakorlatilag egyetlen lehetséges eszköze. Dunabogdányban a csoport túlélését biztosító tradíciók, tradicionális ünnepek elválaszthatatlanok a zenétől és/vagy a tánctól. A faluban mindig is élt (ha a föld alatt is) a mindennapi életbe beleszövődő és az ünnepekhez szervesen kapcsolódó "népi kultúra", amit a falu lakossága soha nem engedett "színpadi folklórrá nemesíteni". A faluban mindig akadt egy-két harmonika és trombita, s mindig akadt, aki játsszon rajtuk. Ma a faluban három fúvószenekar működik. Fúvósok játszanak a templomban a vasárnapi misén, a búcsúkon, a karácsonyi éjféli misén, kísérik a temetést és a házasulandókat a templomig. Az állami ünnepeken fúvósátiratban hangzik fel a magyar himnusz.

A legnagyobb ünnepek a falu templomának és kápolnájának védőszentjeihez kötődő szent ünnepek, búcsúk, amelyeket éjszakáig tartó profán mulatság, sváb-bál követ. A bálokon a falu teljes sváb lakossága részt vesz, itt sramlizene szól. Polkáznak, keringőznek, járják a hupfedlit. Ez a két, búcsúval egybekötött vallási ünnep ismételten átélhetővé teszi etnikai összetartozás érzését és élményét, fontos múltidéző, közösség-összetartó és csoportkohéziós, valamint etnikai identitást erősítő esemény.

Az első generáció tagjai, s a következő generációk mindazon tagjai számára, akik svábnak, a sváb közösséghez tartozónak vallják magukat, - függetlenül anyanyelvi ismereteik szintjétől és a nyelvhasználattól - a zene-hallgatás vagy maga a zenélés és a tánc természetes identitás- és reprezentációs elemként vehető számításba. De azok sem tudják kivonni magukat a kulturális hagyományok érzelmeket hordozó és felkeltő hatása alól, akik származásukat tekintve svábok, de magyarnak vallják magukat. "Mulatni csak sramlizenére tudok, s a polka a kedvenc táncom", vallotta egy magát magyarnak, magyar anyanyelvűnek tartó, nevét magyarosított család sarja.

A kulturális hagyományőrzés, a kulturális reprezentáció az etnikai lét megőrzésének záloga, a csoport túlélési stratégiájának eszköze. A sváb nyelv ebben a folyamatban érzelmi funkcióját megőrizve valószínűleg lassan ugyancsak tradícióvá válik.

A nyelvhasználati szokásokban, mint látható volt, az életkornak is szerepe volt. Az eredeti egynyelvűség állapotából kilépve az első generációt anyanyelv-domináns kétnyelvűség, a másodikat részben kiegyensúlyozott, részben másodnyelv-domináns kétnyelvűség, a harmadikat pedig másodnyelv-domináns kétnyelvűség, tulajdonképpen újfajta egynyelvűség jellemzi.

Az egyes generációk életét életkori szakaszokra bontva összességében elmondható, hogy az első generáció számára az elsajátítás szempontjából az elsődleges nyelv a sváb volt. A második generációra a két nyelv párhuzamos tanulása, majd az iskoláskorba érve a magyar nyelv túlsúlya a jellemző. A harmadik generáció esetében már döntően a magyar nyelv elsajátítása válik elsődlegessé. A sváb nyelv tanítása a nagyszülőkre hárult. A második és harmadik generációban a felnőttkor, a továbbtanulás, és a falun kívüli munkavállalás, más társadalmi elvárások és érvényesülési igények játszottak szerepet a magyar nyelv megerősödésében. Ezekben a generációkban a gyermekek nyelvi szocializációja a magyar köznyelv irányába tolódott el abban az esetben is, ahol mindkét szülő sváb volt, sőt sváb anyanyelvűnek vallotta magát. A magyar nyelvi kompetenciát erősítették a nyelvileg vegyes házasságok is. Azokban a családokban, ahol az egyik házastárs magyar volt (döntően sváb nők házasodtak össze magyar férfiakkal), ott a gyerekek nyelvi szocializációjában nagymértékben háttérbe szorult a sváb nyelv. Kiss szavaival élve következett az a döntő fordulat, amikor a fiatalok az anyanyelvet csak "fölfelé", az idősebbekkel való kommunikációban használják, oldalirányban", egymással beszélve már nem, amiből pedig az következik általában, hogy "lefelé", tehát utódaikkal, gyermekeikkel kommunikálva sem használják anyanyelvüket (1995: 99).

Hutterer (1961) megállapítása szerint az anyanyelvi tudás az idősebbektől a fiatalok felé haladva lefelé haladó, míg a magyar nyelvi kompetencia ehhez képest fordított generációs lépcsőzöttséget mutat. Dunabogdányban a generációs lépcsőzöttség ezen túl az sváb nyelv anyanyelvként való meghatározásában, használatában, valamint az etnikai identitásban betöltött szerepében is megnyilvánul és a fiatalabb generációk felé haladva egyre gyengülő preferenciával rendelkezik. A sváb nyelv használatának szűkülése a már említett alkalmazhatósági problémákon túl a nyelvhasználati helyzetek számának csökkenésével, és az átalakult norma- és elvárásrendszerrel magyarázható.

A sváb anyanyelv tehát csak az első generációban és a második generáció azon tagjainál képezett identitás- és reprezentációs elemet, ahol a származás és a vállalt csoporttagság egybeesett (1/a csoport). A második generáció 1/b csoportjában, az etnikai identitástudatban és reprezentációban a sváb nyelv anyanyelvként való meghatározása és használata nem volt központi kategória. A 2/a és 2/b csoportokra és a teljes harmadik generációra érvényes az az állítás, mely szerint a svábot anyanyelvként már nem is tartják számon.

Az egyén közösségtudatát, önbesorolását az etnikai csoportba, valamint a tradíciókhoz való ragaszkodását az elődök megtartott, ám különböző történelmi és gazdasági, vagy egyéb célszerűségi okokból meg nem tanult, vagy megtanult de nem használt anyanyelve nem határozza meg. Mivel az anyanyelv és a származás már a második generációban is elvált egymástól, nem állítható, hogy az anyanyelv minden esetben etnikai identitásképző faktor, ill. az etnikumhoz való tartozás objektív eleme. A nyelv, amelyet az etnikai hovatartozás és identitás és reprezentáció legfontosabb dimenziójaként tart számon a szakirodalom, a fiatalabb generációk esetében már nem döntő fontosságú. A nyelv elvesztése azonban nem jelenti az etnikai identitásérzés megszűnését is. Mint láthattuk, az identitás a kulturális dimenzióba áttevődve talált magának reprezentációs terepet.

A nyelvváltás 1945 utáni felgyorsulását politikai okok is meghatározták. A sváb nyelvhasználat erős érzelmeket felkorbácsoló tilalma 1945 után, a kizárólagosan magyar nyelven folyó oktatás távlatilag kihalásra ítélték ezt a dialektust. Emellett a nyelvváltást a célszerűség, a többségi társadalomba, annak gazdasági, politikai és bizonyos mértékben a többségi kulturális életébe való beilleszkedés, az abban való részvétel szükségessége és fontossága is determinálta (Mihok 1990), ez pedig az egyén szintjén mindenképpen a többséghez való asszimiláció irányába mutat.

Úgy tűnik, hogy amíg a nyelvváltás a modernizáció következtében a mindennapok gyakorlatában, a profán életben funkciótlanságra ítélt sváb nyelvről való áttérés a magyarra viszonylag gyorsan lezajló folyamat, és a fiatalabb generációknál már nincsenek érzelmi konnotációi, a kultúra, a hagyomány, a folklór területein más mechanizmusok működnek. "Az az identitás, amit az egyén próbál megőrizni, főleg nyelvi megjelenítésre kényszerül" - írja Krappman (1980: 10). Az előrehaladott nyelvi asszimiláció miatt azonban a sváb etnikai identitás nyelvi megjelenítésére nem, vagy csak áttételesen, a kulturális hagyományok megőrzésén és csoportszintű reprezentálásán keresztül kerülhet sor.

A nyelvváltás miatt az etnikai lét megőrzésének, az etnikai identitástudat és a csoportkohézió erősítésének bázisa az erős származástudat és a csoportba való önbesorolás talaján a kollektív kulturális tradíciókra tevődik át és olyan kulturális környezetet teremt, amely szilárd etnikai identitáskeretekre ad esélyt és lehetőséget. A kultúra megtartó, túlélést biztosító ereje azonban csak akkor érvényesülhet, az átörökítés csak akkor lehet sikeres, ha a kultúra elemei szervesen beépülnek az utódgenerációk életébe, funkciójuk van és igényeket, szükségleteket elégítenek ki. A funkciótlan elemeket kiejti az idő, elfelejti a gyakorlat. Minél több átörökített etnikai-kulturális elem szervesül, annál nagyobb az esély az etnikai csoport fennmaradására. A zenei és tánchagyományok átörökítése azért lehetett sikeres, mert a szervesen beépülésük biztosított volt az utódgenerációk életébe is. A nyelvhez kapcsolódó folklór áthagyományozása azonban a nyelvi szocializáció folyamatosságának megszakadásával lehetetlenné tette a beépülést, ezért ebben a faluban nyelvi emlékekre nem vagy alig lehet akadni.

Az etnikai identitás megőrzésének az átörökített etnikai tudás és kultúra-készlet elemeinek funkcionális beépülésén túl további feltétele, hogy az elemkombinációk által kialakított etnikai identitás ne kerüljön ellentétbe az identitáskonstrukció más, nem etnikai identitáselemeivel, s a többség részéről kulturális reprezentációiban, származása és csoporttagsága felvállalásában ne érje se korlátozás, se diszkrimináció.

Eperjessy E. 1986. Adatok a magyarországi nemzetiségek hagyományai és az anyanyelv kölcsönhatásának vizsgálatához. In: Eperjessy E-Krupa A. (szerk.) A III. Békéscsabai Nemzetiségi Néprajzi Konferencia előadásai. Budapest-Békéscsaba: Művelődési Minisztérium Némezetiségi Önálló Főosztálya. 138-146.

Hoóz I.-Kepecs J.-Klinger A. 1985. A Baranya megyében élő nemzetiségek demográfiai helyzete 1980-ban. Pécs: MTA Regionális Kutatások Központja

Hutterer, C.J. 1984. A magyarországi német népcsoport. In: Fodor P.-Kővágó L.-Stark F.-Verseghi Gy. (szerk.) Együtt a nemzetiségekkel. Budapest: Kossuth, 279-289.

Kis J. 1996. Túl a nemzetállamon. In: Beszélő, 3, 28-38. és 4, 24-35.

Komlósi-Knipf, E. 1996. Kétnyelvűség és identitás a magyarországi németek körében. Kisebbségkutatás, 3: 291-292.

A haza mint tér és a történelmi idő hatása a dunabogdányi svábok identitásának alakulására

Kultúra és Közösség IV. (II-III): 89-97. 2000.

"A haza mindig az idegen(ség) ellentétfogalma" (Bausinger 1991: 4), az otthonosságérzés egyik megjelenítője; ott van, ahol az ember jól érzi magát, és amikor átlépi hazafelé a határ, azt mondja: mindenütt jó, de legjobb otthon. A haza élettér és tapasztalati keret, a megélhető, belakott és elsajátított tér, a helyhez való ragaszkodás és földhözkötöttség, a megélt idő, az emlékezetben megőrzött történelem, a kollektív cselekvés. A haza olyan interakciós és kommunikációs tér, amely biztosítja az egyén számára a társadalmi részvétel lehetőségét, s amelyben az egyén tájékozódni tud, kiismeri magát, s az ismerősség okán kialakul otthonosság- és biztonságérzete. A haza az állampolgárság által jogviszony; ami ebben az értelemben nem csupán emocionális, de politikai egyértelműséget, gazdasági és szociális biztonságot is jelent.

A magyar haza a svábok számára a magyarokhoz hasonlóan ugyanúgy a megtapasztalt életút kérdése, a táj és a történelem, valamint a magyarokkal közösen megosztott tér és a közös idő egységének megélése, az életvilág közvetlenül megtapasztalt valósága, elsődleges emocionális vonatkoztatási és értelemorientáló keret, interakciós tapasztalat, áttekinthető mikrokozmosz, a generációkon keresztül átöröklődött viselkedésminták, normák, és az identitás alakulásában közrejátszó magától értetődőségek közege.

A történelem népvándorlások története is. Hol kényszerből, hol szükségből kerekedtek fel a különböző etnikumok, hogy elhagyva eredeti szülőföldjüket másutt keressenek új hazát. A 18. században a túlnépesedett Németországból új otthont kereső svábok telepedtek be Magyarországra, hogy megműveljék a török hódoltság utáni népességpusztulás miatt parlagon maradt magyar földeket. Müller-Guttenbrunn (1904) szerint a Németországot elhagyók nem rendelkeztek semmiféle nemzeti büszkeséggel és összetartozástudattal. Ez a többségében parasztnépesség olyan emberekből állt, "akiknek otthon kevés veszteni-, otthonukon kívül viszont sok nyernivalójuk volt, s nem érzeték magukat szorosan nemzetükhöz tartozónak" (Weber-Kellermann 1986: 117). A kibocsátó kisebb-nagyobb német államok nem jelentettek közös anyaországot, a Német Birodalom képe pedig túlságosan tág és az emlékezetben meg nem őrzött keretet jelentett egy közös szülőhaza területének kijelöléséhez. Magyarországra települve kiszakadtak az otthon terének ismerős közegéből, addigi történelmüket német földön hagyták. A létezés keretének kialakításához azonban az új teret át kellett alakítani. Az identitás egyensúlyának fennmaradásához pedig biztosítani kellett a történelmi idő folytonosságát. Sorsukat, identitásukat az új egzisztencia, az új otthon és az otthonosságérzés megteremtése határozta meg. "Dunai svábokká", "magyarországi németekké" úgy, ahogy ma előttünk állnak, az új falu, az új vidék, az új haza, a magyarokkal közös történelmi sors, a közös interakciós tér alakította őket.

Dunabogdányba 1724-ben érkeztek az első katolikus sváb családok. Főúri telepítés eredményeként ebben az évben mintegy háromszázan telepedtek le Zichy Péter gróf birtokán. A plébánia anyakönyvében rögzített születési, házassági, halálozási adatokkal veszi kezdetét magyarországi írott történelmük. A betelepülők második hulláma 1767-ben érkezett az akkor már királyi birtoknak számító faluba. A legidősebbek emlékezete szerint őseik valahonnan Stuttgart és Ulm környékéről vagy Bajorországból származnak, mások szerint Ausztriából is jöttek bevándorlók, de sem a pontos helységneveket, sem az akkori kibocsátó hercegségek vagy államok nevét nem őrizte meg a kollektív emlékezet.^[59] Feledésbe mentek azok az eredet- és helymítoszok, amelyek a tér és időbeli létezés határait kijelölték volna. Pedig a közös történelmi múltról szóló történetek, legendák, mítoszok a csoportidentitás és a folytonosságképzet szempontjából ugyanolyan fontos szerepet játszanak, mint az önéletrajz az egyén identitásának megalkotásában (Jacobson-Widding 1983). A történelemkonstrukció során létrehozott jelentésuniverzum és narratívák a csoportidentitás nélkülözhetetlen alkotóelemei. Az etnikai és nemzeti identitás emblematikus felmutatásának egyaránt lényeges eleme a mitikus ősök, elődök tetteire való hivatkozás. A történelmi események mitikus megjelenítése, legendákba sűrítése szimbolikus jelentőséggel bír, és lehetőséget biztosít a hazakép megteremtéséhez. A közös emlékeken alapuló történelmi identitás a nemzeti mivolt, a "nationhood" kritériuma a történelmi ősök, a régmúlt dicsőségei, a történelmi narratívák a nemzeti kontinuitás és a nemzeti szerepmegfogalmazások lényeges elemei.

A betelepedés után a svábok magukkal hozott hagyományos csoportosítási, önbesorolási támpontjai az új környezetben természetszerűleg érvényüket vesztették, egy idegen kultúra jelrendszere és tárgyi világa vette körül őket; kontrasztjukban tolerálható és elfogadhatatlan elemek rajzolódtak ki. Ahhoz, hogy ebben a világban eligazodhassanak, szükségszerű volt az "új világ" értelem-összefüggéseinek, jelentéseinek megismerése (vö. Schütz 1974). S hozzá kell tenni, hogy az új hazában a mitikus származástudaton alapuló nyelvi-etnikai kultúrnemzet ideológiája értelmében, amely eleve kizárta a kisebbségi etnikumokat a nemzet testéből és nemzetiségként a nemzettestbe ékelődött idegennek tételezte (Szabó 1984/85), megkülönböztetett kisebbségként kellet önmagukat újra meghatározni.

Mivel azonban ekkor már anyaországuktól távol éltek, sem a német kultúra, sem a német anyanyelv nem válthatott "nemzeti" identitásuk elemévé; az anyanemzet képzete lassan elvált a német anyanyelv és a német nemzeti kultúra tartalmaitól és a haza helyének ideológiai kijelölésétől. Hazára, történelemre, nemzetre minden népnek szüksége van, akár kisebbségben, akár többségben él. Anderson (1991) szerint a haza iránti szeretetből fejlődik ki a nemzeti érzés, a nemzeti összetartozás gondolata. Mit jelent ez a nemzeti érzés? Lojalitást, feltétlen önfeláldozást a hazáért, patriotizmust, a saját ország, saját állam mások elé helyezését (Löfgren 1989b). A hazához fűződő pozitív érzelmi viszony az identitásképződés fontos eleme. A svábok patriotizmusa pedig lehetővé tette, hogy a kirekesztő szándék ellenére a szülőfölddé vált magyar haza szeretetének talaján kisebbségi-etnikai identitásuk mellett egyfajta magyar nemzeti azonosságtudatuk alakuljon ki. A svábok és a magyarok közeledésének, az otthonteremtés szükségességének további okai is voltak.

A többi magyarországi etnikai csoporttól eltérően a betelepedés után a svábok kapcsolataik megszakadtak szülőföldjükkel. A kapcsolattartást a közös határ hiánya is ellehetetlenítette. Közrejátszottak a svábok betelepedési körülményei, a transzmigrációs folyamatok és a nyelvi kiegyenlítődés megszakadt folyamata.

Dunabogdányban svábok anyanyelvének szerepét egy, a modern német nyelv kialakulását megelőző időszakból származó, végső formáját Magyarországon elnyerő, ám regionális kiegyenítődési-egységesülési folyamatában megrekedt két különböző dialektus keveréke, ún. településdialektus tölti be. A társadalmi-kulturális fejlődés során az adott dialektusnak, ha anyanyelvi funkcióit be kívánja tölteni, támaszkodnia kell az irodalmi nyelvre. Dunabogdányban azonban a "svábolás" és a német nyelv használata között nem volt átjárás. Az itt beszélt dialektus nem került szerves kapcsolatba a német irodalmi nyelvvel, ebből következően nem is volt képes e forrásból megújulni. A német nyelv és az anyanyelvként használt dialektus párhuzamos egyidejűségben éltek egymás mellett, de nem hatottak egymásra. A városi német polgárság és iparos réteg polgárosodása és asszimilációja miatt a német földről érkezett különböző társadalmi státusú csoportok között nem voltak sem érintkezési, sem kapcsolódási pontok. Eduard Glatz már 1844-ben megállapította Németországból betelepedett kortársairól, hogy

Ennek ellenére a német polgársággal együtt álltak a magyar forradalom és szabadságharc oldalára 1848-ban. Dunabogdány 200 nemzetőrt állított ki. "A magyar hazafiság érzése ekkor lépi át a városi kereteket, és terjed ki a vidék, így a 18. században betelepült délvidéki németség, a svábság falusi földművelő és iparos tömegeire is" (Bellér 1981: 95).

A svábok magyarországi megtelepedését segítette az is, hogy Németországot is inkább a kelet-európai fejlődési minták, a magyaréhoz közel azonos típusú történelmi fejlődés jellemezték (Szűcs 1983). Ebből következtek a kapcsolattartási formák, metódusok közel azonos mintái. "Még ha két szomszédos falu lakossága egy helyről érkezett is, nyelvük, beszélt dialektusvariánsuk vagy szokásaik általában akkor is eltértek egymástól" (Seewann uo.). A más nyelvjárást beszélő svábok csoportjai között a magyar lett a közvetítő nyelv. A svábok ebből következően etnikailag nem alkottak homogén egységet (uo.), nem alakult ki kollektív etnikai öntudatuk. "Mi sokkal inkább kötődtünk a magyarokhoz, mint más svábokhoz"– állította egy sváb férfi.

Meg kell még említeni továbbá azt a tényt is, hogy a magyar többség nemzeti kategóriájával szemben a sváb kisebbségnek nem voltak saját, a többségétől eltérő, más nemzeti kategóriái, amivel azonosulhatott volna, ezért a köztük lévő konfliktusok "nem eredményeztek kölcsönösen hamis perspektívát" (Csepeli 1992: 75). A német polgárok és a sváb parasztok ezért az államiság hiányát nem saját nemzeti törekvésekkel, hanem a magyar államiság elfogadásában vélték megvalósíthatónak.^[60] Míg a disszimiláció irányába elinduló magyarországi kisebbségek identitásában egyre kevésbé volt helye a magyar államiságnak, addig a németek egyre nagyobb mértékben elfogadták azt ellenére, hogy rájuk nézve is helytálló az a gondolat, mely szerint

Nem szabad figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy a svábok nem alkottak homogén nyelvi-kulturális egységet. Ennek következtében az etnikailag meghatározható összetartozás-tudat a szülőfalu határában a legtöbb esetben véget is ért. A szülőfalu határán "túlmutató kötődések és kapcsolatok magyarok" voltak (Seewann 1992: 304). A svábok a katolikus vallásgyakorlás és a közös történelmi sors vállalásának bázisán mély gyökereket eresztettek a Duna-medencében és a széles együttélési konszenzust alakítottak ki a többséggel az életvezetés, a politikai hovatartozás és a kölcsönös lojalitás területén. Ennek következtében a kelet-közép-európai kultúrnemzetek kisebbségeinek állampolgársági státusához képest a magyarországi svábok helyzete így másként alakult.

A nemzet iránt érzett lojalitás talán a nemzeti identitás egyik legkorábban jelentkező eleme. Kialakulásának közösségi és tudati előzményei vannak (Bibó 1986). Azt a közösségi élményt, amely alapjául szolgálhatott a lojalitás kialakulásának, a polgárosodni szándékozó magyarok és németek közös érdekei, az alattvalóként megélt közös elnyomatás jelentette. A közös problémák megoldását célzó 1848/49-es forradalom és szabadságharc fordulatot hozott a svábok, németek és magyarok közeledésében. A függetlenedési szándék kudarcát magyarok, a németek iparosok, és a sváb parasztok egyformán megszenvedték, s a közös történelmi sors ugyancsak összekovácsoló erőként hatott. A Dunabogdányban hallottak szerint ekkor terjedt el a "wir sind ungarische Schwaben" önelnevezés. És a svábok tudatában állam és haza egységében ekkor jelenhetett meg először – a magyar névvel való azonosulásban és patriotizmusukban manifesztálódó – nemzet iránti lojalitás érzése. Ugyanakkor nyelvi magukra hagyatottságuk, a német nemzeti fejlődésből való kimaradásuk miatt, és ebből eredeztethető "hiányaik" pótlására az új hazában szükségszerűen nem volt más választásuk, mint igénybe venni a magyarországi államiság, majd nemzet születő intézményeit és szimbólumrendszerét. "Már az őseink sem akarták magukat idegennek érezni új hazában, szeretni akarták. Miért is ne akarták volna, hisz otthonuknak választották. És ezért mindent megtettek."- mondta egy értelmiségei fiatal.

Az otthon iránt érzéseket, természetes kötelékeket az ember "nem választja, természetes adottságok" és a hazáért való élet feláldozása "morális nagyság" - állítja Anderson (1991: 143-144). A svábok számára a haza a mai napig választott és választható kategória, de a választott hazáért való önfeláldozás teljesen természetes számukra. Teljesen egyértelmű, hogy hazájuknak az ismerősség és az otthonosság, a kitelepítések idején is bizonyított alternativátlanság okán Magyarországot tartják. Hazaképük nem válik szét a német őshaza és a magyar haza képére. A svábok számára egy haza van s ez generációtól függetlenül egyértelműen Magyarország. A haza az élettörténet része, s az élettörténetek keretét és helyszínét több generációra visszamenően egyértelműen Magyarország jelenti. A svábok életvilága a magyarokkal közösen megosztott Magyarországon konstituálódik. Minél szorosabban kötődik az egyén élete a hazához, annál erősebb kapcsolat alakulhat ki az ott élő többséggel, a többségi kultúrával és identitással. "Mi a szüreti bálra magyar ruhába mentünk táncolni! És én sokkal szebbnek találtam, mint a sváb népviseletet"– mesélte egy asszony második nemzedékből. A hazával összeköthető ideológiák és metaforák – hazaszeretet, hazáért való önfeláldozás, a haza mindenekfelett - Magyarországra vonatkoznak. Ezért úgy érzik, ugyanolyan joguk van Magyarországot hazájuknak nevezni, mint a többségi magyar etnikumnak. A második világháború előtti években az un. "Heimatlieder"-ek voltak hivatva Németországhoz mint hazához kötni a svábokat. Ezek azonban még az első generáció számára sem bírtak olyan erős kötő erővel, hogy az otthonunk elhagyására késztette volna őket. A német haza hívószavait, Heimatstil, Heimatromane, Heimatfilm, stb. vagy nem ismerik, vagy nem kelti fel bennük az otthonosság érzését.

Haza és ország nem vált szét tudatukban. A dunabogdányi svábok esetében a haza kerete nem tágabb az ország kereténél, hanem egybeesik vele, ugyanakkor lefedi a nemzet fogalmát is, amelyen belül patriotizmusuk megnyilvánul. Ezen a kereten belül jelenik meg etnikai csoportjuk múltja, történelme, ami számukra a magyar állam polgáraként megélt időt jelenti. A nemzethez kapcsolódó tematizációik magyar vonatkozásúak. A német anyanemzet saját nyelvéhez és kultúrájához való kötődés számukra nem létező kategóriák. A német nem anyanyelvük, anyanyelvként a Magyarországon kialakult dialektusokat beszélik. A sváb-magyar együttélésből következően előbb kerültek kapcsolatba a magyar nemzeti kultúra elemeivel, mint a német kultúrakonstrukcióval. Az anyanemzet képzete elvált az anyanyelv és a nemzeti kultúra tartalmaitól, illetve a haza helyének kijelölésétől. Nincs sajátos etnikai hazaképük sem, ami az "ősök szülőföldje" fogalmával lenne kijelölhető. "A fiam 56-ban el kart menni. Az apja azt mondta, vagy együtt megyünk, vagy sehogy. Aztán valahogy nem jött össze, talán, mert nem is akartunk elmenni. Nem bántam meg, hogy itt maradtunk, a gondviselés akarta így. Minden ide fűz, hiába születtem én Németországban, hiába sváb az anyanyelvem, hiába vagyok én sváb, de engem az érzelmeim ide fűznek. Azt kell nézni, ki milyen érzelmű. Én könnyezek, ha hallom a himnuszt, nekem Mária ugyanúgy szent. Itt minden követ ismerek, az én hazám itt van Magyarországon. Sváb vagyok, nagyion szeretem a németet, de azért nem élnék ott" – mesélte egy idős asszony.

A svábok nem kevésbé patrióták, mint a magyarok. A legidősebb generáció esetében a patriotizmust meghatározó magyar költészet, próza, zene, képzőművészet sokkal kisebb súllyal van jelen, mint a territóriumhoz kötött hazaszeretet, amihez hűnek kell lenni, aminek a hasznát kell keresni, ahol és amiért meg kell halni, s csak Magyarország az a hely ahol végső nyughelyet lehet találni. A középgeneráció és a legfiatalabbak esetében a patriotizmus gondolat- és érzelemvilágán belül "a haza mindeneke felett" érzése mellett egyre inkább kiegyensúlyozottabbá válik kultúra és territórium viszonya.

A dunabogdányi emberek nem ismerik a nemzetek kialakulásáról szóló elméleteket, nem tudják, hogy a nemzet konstruált valóság (Smith 1986), s arról sincs fogalmuk, hogy a nemzet elképzelt közösség (Anderson 1991). Egyet tudnak, Magyarországon születtek, itt élnek és nem akarnak innen elmenni. Származásukat tekintve svábok, felvállalják az etnikai csoporttagságot, de egyúttal magyar állampolgárként azonosulnak a magyar nemzettel. Haza, nemzet, állampolgárság alkotják nemzetkoncepciójuk pilléreit, amelyet elsősorban a születési hely és az életvitel színtere határoz meg. Németül az iskolában tanultak, ugyanúgy, mint bármilyen más magyar, és magyarul jobban ki tudják magukat fejezni, mint németül. Ország és haza egy, és határai egybeesnek a magyar államéval. Történelmük, múltjuk ebben a keretben játszódott le, jelenük, mindennapi életüknek ez a színtere és jövőjüket is ebben a keretben képzelik el.

A kulturálisan meghatározott nemzetbe egy kulturálisan meghatározott etnikai kisebbség tagjai csak a polgárjogokat, a politikai és a szociális jogokat magában foglaló állampolgárság áthidaló intézményén keresztül és bizonyos a többségével azonos tudáskészlet birtokában illeszkedhetnek be.

Csepeli és Örkény megállapítása szerint

Ez egyúttal azt jelenti, hogy

A magyar állampolgárság a svábok számára nem jelenti a származási és/vagy kulturális különbségek eltűnését, ugyanakkor nem jelenti állampolgárság és nemzetiség konfliktusát sem. A közép-kelet-európai mintától eltérően a svábok számára állampolgárság és nemzettagság egybeesik (vö. Böröcz és Verdery 1994). A nemzettagság legitimálását az idősebb korosztályok szármára nem a származás vagy homogénnek mondott magyar nemzeti kultúrában való osztozás, hanem az állampolgárság biztosítja. Az állampolgárság, a hazakeret hiányt pótol, és lehetőséget teremt számukra egy más kulturális közegbe való beilleszkedésre, érzelmi azonosulásra és tegyük hozzá, asszimilációra. Dunabogdányban magyarnak lenni az állampolgárság, a hazaszeretet kritériumai mellett azt jelenti, hogy "szorgalmas állampolgárai a hazának", "mindig ezért az országért dolgoztak", és "soha sem tettek ellenére", s a kitelepítéskor nem akarták a hazájuknak választott és vallott Magyarországot elhagyni. Saját pozitív etnikai sztereotípiáikat vetítik rá nemzettagságukra is. A svábok döntően állampolgári csoporttagága és nemzethez kötődése a kutatás idején tapasztaltak alapján pontosan ezt támasztja alá. A fiatalabb generációk esetében az állampolgárság mellett a kulturális legitimáció is megjelenik.

"Az, hogy az emberek mennyire kötődnek saját nemzetükhöz, attól is függhet, hogy mennyire ragaszkodnak megszokott környezetükhöz" (Lázár 1996: 21). A dunabogdányiak számára a haza térbeli kiterjedése az ország határán belül a szűkebb falu-környezetet is jelenti, ami a "Heimat" tartalmával azonosítható. A svábok természeti-földrajzi tematizációiban a haza Magyarország, szűkebben véve a szülőfalu, ami után honvágy gyötri őket. Egy internált asszony mesélte: "Amikor engem elvittek Nagykátára, egyszer kértem, hadd jöjjön el hozzám a kisfiam. Megengedték és pont akkor volt a kitelepítés. Elvitték az anyósomat. Ha a gyerek otthon van, őt is elviszik. Talán akkor utánuk mentünk volna, de mi nem akartunk innen elmenni. Amikor később Verpeléten dolgoztunk, még ott is honvágyam volt Dunabogdány után, mit csináltam volna odakinn?" Ez jelenti az ősök szülőföldjéhez való ragaszkodást, nem valami homályos, múltba vesző fiktív származási hely valahol német földön.

A dunabogdányiak nemcsak a hazájuknak elismert Magyarországot, de falujukat sem hagyják el szívesen. Ha generációk szerint vizsgáljuk a kérdést, akkor csupán a helyhez kötődés indokai változnak. Az első generáció tagjai falujukhoz való szoros kötődése a múltban gyökerezik. Azon kívül, hogy még a szomszédos Visegrádon sem értik nyelvüket, itt születtek és itt nőttek fel, itt jártak iskolába, s ami nagyon fontos, szüleik, nagyszüleik sírja a falu temetőjében domborul. Magyarország elhagyása az átélt kitelepítési tragédiák ellenére sem merült fel bennük alternatívaként. Ennek az a magyarázata, hogy a kitelepítetteket Németországban idegenként fogadták, és nagyon nehezen illeszkedtek be a németek tőlük idegen és távoli világába. A második és a harmadik nemzedék Dunabogdányhoz kötődését a neveltetés kedvelt helyszínén túl a saját ház, a szülői támogatás, az ismerős környezet és az is magyarázza, hogy napi ingázással elérhetőek voltak a falun kívüli munkahelyek. Ebből a két generációból munkavállalási okokból már többen választottak falun kívüli lakhelyet, de ezek leginkább a közeli településekre, Szentendrére és Budapestre korlátozódnak. Ennél távolabbra egy-két kivétellel nem költözött senki. Dunabogdány megtartó és visszavonzó falu.

Valamennyi korcsoportot erős, a faluhoz kötődő lokális identitás jellemzi. A kitelepítettek is igyekeznek haza, Dunabogdányba. Hogy mennyire nem érezték anyanemzetüknek a svábok Németországot, ahol magyar cigányoknak nevezték őket, hogy értékként az elvesztett magyar haza jelent meg, arra a kitelepítettek keserű megnyilvánulásaiból lehet következtetni. Mindenki eredeti házát szeretné visszaszerezni, még a falun belül sem akarnak máshová költözni. "A mi házunkat elkobozták. Átköltöztünk innen, mert ezen a helyen állt a régi házunk is, ahol ezt az újat építettük. Mert visszavásároltuk a házunkat. Kemény pénzért visszavettük, nem kellett máshol ház. Mindenki visszavette, aki csak tudta, mindenki ott akarta az életet befejezni, ahol elkezdte – emlékszik egy asszony. Lázár Guy azt állítja, hogy

E megállapítás alapján a magukat nem magyarnak valló svábok Magyarországhoz mint szülőföldhöz és lakóhelyhez való erős ragaszkodásából egyértelműen levonható az a következtetés, hogy – makroszinten a magyar nemzeti keretek fontos identifikációs bázist jelentenek. Ennek azonban a nemzettel összefüggésbe hozott vérségi kötelékeknek semmi köze sincsen.

A hazafelfogások Csepeli (1992: 118) által kidolgozott osztályozása szerint a svábokat "kollektivista-racionális hazafelfogás" jellemzi, amit a szülőfalu mint szűkebb pátria esetében erős érzelmi szálak szőnek át. A svábok hazaszeretete primer affektív és a pragmatikus életértelemre és a cselekvési célokra orientált viszony. A haza megválasztását a betelepedés idején a célszerűség és a racionalitás elve vezérelte. A németek a jobb megélhetés reményében önként telepedtek be a sűrűn lakott Németországból Magyarországra. Választott hazájukban szerzett vagyonuk, biztonság- és elégedettségérzetük növelte lojalitásukat Magyarország iránt. A svábok mindig tudatában voltak és vannak ma is, hogy magyarokénál fejlettebb munkakultúrájukkal, mezőgazdasági technikáikkal hozzájárultak Magyarország jólétéhez és gazdagodásához. Lampland szerint nincs haza föld nélkül és nincs nemzeti szellem vagyon nélkül. A svábok parasztokra ugyanúgy igaz, mint a magyarokra, hogy "a vagyon növeli a patriotizmus érzését. A föld iránti lojalitás egyben a nemzet iránti lojalitást is jelenti" (1994: 301-302). Ennek jele az is, hogy nincs sajátos etnikai-hazaképük, amely az ősük szülőföldje fogalmával lenne kijelölhető, mert az ősök szülőföldje Magyarországon van, Dunabogdányban. A haza mind az itt maradóknak, mind a kitelepítetteknek Magyarországon. Az őshaza elnevezés a kibocsátó országgal szinonim fogalom és nem fűződnek hozzá érzelmek.

A magyarországi sváb kisebbség történelmi tudatának alakulására is "rányomja bélyegét az a történelmi tény, ... hogy bevándorlással került a jelenlegi ország-területre egy olyan korban, amikor népük modern nemzeti tudata még nem alakult ki" (Joó 1988: 41).^[61] A kultúra nacionalizálását (Löfgren 1989a), a modern német irodalmi nyelv megteremtését, az egységes Németország létrehozását, és az egységes államkeretben élő 19. századi német nemzet megszületését nem élhették át. A német nemzeti tudás széleskörű elterjesztésére jóval azután került sor, hogy eredeti származási helyükről elvándoroltak. Nem vettek részt a német népet nemzetté kovácsoló háborúkban, sem a hagyományteremtésben.^[62] Az anyaországból kiszakadt csoportjaik a magyar nyelv és kultúra hatásától megérintve egykori anyanemzetük fejlődésétől nem befolyásoltan önálló és attól eltérő fejlődési utat jártak. Ebből következett, hogy nem rendelkeztek egységes német köz- és irodalmi nyelvvel, egységes nemzeti kultúrával és német nemzeti tudattal. A helyzetet súlyosbította, hogy a betelepülés után az anyaországhoz fűződő kapcsolataik megszakadtak, s miután kimaradtak a német egység kialakulásának történelmi folyamatából és annak minden következményéből, lehetetlenné vált a nyelvi fejlődés és a német kulturális háttér folyamatosságának biztosítása (Hutterer 1961). A svábok etnikai tudatukat illetően megmaradtak azon a fokon, amely "kivándorlásuk idején gondolkodásukat meghatározta" (Weinhold 1981: 727).

Történelmi tudatukat meghatározta továbbá az a tény is, hogy a svábok eltérő időkben és különböző földrajzi, nyelvi területekről - nem egy zárt etnikai egység öntudatával érkeztek. Hozták magukkal saját, a többi betelepülő csoportétól eltérő hagyományaikat, kultúrájukat, vallásukat, szokásaikat és nyelvüket. A sokféle származási hely, a magyarországi területi tagoltság, az eltérő nyelvjárásokkal és kulturális örökséggel jellemezhető nagyfokú heterogenitás megakadályozta a politikai, nyelvi, kulturális egységesülési folyamatok beindulását. A svábokat a történelmi örökségű nyelvi, kulturális és szokásbeli különbségek valamint a földrajzi távolságok egymástól is elválasztották. Nyelvi, kulturális egységesülésben megrekedt csoportjaik között emiatt nem alakult ki az önálló történelmi sorsközösség tudata (Bindorffer 1997).

"A múlt az, ami megteremti a nemzetet, a múlt az, ami igazol..."– írja Hobsbawm (1993: 19). "A múltat tulajdonba kell venni, és a jelen problémáinak megoldása érdekében értelmezni és kihasználni kell" - Fishman 1980: 102). Ez a közösség azonban nem rendelkezett azzal a fontos összetartó, ugyanakkor másoktól elkülönítő erővel, amit a közös történelmi múlt jelent. Nem voltak megjeleníthető történelmi mítoszai, narratívái a kezdetekről, nem volt saját történelemkoncepciója. A sváboknak nem áll rendelkezésükre olyan, a betelepedést megelőző, ám a migrációt követően "végérvényesen elveszett történelmi múlt" (Smith 1986: 175), ami a folytonosságot jelentené, amit fel lehetne eleveníteni, ami iránt nosztalgiát érezhetnének, vagy amivel azonosulni tudnának.

A múltat tehát meg kellett teremteni. Megalkotása olyan projekt, amely során a múlt és a jelen folytonosságát szelektíven megszerkesztett események láncolata alkotja. A történelem vagy a történelmi mitológia megalkotásának identitásképző folyamatában az események és a narratívák jelentésteli univerzummá állnak össze. Akár az egyén, akár a csoport számára a történelem, a történelmi visszatekintés biztos kiinduló pontot nyújtó identitásképző tényező; azok az emberek, embercsoportok, akiknek nincs történelmük, elesnek önmaguk idői elhelyezésének és "a másik számára való önmeghatározás lehetőségétől" (Friedman 1992: 837).

Érzékelve a történelmi múlt hiányát emlékezetből kiesett időt katolicizmusuk által támogatottan jelképesen a lehetséges kezdetekig, Szent István királyig kitágították. Történelem-konstrukciójukban szerepet kapott és a közös kezdetek megtalálását segítette az a Magyarországon megtanult történelmi tény, hogy első királyunk felesége, Gizella bajor származású volt. A mai svábokban ez az örökség nem kelti ugyan a folytonosság érzetét, de a Szent Istváni gondolat mitikus töltete, a historizált államnemzet fikciójának történeti igazolásában való elképzelt részvétel identifikációs keretként szolgált. A katolizált Szent István és a magyar államiságot szimbolizáló Szent Korona tiszteletével egyúttal a magyar államiság részeseivé is váltak. A magyar történelem és a közös sors iránti elkötelezettség jelenik meg abban az emlékműben, amelyet a katolikus templom mellet állítottak fel a különböző csaták, háborúk, forradalmak falubeli elesettjeinek nevével. Az emlékművet Szent István koronájával díszítették.^[63] A sváboknak király és koronaélménye is csak Magyarországon lehetett.

A svábok számára a Magyarországon megélt idő nem más, mint a magyarokkal közösen megélt történelmi sors. Igaz ugyan, hogy a svábok "a nemzeti lét origópontjának kijelölésében", a "vándorlásban, helykeresésben" (Csepeli 1992: 62) nem vettek részt, de a részesei voltak a "rabságnak" (19. század első fele), a szabadságért vívott harcnak (1848, amikor Dunabogdány 200 nemzetőrt állított ki), "a magára találás és az aranykor" korszakának (század utolsó harmada, századforduló), a "hanyatlásnak, romlásnak és bukásnak" (Trianon), majd az újra felemelkedésnek (1955 után). Ez a hazájuk.

Svábok és magyarok kontinuus közös történelme 1945-ben megszakadt.^[64] A svábokat a 2. világháborúban játszott szerepük, "háborús felelősségük" és Volksbund tagságuk miatt kollektív büntetésként internálták, majd kitelepítették. A kitelepítésre kerülők számára nem volt visszaút, örökre megfosztották őket a szülőföldtől., kiszakították a megszokott térből, az idő folytonos vonala szakadozottá vált. "A falubeliek persze maradni akartak. Mindenki próbált mentességet szerezni: igazolásokat gyűjtöttek, hogy nem voltak német katonák, nem léptek be a Volksbundba, ha német anyanyelvűek is, mindig magyarok voltak és magyarok is kívánnak maradni. Voltak, akik megtakarított pénzecskéjükkel próbálták megváltani állampolgárságukat."

Az itthon maradatoktól elvették házaikat. Számukra évekre megállt az idő és a tér is meglehetősen összeszűkült. Az otthon, az élettér elvesztését példázza az alábbi interjúrészlet: "Látnunk kellett, ahogy a mienkbe beülnek az idegenek, át kellett élnünk, hogy bezárják előttünk a saját házuk kapuját, mi meg legfeljebb a melléképületekben húzhattuk meg magukat. A saját földünkön voltunk napszámosok. A krumplit, amit tavasszal magunknak ültetettük, már másnak kellett felszednünk. Elvenni belőle nem volt szabad, aki megtette, megbüntették érte.

Akármelyik esetet nézzük, a sváboknak komoly identitásválsággal kellett szembenézniük. A háború utáni években se Németországban, se Magyarországon nem tudták megválaszolni a "ki vagyok?", "mi vagyok?" kérdést. Németországban nem voltak se svábok, se németek, de még magyarnak se érezhették magukat, amikor cigányoknak nevezték batyuikkal koszosan, törődötten megérkezett csoportjaikat. Egy Magyarországról korábban Németországba kitelepedett asszony így látta a magyarországi németek (Ungarndeutschen) vagy a hazájukból elűzöttek (Heimatvertriebenen) megérkezését: "Mikor 1946 tavaszán megérkeztek az első kitelepítettek, éhesen, piszkosan, az 'igazi' német svábok méltatlankodtak, hogy át kell adniuk nekünk egy szobát, meg kellett osztaniuk a konyhát ezekkel a 'barbár' magyarokkal. Nem is értették egymást, mert mi 'olyan furcsán' beszéltünk" (idézi Bonifert 1997: 100). Az identitásválságban szenvedő magyarországi svábok számára az identitásűrt a német nemzeti identitásnak kellett volna betöltenie. Erre az identitásváltásra azonban a kitelepítettek első generációja sem tudati, sem érzelmi szinten nem állt készen. Hogy mennyire nem sikerült németté faragni a magyarországi svábokat, az a hazatelepülteknél látható.

A haza ugyanis elveszíthető, de nem kicserélhető, érzelmi alapokon nyugvó erőpotenciál, aminek fontosságára leginkább akkor ébred rá az egyén, amikor a magától értetődőségek széttörnek körülötte. A magyar hazához fűződő érzések megnyilvánulásai, a hazaélmény csoportszintű átélése a hazájukat elvesztő kitelepítettek esetében ezért még sokkal nyilvánvalóbbak. "Mi a magyarokkal mindig jobban megértettük egymást, mint a németekkel. Amikor kitelepítettek, mi ott csak magyar cigányok voltunk. Hogy magyarok, az még rendben lett volna, de hogy cigányok! Nem tartottak bennünket németeknek, megtagadtak bennünket. Nem ismertünk mi ott senkit, nem értettünk németül, ők sem értették a mi svábolásunkat" - mesélte egy egykori kitelepített. A haza ellentétes mindennel, ami idegen és távoli. A kitelepítetteknek Németország idegen, távoli és teljesen ismeretlen ország volt; kényszerből, és erős magyar tudattal érkeztek vissza az "őshazába", ahol a németek nem szívesen fogadták vissza "testvéreiket". A kitelepítettek számára óriási csalódást jelentett, hogy "magyar cigányok"-nak nevezték őket, nyelvüket valami érthetetlen zagyvaságnak tartották. Amíg nem tanultak meg németül, kommunikációs problémák is akadályozták a befogadást. A Heimat nem csak azért maradt Magyarországon, a haza elvesztése a 2. világháború után nem csupán azért viselte meg a kitelepítetteket, mert az állampolgárság és a nemzeti hovatartozás esetükben nem esett egybe (vö. Bonomi 1957), nem csak azért, mert minden emlékük Dunabogdányhoz kötődött, mert elvesztették kapcsolataikat családtagjaikkal, rokonaikkal, a hazájukkal, elvették vagyonukat, hanem azért is, mert elvesztették legitimitásukat; az új országban nem számítottak a "haza megbízható polgárainak" (Malkki 1996: 442). A hazátlanság érzése, "a patologikus gyökértelenség" (uo.), a lenézettség morális törést, és tényleges identitásválságot okozott, mert identitáskonstrukciójuk nemzeti elemeinek érzelmi bázisa magyar tematizációjú maradt. Az első generációs kitelepítettek ragaszkodnak magyar identitásukhoz és erősen vonzódnak a magyar hazához és ezen belül is a szülőfaluhoz, Dunabogdányhoz. A magyar nemzeti érzés a kitelepítésben megerősödött, ami erős honvágy és visszatérési vágy formájában jelentkezett. Magyarországon születtek, szüleiket, nagyszüleiket itt temették el őket a falu temetőjében és ők is ide akarnak visszatérni, legalább itt térni örök nyugovóra. Haza, ahol otthonaik voltak, s ahonnan elűzték őket. "Mi svábok, jó magyarok voltunk" – mondta egy kitelepített, akinek leghőbb vágya, hogy megvásárolhassa saját házát, amit két kezével saját maga épített és hazatelepülhessen. Egy hazatelepült a Szózat sorait idézve állította, hogy számukra a nagyvilágon nincsen másutt hely, itt éltek, s itt kell meghalniuk is.

A nemzeti hűség jelképe az anyaföldhöz való ragaszkodás. A nemzeti identitás a többséghez hasonlóan a sváboknál is megragadható a territóriumhoz, a földhöz való ragaszkodásban. Ez a ragaszkodás megnyilvánul a terület megvédésében, békeidőben megművelésében, vagy az utolsó nyughely kiválasztásában.

Az itthon maradottak svábok nem lehettek, mert ahogy egy idős asszony mesélte: "nekünk svábul még lélegezni sem volt szabad", magyarnak nem érezték, de nem is érezhették volna magukat, mert az sem engedték meg nekik. Leginkább csak volksbundisták, szemét fasiszták voltak. Állampolgári jogaiktól megfosztották őket, törvényen kívülre kerültek, akikre "Bármikor ráüthetett a rendőr, csak azért, mert svábok voltak."

Állampolgári jogaikba a 4.364/1949 M.T. sz. rendelet értelmében helyzeték vissza a svábokat és a 84/1950 M.T. sz. rendelettel váltak ismét Magyarország egyenlő jogú állampolgáraivá. A dunabogdányi parasztok téeszesítés szenvedő alanyaiként azonnal ismét részesei lehettek a magyarokéval közös sorsnak. A kontinuitás helyreállt. 1954-ben jelent meg először ismét német nyelvű lap (Freies Leben), s a nemzetiségi politika új irányát jelezve 1955. július 18-án megalakult a Magyarországi Németek Szövetsége, melynek célja, hogy a német nyelvre hivatkozva egységes nemzetiséggé formálja a leginkább a nyelvi dialektusok terminusaiban leírható svábokat. A tájnyelv, ill. a nyelvjárások okozta nehézségeket kiküszöbölendő már 1951-ben megindult, de csak 1955 után kezdett elterjedni a német nyelv iskolai oktatása. Dunabogdányban szülői értekezletet hívtak össze, de még mindig tartó félelmükben alig egy-két család merte kérni a német nyelvoktatást.

A tér egy országnyira tágult, de még sokáig nem merték használni; a kizökkent idő visszazökkent, ha nem is eredeti kerékvágásába.

Bibó I. 1986. Az európai egyensúlyról és békéről. In Uő. Válogatott tanulmányok. I. kötet. Budapest: Magvető. 295-728.

Bellér B. 1981. A magyarországi németek rövid története. Budapest: Magvető.

Bonifert M. (szerk.) 1997. Kitelepítettek és hazatérők. (A dunabogdányi svábok kálváriája). Dunabogdány: Polgármesteri Hivatal.

Böröcz J. – Verdery, K. 1994. Introduction. In Uők. (szerk.) Gender and Nation. East European Politics and Societies. 8(2):1-18.

Jacobson-Widding, A. 1983. Introduction. In Uő. (szerk.) Identity: Personal and Socio-Cultural. Uppsala: Almquest and Wiksell. 1-34.

Lázár G. 1996. A felnőtt lakosság nemzeti identitása a kisebbségekhez való viszony tükrében. In Többség – kisebbség. Tanulmányok a nemzeti tudat témaköréből. Budapest: Osiris - MTA ELTE Kommunikációelméleti Kutatócsoport. 9-115.

Szűcs J. 1983. Vázlat Európa három történeti régiójáról. Budapest: Magvető.

Weber-Kellermann, I. 1986. A "nyelvsziget-néprajz"-ban jelentkező interetnikus viszonyok kérdéséhez. In Kovács E. (szerk.) Néprajzi szöveggyűjtemény II. kötet. Budapest: Tankönyvkiadó. 107-126.

Weinhold, R. 1981. A magyarországi németek nemzetiségi kultúrájának etnográfiai vizsgálatában felmerülő problémák. In Eperjessy E. - Krupa A. (szerk.) II. Békéscsabai Nemzetközi Nemzetiségi Néprajzi Konferencia. Budapest: Művelődési Minisztérium Nemzetiségi Önálló Osztálya. 724-732.

Williams, C. H. 1991. Linguistic Minorities: West-European and Canadian. In Uő. (szerk.) Linguistic Minorities, Society and Territory. Clevedon-Philadelphia-Adelaide: Multilingual Matters Ltd. 1-43.

Gondolatok Gerhard Seewann: Ungarndeutsche und Ethnopolitik. Ausgewählte Aufsätze c. könyve kapcsán

Bp. Osiris-MTA Kisebbségkutató Műhely-Magyarországi Németek Országos Önkormányzata, 2000.

Kisebbségkutatás 4: 751-754. 2002.

Köztudott, hogy a Kárpát-medence évszázados népvándorlás, migráció színtere. Csúcspontját 1699 után, a törökök kivonulásával a Karlócai béke megkötése után érte el, de a következő századokban sem állt le. A nagyobb összefüggő tömbök mellett egy-egy kisebb területen több etnikai csoport is élte mindennapi földműves-kisiparos életét. Az első világháború előtti népvándorlásokat az önkéntesség jellemezte. Az I. világháborút követően az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlása után a nemzetállamok megalakulását követő évtizedekben a migráció tovább folytatódott; önkéntességről azonban ekkor már nem beszélhetünk. A nemzetállamok határain kívül rekedt került kisebbségeket különböző intézkedések, diktátumok hatására kényszerítették lakóhelyük elhagyására. A kisebbségi kérdés a 19. század elejétől, a nemzetek öntudatra ébredésével került Magyarországon a megoldandó politikai kérdések palettájára, s a kisebbségpolitika azóta sem vesztett fontosságából.

Gerhard Seewann német történész az 1960-as évek végétől kutatja, vizsgálja a Kárpát-medencében élő nemzeti kisebbségeket, köztük is elsősorban a svábokat. 1980-as években az irányítása alatt álló müncheni Südost Institut-ban folytatta módszeres kutatásait a multietnikus délkelet-európai országok etnopolitikájáról, interetnikus kapcsolatairól és etnokulturális folyamatairól. 1984-ben Edgar Höchs-el közösen kidolgozta és elindította Deutsche und Magyaren als nationale Minderheiten im Donauraum című nagyszabású projektjét. Ezzel a projekttel kiragadta a kisebbségkutatást a néprajzi kutatások és az egyébként jogos kisebbségi politikai sérelmek állandó ismételgetésének köréből, a kisebbségi történetírást megfosztotta ideologikus jellegétől, és a mai napig ható érvénnyel megteremtette a modern, az etnopolitikai kisebbségkutatás alapjait. Személye jól ismert és elismert Magyarországon, ahol az évek folyamán számos cikke jelent meg magyarul a különböző folyóiratokban.

Az Ungarndeutsche und Ethnopolitik c. könyvének címe utal arra, hogy a kötetben megjelent történelmi megközelítések, elemzések, a németekre koncentráló tanulmányok mellett (II., III. rész.) Seewann jelentős területet szentel a kisebbségpolitika kérdésének a Kárpát-medencében (I. rész). Az I. rész nyitótanulmányában (Ethnopolitik im 20. Jahrhundert) a térség valamennyi kisebbségét figyelembe véve az etnopolitika 20. századi megnyilvánulásainak, többség-kisebbség konfliktusainak kérdését vizsgálja, és felveti az autonómiaproblematikát is. Ez az írás ugyanúgy hozzátartozik annak a 25 év terméséhez, melynek legjelentősebb írásai kaptak helyet ebben a gyűjteményes kötetben. A tanulmányok átfogják a 17. és a 20. század közti időszakot. Ezen belül kiemelten foglalkozik az 1918-1948 között eltelt 30 év történetével, a nemzeti sovinizmussal, a kollektív bűnösség és a kitelepítés problémakörével, valamint a szocializmus korának, az egypártrendszernek nemzetiségpolitikájával. Bemutatja az eredményeket, a mulasztásokat, kitér az identitás alakulásának problematikájára, a német-magyar viszony alakulására és látleletet ad jelenünk kisebbségi mindennapjairól, a kisebbségek rendszerváltás utáni helyzetéről. A kötetben nemzetiségei tipológiát állít fel az egész Kárpát medencére vonatkozóan.

Seewann írásaiból kitűnik, hogy a németek betelepedése után magyarok és a németek történetileg békében éltek egymás mellett. A békességet biztosították a homogén, zárt német vagy német többségű falvak és az endogámia. Ugyanakkor a különböző időkben és a különböző németországi helyszínekről bevándorolt svábok sem nyelvileg, sem kulturálisan nem alkottak homogén egységet; nyelvkiegyenlítődésben megállt településdialektusaiknak köszönhetően, pl. a magyar volt a svábok között a közvetítő nyelv. A magyarokhoz való közeledésben jelentős szerepe volt a közös katolikus vallásnak, a közös történelmi sors megélésének is, valamint annak a ténynek, hogy a nemzetté válás időszakát nem Németországban, hanem Magyarországon élték át, és annak, hogy a svábok írásos történelme a betelepedés utáni időkben Magyarországon kezdődik. A kollektív emlékezet pedig nem őrizte meg az eredeti származás helyszínét, a Mutterland képét. A haza, a Heimat a svábok számára egyértelműen Magyarországot jelentette. Mint Eduard Glatzot idézve Seewann megállapítja: "számukra az anyaország már rég külfölddé vált" (2. fejezet, Die nationalen Minderheiten in Ungarn. Alte und neue Probleme in der jugnen Demokratie, 35. o.).

A 20. század döntő fordulatot hozott a németek életében. Míg a nemzeti ébredés "nagy" nemzetformáló korszakában nem voltak elkülönülési aspirációi, az I. világháborút követően az egyre habsúlyosabbá váló etnikai önszerveződés útjára lépett. A nemzetszocialista népcsoport-politika ennek bázisán tört előre és próbálta meg a magyarországi németeket az egységes német nemzettestbe integrálni. "Az általánosan erős, lokálisan kijegecesedett hazatudatot, amely organikusan összekapcsolódott az érzelmi elemeket is felmutató állampatriotizmussal... a magyar állam iránt érzett lojalitást a 30-as, 40-es években igencsak próbára tették" - írja Seewann ugyancsak a 2. fejezetben (36.o.). A volksbundista népi német mozgalom mellett hiába volt jelen a "Hűség a hazához" mozgalma, a németeket kollektív bűnösnek kikiáltva telepítettek ki mindenkit, akinek a házára, vagyonára szükség volt. A ki- és betelepítések következtében megváltozott a településstruktúra, megszűnt a falvak nemzetiségi homogenitása, sőt ma már 1-2 kisebb települést leszámítva, még a baranyai falvakban sincsenek többségben a svábok. Ez kedvezett a szocializmus korszakát jellemző teljes elmagyarosításnak, amely a németeket is beleértve minden magyarországi kisebbséget érintett. Az egypártrendszer nem vett tudomást sem a kisebbségek létezéséről, sem hovatartozásukról, megtagadta tőlük a kulturális autonómiát és megfosztotta őket etnikai identitás megélésének lehetőségétől. Mint a 3. fejezet (Minderheiten in der ungarischen Innenpolitik 1949-1989/2000) részletesen kifejti, ehhez járult, hogy a polgárosodási tendenciákat is magába foglaló modernizáció, a kizárólagosan magyar nyelvű oktatás és a nemzeti szocializáció hatására a tradicionális etikai-kulturális értékrend felbomlott. Ilyen körülmények között az etnikai tradíció átörökítése megszakadt. A szokások, a hagyományok jelentős része feledésbe merült, az etnikai identitásban pedig mérhetetlen rombolás következett be. Ezek után nem csodálkozhatunk azon, hogy a hetvenes évek legfelsőbb politikai és pártvezetés szintjén kezdeményezett, programmá előírt, etnikai megújulásra felszólító programjai nem keltettek osztatlan sikert. Ezek a programok a megsérült etnikai identitás helyreállítására nem voltak alkalmasak, mert a kisebbségek kultúráját kirakatkultúrává kívánták tenni. S mint Seewann kifejti, a hetvenes évek etnikai folklorizációja, anyanyelv-oktatási intézkedései elsősorban a reciprocitás igényének jegyében születtek. A cél az volt, hogy a környező országok magyarjainak a kormányok ugyanolyan lehetőségeket biztosítsanak, mint amilyet a magyar kormány biztosít az itt élő németeknek, horvátoknak, románoknak, szlovákoknak, stb. Ebben a korszakban a kisebbségek csak felülről szervezett "demokratikus "szövetségek" formájában jeleníthették meg magukat. Tényleges érdekképviselet, önérvényesítő politikai megnyilvánulás az egypártrendszer szűkös keretei között nem bontakozhatott ki. Az "új demokráciában" megváltozott az etnopolitikai diskurzus, amit "robbanásszerűen követtek a kisebbségek csoportképződési folyamatai" (53. o.). A kulturális szokások őrzése mellett a kisebbségek önkormányzataik révén mind helyi mind regionális és országos szinten politikai érdekérvényesítő csoportokként léphettek fel. Ebben a vonatkozásban ismét felveti a reciprocitás kérdését, a magyar állam viszonyát a határán kívüli magyar kisebbségekhez és a határon belüli nemzeti kisebbségekhez. A magyar nemzetiségpolitika alakulást az 50-es évektől napjainkig a 4. fejezet (A magyar nemzetiségi politika mérlege az 50-es évektől napjainkig) magyar nyelven is közzéteszi.

Az első részt az Ungarns Nationalitäten c. fejezet zárja, amelyet Kathrin Sitzler-rel közösen írt. Ebben a fejezetben táblázatokkal jól illusztrálva mutatja be a kisebbségek demográfiai fejlődését, településstruktúráját, szocioökonómiai aspektusait és fejlődési tendenciáit, valamint a nemzetiségi iskolaügyet és a nyelv kérdését.

A II. és a III. részben kizárólag németekkel kapcsolatos történelmi tanulmányokat olvashatunk. Seewann ebben a két részben kisebb korszakokat és eseményeket is mélyebben is elemez, mint pl. a Kathrin Sitzlerrel ugyancsak közösen írt 11. fejezet (Nationalitätenpolitik und Geschichtsschreibung. Zur Reinterpretation der Geschichte der ungarndeutschen Minderheit in den Jahren 1938-1948), vagy 15. fejezet a szerbek Magyarországra migrálásáról, amit úgy ítél meg, mint a 18. századi német betelepedés előfeltételét (Serbische Süd-Nord-Migration in Südosteuropa als Voraussetzung für die deutsche Ansiedlung im 18. Jahrhundert). Szinte valamennyi fejezetben felmerül az identitás problematikája. A 6. fejezetben (Siebenbürger Sachse, Ungarndeutscher, Donauschwabe? Überlegungen zur Identitätsproblematik des Deutschtums in Südosteuropa) történeti elemzésekre támaszkodva megalkotja a régió németségének identitástípusait, köztük a német-magyar, a népi ("völkisch"), és a magyar-német típust. A magyar-német típuson belül további identitásformákat különít el. A kétnyelvűekhez tartoznak a "Hungarus"-ok (A típus) és a "Völkisch"-ek (B típus), az egynyelvűekhez pedig a részben tradícióktól mentes félig magyarok, félig magyar-németek (C típus), és a teljesen tradíció-független, de "német hátterű" magyarok (D típus). A "Hungarus" kettős identitással rendelkezik, hangsúlyozza szubjektív etnikai hovatartozását, ápolja etnikai szokásait és anyanyelvét. A többségi társadalommal "kultúrcsere" és "érdekkiegyenlítődési" kapcsolatokat ápol, és pozitív kritikával viszonyul hozzá. A "Völkisch" etnikai hovatartozásának objektív jellemzőit hangsúlyozza, népi kultúráját és szokásait csoporthoz tartozás kényszerének hatása alatt ápolja. Az anyaországgal való kapcsolatok ápolása prioritást élvez a befogadó többségi társadalommal szemben. A C típusúak csoportjába tartozók identitása diffúz, keverednek bennük az A és a B típus elemei, a kettős identitás tudattalan hordozói. A D típus csak akkor ismeri be magyarországi német származását, ha kényszerítik, ahistorikusan gondolkodik, identitásvesztését a magyar nacionalizmussal kompenzálja, teljes mértékben inkorporálódik a többségi társadalomba (105. o.). A tipológia továbbgondolásra érdemes, hasznos kiinduló pontul szolgálhat további identitástipológiák megalkotásához.

A 7. (Das Ungarndeutschtum 1918-1980) és a magyar nyelvű 8. fejezetben (A magyarországi németek fejlődése, a nyelv és tradíciók őrzésének lehetősége) kerül sor az 1918-1988 közötti időszak érzelemmentes, objektív hangvételű, részletes bemutatására olyan témák elemzésével, mint a sváb parasztok gazdasági helyzete, a német középrétegeket szerepvállalása a disszimiláció folyamatában, a németeket érintő kisebbségi törvénykezés, a németek szervezeteinek létrehozása, kitelepítés, jogfosztottság. területi elhelyezkedés és gazdasági helyezet a 2. világháború után, nyelvi asszimiláció. szocialista kisebbségpolitika. A 9. fejezetben (Ungarische und deutsche Minderheiten im Donau-Karpatenraum 1918-1980. Ein typologischer Vergleich ihrer Entwicklung) Seewann a határon belüli svábok és a határon kívüli magyarok helyzetét hasonlítja össze 1918 és 1980 között. Ilyen témájú összehasonlítást tudomásom szerint nem ismer a szakirodalom. Ebben az összehasonlításban egyszer svábok mit kisebbség viszonyulnak a többségi magyarsághoz, a magyarok mint kisebbség viszonyulnak a befogadó ország. Ebben a viszonyulásban 1919-1939 között közös fejlődési momentumként említi mind a svábok, mind a kisebbségben élő magyarok radikalizálódását (140. o.). A 2. világháború után az üldöztetések hatására mindkét kisebbség identitástudata és a szolidaritásérzése megrendült, s a 40 éves szocialista berendezkedés akadályozta spontán csoportképződési folyamataikat. Mind a svábok mind a határon túli magyarok számára egyetlen alternatíva az etnikai csoport mint társadalmi csoport feloldódása volt a többségben. Az etnikai identitás megélésének lehetősége kizárólag a privát szférában volt lehetséges. Mindkét kisebbség erőteljes, politikailag megfogalmazott és kikényszerített, ám térben, időben, tempójában és intenzitásában eltérő asszimilációnak volt kitéve 146. o.). A kép teljessé tétele érdekében Seewann országonként, az akkori Jugoszláviában, Csehszlovákiában és Romániában is megvizsgálja a magyarok helyzetét. Végül arra a következtetésre jut, hogy a kisebbségi kérdést tekintve kontinuitás van az 1945 előtt, ill. utáni időszak között; sem a 2. világháború előtt sem utána nem oldódott meg annak ellenére, hogy mind a négy ország úgy gondolta, az internacionalista szocializmus felépítésével a kérdés magától megoldást nyer (145. o.). A 10. fejezet A Kárpát-medencei német és magyar kisebbségének tipológiai összehasonlítása 1918-1980 c. fejezetben a németül nem tudók is hozzáférhetnek ehhez a nagyon fontos íráshoz.

A kötet III. részében a 12. fejezetben brit forrásanyagon mutatja be a kitelepítés Postdam előtti és utáni folyamatát (Britische Quellen zum Vertreibungsprozeß vor und nach Potsdam), a 13. fejezetben irodalmi példákra hivatkozva elemzi a magyarországi németség helyzetét (Das Ungarndeutschtum der Zwischenkregszeit im Spiegel der Iinternationale Nachkriegsliteratur), a 14. fejezetben pedig megismertet a Mercy-Argenteau grófok családtörténetével (Zur Famileiengeschichte der Grafen Mercy und Mercy-Argenteau).

Összefoglalva elmondhatjuk, nagyon értékes, alapos, sokszínű kötet látott napvilágot. Számos tanulmányát kötelező olvasmányként ajánlom a német szakos egyetemistáknak, a történészeknek, a kisebbségkutatóknak - és minden magát németnek, vagy német anyanyelvűnek valló magyar állampolgárnak. Csak azt sajnálom, hogy a kötet 15 tanulmányából tizenkettőt csak azok olvashatnak el, akik értenek németül. A tanulmányok ugyanis a történelem iránt érdeklődő szélesebb olvasóközönség érdeklődésére is számot tarthatnak. Bár a könyv különböző időszakokban született tanulmányokból áll össze, akárha egy kötet fejezetei lennének, homogén egységes egészet alkotnak. Minden tanulmányhoz bőséges jegyzetapparátus járul, s ahol szükséges, táblázatok segítik a tájékozódást.

Asszimiláció és tradícióápolás összehasonlító elemzése két a magyarországi német faluban

2001-ben kutatást kezdtem több magyarországi német településen. Kutatásom célja, hogy megvizsgáljam, milyen hatással van a földrajzi-etnodemográfiai^[65] környezet, az egyes településeken belüli nemzetiségi kisebbségi vagy többségi lét az asszimiláció, és a tradícióápolás alakulására, valamint az etnikai identitás reprezentációjára. Az összehasonlító elemzés eredményeképp szeretnék - ha erre a kutatási eredmények lehetőséget kínálnak -, egy tipológiasort felállítani. Kutatásom hipotézise, hogy az etnikai identitás nyilvánítása nem az asszimiláció fokától, hanem annak formájától függ, amelyre természetesen hatást gyakorol a nagyvárosoktól való távolság, a környező települések etnikai összetétele, valamint a településeken belüli etnikai csoportok közötti interakciós minták.

Tanulmányomban két sváb faluban, Dunabogdányban (Pest megye), és Nagynyárádon (Baranya megye) végzett eddigi terepmunkám tapasztalatait foglalom össze, melyeket a tradíciók, a szokások, a hagyományos normarendszer jelenlegi helyzetéről, az asszimiláció^[66] jelenlegi helyzetéről, az interetnikus kapcsolatokról és a nemzeti identitásról szereztem.

A két falu földrajzi elhelyezkedése nagymértékben meghatározza az asszimiláció fokát, a kulturális örökség megőrzését és áthagyományozódását. Dunabogdány Budapesttől északi irányban 30 kilométerre felé fekszik, Nagynyárád Mohácstól 12 kilométerre, nyugatra található. A legközelebbi nagyobb település az 5 km-re fekvő Bóly. A II. világháború előtt Nagynyárádon kizárólag katolikus svábok laktak, míg Dunabogdányban a többségben lévő katolikus svábok és a falubeli kisebbségek képező református magyarok élték a maguk elkülönült életét. A háborút követően, ha különböző mértékben is, de végbement a svábok egy részének kitelepítése és mindkét faluba megérkeztek a felvidéki telepesek. Nagynyárádon ezen kívül még Magyarország különböző településeiről, valamint Jugoszláviából menekült bukovinai székelyek is beköltöztek a svábok házaiba. Ennek ellenére mind a két faluban többséget alkotnak a svábok, Dunabogdányban a lakosság megítélése szerint arányuk 75 százalék körül, Nagynyárádon pedig 85-90 százalék körül mozog.^[67]

Dunabogdányban az őslakosság földműveléssel, bortermeléssel foglalkozott. A ház körüli kerteket itt is művelik. A saját borát itt is sok sváb maga készíti. Állattartással kevesen foglalkoznak. Értelmiségi munkahely a faluban nem sok akad, de a környező városok, Szentendre, Visegrád, Esztergom, Budapest közelsége áthidalják ezt a problémát. A kedvező dunakanyari fekvés, a városok közelsége, a fejlett infrastruktúra megkönnyíti a vállalkozások működését is. Budapestre óránként, csúcsidőben 20-30 percenként jár a busz. Dunabogdányban van patika, orvos, művelődési ház, falumúzeum. Az itteni svábok katolikusok. A falunak erős lakosságmegtartó ereje van. A lakosság életkor szerint kiegyenlített.^[68] Sem az óvodát, sem az iskolát nem fenyegeti a bezárás veszélye. Az itt élő svábok katolikusok, az eredeti magyar őslakosság pedig a református hitet követi. A lakosság többnyire eljár a faluból, a földművelés, szőlőtermesztés és borkészítés szabadidős tevékenységgé vált. Nagyon sok a vállalkozó, iparban, szolgáltatásban egyaránt. A falu Pest megye sváb tömbjétől viszonylag távol, nagyobbrészt magyarlakta települések karéjában helyezkedik el. A szomszédos Visegrád az egyetlen település a közelben, ahol, ha kis számban is, de élnek svábok.^[69]

Nagynyárádot Moháccsal naponta két buszjárat köti össze, ahonnan Pécs és Bóly felé átszállással lehet továbbutazni. A térségben Mohácsot leszámítva gyakorlatilag egyetlen munkalehetőség van, a Bólyi Mezőgazdasági Kombinát. A falubeliek tradicionálisan mezőgazdasággal foglalkoznak. Minden ház mögött óriási kert húzódik. Aki teheti, ma is műveli a földjét. Sokuknak szőlője és borpincéje is van. Sertést mindenki tart az év végi vágásra. Van, aki szarvasmarhát is tart és tejeladásból, sajt, túró készítéséből él. A falu elöregedőben van, lakói döntő többségében nyugdíjasok, csekély számban vállalkozók, 18-an dolgoznak a falu iskolájában, óvodájában, ill. a községházán. A közlekedés nehézségei miatt és munkalehetőségek híján kevesen ingáznak a környékbeli települések között. Az óvodába kevés gyerek jár, az iskola tanulói létszáma is egyre csökken. A faluból szívesen települnek át a szomszédos Sátorhelyre, ahol szintén van nemzetiségi nyelvoktatás. A faluban van orvos, patika, művelődési ház, és a közélet fontos színtere a katolikus templom. A falu teljes lakossága katolikus, más felekezet nem létezik a faluban. A környező falvak lakosságának etnikai összetétele általában fele-fele arányban oszlik meg svábok és magyarok között. A szomszédos sváb falvak lakói az átházasodások, a közös munkahely, a térség németségének egészét átfogó kulturális rendezvények, bálok, énekkari találkozók, rendezvények révén jól ismerik egymást.

A II. világháború előtt Nagynyárádon kizárólag katolikus svábok laktak, míg Dunabogdányban a többségben lévő katolikus svábok és a falubeli kisebbségek képező református magyarok élték a maguk elkülönült életét. A háborút követően, ha különböző mértékben is, de végbement a svábok egy részének kitelepítése és mindkét faluba megérkeztek a felvidéki telepesek. Nagynyárádra ezen kívül még Magyarország különböző településeiről, valamint Jugoszláviából menekült bukovinai székelyek is érkeztek magyarok a svábok házaiba. Ennek ellenére mind a két faluban többséget alkotnak a svábok, Dunabogdányban a lakosság megítélése szerint arányuk 75 százalék körül, Nagynyárádon pedig 85-90 százalék körül mozog.^[70]

Eltérő mértékben ugyan, de mind a két faluban fellelhető a kettős identitás jelensége, mind a két falu kétnyelvű és kétkultúrájú. A svábok úgy gondolják mind a két helyen, hogy eredetüket, szokásaikat, nyelvüket meg nem tagadva részesei a magyar kultúrának is, itteni születésük, a hazához való hűségük, magyar állampolgárságuk révén pedig magyarok is. A svábok az asszimilációs kihívások és kényszerek állampolgárságukban és hazaszeretetükben megnyilvánuló magyarságukat nem tagadva svábok, németek akarnak maradni. Annak ellenére, hogy erőteljes mind a nyelvi, mind a kulturális asszimiláció, mind a két falu sváb lakossága erőteljesen törekszik az etnikai túlélésre. Az etnikai kultúrát azonban mind a két faluban kikezdte az idő, a modernizáció, és egyre nagyobb árnyékot vett az etnikai kultúrára az asszimiláció. Természetesen ezt az egysíkú képet a generációs vizsgálatok némiképp árnyalják. Az egyéni szintű asszimiláció mind a két faluban generációsan lépcsőzött, a fiatalabb generációk felé az asszimiláció foka erőteljesen nő. Csoportszinten mind a két falu őrizni kívánja hagyományait, s ebben a hagyományőrzésben a középgeneráció vezetésével idősek, fiatalok egyaránt részt vesznek.

A tradíció eszmék és cselekvések normatív modellje, amelyre az egyén a közösségben való tanulás útján tesz szert. Elődeink által kidolgozottan fogadjuk el, s intézményesülve megkérdőjelezhetetlen szokásokként jelennek meg életünkben. A tradíció ápolása, generációs átörökítése fontos túlélési stratégiai elem az etnikai kultúra és identitás megőrzésében és átörökítésében. Segít ellenállni az egyre nagyobb teret hódító asszimilációnak, segít megőrizni az etnikai identitást. Ha abból indulunk ki, hogy az etnikai identitás múltba ágyazott (De Vos 1985) és a csoport túlélésének forgatókönyve (Connerton 1990), akkor éppen a tradíciók jelentik azt a területet, ahol túlélési stratégiák a leginkább megközelíthetők és megragadhatók. Az etnikai kultúrát hagyomány és múltba ágyazottsága miatt gyakran a folklorizációval azonosítják és statikusnak, konzervatívnak ítélve a kulturális archaizmusok, reliktumok tárházának tartják, holott az etnikai kultúrát sem kerülik el a változási folyamatok. Az etnikai kultúrának múltba ágyazott diakron dimenziója mellett egyúttal szinkron dimenziója is van. Diakron dimenziója tartalmazza a kollektív emlékezetben megőrzött múltat idéző tradíciókat. A szinkron dimenzió pedig maga a hagyományok reprezentációja. A fiatalabb generációkat a tradíció köti őseik kultúrájához, szokásaihoz, csak ezek manifesztálásán keresztül élhetik át etnikai mivoltukat.

A tradíció megmaradása és hagyományőrzés intenzitása nem minden településen egyforma. A hagyományápolás, a hagyományok átadásának módszerei, a működtetett túlélési stratégiák függnek attól, hogy a település a centrumban, vagy ahhoz közel, illetve, hogy a periférián helyezkedik-e el. A centrum vonzáskörében sokkal erősebben, nagyobb kényszerítőbb erővel jelenik meg az asszimiláció, mint a periférián. Ez vonatkozik a gordoni-i asszimilációs folyamat lépcsőfokai (Gordon 1966) közül azokra, amelyek az asszimilálódó kisebbség felől közelítenek a kérdéshez, tehát az akkulturációra, a strukturális és a maritális valamint az identifikációs asszimilációra.

Park és Burgess meghatározása szerint

A 2. világháború után a modernizáció következtében a sváb falvak zártsága is felbomlott és nem tudtak ellenállni a mobilizációnak, az iparosításnak, téeszesítésnek. A világ gyökeresen átalakult, az etnikai kultúra visszaszorult, sőt kiszorult a családok életéből. Egyre gyakoribbá váltak a vegyes házasságok. Életük nem sokban különbözött a többségi magyarokétól. Népviseletüket többnyire levetették^[71] vályogból épült hosszú sváb házaik helyett "modern sátortetőst" építettek^[72] s berendezték a kapható bútorzattal. Festett bútoraik, használati tárgyaik múzeumi tárgyakká változtak. A kitelepítés megrázó évei után ugyanazt a sorsot élték, ugyanazt a kenyeret ették, ugyanannak a TSZ rendszernek lettek tagjai, mint a magyarok. Nemhiába mondja Seewann, hogy a magyarországi németek "saját profil és saját nyelv nélküli kisebbséget" képeznek, és "az asszimiláció előrehaladott stádiumában találhatók" (1992: 304). Az amúgy is előrehaladott asszimiláció ellen a svábok különböző stratégiák kidolgozásával és működtetésével küzdenek. A modernizáció és az asszimiláció hatásai miatt kimerülő félben lévő belső tartalékok utánpótlása érdekében elsősorban a kibocsátó nemzettel eredetileg megszakadt kulturális és nyelvi a kapcsolatok újjáélesztésére támaszkodhatnak.

A 18. században érkező magyarországi németek telepesek, "kolonisták" leszármazottainak legnagyobb többsége svábnak nevezi mind magát, mind anyanyelvét.^[73] Dunabogdányban mind az anyanyelv, mind a származás, ill. a csoporttagság megnevezésére a svábot használták, s csak az 1990-es évek vége felé a fiatalok körében terjedt el egyre inkább a német népnév. Nagynyárádon a svábot és a németet generációtól függetlenül mind a származás és a csoporttagság meghatározására, mind az anyanyelvre felváltva használják, de sokkal többször hangzik el a német, mint a sváb elnevezés. Ennek ellenére a nagynyárádiak nyelve sem az irodalmi német, de kétségtelen, hogy jobban hasonlít hozzá, mint a dunabogdányi nyelvjárás. Mindkét falura jellemző, hogy a falu nevét csak részlegesen fordítják le németre - Bogdan an der Donau és Grossnaarad - és a közbeszédben soha nem említik másként, mint magyarul.

A falun kívül a svábság felvállalása ugyancsak összefüggésbe hozható az etnikai környezettel. A legidősebbek Dunabogdányban a falun kívül nem szívesen említenénk meg, hogy svábok, ez Nagynyárádon senkinek sem jutna eszébe. Dunabogdányban a középgeneráció tagjai, akik többségükben a környezőtelepüléseken vagy Budapesten dolgoznak, azt állítják, hogy szülőfalujukon kívül senkit sem érdekel, hogy ők svábok-e vagy sem; a falun kívüli élet magyar sztenderdek szerint folyik. A nagynyárádi második generáció szintén teljes egyöntetűséggel vallja magát svábnak, és döntő többségük anyanyelvének is a svábot adja meg annak ellenére, hogy sokan magyarul jobban tudnak, mint svábul. A dunabogdányiak számára a közvetítő nyelv más sváb anyanyelvű csoportok felé történetileg a magyar volt. Ezzel szemben Nagynyárádon a sváb falvak karéjában a falun kívül is számon tartják ki a sváb. A közvetítő nyelvként, még ha a településdialektusok kiejtési szabályai és egyes szavak használati szokásai eltérőek voltak is, a svábot használták. A harmadik generációból Dunabogdányban minden megkérdezett magyarnak és magyar anyanyelvűnek vallotta magát, míg a baranyai faluban előfordult, hogy a magyar anyanyelvűség mellett a legfiatalabb megkérdezettek is németnek vallották magukat.

Az etnikai identitás és kultúra egyik legfontosabb eleme az anyanyelv. Mindkét faluban tudatos tényező, hogy etnikai mivoltuk lényege a sváb nyelv használata. Ugyanakkor a legnagyobb különbséget a két település között a nyelvhasználati szokásokban fedezhetjük fel.

Dunabogdányban ez a nyelvi tudatosság azonban csak az első generációra terjed ki, míg Nagynyárádon a második generációt is magában foglalja. Ugyanakkor mindkét falura jellemző, hogy az anyanyelvhasználat generációs lépcsőzöttséget mutat és a nyelv mint az etnikai csoport határának kijelölője a fiatalabb generáció felé csökkenő fontosságot mutat (vö. Hutterer 1961).

A nyelvi asszimiláció Dunabogdányban nagyon előrehaladott, a falura a másodnyelv domináns kétnyelvűség a jellemző (vö. Kiss 1995). Az utcán alig lehet sváb szót hallani, az önkormányzatban csak magyarul lehet ügyeket intézni. A sváb teljes mértékben visszaszorult a családba, ahol azonban sok esetben már a középgeneráció esetében sem tudja anyanyelvi funkcióit betölteni. Dunabogdányban inkább már csak a múltat idézi, Nagynyárádon mindennap tapasztalható valóság. Ebből következően ebben a faluban a nyelvhasználat differenciáltabb képet mutat. A svábolás általános az első generáció tagjai között, de az utcán, postán, buszon még a középgeneráció is svábul beszél. Az önkormányzatban svábul is lehet ügyeket intézni. Az itt élő svábok sokkal inkább németnek nevezik magukat, s anyanyelvükként sem a svábot, hanem a németet jelölik meg. Az irodalmi nyelvet mindenki érti, beszélniük pedig nem szükséges, mert a helyi nyelvjárás nagyon hasonlít hozzá. A faluban telket, házat vásárló németekkel könnyen megértik egymást. Egy itt lakó német férfi szerint nekik nem is kell megtanulniuk magyarul, mert mindenki érti a nyelvüket.

Tapasztalataim szerint a nyelvváltás folyamatában Nagynyárádon az első és a második generáció mind a két nyelvet igyekszik egyforma kompetenciával felruházni. A harmadik generáció számára azonban itt is "nagyanyanyelv' a sváb (vö. Győri-Nagy 1985). Abban mind a két falu egységes, hogy az unokák, bár értik nagyszüleik nyelvét, magyarul válaszolnak.

A nyelv egyértelmű határkijelölő funkciót tölt be Nagynyárádon, míg Dunabogdányban ezt a szerepet a sváb kultúra, közte is elsősorban a zene és a tánc vette át (Bindorffer 1997, 1998).

A legidősebbek számára a sváb nyelv használata Nagynyárádon természetes egységben áll mindennapjaikkal, ünnepeikkel. Németül gondolkodnak, a házastársak egymás között kizárólag németül beszélnek. Ez a generáció abban az időben járt iskolába az 1940-es években, amikor az oktatás német nyelven folyt. Az első generáció mindenütt anyanyelvét használja. Ügyeit svábul intézheti az Önkormányzatnál, postán, boltban. Mivel az orvos magyar, vele magyarul beszélnek. A sváb nyelv nem vonult ki még a közéletből. Dunabogdányban szintén volt lehetőség a német nyelvű oktatásra, de a szülők inkább a magyar nyelvet preferálták. Úgy gondolták, Budapest környezetében elengedhetetlen a magyar nyelv elfogadható szintű ismerete. Ennek ellenére az első generáció itt is a svábot tartja anyanyelvének, de már családon belüli használata sem olyan egyértelmű, mint a baranyai településen. Nagynyárádon a sváb anyanyelv nem csak az otthon, az intimitás, a múlthoz kötő kapocs nyelve, hanem a jelen, a faluközösség és a nyilvánosság nyelve is. Dunabogdányban a sváb már kivonult a faluközösség mindennapi életének színteréről és visszaszorult a családi és a rokonsági keretek közé. Nyárádon az első generáció magyarul sokkal rosszabbul beszél, mint Dunabogdányban, ahol nagyon gyakori a kódváltás, a magyar és a sváb párhuzamos és egyenrangú használata. Ebből következik, hogy Nyárádon a sváb nyelv funkciója és presztízse nem vált el egymástól, míg Bogdányban funkció és presztízs tekintetében egyértelmű különbözés tapasztalható. Nyárádon a svábnak még van funkciója, ha hiányosan is, de az itt élők számára be tudja tölteni anyanyelvi funkcióit, így presztízse nagy. Nagynyárádon többször hallottam idős asszonyoktól, hogy magyarul nem is tudják pontosan kifejezni magukat. Bogdányban a nyelvszigeti helyzetben lévő településdialektus már az első generáció esetében sem tudja minden esetben anyanyelvi feladatát betölteni. Funkcióköre beszűkült, presztízse ennek következtében csökkenőben van.

A nyelvhasználat különbségeit befolyásolja többek között az is, hogy a dunabogdányi rajnai frank és dunai bajor nyelvjárás keverék zárványnyelv, melynek az idők folyamán semmilyen kapcsolata nem volt az irodalmi némettel, s ebből a forrásból nem tudott megújulni. A nyárádiak hesseni nyelvjárása sokkal inkább hasonlít az irodalmi németre. Ennek ellenére Nyárádon sem alakult ki diglossziás viszony a sváb és az irodalmi német között. Mint Dunabogdányban, itt a magyar és a sváb között áll fenn a diglossziás kétnyelvűség, bár a svábul beszélő első generáció tagjai között sokkal ritkább a kódváltás. A második generáció tagjai számára Nyárádon több alkalom nyílik a sváb anyanyelv használatára és itt élnek is vele.

A harmadik generáció mindkét faluban ért de nagyon ritkán beszél svábul. Magyar a presztízs és a jobban beszélt nyelv. Értenek svábul, de a passzív bilingizmus jelensége itt s tapasztalható (vö. Romaine 1989). Az ő esetükben a német nyelv tanulása a döntő. A német nyelv tanulását Nagynyárádon nemzetiségi nyelvoktatás, Dunabogdányban emelt színtű német nyelvoktatás segíti. Nagynyárádon ezen kívül jól felszerelt német nyelvű könyvtár áll rendelkezésre. A csoporttagság megítélése azonban differenciált. A nagynyárádi harmadik generáció egyértelműen magyar anyanyelvű németnek vallja magát, míg a származást nem tagadva a dunabogdányiak magyar anyanyelvű magyarnak tartják magukat.

Hymes azt állítja, hogy a beszélő közösségben való részvétel nem pontosan ugyanazt jelenti, mint a tagság (1974: 50). Ez a mind a két faluban igazolható. Mivel a hagyományos anyanyelv a harmadik generációban elvesztette egyértelmű határkijelölő szerepét, a fiatalok a kulturális hagyományok ápolásában találják meg etnikai identitásnyilvánításuk lehetőségét.

Összességében úgy tűnik, hogy a nagynyárádi sokkal élénkebb a tradicionális nyelvhasználat miatt "németebbek" mint a dunabogdányiak. Mondható-e ennek értelmében, hogy a dunabogdányiak asszimiláltabbak, mint a nagynyárádiak? Nyelvileg mindenképpen. Mihok (1990) rámutat, hogy a nyelvi asszimiláció a társadalmi-gazdasági környezet és a modernizáció következménye. Ahhoz, hogy lehetővé váljon a többségi társadalom gazdaságában, politikai és kulturális életében való részvétel, elengedhetetlen és kényszerítő feltétel a magyar nyelv átvétele. A mobilizáció, az iparosodás, az urbanizáció, a fiatalok elvándorlása, a sváb falvak zártságának feloldódásával megszaporodó interakciók a magyar többséggel, a közös iskoláztatás, munkahely, katonaság, stb. folytán a többség beszélőközösségében való mindennapos részvétel, a média hatása, a családi etnikai szocializáció szerepének csökkenése, mind hozzájárultak a nyelvi asszimilációhoz. A nyelvi asszimiláció mértékét ezen túl meghatározta az is, hogy milyen nyelvjárást beszéltek a falvakban. A dunabogdányi rajnai frank-dunai bajor, más sváb települések számára érthetetlen nyelvjárás és a környező sváb települések hiánya sokkal inkább hatott a nyelvi asszimiláció irányába.^[74]

Az irodalmi német nyelv elsősorban a középgeneráció számára fontos. Nagynyárádon többen beszélik, mint Dunabogdányban. A német nyelv ismerete Nagynyárádon mindig presztízsértékű volt, míg Dunabogdányban csak a rendszerváltás után vált azzá. A helyzet kialakulásához valószínűsíthetően hozzájárultak a már említett repressziók, és a nyelvhasználati lehetőségek hiánya.^[75] Annak ellenére, hogy Nagynyárádon nagyon fontos az irodalmi német nyelvtudás, triglossziáról itt sem beszélhetünk. A diglossziás kétnyelvűség jeleni tapasztalhatók mindkét faluban. A mindennapi életben a kódváltás a sváb és a magyar között és nem a sváb és az irodalmi német között jön létre.

A nyelvváltás folyamata nagymértékben kihat más kulturális szokások állagára. A nyelvváltással párhuzamosan tűnnek el a népi mondókák, játékok, versikék. Ezeket mind a két faluban az iskolában tanulják a gyerekek, tehát az etnikai szocializáció még a nyelvileg kevésbé asszimiláltnak mondható Nagynyárádon is a nemzetiségi iskolában történik.

Ha Gordon (1966) asszimilációs sémáját vesszük alapul egyéni szintén Nagynyárádon alacsonyabb az akkulturáció szintje, mint Dunabogdányban. Ez elsősorban a nyelvi állapotnak tulajdonítható. Az itteni svábok svábságukat teljes mértékben megélhetik a nyelvhasználaton keresztül. Csoportszinten sem kell különösebben manifesztálniuk etnikai identitásukat, mert ez bizonyításra nem szoruló mindennapi valóság, létük biztos alapja. Megtehetik, hogy ne menjenek el egy-egy bálba, ha úgy adódik. Dunabogdányban ez elképzelhetetlen. Az egyéni magas akkulturáltsági fok megkívánja, hogy csoportszinten átéljék etnikai identitásukat, és ezt csak kulturális értékeik reprezentációjával érhetik el. A fúvós, vagy sramlizenés sváb bálok nagyon fontos közösség-összetartó erőt jelentenek. Nagynyárádnak nincs saját zenekara. Ez azonban nem okoz problémát, mert a környékről bármikor hívható. Dunabogdány viszont csak úgy tudja zenei igényét kielégíteni, ha saját maga gondoskodik a sváb zene átadásáról.

A magyarországi németek nem egységes nyelvű, nem egységes kultúrájú kisebbségi csoport. Többségében katolikusok, de vannak protestáns és lutheránus csoportjaik. Falvanként elkülönült dialektusban beszélnek^[76], kulturális szokásaik sem lelhetők fel mindenütt. Pl. Dunabogdányban minden temetést fúvószene kísér. Fúvósok játszanak a Szent Donát kápolna előtt tartott misén a nagybúcsú délelőttjén, vagy a karácsonyi éjféli misén a templomban. Ezek a szokások Nagynyárádon ismeretlenek. Másfelől azt tapasztalhatjuk, hogy népi kultúrájuk bizonyos elemeinek fontossága, mint pl. a zene és a tánc, mindenütt a svábságot összetartó legerősebb kohéziós erő. A sramli és a fúvószene, a polka, a keringő minden sváb település kulturális életében jelentős szerepet játszik. A zeneoktatást azonban mind a két helyen hivatásos zenetanárok végzik, a tánctanulás a kultúrházban tánccsoportok formájában folyik. Az iskolai kultúratanulás is szervesülhet azonban, ha a kultúra átvevői a tanultakat be tudják építeni mindennapjaikba. Az etnikai identitás megőrzésének döntő momentuma, hogy mennyire igénylik ezt az utódgenerációk, kérdés azonban, hogy mennyire igénylik majd, hogy a nagyszüleik táncait ne csak színpadon adják elő kultúrműsor keretében, hanem pl. lakodalmukon is polkázzanak.

Nagynyárádon a svábok svábságukat elsősorban a nyelvükben, mindennapos nyelvhasználatukban élik meg. Az első generációban számos asszony hord még népviseletet. A fiatalabbak már csak a turistáknak előadandó lakodalmason, vagy Márton napi faállításon ill. búcsún öltözik népviseletbe. A faluban a felnőtt tánccsoport felbomlott. A nemzetiségi általános iskolából próbálnak most új generációt kinevelni. Zenekar, énekkar nincs. A bálokon alig vesznek részt. Ha a művelődési ház bevételre akar szert tenni, olyan zenekart hív, amely sváb zenén kívül "mindent" játszik. Ez a jelenség egész Baranyában jellemző. A bálokon már nem kizárólag a sváb táncokhoz fújják a talpalávalót. A fiatalság a diszkót jobban szereti, mint a ceppedlit. A hagyományőrzésben szerepet játszik a Művelődési ház, az egyházi hagyományokat a Kolping Egyesület ápolja.

Dunabogdányban az anyanyelv elvesztésével az etnikai lét és identitás reprezentációjára ma gyakorlatilag a kulturális hagyományok, ezek között is a zenével és a tánccal kapcsolatos fúvószenés temetés és karácsony esti szentmise, a házassági, lakodalmas szokások, a sramli zenés sváb bálok, búcsúk ápolásával kerül sor (Bindorffer 1997). A második és a harmadik generáció számára, nem is beszélve most általános iskolás negyedik generációról ezek a területek jelentik az etnikai megmaradás, összetartozás és lojalitás szimbólumait. A faluban öt zenekar működik, közülük három fúvós, egy szimfonikus, egy pedig sramlizenét játszik. Koncertfellépések mellett közösségi ünnepeiken ezek a zenekarok muzsikálnak.

A kulturális szokások Dunabogdányban segítik a múlt szimbolikus megjelenítését, felkeltik és erősítik az összetartozás-érzést. A zene és a tánc hatása alól azok sem tudják kivonni magukat, akik asszimiláltnak, magyarnak és magyar anyanyelvűnek vallották magukat. A közös származás mélyen gyökerező tudata a kulturális reprezentációk során válik valósósággá; ilyen alkalmakkor egyértelműen svábnak érzik magukat. Ez a jelenség alátámasztja Horowitz (1975) megállapítását, mely szerint az etnikai identitást a beleszületés határozza meg, valamint Geertz-et (1963), aki azt mondja, hogy az etnikai identitás primordiális tényezők határozzák meg. A falu hagyományőrző kulturális élete aktív, bár helyesebb lenne azt mondani, a hagyományokat nem őrzik, hanem - ha csak ünnepnapi keretek között is, de - élik. Etnikai kultúrájuk szervesen illeszkedik életükbe. A dunabogdányiak soha nem engedték kultúrájukat folklorizálódni. Nem a színpadon táncolnak és énekelnek, hanem a bálokban, miséken, a lakodalmas szokásokat nem eljátsszák, hanem megélik. Ezzel szemben Nagynyárádon ma nincs zenekar. Bálokat nem éri meg rendezni, mert alig megy el rá valaki. A szokásokat inkább őrzik, mint élik, ami maga után vonja a folklorizációt. A tánccsoport, amikor éppen sikerül összeszedni néhány fiatalt, koreografált táncokat táncol. A házassági szokásokat csak részben tartják meg, a három sort mindig elhúzzák,^[77] de csak ritkán kerül sor a teljes lakodalmasra, ehelyett jó bevételi forrásként turistacsoportoknak játsszák el. Az egyedüli ünnepi szokás, amit néhány éve ismét felújítottak, a Márton napi ünnepség. Ebből az alkalomból ismét beöltöznek a falu ünnepi népviseletébe, felkötik a díszes-rojtos vállkendőt, s a felállítandó oszlop után így vonulnak végig a falun.

Mint említettem, Nagynyárádon a tradicionális nyelv még élő hétköznapi valóság, és nagyon fontos határjel. Svábságukat elsősorban és döntően a nyelven keresztül élik meg. Ez jelenti azt a kohéziós erőt, amit Dunabogdányban egy-egy búcsú vagy bál jelent. Ezen kívül számos hétköznapokban illeszkedő szokást tartottak meg, pl. disznóvágás,^[78] nagycsaládos együttélés, ahol a fiatal házaspár mindig elől, a szüleik pedig a hosszú ház hátsó felében él. Fennmaradt a kékfestés mint hagyományos kézműipar. Megtartották a hosszú házakat, a falukép ugyancsak tradicionális. Nincs helytörténeti múzeum, a népviseletet 60 éves kor felett még sokan hordják, és nem kiállítják. Ruházatukat az idős asszonyok maguk készítik el, kötik és hordják a pacskert^[79] rojtozzák a vállkendőt. Sok a német nyelvű falvédő, a hagyományos használati tárgy. Az ünnepi szokásokkal szemben a svábság hétköznapjai még szervesen illeszkednek a mindennapi élet rendjébe. Ezzel szemben Dunabogdányban már a háború után átöltöztek az asszonyok, a népviseleti ruhák, az eszközök, használati tárgyak pedig bevonultak a helytörténeti múzeumba. A házakat többnyire lebontották, vagy átépítették. Népviseletet ünnepi alkalmakkor sem öltenek.

A közös származási hely ("Mindannyian Németországból jöttünk"), a pozitív autosztereotípiákon nyugvó önértékelés, a többségi magyaroktól való különbözőség tudata ("Mi szorgalmasak, törekvők, spórolósak vagyunk", "Nálunk a munka a legfontosabb", stb.) ugyancsak közös etnikai karaktert rajzolnak elénk. Normatív viselkedésmintáik, a német kisebbségi önkormányzatok hálózata ugyancsak az egységet hangsúlyozzák. Itt hozzá kell tennünk, hogy sok hasonlóság, a német nyelv iskolai tanulása, öltözködési, építési, vagy lakáskultúra, már asszimilációs termék. Érdekes jelenség a fekete menyasszonyi ruha elterjedtsége. Olyan távoli két faluban is fellelhető volt, mint a tanulmányban elemzett két település. Igaz, Dunabogdányban polgáriasultabb formáját tapasztalhatjuk, a szoknyák nem voltak olyan bővek, mint Nagynyárádon, ott viszont fehér kötény kötöttek a fekete szoknya elé. Mindez a múlté. Dunabogdányban már a háború után levetették a népviseletet, de Nagynyárádon is a ma élő, még mindig népviseletbe járó idős, 70-80 éves asszonyok voltak az utolsók, akik népviseletben kötöttek házasságot. Tárgyi világát tekintve azonban mind a két falu asszimiláltnak mondható.

Mint az fentebb említettük, a két faluban tapasztalt különbségek, akár az asszimiláció, akár a tradícióőrzés terén az eltérő földrajzi és ennek következtében az eltérő gazdasági és társadalmi környezettel magyarázható. Tény, hogy Budapest közelségének, a környező magyar települések és a kielégítő közlekedési viszonyok hatására Dunabogdányban korábban és gyorsabban indult be az asszimiláció folyamata. Nagynyárád elzártan, nagyvárosoktól viszonylag távol, sváb falvak szomszédságában fekszik. A közlekedés a mai napig nem megoldott sem Pécsre, sem Mohácsra.

Érdekes különbségeket lehet tapasztalni az összeházasodás és a lakodalmas szokások terén is. Míg korábban mind a két faluban szokás, sőt szigorú előírás volt, hogy a faluból házasodjanak, és a vagyon a vagyonhoz házasodott. Ez a házasodási minta zárt faluközösséget, biológiai folytonosságot, természetes túlélési stratégiát jelentett. Az első generációban a megkérdezettek házaspárok tagjai 1-2 kivételtől eltekintve svábok. A maritális asszimiláció a II. világháború után vette kezdetét. Dunabogdányban már 1949-ben létrejött az első sváb-felvidéki esküvő, addig Nyárádon az 1970-es évekig nem volt vegyes házasság. A második generációban az összes megkérdezettet tekintve 26 % volt az vegyes házasság aránya, a harmadik generációban ez az arány már 50 % felé emelkedett. Ma a sváb csak svábbal házasodhat értékelv nem valósul meg. A párválasztási szokások csak a harmadik generációban mutattak eltérést a két falu között. Dunabogdányban a vegyes házasság gyakoribb, a vagyon a vagyonhoz házasodik helyett most diploma a diplomához házasodik. Ez a jelenség Nagynyárádon is tapasztalható, de az itteni fiatalok esetében a környezet is német, így nagyobb az esély német származású házastárs választására.

Az esküvőhöz, lakodalomhoz kapcsolódó szokásokat azonban részint a kollektív emlékezet őrzi, részint csak részben tartják meg. A lakodalmas szokások Nagynyárádon kidolgozottabbak, de ma már az is, aki ennek megfelelően köt házasságot, ritkábban tartja meg minden egyes lépését; a dunabogdányi egyszerűbb, de azt végigcsinálják. Nagynyárádon elmaradhatatlan azonban a "három sor" szokása. Míg itt a zenekar zárja az esküvői menetet, addig Dunabogdányban a menet elején halad.

Mind a két faluban szokás a sramli zenével kísért sváb lakodalom, de általános kívánalom, hogy a zenekarok mindent játszanak, tehát a polka, a keringő mellett megjelennek a modern táncok is. A teljes tradíciót azonban jobbára csak a turistáknak játszzák el, beöltözve, mert ma a népviseletet már a lakodalmakon sem veszik fel. a népviselet a színpadi fellépés jelmeze, s mint ilyen a nagynyárádi 59 öregasszony kivételével kivonult a mindennapokból. A maritális asszimiláció Baranyában kisebb mértékű, mert ha egy fiatal számára saját településén nincs korban hozzáillő sváb származású pár, a környező településekről választhat magának. Az összeházasodás sűrű rokonsági hálót sző a baranyai svábok között és a falun túlra terjeszti ki a szolidaritás, a lojalitás és az összetartozás érzését. Az itt élők szerint azonban a jelenlegi 3. generációban kötött házasságok fele vegyes házasság. Dunabogdányban, nem lévén sváb környezet, több a vegyes házasság. Az első generációban természetes a sváb házastárs, a második generációban Dunabogdányban a megkérdezettek 30 százalékának, Nagynyárádon alig 10 százalékának van magyar házastársa.

Az identifikációs asszimiláció, vagyis a magyar nemzeti identitás megjelenése, átvétele és átélése érzelmi dimenzióban a hazaszeretet okán mind a két faluban jelen van; kognitív dimenzióban azonban jóval erősebb Dunabogdányban, mint Nagynyárádon. Ennek magyarázatát abban látom, hogy a közös történelmi sorsban való részvétel mennyire és milyen régen tudatos és mennyire aktív vagy passzív. Dunabogdányban már az 1848-49-es forradalom a magyar haza mellé állította a svábokat, Nagynyárádon a második világháború idején megjelenő Hűség a hazához mozgalom volt az első kognitív aspektus. Ugyanakkor a földrajzi elhelyezkedés és a gazdasági valamit a tradicionális környezet miatt a nemzeti identitás egyik bázisát képező ún. "magas" kultúrában való részvételből is inkább ki voltak zárva a nagynyárádiak, mit a dunabogdányiak. Annak ellenére, hogy az első generáció tagjai akkor jártak elemi iskolába, mikor németül tanították az írást, olvasást, a dunabogdányiak sokkal kevésbé értenek németül, mint a nyárádiak. A magyar történelem eseményeiben is járatosabbak, mint a baranyai svábok. Magyar történelmi ismereteik hiányaira azt felelték, hogy ezt ők nem tanulták az iskolában. A mobilitási ráta is sokkal alacsonyabb. A jelenlegi első generációból a háború után Nyárádon a megkérdezettek közül senki sem végzett felsőbb iskolákat, míg Dunabogdányban szinte mobilitási boomról beszélhetünk. Ezek az elemek, ha áttételesen is, de közrejátszanak az asszimiláció térnyerésében. Ebből következik az a megfigyelés is, hogy bár mind a két faluban beszélhetünk kettős identitásról, ennek etnikai elemei messze erősebben kötnek Nyárádon, mint Bogdányban.

Mind a két községet nagymértékben sújtották a II. világháború utáni kollektív büntetés különböző megnyilvánulásai. Dunabogdányban sok svábot internáltak és a tömeges kitelepítés sem maradt el. Egy visszaemlékező szerint Nagynyárádról 77 családot vittek el.

Bár ma már egyik településen sem állítja senki, hogy a magyar többség ellenségesen állna a svábokhoz, tehát sem negatív etnikai előítéletek, sem viselkedés elfogadás problémák nem terhelik a két etnikum kapcsolatát, ezek az élmények nem feledhetőek. Sem politikai, sem társadalmi szempontból nem éri megkülönböztetés a svábokat, sem egyéni, sem csoport szinten nem nyilvánul meg diszkrimináló attitűd velük szemben. Ez azonban nem jelenti azt, hogy teljes mértékben eltűntek volna az értékkonfliktusok. Ennek politikai és társadalmi téren egyaránt vannak megnyilvánulásai. A svábok, mint minden kisebbség a politikai színterén a kisebbségi önkormányzatok mellett önálló parlamenti képviseletet szeretnének. A kisebbségi törvény elismeri ugyan az anyanyelven való tanulás jogát, de a gyakorlatban erre csak igen kevés településen kerül sor. Nem biztosított az anyanyelvű tanárok tantárgyi képzése. Úgy vélik, ha biztosítva lenne a német nyelvű iskoláztatás, és nem csak alapszinten állna rendelkezésre a kétnyelvű oktatás, akkor nem csak elismernék a nyelvhasználathoz, az anyanyelven tanuláshoz való jogaikat, de azokat érvényre is lehetne juttatni.

Kloss már 1978-ban megállapította, hogy a német nemzet államhatárain kívül élő magyarországi németajkú kisebbség csupán mint nyelvi csoport tételezhető, amelynek létszáma folyamatosan csökken. Kétségtelen tény, hogy egyéni szinten a mindennapi élet tanuláshoz, munkahelyhez, a tömeg és magakultúrához kötődő rutinjai, a többségi magyarsággal közös hazakeretben értelmezett interakciós mező különösen a svábok második és harmadik generációjában egyéni szinten igencsak felgyorsította az asszimilációt. Az asszimiláció azonban a földrajzi elhelyezkedés, a különböző etnikai összetételű környezet, a gazdasági viszonyok, és a munkalehetőségek függvényében eltérő vetületekben nyilvánul meg. Más marad meg, mást és más módon hagyományoznak át. A nyelvi asszimilációt a magyar nyelvű iskoláztatáson túl gyorsította a tágabb magyar környezet, a falun kívüli munkavállalási lehetőségek, Budapest közelsége, annak minden kulturális előnyével. Dunabogdányban a legidősebb generáció is rákényszerült a magyar nyelv minél tökéletesebb elsajátítására. Nagynyárád esetében a magyar betelepítések ellenére a tágabb környezet sváb maradt. Minden környező faluban svábok élnek, s bár minden falu egy kicsit másként beszél, értik egymást. A legközelebbi nagyváros, Mohács nem szolgált sem olyan gazdasági, munkavállalási, tanulási vagy kulturális kínálattal, mint a dunabogdányiak számára Budapest. A gazdaságilag fejletlenebb és zártabb régióhoz tartozó Nagynyárádon sokkal inkább megmaradhatott az anyanyelv. A csoport asszimilációját mind a két településen igyekeznek lassítani. A működtetett túlélései stratégiák közös vonás a névhasználathoz való ragaszkodás, az iskolai emelt óraszámú német nyelvoktatás. Emellett lokális megoldásokkal találkozhatunk. Nagynyárádon az anyanyelv használata, a folklorizáció jelentik a hagyományőrzés bázisát, Dunabogdányban a kulturális hagyományok szervesült átadására helyezik a hangsúlyt. Akár folklorizációról, akár szervesülésről van szó, a tradíciók csak akkor maradnak fenn, ha beilleszthetők az utódgenerációk életébe. Mint szabadidős tevékenységre, lehet igény a néptánccsoportra, ének- és zenekarra. Amikor ez már nem fér bele a mindennapok tevékenységi körében, a tánccsoport tagjai egyetemre mennek, elköltöznek, családot alapítanak, akkor a csoport, ha nincs utánpótlás, megszűnik.^[80] Ha a hagyományokat már nem követik, nincs szerepük, és jelentőségüket vesztik, akkor a tradíció kihal. Fel lehet eleveníteni, és hagyományőrző csoportok szervezésével megmaradásukat biztosítani, de a folklorizáció, az "ünnepi etnicitás" olyan, mint amikor egy tárgyat a múzeumban kiállítási tárggyá változtatunk. Természetesen ez még mindig jobb megoldás, mint amikor a hagyományőrző csoport megszűnik, s csak az idősek emlékezetében élnek a dalok és a táncok.

De Vos, G. 1982. Ethnic Pluralism: Conflict and Accomodation. In Uő - L. Romanucci-Ross (szerk.) EthnicIdentity. Cultural Continuities and Change. Chicago and London: The University of Chicago Press. 5-41.

Geertz, C. 1963. The Integrative Revolution. Primordial Sentiments and Civil Politics in the New States. In Uő (szerk.) Old Societies and New Sates. The Quest for Modernity in Asia and Africa. New York: The Free Press. 105-157.

Győri-Nagy S. 1985. Nyelvállapot és nemzetiségi tudat Brennbergbánya németajkú lakossága körében. In Verseghi Gy. (szerk.) A magyarországi nemzetiségek kulturális, tudati jellemzői. Budapest: Állami Gorkij Könyvtár/Művelődéskutató Intézet. 113-205.

A hazaszeretet megnyilvánulása Véménden

Kisebbségkutatás, 4: 554-560. 2004.

Véménd kisközség Baranya megye keleti részén a mohácsi kistérségben. Lakóinak száma a 2001-es népszámlálás szerint 1702 fő. Ebből német nemzetiségűnek vallotta magát 376 fő (22%). Anyanyelvének 363 fő (21%) tartotta a németet, 470 fő (28%) kötődik a német kulturális értékekhez, hagyományokhoz, és 397 fő (23%) használja anyanyelvét családi, baráti körben. A népszámlálási adatok azt mutatják, hogy a falunak van egy húsz százalékos stabil német magja. A véméndiek azonban úgy tartják, hogy legalább a falu fele német. Valószínűsíthető, hogy származását tekintve ennél jóval több német lakja a falut. Nagyon sok azonban a vegyes házasság, amely bizonytalanná teszi a származás megítélését. A vegyes házasságok száma a második világháborút követően nőtt meg. A 19. század végén a házasságok 90 százaléka homogén német volt annak ellenére, hogy magyarok, szerbek és zsidók is éltek Véménden.^[81]

Írásomban röviden bemutatom azt a történeti és jelenkori hátteret, ami a Brannbauer Gáspárral, és feleségével Kádi nénivel készült az interjú keretéül szolgált. Az interjú 2003 nyarán készült Véménden az OTKA T programja keretében finanszírozott kutatás során. Gáspár bácsi az interjú felvételekor 89 éves, felesége 87 éves volt.

A települést mint Emont említi először írásos forrás a XIV. század elején A XV. században a Bátamonostori családé, majd királyi adományból a pécsváradi apátság tulajdona lett. A török időkig csak magyarok lakták. A mohácsi csata előtt azonban szerbek telepedtek be. Vemenként 1715-ben szerepel elsőként. Ekkor újabb szerb menekülők érkeznek. A törökök kiűzése után először újabb szerb családokat telepítenek be, majd 1740-től németeket, akik bérelt tutajokon érkeztek a Dunán. Néptelen, elhanyagolt, műveletlen földeket kaptak. A különböző etnikumok együttélése tehát már a 18 század első felében kezdetét veszi; Véménd soha nem volt tiszta német lakosú település, habár legnagyobb létszámban mindig a németek éltek itt. Többségbe 1761-ben kerülnek az itteni "rácokkal" szemben. Lakossága ekkor még csak 761 fő. Az elkövetkező 130 év alatt Véménd lakossága háromszorosára nő. A Pallas Nagylexikona 1891-ben azt írja Véméndről: kisközség Baranya vármegye pécsváradi járásában, postahivatallal és postatakarékpénztárral. Lakósainak száma 2208, vegyesen németek és szerbek. Külön iskolája és temploma van mind a két nemzetiségnek. Megélhetésüket elsősorban a mezőgazdaság biztosította, földművelés mellett állatokat tartottak, bort termeltek. A lakosság kb. tíz százaléka valamilyen ipart is űzött, a faluban mindig dolgozott asztalos, borbély, kádár, kékfestő, kovács, kőműves, molnár, szabó és szűcs.

Kétszázötven évig szinte nem változott meg semmi a véméndiek életében. Nem mentek sehová, házasodni is csak a környékből, vagy a környékbe házasodtak. Megőrizték különállásokat, etnikai identitásukat, mindamellett gazdaságilag beintegrálódtak a magyar többségi társadalomban. Már amennyire ez a zárt közösségű véméndi németek számára ez szükséges volt.

A második világháború előtt Véménd a parasztpolgárosodás jegyeit mutatta. Saját értelmiséggel, kaszinóval, színjátszó körrel, olvasókörökkel rendelkezett. Híres volt vásárairól, ünnepeiről, búcsújáról.

A két világháború között a szerbeket az első világháború után optálták, néhány család kivételével az összes szerb elhagyta a falut. A fekedi és a véméndi erdőkben ekkor már megjelent a cigány lakosság. Kéregetni és apróbb munkák elvégzésére jártak csak be a faluba.

A kitelepítés jelentős számban ritkította meg a németeket. A kitelepítési bizottság összeírta mindazokat, akik német anyanyelvűeknek és német nemzetiségűeknek vallották magukat az 1941-es népszámlálás alkalmával, tagjai voltak a Volksbundnak, de emellett vittek el úgynevezett papírmagyarok is, akik magyar érzelműeknek, magyar nemzetiségűnek vallották magukat. Olyan is előfordult, hogy sváb jelentett fel svábot. A kitelepítettek, elűzöttek házaiba Bukovinából menekült Zala megyét már megjárt székelyek és jókai felvidéki magyarok érkeztek, összesen mintegy 250 magyar anyanyelvű család.

Annak ellenére, hogy a felvidéki családok kisebbik része volt csak római katolikus, (többségük református vallású volt), azt gondolná az ember, hogy Véméndre telepített katolikus székelyeket, katolikus felvidéki magyarokat és az itt maradt németeket a közös vallás közelebb hozta egymáshoz. Nem így történt.^[82] A faluban csak a hatvanas évek végére oldódik valamelyest a feszült légkör. Erre az időre azonban jelentősen megváltozik a falu etnikai összetétele. A németség fokozatosan kisebbségbe kerül, s a következő évtizedektől megkezdődik gyors maritális asszimilációja. A hetvenes évekre a háborút követő évek vélt, és valós sérelmei okozta sebek begyógyulnak. Az ekkor házasságot kötő generáció tagjai csaknem kivétel nélkül gyermekkoruk óta együtt élnek, együtt járnak iskolába, együtt játszanak. "A falu kisebb olvasztókohó, hiszen a házasságok 7.895% (15 házasság) már olyan életközösség, ahol egyik vagy mindkét fél maga is vegyes házasságban született."^[83] A homogén német házasságok száma 1970 és 1980 között 18 százalékra süllyed. Az etnikai csoportok közeledtét jelzi a 03 százalékos német-székely házasságkötés. A homogén házasságok csökkenése tovább folytatódik napjainkig, olyannyira, hogy a házasságok 73 százaléka vegyes. A házasságok közel 60 százalékában mindkét házasulandó fél maga is vegyes házasságból származik.

A falu lakosságában egyre többen "többes" származásúak. Egyre növekszik a roma lakosság létszáma. A faluban manapság alig akad munkalehetőség; a roma lakosság számára gyakorlatilag nincs munkavállalási lehetőség, segélyekből él. Az önkormányzat "fő feladata az öregek és a cigányok ellátása". Nagy az elvándorlás, az iskolázottak elköltöznek a faluból, vagy ingáznak. A vasútvonalat, amely közvetlen összeköttetést biztosított Pécsre, az elöregedés, no és a kihasználatlanság miatt megszüntették.

A gyereklétszám folyamatosan csökken. Az új modern, tornacsarnokkal ellátott iskola tanulólétszáma csak a fekedi, szebényi tanulókkal tartható szinten. Sok idős szerint a falu halálra van ítélve. "Ennek a falunak csak múltja van, jelene, jövője nincs" - tartják sokan. A fiatalabbak azonban reménykednek. A tervek szerint a falu határában fut majd az M6-os autópálya. Ettől várják a fellendülést.

"Itt, ebben a házban, ahol most ülünk, itt születtem. Ez a szülőházam. Ez apai, a nagyapai ház. De csak a háború utánig laktunk itt, mert akkor ki lettünk, át lettünk telepítve egy másik házba. Nem vihettünk el semmit. Látja, szép, nagy ház. Nagyon sajnáltuk itt hagyni. Én éppen akkor nősültem. Unokatestvérek vagyunk a feleségemmel. Mit tudom én már, mi volt, de összekerültünk valahogy, hogy összekerüljön a vagyon. Kezdtük volna az életet. Aztán az egész odalett. Az az ember, aki megkapta, egyszer csak elment, akkor visszavettük ezt a házat. Pénzért visszavásároltuk tőle. Mindenkinek meg kellett venni a sajátját. És mégis, hogy örültünk neki! Aztán most ez már túl nagy, most meg jól jönne egy kis ház. Igaz, ha jönnek az unokák, a dédunokák, akkor huszonhatan üljük körül az asztalt, akkor így jól elférünk.

Az anyanyelvem nekem sváb. Amikor gyerek voltam, itt mindenki csak svábul beszélt. Én aztán jól megtanultam magyarul, de a feleségem még mindig azt mondja, te ungárisul beszélsz. 1941-ben jöttek, akkor volt a népszámlálás, kérdezték, mi az anyanyelved, megmondtuk, német. De azt, hogy nemzetiség! Sokan nem is tudták, mi az. Az öregek, meg mi se nem tudtuk, az olyan titokban volt tartva, hogy aki német nemzetiségnek mondja magát, azt ki fogják telepíteni. A tanároktól megtudtuk, hogy az itt maradhat, aki magyarnak mondja a nemzetiségét, de aki németnek vallja magát, azt kitelepítik. Akkor visszamondtuk magunkat magyarnak, az egész család, a sógorom. Mindenki félt, mert senki nem akart elmenni Véméndről. Nem akartunk mink németek lenni, mink magyarok akartunk lenni, itt maradni a hazában, ahol születtünk. Azért, hogy ne telepítsenek ki innen, mert féltünk, hogy kitelepítenek. Három generáció volt itt nálunk ebben a házban. Mink ketten a feleségemmel, meg a szüleim, azok is, meg még a nagyszülők is éltek. Az én édesapám, igen ő a Volksbundba ment. Nagyon akarta azt, hogy én is, mi is lépjünk be a Volksbundba, de mink nem mentünk. Ő nem félt. De én nem vágytam sehova, nem vágytam vissza. Nem. Ó, az már kétszáz éve volt biztos, amikor eljöttek az őseink. Mink már itt születtünk, már nem akartunk menni Németországba. Újra ismerkedni mindennel... Magyarország volt a mit otthonunk, itt voltunk itthon. Ezért nem mentem be a Volksbundba. Itt minket a magyarok mégis elárultak... hogy velünk valami nem stimmel, valami bűzlik... a németek ellenségei a hazának. Pedig ez nem igaz.

Az anyanyelv a kitelepítésnél nem számított, de volt olyan, aki azt is magyarnak mondta, pedig egy szót sem tudott. Aztán hiába volt, hogy magyarnak vallottuk magunkat, magyar nemzetiséget, aki annak mondta magát, azt is elvitték. Az is beleesett, nem csak a Volksbundusok. Sokan visszaszöktek, mert nem tudtak máshol élni. Én, mindig, ha mentem a templomba, lassan föl a lépcsőkön, akkor mindig kukucskáltam haza, hogy látok-e valakit a családból. Jaj Istenem, ott van az én hazám, ahol születtem, és akkor ez a legközelebb volt. A házam volt az én hazám. Isten, áldd meg a magyar! Ezen könnyezik a szemem. Már nincs hangom elénekelni. Amikor 12 éves voltam, mentem mindig a nagymisére 10 órakor, és akkor ott gyakoroltam a nagyokkal, az öregekkel, és bennem maradt minden.

Én még mindig svábul tudok jobban. Mindig fordítok, nem jól beszélek magyarul. Egymás közt nem is beszélünk másként, csak svábul. De ezek a fiatalok csak magyarul beszélnek, már a gyerekeim is csak magyarul felelnek. Pedig értenek. Itthon, hát, csak svábul beszéltünk. Az unokáimmal is mindig csak magyarul. Lassan kiveszik a sváb. Tudja, az nagy baj volt, hogy annak idején eltiltották. Mikor mentünk a boltba, vagy az utcán, vagy a munkába, vagy akárhol, már messziről, ha láttuk, hogy egy magyar, már nem beszéltünk. Később már nem volt annyira szigorú, de az iskolában nem lehetett németül beszélni.

Nem akartam átöltözni. Sajnáltam a divatot, és pénz is kellett volna hozzá, és a pénz! Meg is kellett élni valamiből. Húsz rend ruhám volt, az nem kevés. Örököltem még anyámtól, meg a nagyanyámtól. De tudja, mindig másba kellett öltözni. Hát egy vasárnap ezt, a misébe mást, a bálba mást, ha a tejet vittük a csarnokba, akkor azt, hogyha mentünk kapálni, akkor egy másikat, megint egy tisztát, és ha hazajöttünk, etetéskor, akkor megint... sokszor öltözött át az ember egy nap. Sokat is kellett mosni. Most már tizenöt éve levettem a viseletet. Nehezen szántam rá magam, de akkor már a legtöbb át volt. Levágattam a hajam is, hogy olyan legyek, mint a másikok. A másikok is levágták... Mind fodrászhoz mentek... Hát ez nekem mindig olyan furcsa, a fejjel fodrászhoz menni... hát azt meg kellett szokni. Most urasan járok, de még mindig van abból a ruhámból is. Megtartottam. Nekem most már mindegy. Megszoktam, és hát így könnyebb. Igen. Sokkal könnyebb, mert kellett három-négy-öt szoknyát rá venni, mikor hideg volt, és akkor a kabátot meg a kendőt, meg a mindenfélét... Nem olyan egyszerű volt az... A lányom sosem volt viseletben. Akkor már nem vettek fel a lányok ilyen ruhát.

A gyerekeim nem tudtak magyarul. Óvodában, iskolában tanultak meg magyarul. Itthon csak svábul beszéltünk. És ez volt a baj, mert ők a svábot jobban értettek, és a magyar nem ment úgy, ahogy kellett volna. Ez volt egy baj. A Gáspár az tökéletesen beszél. De hát az akkor katona volt, és akkor a levente, mikor voltak a leventék. A háború előtt mentek, mielőtt katonának ment, akkor leventék voltak. Minden vasárnap kellett a 8 órai misére menni, és akkor kivonultak a legelőre és csináltak akkor levente tornát, és azt mondták rá, mikor mentek katonának, akkor az megszűnt, mikor húsz éves volt. Ott tanult meg jobban magyarul, mert ott magyarul beszéltek. Igen, és hát a suliban is. Ott is magyarul, az olvasás nagyon ment nála, meg a számolás is.

Szép, nagyon szép volt itt az élet! Januárban, akkor volt a Három Szent Király... Mentünk a misére. Mária ünnep, gyertyaszentelő, és a farsang! A háború előtt, akkor ez úgy volt, hogy litánia után, akkor már az utcán hármat muzsikáltak, után már kezdődött is a bál, már délután elkezdődött. Három napig tartott! A lányok szépen felöltöztek német-sváb ruhába, több szoknya és blúz, és szép kendő, fejkötő, befonva a haj, és így fülre tűzve. Három napig táncoltunk, polkát meg a valcert, meg a magyar csárdást... Hát szerették ezt is a svábok. Igen. Volt csárdás, volt akkor is csárdás... Minden évben volt bál a házaspároknak. A fiatalok azok mentek külön, legénybál is volt.

Én már gyerekkorban elkezdtem ilyen egysoros harmonikán egy kicsit összevergődni. Nyolc éves voltam akkor. Ez itt a harmonikám, ez velem együtt öregedett, csak ez ilyen kicsike maradt. A nagymamának annak tele volt a feje, a fejében megvoltak a dalok. A nagymamám az akarta, hogy csak szóljon a zene, vagy az én gombos harmonikám nagyon szerette és akarta, hogy én zenéljek. Én meg tudtam, ott nála, a konyhában tanítottak. És aztán kaptam egy más harmonikát, kétsorosat, és akkor még jobb kedve lett a nagyanyámnak, aztán kaptam egy háromsorosat, de akkor már nem lett jobb kedve, mert háború lett, tehát bevonultam Pécsváradra. Aztán én a győri magyar utász zászlóaljban voltam. Mire vége lett és hazajöttem 45-ben, már nem volt meg a háromsoros. Jöttek az oroszok és onnan elvitték az oroszok azt a háromsorosat... Kutattak a szekrényemben és akkor elvitték. Hát az oroszok is mindig muzsikáltak. Szerették azért a hangszereket.

Akkor aztán mikor vége volt az egyik cirkusznak, jött az a másik cirkusz. Jöttek a székelyek... Ezek akkor jöttek Romániából... Kocsival, ponyvás kocsikkal, egész családok. A székelyek bementek a házakba a svábokhoz, és onnan már ki sem mentek akkor. Azt mondták, hogy ez az enyém. Hát így volt valahogy. Hatóságilag megmutatták, mert ezek megkapták az utasítást, hogy ez itt egy német nemzetiség, ez egy áruló. Ahova bementek, azok, hát összehúzódtak, mert helyet kellett nekik csinálni. És akkor ezek már másnap voltak a gazdák. Ami spájzban volt, és amivel ellátták az állatokat, az abban a pillanatban mind az övék volt. Együtt voltak egy darabig, a svábok a pajtában, a székelyek a házban. Mikor beindult a kitelepítés, jött a másik csoport, olyan belföldi vándor kommunisták, ezek is kaptak mindenhol helyet. Abból a kétezer, vagy nem tudom, hány svábból, aki itt élt Véménden, kevés maradt. Hát, többet űztek el innen, mint amennyien itt maradtak. Akkor később jöttek a felvidékiek. Akkor mink is sorra kerültünk, a magyar nemzetiségiek. Akkor azok is sorra kerültek, akik nem vallották németnek magukat. Azoknak is ki kellet menni a házukból. A gyerek, a kisfiam, éppen három hónapos volt. Éppen akkor született, mikor jöttek a felvidékiek. Bejött egy felvidéki asszony hozzánk, azt mondja, hogy ő akar vizet inni, de körül akart nézni, hogy itt mi van. Tetszett neki a szép nagy ház, meg ami itt volt, állatok, minden. Amikor mink jöttünk volna sorra a kitelepítésben, már tele voltak a vagonok, és akkor vártak egy hétig, azt hiszem. Akkor mink elmenekültünk, mert mink nem akartunk németbe... Nekünk, fiataloknak nem volt semmi a nevünkön, mert az öregeknek volt a nevén minden. És akkor mentünk át a másik faluba részül aratni, mert amit mi itthon vetettünk, azt ők aratták, a felvidékiek, akik idejöttek. És nem adtak belőle nekünk semmit. Elmentünk Nyáregyházára is, és ott tudtunk learatni a nyolcadik vagy a tizedik részt.

Akkor már egy kis házban laktunk, ott, arra lefelé, a nagyszüleim, azok is, mert akkor hozzánk tartoztak. Három család három kis szoba helyiségben. És akkor sokan voltunk, mert akkor már jöttek a gyerekek. A házat aztán ötvenháromban vagy ötvennégyben vettük vissza, nem is tudom, attól a felvidékitől, aki megkapta. Ez eladta, és vett Pesten valamit belőle saját magának. A ház rossz állapotban volt. Ahogyan mi elmentünk, úgy is volt, még ez a meszelőt nem látta azóta. Rendbe hoztuk akkor megint, a háztetőt, meg a cserepeket is. A felvidékinek csak azért kellett, mert meglátta, hogy milyen nagy gazdaság, milyen nagy a pajta, meg az istálló, meg minden, de dolgozni nem akart benne. Mikor visszajöttünk ide, nem sokra rá bementünk a tsz-be. Semennyi földet nem hagytak nekünk, és akkor kellett napszámba menni, mentem a tejüzembe, meg a kőbányába. Más lehetőség nem volt.

A háború előtt meg után is nagyon sokat harmonikáztam, mindig, amikor alkalom volt. Farsangkor, meg háznál is, a pincéknél. De oda csak a férfiak mentek. Az asszonyok nem mentek akkor a pincesorba be a férfiakkal... Csak a férfiak mentek, ők. A lányok meg az asszonyok otthon voltak. Volt fonó, este volt fonó... Más világ volt akkor.

A háború előtt a faluban voltak vonósok is. Fúvósok is, meg vonósok is voltak. Tizenkét tagja volt a zenekarnak. Apáról fiúra ment a zenélés. És ez mindig ment tovább és tovább. A háború után alakult a mi zenekarunk. Rajtam kívül volt még egy trombitás, meg egy basszus. A Poller Jóska, meg az öreg Bayer. Igen. Én indítottam el az egészet, ezt a zenekart a háború után. Hárman indultunk, és akkor hatan végeztünk. A másik három már nem él, a Leyert, a Hauk Jóska, a Zimmer Józsi. Akkor később volt a Koncsek, és a Lászler, a fúvós; igen, volt fúvós meg hegedűs is Aztán mindenféle zenekar volt, Herbert János, persze ott volt Simon Jóska is, meg a Hauk Jóska is, akikkel én voltam, a mienkből összeállítottak kettőből egyet. Én akkor már elmaradtam, mikor már megalakult egy másik fúvós.

Minden megváltozott közben. 47-ben egy székely legény, meg sváb lány összeházasodott. A szülők nem akarták.

A faluban mindenki azt gondolta, hogy hát... fog-e sikerülni a fiataloknak vagy sem. És győztek a fiatalok. Akkor utána megint jött még egy pár. És most már majdnem minden házasság vegyes, most már nincs akadály. Akkor mi mindig muzsikáltuk a lagzikat, a székely lagzikat is. Persze, igen, tiszta székely lagzikat is. Keservesen kerestük meg ezt a pár forintot. Gorombák voltak... Nagyon követelőzők voltak. Meg vannak fizetve...! Keveset fizettek, és mindig csak azt akarták, hogy zene legyen, és ne legyen pihenő. A székelyeknél huszonnégy órát kellett muzsikálni. Minden székely lagzit mi muzsikáltunk akkoriban. De mindig két zenekar kellett. Egy a menyasszonynál, egy vőlegénynél. Külön itt és külön ott. Mindenhol volt külön zenekar. Úgy volt, hogy a menyasszonynál külön voltak, meg a vőlegény is külön a szüleik meg a rokonaik.

A székelyeknek tetszett, hogy volt zene... A székelyek nem muzsikáltak itten. Akkor nem volt még a fúvós, akkor kettő ilyen vegyes zenekar volt, amik mik vagyunk, három-négy személyes. Akkor az egyik itt volt, a másik ott volt. Azt mondják, hogy sváb zenekarok! Hát sváb zenekarok... ezek mi voltunk. A svábok is, meg a magyarok is. Vidékre is mentünk játszani, mindenhova hívtak bennünket.

A svábok az iskolában tanulták a hochdájcsot. Én mindent kívülről tudtam mondani németül. Igen. Német iskola volt akkori, németül volt a hittan is. A háború után is, mikor jöttek a telepesek, akkor muszáj volt magyarul. Igen, akkor meg kellett tanulni magyarul. De én németül imádkozok, gondolkodok és álmodok. Gáspár csak svábul beszélek. Az még hamarabb megy. Sokszor szégyellem magamat a beszédem miatt, és akkor inkább nem is beszélek, és hallgatok...

Nincs már különbség a svábok és a félig svábok között. A svábok összeházasodnak ma már másokkal. Hát összeházasodnak. Hogy megmaradnak-e a svábok, ha ennyi lesz az összeházasodás, hát az a jövő titka. Azt nem lehet tudni, hiszen sok vegyes házasság van. De a gyerek mindig az anyjára üt. Ha az sváb, akkor a gyerek is. Az öt gyerekünk közül az utolsó az Pécsre ment egy orvoshoz, de az orvos előélete, szóval ő is sváb származású. Ők már mind magyarul beszélnek. Magyarnak vallják magukat. Mi is. Csak azért vagyunk svábok, mert németül beszélünk. Én nem tudok jól magyarul, de magyar vagyok, mert ez az én hazám, itt született apám, anyám... Magyarország az én hazám. Én sváb származású vagyok, csak magyar nemzetiségi vagyok. Ugye már mondtuk, hogy meg is vallottuk... Itt ez a kép, szüreti bál. Magyar ruhában voltunk, mert Magyarországon laktunk. És a magyar ruha szebb, díszesebb. A mienk, hát az fekete. Én jól éreztem magam ebben a magyar ruhában. Miért ne? Alul vannak a német ruha-szoknyák és fölül van a szép magyar ruha.

Vasárnap, minden hónapnak az első vasárnapján az utolsó mise a német. És a német énekek, ezek szép német énekek! És akkor van vegyes mise is. És hétköznapokon is ... akkor ahogyan akarjuk, magyarul vagy németül. Azelőtt nagy viták voltak, volt, aki azt akarta, hogy csak magyarul legyen a mise. De az már nem is él, és most már békesség van... Megszűntek az ellentétek.

A sváboknak mindig csak a kapa meg a föld volt. Nem tanultak. De ma ez már egészen más. Összehasonlítani sem lehet. Ezek a fiatalok ma már nem akarnak segíteni. Most nem kell aratni, nem kell csépelni. Nem segítenek a szőlőben sem. Nem. Csak a barátok, és a futball, meg a mit tudom én... Ellustultak a svábok. Jó, jó, szorgalmasak, hát hogy ha van valami, ami megéri. Azért. Spórolósak is azért. Nem isszák el, amit keresnek. Szükség esetén, éppen, hogy ha valaki van, de nem lumpolják el, hanem hát kell egy kicsit takarítani, összeszedni.

Az unokáim jól tanulnak, pláne ez a kisfiú, aki ide van, hát most két éves, amit ez most már tud, azt nem lehet mondani... Hát az anyja kezd vele svábul, de az apja végül is ... ezek csak magyarul akarnak, először magyarul, és utána svábul, mert nem svábul, hanem németül. Hát a szülők a hibásak azért, ha az utódok nem beszélnek németül, akkor azért nem tudnak németül. Ahol a szülők foglalkoznak a kisgyerekekkel, és németül beszélnek, akkor ott tudnak a gyerekek is. Ha nem is válaszolnak németül, de értik.

In Kovács N. - Szarka L. (szerk.) Tér és terep.
Tanulmányok az etnicitás és az identitás témaköréből II. Budapest: Akadémiai Kiadó. 253-267. 2004.

Magyarországon a német kisebbség területi elhelyezkedése az egész országra kiterjed; nincsen olyan megyéje az országnak, ahol ne élnének e kisebbség képviselői. A három népszámlálás összesített adatai a következő képet mutatják:

1980-ban 11 310 fő, az ország lakosságának 0,1 %-a, 1990-ban 30 824 fő, azaz 0,3 %, 2001-ben pedig 62 233 fő, azaz 0,6 % vallotta magát németnek. Az anyanyelvi bevallásokat tekintve 1980-ban 31 231 fő, azaz 0,3 %, 1990-ben 37 511 fő, azaz 0,4 %, 2002-ben pedig 33 792 fő, azaz 0,3 % tekintette anyanyelvének a németet.^[84] Megállapíthatjuk tehát, hogy míg a nemzetiségi bevallás országosan 1980-hoz képest hatszoros növekvést mutat, addig az anyanyelvi bevallások aránya az első tíz évben alig növekvő, a második 10 évben pedig csökkenő tendenciát mutat.

Az egyes megyék össznépességéhez viszonyítva a német kisebbség aránya mind a három népszámlálás adatait figyelembe véve a nemzetiségi, és az anyanyelvi bevallásokat tekintve is igen alacsony, a százalékos arányok a 0,07% és a 4 % közötti intervallumban foglalnak helyet. 1980-ban A legmagasabb százalékos értéket Baranya megyében mérték, ahol az anyanyelvi bevallások a megye összlakosságának 2,7 %-át tették ki. 1990-ben ugyancsak Baranya megyei a legmagasabb érték, 3,3 % vallotta a németet anyanyelvének. 2001-ben még mindig Baranya megye vezeti a sort, de nem az anyanyelvi, hanem a nemzetiségi arányok tekintetében mutat fel 4 %-ot.

A vizsgált 20 év alatt Budapesten, Békés, Borsod-Abaúj-Zemplén, Csongrád, Fejér, Hajdú-Bihar, Heves, Jász-Nagykun-Szolnok, Somogy, Szabolcs-Szatmár-Bereg, Veszprém, és Zala megyében a megyék összlakosságához viszonyítva sem nemzetiségi, sem anyanyelvi bevallás tekintetben nincs említésre méltó elmozdulás. Ezek azok a megyek, ahol egyébként a legkisebb számban fordulnak elő németek, mind a megyék összlétszámához, mind a magyarországi németek összlétszámához viszonyítva.

2001-ben a német népesség aránya Baranya megye keleti felében, Bács-Kiskun megye délnyugati, Tolna megyéhez közel eső területein, foltokban Veszprém, Pest és Komárom-Esztergom megyében a legnagyobb, területi viszonylatban a magyarországi németek több mint 50 %-a él itt. 25-50 % a német népesség aránya Baranya megye középső részén, Bács-Kiskun megye déli vidékén, Tolna megye déli és középső területein. Veszprém, Esztergom, Sopron, Somogy, és Pest megye többi területén 10-25 % közötti az arány. Eloszlás tekintetében Pest és Bács-Kiskun megye a határvonal, az ettől keletre fekvő megyékben csak foltokban találkozunk német tömbökkel.

Érdemesebb közelebbről azokat a megyéket kiemelni és megvizsgálni, amelyekben több százalékpontnyi elmozdulások tapasztalhatók mind az összlakossághoz, mind a magyarországi németek megyei elhelyezkedéséhez viszonyítva. A táblázatok azokat a megyéket mutatják, ahol az elmúlt húsz évben az egyes megyékben élő németek száma akár a nemzetiségi, akár a nyelvi bevallást tekintve az össznémetség létszámához viszonyítva legalább 5 százalékos, a megyei összlakossághoz viszonyítva pedig legalább egy százalékos emelkedést mutatott Ez alól Győr-Moson-Sopron megye kivétel. Itt a német lakossága aránya 20 év átlagában stabilnak mondható; az 1980-as nemzetiségi bevallást kivéve minden további esetben 0,4 %-on stagnál, viszont az országos német összlakosság 6 százaléka él itt. A fővárost az összehasonlítás kedvéért illesztettük a táblázatba. Ezek a megyék a következők:

A táblázatból látható, hogy a tradicionálisan németek lakta megyék kerültek a kiemelt megyék közé. Pest és Bács-Kiskun megyétől keletre igen megritkul a német lakosság létszáma. Mind a három népszámlálás adatai szerint a magyarországi német lakosság többsége egyetlen megyében, Baranyában tömörül, a megye mind származási, mind az anyanyelvi bevallásokat tekintve magasan túlreprezentált. 1980 és 2001 között Baranya megye akár a nemzetiségi, akár az anyanyelvi bevallásokat vesszük figyelembe, az első helyen áll. A nemzetiséget tekintve Baranya megyét (3 367 fő) Budapest (1 671 fő), Bács-Kiskun megye (1 177 fő) és Tolna megye követi (1 130 fő). Ezután 1000 alá süllyed a bevallások száma, mintegy 50 százalékos csökkenés tapasztalható: Komárom-Esztergom megyében 601 fő, Győr-Moson-Sopron megyében 556 fő, Pest megyében 520 fő, a többi megyében 75-316 fő tartja magát németnek.

1990-re Baranya megyében háromszorosára ugrik a nemzetiséget vállalók száma (10 524 fő). 1980 és 1990 között Pest megyében növekedett a legnagyobb mértékben a német nemzetiségi létszám; Pest megye a 7. helyről előtör a második helyre, és 3 461 fővel több mint hat és félszeres emelkedést produkál. Ezután Tolna megye következik 2 912 fővel, majd Bács-Kiskun megye 2 782 fővel, Budapest 2 609 fővel, Komárom-Esztergom megye pedig 2582 fővel. Győr-Moson-Sopron megyében a legkisebb a növekedés, 845 fő tartja magát itt németnek. A nem kiemelt megyékben átlagosan duplájára emelkedik a német nemzetiségiek létszáma.

2001-ben Baranya megyében 14 205 német él, Pest megyében egy század híján háromszoros a növekedés (10 343 fő). Budapesten 7 042 főre, Tolna megyében 6 660 főre emelkedik a németek létszáma. Komárom megyében 5 118 fő, Bács-Kiskun megyében 4 476 német él. Kiemelkedő növekedés tapasztalható Veszprém megyében, ahol 1980-ban még csupán 238 fő, 1990-en 768 fő vallotta magát német nemzetiségűnek, míg 2001-re ez a szám 3 077 főre ugrik. Érdemes megjegyezni, hogy ebben az egyetlen esetben Győr-Moson-Sopron megye kikerül a kiemelt megyék közül, és a 8. helyen álló Fejér megye után (2 151 fő) csupán a kilencedik helyet foglalja el 1 818 fővel. Ebben a megyében is duplájára emelkedik a létszám, de az arányokat tekintve Fejér megyében háromszoros, Veszprém megyében pedig négyszeres a nemzetiségi bevallások növekedésének mértéke. Ez a növekedési tendencia kevésbé ugyan, de érvényesül a nem kiemelt megyékben is.

Az anyanyelvi bevallások tekintetében 1980-ban Baranya megye vezeti a sort (11 756 fő). Több mint 51 százalékkal csökken ez a szám Bács-Kiskun megyében (4 099 fő). Tolna megyében 3 628 fő vallja németnek anyanyelvét. Budapest következik 2 924 fővel, majd Komárom-Esztergom megye (1 902 fő), Győr-Moson-Sopron megye (1 794 fő; végül Pest megye (1 023 fő) zárja a kiemelt megyék sorát. A nem kiemelt megyékben 134 és 835 fő között ingadozik a létszám. A csökkenés mértéke a sor vége felé egyre kisebb.

1990-ben az első öt helyen ugyanaz a sorrend, Baranya megye 14 055 fő, Bács-Kiskun megye 4 285 fő, Tolna megye 4 193 fő, Budapest 2 887 fő, Komárom-Esztergom megye 2 686 fő. Pest és Győr-Moson-Sopron megye helyet cserél, Pest megyében 2 154 fő, míg az utóbbiban 1 826 fő vallja anyanyelvének a németet. 1980-hoz viszonyítva ezen a területen nem tapasztalunk olyan mértékű növekedést, mint a nemzetiséget bevallóknál. A nem kiemelt megyék sorrendje és növekedési arányai hasonlóak a nemzetiségi bevallásoknál tapasztaltakhoz.

2001-ben váratlan tendenciaváltozásra kerül sor. Az anyanyelvet bevallók száma Budapestet és Pest megyét kivéve csökken. Baranyában 10 478 főre, Tolnában 3 798 főre, Bács-Kiskun megyében 3 096 főre, Komárom-Esztergom megyében 2 212 főre, Győr-Moson-Sopron megyében 1 713 főre esik vissza. A növekedés sem Budapesten, sem Pest megyében nem jelentős. A fővárosban 3 511 fő, Pest megyében 2956 fő vallja magát német anyanyelvűnek. A nem kiemelt megyék közül csekély mértékű növekedés tapasztalható Veszprém, Fejér, Somogy és Zala megyében, a többi megyében ugyancsak csökkenés mutatható ki.

Érdekes még egy pillantást vetni a régiók közötti eloszlásokra. Ezt csak a 2001-es népszámlálás esetében lehet vizsgálni, mivel korábban ilyen összesítések nem készültek. A régiós adatok követik a megyei eloszlásokat. A legnagyobb számú német népesség a Dél-Dunántúli régióban (Somogy, Baranya, Tolna megye) él (21 830 fő), és anyanyelvét tekintve itt a legmagasabb a németek aránya (14 980 fő). Ezután következik a Közép-Magyarországi régió (Budapest, és Pest megye) 17 835 német nemzetiségű és 13 863 német anyanyelvű fővel. Érdemes még megemlíteni a Közép-Dunántúli régiót (Fejér, Komárom-Esztergom és Veszprém megyét), ahol 10 347 fő német nemzetiségű és 8 242 fő német anyanyelvű. A régiós elemzéseknek azért van jelentőségük, mivel a jövő fejlesztési irányait régiók szerint fogják meghatározni, és ezekben a régiókban különleges fontossággal bírhat a német identitásalakítás, a nyelvoktatás és a német nyelven való művelődés lehetőségeinek még magasabb szintű megteremtése.

Az utóbbi három népszámlálás országos adatait figyelembe véve jelentős eltérések tapasztalhatók a nemzetiség és az anyanyelv vonatkozásában.

Az országos bevallási adatokat tekintve 1980-ban és 1990-ben a nemzetiségi és az anyanyelvi bevallások arányai az anyanyelv javára tolódtak el. 1980-ban 2,76-szor többen vallották anyanyelvüknek a németet, mint nemzetiségüknek. Bár 1990-ben még mindig többen állították, hogy anyanyelvük német, mint ahányan nemzetiségüket tekintve is németnek tartották magukat, ez az arány ekkorra 1,2-szeresre csökkent. A 2001-es népszámlálásnál a tendencia megfordult. Majdnem kétszer annyian vallották németnek magukat, mint ahányan német anyanyelvi bevallást tettek. S míg 1980-ról 1990-re ha kevéssel is, de nőtt a német anyanyelvet felvállalók száma, országos átlagban ez a szám 2001-re egytizedével csökkent.

A magyar nemzetiségi bevallásnak történelmi hagyományai vannak a németek körében. Az, hogy ez az arány 2001-re megváltozott, és 54 százalékkal vallották magukat többen német nemzetiségűnek, mint német anyanyelvűnek, az utóbbi tíz év társadalmi-politikai folyamatainak tulajdonítható. Szerepet játszott ebben a változásban az is, hogy az etnikai alanyok identitásuk megélését más területre helyezték át. Anyanyelv helyett a származás és a kulturális identitás vált meghatározóvá.

Mint az a megyei adatsorokból kiderül, összességében 1980-ban minden megyében több volt az anyanyelvet vállalók száma, mint ahányan német nemzetiségűnek tartották magukat. Azonos számadatokat alig találunk, kis különbséget felmutató bevallások pedig leginkább a nem kiemelt és 200 fő alatti bevallású megyékre jellemzőek (pl. BAZ megye, Csongrád megye, Jász-Nagykun-Szolnok megye). Többségében azonban, akár a falvakat, akár a városokat nézzük, az anyanyelvi bevallások száma mindenütt meghaladja a nemzetiséghez tartozás bevallását; átlagosan a duplája, de ez a különbség akár a háromszoros, négyszeres is lehet (pl. Vas megye, Bács-Kiskun megye és Baranya megye falvaiban). 1990-ben közeledik egymáshoz a nemzetiséget vállalók és az anyanyelvet bevallók száma, míg 2001-ben az anyanyelvi bevallások számának drasztikus csökkenésével ismét távolodás tapasztalható.

Az 1980-as népszámlálás alacsony bevallási adatai a családi etnikai szocializáció megszakadásának, az iskoláztatás hatására bekövetkező nyelvi és kulturális asszimiláció, a német nyelvoktatás alulreprezentáltsága, a mindent egybemosó internacionalista politikai légkör és ebből következően az etnikai identitás reprezentációs terepei hiányának a rovására írhatók. Szerepet játszik ebben még az a szomorú történelmi tapasztalat, ami a 60 év feletti németeket még a 2001-es népszámlálás idején is jellemezte: a félelem.^[85] Ugyanakkor a németség egy másik részének átörökített történelmi tapasztalata a II. világháború idején kialakult Hűség a hazához mozgalom, ami a magyar nemzetiségi bevallás történelmi hagyományait hordozta a németek körében. Kétségtelen tény azonban az is, hogy 1941-ben voltak, akik politikai meggondolásból, számításból, valamint gazdasági szempontokat szem előtt tartva vallották magukat magyar nemzetiségűnek, illetve magyarosították nevüket. Történelmi tapasztalat lehet az is, hogy a magyarországi városi népesség gyorsan elmagyarosodott.

1990-ben a politikai légkör enyhülése, Németország Európában elfoglalt presztízsének hatására nőtt meg jelentősen a nemzetiségüket felvállalók száma. A 2001-ben tapasztalt növekedésnek ugyancsak több magyarázata lehetséges. Pozitívan hatott a nemzetiség büszke felvállalására az 1993-ben meghozott kisebbségi törvény, az ország kapuinak megnyílása Nyugat-Európa felé, a számos németországi testvérvárosi kapcsolat létrejötte, a közvetlenül megtapasztalható és reprezentálható, valamint a németországi németek részéről megerősített német etnikai identitás.

Az anyanyelvi bevallások alakulásának ugyancsak lehetnek történelmi hagyományai, és itt ismét az 1941-es népszámlásra utalnék, amikor először kérdezték meg, ki melyik nyelvet tartja anyanyelvének. Ekkor 475 491 fő vallotta németnek anyanyelvét és 302 198 fő tartotta csak magát németnek. 2001-ig töretlenül folytatódott az a tendencia, miszerint mindig többen tartották magukat német anyanyelvűnek, mint német származásúnak. Ez a jelenség azt bizonyítja, hogy az anyanyelv és a származás már az 1970-es években elvált egymástól. Az anyanyelvhez való ragaszkodás magasabb számát azzal magyarázhatjuk, hogy az erőteljes asszimilációs kényszer, valamint a vegyes házasságok sorozata következtében a származás egyértelműsége megszűnt, a csoport-hovatartozás kérdésessé vált és egyre többen tartották magukat inkább magyarnak.

A 2001-es nyelvi fordulat erőteljes nyelvi asszimilációra utal. Oka ennek, hogy egyre inkább kihalnak azok a generációk, amelyek a német nyelvet odahaza, az elsődleges családi szocializáció során tanulták meg, s az iskolában is németül tanultak. Gondoljuk meg, 1945 előtt lehetett utoljára az elemi iskolában német anyanyelven tanulni! A második világháborút követően a német szó a közterekről a családi-rokoni körbe szorult vissza, majd a magyar nyelvi iskoláztatás hatására egyre inkább innen is kiszorult. 1980 és 1990 között a nyelvi bevallások növekedése részben magyarázható az oldottabb politikai légkörrel, a német nemzetiségi kultúra folklorizációjával, a német népdalok színpadra vitelével, a német nyelvoktatás terjedésével. Ezek a folyamatok azonban még csak nem is lassították a nyelvi asszimilációt. A 2001-es anyanyelvi bevallások és a nyelvhasználat közti ellentmondás további magyarázatra szorul, amire az 1980-2001 című fejezetben térünk vissza.

Összefoglalva a kérdést tehát az mondható el, hogy minden megyében nőtt mind a nemzetiséget, mind az anyanyelvet felvállalók aránya. Jelentős nemzetiségi létszámnövekedés tapasztalható Baranya, Pest, Tolna, Komárom-Esztergom, Győr-Moson-Sopron, Bács-Kiskun megyében, valamint Budapesten. A hagyományosan nem német lakosú megyékben, az ország keleti megyéiben a növekedés jóval kisebb mértéket mutat. Kivétel ez alól Szabolcs-Szatmár-Bereg megye, ahol 1980-hoz képest megtízszereződött a magát németnek vallók száma. Erre a jelenségre a Kiemelt települések című fejezetben térünk vissza.

Mint az a táblázatból látható, a magyarországi német népesség kicsiny többsége az 1980-as népszámlálás idején falvakban élt. A városi lakosság Budapesttel együtt csupán 968 fővel maradt le a vidék mögött. A budapesti németség csupán 385 fővel kevesebb, mint az ország összes városának német nemzetiségű lakói. A kiegyenlített létszám arra utal, hogy a hagyományosan falvakban élő és földműveléssel, állattartással foglalkozó németek jelentős hányada még a '80-as évek előtt a városba migrált. Mint később látni fogjuk, a kiemelt községek lakosságának csökkenése is a városok felé tartó elvándorlást valószínűsíti. Ez az elvándorlás összefüggésben van a falvak zártságának megszűnésével, a mobilitási szándékkal, a továbbtanulási vággyal.

1990-re a többi város német nemzetiségi létszáma viszont már több mint duplája a budapestinek, ugyanakkor megnő a falusi és a városi lakosság közti különbség is a falvak javára. Ez a trend azt valószínűsíti, hogy a Budapest felé tartó nemzetiségi migráció lassult, a falusi németség inkább más városokban keresett és talált megélhetést és lakóhelyet. Ugyanakkor a falvakban élők száma nagyon jelentősen megnőtt 1990-re. Ez összefüggésben áll a nemzetiségi bevallások korábban már elemzett növekedésével.

2001-ben a többi város német lakossága már háromszorosa a budapesti német nemzetiségű lakosoknak, viszont Budapesttel együtt a városok, és a falvak lakossága között kis különbség mutatkozik. Itt ismét a megnövekedett nemzetiségi öntudat, az ismét felfedezett, megtalált és átélt identitás, valamint a csoport-hovatartozás felvállalásának jelenségével állunk szemben.

Ha az anyanyelvi eloszlásokat nézzük, a városok, és a falvak német népessége között nagyobb eltérés mutatkozik. Falun dupla annyian beszélnek németül, mint a városokban. Ez az arány az 1990-es népszámlálásra is megmarad, viszont 2001-re kiegyenlítetté válik. Budapest és a többi város aránya megközelítőleg ugyanazt a képet mutatja mind a három népszámlálás alkalmával. A falvak kisebb közösségeiben nagyobb az anyanyelv megőrzésének lehetősége. Az ugyanazt a nyelvet beszélők interakciói számosabbak, a társadalmi érintkezés terei és lehetőségei nagyobbak. A falvak kis közössége jobban egymásra van utalva, kohéziós ereje nagyobb. A területi elzártságból következően a külvilággal ritkábbak az érintkezések, és számos településen sokkal gyakrabban kerülnek kapcsolatba olyan emberekkel, akik ugyanazt az anyanyelvet beszélik. Ez azonban a falvakból ingázókra nem áll. Tudjuk azonban, hogy a magyarországi németség másodnyelv domináns kétnyelvűségben él, a fiatalabb generációk pedig már a másodnyelvet tekintik anyanyelvüknek. S bár tanulják az iskolában a német nyelvet, a családi körben magyar nyelven szocializálódtak. A településdialektusok tekintetében pedig a passzív kétnyelvűség jelenségével találkozhatunk.

A kiemelt megyék, Budapest, egyéb városok, és a falvak eloszlásait nézve a százalékos arányok egyértelműen mutatják a területi átrendeződéseket. Baranya megye tradicionálisan kiemelkedő helye mellett jelentős szerepe volt és van Budapestnek. 1980-ban a magyarországi németség 15 százaléka élt itt. Mindamellett látható, hogy a falvak német népessége Győr-Moson-Sopron megyét kivéve meghaladja a városi német népesség arányát. A nemzetiség és anyanyelv elválása itt is megmutatkozik. Budapest 15 százalékos német nemzetisége mellett a német anyanyelvűek aránya csupán 9 százalék. A hagyományosan német megyék közül csak Bács-Kiskun és Tolna megye haladja meg a 10 százalékos határt. Ezekben a megyékben azonban kiegyenlítettnek látszik nemzetiség és anyanyelv aránya, tehát a szétválás folyamata is még csak az elején tart. Ez a nagyváros felszívó, asszimiláló erejével, a németek közötti interakciók alacsony számával magyarázható.

1990-ben érdemes megemlíteni Pest megye jelentős előretörését. A megye községeiben ugrásszerűen nő meg a német identitást felvállalók aránya. Ebben az évben Baranya megye után Pest megyében él a legtöbb német. Ami az anyanyelvi bevallásokat illeti, Pest megye 11 %-kal felzárkózik Tolna megye mellé. Ez a jelentős ugrás is magyarázatra szorul. Több lehetséges oka van a létszám hirtelen növekedésének. Az öntudatra ébredés mellett szerepet játszhat ebben a centrum szívó hatása, a centrum adta jelentősebb nyelvképzési és anyanyelven lehetővé váló művelődési lehetőségek, a német intézetek, kulturális központok megjelenése.

2001-ben Pest megye jelentősége tovább nő, ebben a megyében a legjelentősebb a német nemzetiségű népesség növekedése. Az összes magyarországi német 17 százaléka él itt. Baranya megyében ez az arány 23 százalékra süllyed. Ugyanakkor kiegyenlítettebbé válik a nemzetiségiek aránya városok és falvak között, Győr-Moson-Sopron és Tolna megyében pedig eltolódik a városok javára. Ez egyértelműen mutatja az elvándorlás irányát a városok felé. Amennyiben a tendencia folytatódik, az amúgy is iskoláztatási, művelődési és gazdasági deficittel küszködő falvak német lakossága egyre nagyobb számban fog elvándorolni az eredeti lakóhelyéről, és teszi ki magát az asszimilációs nyomásnak. Bár az országos arányokat tekintve az anyanyelvi bevallások száma visszaesett, Baranya megyében még mindig kiemelkedően magas, 31 százalékos ez az arány.

Baranya megye Magyarország legnépesebb németek lakta megyéje. Mind a származási-nemzetiségi, mind az anyanyelvi bevallások tekintetében ez a megye mutatja a legmagasabb települési átlagokat, vagyis az egyes települések összlakosságához képest átlagosan itt találjuk a legtöbb német lakost. Országos átlagokat is figyelembe véve is jól látható a falvak túlreprezentáltsága. Ez azt mutatja, hogy a nemzetiségi népesség megtartó ereje a falvakban rejlik, ezért megmaradásuk, anyanyelvi és kulturális túlélésük biztosítéka a falvak fejlesztését kívánja meg. 1980-ban Baranya megyében egyetlen város sem került a listára. Akkoriban Pécsett 474, Mohácson pedig 148 fő vallotta magát németnek, de a települések összlakosságához mért arányuk Pécs esetében csupán 0,002 %, Mohács esetében pedig 0,7 %.

Baranya megye minden településén nagyobb arányban vallották anyanyelvüknek a németet, mint nemzetiségüknek. Érdemes felfigyelni arra, hogy minél kisebb egy település, annál nagyobb arányban élnek benne németek, illetve annál nagyobb számban vallják anyanyelvüknek a németet. A Baranya megyében található Liptód, Óbánya, Ófalu, és Szűr vezetik nem csupán a megyei, de az országos listát is. Ezekben a falvakban 1980-as népszámlálás alkalmával is igen magas százalékos arányú bevallásokat találunk mind az anyanyelv, mind a nemzetiség vonatkozásában. Az anyanyelvi bevallások tekintetében meg kell még említeni Erdősmecskét, Fazekasbodát, Görcsönydobokát, és Mecseknádasdot, ahol a lakosság több mint 40 százaléka vallja németnek az anyanyelvét. A Baranya megyei bevallások azért is figyelmet érdemelnek, mert Baranya és Tolna megye kivételével a települések zömében a nemzetiségi és anyanyelvi bevallások még az 1 százalékot sem érik el, vagy a körül mozognak!

1990-ben a nemzetiségi bevallások tekintetében sorrendi változás történt. Ófalu, Óbánya, Szűr falvakban növekedett a bevallások száma, míg Liptódon 9 százalékkal csökkent. Ugyanakkor Erdősmecskén, Hímesházán 40 százalék fölé emelkedett az arány a korábbi 6-7 százalékos bevallásokhoz képest. Az anyanyelv terén még erőteljesebb a növekedés és még több falura terjed ki. A sort itt is Ófalu vezeti, a további sorrend: Óbánya (73 %), Görcsönydoboka (57 %), Szűr és Mecseknádasd (55-55 %), Feked (53 %), Liptód (47 %), Hímesháza (45%), Geresdlak (42 %) Erdősmecske (43 %), Somberek (41 %), Palotabozsok (33 %).

2001-ben a nemzetiségi, mind az anyanyelvi bevallásokat tekintve részben növekedés, részben visszaesés tapasztalható. Ófalu még mindig tartja vezető helyét. A nemzetiségi bevallás tekintetében 17 településen növekedés tapasztalható, s csak hét településen csökkent az arány. Az anyanyelv tekintetében 22 faluban csökkent az anyanyelvi bevallás aránya, és csupán háromban nőtt 2-2, illetve 4 százalékkal. Jelentős a visszaesés Babarcon, Erdősmecskén, Fazekasbodán, Fekeden, Görcsönydobokán, Mecseknádasdon, Óbányán, Sombereken és Szűrön. A csökkenés Óbányán és Erdősmecskén a legmagasabb, 50 százalékos, a többi településen 10-30 % között mozog.

A kérdéskör vizsgálata során érdemes az anyanyelv, a nyelvhasználat, és a kultúrához való viszony kérdésére kitérni. Ez annál inkább fontos, mert ezeket az adatokat, összehasonlítva az 1980-ban végzett tanácsi minősítésű vizsgálatokkal (Hoóz és munkatársai 1985) meglepő eredményeket kapunk. Az 1980-as felvétel azt igyekezett megvizsgálni, hogy a népszámlálás bevallási adatai mennyire fedik a valóságot, mennyire valóságosak a nemzetiségű kulturális igényű népességről felvett bevallási adatok. Köztudott, és saját kutatásaim is azt bizonyítják (Bindorffer 2001), hogy a bevallások és a tényleges, a faluközösségek által számon tartott létszám nem fedik egymást. Az ok egyértelműnek látszik. A népszámlálás nem biztosított névtelenséget, aki nyíltan felvállalta kisebbségi létét, azt esetleg hátrányok fenyegethették. Jóval kevesebben vállalták fel, tehát a nemzetiséget és az anyanyelvet a valóságosnál. A 2001-es népszámlálás volt az első olyan népesség-összeírás, ahol immáron névtelenül lehetett nyilatkozni származásról és anyanyelvről és feltették a kulturális értékekhez, hagyományokhoz való kötődés, valamint a családi, baráti körben használt nyelv kérdését is. Az összehasonlítást a két felvétel adatai között a következő dimenziók mentén próbáljuk meg elvégezni, illetve hipotéziseket felállítani: az egyértelműen nemzetiséginek tartott személyek^[86] létszámát összevetjük a ma a kulturális értékeket felvállalókéval, valamint a nemzetiségileg vegyes, de nyelvileg nem asszimilálódottak adatait a nyelvet baráti körben használókéval.

Első megfigyelésünk, hogy a külső szemlélő megítélése szerint a német anyanyelvet beszélők száma mindenütt magasabb a nemzetiségi megítéléseknél. A nyelvhasználat megítélése közvetlen tapasztalatokon alapulhat, míg a nemzetiség tekintetében a külső megítélők bizonytalansága látszik. Egy azonban biztos, az anyanyelvi és nemzetiségi megítélés alá esők száma minden településen jóval meghaladja az önbevallások számát. Mivel a nemzetiségi önbevallások arányai nagyon alacsonyak, a nyelvi bevallások arányai közelítik meg leginkább a külső megítélések arányait, helyenként pedig még meg is haladják a százalékos adatokat, például Bóly (54%), Feked (88%), Görcsönydoboka (87%), Mecseknádasd (45%), Ófalu (82 %), Óbánya (93%), Véménd (54%) esetében. Ugyanakkor az önbevallások nemzetiségi tekintetben néhány Baranya megyei magas arányt leszámítva, mint pl. Erdősmecske, Ófalu, Óbánya, Szűr - átlagosan 0% és 4% között mozognak, s az anyanyelvi bevallások arányai is csak egy-két községben lépik túl az 50%-ot (Görcsönydoboka 56%, Óbánya 59%, Ófalu 83%, Szűr 66%). A külső megítélés arányszámai tartalmazzák az egyértelműen nemzetiségiek, vagyis a homogén házasságot kötöttek számát, a nemzetiségileg vegyes házasságban élőket, de nyelvileg nem asszimilálódottakat és a vegyes házasságban élő nyelvileg asszimilálódott egyéneket. Az egyértelműen nemzetiségiek aránya jóval meghaladja a nemzetiségileg vegyes nemzetiség arányait, 31-80% közé esik. A nemzetiségileg vegyes, de nem asszimilálódottak viszonylag magas aránya a nemzetiségileg vegyes asszimilálódottakéhoz képest - számos faluban, mint például Mecseknádasd, Udvar, Székelyszabar, Szederkény, Bár, stb. nem is regisztráltak nemzetiségileg vegyes, asszimilálódott egyéneket - azt valószínűsíti, hogy az ide sorolt lakosok akkor még nyelvileg nem asszimilálódtak, tehát vélhetően - családi körben is továbbörökítették az anyanyelvet. Ezt az állítást látszanak alátámasztani az itt nem elemzett 1990-es népszámlálás adatai.

Ha most ezeket az adatokat rávetítjük a 2001-es népszámlálási adatokra, azt tapasztaljuk, hogy Baranya falvainak lélekszáma 1980-hoz képest csökkent, a felvett városokban (Bóly 1980-ban még falu volt) viszont nőtt. Az önbevallások száma mind nemzetiségi, mind anyanyelvi vonatkozásban nőttek, de az 1980-as tanácsi megítélések arányait még mindig nem érik el, átlagosan annak 30 százalékát képviselik. Tehát valószínűnek tarthatjuk, hogy egy külső megítélési vizsgálat ismét hasonló eredményeket hozna. Ha figyelembe vesszük az erőteljes nyelvi asszimilációt bizonyító 2001-es anyanyelvi bevallásokat, akkor a kulturális értékekhez és hagyományokhoz kötődők magasabb aránya magától értetődő. Saját zenéjükhöz, táncaikhoz, kulturális hagyományaikhoz korosztálytól függetlenül erős emocionális viszony fűzi a németeket; etnikai önkifejezésük gyakorlatilag ezekre a területekre korlátozódik, túlélési stratégiaként működik, s feladásuk a csoport etnikai önfeladását jelentené. A kultúrához kötődők kiemelkedően magas száma pedig azokat a tételeimet bizonyítja, hogy a nyelvi asszimiláció mellett sem szükséges egy nemzetiség kihalása, és hogy a kultúra megtartásának szándéka kitéphetetlenül mélyen gyökerezik a kisebbségek túlélési stratégiájában. A nyelvében megszűnni látszó németek közösségének megtartó erejét manapság egyre inkább a kulturális gyökerek jelentik. A 88 418 fő^[87] arra utal, hogy a fiatalok is részesei a német kultúrának, ami perspektívát nyújt az etnikai túléléshez. A kulturális értékekhez való ragaszkodás pótolhatja azt a kohéziós hiányt, amit a nyelvvesztés okozott.

A megyei adatok elemzése arra enged következtetni, hogy a német népesség migrációja is elindult a falvakból a városok felé. Baranya megyében ennek elsődleges oka a munkahelyek hiánya. Baranya megye az ország megyéi között beruházások tekintetében az utolsó helyek egyikén áll. A migráció iránya országos szinten Budapest és Pest megye, vagyis a központi régiók. A városok és falvak tekintetében egyfajta kiegyenlítődés következett be. Ma gyakorlatilag ugyanannyi német él falvakban, mint városokban. Budapesten 1980-hoz képest megnégyszereződött a számuk, a többi városban összességében ez a növekedés tizenegyszeres! Véleményem szerint a városi német népesség növekedése nem elsősorban az önbevallások számának növekedéséből következik, hanem a migrációnak tulajdonítható. A falvakban a növekedés inkább a származás felvállalásának az eredménye lehet.

Az elmúlt évtizedekben a németek esetében végbemenő folyamatok az anyanyelv fontosságát háttérbe szorították a kultúrahasználat javára. Ennek legfőbb oka az erőteljes nyelvi asszimiláció és a német nyelv anyanyelvi funkcióinak és nyelvi dominanciájának generációs visszaszorulása. Ebben részben az játszik szerepet, hogy a II. világháborúban nagyszámú magyar nyelvű lakosságot telepítettek a kitelepített németek helyébe, valamint az a tény, hogy a falvak elöregedtek. A magyar anyanyelvi szocializáció következtében a fiatalabb generációk közül egyre nagyobb számban a magyart tekintik anyanyelvüknek.

A települések anyanyelvi és nemzetiségi adatainak elemzéséből kitűnt, hogy a nyelvváltás, illetve a nyelvcsere folyamata felerősítette a nemzetiségi önbevallásban és a kultúrahasználatban megnyilvánuló etnikai identitás-kompenzációt.

Bindorffer Györgyi 2001. Kettős identitás: etnikai és nemzetiségi azonosságtudat Dunabogdányban. Budapest: Új Mandátum.

Gondolatok Spannenberger Norbert Der Volksbund der Deutschen in Ungarn 1938-1944 unter Horthy und Hitler c. könyve kapcsán

Kisebbségkutatás, 13 (2): 266-268. 2004.

A magyarországi németekről - svábokról - alkotott kép a többségi magyarok körében a közelmúlt szociológiai kutatásai szerint igen pozitív. A magyar többség körében a németek a legelfogadottabbak. Az etnikai hierarchiában az első helyen állnak; a magyar válaszadók szerint a Magyarországon élő kisebbségek közül leginkább a németek hasonlítanak a magyarokra. Ha azonban a hazai németek történelméről esik szó, a megkérdezettek azonnal 2. világháborús szerepüket említik, és ez a vonatkozás már korántsem pozitív, annak ellenére, hogy ismereteik rendkívül felületesek. A svábok történelme a történelemkönyvekben csak a Volksbund kapcsán jelenik meg; ezért a köztudatban még mindig összekapcsolódik a nácizmussal. Történészkörökben is vita folyik a Volksbund szerepéről és tevékenységéről. A szocializmus idején a tudományos-történelmi diskurzusban a Volksbund szerepét eleve negatívan ítélték. Könyvében Spannenberger ezt a negatív szemléletet szeretné megváltoztatni.

1939 előtt az 5. hadoszlopként számon tartott, a 2. világháborúban játszott szerepük miatt ezt a kisebbséget kollektív büntetés érte. Nem vették figyelembe azt a tény, hogy a magyarországi németek nem egységesen álltak Hitler mellé, s akik Volksbund tagok voltak, még korántsem nevezhetők náciknak. A kitelepítettek, a "hazából elűzöttek" között nem csak "bundisták" voltak, hanem szép számmal olyanok is, akik az 1941-es népszámlálás alkalmából magyarnak vallották magukat. A téma minden részletre kitérő feldolgozása magyar nyelven még nem történt meg, az ismeretek rendkívül csekélyek a Volksbundról, a svábok két világháború közti helyzetéről, sőt azt is kevesen tudják az érintetteken kívül, hogy a háború után a kitelepítésre már nem került svábokat megfosztották magyar állampolgárságuktól, amit csak 1950-ben kaptak vissza. A történelemkönyvekben a második világháború csatáinak, győzelmeinek és veszteségeinek említése mellett még mindig igen kevés szó esik a magyarországi németek tényleges szerepéről és a háborút követkő igazságtalan kollektív megbüntetésükről; a "malenkij robot", az internálások és a kitelepítés adatai és hiteles története elsősorban az érintettek és a kutatók körében bír relevanciával. A hivatalos politikai irányvonalat követve a többség szerint az ötvenes években elfogadott volt, hogy a svábok a "megérdemelték" a sorsukat, de más történelmi problémák nyomása alatt a többségi magyarság később sem vett a tényekről tudomást.

A magyarországi németek körében felvett oral history interjúk mesélnek a háború előtti és utáni évekről. A magyarországi németek nagy része úgy ítéli meg, ahogy az írás címe is idézi, Horthy eladta a svábokat. Mindegy volt, ki minek vallotta magát, választásuk nem volt. Igaz, voltak önkéntesek is, de sokan kényszersorozással kerültek az SS-be, mert Horthy és Hitler megegyezett egymással. A svábok idősebb generációiban még mindig élénken élnek ezek az események. Ki fiatal felnőttként, ki gyermekként élte át a második világháborút, és az utána következő represszió időszakát. Emlékeznek a nagyapára, aki elbújt az SS elől, vagy a magyar honvédséghez menekült, és azokra az időkre, amikor a sváboknak "svábul még lélegzeni sem volt szabad".

Mi vezetett ezekhez a szomorú, generációk identitását leromboló eseményekhez? Ki volt a felelős a végkimenetelért, a sok szenvedésért, megaláztatásért? A szerző nem a jól ismert és szokásos kitelepítés-történet köré építi fel művét; ennél hosszabb és nehezebb utat választott. Spannenberger Norbert könyve a Trianoni békekötés utáni időszaktól kezdve elemezi végig a magyarországi német kisebbség történelmét a legapróbb részletességgel azokat a folyamatokat vizsgálva, amelyek a Volksbund megalakulásához, majd a világháború utáni tragédiához vezettek. Perspektívája szokatlan: mint maga is magyarországi német, belülről, magyarországi német kisebbség perspektívájából vizsgálja, értelmezi és értékeli a két világháború közötti időszak társadalmi és politikai életét, valamint a németség szerepét, feladatát és problémáit ebben a miliőben. Mintegy 500 oldalas hiánypótló német nyelvű könyve Németországban óriási sikert aratott, Magyarországon azonban csak szűk körben keltett figyelmet. Pedig erre a könyvre érdemes odafigyelni, mert a kép, amely kibontakozik lapjairól, tanulságos. Lehet, hogy vitatható, és ebben az esetben vitatkozni kell vele, de mindenképpen alapos, minden apró részletre kiterjedő történelmi nagymonográfiát olvashatunk, amely mellett sem a magyar történetírás, sem a diakrón, sem a szinkron kisebbségkutatás nem mehet el szó nélkül.

A magyarosítás erőszakos politikája már jóval korábban, még a 19. század végén elkezdődött. Fontos lépés volt ebben a folyamatban az egyházi iskolák államosítása, amely maga után vonta a magyar tannyelv bevezetését. Eleinte a hittant és a történelmet németül tanulták, majd az anyanyelv használatát teljes mértékben megtagadták a kisebbségektől. A tanítók kijelentik: A tanítók kijelentik: "Jövőre [1903 őszétől] minden tárgyat magyarul tanítunk". A fő cél a magyar nyelv és a magyar jellegű műveltség terjesztése, ezáltal a saját nemzetiségi műveltség kiszorítása, elnyomása volt; "az elsőrendű kultúrának ezen a földön magyarnak kell lennie". Az első világháború utáni nemzetiségi politika egyenes folytatása volt az 1914 előtt elkezdett folyamatnak. Ennek értelmében a 20. század első felében, 1919 és 1936 között, a magyarországi németek sorsát a többi kisebbséggel egyetemben elsősorban a magyar politika, 1936 és 1945 között viszont a Magyarország és a náci Németországi közti szövetség feszültségektől sem mentes viszonya határozta meg, állapítja meg a szerző. A rövid Károlyi korszakot leszámítva minden magyar kormány az asszimiláló nemzetiségpolitika mellett tette le a voksát. Spannenberger arra is rámutat, hogy a magyar kormányok nem vették észre azt az ellentmondás, ami a határon túlra került magyarsággal kapcsolatos politizálásuk és a saját nemzeti kisebbségek kezelése között húzódott. Míg az elszakított országrészek magyarságának kisebbségi jogokat követeltek a szomszédos államok korányaitól, ha a magyarországi németek vetették fel a kisebbségi jogok kérdését, árulónak nevezték őket. A könyv szerint a nagynemzeti magyar nacionalizmus vezetett a mérsékelt politikát követő németek radikalizálódásához és a Volksbund 1938-as létrehozásához; a második periódus mintegy reflexió volt a magyar politika I. világháború utáni beolvasztó kisebbségpolitikájára egy olyan közösség életében, amely minden erőszak nélkül állt ki mindig a magyar ügyek mellett. Spannenberger megállapítja, hogy a németeknek az 1920 és az 1930 közötti években kevesebb kisebbségi jogot biztosítottak Magyarországon, mint amennyi joguk a romániai és a jugoszláviai magyaroknak volt. Megkockáztatja azt a kijelentést, hogy a németeknek rosszabb soruk volt Magyarországon, mint a szomszédos országokban élő magyaroknak. Gazdasági tekintetben ez a kijelentés nem állja meg a helyét, politikai vonatkozásai pedig nemigen jelentek meg a földeken reggeltől estig dolgozó parasztok szintjén.

Ami a németek Spannenberger szerint jogos radikalizálódását illeti, azt is feltétlenül meg kell itt jegyezni, a radikalizálódás nem terjedt ki az egész magyarországi német vertikumra. Az oral historyra hivatkozva szeretném kijelenteni, a vezető német réteg népcsoport-politikájának csak mérsékelt politikai hatása volt a sváb paraszti tömegre. A sváb parasztok a Volksbundban semmiféle magyarságellenes szervezetet nem láttak, elsősorban gazdasági és nem politikai érdekből léptek be, mert tagságukért földet reméltek a háború befejezése után Ukrajnában. Ezen a ponton ellentét feszül az írott és az orális történelmi források és megítélések között!

Spannenberger szerint a magyar politikai eszközként használta fel a németeket Németország felé saját revizionista politikájának érdekében. Addig, amíg nem kapta vissza a Trianoni szerződés után elvesztett területeit, ami Németország segítsége nélkül nem valósulhatott volna meg, a magyar kormány korlátozta német kisebbségi jogainak gyakorlását. 1940 után a magyarországi németség a revizionista politika érvényesülésével különleges státust kapott. Mivel azonban ezek a feltételek írásban nem kerültek rögzítésre, a magyar kormány mindig pillanatnyi érdekeinek megfelelően játszotta ki a német kisebbségi kártyát. A magyarországi németek a háború alatt nem kaptak autonómiát, ugyanakkor etnikai jogaik korlátozása mellett a magyar kormány hozzájárult ahhoz, hogy a Wehrmacht és a Waffen SS Magyarországról sorozzon be németeket a magyar katonák megkímélése érdekében. Ez az a pont, ahol az írott történelem nem különbözik az orális történelemtől. A szerző arra is rámutat, hogy a magyar kormány nem emelt kifogást, sőt üdvözölte azt a tervet, hogy a háború után az etnikai németeket ki fogják telepíteni Magyarországról. Véleménye szerint a magyar közvélemény is támogatta ezt a tervet, mert a svábok földjeinek szétosztásával gondolták megoldani a magyar agrárválságot. Itt ismét ellentmondás van az írott és az orális források között. A vidéki sváb parasztok egy jelentős része homogén német falvakban élt, és a heterogén falvakban is általában többségben voltak a svábok. A kapcsolatok többségi magyarsággal nem voltak olymértékben feszültek, ahogy ezt a szerző leírja, sőt több interjúban elhangzik, hogy "a svábok közelebb érezték magukat a magyarokhoz, mint akár más svábokhoz, akik Magyarországon éltek."

Az ellentmondások forrása az lehet, hogy Spannenberger a nagypolitika szintjén elemzi a történéseket. Ezen a szinten az érdekek megjelenítése határozott korvonalakat ölt, míg ugyanez a hétköznapok szintjén elmosódottabban, éles kontúrok nélkül jelenik meg.

A magyarországi németeket a háború alatt és után is a nácizmussal, ill. a náci Németországgal azonosították. Kétségtelen, hogy a kapcsolatok alakítását a 40-es években az SS határozta meg, és az SS hírneve rávetült a svábokra is. A Volksbund megítélésére ezért mindig az SS-el való együttműködésének tükrében kerül sor. Emellett eltörpülnek azok a tények, amelyekkel a szerző azt bizonyítja, hogy Basch nem volt náci (pl. harc a radikálisokkal, a Kállay korány támogatása a kiugrásban). Ezáltal válhatott a Volksbund, vezetője Basch Ferenc a "németek szekértolójává". Spannenberger pedig pont ennek az ellenkezőjét igyekszik bizonyítani. A dokumentumok, az írott történelem kevés ehhez. Ilyenkor kell elővenni az oral historyt, amelyekből kitűnik, hogy kisember számára a Volksbund mennyire mást jelentett, mint a nagypolitika szintjén. A gyerekeket nyaralni vitték, Volksbund kulturális rendezvényeket szervezet, támogatást nyújtott, a Volksbund házba az asszonyok énekelni és táncolni jártak, ahol jól érezték magukat, reményt adott, hogy több földhöz jutnak.

Mindazonáltal Spannenberger könyvét kötelező szakirodalmi olvasmánynak ajánlhatom nem csupán a történész-, de a német szakos egyetemisták és a nemzetiségi oktató kurzusok hallgatói számára. Rövidített formában a nemzetiségi gimnáziumok tanulói is igen nagy haszonnal forgathatnák saját kisebbségi történelmük megismerése érdekében.

In Kovács N.-Osvát A.-Szarka L. (szerk.) Tér és terep. Tanulmányok az etnicitás és az identitás témaköréből III. Budapest: Akadémiai Kiadó. 29-42. 2004.

Bárhova lépünk, mindenütt, és minduntalan határokba ütközünk, legyenek azok földrajzi viszonyok alkotta természeti, térbeli határok, idői határok, biológiaiak, fizikaiak, metafizikaiak vagy az ember húzta mesterséges, kognitív választóvonalak. Geográfiai, biológiai, fizikai értelemben véve a határ emberi beavatkozás nélküli képződmény, társadalmi viszonylatban azonban szándékolt és mesterséges alkotás eredménye; ezek a határok nem maguktól keletkeznek. Leghétköznapibb jelentése: országhatár, államhatár, amelyen átnyúlnak a kulturális és vallási határok. Böröcz szerint:

Simmel ajtómetaforáját^[88] felhasználva azt mondja: "A híd és az ajtó - a kapcsolódás és a kizárás-vagy-átengedés - logikája mindig együtt és egyszerre jelenik meg a határ fogalmában" (uo.)

Ezek mellett a szemmel látható jelölések mellett számos láthatatlan érintkezési zóna ékelődik az emberek, embercsoportok közé. Ezek a határok az emberi együttélés mindennapjaiban, kommunikációiban és interakcióiban konstituálódnak; a határ tehát emberi viszony. Ha pl. az alá- fölérendeltségi viszonyokat vizsgáljuk, ez az emberi viszony egyértelműen kirajzolódik.

A határ dichotóm fogalom, legyen konkrét, vagy szimbolikus, mindig két oldala van, egy innenső és egy túlsó. Ebből következik a határ két ellentétes funkciója: magába fogad és foglal, ugyanakkor kitaszít és kizár, elválaszt és összeköt; egyszerre pozitív és negatív.^[89] Az innenső oldalon állunk mi, akiket a határ befogad, a túlsó oldalon pedig állnak ők, akiket kitaszít. Beszélhetünk továbbá időhatárokról, történeti határokról, és ennek értelmében a határ az említett kizáró és befogadó funkciója mellett szakaszol; gondoljunk csak az emberi élet korszakaira és eseményeire, és ezzel összefüggésben az átmenet rítusaira -, továbbá a társadalmi határokra, kasztokra, különféle társadalmi kis és nagycsoportok, szubkultúrák csoportok határaira.

A határ különbségeket és hasonlóságokat állapít meg emberek, dolgok között (Uusital 2003), segít elrendezni a körülöttünk lévő világot. Meghúzása az egyik legfontosabb emberi szükséglet, az emberi viszonyok meghatározója. A határ meghúzása kategorizációs folyamat, amely során az embercsoportok saját osztályozási rendszert alakítanak ki.^[90] Durkheim (2003) ezt úgy fejezi ki, hogy a közösség saját maga által kialakított jelentésrendszerével határt von maga és más közösségek által kialakított jelentések közé. Ezek a csak az adott közösségre jellemző rítusokban, tudásban, reprezentációkban nyilvánulnak meg. Mint a kategóriák általában, a határ is egy rendező elv, viselkedésszabályok és kulturális repertoárok gyűjteménye, amelyek megsértése szankciókat von maga után. Jeggle találóan állapítja meg: "Mintha az emberek nem bírnák elviselni a határnélküliséget, a régi határok lebontásával egyidejűleg új, egymásból osztódó, egységességet sugalló határok jönnek létre" (1994: 3). Ebben a rövid mondatban Jeggle az ember elkülönülő és elkülönítő, vagyis örök kategorizációs igényére mutat rá.

A határ, tulajdonságait tekintve lehet statikus és változó, átléphetetlenül merev és flexibilisen változó.^[91] Történelmi tapasztalat, hogy a határok csak egy bizonyos időperiódusban, tehát csak időlegesen állandóak, de soha nem örökérvényűek és megváltoztathatatlanok, legfeljebb megváltozásuk, vagy megváltoztatásuk nehezen, és hosszabb idő távlatában valósul meg. Ahogy Jeggle is utal rá, a határok lényegéhez tartozik, hogy leomlanak, újak keletkeznek, spiritualizálódnak, vagy megszűnnek; manapság szinte naponta bontunk le régi és állítunk fel új határokat.

A határok mellett feltétlenül meg kell említenünk a határrégiókat. Miért fontosak ezek? Azért, mert a határok közvetlen környezetét jelentik, ahol a legélénkebbek a határvédelmi (gyepű) és határátlépési folyamatok, a határ két oldalán élők kommunikációja és interakciói. A határrégió az interkulturális kapcsolatok alakulásának laboratóriuma, különösen akkor, ha az itt találkozó csoportok más kultúrához, nyelvhez vagy valláshoz tartoznak. A régióban létrejövő kontaktusok azonban nemcsak a megértésre, a kétoldalú kapcsolatok eszkalációjára adhatnak alkalmat, hanem a meg nem értésre és a másik félreértésére is, különösen akkor, ha a határrégiók gazdasági és szociális helyzetüket tekintve jelentősen eltérnek egymástól (Crystal 1993).

Az összehasonlítás saját jellegzetességek keresésére ösztönöz, ami alapján az ingroup meg tudja különböztetni magát az outgrouptól. Szociálpszichológiai tény, hogy a "mi" és "ők" ellentétpárja a társadalmilag megszerkesztett valóságot a kategorizálás segítségével egy "az ingroup irányába a csoporttal való azonosulás szolidaritásérzetét" keltő, az outgroup irányába pedig elzárkózást és "ellenségességet növesztve megfelelő feszültség-levezetést biztosító" (Csepeli 1990: 43) félre osztja. Az ingroup tehát az outgrouppal szemben teremti meg saját, a másikétól különböző határait. A csoporthatárok a társadalmi kategóriák tudatosítása által jönnek létre. A határ kijelölése ugyanis nem jelent mást, mint bizonyos csoportra jellemzőnek tartott ismérvek kiválogatását a rendelkezésre álló társadalmi kategóriakészletből, valamint ezek tudatosítását és internalizálását. A határkijelölés egyben csoportalakító és formáló tényező, ezért a csoporttagság és az identifikáció a határ kijelölésének kérdésévé válik. A csoporttagság és az identifikáció a határ kérdése (Tajfel 1978a). S mivel a határkijelölés csoportalakító és formáló tényező, nem mindegy, hogy ki jelöli ki a határt, és a határ mely oldalán állva szemléljük a dolgokat. Ha a csoport saját maga jelöli ki saját határait, akkor határjelek egyúttal identifikációs bázisul is szolgálnak, és míg ellenkező esetben kérdéses, hogy lehet-e a külső kijelöléssel azonosulni. A határkijelölés folyamata egyúttal tartalmazza az egyének befogadásának és kizárásának mechanizmusait. A mechanizmusok működtetése a kategorizáció és a szelekció, egyfajta csoportnorma által jóváhagyott ideologikus forgatókönyv alapján megy végbe. A határvonal meghúzásának eredményeként állapítható meg, hogy kik tartoznak és tartozhatnak valamint, hogy kik nem tartoznak és nem is tartozhatnak az adott csoportba. A határ tehát kifelé elválasztó, exkluzív, befelé pedig inkluzív jellegű. "A határ a küzdelem és a tárgyalás terrénuma" (Anthias és Yuval-Davis 1992:4), ahol a küzdelem és a tárgyalás a csoport és környezete között fennálló viszony egyensúlyi állapotban tartása érdekében folyik.

A határ megrajzolásának egyik kulcskérdés az, hogy hogyan manipulálják az érzékelhető és a különbségtételben jelentősnek tartott eltéréseket a saját, illetve a másik csoport megalkotásában. Ez azonban csak akkor lehetséges, ha egyúttal azt is meghatározzák, hogy ki tartozhat a csoporthoz és ki nem; valamint a csoporttagok a csoporthoz tartozás kritériumait idejekorán és végérvényesen megtanulják.

A határ tehát egy meghatározott választóvonal kifelé az összetartozás, befelé az összetartozás manifesztálására. Meghúzása hatalmi kérdés, és politikai jelentősége van. A határt szimbolikus értelemben kívülről és belülről egyaránt meg lehet húzni, vagyis lehet elkülönülni, és elkülöníteni csoporton belül és csoportok között. Egy csoport kijelölheti saját határait, de azt a többi csoportnak szavatolnia kell. Ha belülről húzott határt, vagy éppen annak feloldását a csoport környezete nem fogadja el, akkor azt a környezet maga fogja kezelni.^[92]

A politikai határokat, ország, vagy államhatárokat a nagyhatalmi igényeknek megfelelően, a hatalmi logika szerint alakítják ki (Hajdú 2002). Mint azt a történelem számos esetben bebizonyította - India és Pakisztán határainak meghúzása az angolok távozása után, az afrikai államok határainak, vagy akár a Trianoni határ kijelölése, hogy csak néhány példát említsünk -, nem a határon belül élők békességét volt hivatva szolgálni, hanem a határok mentén élők ellenérdekeltségeire épített, kifejezetten az "oszd meg és uralkodj" nagyhatalmi érdekének jegyében.^[93]

Mivel a határ kijelölése hatalmi kérdés, a hatalmon lévők megszabják a határok elsajátításának és kezelésének módozatait. Legyen szó etnikai vagy nemzeti határokról, vagy a határokon belüli repertoárokról, a csoport tagjainak ezeket a megismerést és a megértést magában foglaló előírt tanulási folyamatban el kell sajátítaniuk. A határ elsajátításának célja az identitás megteremtése, saját magam és csoportom tagjainak megismerése, önmagammal és a velük való azonosságtudat kialakítása, fenntartása és időről időre való megerősítése.^[94]

A határokon belül csak az adott csoportra jellemző tudás elsajátítása folyik. Ez a tanulási folyamat az elsődleges és a másodlagos szocializáció folyamatában megy végbe. A szocializáció során a csoport tagjainak egyéni, de főleg csoportidentitásuk megszerzése érdekében ugyanazokat az élményeket kell átélniük, és ugyanolyan módon. Az élmények hozzáférhetősége azonban csak az együttélés során válik lehetővé és csak azok számára, akik a csoportba beleszülettek, illetve akiket a csoport a határain belülre enged. Nem elegendő az élmények puszta tudomásul vétele, az élmények megszerzésében való közös részvétel és az ezekre adott reflexiók a döntőek. Ebben a folyamatban tanulja meg az egyén, hogy ki és mi ő, hova tartozik, és ebben a folyamatban alakul ki vagy át, erősödik meg a csoport kohéziója, összetartozás-tudata. Schütz (1962) szavaival azt mondhatnánk, hogy az itt és így élmények egyidejűsége, koegzisztálása, az itt és így együttes élménye alakítja ki a határokat és az ebből fakadó identitást.

A határ tudata tehát tanulás eredménye, kognitív képződmény, amelyhez azonban a csoport hatalmi pozícióiban lévők által megszerkesztett ideologikum érzelmeket és értékeket is társít. A tudatilag beépült és érzelmileg átélt határhoz többféle viszony fűzheti az embereket és csoportjaikat: tudomásul vétel, elfogadás, és megkérdőjelezés. Ezek a viszony-meghatározások képezik az alapját a határkezelés módozatainak, annak, ahogy az emberek és csoportjaik a határokkal szemben viselkedni fognak, amely az adott szituációnak megfelelően ezerféle formában megnyilvánulva a fenntartástól a lerombolásig terjed, legyen szó akár saját, akár mások határairól. A határkezelés módozatait ismét csak az az alapvető viszony határozza meg, hogy ki hol helyezkedik el. A határokat őrzik és védik azok, akik azon belül helyezkednek el, és sértik, támadják azok, akik engedély nélkül át akarják lépni azt. A határfenntartás létkérdés, mert a határ érdeket és értéket hordoz: ami belül van, az mind jó, ami kívül van az mind rossz, s mint mondtam, a határtartalmak az identitás bázisát képezik.^[95] Ennek érdekében a hatalom megszűri, hogy kit és milyen feltételek teljesülése esetén enged be, és azt is, hogy kit is milyen módon enged ki.

Az identitás társadalmi kategorizáció eredménye, a "mi" és az "ők" határán keletkezik, s amely mintegy iránytű, orientálja és segíti az egyént abban, hogy megalkossa, megtalálja a helyét a társadalomban, illetve annak kisebb-nagyobb csoportjaiban (vö. Berger és Luckmann 1966, Barth 1986, Jenkins 1994). Amikor ugyanis az egyén önmagát megnevezi és elhelyezi térben és időben, akkor a társadalom és a kultúrára által felkínált kategoriális viszonyokból, az azonosulás lehetséges tárgyaiból kiválogatja a maga számára, majd szelektíven internalizálja az önmeghatározáshoz és az önbesoroláshoz szükséges elemeket.

Az etnikai csoportképződés, a csoportjellemzők és az etnikai csoporttagság meghatározása elválaszthatatlan az identitás és a határ kérdésétől; a határ fenntartásának problematikájából következően mindig a történelmi, gazdasági és politikai körülmények által meghatározott interakciók függvényében megy végbe.

Anthias és Yuval-Davis szerint

Barth szerint az etnikai csoportot a határ jellemzi, "nem az általa körülvett kulturális tartalom" (1969: 15). Az etnikai identitást is "elsősorban a csoportot a többi csoporttól elválasztó határ teremti meg, és nem az, amit a határ körbefog" (Kovács 1992: 111, kiemelés eredetiben). Chun azt állítja, hogy "ha azt, amit az etnikai határok körülvesznek, az etnikai identitás meghatározójának tekintjük, akkor azon túl, hogy félreértjük az etnikai identitás lényegét, súlyos logikai hibát követünk el" (1983: 199).

Ebben a koncepcióban a csoport közös kultúrájának feltétele a határ fenntartása, az etnikai identitás pedig nem a kulturális sajátosságok tárháza, hanem tulajdonképpen végtermék: a kérdéses – egyébként a csoportközi viszonyok, interkulturális kapcsolatok és interperszonális kapcsolatok következtében variábilissá, eltolhatóvá és kontingenssé vált határvonal mentén, illetve a rajta keresztül lezajló – tranzakciók folyamatában jön létre. Ez a személyközi interakción és csoportközi tranzakciókon alapuló, alapvetően mozgékonyságot, flexibilitást biztosító és az átrajzolás lehetőségét megteremtő határelmélet az alapja az etnikai identitás szituacionalista elméletének.

"Mi" és "ők" csoportjai a határ mentén elvégzett összehasonlítási és szembeállítási folyamat eredményeként válnak szét. Sumner szerint "a másoktól való különbözés"-nek (1978: 38) két fő funkciója van; a csoport mint totalitás számára "erősíti a népszokásokat", és ezzel hozzájárul a társadalmi egység erősítéséhez, a csoport tagjai számára pedig pozitív önértékelést tesz lehetővé (Tajfel 1978a).

Az etnikai csoportokat helytől és időtől függően átjárható vagy átjárhatatlan határok választják el. Itt az átjárhatóság természetesen a csak az etnikai csoporttagjai számára adott. A többségben élő etnikai csoportok túlélések érdekében kidolgozzák a határfenntartás módozatait.

A környezettől való elkülönülés szabályozására és ezáltal az identitás meghatározására szolgáló határ fenntartása egyben az etnikai csoport fenntartását és túlélését szolgálja. Az etnikai identitás fenntartásában a határ fenntartása mellett az általa körülfogott kulturális repertoárt, illetve határ és repertoár egymáshoz való viszonyát és egymásra gyakorolt hatását legalább olyan fontos figyelembe venni. A határ és a határ által közrefogott kulturális repertoár megkülönböztetése azért is fontos, mert "a gyakorlatban ez a kulturális repertoár gyakran kínál lehetőséget a határ átjárására vagy a kizárásra" (Anthias és Yuval-Davis 1992:4); a határ kijelölése ugyanis gyakorlati megfontolásokat is tartalmazó ideologikus mozzanat.

Az idők folyamán az etnikai csoportokra jellemző un. azonosító, objektív határkijelölő kulturális jegyek a határokkal egyetemben a csoportokat ért külső hatások és az ezekre adott válaszok függvényében rövidebb-hosszabb idő alatt megváltoznak, emiatt csak a pillanatnyi etnikai határok kijelölésére alkalmasak; ezért határjelként csak időleges érvényességgel bírnak (Barth 1969; Brass 1991). A határnak, s így az etnikainak is, azonban mindig két oldala van. Ha megváltozik a csoport saját magáról kialakított képe, a változásokat jelző kritériumokkal együtt határok is változnak. A határok változását, átrajzolódását, erősödését, gyengülését vagy megszűnését az általuk közrefogott kulturális repertoárok vagy más határtartalmak kiüresedése vagy gazdagodása is előidézheti. A kiüresedés vagy gazdagodás folyamatai a mindenkori társadalmi, politikai és gazdasági viszonyokba ágyazottan a határok átjárhatósága vagy átjárhatatlansága következtében alakulnak. A határ átjárhatósága vagy átjárhatatlansága a kisebbségtől a többség felé vagy viszont a kisebbség és a többség részéről egyaránt megnyilvánuló exkluzivitástól, illetve inkluzivitástól függ. A befogadást, illetve a kizárást egyaránt az befolyásolja, hogy az együtt élő kisebbségi és többségi csoport tagjai milyen képet alakítottak ki magukról és a másikról, ezek a képek kölcsönösen milyen módon terjedtek el a másik közegben, mennyire erős a másság képzete és milyen értéktartalmak tapadnak hozzá mind az etnikai csoporton mind a többségi etnikumon belül, és milyen konzekvenciái vannak a kisebbségi csoporthoz való tartozásnak. A határ tartalmai, amelyeket felfoghatunk a határt átlépő folyamatokként, az átlépést követően más konszenzusfeltételek, értékesíthetőségi és felhasználhatósági feltételek közé kerülve veszítenek meghatározó jellegükből, míg a határon belül maradva életforma meghatározó stratégiaként működhetnek. Ezért az etnikai határ átjárhatósága mindenféleképpen problematikus, mert mind a kilépő csoporttagok, mind a belépő idegenek gyengítik a csoport összetartozás-tudatát.

A csoport illetve a csoport tagjai úgy képesek a határ fenntartására, ha ehhez megfelelő identifikációs bázissal rendelkeznek. Ezért, mint az a fentiekben is jeleztük, a kulturális repertoár és az etnikai határ nem függetleníthető egymástól, s a határ tartalma legalább olyan fontos, mint a határ, ami körülfogja; kölcsönösen módosítják és támogatják egymást. A kulturális repertoár létrehozza és legitimálja a határkontrasztokat, míg a határ gyakran válaszként a külső körülményekre, módosítja és megváltoztatja a határtartalmakat.

Határ és a határon belüli kulturális repertoár egyaránt szolgálhatnak identifikációs bázisként. Ha az interetnikus kapcsolatok vagy a csoporton belüli generációs átrendeződések változásai következtében azonban a határ mögötti identifikációs bázisokban változások álltak be és a határ és a határ tartalma között disszonancia keletkezik. A kulturális repertoár változhat az etnikai határ elmozdulása nélkül is, mivel az etnikai és a kulturális határok nem feltétlenül esnek egybe (Eriksen 1993). Ha a határon belüli repertoárral nem lehet azonosulni, mert a határ mögött nem azok a kulturális tartalmak, a kultúrát megtestesítő szimbólumok lelhetők fel, amelyek biztos forrásai lehetnének a csoportkohézió és csoportidentitás fenntartását biztosító aktivitásoknak, ha a határ mögött a kulturális repertoárok kiüresednek, a határ nem fog körül semmit, és a határfenntartás lényegében fikcióvá, s mint ilyen értelmetlenné válik. Példa erre a nyelv mint határ, amely fenntartása a nyelvhasználat megszűnésével kiüresedik. A határok feloldódásának ez a folyamata az asszimiláció felé mutat.

A magyarok megosztották a svábokkal a történelmi időt, a svábok a saját idejükből ki-kilépve beléptek a többségi magyarság idejébe, és abszolút realitásként élhették és élhetik meg ma is a magyarországi történelem ill. a mindennapok eseményeit. A kisebbségben élő svábok itt és mostja közös magyar többség itt és mostjával. Schütz (1974) kidolgozta az Umwelt, a Mitwelt és a Vorwelt fogalmát. Az Umwelt csupán az együttélés idői és térközössége, környezete, amelyben ugyan embertársaim élményei az enyémek is lehetnek, de inkább szemlélője, mint cselekvője vagyok a történéseknek. A Mitwelt a közös, a közvetlen és a lehetséges társadalmi tapasztalatok világa, a csoport együtt megélt világa, ahol sokkal inkább vagyok cselekvő részes, mint megfigyelő. A Nebenwelt a mellettem élő csoport közege, ahol én, mint egyén idegen vagyok; embertársaim élményében nem osztozom. A Vorwelt az elővilág, amely kidolgozva kínálja föl az egyén számára a társadalmi kategóriákat. A betelepedés idején csak az Umwelt volt közös, a Mitwelt és Nebenwelt tartalma (más tapasztalat, más élmény és érdekhelyzet), valamint, a Vorwelt tartalma eltért. A kommunikáció sűrűsödésével az Umweltből Mitwelt lett, amely részben magába olvasztotta a Nebenweltet is. A svábok szűk Mitweltjüket kitágították, tapasztalatokban gazdagabbá és intenzívebbé tették. A folyamat azonban nem tette lehetővé az eredeti értelemösszefüggésekhez való változatlan visszatérést. A svábok társadalmi cselekvése a tágabb többségi környezetéhez igazodott. A svábok a betelepülésük kezdete óta – ha koronként eltérő intenzitással és a résztvevők számát tekintve eltérő nagyságrendben is, de – folyamatosan és egyidejűleg két kommunikációs mezőben élnek. Az etnikai közösségen belüli kommunikációt a tradíciók és az ezekre épülő kisközösségi normák határozzák meg, míg a tágabb "elképzelt közösség"-ben (Anderson 1991) való kommunikációhoz elengedhetetlen feltétel volt az abban használatos kommunikációs gyakorlat, a nemzet kommunikációs módozatainak elsajátítása.

A kettős identitás kialakulásában és fenntartásában fontos szerepet játszik az, hogy a kisebbség tagjai egyszerre két interakciós mezőbe születnek és két szocializációs környezetben, két kultúrában, és szerencsés esetben kétnyelvűen nőnek fel. Ez a kisebbség számára lehetővé teszi a közös jelrendszerben és értelem-összefüggésekben való eligazodást. Minél hosszabb és pozitívabb a másik interakciós mezejében való lét, annál magasabbak az intimitás fokai. Hogy konkrét példával éljek: a magyarországi németek sokkal jobban megértik magukat a magyar többséggel, mint az ún. anyaország polgáraival. Környezetük és életviláguk kereteit Magyarország földrajzi határai jelölik ki, és a történelmi tapasztalatok az 1848/49-es forradalom és szabadságharctól kezdve a világháborúkon át és a szocializmus korszakán át napjainkig, a többségi magyarsággal közösen megélt tudati élmények, legyen szó a történelmi sors mellett a jelen történéseiről, a politikáról, viccekről, vagy a hazához való viszonyról. A svábok sokkal inkább ismerik a magyarok környezetét, ami részben a sajátjuk is, mint a németekét. Németország eddig idegen tudati élményként jelent meg. A németekkel közös élmények intenzitása a rendszerváltás után nőtt meg jelentősen, és elképzelhető, hogy a jövőben a svábok számára a magyarok mellett a németek is egyfajta közvetett Mitweltként fognak megjelenni.

Ez a magyarokéval való "mi" kapcsolat szelektív, számos elem marad ki belőle, a többségi etnikum nemzeti identitásának csak azon elemeit teszi magáévá, internalizálja és éli át érzelemileg, amelyek saját etnikai identitásának elemkészletéből hiányoznak vagy csak részben találhatók meg benne, mint pl. hazaképzet, államiság, és az államiság szimbólumai, történelem, nemzeti kultúra. A kettős identitás konstrukciója egyidejű magától értetődőségeket tartalmaz; elemkészlete az etnikai és a nemzeti identitás egymást kiegészíteni és pótolni képes elemeiből áll, s állandóan változó erőséggel, de egyszerre köti az etnikai alanyt mindkét irányba.

A kettős határt, kettős identitást nem koncentrikus körökként kell elképzelni, hanem két, részben egymást átfedő körként, a, b, és ab halmaz köreinek, ahol a halmazok határai szituatíve ide-oda tolódnak attól függően, hogy szubjektumok dinamikus struktúrává összeállt identitáskonstrukciójában mely speciális identitás elemei kapnak primer szerepet (vö. Bell 1975). Ugyanis mind az etnikai, mind a nemzeti identitás operatív, nyilvánítása szituatív és az adott helyzet követelményeinek megfelelően változik; ez az ab halmaz. A szükséges identitáselemek aktualizálódását maga a szituációváltja ki. Az adott szituációban éppen működtetett operatív identitás válasz a környezet és a kulturális különbségek társadalmi szerveződésének kihívásaira (Bell 1975; Young 1976). Az, hogy melyik identitás lép előtérbe és mely elemei válnak operatívvá, annak is a függvénye, hogy az interakcióban résztvevő aktor hogyan érzékeli és definiálja a maga számára az adott eseményt, illetve azt a kontextust, amelyben az üzenet hozzá eljut, valamint azt, hogy az esemény lehetséges konzekvenciáihoz milyen elvárások tapadnak. Az identitáselemek operatívvá válását, illetve az identitásnyilvánítás szituativitását, ezen kívül a konfliktushelyzetek, az érdekmegfontolások, az érdekek mentén szerveződő társadalmi, politikai, gazdasági faktorok is befolyásolják.

A határ átlépésének számos oka és indoka lehet. A határ fogalma és tiltást, elválasztást hordozó jelentése kifejezetten provokál arra, hogy átlépjük.^[96] A határ kényszer, ha át szeretnénk lépni, de tilos, és kényszer akkor is, ha nem szeretnénk átlépni, de köteleznek rá. A kényszerasszimiláció ez utóbbi csoportba tartozik.

Alapjában véve minden interakció, csoportközi kapcsolat, legyen az interetnikus, felekezeti, tudatos vagy tudattalan, a határ két oldalán állók ilyen-olyan határátlépési vagy határsértési kísérlet. A határátlépés lehet kölcsönös, beengedünk, és beengednek, de lehet erőszakos behatolás a másik "felségterületére".

A társadalom viszonylag nagy állandóságot mutató etnikai törésvonalai azonban nem statikusak (Joó 1986), s az együttélés, ha lassan is, de a másik csoport kultúrájába való behatoláshoz, keveredéshez, átmenetekhez, a hovatartozási sémák egyértelműségének elvesztéséhez, kettős kötődések kialakulásához, ezáltal másfajta tudás megszerzéséhez vezet. Az asszimiláció során megszerzett tudás lehetővé teszi, hogy a csoportok között meglévő konfliktus-okok csökkenjenek, a kisebbség a befogadó ország viszonyai között eligazodjon; és ez a tudás nyújthat később identifikációs bázist a kisebbségek tagjai számára a többségi identitás elemeinek elsajátításában is.

Az asszimiláció folyamata, legyen az asszimilálás, vagy asszimilálódás, mindenképpen határátlépési folyamat, a sajáttól eltérő viszonyrendszerhez, kultúrához való, történetileg változó mértékű funkcionális alkalmazkodási, átvételi, tudatos tanulási és internalizálási folyamat, "készségelsajátítás, orientálódás és értelemtulajdonítás" (Heckman 1992: 167 sk.o.), közeledési folyamat, amelynek során a többségi és kisebbségi etnikum tagjai életmódjának, viselkedésének bizonyos eltérő aspektusai közti kulturális távolság csökken és a kisebbség tagjai egy szükségszerű adaptációs stratégia részeként átveszik a többségi etnikum emlékeit, értékítéleteit, érzelmeit, attitűdjeit és a közösen megélt történelem és sors következményeként részesei lesznek egy közös kulturális, gazdasági és politikai univerzumnak, ezáltal egy másik csoport tudásának, értékelési mintáinak és attribúcióinak (Park és Burgess 1921; Banton 1983).

Az első döntő lépés, amely az asszimilációt elindítja, az akkulturáció, a nyelvhatár és a kulturális határok átlépése. A svábok esetében ez az átlépés olyannyira sikerült, hogy a svábok beszélte tájnyelv eltűnőben van, olyannyira, hogy napjainkra szükségesség vált az anyanyelv újratanulása.

Kétségtelen, hogy ahhoz, hogy a kettős identitás kialakulásához nélkülözhetetlen szellemi értékek átvételéhez, az új magátólértetődőségek megértéséhez és értelmezhetőségéhez feltétlenül szükséges a többség nyelvének ismerete. Az információhoz, a munkához, a gazdasági forrásokhoz való jutás függvénye a közös kulturális és nyelvi térben való részvétel. A nyelv a leghatékonyabb szervező elv, ami a kisebbség és többség egymásnak sok tekintetben ellentmondó érték-, érzelem- és érdekvilágát egybeszervezi, ilyen érelemben a sváb tájnyelv a határhoz hasonlóan elválaszt, míg a többség nyelve összeköt. "A nyelv folyamatosan közvetíti a szükséges objektivációkat, amelyen belül a hétköznapi létnek értelme lesz" (Berger és Luckman 1966: 22). A nyelvi határ átlépésével a hétköznapi létnek nem csak etnikai, de nemzeti vonatkozásban is egyre több értelme lett.

Szociálpszichológiai tény, hogy az emberek annak a csoportnak a normáit fogadják el, amelyhez jobban vonzódnak, és amely hozzásegíti őket ahhoz, "hogy társadalmi azonosságérzésük pozitív vonatkozásokkal gyarapodjon" (Tajfel 1980: 33). A svábok és a magyarok interetnikus kapcsolatában lehetőség nyílt arra, hogy a svábok elfogadjanak bizonyos normákat, és a magyar többségi társadalmon belül azonosságérzetük pozitív legyen. Ezt erősíti a maritális asszimiláció, vagyis a vegyes házasságok; a strukturális asszimiláció, azaz a befogadó társadalom intézményeibe, klubjaiba való nagymértékű és tudatos belépés, melynek során az egyén referenciális csoportot vált. A strukturális asszimiláció az egyén számára társadalmi, gazdasági, politikai és kulturális előnyöket kínál. A svábok részéről ezeknek az elfogadási folyamatoknak lehettünk szemtanúi 1950 és 2000 között.

Ma Magyarországon az Európai Unióhoz való csatlakozással konkrét és szimbolikus értelemben egyaránt átéljük a határok lebontásának, átrendeződésének és átértékelődésének folyamatát. A német kisebbség esetében a rendszerváltással kezdődően a határfogalom és tartalom sajátos módon értékelődött át. A kettős identitáson belül a kisebbségi törvény hatására létrejövő kisebbségi önkormányzatok disszimilációs folyamatokat igyekeztek generálni az etnikai identitás megerősítésének érdekében. A folyamatok érdekes módon ellentmondásosan alakultak. Az etnikai identitás megerősödött anélkül, hogy a disszimiláció kiteljesedett volna. A magyarországi németek asszimilációs folyamatai egyelőre nem látszanak leállni sem az akkulturáció, sem strukturális, sem a maritális asszimiláció szintjén. Az identifikációs asszimiláció szintjén a magyar nemzethez való tartozást nem tagadva ugyanakkor a németséghez, és Németországhoz mint származási országhoz való szálak erősödése is megindult, ez azonban ma még nem jár együtt a német nemzeti identitás átvételével. A svábok Németország felől elsősorban a Magyarországon megélt etnikai identitás megerősítéséhez kapnak muníciót. Mindamellett egyre kevésbé használják a sváb azonosító jelző, különösen a fiatalabb generáció tagjai, és egyre inkább németnek tartják magukat. Ugyanakkor a magyar szocializációs környezet hatása alól természetszerűleg nem tudják kivonni magukat. Előfordulhat azonban a jövőben, hogy a Gordon-i maritális és strukturális asszimiláció (Gordon 1966) Németország viszonylatában is meg fog jelenni a svábok következő európai uniós generációi esetében. Ez ismét határátlépésként értékelendő folyamat, bár kérdéses, hogy a Németország társadalmi határain belülre kerülés által képes lesz-e, hogyan és milyen mértékben átváltozni a csak Magyarországon működtethető kisebbségi etnikai identitás, német nemzeti identitássá. A jövő kérdései közé tartozik az is, hogy milyen veszteségekkel, sérülésekkel, törésekkel, és ezt kiegyenlítendő milyen nyereséggel megy majd végbe az identitásváltás, ill. az identitáshatárok átrendeződése.

Barth, F. 1969. Introduction. In Uő (szerk.) Ethnic Groups and Boundaries. The Social Organization of Cultural Differences. London: George Allen & Unwin. 9-38.

Kovács A. 1992. Identitás és etnicitás. Zsidó identitásproblémák a háború utáni Magyarországon. In Kovács M.M.-Y.M.Kashti-Erős F. (szerk.) Zsidóság, identitás történelem. Budapest: T-Twins. 97-113.

Mohos M. Kisvárosok a határ mentén. In Uő. (szerk.) A határ, amely elválaszt és összeköt. Mandulavirágzási tudományos napok. 2002. március 4-8. Pécs: Egyetemi Kiadó. 99-112.

Sumner, W. G. 1978. Népszokások. Szokások, erkölcsök, viselkedésmódok szociológiai jelentősége. Budapest: Gondolat.

Tajfel, H. 1980. Csoportközi viselkedés, társadalmi összehasonlítás és társadalmi változás. In Csepeli Gy. (szerk.) Előítéletek és csoportközi viszonyok. Budapest: KJK. 25-39.

In: Osváth Anna-Szarka László (szerk.): Tér és Terep. Tanulmányok az etnicitás és az identitás témaköréből IV.

A migráció, a vándorlás, egyének, népek népcsoportok térbeli mozgása, helyváltoztatása egyik helyről a másikra "egyéni vagy csoportos akarat eredménye, amelyet az általános társadalmi, gazdasági, politikai folyamatok, az egyéni szándék, és a mindennapok történései együtt, egyszerre határoznak meg".^[98]A vándorlás létrejöhet országhatárokon belül, és azok között, ideértve a földrészek közötti vándorlást is. A migráció elindulhat egyénileg és csoportosan, spontán, természetes folyamatként, vagy kényszer hatására; lehet legális és illegális. A magyarországi németek történelmében a migráció valamennyi formájával találkozhatunk: történelmük folyamán határok között, határokon belül, önkéntesen és kényszer hatására legálisan és illegálisan egyaránt vándorolták. Migrálásuk kiváltó okaként gazdasági, politikai, érzelmi indokokat egyaránt találunk. Migrációs hatás jócskán érte tehát a magyarországi németeket. Szülőhazájukból önkéntesen jöttek keletre, majd választott hazájukból kényszer hatására távoztak nyugatra. Határon belül a 2. világháborúig nemigen változtattak lakhelyet.

Alapvetésként Tóth Pál Péter meghatározásából indulok ki, aki azt írja:

A belföldi vándorlást ugyancsak spontán és természetes folyamatként értelmezem, amelyet az egyéni motivációk mellett elsősorban az etnikai csoport zártsága vagy nyitottsága és csak másodsorban az adott ország gazdasági helyzete, ill. munkaerő-szükséglete határoz meg.

Merre migráltak, és migrálnak napjainkban a magyarországi németek és hogyan hatnak a migrációs folyamatok kettős identitásuk struktúrájára? Erősödnek-e az etnikai identitáselemek, és milyen kapcsolatban állnak a Magyarország iránt érzett lojalitással?

A tanulmány a történeti háttér bemutatásával együtt négy faluban - Csolnokon, Dunabogdányban, Sombereken és Véménden - végzett terepmunka adatait is felhasználva, ezekre a kérdésekre keresi a választ.

A magyarországi németek bevándorlása köztudottan I. István király korszakában, a király hívására indult meg, amikor az állam és a királyi hatalom megszilárdításában, illetve a katolikus vallás elterjesztésében játszottak fontos katonai és politikai szerepet. Az ország első egyházfői és kolostorai németek voltak. Ez a migráció mai fogalmainkkal élve önkéntes, természetes egyéni, és csak kisebb mértékben csoportos folyamat volt.^[99] A 11-12. században az egyéni betelepülés tovább folytatódott; kézművesek, kereskedők és parasztok egyaránt voltak közöttük. Az első nagy szervezett német telepítésre a 12. században, II. Géza (1141-1162) uralkodása alatt került sor. A Szepességbe, illetve Erdélybe bevándorolt "szászok" már tömbökben érkeztek és telepedtek le.^[100] Betelepítésüknek gazdasági és társadalmi okai egyaránt voltak, és mind a kibocsátó, mind a befogadó ország számára gazdasági előnyöket jelentettek.^[101] Németország túlnépesedett vidékeiről érkeztek; ezzel társadalmi feszültségeket vezettek le, Magyarországon pedig egyfajta fejlődési potenciált képeztek.

A középkorban a magyar királyság területén elsősorban a városokban találunk betelepült német polgárokat, kézműveseket, kereskedőket, bányászokat.^[102] Az ország három részre szakadása után a török idők alatt a szászok kivételével a német elem eltűnt a magyar társadalomból. Ha mai Magyarország területét vesszük figyelembe, a török hódoltságot töredékeik élték csak túl Sopron és Nagybörzsöny környékén.^[103]

A németek betelepítését a hódoltság után gazdasági és demográfiai szükségszerűség vetette fel. A cél a török kiűzése után a kihalt falvak, uradalmak benépesítése, a mezőgazdasági termelés újraindítása volt. A németek három szervezett telepítési hullám keretében érkeztek Magyarországra a 18. század folyamán.^[104] Létszámukat Tilkovszky 110 ezer főre teszi.^[105] Hasonlóan a 12. századi telepítéshez, ez a terv is előnyökkel járt a kibocsátó ország számára, mivel a lakosság szegényebb rétegeinek elvándorlása csökkentette a helyi társadalmi feszültségeket. A túlnépesedett Németország területeiről toborzott önkéntesek családjukkal, és rokonaikkal együtt a jobb megélhetés reményében keltek útra.^[106] A parasztok mellett már a 18. folyamán is nagy számban érkeztek iparosok, de ezek a 19. század végére, a 20. század elejére szinte kivétel nélkül asszimilálódtak. A magyarországi németségen belül a falvakban elhelyezkedő parasztság került túlsúlyba, és ezt az arányát egészen 1945-ig megtartotta. Magyarország mindenképpen jól járt a telepesekkel, mert pótolta a munkaerőhiányt a mezőgazdaságban, modernebb gazdálkodási technikát hozott az országba mind a földművelés, és az állattartás, mind az ipari munka területén.

A Magyarországra áttelepedett német parasztok számára a migráció nem hozott identitásváltozást. Lakhelyet váltottak ugyan, de nyelvet, életmódot, identitást nem. A Habsburg Birodalomban élve a 18. században még magyar hazaképük sem alakult ki. A svábok etnikai tudatukat, identitásukat illetően megmaradtak azon a fokon, amely "kivándorlásuk idején gondolkodásukat meghatározta." Ez az identitás "uralkodójukhoz és a területhez kapcsolódott, miközben részben még a korábbi feudális törzsi-nagyhercegségi tudatformák érvényesültek. Így voltak ők frankok, svábok, bajorok, hesseniek pfalziak és salzburgiak. Mint ilyenek indultak el idegen országokba".^[107]

A sváb betelepülők önként vállalták a kisebbségi létet, bár kétségtelen, hogy a kisebbségi lét a kolonializáció időszakában, sőt, a magyar önállósodási törekvések, ill. a magyar kultúrnemzeti ideológia és kisnemzeti nacionalizmus kialakulásáig, majd az asszimiláló, magyarosító törekvések jelentkezéséig nem manifesztálódott. Ugyanakkor a magyar többségtől jól körvonalazhatóan elválasztódtak, majd elválasztották magukat.^[108] A szigorú endogámiában élő, a magyaroktól életmódjukban is jól elkülönülő svábok számára a közös földrajzi területen való együttélés ellenére a 19. századig még elvben sem teremtődhetett volna meg annak lehetősége, hogy részesei legyenek valamiféle magyar identitásnak. A parasztokat később is sokkal inkább érdekelte a föld, a vagyon megszerzése, a megélhetés alapját képező föld megvásárlása, mint a II. József halála után kibontakozó magyar nemzeti mozgalom. Addig, amíg a sváb parasztok nem érezték sorsukat közösnek a magyaréval, addig, amíg nem voltak közös érdekeik és élményeik, amíg nem tapasztalták meg, mit jelent az otthon és a haza, addig identitásukat csak származástudatuk, kultúrájuk és nyelvük határozta meg.

Már a 18. században elkezdődött az a belső vándorlási folyamat, amit a magyarországi németek másodlagos letelepedésének nevez a szakirodalom. Ekkor a migráció oka leggyakrabban a telepeseknek biztosított kedvezmények (pl. mentesség a robotterhek alól) megszűnése volt. Ilyen esetekben a svábok felkerekedtek, és ott kerestek ismét letelepedési lehetőséget, ahol a kedvezményeket ismét megkaphatták. A belső migráció a 19. század elején tovább folytatódott. "A hazai németség gazdasági, társadalmi kulturális, nyelvi, etnikai kialakulásának legdöntőbb szakasza ez; a faluközösségeken belüli kiegyenlítődésen túl tájegységek szerinti nagyobb átfogó etnikai egységekké rendeződtek".^[109] Ezt a belső migrációt tehát inkább a homogenizálódás, az etikai és a felekezeti kiegyenlítődés szándéka motiválta, és egyaránt érintett családokat és egyedül állókat. Egyéni szándékok ugyanúgy megjelentek ebben a folyamatban, mint közösségi érdekek. Az egyénnek az volt az érdeke, hogy saját közösségén belül, saját nyelvét beszélve saját szokásai és vallása szerint éljen. A transzmigráció ezzel a sváb etnikai identitás megerősödését is szolgálta.^[110] Ennek következtében a sváb falvak társadalma megszilárdult, kialakultak a zárt közösségei. Gazdaságilag önálló és önellátó egységet képviseltek, zárt közösséget alkottak, és lakhelyüket alig-alig hagyták el, és nem szívesen fogadtak be idegeneket sem. Elvándorlásra, vagy Csolnokot kivéve bevándorlásra nem, vagy csak alig-alig került sor. Csolnokon a bánya vonzotta a munkaerőt, a népességszám a szénbányászat fellendülésének idején jelentősen gyarapodott. A bányanyitás hírére magyarok, németek, szlovákok, krajinaiak egyaránt érkeztek a településre.

A zárt faluközösségekben sem mobilitásra, sem migrálásra nem volt igény. Az önellátó földművelésre berendezkedett svábok szülőfalvaikon belül házasodtak, legfeljebb a környező falvakból hoztak feleséget, vagy nősültek oda. A házasságok által kiváltott egyéni migráció azonban elenyészőnek mondható. Dunabogdányban nagyon szigorú norma volt a falun belüli párválasztás. Véménd és Somberek lakói esetében, ha nem is gyakran, de előfordult, és elfogadott volt, hogy környékbeli svábokkal házasodjanak. Véméndre a legtöbben Palotabozsokról, Fekedről, Bátaszékről, Somberekről házasodtak át, de érkeztek házastársak távolabbi baranyai és tolnai településekről is. 1789 és 1954 között házasság útján azonban összesen 866 fő került Véméndre, ami ha feltételezzük, hogy véméndiek is kerültek más településekre, ez nem jelent számottevő népmozgást. Csolnokon a bányának köszönhető az erőteljes faluba irányuló migráció miatt a párválasztási szokások sem voltak olyan szigorúak, mint Dunabogdányban, de itt is preferálták a német származást. A környező településekről^[111] érkező beházasodások, ill. az odairányuló kiházasodás egyensúlyban volt, és volumenét tekintve itt sem volt számottevő.

Bár tömeges elvándorlásról egyik faluban sem beszélhetünk, ez azonban nem jelentette azt, hogy senki se hagyta volna el a települését, és ne keresett volna munkát a falu határain kívül. A németek örökösödési rendszerében (törzsökölés) a vagyont az elsőszülött fiú örökölte, ezért a fiatalabb testvérek cselédsorba kényszerültek. Tilkovszky szerint "ezek, ha volt lehetőség rá, néhány évtizeden belül új, másodlagos német településeket hoztak létre (1989: 17). Ehhez azonban pénzre volt szükségük és már a 19. század végén előfordult, hogy a vagyontalan fiatalemberek keltek útra külföld, elsősorban Amerika felé. Németország mint migrációs célország ekkoriban nem játszott kitüntetett szerepet. Századvégi kivándorlásra Véménden és Dunabogdányban nem találtam példát.^[112] "Az én dédapám Amerikába ment. Akkor mindenki azt gondolta, hogy ott lehet a leggyorsabban meggazdagodni. Kétszer hajózta át az óceánt oda vissza. Mikor végleg visszajött, szerzett egy kis földet, házat épített és elvette a dédanyámat. De nem volt jellemző, hogy sokan mentek volna, és akik elmentek, azok is visszajöttek" - mesélte egy interjúalanyom Somberekről. A kivándorlókat az életfeltételek javítása motiválta; a visszaemlékezők szerint más okok a kivándorlásban nem játszottak szerepet.

A németek bevándorlása Magyarországra, a határok közötti migráció, egészen a 19. század végéig folytatódott, de a migrálók ebben a században már nem elnéptelenedett, lakatlan területek felé, hanem sokkal inkább a városok felé igyekezetek. Különösen a 19. század második felében a kialakulófélben lévő magyar ipar munkaerő-szükséglete felszívta a betelepülőket. A németek lélekszámára ebben az időben egy kiegyezés utáni adatból lehet következtetni. Ezek szerint Magyarországon 1,9 millió német lakos élt. Ebből 1,2 millió (63,1%) volt 18. századi telepes leszármazottja, tehát a magyarországi német vertikumon belül a parasztok súlya erőteljes maradt.

A kettős identitás kialakulása a 19. századra tehető. Konstrukciója etnikai és nemzeti identitáselemeket egyaránt tartalmaz. Ebben a folyamatban gazdasági, politikai, érzelmi, és hiánypótló tényezők egyaránt szerepet játszottak. Meg kell ettől a folyamattól különböztetnünk a városi német polgárság önkéntes asszimilációját és teljes elmagyarosodását. Eduard Glatz már 1844-ben megállapította német kortársairól, hogy

A német polgárságban már a reformkor felvetődött a haza és a vele szemben teljesítendő kötelességek kérdése. A patriotizmus a lojális alattvaló állampatriotizmusában jelent meg. Ebben a gondolatkörben a haza fogalma összeforrott az állam fogalmával, "a <patriotikus> jelző pedig egyértelmű a <vaterländisch> szóval".^[113] A német polgárság a haza jogán tartotta magát "nacionalizált" magyarnak, s nevezte magát "Nationalunger"-nek.^[114]

Míg a német polgárságnak megvoltak a kapcsolatai Ausztria és Németország felé, a svábok parasztoknak a betelepedés után megszakadtak kapcsolataik szülőföldjükkel. A kapcsolattartást a közös határ hiánya is akadályozta. Nyelvi-kulturális magára hagyatottsága, a német nemzeti fejlődésből való kimaradása miatt, és ebből eredeztethető "hiányai" pótlására az új hazában szükségszerűen a sváb parasztságnak, bár nem követte a német polgárság asszimilációs mintáit), nem volt más választása, mint igénybe venni a magyarországi államiság születő intézményeit, majd szimbólumrendszerét.^[115]

Tilkovszky szerint a "magyarországi németek kulturális élete és öntudata meglehetősen gyenge és színtelen volt", ugyanakkor "nyitottabb volt a magyar kultúrértékek befogadására".^[116] Ehhez kapcsolódott a városi német polgárság egyre erősödő Hungarus tudata, amelyet átszínezett az érdekközösség.^[117]

Müller-Guttenbrunn azt írja, hogy a Németországot elhagyó parasztok nem rendelkeztek semmiféle nemzeti büszkeséggel és összetartozástudattal.^[118] A kibocsátó kisebb-nagyobb német államok nem jelentettek közös anyaországot, a kollektív emlékezet a migráció történetét sem örökítette meg. A svábok számára a történelem a betelepedéssel kezdődik, és a nemzetté válás időszakában már Magyarországon éltek. Így sem a német kultúra, sem a német anyanyelv nem válthatott "nemzeti" identitásuk elemévé; az anyanemzet képzete elvált a német anyanyelv és a német nemzeti kultúra tartalmaitól és a haza helyének ideológiai kijelölésétől. A magyar nemzeti identitás elemeinek elsajátítására, amelyek a svábok magukkal hozott etnikai identitásában eredendően hiányként jelentek meg, tehát azért is volt lehetőség, mert a nemzetté válás időszaka előtt hagyták el Németországot.

A svábok történelmi tudatának alakulását meghatározta az a tény is, hogy a betelepülők eltérő időkben és különböző területekről érkeztek, hozták magukkal saját, a többi telepes csoportétól eltérő hagyományaikat, kultúrájukat, vallásukat, szokásaikat és nyelvüket. A sokféle származási hely, a magyarországi területi tagoltság, az eltérő nyelvjárásokkal és kulturális örökséggel jellemezhető nagyfokú heterogenitás megakadályozta a politikai, nyelvi, kulturális egységesülési folyamatok beindulását. A svábokat a történelmi örökségű nyelvi, kulturális és szokásbeli különbségek, valamint a földrajzi távolságok is elválasztották egymástól. Nyelvi, kulturális egységesülésben megrekedt csoportjaik között emiatt nem alakult ki a történelmi sorsközösség tudata. Seewann azt írja: "Még ha két szomszédos falu lakossága egy helyről érkezett is, nyelvük, beszélt dialektusvariánsuk vagy szokásaik általában akkor is eltértek egymástól".^[119] A más nyelvjárást beszélő svábok csoportjai között magyar lett a közvetítő nyelv. A svábok ebből következően etnikailag nem alkottak homogén egységet (uo.), nem alakult ki kollektív etnikai öntudatuk. Ezek a tényezők ugyancsak támogatólag hatottak a kettős identitás kialakulásának irányába.

A nemzet iránt érzett lojalitás talán a nemzeti identitás egyik legkorábban jelentkező eleme. Kialakulásának közösségi és tudati előzményei vannak. Azt a közösségi élményt, amely alapjául szolgálhatott a lojalitás kialakulásának, a polgárosodni szándékozó magyarok és németek közös érdekei, az alattvalóként megélt közös elnyomatás, a parasztok számára a jobbágysors jelentette.

A fordulópontot a sváb parasztok identitásalakulásában a közös problémák megoldását célzó 1848/49-es forradalom és szabadságharc jelentette. "A magyar hazafiság érzése ekkor lépi át a városi kereteket, és terjed ki a vidék, így a 18. században betelepült délvidéki németség, a svábság falusi földművelő és iparos tömegeire is".^[120] A parasztok esetében a hazafiság így kapcsolódott össze az államiság elfogadásával. Az asszimiláción még innen lévő svábok a közös haza szeretetén alapuló áldozatkészsége, a szabadságáért folytatott harc vállalása az első jele a magyar nemzeti identitás befogadási hajlandóságának. A nemzeti érzés morális motivációját és legitimációját a németek számára tehát a patriotizmus jelentette. Így vált a patriotizmus etikai kategóriája a haza szeretetén túl a nemzeti ideológia, az önálló államiságért küzdő nemzeti idea központi kategóriájává, s kapcsolódott össze a hazaszeretet a magyar államiságot hordozó nemzettel és 1848/49 nemzeti mozgalmával. Dunabogdány német lakói a mai napig büszkék arra, hogy falujuk 200 nemzetőrt állított ki.

A függetlenedési szándék kudarcát magyarok, a németek iparosok, és a sváb parasztok egyformán megszenvedték, s a közös történelmi sors ugyancsak összekovácsoló erőként hatott. Az immáron hazává előlépett Magyarország iránt érzett lojalitás kezdetei fedezhetők fel a svábok ekkor elterjedő önelnevezésében: "Wir sind ungarische Schwaben".

A gazdasági érdekeltség meghatározó szerepe mellett a 19. század végén a német polgárság elmagyarosodásában, asszimilációjában és nemzeti tudatának megerősödésében az iskola és a magyarosodásra buzdító német sajtó jelentős szerepet játszott. A paraszti rétegekhez tartozó svábok etnikai létének feladására a magyarosító törekvések, iskola, katonaság ellenére gyakorlatilag a 2. világháborút követő évekig nem került sor, amikor a gazdasági érdek lendítette előre a folyamatot. Az etnikai lét megőrzésének ténye, a polgárságéhoz hasonló elmagyarosodási folyamat visszautasítása azonban nem zárta ki a magyar nemzeti identitás bizonyos elemeinek természetszerű átvételét, annál is inkább, mert a magyarországi sváboknak etnikai kisebbségként nem volt lehetőségük a magyar nemzeti kategóriákkal azonosuló többséggel szemben más nemzeti kategóriákkal azonosulni, mint ezt tehették a szlovákok, szerbek vagy románok. A magyar nemzeti identitás internalizálását a hiány és a hiányból fakadó kényszer,^[121] és a magyarokéval közös történelmi sors, az érdekazonosság, az együttes élmény dominálta. Nagy szerepet játszott a kettős identitás kialakulásában az állampolgári lojalitás, továbbá azok az affektív elemek, amelyek hasonlóságuk vagy azonosságuk miatt megragadhatóak voltak, s számukra ismereti érvénnyel rendelkeztek és ez által lehetőséget teremtetettek az érzelmi azonosulásra, mint pl. a hazaszeretet, a katolikus vallás, a katolikus értékek, Szent István, és Szűz Mária tisztelete.

Mindez összefügg az egyén azon pszichológiai szükségletével, hogy azonosságát meghatározza. Az önazonosítási aktus fontossága a valahova tartozás "rendezett struktúrája"^[122] és bizonytalanságredukció, az ismerősségérzés és az elfogadásszükséglet dimenzionális kiterjesztése. "Amennyiben a hovatartozásélmény önbesorolássá tudatosul és beépül az én-érzetet vázazó társadalmi kategóriák rendjébe, identitásképző funkciót nyer".^[123] Átvételre, beépítésre és internalizálásra tehát csak olyan identitáselemek és -minták kerülhettek, amelyeket nem szabályozott erős konvenció vagy nem álltak ellentétben az etnikai csoport elfogadott értékeivel, normáival, ezáltal az identitáskonstrukcióba beépíthetőek voltak.

Szükséges itt azt is megemlíteni, hogy a svábok nem alkottak homogén nyelvi-kulturális egységet. Ennek következtében az etnikailag meghatározható összetartozástudat a szülőfalu határában a legtöbb esetben véget is ért. A szülőfalu határán "túlmutató kötődések és kapcsolatok magyarok" voltak.^[124]

Feltételezhetjük tehát, hogy a svábok a gazdasági stabilitás mellett a közös történelmi sors, a hazáért áldozott élet és a megtapasztalt otthonosságérzés miatt sem migráltak nagyobb tömegekben a határon túlra. Kötötte őket ugyanakkor a szülőfalu, az idősebbeket a mai napig jellemző erős lokális identitás.

Az első világháborút lezáró Trianoni békeszerződésnek nem sikerült etnikailag homogén államokat létrehoznia. Magyarország területén az 1910-ben számlált 1.903.357 (10,4%) németből az 1920. évi népszámlálás idején 550.062 (6,9%) élt.^[125] 1938 és 1941 között az ismételt határátrajzolásból eredő nemzetközi migráció következtében helyváltoztatás nélkül a Felvidékről 17.354, a Kárpátaljáról 57.435, Észak-Erdélyből 47.508, a Délvidékről 178.221 német nemzetiségű került vissza Magyarországhoz.

A földművelésből élő vidéki sváboknál a határon túlra irányuló migráció oka ebben az időszakban a törzsökölés fennmaradása, az általános elszegényedés, a mezőgazdasági munkanélküliség, célja továbbra is a házra, földre való megkeresése, tehát nem a végleges kivándorlás volt. Határon túli tömeges migrációra a két világháború közti periódusban sem került azonban sor. Csolnokról elsősorban bányászkodni mentek Franciaországba, Belgiumba, Németországba. A bányászok esetenként fiatal házaspárként indultak útnak, volt, aki egész családját magával vitte, de gyakoribb volt, hogy a családfő egyedül, vagy csak legidősebb fiával vándorolt a remélt vagyongyűjtés helye felé. A visszaemlékezők szerint mindenki hazajött. Véméndről és Somberekről is elindultak körülbelül negyvenen Amerikába, Németországba. "Apám anyámmal és két gyerekkel indult útnak. Elég nagy volt már a bátyám, hogy ő is bányászkodjon, anyám meg félt, hogy mi lesz vele itthon egyedül a nővéremmel, így őket is magával vitte. Én kinn születtem. Duisburgban laktunk. Ott is nagy volt a szegénység, bizony volt, hogy éheztünk. Amikor édesanyám meghalt, apám összecsomagolt bennünket és hazajöttünk. Már érezni lehetett a háború szelét és apán nem akart bevonulni. Valahogy nem szerette a németeket" - mesélte egy értelmiségi Sombereken. Dunabogdányból a legidősebb interjúalanyok sem emlékeztek arra, hogy a két háború között valaki is külföldre ment volna, még rövid időre sem. A másik három településhez képest azonban Budapest közelségének köszönhető a belső migráció élénk volt. Lányok mentek szolgálni, iparosok a főváros üzemeibe dolgozni, vagy ipart tanulni. Volt azonban egy határozott visszafelé áramlás is, a lányok pl. hazajöttek férjhez menni. Ritkán, de az is előfordult, hogy egész családok költöztek el. "Az apám pék volt, Újpesten dolgozott, saját üzeme volt. Nősülni azonban Dunabogdányból nősült, vitte magával az anyámat. Mi a nővéremmel ott születtünk. Aztán '50-ben visszajöttünk Az apán itt akart férjhez adni bennünket." - emlékszik vissza egy a faluból a közeli városba elvándorolt asszony.

Véménd, Somberek lakossága a két háború közötti időben is földet művelt, ki a sajátját, ki a Sauska grófét, ki napszámba járt a nagygazdákhoz, vagy a környező majorokba, de falujukat nem, vagy legfeljebb házasságkötés miatt hagyták el. Csolnokról sem volt elvándorlás, inkább folytatódott a faluba irányuló bányászmigráció. A svábok földszeretete és erős lokális, falujukhoz kötő identitása, ugyanakkor biztos megélhetési forrása feleslegesség tette a belső vándorlási folyamatokat.^[126] A centrum még nem vonzotta a perifériát.

Ebbe a stabilnak hitt állandóságba robbant be a kitelepítés. Annak ellenére meglepte a svábokat, hogy a kitelepítés eshetőségéről már 1944-ben tudtak és voltak családok mindegyik faluban, amelyek már ekkor Németország felé vették az útjukat, vagy becsomagolva várták, hogy mi fog történni. A Volksbund vezetői, önként az SS-be álló katonák 1944-ben a visszavonuló német csapatokkal együtt elhagyták az országot. Legtöbben családjukat is magukkal vitték. A KSH-t már 1945 nyarán kötelezték az 1941-es nemzetiségi népszámlálási adatok kiszolgáltatására.^[127] Ezek szerint 1941-ben Magyarországon 302.198 német nemzetiségű és 475.491 német anyanyelvű személy élt, ami az össznépesség 3,2 ill. 5,1 százalékát jelentette. A kitelepítési névjegyzékekbe 511.672 személyt vettek fel, ebből kitelepítették, ill. kitelepült 172.875 fő.^[128]

Az adatok nem tükrözik azokat az oral history módszerével gyűjtött adatokat, amely szerint "nagyon sok német magyarnak vallotta magát, hogy mentse a bőrét". "Papírmagyarok" - hallani még ma is. "Véménden két részre oszlott a falu, a magyar érzelműekre és a német érzelműekre. Már külön kocsmába is jártak. Az addigi barátok ellenségekké lettek, családok mentek tönkre. Azt mondták rólunk, hogy csak azért vallottuk magunkat magyarnak, mert féltettük a földünket, nehogy elvegyék. Volt ilyen is, olyan is." Hasonló példákra minden faluban lehet akadni, de az ekkoriban a magyarság mellé állók ténylegesen jóval kisebb létszámot képviseltek. "Horthy is Hitler mellett állt. Nem kötődtünk mi se Jobban a németekhez, mint a magyarok" - állapította meg egy erőteljesen magyar érzelmű idős asszony Dunabogdányból. Ez az erőszakos kényszermigráció jelentős identitásválságot okozott. "A hazánk eladott bennünket, pedig mi mindig hű polgárai voltunk Magyarországnak."

Az az identitásstruktúra, amelyet alapjaiban még a Volksbund ideológiája sem tudott teljes mértékben tönkretenni, az itthon maradók esetében most kártyavárként omlott össze. Még akkor is, ha korábban Volksbund tagok voltak. Magyarnak nem mondhatták magukat még azok se, akik 1941-ben annak vallották magukat. A magukat magyarnak vallók nem értették, miért telepítik ki őket, az itthon maradók közül pedig csak az lehetett magyar, "aki eladta magát a kommunistáknak. Azokat nem bántották" - hallottam Véménden. A magyaroknak rohadt náci németek voltak, meg büdös svábok, a németek pedig le magyar cigányozták őket. Tapasztalataim szerint a lecigányozás jobban fájt az itthon maradóknak, mint a kitelepítetteknek. A magyarországi németeket megfosztották állampolgárságuktól, szülőföldjüktől kitaszították őket a hazájukból, mindattól megfosztották őket, amitől magyarnak is érezhették magukat. Ennek ellenére a kitelepítettek magyarországi, vagy magyar svábnak tartották magukat. Csolnokot kivéve, ahol a bánya miatt elmaradt a kitelepítés, mind a három faluban átélték az anyagi és lelki kifosztottság érzését.

Minden lelki terror, megaláztatás ellenére voltak, akik visszaszöktek. Dunabogdányba egy család és egy egyedülálló szökött vissza. Az innen kitelepítetteket Kelet-Németországba vitték, innen inkább Nyugat-Németországba szöktek át, vagy tovább migráltak Ausztrália vagy Amerika felé.^[129] "Azt hallottam a szüleimtől, hogy nagy olyan nyomorúság volt itthon, hogy nem volt mit enni, nem volt hol aludni. Nekünk mindenünket elvették, a rokonainkat is kitették a házukból. Napirenden voltak a megaláztatások. A szüleim sajnálták itt hagyni a falunkat, honvágyunk is volt rendesen, de inkább nyugatra mentek" - mesélte egy Dunabogdányból kisgyermekként kitelepített férfi.

"Nekünk már az iskolában azt mondták, hogy a szüleink úgyis ki lesznek telepítve, ők is menekülni fognak, ezért is ottmaradtunk abban az iskolában odakint. Közben a szüleim nem lettek kitelepítve, itt maradtak. Természetes volt, hogy hazajöttem, pedig még magyarul se tudtam" - mesélte egy véméndi iparos, aki a háború alatt Németországban tanult.

A kitelepített svábok közül Véméndre és Somberekre mintegy tíz-tíz család szökött vissza. Egy véméndi visszaszökött így emlékezett: "Megbántam, hogy a szüleim miatt visszajöttem. Mennyivel jobb életünk lett volna, nekünk és a gyerekeinknek, unokáinknak is". "Hogy lehetett volna kinn élni? Annyira gyötört engem a honvágy, hogy ha nem jövünk vissza, én biztos belepusztultam volna" - mondta ugyanakkor egy másik visszaszökött sváb Somberekről. Ezekben a természetes formában megnyilvánuló visszatérésekben, egyéni migrációkban sokféle magyarázat megjelent. A gyötrő honvágy, az otthontalanság és a hazaszeretet érzése mellett az itthon maradt szülők, vagy nagyszülők iránt érzett aggodalom is közrejátszott. Nem az itt hagyott vagyon miatt keltek útra, hiszen attól már kitelepítésük előtt megfosztották őket. "Akármilyen rossz is volt látni, hogy más lakik a házunkba, de legalább itthon voltunk. Aztán az a család elköltözött és mi visszavásároltuk a házunkat. Ennél nagyobb örömet el sem tudok képzelni, mint amikor újra beköltöztünk" - mesélte egy idős asszony Somberekről.

A háborút követő represszió ellenére az itthon maradó svábok nem kívánkoztak el Németországba. A migráció formája a szocializmus korszakában az egyéni tiltott, illegális határátlépés volt. Oka ebben az időszakban is gazdasági volt. A családok, ahonnan a "disszidálók" kikerültek, nem említettek politikai indokokat. Ebben a migrációban, amely a beszámolók szerint létszámát tekintve a 40 év alatt nem érte el még az ötven főt sem egyik faluban sem, annak ellenére, hogy nem volt olyan lakos, akinek ne lettek volna kitelepített rokonai, elsősorban egyedülálló fiatal férfiak vettek részt. A disszidálási csúcspontot interjúalanyaim az 1956-os forradalom utáni időre teszik. Családos kivándorlásokra a nyolcvanas évek felé került sor, de ez még ritkábban fordult elő, mint az egyedülállók migrálása. Az időseket a rokonok által közvetített tapasztalatok riasztották el Németországtól. "Először elkényszerítettek minket, aztán meg nem engedtek. De minek is mentünk volna? Nem akartunk később se menni, mert akkor már itt volt a ház, a gyerekek, meg az öregek. A fiam azonban nem tétovázott. Kimentek a zenekarral szerepelni, és nem jött vissza" - mesélte egy férfi Csolnokról. A fiatalabbak közül sokan elismerték, hogy a kitelepítetteknek idővel jobban ment a soruk, de ennek ellenére nem akartak Németországba letelepedni. A Németországban kapcsolatokkal rendelkezők a nyolcvanas években azonban egyre gyakrabban mentek ki illegális munkára. A legális munkavégzés esetén inkább végleges, mint időszakos migrálásról beszélhetünk.

A svábok belső migrációja megélénkült; ha tömegek nem is, de a mobilabb fiatalok nagy számban indultak el a perifériáról a centrumba, a falvakból a városokba. A vándorlás okait több tényező határozta meg. Elsősorban a kitelepítés és az elűzöttek helyébe beáramló magyar elem következtében felbomlottak az eredeti közösségek, de bomlásuk állandósulásában közrejátszott a mobilitási csatornák megnyílása, és a munkavállalási lehetőségek átstrukturálódása, a téeszesítés, majd a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején a továbbtanulási igények erőteljes jelentkezése is. A hetvenes évek közepétől mindegyik faluban meglendült a középiskolában, elsősorban a szakközépiskolában továbbtanulók aránya, és az ebből adódó elvándorlás. "A középfokú végzettséggel rendelkezők jelentős részét akkor még felszívták a mindenütt működő téeszek, állami gazdaságok üzemági, és központi irodáim, meg a helyi üzemek. De sokan jártak már be akkor Mohácsra is. Felépült a Farostgyár, az nagyon sok munkás kéznek adott kenyeret. Aki viszont Pécsre ment tanulni, és a középiskola után mondjuk még egyetemet is végzett, az nem biztos, hogy hazajött, sőt majdnem biztos, hogy nem" - hallottam Sombereken, Véménden is. "A szocializmusban jók voltak itt a munkalehetőségek, a többségnek nem kellett sehova mennie" - állították mások Véménden és Sombereken is. "Abba, hogy a gyerekek nem jöttek vissza, a szülők is hibásak. Urakat neveltek a gyerekeikből. Lakást vettek nekik Pécsett, Mohácson. Az én unokáim már lassan vasárnap se jönnek haza látogatóba. A fiamék még igen, de az unokáim nem" - panaszkodott egy idős férfi. "A svábok azt mondták, a tanulás nem munka. Ma meg olyan büszkék arra, hogy a gyerekük jogi egyetemet végzett, orvos, meg mit tudom én" - mondta egy dunabogdányi.

Csolnokon az elvándorlás a bánya 1972-es bezárása után felgyorsult. Az elvándorláshoz az is hozzájárult, mint a többi faluban is, hogy a svábok gyerekei egyre nagyobb tömegben tanultak tovább és szereztek diplomát. Az 1980-as évek elején Csolnokon végzett nyolcadikosoknak több mint a fele 2004-ben már nem élt a faluban. Hasonló tényeket tapasztalhatunk Sombereken és Véménden is. Dunabogdányból is történt végleges elvándorlás, de Budapest közelsége lehetővé teszi az ingázást, ezért a faluba inkább beköltöztek.

Az alábbi táblázat az utolsó három népszámlálás országos adatait mutatja és átvezet a rendszerváltás utáni időszakba.

Mint az a táblázatból látható, a magyarországi német népesség kicsiny többsége az 1980-as népszámlálás idején falvakban élt. A városi lakosság Budapesttel együtt csupán 968 fővel maradt le a vidék mögött. A budapesti németség csupán 385 fővel kevesebb, mint az ország összes városának német nemzetiségű lakói. A kiegyenlített létszám arra utal, hogy a hagyományosan falvakban élő és földműveléssel, állattartással foglalkozó németek jelentős hányada még a '80-as évek előtt a városba migrált. 1990-re a többi város német nemzetiségi létszáma viszont már több mint duplája a budapestinek, ugyanakkor megnő a falusi és a városi lakosság közti különbség is a falvak javára. Ez a trend azt valószínűsíti, hogy a Budapest felé tartó nemzetiségi migráció lassult, a falusi németség inkább más városokban keresett és talált megélhetést és lakóhelyet. Ugyanakkor a falvakban élők száma nagyon jelentősen megnőtt 1990-re. 2001-ben a többi város német lakossága már háromszorosa a budapesti német nemzetiségű lakosoknak, viszont Budapesttel együtt a városok, és a falvak lakossága között kis különbség mutatkozik.

A szocializmus időszaka a svábok asszimilációjának legintenzívebb korszaka. Akkulturációjuk, strukturális és maritális asszimilációjuk nagymértékben felgyorsult, és a magyar nyelvű és tematizációjú szocializációjuk pedig gyengítette az etnikai identitás kibontakozását.^[130]

A rendszerváltás sem okozott jelentősebb határok közötti népességelvándorlást a svábok körében, de mindenképpen felélénkült. A célország elsősorban Németország, majd Ausztria következik. Szabályszerűséget nem lehet felfedezni sem a migrálók életkora, sem a végzettsége, sem a kinti legális/illegális munkavállalás és/vagy tanulás időtartamát tekintve. A vizsgált településeken az egyéni migráció számtalan formája előfordult. A migrálás oka egyértelműen a magyarországi munkanélküliség, a jobb kereset lehetősége. Fiatal férfiak és nők, nyugdíjas asszonyok, családosok és egyedülállók, diplomások és diploma nélküliek vándorolnak Németországba. Van, aki végleg kinn akar letelepedni, van, aki három hónapos turnusokban jár ki beteget ápolni, "spárgázni", felszolgálni. Az informális kapcsolatháló ezekben a migrálásokban is jelentős szerepet játszik.

Sombereken, Véménden, Csolnokon a munkalehetőségek hiányában nagy a diplomás fiatalok végleges elvándorlása. A közeli városok mellett számos távolabbi településre is elköltöznek, "mennek a munka után." "Kevés értelmiségit bír el a falu, a mi gyerekeink pedig egyre többen szereznek diplomát" - mondta Csolnok polgármestere.

A helyi földrajzi adottságokból következően Dunabogdányból kisebb mértékben költöznek el véglegesen. A lakosság, elsősorban a fiatalok megtartására a települések különbözőmódszerekkel próbálkoznak. Csolnok olcsóbban ad telket a helybéli fiataloknak, Somberek kistérségi központ fejlesztése irányában tesz lépéseket, Dunabogdány is igyekszik kényelmesebbé és lakhatóbbá tenni a falut. Véménden a GJU, a magyarországi német fiatalok szövetségének helyi szervezete próbálkozik, egyelőre kevés sikerrel, a fiatalok otthon tartásával. Míg Csolnok és Dunabogdány felé van egyfajta beköltözéses migráció, Somberek és Véménd esetében gyakorlatilag csak elköltözésről számolhatunk be.

Ami az identitás struktúráját illeti, a rendszerváltás után ismét a megnövekedett nemzetiségi öntudat, az ismét felfedezett, megtalált és átélt kisebbségi identitás, valamint a csoporthovatartozás felvállalásának jelenségével állunk szemben. A fiatalabb korosztályok számára a nyelvi asszimiláció miatt már csak a származás és a kultúra ápolása jelent identitásbázist. Az etnikai identitás szocializációjának terepe azonban az iskola, ahol a német irodalmi nyelv tanítása mellett népismeretet, helytörténetet is tanulnak. A sváb mint a származás megjelölésére használt jelző egyre inkább kimegy a divatból, a fiatalok németnek vallják magukat. Ez azonban nem jelenti a német nemzeti identitás jelenlétét, identitáskonstrukciójukban a magyar nemzeti identitásnak meghatározó szerepe van.

Összefoglalásként elmondhatjuk, hogy a magyarországi németek mindig is erős lokális identitással rendelkező, szülőfalujukhoz ragaszkodó, hazájukat szerető állampolgárai voltak az országnak. Az 1948 és 1990. közötti időszakot leszámítva bármikor szabadon távozhattak volna az országból, repatriálhattak volna Németországba. Tömegesen erre soha nem került sor. Ebben a kötődésben mindenképpen szerepet játszottak azok a momentumok, amelyek hozzájárultak a kettős identitás kialakulásához. A svábok a kitelepítés idejétől eltekintve soha nem érezték idegennek, kitaszítottnak magukat. Ahhoz természetesen, hogy egy polgár jól érezze magát egy adott országban, létbiztonságban is kell éreznie magát. A magyarországi svábok esetében ez megvalósult. A történelem folyamán mindig alkalmazkodónak bizonyultak, érdekeiket alkalmanként akkor sem érvényesítették, ha ez etnikai identitásuk rovására ment. Hozzá kell itt tennünk, hogy a kettős identitás kialakulásában az asszimilálódás és az asszimilálás is közrejátszott. A magyar értékek vonzása, versus az erőszakos asszimiláció kényszerítő hatása mind nyomot hagyott ebben az identitáskonstrukcióban.

A 19. századi kialakulás után a 20. század erőszakos asszimilációs törekvései mellett a svábok etnikai identitása nem halt el. A két világháború közti időszakban ez a magyarországi sváb etnikai identitás nem azonosítható a németek nemzeti identitásával még azokban az esetekben sem, ahol a Volksbund tagjai voltak. A kitelepítésként aposztrofált tömeges kényszermigráció a kitelepítettek magyar identitását erősítette. Itt a szülőföldtől való elszakadásnak legalább olyan szerepe volt, mint annak, hogy a németek a magyarországiakat nem fogadták be. A befogadottság- és otthonosságérzés Németországban csak a kitelepítettek második, kinn születő generációjának adatott meg. A szülőföld iránti szeretet hozta vissza azokat a svábokat, akik útközben és megérkezve is sok kockázatot vállaltak azért "hogy apáik és anyáik mellett nyugodhassanak a temetőben". A szocializmus időszaka alatt az etnikai identitás sokáig illegalitásba kényszerült, és a svábok az emlékek hatására állandóan jelen lévő félelem miatt azt még a 2001-es népszámláláskor sem vállalták teljes mértékben. Az az általános nézet, hogy a magyarországi német más, mit a németországi, ma is tartja magát minden generációban. A német nemzeti identitás a közvetlen németországi tapasztalatok hatására sem gyökerezett meg a magyarországiakban; erősödött viszont sváb identitásuk a magyar rovására. Bármennyire is meghatározó volt származásukban, nyelvükben, kultúrájukban megnyilvánuló etnikai identitásuk, és bármennyire is meghatározó ez ma, a magyar hazához hűségesek, a magyar állammal pedig lojálisak voltak és ma is lojálisak.

Bellér Béla 1981. A magyarországi németek rövid története. Budapest: Magvető.

Bindorffer Györgyi 2001. Kettős identitás. Etnikai és nemzeti azonosságtudat Dunabogdányban. Budapest: Új Mandátum Kiadó/MTA Kisebbségkutató Intézet.

Csepeli György 1987. Csoporttudat – nemzettudat. Budapest: Magvető.

Kupa László 2005. Az első német telepítés Szatmárban. In Uő. (szerk.) Globalitás-lokalitás. Etnoregionális nézőpontok közép-európában. Pécs: B&D stúdió.

Seewann, Gerhard 2000. Ungarndeutsche und Ethnopolitik - A magyarországi németek és az etnopolitika. Budapest: Osiris-MTA Kisebbségkutató Műhely-Magyarországi Németek Országos Önkormányzata.

Tilkovszky Lóránt 1989. Hét évtized a magyarországi németek történetéből. Budapest: Kossuth.

Weinhold, Rudolf. 1981. A magyarországi németek nemzetiségi kultúrájának etnográfiai vizsgálatában felmerülő problémák. In Eperjessy E.-Krupa A. (szerk.) In. Békéscsabai nemzetközi nemzetiségi néprajzi konferencia. Budapest: Művelődési Minisztérium Nemzetiségi Önálló Osztálya. 724-732.

A tanulmány gyönki kutatásom alkalmával felvett interjúk anyagának elemzésével készült. A 26 megkérdezett személlyel többfajta interjút is készítettem, többek között családtörténeti, életút- és tematikus interjúk felvételére került sor. Az interjúzás mellett résztvevő megfigyelés egészítette ki a kutatómunkát.

Eredetileg több település vizsgálatával kívántam felmérni a dunai svábok helyzetét Magyarországon a XXI. században, a rendelkezésemre álló anyagi eszközök azonban ezt nem tették lehetővé. Ezért igyekeztem a kiválasztott egy településen a lehető legmélyebbre fúrni. Gyönkre azért esett a választásom, mert tudtam, hogy a falu többnemzetiségű, többvallású település, ahol etnikumok és vallások együttélése a történelem viharaiból következően szinte soha sem volt problémamentes. Mivel a történelem eseményei napjainkig bezárólag nagymértékben meghatározták a falu lakosságának interetnikus és vallásközi kapcsolatait, a gyönki polgárok jelenkori sorsa értelmezhetetlen lett volna a múlt vizsgálata nélkül.

A múlt rekonstrukciójára döntően a gyönkiek visszaemlékezési, valamint irodalmi anyag alapján került sor. A jelen és a jövő kilátásai úgy kerültek a tanulmányban, ahogy azt interjúalanyaim látták.

Az interjúalanyok elsősorban az őslakos gyönki németség soraiból kerültek ki. Mivel azonban Gyönkre összeházasodás, álláslehetőségek miatt a környékbeli falvakból is betelepültek németek, őket is megszólítottam. Beszélgetőpartnereim kiválasztása először hólabda módszerrel történt, majd igyekeztem az életkori arányokat figyelembe venni. 10 interjú készült a legidősebb generáció tagjaival, ahol a legfiatalabb 62 éves, a legidősebb 83 éves volt. Foglalkozásukat tekintve nyugdíjasok, korábban a TSZ-ben dolgoztak. Iskolai végzettségüket tekintve 6 elemit, 8 általánost, vagy szakmunkásképzőt végeztek. Ezt az életkorcsoportot nevezem első generációnak. 12 interjú készült középgenerációs gyönkiekkel. Közülük 6 fő diplomával rendelkezik, 4 főnek érettségije, 2 főnek szakmunkás képzettsége van. Életkorukat tekintve a legfiatalabb 39, a legidősebb 58 éves volt; ők képezik a második generációt. A harmadik generációnak nevezhető fiatalok közül mindössze 4 fővel sikerült interjút készíteni. Közülük hárman diplomások, 1 fő pedig érettségizett. Életkorukat tekintve még nem érték el 30. életévüket.

A megkérdezettek mindegyike egyértelműen németnek vallotta magát. Mivel Gyönkön manapság nagyon gyakoriak a vegyes házasságok, interjúalanyaim között - köztük is elsősorban a második generációban - akadtak olyanok, akiknek csak egyik szülőjük gyönki német, de ennek ellenére németnek vallották magukat.

Itt szeretnék köszönetet mondani annak a 26 főnek, aki rendelkezésemre állt és információival hozzásegített e tanulmány megírásához.

Végezetül szeretném köszönetemet kifejezni a Pro Renovanda Cultura Hungariae Alapítvány "Dunatáji népek kutatása" Szakalapítványának, és a Szakalapítvány Kuratóriumának, amiért kutatásomat és a tanulmány megírását anyagilag támogatta.

A község határában, Gerenyáson, kelta, longobárd és avar temetőt tártak fel. Az ásatások szerint itt egy bronzkori földvár is állt. Sírleletek bizonyítják, hogy a magyarok már a X. században megtelepültek itt. A feltárt mintegy 700 sírhely alapján azt a következtetést szűrték le a régészek, hogy a honfoglaló magyarság az itt élő avarokkal összeolvadva lakott ezen a tájon. Minderre az eleinte egymás mellett elterülő avar és magyar temetők, majd az azok összeolvadása a bizonyosság.

A mai Gyönk területének Árpád-kori fejlődéséről nem áll rendelkezésre írásos adat, csak régészeti leletek alapján feltételezhető, hogy ekkor már katolikus hitre tért helység volt.^[131] Az első írásos dokumentumok az 1280-as éveket említik, mikor "egy itteni nemes, Gyönki László nőül vette Harsány várurának Katha nevű leányát." Egy 1313-ból eredő adat szerint Gyönki László anyai örökségként két falut kapott. A név Gywnk formában fordul elő egy 1438-as és egy 1446-ban keletkezett oklevélben.^[132]

Fejlődésének a török hódoltság vetett véget. Az elnéptelenedett falvakba, a parlagon maradt földterületek megmunkálására a földbirtokosok megpróbáltak magyarokat telepíteni. 1713-ban települt e vidékre néhány magyar evangélikus család Veszprém megyéből, Csót, Veszprémvarsány, és Várpalota térségéből. A falvak újratelepítéséhez a földesurak a császártól is segítséget kértek. III. Károly 1722-ben kéréssel fordult a német fejedelmekhez, hogy adjanak telepeseket.^[133] Állítólag így érkezett Gyönkre az első evangélikus vallású német telepes csoport Hessenből. Az 1713-ban érkezett evangélikus magyarok, és az 1722-ben megtelepedett evangélikus németek mellé Nagyszékelyből 1812-ben református németek érkeztek Gyönkre.^[134] Gyönk újranépesítése történetének azonban ez csak az egyik verziója. Az első betelepülők és követőik sorrendje illetve származási helye rendre változik attól függően, hogy kitől halljuk a történetet.

1864-ben a német Schleining János jegyző és az ugyancsak német Werling Péter bíró egy jelentésükben ezt írták a faluról: "Eredeti neve Gyönk, és más elnevezése soha nem volt, ide tartoznak még a határral összekapcsolva Szabatony és Gerenyás nevű két puszta ... A községet magyarok és németek lakják, legelsőbben is Magyarok szálták meg 1713^ik évben és későbben a Németek 1722^ik évben jöttek ide: A Magyarok Magyarország különféle helyeiről, de különösen kezdetben egyszerre Veszprém Megyéből Csótról 13 család jött ide, a református németek inkább a hessen-i Casselból, az evangélikusok pedig Német országnak több tartományaiból származtak" (idézi Szilágyi 2000: 8).

A falu lakói között mai is megoszlanak a vélemények arról, hogy a török hódoltság után a kamarai birtokon fekvő kihalt faluba ki, és mikor érkezett, illetve, hogy kié a betelepedés elsőbbsége. Magyarok és németek az elsőbbség kérdésében nem is annyira a nemzetiségek érkezésének sorrendjét tartják elsődlegesen fontosnak, bár ez sem elhanyagolható, hanem azt, hogy mely vallás képviselői telepedtek le először a faluban.^[135] Magyarok, németek, reformátusok és lutheránusok küzdenek az elsőségért. Mivel biztosra vehető, hiteles, a betelepedés idején íródott és mindenki által elfogadott írásos adatok a betelepedés körülményeiről nem állnak rendelkezésére, mindenki sokkal későbbi, akár több mint száz évvel később született iratokra hivatkozva, saját verzióját adja elő.

A ma élő falubeli magyar reformátusok egy 1877-ben készült visszaemlékezés alapján, melyet Széki Elemér, a gimnázium egyik tanára írt, azt állítják, hogy a református gyülekezet a falu keletkezésével egy időben jött létre, és sokkal korábbra, 1705-re teszik a magyar reformátusok megtelepedését. Vélelmezik, hogy elődeik, mintegy 31-40 család a Veszprém megyei Berhidáról érkezett Magyari Kossa Péter^[136] lelkész támogatásával. E gyülekezett tagjai elsősorban szegény jobbágyokból álltak, kisebb számban ugyan, de birtokosok is találhatók voltak közöttük. Prédikátoruk Debreczeni István volt.

A magyar nemzetiségű evangélikusok krónikáját lelkészük, Horváth Sámuel örökítette meg. 1787-ban azt írta, hogy ennek a felekezetnek a tagjai ugyancsak Veszprém megyéből, de Csótról származnak.^[137] Ezek szerint 1713-ban 8 evangélikus magyar család telepedett le Gyönkön minden jószágával és cselédségével együtt. Prédikátort is hoztak magukkal Molnár András személyében. Az evangélikus magyarok azonban nem engedik át az elsőséget. Horváth Sámuel azt írja a reformátusokról, hogy Magyari Kossa Péter 1718-ban a királytól jussul kapta Gyönköt és három pusztáját, "ami után "azonnal kezdettek némelly Reformatus Atyafiak is itten letelepedni." A magyar reformátusok letelepedésének időpontját tehát a magyar evangélikusok 13 évvel későbbre teszik.

A magyar ajkú protestánsok két felekezete között az ellentétek nem csupán a betelepedés körülményeire vonatkoztak, hanem az egyes felekezetek létszámára is. Mind a két felekezet saját létszámát tartotta többre. A magyar protestánsok Gyönkön a 18. század elején két prédikátorral, de csak egy imaházzal rendelkeztek. Tény, hogy a szegényebb reformátusok létszáma gyorsabban növekedett, s 1720-ban már többségbe kerültek a gazdagabb evangélikusokkal szemben. A létszámnövekedés következtében hamarosan mind a két felekezet külön imaházat építtetett.

A németek között is ellentmondás van az elsőbbség tekintetében. Gyönkön a ma élők evangélikus németek úgy tartják, hogy őseik 1722-ben vagy 1723-ban érkeztek Hessen tartományból, a német reformátusok pedig mint említettük, csak 1812-ben költöztek Gyönkre.^[138] Más vélemény szerint viszont az első német telepesek hesseni reformátusok voltak.

Szita László szerint Gyönk első lakói magyar katolikusok és reformátusok voltak, tehát a magyar reformátusok megelőzték a német evangélikusokat, akik 1713-ban érkeztek volna Gyönkre. Az evangélikus hesseniek nem kaptak a földesúrtól saját "Oratorium és parochiális háznak egy kis helyet" a Baranya megyei Mekényesnek felé vették útjukat^[139] (idézi Szilágyi 2000: 37). 1723 őszén királyi telepítés keretében érkeztek azok az evangélikus németek érkeztek, akik azonnal nekiláttak iskolájuk felépítésének, és mivel prédikátort is hoztak magukkal, az iskolával egy épületbe helyezték az Oratoriumot és a parochiális házat is. Az ágostai hitvallású magyarok és németek területileg, valamint templomukat tekintve is elkülönültek egymástól.^[140]

"Én úgy tudom, hogy az őslakosság református magyar és már 1700-ban letelepedtek itt. A németek csak a magyarok után jöttek, először az evangélikusok, utána a reformátusok." - mesélte egy első generációs fiú, aki ismereteit német evangélikus nagyapjától szerezte.

A betelepítések mind etnikailag, mind vallásilag meglehetősen kevert népességet hoztak létre. Németek, magyarok, reformátusok, evangélikusok igyekeztek minden irányban, és minden tekintetben elkülönülni egymástól. Evangélikus és református magyarok és németek külön-külön imaházba jártak, és mindegyik gyülekezet igyekezett saját eklézsiát építeni és saját prédikátort tartani.

A két felekezet szemben állt egymással, de ha úgy hozta a sors, akkor a közös ellenséggel, a katolikus egyházzal szemben segítette egymást.^[141] A katolikusok támadásait kivédendő a reformátusok kölcsönkérték az evangélikusok kamarai szabadalomlevelét, és ennek védelme alatt építették fel új imaházukat.^[142] Ma a református és az evangélikus templom, mint két szomszédvár, egymással szemben áll.^[143] Bár az úrvacsora kérdésében kibékíthetetlen ellentét feszül a két felekezet között, de szükség esetén lelkészeik kiszolgáltatták és ma is kiszolgáltatják a másik felekezet tagjainak az úrvacsorát "Előfordult, hogy az evangélikus is vett úrvacsorát a református tiszteletestől. Felmutatta a mutató ujját, akkor ostyát kapott" - mesélték. Sőt, az evangélikus lelkész a katolikusoktól sem tagadja meg az úrvacsorát.

Egy 74 éves asszony így emlékszik vissza a falu történelmére: "1724-ben Hessenből jöttünk mi, evangélikus németek. Innen jöttek volna még Varsád, Hidegkút, Udvari, Szárazd lakosai is. Varsád is evangélikus. Aztán jöttek még máshonnan Némtországból katolikusok Szakadátra, Diósberénybe. De katolikusok nem jöttek Gyönkre." "Az 1722-23-as betelepülők fazekasok, földművesek, napszámosok, iparosok, ácsok voltak és Kassel környékéről jött evangélikusok voltak. Nekem így mesélte a nagyapám" - halottam másutt.

A verseny a vallások, illetve a vallások képviselői és a hívek között gazdasági téren is tetten érhető. "Mindig volt, hogy ki a gazdagabb, ki a szorgalmasabb, kik vannak többen. Itt mindig valaki az első akart lenni" meséli egyik interjúalanyom. Már egy 1828-as összeírás szerint a református lelkész telke kétszer nagyobb, mint az evangélikusé. A református magyarok és németek közös "oskolamestere", illetve az evangélikus magyar és német tanítók a lelkészek járandóságának felét kapták (Szilágyi 2000: 51).

Az idők folyamán számos további etnikai csoport érkezett Gyönkre. A magyar és német etnikum két pólusa közé a Duna mentén ide is eljutottak szerbek (rácok),^[144] esetenként a szlovákok, valamint a zsidók.^[145] A zsidók kivételével a mostoha körülmények hatására azonban tovább vándoroltak A régióban már a XVIII. században állandó jelleget öltött a migráció. A németek esetében azonban a másodlagos el- és bevándorlásnak a nagyszékelyiektől eltekintve nincs nyoma.^[146]

1728-ra tehát kialakult Gyönk etnikai térképe, és az etnikai térszerkezetet átmetsző felekezeti megoszlás. A falu történetileg két részből állt.^[147] Bizonyos tekintetben a vallási elkülönülés erősebb volt, mint az etnikai. A Gyönk északi részén fekvő úgynevezett Magyar faluban laktak a református Magyary-Kossa család által 1713-ban Veszprémből hívott evangélikus magyar családok. A Doppel Gassén telepedtek le az 1722-ben Kismányokról érkező református németek, az evangélikus németek házai a Lutrisch Gassén álltak. A Kisházas utca lakói az 1783-ban készült első katonai felvétel tanúsága szerint a császári telepítéssel érkeztek oda. Magyar Gyönk (unerstárf) és Német Gyönk (tájcsstárf) a 2. világháború végéig fennállt. Az unerstárfban a mai Petőfi és Rákóczi utcában lakott néhány német család, de számuk nem volt jelentős. Az etnikai elkülönülés az összeírásokban is nyomon követhető. A faluban német és magyar nevek egyaránt megtalálhatók voltak. Pl. Vásártér - Mártplácc, Dupla sor - Topelgász, Zsidó-köz - Jurekeszje, Fő tér - Met plác. A magyar nevek mellett a határban is számos német elnevezéssel találkozhatunk. Pl. Hanfléner (kenderáztató), Kukuruckrunt (kukoricaföld), Dreiarsekker (egy földrajzi hely neve).

A Magyar Gyönkön lakók vallásilag nem különültek el, míg a délen fekvő Német Gyönkön, a Topel Gásszén a református, a Lutrisch Gásszén^[148] az evangélikus németek laktak (ma Ady Endre utca, ill. József Attila utca).

A falu gazdasági viszonyait tekintve ekkor Magyar Gyönkön átlagosan 4 ezer négyszögöl szántóföld jutott egy gazdára; a leggazdagabb magyar gazdának 10 és fél köblös földje volt.^[149] Német Gyönk lakói hasonló nagyságrendű területet műveltek; ehhez járult még a számukra oly fontos szőlő, amire hat év adómentességet kaptak. A magyar feudális gazdasági viszonyok, a földesurak jogai jobbágyaik felett, a robot, a hosszúfuvar, kilenced, kétnyomásos rendszer a Németországban akkor már szokásos és a telepesek által magukkal hozott háromnyomásos rendszer helyett) azonban nem kedvezett gazdasági fejlődésnek, illetve a népesség létszámnövekedésének.

Ehhez járultak még a természeti adottságok. Gyönk határában nem volt földbőség, s bár a környező dombok kedveztek a szőlőtermelésnek és a németek között tradicionális, generációról generációra terjedő házi borkészítésnek, nagyobb szabású gyarapodást biztosító megművelhető mezőgazdasági terület nem állt rendelkezésre. A terület eltartó képessége alacsony volt. A terület gazdasági fejlődésén a németek betelepítése sem segített annak ellenére, hogy adókedvezményben részesültek. Ennek ellenére a németeknek mindig jobban ment, mint a magyaroknak. A németek alkalmazkodóbbak és találékonyabbak voltak. Amikor a faluban élő német kézművesek a megrendelések hiánya miatt nem jutottak munkához, két lábon állásra kényszerültek. Mint annyi más sváb településen, iparuk mellett földet műveltek, szőlőt termesztettek és bort készítettek.^[150]

1828-ban Gyönkön még mindig csak 334 ház állt^[151], csupán 187 telkes gazdát írtak össze - ebből 130 német -, 157 a házas zsellér. A kisházas zsellérek arány körülbelül egyformán oszlott meg a két etnikum között. A faluban 18 szolga, 12 cselédlány állt szolgálatban, 36 kisiparos dolgozott, hét borkereskedő és három terménykereskedő volt. A legfontosabb iparág az olajütés, a faluban ekkor 18 olajütő (más források szerint 30) működött. Ami biztos, ezek részben német illetve zsidó kézen voltak.^[152] Az a 13 fő, amely 22 holdnál több szántófölddel rendelkezett akkoriban, egytől egyik a németekhez tartozott. A vagyoni rétegzettség következő lépcsőjét a 41 15-22 holdas gazda jelentette, őket követte a 78 10-15 hold közti szántóterülettel rendelkező gazda. Többségük mindenütt német. Ennél kisebb birtoka 64 főnek volt, akik között németet nem lehetett találni.

A németek birtokainak elaprózódását akadályozta, és ezzel gyarapodásukat segítette elő öröklési rendjük megtartása. A gazdaságilag ésszerűnek bizonyuló törzsöröklési rendszernek köszönhetően, amely szerint a földet mindig a legidősebb fiú örökölte, a sváboknál nagyobb volt a gyereklétszám, mégis egyben maradt a birtok, amely nem csupán az örököst, de a még életben lévő örökhagyót is eltartotta; míg a magyarok az egykézést választották. A kolonializáció befejeztével nem csökkent, sőt növekedett létszámuk. A föld nélkül maradt német férfiak azonban elvándorlásra, vagy ipar tanulására kényszerültek. A kézműipari tevékenységekben a németek települések szerint is szakosodtak.^[153]

A mezőgazdaságban maradó önellátásra berendezkedő svábok saját háztartásuk ellátása mellett szűk körben árutermelő gazdálkodást és intenzív állattartást is folytattak.^[154] Gyönk már a 18. század végén hírnevet szerzett dohánytermesztésével. A németek önkizsákmányoló életmódja Gyönkön is tetten érhető. Még azokban a családokban is mindenkinek dolgoznia kellett, ahol cselédet tarthattak. "Reggel 3-kor keltük, 'auf' mondta az apám és nem volt mese, kelni kellett" - emlékezett vissza egy ma 78 éves asszony.

"A nagynéném, akit kitelepítettek, mesélte, hogy a németországi németek azt mondták a kitelepített svábokra, hogy szörnyű, ahogy ezek éjjel-nappal dolgoznak" - halottam másutt. A közmondásos szorgalom egyik megnyilvánulása: "A gyönki sváb arról híres, hogy egybevette volna a 365 napot, hogy dolgozhasson." "Amikor a svábok dolgoztattak, nem pénzzel, hanem borral fizettek.^[155] "A magyarok itt nem voltak gazdagok, a németek se, csak kicsit jobban spóroltak. Hamar a semmiből teremtettek valamit. Ezt még Oroszországban is elismerték" - büszkélkedett egy malenkij robotot megjárt idős férfi.

Amikor már elég munkájuk volt az iparosoknak, akkor sem adták fel a többlábon állást. Csak télen foglalkoztak szakmájukkal, családtagjaikkal együtt tavasszal ugyanúgy föld- és szőlőműveléshez láttak "12 éves korig lehetett játszani, konfirmálás után már felnőtt volt az ember, ha lány, ha fiú. A fiúknak meg kellett tanulni a szántást, és segíteni kellett mindenben. A lányoknak ebben a korban már markot kellett szedni. Dologidőben nem is nagyon játszottunk, inkább csak el-elloptunk egy kis időt. Azt játszottuk, hogy húztunk egy vonalat. Innen három lépésre kellett a vonalra pénzt dobni. Az nyert, akié a legközelebb esett a vonalhoz. A pénzt úgy osztottuk el, hogy az első helyezett feldobta a pénzt, ami írásra esett, az mind az övé volt. Aztán a második helyezettnek dobott, aztán a harmadiknak és így tovább, amíg csak egy pénz maradt. Húsvétkor a főtt tojás héját letettük a földre, három lépésre tőle húztunk egy vonalat. Réz két filléreseket próbáltunk bele dobni. Ha sikerül és a pénz beleesett a tojásba, akkor a dobó nyert. Ha mellé esett, a pénz a tojás tulajdonosáé volt" - emlékszik egy idős férfi.

Gyönk 1848-ig úrbéres község volt, vásártartási jogot is csak 1848 után kapott. 1871 után nagyközségi rangra emelkedett. 1891-ben már 3371 lakosa volt, ekkor kinevezték a simontornyai járás székhelyének. A század vége felé a törzsökölési rendszer következtében (is) létrejövő nincstelenek száma különösen a Gyönköt körülvevő pusztákon oly méretekben megnövekedett, hogy a megélhetés reményében sokan kivándoroltak. Abban, hogy a kivándoroltak visszatértek Gyönkre, itt vásároltak földet, házat, alapítottak családot, a lokálpatriotizmus mellett a hazaszeretet jelei mutatkoznak meg.

A két világháború közti években a polgárosodás kifejezett jegyei mellett a tradicionalitás jellemezte a falut. A falu tradicionalitására utal a szétaprózott birtokrendszer. A parasztok ellenálltak a tagosításnak annak ellenére, hogy előfordult, hogy egy-egy gazda birtoka nyolc helyen feküdt. A mezőgazdasági gépesítés elmaradása miatt a termésátlagok a befektetett munkához képest alacsonyak maradtak. A földek eladására igen ritkán került sor. A földéhség állandósult, ami cselédsorba süllyedéshez vagy további elvándorláshoz vezetett.

A községet saját önkormányzat, 16 virilista és 16 választott képviselő irányította, saját bírója, jegyzője, aljegyzője, orvosa, bábája, és állatorvosa volt. A vasúthoz taxi vitt ki, helyben volt a rendőrség, a tűzoltóság, a posta távírdával és telefonnal. Négy orvos és egy patika gondoskodott a lakosságról. Négy kocsma, egy vendéglő, egy kávéház és szálloda, a Gerenyás pusztai malom mellett gőzfürdőt állt rendelkezésre. A buszjáratokat vállalkozásban működtették. A németek és a magyarok a területi elkülönülésen túl, szórakozásaikban is más szokásokat követnek.

A Nagykocsma^[156] épülete volt a svábok rendszeres találkozóhelye. Itt rendszeresen szólt a sramli. A magyarok és a cigányok a Berger kocsmában (kiskocsmában) jártak. Egy mai visszaemlékező szerint azonban "mulatni mindketten nagyon jól tudtak!" Rendszeresen működött a mozi. A falunak egy kaszinója, két könyvtára,^[157] és két pénzintézete volt, a Gyönki Takarékpénztár és a Gyönk-vidéki Hitelszövetkezet. Egyesületek^[158] szervezték a közéletet, a hívekről négy egyház^[159] gondoskodott. Rendszeresen tartottak a szüreti mulatságot, a Kaszinó pedig műkedvelő színi előadásokat Külön érdemes megemlíteni Mestyán Rezső zenekarát. Mestyán Rezső "zeneiskolájában" sok kottát sem ismerő fiatal tanult meg zenélni. Négy elemi iskolában 7 osztályban 7 tanító oktatott, a reálgimnáziumban 6 tanárral négy tanteremben folyt az oktatás. Az 1908-ban megnyitott állami óvoda két teremben egy magyar nyelvű óvónővel működött.

Ha a gazdasági szerkezetet nézzük, nézzük, Gyönkön a két világháború között egy nagybirtok volt. Az 1000 hold feletti birtok a Sulkowski^[160] hercegi család tulajdonához tartozott, de bérbe adták művelésre.^[161] Öt birtok, köztük a Magyari Kossa családé, 100-500 hold közé esett. Egy 50-100 hold közötti földbirtokot tartottak nyilván. Az 55 hold alatti kis és törpebirtokok száma 624. 416 egy holdnál kisebb szántót, vagy szántó nélküli földbirtokot jegyeztek.^[162]

Ma így emlékszik vissza egy 83 éves férfi: "A falu nem volt gazdagnak mondható. Nagyrészt cselédekből, summásokból állt a lakosság. Sokan elmentek máshova dolgozni, aztán később visszajöttek. Nekünk öt és fél holdunk volt. 30-50 hold gazdagnak számított. Körülbelül 30 család volt, akiknek megfelelő mennyiségű szőlőjük, földjük volt és meg egy cselédet is tartottak. Na és, blüss ruhában jártak ünnepnapon. A blüsst csak a gazdagok engedhették meg maguknak. A svábok éjjel nappal dolgoztak, túrták a földet, pálinkát főztek, bort csináltak, aztán amit 'összeharácsoltak', mert mi csak harácsolni tudtunk a magyarok szerint, nem spórolni, beosztani, azt megint befektették a földbe. Kocsmába alig jártak, de otthon azért mindig volt bor. Mindenkinek a sajátja. Aztán többlábon igyekeztek állni. E. fuvaros volt, volt két hold földje, plusz a papoktól bérelt hozzá földet."

Az állattartás jelentős, lovat, szarvasmarhát, sertést és juhot egyaránt tartottak. Hetente kétszer volt piac, évente pedig országos állat- és kirakodóvásár. Tíz vegyesbolt, két méteráru bolt és öt szatócs, egy bőrkereskedés, vaskereskedés, pék, hentes és mészáros, borbély szolgálta ki a település és a környék lakosságát. Az iparosok között találhatunk cipészt, szíjgyártót, lakatost, kovácsot, asztalost, takácsot, ácsot, kötőt, szabót, fonót, kalapost, kosárfonót, bognárt, székkötőt, fazekast, esztergályost, kékfestőt, és a kétségtelenül a polgárosodás felé mutató órást és fényképészt. A kisiparosok mellett működött egy téglagyár, egy gőzmalom, egy ecet és pálinkafőző üzem és az Engel nyomda. Az iparral foglalkozók között többségében németek voltak. A Petermann családról, akiknek a háború előtt vegyesboltjuk volt a faluban a mai Áfész helyén, még egy kis utcát is elneveztek; úgy hívták: Percmane kesztyche (Peterman köz).

Részlet egy 82 éves férfival készített interjúból: "1924-26 körül én még kisgyerek voltam. Nagypapa disznókereskedő volt és Pestre szállított. Hasítva vitték Pestre, mi meg csak a pörzsölt disznó fülét rágtuk. A pesti kereskedők szalmával való pörzsölést kívántak, ezért így csinálták. De ha mi házilag vágtunk, akkor forráztuk, és utána 4-5 fő leborotválta. Aztán volt földünk haszonbérbe is. 4-kor keltem, etetés, fejés, aztán irány ki a földre. Nagyon jó élet volt, sok volt a munka, de megéltünk, gyarapodtunk. Aki nem tudott minden évben 1 hold földet venni, az nem volt jó gazda. A magyarok utánoztak minket, a legtöbben tudtak is svábul. Akkor nem voltak olyan nagy ellentétek. Igaz, két református iskola volt, két református pap, egy német, egy magyar. Én német református iskolába jártam, de az apám 5. és 6. osztályban a magyar református iskolába járt, hogy megtanuljon magyarul. És ilyen fordítva is volt."

Az ünnep- és hétköznapokra így emlékszik vissza egy első generációs korú asszony: "Tavasztól őszig meg nem álltunk. De a november elseje utáni csütörtöktől egészen húsvétig nem lehetett kimenni a mezőre. Ekkor volt itt az ideje egy kis szórakozásnak. Szüleim az Iparos körbe jártak bálba. Télen hétköznaponként ment a szomszédolás, az asszonyok, lányok összejöttek pacskert (tutyi)^[163] kötni, spílezni (tollat fosztani), fonni, beszélgetni. Télen az unokatestvérek is látogatták egymást, keresztszülők hétvégeken mentek látogatóba. A lányok 12 éves kortól mehettek a spinnstubéba. Minden este más háznál fontak, horgoltak. Szombatonként és vasárnap a házaknál énekeltek. Hat-hét iskolatárs lány összejött, énekeltek, jött egy harmonikás és táncolni tanultak. A fiúk meg kártyáztak."

1930-ban Gyönk lakosságának 56,6 százaléka, 1941-ben pedig 63,5 százaléka vallotta magát németnek. A gyönki németek a két világháború között gyakran vállaltak munkát Németországban és az onnan hozott eszmék nagymértékben hatottak a lakosságra. A II. világháborúig azonban meghatározó történelmi esemény nem szerepel a falu krónikájában. A főként németek lakta település életében a II. világháborút követő internálások és kitelepítések hoztak nagy változást.

A Volksbund gyönki csoportja 300 fővel 1940 nyarán alakult meg. Más helyi becslések szerint a németek 40 százaléka lépett be a Bundba, de volt, aki 70 százalékra taksálta a gyönki Volksbund tagok arányát. A kényszersorozás mellett körülbelül 50 fiatal vonult be önként az SS-be. A Wehrmacht is jött harmonikával toborozni, kb. tizen mentek el 43-ban.

Állítások szerint a Hűséggel a Hazához mozgalomhoz mindössze négy német család csatlakozott. Van, aki ezt kevésnek tartja. "Az én apósom családja is benne volt a Hűség a hazához mozgalomnak. A gyönkiek legalább 30 százaléka benne volt. A férjem is. Újjal mutogattak ránk. Testvér testvér ellen fordult. Szerintem a Volksbundot ráerőszakolták a népre. Jött egy Mühl nevű kortesképviselő Bonyhádról és belelkesítette az embereket. Mi 1941-ben magyar nemzetiségűnek, de német anyanyelvűnek vallottuk magunkat" - hangoztatta egy interjúalanyom.

"A német közösség az I. világháború után vált magyarrá, addig minden németül ment. Engem is már magyar óvodába járattak. A svábok is magyar óvodába jártak. A svábok között az ellenségeskedés a vallás miatt akkor nem volt, mert már akkor a reformátusok összeházasodtak evangélikusokkal. Az ellenségeskedés köztünk a Volksbunddal kezdődött. Ki magyar nemzetiségűnek vallotta, magát, ki nem. És többen voltak, akik nem. A mi családunk magyarnak vallotta magát" - vallotta egy másik.

"A vallási elkülönülésen túl a Volksbund osztotta meg a németeket. A németek mindig a magyar hazáért harcoltak, és ezt komolyan is gondolták. Az én nagyapám magyar huszár volt, és már ő is magyarnak tartotta magát. Nem tudta elviselni a Volksbundot, meg azt, hogy a magyarok ellen fordultak" - emlékszik vissza egy névmagyarosított értelmiségi.

A kitelepítésnél a mai napig hatóan megrázóbb emlék a munkaszolgálat Oroszországban, ahonnan az elvittek egy jelentős része nem tért vissza. Többen megszöktek. De az emberpótlás miatt, aki éppen az utcán volt, azt vitték, mert a létszámnak meg kellett lenni.

"Emlékszem, 44-ben volt, dobszó, svábok jelentkezzenek két heti élelemmel a Nagykocsmában. Senki sem mert itthon maradni, féltünk az oroszoktól. Aki vitte a gyerekét, azt nem vitték el. Azt mondták, Bácskába visznek, külön a nőket, és külön a férfiakat. Mi a férjemmel véletlenül egy helyre kerültük. A gyerek a nagymamára maradt. Amikor hazajöttem, azt mondta a fiam, 'menj vissza oda, ahol voltál', mert nem ismert meg. A svábok akkor megkérték a magyarokat, hogy vigyázzanak a dolgaikra, de nem kaptak vissza semmit. Pedig azt gondolta volna az ember, hogy ennyi év után egy faluban, becsületesebbek lesznek" - meséli egy 81 éves asszony.

"Mire hazajöttem a katonaságból, az anyám ki volt telepítve, apámat meg malenkij robotra hurcolták. Hazajöttem és nem volt senkim és semmim" - meséli egy idős, elsőgenerációs férfi. "41-ben mindkét részről magyarnak vallottuk magukat, de mivel a VB jártak táncolni a szüleim, kitelepítették őket. Közben engem elvittek, három évig voltam malenkij roboton, a felségem négy évig. A házunkat elvették. Mikor visszajöttünk, annyink volt, amit rajtunk volt. Beletelt egy időbe, amíg ezt itt megvásároltam" - emlékszik vissza egy házaspár.

"Az apám internálva, anyámat velünk együtt elvitték. Szerencsére csak Szekszárdig, ott a négy gyerekre való tekintettel visszaengedtek bennünket. Gyalog jöttünk haza Gyönkig. De itt nem maradt akkor már senki. A házunkba már nem mehettünk be. Anyámmal kimentünk G. H. tanyájára, odamentünk dolgozni" - emlékszik vissza egy akkor 10 év körüli férfi.

"Öt éves lehettem, amikor jött egy néni. Idegen volt és én eleinte nagyon féltem tőle. Ő volt az anyám. Egy éves voltam, amikor elvitték. Az apán pedig elesett valahol. Nehéz idők voltak, de túléltük valahogy - mesélte egy második generációba tartozó asszony.

A visszaemlékezések szerint "450 fő került a donyecki szénbányákba. A dombasszi 1026-os lágerben csak a magyarok közül 600 maradt ott. Gyönkről az asszonyok, lányok 20, a férfiak 30 százaléka ott halt meg. Keresztet állítottunk oda, ahonnan elhurcoltak bennünket. Az emlékműre is felkerültek a nevek. A negyedik oszlopra a zsidókat is felírták."

Egy ma 64 éves asszony mesélte a következőket: "Az apán nem jött haza Oroszországból. A nagyanyám egyfolytában agitálta az anyámat, hogy menjen hozzá egy telepes magyarhoz, hogy ne vegyenek el tőlünk semmit. A nevelőapám 10 évvel volt fiatalabb az anyámnál. De legalább nekünk nyugtunk lett."

Helyi svábok szerint a háború előtt 3300 körüli volt a falu lélekszáma. A kitelepítési listára annak ellenére, hogy a Volksbund tagok nagy többsége már 1944-ben a német csapatokkal visszavonulva elhagyta a falut, 1947-ben a becslések szerint több mint ezer főtt vettek fel, és vittek el Németországba 1948-ig. Mivel pontos adatok nem állnak rendelkezésre, csak becslésekre lehet hagyatkozni, amelyek között volt olyan is, amely azt állította, hogy a falu német lakosságának 30 százalékát telepítették ki, de 70 százalékról is szó esett. Ki-ki a saját környezetéből elhurcoltak szerint állapította meg a mértéket. Állítólag a kitelepítés már 1944 decemberében elkezdődött és 1945. január 2-án Bonyhádról indult az első transzport.^[164] Abban sincs egyetértés, hogy több evangélikust, vagy több reformátust vittek el. Egy interjúalanyom szerint kitelepítésre több evangélikus került, mert az evangélikus svábok gazdagabbak voltak a reformátusoknál. Abban viszont egyetértés van, hogy "a Volksbund érzelműeket, akik még maradtak, a német érzelműeket, a tehetőseket, a gazdagokat, akiknek földje, vagyona volt, mind bevitték Bonyhádra, onnan pedig tovább. De sok szegényt is elvittek, a szegény házakból is."

"Azt mesélte nagyapám - emlékszik vissza egy harmadik generációs lány - hogy úgy volt, hogy mindenkit áttelepítenek, senki sem maradhat. Először jöttek azok, akik a Volksbundba tartoztak, aztán a német anyanyelvűek. Mindegy volt, hogy minek vallották magukat. Még azokat is elvitték, akik magyarosítottak."

A kitelepítés még el sem kezdődött, amikor a magyarok már 1945-ben nekiláttak a házfoglalásoknak. Ezzel kezdetét vette a falu hagyományos etnikai és vallási arányainak, illetve szerkezetének átrajzolódása, a számos különböző településről érkezettek keveredése. Az amúgy is százados konfliktusokkal terhelt településen még inkább kiéleződtek az ellentétek.

Először a környékből érkeztek nincstelen magyarok Tolnanémediből, Tamásiból, Pincehelyről, Miszláról, Belecskáról, és Magyarkesziből. Az orosházi telepesek 1946-ban költöztek be Gyönkre. A kitelepítettek helyére az ország legkülönbözőbb településeiről, pl. Salgótarjánból, Békéscsabáról, Kistormásról, Szolnokról, Makóról, majd a Felvidékről jelentős számú magyar család érkezett. A Magyarországra áttelepülő bukovinai székelyek, ahogy itt mondják, "a csángók" közül is számosan Gyönkön kaptak sváb házat. Bácskából érkeztek, eredetileg Istensegítsről telepítették át őket. Gyakran egy házban éltek svábok és magyarok, de az aegyüttélés egyáltalán nem volt békésnek mondható.

Akik nem kerültek a telepítési listára, azoknak is el kellett hagyniuk otthonaikat. "Nem számított, hogy az apám magyar, az apósom, férjem magyar érzelmű volt. Mindenüket elvették. A kitelepítési biztos szétosztotta a telepesek között, pedig mi mindannyian magyarnak vallottuk magunkat. S-éknek 3 órát adtak, hogy addig tessék kiüríteni a házat" - emlékeztek vissza az idősek.

"L-éket is kitették, pedig megígérték nekik, hogy maradhatnak. A házukat egy felvidéki kapta meg, aki az iskolaigazgató lett. A felvidékiek még a csutát^[165] is elhozták, minekünk meg éjjel, feketén kellett elhoznunk a bútorainkat. Nekünk az volt a bűnünk, hogy a férjem magyarnak vallotta magát, hűséges volt a magyar hazához, de járt a német énekkarba" - mesélte egy asszony. "Még mindig félünk, unsre Großeltern und auch wir haben zu viel bezahlt für alles" - mondta egy idős férfi.

A betelepítettekhez nem egyformán viszonyultak a gyönkiek. "A felvidékiekkel nem voltunk rossz viszonyban, sorstársainknak tekintettük őket, mert őket is kitelepítették, ők is vesztesek voltak, csak ők elhozhattak mindent." "A felvidékiekkel ki lehetett jönni, értelmes emberek voltak, boltosok, banktisztviselők."

Általában azonban a betelepült magyarokról nem alakult ki jó vélemény, akár a határon túlról, akár a határon belülről érkeztek. "A háború előtt itt nem volt gond a magyarokkal. De utána...! A betelepítettek közül kerültek ki a spiclik, akik besúgták, ki mit mond, ki vág disznót, kifigyelték, nem rejteget-e valaki valamit abból, amit elvettek tőle." Egy másik vélemény szerint: "A telepesek bejöttek, sváboztak. Ma is azt mondják, mert már mindent széthánytak, hogy bárcsak még egy kitelepítés lenne, akkor megint kapnánk valamit. Erre én meg azt mondom, sváb vagyok, nem tagadom, amit szarok, nekik adom. Bocsánat."

Az orosháziakat "búgó magyarok"-nak nevezték. A környékbeli betelepült magyarokkal együtt az etnikai hierarchia legalsó fokán álltak. "A telepesek, különösen az orosházi kubikusok, mindent leromboltak, megettek, feléltek, aztán tovább álltak. Volt olyan, hogy az orosházi V-ék elvette a tehenet, a borjút, de nem gondozták. Az eredeti gazdájuk lopózott be éjjel inni adni nekik. Ilyenek voltak. Nem volt nekünk akkor semmink, de a gyönki szegény sváb még mindig gazdagabb volt, mint az orosházi betelepített." "Az orosháziak az első téeszesítés után zömmel elmentek, mert dolgozni, azt nem. Legalább ezektől megszabadultunk. Ezeket gyűlöltük a legjobban." "L., aki szintén orosházi, el akarta venni a malacunkat. Szólt, hogy ez a malac el ne tűnjön, mert baj lesz! Volt itt egy zsidó, elcseréltem vele a malacot egy dunyhahuzatra, mert ha kitelepítenek, mert akkor már vitték az embereket, akkor lesz huzatunk, ha meg nem, visszacseréljük, és lesz malacunk."

A hierarchiában a következő sorban a bukovinai székelyek álltak. "Jó nagy keveredés volt itt a háború után. Az a pár sváb, aki még itt maradt, meg volt félemlítve. Külön kocsmába jártak, elkülönültek. Gyakoriak voltak a verekedések, mert a magyarok, a csángók, nem bírtak magukkal. Azt hitték most itt ők az urak, nekik mindent szabad. Egyszer is, csak úgy, doronggal jöttek a magyarok, jól elverték a Henriket, mégis őt zárták be, csak mert sváb volt."

"Akik itt maradtak azok közül minden sváb kuláknak minősült, akár szegény volt, akár gazdag volt a háború előtt. A felvidékiek a jó földeket kapták, a svábok meg a rosszakat. Így még azt sem lehetett megtermelni, ami a megélhetést biztosította, nemhogy beszolgáltatást teljesíteni. Ezért megint a büdös sváb volt a hibás. Én elmentem a téglagyárba dolgozni, hogy tudjak egy disznót venni, és tudjak beszolgáltatni" - emlékszik vissza a háború utáni évekre egy idős férfi - "A betelepített magyarok lettek a falu vezetői. Mit lehetett csinálni? A sváboknak meg még csak megszólalni sem lehetett. De a sváboknak megint több van!"

"Az ötvenes években nem lehetett svábul megszólalni. Nagyapámnak volt egy szabóműhelye, oda jöttek a svábok egy kis sváb szót hallani" - emlékezett vissza egy második generációs fiatalember. "Mikor én fiatal voltam, rendőrök járták az utcákat, és ahol német szó hallatszott, azt két napra elzárták. Meg olyat is mondtak a magyarok, hogy na ezeket a rohadt svábokat le kellene lökni a vonatról" - panaszkodott egy asszony.

A házaikból kirakott svábok a környékbeli pusztákon találtak munkát. "A svábok nagyon spóroltak és a továbbálló felvidékektől megvették a házaikat. Sokan visszavásárolták az eredeti házat, mint a nagyapám is, nyolc-tíz család pedig másikat vásárolt a faluban. Így ma már nincs tiszta német és tiszta magyar falu. Ez is összekeveredett, összevissza laknak az emberek" - meséli egy harmadik generációs fiatalember.

A sváb-magyar mai napig húzódó ellentétére utal a következő interjúrészlet: "Azt mondja nekem a múltkor valaki, jó nektek, mert ti svábok vagytok, nektek mindenetek megvan, gazdagok vagytok. És ezt az a férfi mondta nekem, aki mindenünket megkapta. 40 év után egyszer csak megint elkezdett svábozni. A betelepítettekben még mindig benne vagy 'hogy sváb'. Pedig a svábok sose hánytorgatták fel nekik a múltat. A betelepítettek mindig szolgák voltak, megmondták nekik, mit csináljanak. Hirtelen megkaptak mindent, és nem tudtak mit kezdeni vele. Elmentek. Eladták, felélték."

Gyönk a II. világháború háború előtt minden kétséget kizáróan a falusi polgárosodás jegyeit mutatta. Ezt a polgárosodási folyamatot a háború megakaszotta. 1961-ig azonban, amíg járási székhelyként bírósággal, földhivatallal, egyéb közhivatalokkal, gimnáziummal rendelkezett, még lehetőség volt arra, hogy kiemelkedjen a hasonló vidéki kistelepülések sorából. A hivatalok elköltöztetésével a pezsgőbbnek mondható szellemi élet megszűnt és a kisvárosi jelleg egyre inkább falusiassá vált.

Gyökön kezdetben három TSZ működött. "Volt a telepeseké, akik a TSZ-be elsőnek mentek be, mert nem tudtak gazdálkodni. Ez volt a Vörös Csillag. A nagygazdák csak később mentek be, úgy '60 körül. Az ő TSZ-ük volt a Petőfi. A közepes sváb gazdáknak külön TSZ-ük volt, a Béke. Ezek aztán Petőfi néven egyesültek. A legjobban akkor ment, mikor Z. bácsi volt az elnök. Belépett a pártban is, magyarosította a nevét, mert a munkahely megkövetelte. Szóval, végül minden náció benn volt a TSZ-ben, de nem értették meg egymást. Állandóan egymást figyelték, ki mit csinál. Mert a sváb paraszt sose csinálta úgy, ahogy a TSZ, például szénagyűjtés az időjárás szerint ment, reggel, vagy késő este. A TSZ-ben meg úgy volt, na ma gyerünk. Nem a hasznos termelés volt a cél, hanem hogy elteljen a nap. Nem lehetett ott gazdálkodni. A svábok látták, de nem tehettek semmit. Aztán meg szétherdálták a TSZ vagyont, mindent olcsón eladtak."

1970-ben Gyönk hat társközséget kapott és 1991-ig közös közigazgatás alatt nagyközségként működött. Köztük három, Miszla, Szárazd, Udvari zsáktelepülés, ahonnan ma sem vezet tovább út, Diósberényt, Szakadátot, Varsádot a Tolnai Hegyhát kanyargós összekötő útjain lehetett elérni. Gyönk egy 10 kilométer átmérőjű körzet központi települése lett ugyan, de a fő közlekedési útvonalaktól való távolság, a nehezen megközelíthetőség, és a vasút,^[166] az infrastruktúra hiánya miatt elkerülte az ipartelepítés. Az elöregedő, illetve elvándorló lakosság nem kedvezett semmiféle fejlődésnek. Annak ellenére, hogy Gyönkön továbbra is működött az országos gyűjtőkörű ma már német-magyar kéttannyelvű gimnáziummal, leány- és fiúkollégiummal, továbbra sem tudott kitörni a falusiasodás ördögi köréből. Kétségtelen, hogy ehhez a földművelés évszázados hagyományai is hozzájárultak. Gyönk, adottságaiból következően, mindig is elsősorban földműves község volt.^[167]

"Amíg Gyönk járási székhely volt, mindenünnen idejártak ügyeket intézni, és ha már itt voltak, vásároltak, fodrászhoz, orvoshoz mentek. Idejöttek iskolába, moziba, vagy ha valamit meg kellett javíttatni. Azóta csak hanyatlás van" - sommázta a falu egyik vezetője. Az 1950-es évektől a település iparosodásában, gazdasági életében meghatározó szerepet töltöttek be az itt tevékenykedő üzemegységek, gazdálkodó szervezetek: a KIPSZER Gyönki Gyáregysége, a Mezőgép Gyönki Üzemegysége, az Elegancia Ipari Szövetkezet Gyönki Üzemegysége, a Vegyesipari Szövetkezet, a Petőfi Termelőszövetkezet valamint a Víz és Csatornamű Vállalat.

"Anno 10 nagy cég volt a faluban, azok megszűntek. Helyette a helyben maradónak nem volt más választásuk volt, mint a föld. A sváboknak ez nem is okozott problémát, megvették a TSZ-ben lerobbant gépeket, azzal kezdtek neki. Értetettek a földhöz, hisz abban nőttek fel. Jól csinálják" - meséli egy félig sváb férfi. Más vélemény szerint "Az emberek ma már nem tudnak megélni a földből. A határban kevés a föld, két gazda vásárolta fel, illetve béreli a termőföldet. De ezek se csak a földből élnek". A még kétségtelenül meglévő földművelés mellett helybeli munkalehetőséget nyújt még az óvoda, az általános iskola, a gimnázium. Ezekben az intézményekben kb. 50-60 fő talál munkát. Szerény mértékben kínál állást a Polgármesteri Hivatal, az egészségügyi ellátás, a gyógyszertár. A falu varrodájában közel 50 fő dolgozik. Munkát lehet még találni az egykori Sulkowski kastélyban működő Szociális Otthonban, ahol Tolna megye legnagyobb ilyen jellegű intézményét helyezték el. A gyönkiek ma már nem élnek a földből. A határban kevés van belőle, két gazda felvásárolta, illetve béreli a termőföldet. De ezek a gazdák sem csak a földből élnek. A vállalkozások családi jellegűek, nemigen foglalkoztatnak családon kívüli munkaerőt.^[168] A rossz közlekedési viszonyok és a nagy távolság miatt kevés ingázó. Aki mégis ezt választja, saját gépkocsijával utazik. A településen nagyon sok a nyugdíjas, akik már csak saját kiskertjüket művelik.

A falu lakosságának összetétele ma is állandó mozgásban van. Gyönkiek költöznek el, a még szegényebb és még kevesebb munkalehetőséggel rendelkező falvakból ide települnek be.

"Folyamatos a ki- és betelepülés. Úgy 1986 körülig én itt mindenkit ismertem. Ma van olyan név, amit sose hallottam. Gyönkről elmennek a gyönkiek, helyükbe jönnek a még szegényebb falvakból" - meséli egy gyönki őslakos. "Munkaerőhiány, elöregedés, elköltöznek az emberek Tamásiba, ami 35 kilométerre van innen. Van, aki még távolabb megy, Szekszárdra, Dombóvárra, na meg Budapestre. Mindenáron én sem maradnék Gyönkön, de van állásom, remélem lesz is, mert én nem szívesen mennék el" - állítja egy fiatalember, akinek minden felmenője gyönki sváb. "A diplomás gyönkiek elvándorolnak. Sok itteni gyerekből lett német tanár, de nem tanítanak a faluban, inkább elvándorolnak. Az én unokám is inkább elment S.-re tanítani" - meséli egy idős sváb asszony.

"Öt éve 2330 fő volt a falu lakossága, ma 2205, csökkenő a létszám. Alig születik gyerek" - tudom meg a Polgármesteri Hivatalban. A népszámlálási adatok igazolják a folyamatos lakosságcsökkenést. 1980-ban 2380 főt, 1990-ben 2008 lelket számlált a falu. A rendszerváltás után a beköltözések hatására emelkedett a létszám, de a 2001-es népszámlálás ismét csökkenést regisztrált.

A falu fejlődését, polgárosodását még ma is ugyanazok a meglévő gondok hátráltatják, mint a hatvanas-hetvenes években. Máig sincs országos jelentőségű főút a közelében és annak ellenére, hogy napjainkra a falu "összközművessé vált, a vezetékes víz, és villany mellet van telefon, a gázvezeték és a kábel TV az egész faluban kiépült", nagyobb méretű ipari beruházásra nem került sor. A falu a maga erejéből és egyik testvérvárosa, Griesheim segítségével törekszik a megújulásra. Ha a falut északról közelítjük meg, baloldalt új lakótelepet látunk; községi kulturális célokra, bálokra, és egyéb rendezvényekre is használhatóan tornacsarnokkal épült fel az Általános Iskola. A községben két kocsma, három templom, tűzoltóság és rendőrőrs működik. A német nemzetiségi tájházban, melyet 1984-ben nyitottak meg, a Lackner Aladár evangélikus lelkész gyűjtötte berendezési tárgyak, ruhadarabok láthatók A főteret Cyránszky Mária Vénusz-szobra díszíti. Több népi barokk istálló, gazdasági épület áll védelem alatt. Gyönk szülöttei Linek Lajos és Pajzán Dávid festőművészek, Pétermann Jakab cipész, a bonyhádi cipőgyár alapítója. Büszkék Tolnai Lajosra, gimnáziumuk névadójára.^[169] A falu kultúrháza ad helyet a könyvtárnak és a kulturális hagyományőrző csoportoknak. Egy panziónak épült ház félig kész állapotban üresen áll, mozi nincs, az itt tanuló és kollégiumban elő gimnazisták egyetlen, de biztos és stabil művelődésére a német nyelvterületen, elsősorban Németországban elismert és onnan is támogatott kéttannyelvű gimnázium keretén belül kerül sor. Falu, gimnáziummal, ahol a megélhetés fő forrása a mai napig a mezőgazdaság. Nincs még egy ilyen település Magyarországon. Azt gondolná az ember, ha középiskolája van, polgárosodó fejlődő község, de a kistérségi hátrányok Gyönköt is érintik.

Az 1998-ban megválasztott polgármester azonban, aki a rendszerváltás előtt a falu tanácselnöke is volt, nem adja fel: "Megközelítően kétezer-kétszázan élünk itt, nagyon szép természeti környezetben, amelyről azt is el kell mondani, hogy nem igazán gazdag vidék Ez a földrajzi elhelyezkedés miatt is így alakult, hiszen viszonylag nehéz megközelíteni a települést. A lakosság jelentős része ma, a megváltozott viszonyok között is a mezőgazdaságból él egyéni, vagy társas vállalkozások keretei között. Gyönk régóta kistérségi központ: a környékbeli települések sok tekintetben kapcsolódnak hozzá az oktatás, orvosi ellátás terén. A községben megközelítően nyolcvan vállalkozás működik, és örömmel mondhatjuk, hogy szépen rajzolódnak ki azoknak a vállalkozásoknak a körvonalai, amelyek életképesek, és a foglalkoztatásban is szerepük van. A település kiterjedt intézményhálózattal rendelkezik: nagy általános iskolája, két tannyelvű gimnáziuma van, és itt működik a megye legnagyobb szociális otthona.

Mi azt tartjuk fontosnak, hogy a községünk olyan legyen, ahol az emberek jól érzik magukat, ahol megvan a komfortérzetük. A képviselő-testület elsősorban infrastrukturális feladatok megoldására koncentrál. Ezen a téren értünk el sikereket, amelyek közül az 1999-es évet említhetem, amikor megvalósult a gázhálózat kiépítése. Ez volt a legeredményesebb év, ekkor mintegy 133 millió forintot fordítottunk fejlesztésre. 2000-ben körülbelül 75 millió forint került, 2002-ben pedig negyvenötmillió forintos nagyságrendű összeg jut fejlesztési feladatokra. Ezek nagy számok egy ilyen kis településen. Útburkolatot, vízelvezetőket építettünk, korszerűsítettük egy utca villamoshálózatát, ezt a község más részén is folytatnunk kell. Épületeket vásároltunk, amelyek egyikében az idősek napközi otthonának kialakítása folyamatban van. A jövő feladatai közé tartozik többek közt a település rendezési tervének elkészítése.

Az eddigi fejlesztések azt a célt szolgálták, hogy Gyönk elérhesse a városi szintet. Ehhez nagyon sok dolog megvan, de sokat kell tennünk érte, városiasnak kell lenni az infrastruktúrának. Gyönk lehet a legkisebb város az országban, mint ahogy jelenleg a legkisebb település, ahol gimnázium működik. Azt gondolom, jó eséllyel pályázhatunk a városi címre."^[170]

A falu lakossága a 18. századi telepítésektől kezdődően sokarcú képet mutat. Magyarok, és németek etnikai elkülönülését átmetszette a vallási elkülönülés. Magyar és német lutheránusok, magyar és német reformátusok. Különálló felekezetű, és különböző nyelvű iskolák, prédikátorok. Szigorúan rendszabályozott házasságkötési minták, párválasztási normák. Felekezet a felekezettel, etnikum az etnikummal. A magyarok és németek közé kis ortodox zsidó közösség települt be. Így alakult ki a falu jelenleg is érvényes felekezeti háromarcúsága: evangélikus és református németek és katolikus magyarok.

A református és az evangélikusok száma jelentősebb elétérést csak 1900-ban mutat.^[172] Az evangélikus többség hirtelen megcsappanása az 1949-es népszámláláskor interjúalanyaim véleménye szerint azzal magyarázható, hogy több evangélikus németet telepítettek ki, mint reformátust. 1949-ig a katolikusok száma még kb. a negyede a protestáns vallásokat követőknek, 1949-ben azonban hirtelen duplájára növekszik a számuk. A hirtelen növekedés annak köszönhető, hogy 1949-ben már telepített magyarok száma is hozzáadódott.^[173] Mint azt korábban említettük a két etnikum és a két protestáns vallás között folytonos rivalizálás folyt. A vallások szintjén ebben a versengésben a katolikusok nem vettek részt. Létszám tekintetében a római katolikusok száma 2001-ben már meghaladta a protestánsok számát.

A 18. századtól kezdve a német ajkú lakosság az 1947-es kitelepítésig valamelyest mindig többségben volt. A kitelepítettek helyére beáramló magyarok létszáma csak ettől az időponttól kezdve haladja meg a németekét. A több nemzetiségi csoport és felekezet együttélése rövid időszakoktól eltekintve a századok folyamán nem volt problémamentes. Németek és magyarok gazdálkodási és életmódbeli szokásai éles határt vontak a két nemzetiség közé (vö. Andrásfalvy 1973, 1988). Szigorúan elkülönültek a református magyarok a református németektől, külön iskolát tartottak fenn a magyar és a német református gyermekek számára. A Magyari Kossa Sámuel földbirtokos által 1794-ben kikényszerített magyar-német református egyesülés sok ellenségeskedéssel terhelten mintegy 60 évig tartott, amikor is a jóval gazdagabb és kb. négyszer annyi lelket számláló református német közösség ismét önállósította magát. A közösen épített templomon a mai napig osztoznak.^[174] Mivel csak egy templomuk volt, az évszázados miserend a II. világháborúig fennmaradt. A tiszteletesnek 1-1 órai különbséggel külön kellett igét hirdetni úrvacsorát kiszolgáltatni mind a német, mind a magyar közösség részére. Mind a két nyelven tudnia kellett ahhoz, hogy feladatát maradéktalanul teljesíthesse. Vasárnap délután a német református fiatalok számára még külön istentiszteletet is tartania kellett. Karácsonykor, húsvétkor, pünkösdkor és adventkor az első napon mindig a magyarok számára, második napon pedig a németek számára osztott úrvacsorát. Az anyakönyveket is két nyelven vezették. Az elkülönülés olymértékű volt magyar és német reformátusok között, hogy még külön bábát is tartottak. Ma "a református templomban német nyelvű mise havonta egyszer, a hó utolsó vasárnapján van, de a fiatalokat nem érdekli. Az egész egyház, ha 240 lelket számlál, de csak 30-40 jár templomba. Mi a feleségemmel inkább a németre megyünk. A svábok egyébként szeretnek a német misére járni. Az ima is jobban megy németül" - tudtam meg.

Az evangélikusoknál is két eklézsiát tartottak fenn, egyet a magyarok, egyet a németek részére. Hívek tekintetében itt is a németek voltak többen. Hasonlóan a reformátusokhoz, az evangélikusoknak is csak egy lelkipásztoruk és egy templomuk^[175] volt, de a templomtoronyban külön harangot helyeztek el maguknak a magyarok és a németek. Különböztek keresztelési, konfirmációs és temetkezési szokásaikban is. A 18. század folyamán az evangélikusok egy fedél alatt működő magyar és német iskolát tartottak fenn, az iskolai oktatásban azonban nem volt különválás. Az evangélikus templomban vasárnap ½10-kor van magyar nyelvű, szombatonként 5 órakor a német nyelvű istentiszteletet tartják.

Történetileg az etnikailag elkülönült két evangélikus és két református közösséget keresztbe kasul metszették át az ellentétek. Mindenki saját "oskolamesterre" tartott igényt, ha éppen a magyar evangélikusoknak nem volt ínyükre a német prédikátor, más faluból hívtak valakit az úrvacsora kiosztásához, csakhogy ne kelljen a németekhez fordulniuk. Ma a felekezeti ellentétek kevésbé éreztetik hatásukat. A gyönki svábok szerint "nagy szerencse, hogy a faluban mind a két felekezetnek fiatal lelkésze van, akik németül is tudnak, az ifjúságot is nagyszerűen összefogják. Az evangélikus tiszteletes úr most is táborba vitte a gyerekeket" - tudtam meg.

A felekezeti és etnikai ellentétek esetei közé tartoztak a vegyes házasságok is. A 20. század első feléig felekezetek vagy etnikumok között nem jöhetett létre vegyes házasság. Belejátszott az ellentétekbe az is, hogy a református magyarok jóval szegényebbek voltak a református németeknél. Az összeházasodás ma olyannyira összekeverte az embereket vallások és felekezetek között, hogy egy családban akár három vallás és két nemzetiség is előfordul. Ez a keveredés, bár az első és a második generáció sem örül neki, az ellentétek megszűnéséhez, egyfajta kiegyenlítődéshez vezet.

A gyönki katolikusok elő temploma a 14. században épült. Mivel a protestánsok üldözésére Gyönk protestáns földbirtokosainak védelme miatt nem került sor, a katolikusok nem kerülhettek többségben a faluban. Bár a Felvidékről érkezett magyarokkal megnőtt a gyönki katolikusok létszáma, a mai napi Szakadáton van a katolikusok anyaegyháza. A falu katolikus templomát 1926-ben avatták fel Krisztus Király tiszteletére. A misék nyelve magyar. A misék tartása és a hitoktatás mind a három egyház esetében rendszeres. A legelső információ, amit a megkérdezettek nemzetiségük mellett a tudomásomra hoztak, a vallásuk volt. Ez nagyon fontos identitáselem.

A felekezeti elkülönülés a túlvilágon is folytatódott. Az 1800-as években az itt élő felekezetek szerződést kötöttek, hogy az vezeti a temetőt, aki régebben van itt. A temetőt felekezetek szerint osztották fel, mivel csak felekezet szerint lehetett és lehet ma is temetni. A nagyobbik területen a református és az evangélikus egyház osztozott. A reformátusok temetőben nemzetiség között azonban már nem tettek különbséget, magyar, németet egyaránt ugyanarra a területre temettek el, ha vallásuk ugyanaz volt.^[176] A kisebbik területre katolikusokat temetnek. Az 1920-as években jelentek meg Gyönkön a baptisták, akik mindenki számára hozzáférhető községi temető létrehozását követelték, ugyanis sem a reformátusok, sem az evangélikusok nem engedték a kivált baptistákat területükön temetkezni. A terület felosztásánál ismét megjelentek a hagyományos ellentétek. Ez ekkor éppen a ki kin jár át kérdésében jelentkezett. Zsidó temetőt 1963-ban kerítették el. Az egyházi kezelésben lévő temető területi felosztása ma is érvényes.

Az interetnikus kapcsolatok elemzésénél szót kell keríteni az asszimilációról, hisz bármilyen ellentétek feszítik is szét a felekezeteket és a nemzetiségeket, a többévszázados együttélés óhatatlanul és kölcsönösen szokások, nevek, elnevezések átvételére hajlamosít. A szórványként megjelenő németség a 19. századtól ki is volt téve az asszimilációnak, ami főként a városokban volt erőteljes. Szekszárd német lakossága például már a 19. század közepén kezdett elmagyarosodni de a nagyobb tömbben élő németség masszívan őrizte identitását. A németek magyarsággal szembeni viszonyát kezdetben az óvatosság jellemezte, különösen akkor, ha protestáns vallásuk miatt fokozottan érezhették számkivetettségüket. Példaként említhetjük azt is, hogy habár a dél-dunántúli evangélikusok zöme német volt, a főesperesek és az alesperesek közt a magyarok voltak túlsúlyban. Bár a gyönki középfokú tanintézet más nemzetiségű és vallású tanulókat is befogadott, legendás volt a németek különállása. A németeket már a 19. század második felétől kezdve számos rendelettel akarták a korlátozni. Településnevek magyarosítása, magyar jegyző a falvakba, az istentiszteleteken a magyar nyelv használatának kötelezővé tétele, a magyar nyelv kötelező oktatása, a jellegzetes nemzetiségi ruhadarabok hordásának megtiltása állt a magyarosítási tervekben.

Köszönhetően a polgárosodó életmódnak, Gyönk zártsága két világháború között kezdett oldódni. A kézi hímzéseket lassan kezdte felváltani a gyári csipke, a német motívumvilágba pedig a magyarok mintái is belekeveredtek. Gyönk hagyományos viselete, a kékfestő ruhákat, a fekete menyasszonyi ruhát egyre inkább felváltotta a színek világa. Gyönkön ma senki nem jár népviseletbe. A nyelvi asszimilációt a kollektív büntetésként kiszabott anyanyelv-használati tilalom is elősegítette. "A felesége a gyerekekkel magyarul beszélt, mikor a hazajöttem a fogságból, kérdeztem, a gyerekek miért nem tudnak svábul? Németet se tanultak. A kommunisták mindig ránk szóltak "beszéljünk rendesen" - állította egy interjúalanyom az első generációból.

A rendeletek hatására-e, vagy önkéntesen, de a német vezetéknevek megtartása és a természetes német keresztnévadás mellett magyar keresztnevek is megjelentek. Az anyakönyvekben egyre gyakrabban írnak be magyar, vagy magyar írásmóddal írt német keresztneveket. Ilyen a Kata, Örzse, Erzsébet, Margit, György, Katalin, János, Zsuzsa, Ferencz, István, András, Mihály, vagy Henrik, Konrád, Jákob.

Elsősorban a férfinevek között gyakori manapság is a német keresztnév. Leggyakrabban a Henrik, a Konrád neveket anyakönyvezik. "Amikor én fiatal voltam Margit, Erzsébet Krisztina volt a leggyakoribb név. Én is Erzsébet vagyok. A fiúknál inkább adtak német neveket" - meséli egy 73 éves asszony. Az első generáció névadási szokásaiban a divat játszik szerepet, nem a németség tudata.

Egy másik vélemény szerint: "Asszimilációt itt felgyorsította a járási székhely, a nagy keveredés. A protestáns vallási elkülönülés, ami másutt az asszimiláció ellen hatott, itt nem éreztette hatását. Szóval több generáció kimaradt az etnikai szocializációból."

A vegyes házasságoknak egyre gyorsabb elterjedésével az asszimiláció feltartóztathatatlanul halad előre. Egy első generációs házaspár meséli: "Mindkét fiunk magyar lányt vett feleségül. Most mit tegyünk. Ma már nem lehet megmondani, hogy ezt vagy ezt nem veheted el. Nem hallgatnak ránk. A gyerekeink alig beszélnek már svábul, az unokáink, meg semmit se. Nincs rá szükségünk, azt mondják. Németül azért tanulnak".

Az asszimilációban szerepet játszott a névmagyarosítás, amit állások betöltése miatt, vagy félelemből tettek meg a németek. Magyarosítás háború előtt: parasztok is VB ellenében magyar érzelem hangsúlyozására

Részlet egy 68 éves férfival észült interjúból: "48-ban a magyarok felállítottak egy akasztófát és ráírták, hogy a svábokat erre kell felhúzni. Nem mert akkor senki svábul beszélni. Még a nevét sem mondta ki senki szívesen. Az én apám csak azért lehetett kisbíró, mert megváltoztatta a nevét. Apám testvére már sokkal régebben, 1942-ben magyarosított, mert Budapesten villamosvezető volt, így aztán az apám is felvette a nevet. Háború előtt is voltak magyarosítások tömegével, német névvel még bírósági kézbesítő, útkaparó sem lehetett az ember, nem beszélve banki alkalmazottról, jegyzőről, főjegyzőről, de még Tsz elnök sem lehetett, akinek sváb neve volt. Így lett aztán a Reinigből Raj, a Zirkeből Zengő, a Lerchből Lenti, a Wilhelmből Vári, a Muthból Marosi vagy Márki, a Weilből Várkonyi, a Beckerből Bérdi, Nörtlingből Nánási. Aki állami alkalmazott, postás, tanító, jegyző vasutas akart lenni, vagy egyetemre akart menni, ott nem volt mese, magyarosítani kellett.

"Mi az mi még sváb a mi életünkben? A munkához való hozzáállás. Erről nem tudtunk leszokni. A régi ételek közül néhányat még főzünk, már az étel és a ruházat sem sváb. Ha mi meghalunk, nem marad itt Gyönkön itteni sváb. Legfeljebb csak az, aki beházasodott és most annak mondja magát, de semmi köze hozzánk" - állapítja meg egy 80 év körüli asszony.

Az asszimiláció egyértelmű jelensége, hogy az etnikai kultúra, mint oly sok más településen, Gyönkön is bevonult a múzeumba, halott múzeumi kultúrává vált. A gyönki Német Nemzetiségi Tájházat 1983-ban rendezték be Lackner Aladár evangélikus esperes gyűjteményének darabjaival.

A származást tekintve folyamatos csökkenésnek lehetünk szemtanúi. 1941-ben körülbelül egyforma létszámot erőteljesen lecsökkentette az oroszországi kényszermunkában elhunytak száma, a kitelepítés. A bevallások számát nagymértékben befolyásolta a háború utáni repressziótól való félelem is. A mélypont 1960-ban volt, amikor a falu lakosságának csupán 2 százaléka állította magáról, hogy német. A 2001-es bevallások növekedése 1990-hez képest nem számottevő ugyan, de 1960-hoz képest 10 százalékos növekedés tapasztalható. A legidősebb korosztály véleménye szerint Gyönkön a svábság hamarosan ki fog halni. Túl soknak találják a vegyes házasságokat és nagy az elvándorlás is.

Az anyanyelvi bevallások trendje hullámzó. Jelentős csökkenést következett be a háború után, majd 1960-hoz képest további csökkenést mutatkozik. 1970-ben a népszámláláson csak az anyanyelv bevallását kérték. Gyönkön ez a szám 1980-ra tovább csökkent 140-re. AZ 1990-es növekedést ismét csökkenés követte. A bevallások ingadozását az elvándorlással és betelepedők számának változásával magyarázhatjuk.

A német reformátusok és evangélikus ősgyönkieknek tartják magukat. Mind a két felekezethez tartozók ugyanazt a dialektust beszélik. "Hessenből jöhettek mindketten, mert a mai hesseniek értik, amit beszélünk, de azért helyi dolgok is kialakultak" - mondják. "Ahogy mi beszélünk, az nagyon hasonlít hochdájcshoz. Az iskolában én németül tanultam, még a gót betűket is ismerem. Itt a faluban a svábok majdnem mind jól beszélnek hochdájcsul is. Otthon, egymás között svábul és magyarul is beszélünk. Így is, úgy is, ahogy éppen jön" - mondja egy 80 éves férfi.

"Mi egyformán beszélünk így is, úgy is, ahogy éppen kívánkozik. Egyformán szeretjük mind a két nyelvet." "Ahogy a faluban megszólítanak, úgy válaszolok." "Azt mondják, milyen jó nekünk, hogy két nyelvet beszélünk. Hát nem volt mindig ilyen jó!" " Én németül álmodok, de magyarul gondolkodok." "Az én kitelepített nagynéném még kinn is magyarul számol." "Nálam a magyar, a német és utána a sváb a sorrend. Magyarul tudok a legjobban, az iskolában jól megtanultam németül, svábul meg csak otthon a nagyanyáméktól. Az én gyerekeim már csak németül tudnak, svábul nem." "Ha magyarok között vagyok, magyarul tudok jobban, ha németek között, akkor németül.

"Mást nyelvjárást beszélnek a teveliek és a varsádiak, Gy. bácsi felesége megtanult teveliül. Például a szakajtó Varsádon: packkárb, Tevelen szimpedli.

Az első generáció nyelvhasználatát kettősség jellemzi. Odahaza házastársukkal svábul beszélnek.^[178] "Anyám sváb, úgy is beszélt. Az apám magyar református iskolába járt. Én is jobban beszélek magyarul, sajnos, pedig illene németül. Egymást közt svábul beszélünk, de csak felejtek. Nem lenne szabad elfelejteni. Szerencsére a gyerekek tudnak németül" - mondja egy 82 éves férfi.

Az első generáció szülei értettek magyarul, de nemigen beszéltek. "Három hetven éves vagyok, így beszélt a nagymamám" - meséli egy második generációs asszony. "Anyámnak is sokszor mondanom kell, Mutti, zág dájcs, mert nem értem." "Anyám, szegény, alig beszélt magyarul. Ilyeneket mondott: Én szegény Heini Schott Oroszország fogdmeg volt, Oh de szép süske füled van (szép malacaid vannak), ereszd ki anyádat (ereszd ki az anyadisznót), hűség voltunk hazához, mégis elveszik a főd" - emlékezik vissza egy idős asszony.

Az első generáció gyermekei esetenként már nem értik a gyönki dialektust. "Eleinte nem is beszéltem velük csak magyarul. Ha nem akartuk hogy megértsék, mit beszélünk, akkor svábul beszéltünk. Aztán már mindegy volt, mert a nagyanyjuktól csak megtanultak svábul is. Hol így, hol úgy beszélünk velük, de ők inkább a magyart szeretik" - mondja egy első generációs férfi. - "Ez azonban szinten minden családban változó. Van, ahol még az unokák is jól beszélnek, mint a B.-ék unokája is. A mieink meg nem tudnak egy szót se."

"Tudni kell nekünk magyarul, mert ha kilépünk a kapun, akkor másként nem szólalhatunk meg. Az önkormányzatban tud ott egy-két ember, de azok se beszélnek. Biztos a hivatalban nem szabad nekik" - vélekedik egy idős férfi. Ugyancsak az első generációból: "Tudunk mi magyarul, jól, de ha kinyitjuk a szánkat, észrevenni, hogy svábok vagyunk. Valahogy csak nem úgy beszélünk. mint a magyarok."

"Mi a tájcsstárfban laktunk. Az utcán csak találkoztunk magyar gyerekekkel, és megtanultunk egymástól. Én is az utcán a magyar gyerekektől tanultam magyarul, aztán magyar iskolába jártunk. Ma már jobban tudok, értek, beszélek magyarul, mint az anyanyelvemen. A svábnál nincs meg az a gyakorlat - állítja egy 62 éves férfi.

"A nagyanyám még egy szót sem tudott magyarul. A papám már igen, a mamám pedig értett, de nem beszélt. Otthon sváb környezetben nőtt fel, de óvodában már magyarul tanultam. Az iskolában felerészben németül, felerészben magyarul. A nagyobb fiam ért is, beszél is svábul, kisebbik ért, de nem beszél. Az unokák meg már semmit" - meséli egy 74 éves asszony.

Egy második generációs asszony azt mesélte: "Az idősebb testvéreimmel, akik még a háború előtt születtek, azokkal még csak svábul beszéltek a szüleim Velem már magyarul is, de a később született három testvéremmel már csak magyarul. Gyerekkorunkban az idősebekkel csak svábul beszéltek, velünk meg magyarul."

Részlet egy interjúból - interjúalanyom második generációs 48 éves asszony: "Az én szüleim és nagyszüleim csak svábul beszéltek otthon és annak is vallották magukat. Az én generációmba sokan mentünk férjhez magyarokhoz és mivel ők nem beszéltek németül, mert szerintem németet kell mondani, nem svábot, így aztán csak magyarul beszéltünk a gyerekekkel. Az én gyerekeim magyarnak vallják magukat. az anyanyelvük magyar. Már én is azt mondanám, hogy magyar az anyanyelvem, de bizonyos dolgokat csak németül tudok mondani."

A sváb nyelv a fiatalok körében nem népszerű. Presztízse csak az irodalmi németnek van. "A felmenők otthon csak svábul beszélnek. Kértem őket, hogy legalább nyilvános helyen ne karattyoljanak svábul" - mondja egy 40 körüli férfi.

A második generáció megkérdezett tagjai esetében az elsőnek megtanult nyelv a sváb volt. "Az én nagyszüleim az egyik leggazdagabb család volt a faluban. Tőlük tanultam svábul, mert náluk nevelkedtem az óvodáig. Sokan voltunk így a mi generációnkban, akik csak az óvodában tanultak meg magyarul. Aztán lassan már máshogy nem is beszéltünk" - meséli egy 55 diplomás éves férfi.

"Én három éves koromig nem tudtam magyarul. Az egyik nagyanyám soha nem tanult meg magyarul. Érteni értett valamit, de nem beszélt. Engem ő nevelt. Később aztán megtanultam magyarul, és csak magyarul beszéltem otthon a szüleimmel, de hogy tudjak svábul is, fogadtak mellém egy sváb nevelőnőt. Így aztán mind a két nyelvet egyformán jól beszélem."

Érdemes mg kitérni a 2001-ben elvégzett népszámlálás adataira. Ekkor a származáson, és az anyanyelven túl regisztrálták a kultúrához kötődők és az anyanyelvet családi, baráti körben használók számát is. Az adatokat a következő táblázat mutatja:

2001-ben Gyönk lakossága összesen 2240 fő volt. Az adatok egyértelműen mutatják, hogy a II. világháború után jelentősen megcsappanó németség Gyönkön nem talált magára, mindössze a lakosság 12 százaléka vallotta magát németnek.^[179] Míg más német falvakban a nemzetiségi hovatartozást illetően jelentős emelkedés volt tapasztalható, Gyönkön a 1990-hez képest, amikor 180 fő vallotta magát németnek, a növekedés nem kiugró. Ugyanakkor az anyanyelvi bevallások csökkenése sem jelentős, és az anyanyelvi bevallások száma összhangban van a nyelvet családi, baráti körben rendszeresen használók számával. A német kultúrához kötődök száma arra utal, hogy ma már a fiatalabb generációk sem a nemzetiségi hovatartozáson, sem az anyanyelven keresztül nem tudják etnikai identitásukat megélni, az egyetlen terület számukra a kultúra, a kulturális hagyományok megőrzése és ápolása, a tánc- és énekcsoportok maradnak (vö. Gyivicsány 1993; Bindorffer 2001).

A faluban élő németségnek kettős identitása van. Identitáskonstrukciójában egyszerre van jelen a sváb etnikai és a magyar nemzeti identitás. Az identitáselemek aránya generációnként eltérő képet mutat. A legidősebbek sokkal inkább tartják magukat németnek, mint magyarnak, míg a középgeneráció és a fiatalok inkább magyarnak vallják magukat. Származásukat azonban nem tagadják meg, csoporttagságukban azonban bizonytalanságok mutatkoznak. Ez több tényezőre vezethető vissza. Egyrészt történelmi, vallási gyökerei vannak, másrészt az 1945 utáni magyar szocializációs folyamatokat jelzik.

A közösen megélt történelmi sors fontos identitásalakító tényező. A haza sorsáért való aggódás, a megvédéséért vívott közös küzdelem a magyar hazafiság és nemzeti identitás fontos alakító tényezője. A gyönki németek magyarságtudatának kezdetei 1848-ra nyúlnak vissza. Ez a folyamat szorosan összefügg a gimnázium szellemiségével, ahol németül oktattak, de a magyar szellemiség is táptalajra lelt. Tolna megyében a reformellenzék győzött és a gimnázium tantestülete a diákokkal egyetemben a polgári társadalmat megteremteni szándékozó forradalom mellé állt.

Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc elsősorban a község értelmiségét, a gimnázium tanárait és tanulóit hozta lázba és a magyar hazafiság szép példáját mutatták.^[180] A földtulajdonnal rendelkező telkes parasztságot azonban nemcsak Gyönkön, de a környező falvakban is, sokkal jobban érdekelte a gazdaság, az aratás és a betakarítási munkálatok, és nem szívesen jelentkeztek nemzetőrnek. 1848-ban azonban Gyönköt kötelezték, hogy állítson ki 47 újoncot. Az újoncok között voltak magyarok is, de többségük - 35 fő - sváb volt. Kétségtelen, hogy a forradalom eseményei nem alakították ki azt a nagyobb lélekszámot magával ragadó együttérzései formát, ami a Budapest környéki sváb települések máig élő hagyományaiban megőrződött. ^[181] A magyar hazafiság és a nemzeti identitás felé fordulás alig lépte át az értelmiség világának határát, nem szerzett tömegesen híveket a parasztság körében. A falu történelmi emlékezetében azonban úgy él, hogy derekasan kivették részüket az szabadságharcból, és 1848-ban a gyönki svábok is részt vettek az ozorai csatában az osztrákok ellen. Bárhogy is történt, ez a németek esetében a közös történelmi sors elismerését, a közös hazáért való aggódást jelenti.

A sváb falvak többségében az egyház jelenti az egyetlen olyan intézményt, amely a közel 300 évvel ezelőtti betelepülés óta a normakereteket és a töretlen folytonosságot biztosította, de így van ez Tolna megye protestáns falvaiban is. A vallásosság, a hit a svábok etnikai identitásának mindig is fontos elemét jelentette. A falvakban az egyházi vezetők, papok és lelkészek, kántorok, és egyházi tanítók mindig meghatározó személyiségek, szellemi vezetők voltak. A katolikus vallásnak a csoport életében – történeti koronként változóan – elválasztó, integráló, akkulturáló és túlélési stratégiai funkciója egyaránt volt. A közösségen belül a vallás az egyéni szükségletek kielégítésén túl biztosította a csoporton belüli egyensúly fenntartását. A templomi szertartások, a vallásgyakorlás kollektív módjai jelentették az egyik legfontosabb alkalmat ahhoz, hogy a közösség megélhesse önmagát akkor, amikor más területek kiestek az etnikai önazonosság reprezentációjának lehetőségei közül. A vallás a túlélésért folytatott küzdelemben konok egységbe forrasztott; biztosította a csoport fennmaradását, és erősítette kohézióját.

A kulturális összetartozásban a keresztény vallás integráló tényező az európai népek között. Az egymással érintkező kulturális területek között az idő, a kor és a szükségletek által meghatározottan integrálódási folyamatok mennek végbe. A kultúra jellege, tartalma elősegítheti vagy megakadályozhatja ezt a folyamatot. A kulturális különbözőség leginkább az etnikai tagolódás mentén fogalmazható meg. A közös vallás azonban az etnikai különbségek kiegyenlítődése felé vezethet. A közös vallás elősegíti a kulturális egységesülést, míg a felekezeti különbségek a kulturális elkülönülés a differenciáció irányába hatnak. A magyarországi katolikus svábok nemzeti identitásának kialakulásában döntő szerep jutott a vallásnak, míg a többségével ellentétes protestáns vallások elkülönítették a svábokat a magyaroktól, sőt a többségi katolikus sváboktól is. Míg katolikus sváboknál a vallásnak olyannyira fontos szerepe volt életükben, hogy például házasságkötésnél fontosabbnak tartották a származásnál is, addig a gyönki protestánsoknál történetileg visszamenőleg gyakoriak a vallásilag vegyes házasságok. A protestánsokat Gyönkön mind a vallás, mind az etnikai hovatartozás elkülönítette a többségi magyarságtól. A vallás bázisán nem fejlődhetett ki nemzeti identitás.

Pedig "a nemzet mint a modern társadalom egyik alapintézménye" további intézményekkel, köztük "a nemzeti egység ideológiai alapját és nemzeti lét teleologikus megalapozását" adó, és "a nemzet, a magyarság ... között összekötő kapocsként szolgáló" egyházzal és a hittel kapcsolódik össze (Lázár 1996: 22). Az katolikus egyház és a hit, a közös kultuszok, rítusok, szertartások, ünnepek, közös imák, vallásgyakorlási formák nem csak nemzet és magyarság, hanem magyarság és svábság között is összekötő kapcsot jelentettek. A kevert etnikumú területek lakói vallásgyakorlásának és nemzeti tudatának kapcsolatában a közös vallás és a nemzethez tartozás érzésének kölcsönhatása, egymást erősítő szerepe kimutatható. Ebben a folyamatban a nyelv és "ezzel párhuzamosan az eltérő kultúrának az elkülönítő szerepe pedig minimálisra csökkent" (Barna 1996: 209). A katolikus egyház és az általa megjelenített vallási szimbólumok nem csak vallási, de társadalmi kontextusokat is alkottak, amelyeken belül bevándoroltak akkulturálódhattak a magyarokhoz. A magyar és a német katolicizmus egyforma rituáléja, a szentek tisztelete, a középkori alapokon nyugvó tisztelet, a kereszténység univerzális formái, miserendje, vizuális és térbeli alkotásai ismerősek voltak. A közös értékek, a tisztelet közös tárgyai lehetőséget teremtettek arra, hogy a többséggel együtt részt vegyenek a vallási ünnepekben, a közösen tisztelt szentek, így például a Szent Jobb vagy Szűz Mária, Magyarország nagyasszonya tiszteletében.

A protestáns svábok nemzeti identitása elsősorban a hazaszeretet talaján bontakozott ki. A vallásos és hazafias nevelés bázisa a gimnázium volt. A gyönki svábok mind az első, mind a második világháborúban együtt harcoltak a magyarokkal a hazáért. Az elesettek nevét a gimnázium melletti parkban álló obeliszk őrzi.

A magyar identitás kialakulása felé mutat az a tény, hogy 1918-ban a Tér és Utcaszépítő Egyesület javaslatára több utcanevet megváltoztattak. Ekkor kapta nevét a Rákóczi, az Arany János, a Petőfi, a Jókai és a Széchenyi utca, valamint a Deák tér.

A mai itt élő németek egyértelműen Magyarországot tartják hazájuknak. Ime néhány vélemény: "Én itt vagyok itthon, nem is kívánkoztam soha el, pedig a kitelepítetteknek sokkal jobb helyzetük van" - vallja egy eső generációs asszony. - "A sok kitelepítettnek haza húz a szíve, nem tudnak elszakadni a szülőföldtől, ez a hazájuk." "Itt születtem, itt nevelkedtem. Most hova? Ez a hazám." "A német himnusz? Ha hallanám, biztos felismerném, de így nem tudom." "Kijárunk rendszeresen rokonlátogatásra, jól megy nekik, hívtak is, de én nem tudnék megszokni ott. Kinn dolgozom 1-2 hónapot és már jönnöm kell haza." "Csak annyit tudunk Németországról, amit az iskolában tanultunk. De ez mindet nem is érdekel. Mi itt élünk, sose akartunk innen elmenni. A svábok mindig jól érezték magukat Magyarországon." "16 éves voltam a kitelepítéskor. Sok rokonomat elvitték. Elmehettem volna innen százszor is, de nem tudtam itt hagyni ez a fatornyos hazát."

A párválasztás és a házasság kérdésének jelentős szerep van mind az asszimilációban, mind az interetnikus kapcsolatok alakulásában. A vegyes házasságok felszámolják a zártságot, az elkülönülést, békülékenyebbé teszik az embereket egymás iránt, így a másik elfogadására sokkal nagyobb esély van.

A sváb szülők tradicionálisan maguk választottak párt gyermeküknek. Előfordult, hogy már gyermekkorukban eljegyezték őket. "Tudja, a vagyont vagyonhoz házasították, esténként a fiúk átjártak a szülők által kiszemelt lányos házakhoz, összeszoktatták a fiatalokat." A lányok esetében házasságot korán, még húsz éves koruk előtt, 16-18 éves korban megkötötték. Egy 20 éves lány már idősnek számított A házasságkötésnél a szerelem nem játszott szerepet. Sokkal fontosabb volt, hogy a fiú legalább két évvel legyen idősebb a leánynál, de előfordult az is, hogy sokkal idősebbnek adták. A fiúk igyekeztek a katonaság után még 22 éves koruk előtt megnősülni.

A vagyoni szempontokon túl a párválasztásban az etnikai és a vallási hovatartozás játszott szerepet. "Magyarhoz nem sokan házasodtak, de ha igen, akkor a vallás számított. Ha valaki katolikus volt Gyönkön, akkor az Szakadátra járt át. Vagy elment Hőgyészre, Diósberénybe" - mesélték.

A családok létszáma nagy volt, egy-egy családban 8-10 gyermek is született. A gyermekeknek segíteniük kellett a gazdaságban és öregkorukban el kellett tartaniuk szüleiket XX. századra a szülők házastársat kiválasztó szerepe továbbra is fennállt, de repedések mutatkoztak rajta. Már a század elején előfordultak kiházasodások. Először csak az etnikai különbségeket hagyták figyelmen kívül, majd a II. világháború után a felekezetieket is.

"A vallások között régen nehéz volt, evangélikusok sem házasodtak össze reformátusokkal, reformátusok sem az evangélikusokkal. Mindketten tartották magukat. Az én nagymamám nem engedte meg a fiának, hogy elvegye az anyámat, ezért házasságon kívül születettem" - meséli egy ma 75 éves férfi.

A két protestáns vallás közötti összeházasodást azonban többnyire elfogadták. A német származású lakosság a falun belüli összeházasodás, vagy a keresztszülői vonalon rokonsági hálót alkotott. Amikor nem volt gond a vallási vegyes házasság, az esketés általában a nő vallásának megfelelő templomban történt, a gyerekek pedig apjuk vallását követték. ^[182]

"Az evangélikus német együtt jár az evangélikus magyarral, de a reformátusok különcködnek. Régebben azt sem nézték jó szemmel, ha kiházasodtak a vallásból, mert a vagyont az egyházban kellett tartani. A református még csak elment, de elzavarták volna azt a fiút, aki katolikus lányt vesz el. Katolikus evangélikus házasság fehér holló, inkább a szegények között, ha előfordult egyáltalán, mert ott nem volt vagyon, aminek egyben kellett maradnia. "

"Régen egymás között házasodtak a reformátusok, kivétel, ha vagyon miatt, vagy ha a fiú teherbe ejtette a lányt. De ezeket aztán nagyon kibeszélték. A reformátusok nagyon adtak arra, hogy ne házasodjanak ki" - állítja nagyszüleire hivatkozva egy harmadik generációs értelmiségi lány és így folytatja: "Ma már lehetetlen lenne betartani ezeket a szokásokat és nincs is értelme. Szegény dédnagyszüleim! Talán nem is tudták, mi a szerelem. De a nagyanyám azt mondja, hogy már a háború előtt is előfordult, hogy kiházasodtak."

A visszaemlékezők szerint a vegyes házasságok már a '40-es években elkezdődtek azelőtt szinte egyáltalán nem fordult elő. 1943-ban egy evangélikus sváb fiú vett el egy református magyar lány.

A párválasztás szokásai gyökeresen átalakulták a II. világháború után. Nagyon sok németet kitelepítettek, megfogyatkozott a párválasztáskor számba jöhető etnikai és vallási értelemben is megfelelő házastársak száma. Ha a lányok nem akartak pártában maradni, vagy a fiúk agglegények maradni, sokuk számára nem volt más választás, mint a vegyes házasság.

Egy most 47 éves ember mesélte: "Anyámék kiszemelték nekem a sváb lányt, ahogy az régen szokás volt. De én nem mentem bele. Az én feleségem magyar. Igaz a lakodalmunkban sváb zene és tánc volt. Ismerik azt a magyarok is. Nagyon szeretek keringőzni, ez a legszebb tánc a világon. Én csárdást még húszat nem jártam."

Egy második generációs asszony interjújából: "Varsádról betelepült magyar fiúhoz mentem férjhez. Mi heten vagyunk testvérek. Szüleim az első gyereknél ragaszkodtak a homogén házassághoz, magyar fiút nem engedtek a nővérem közelébe. Csak svábhoz mehetett. Nagyon rossz házasságot kötött, hiába volt sváb a fiú. Azóta a szüleim nem szólnak bele. Van a családban székely, és felvidéki vő. Ma már a vallás sem érdekes. Én katolikus vagyok, katolikus sváb, a férjem meg református, református magyar."

" A dédnagyanyám evangélikus volt, de mi reformátusok. Hát csak nem volt hajlandó eljönni a konfirmációnkra. Úgy csúfolta a reformátusokat, hogy "nagyfejű, kisfejű református."

"Én evangélikus vagyok, a férjem egy más faluból jött katolikus. A gyerek is evangélikus. De legalább mind svábok vagyunk" - sóhajtott fel az etnikai keveredésre utalva egy fiatalasszony.

Egy igen különleges családi vallási keveredésről számolt be egy 76 éves asszony: "Én apai részről magyar, anyai részről sváb vagyok. Vallásomat tekintve református. Szüleim mindketten gyönkiek. Az anyám azonban evangélikus volt, és mivel a gyerekek az apa vallását követték, lettem én református. Apám magyar létére a német nyelvű református iskolába járt. A század elején ritkaság volt, hogy valaki vegyes házasságot kössön, nem hogy nem sváb, de még csak nem is evangélikus. Az apám bíró volt, talán azért is engedhette meg magának, mert a magyarok is tartották, hogy magyar fiú magyart lányt vegyen el. Az anyám teljesen elmagyarosodott az apám mellett, magyar ételeket főzött.

Én aztán egy evangélikus némethez mentem férjhez 1944-ben és a gyerekeket is mind evangélikus hitre kereszteltük. A családban ebből nem volt vita, egyszer az evangélikus, egyszer a református istentiszteletre mentünk. bár a faluban volt német magyar ellentét, a mi családunkban nem volt szokás, nem különböztettük meg a népeket se felekezet, se etnikum szerint. Az apámnak volt egy cséplőgépe, sváb, magyar egyaránt dolgozott rajta."

A felekezetileg vegyes házasság egy további példája: "Én teveli származású katolikus sváb vagyok, a feleségem meg evangélikus sváb, szintén nem gyönki. Házasságunk katolikus templomban volt. Régebben ez kizárt volt. A háború után, a kitelepítés után egyikünknek sem maradt semmije. Szabaton pusztára kerültünk mindketten dolgozni, ott találkoztunk. Összeházasodtuk és így jöttünk Gyönkre. Az itteni svábok befogadtak bennünket, soha nem volt problémánk egymással. Nem éreztük jött-mentnek magunkat."

"Mindkét fiam magyar lányt vett el. Az egyik itteni reformátust, a másik diósberényi katolikust. De a katolikus menyem is a református templomba jár" - mondja egy 68 éves asszony.

"Az összeházasodás a hatvanas évektől egyre gyakoribbá vált, ma pedig általános, mindennapi jelenség, A mai fiatalok nem különböztetik meg egymást sem vallás sem etnikai származás szerint. Nem egy családdal találkoztam, ahol családon belül több felekezet is képviselteti magát. Én evangélikus vagyok, a feleségem református. Mindketten németek. A lányom férje felvidéki református magyar, a fiam evangélikus, de katolikus német lányt vett feleségül. Már mi sem a valláshoz házasodtunk. Nálunk szóba sem jöhetett, hogy ne azt válasszák, akit akarnak" - mondja el középgenerációs férfi. Egy másik családban a férj evangélikus német, felesége alföldi katolikus, lányuk az apja után evangélikus, férje viszont református magyar. Az unokákat pedig a cisztercitákhoz járatják tanulni.

"Az én férjem felvidéki református magyar. Mikor hozzá akartam menni a férjemhez anyám jajgatott és nem akarta, hogy hozzámenjek. "De hát kislányom, ez felvidéki!" - ez volt a legnagyobb baja.

A vegyes házasságok az etnikai halál képét is megjelenítik az idősek fejében. "Kevés a tiszta sváb család. Van egy gyenge német mag, de az összeházasodás miatt lassan kiveszünk. Azelőtt csak a faluban házasodtak az emberek, ma keveredtek. Meg kevés a gyerekutánpótlás, az én gyerekkoromban az átlag két-három gyerek volt, ma meg alig születik 1-2 gyerek egy egész évben" - meséli egy 83 éves idős ember.

A párválasztás megváltozott szokásai és a modernizáció a lakodalmas szokásokban is változásokat hoztak. Hagyományos sváb esküvőt és lakodalmat ma már nem tartanak Gyönkön, a lakodalom lakodalmas formájában folklorizálódott és a tánccsoport műsorában felkerült a színpadra. A szokások szerint nem lehetett akármikor házasodni. "Tavasszal vagy ősszel volt itt az ideje a házasságkötésnek, júniusban már nem lehetett lakodalmat tartani, mert a földön kellett dolgozni és nem volt rá idő. El volt vetve már a kukorica, azzal kellett törődni." "Az én nászéjszakám olyan volt, hogy lakodalom után hajnali háromkor már menni kellett lucernaszénát gyűjteni."

A vendégeket az esküvőre és a lakodalomba a násznagyok hívták meg. Kezükben szalagokkal és virágokkal díszített bottal, gomblyukukban a hagyományos német esküvői növénnyel, a rozmaringgal járták az ismerősöket, barátokat, rokonokat. A vőfély egy rokon fiatalember volt, de nem lehetett nős. Fúvós zenekar kíséretében mentek kikérni a menyasszonyt. A menyasszonykikérőt maguk írták, minden párnak külön.^[183] Két egyforma kikérő soha nem hangzott el. Szokásban volt, hogy először egy gyermeklányt hoztak ki a szülők, azután egy öregasszony jelent meg az ajtóban. A menyasszony hagyományos fekete esküvői ruhában csak a harmadik sorra lépett ki a házból. A fúvószenekar a lakodalmas menet után haladt, így kísérték zeneszóval a házasulandókat a templomba és a lakodalom színhelyére. A lakodalmat háznál, vagy a kocsmában tartották.

A lakodalom három napig tartott, általában kedd és csütörtök között azért, mert így nem maradt el a hétvégi templomba menetel.^[184]

"Kedden délelőtt kezdődött. Ez volt az előlakodalom, úgy mondtuk kranzlovet abend - ott volt az egész falu, és táncolt a fúvós zenére. Ha csak 200-300 személy vett részt, akkor azt nem is tartották nagy lakodalomnak, csak olyan kisebb félének. Polkát, keringőt táncoltunk, de volt csárdás is. Ugye már akkor is együtt laktunk a magyarokkal, el-eltanultunk egymástól egyet-mást. Mint a csárdást is. Azért persze a polka meg a keringő a legjobb" - emlékszik vissza egy első generációs asszony.

A lakodalmi ebéd menüje húslevesből, leveshúsból tormával és/vagy paradicsommártással, töltött káposztából, sült húsból, mákos, diós kalácsból, kuglófból állt. Délután tánc következett. Vacsorára töltött káposztát ettek, miközben ellopták a menyasszony cipőjét, amit a vőlegény váltott ki.^[185] A menyasszonytánc után az ifjú asszony átöltözött, fejét kasmírkendővel kötötte be.^[186]

"Amikor a mi lakodalmunk volt, vacsorára csibeleves, pörkölt volt rizzsel, meg csibehússal és disznóhússal kevert nokedli. Éjjel töltött káposztát, rántott, sült húsokat szolgáltak fel. Volt diós kalács, kuglóf, három féle, fahéjas, diós, csokoládés. A kuglófba prominzlit[187] kevertünk, hogy édes legyen. Persze bort ittunk. Gyönkön mindenkinek volt saját pincéje és saját bora" - mesélte egy idős asszony.

Szokás volt, hogy a férjet seprűvel verték el, hogy egész évben vigyázzon a feleségére és ne engedje ki az esküvő után négy hétig az utcára, nehogy visszaszökjön a szüleihez. Az ifjú házasok megajándékozása csak ezután következet. A szülők a lányuknak kötelező stafírungot adtak, ami 12 ingből, törölközőből és 12 pár gyapjúharisnyából állt. A keresztszülőktől párnákat kaptak.

"Mi ágyneműt, ruhaneműt, párnákat kaptunk. az a párna, amit a keresztszülők adtak, nem volt ám akármilyen. Az volt a kovekéze. Ez szépen kicifrázott párna volt" Hazamenetelkor a maradékból a cigányok kaptak vagy elosztották a vendégek között. Reggelire laubkuche[188] volt pálinkával, és fauléval^[189] - folytatja interjúalanyom.

A lakodalom a harmadik nap a pincesoron fejeződött be, ahol érlelet túrógombócot, "kvarglit ettek".

Nagyon kicsi az igazi gyönki sváb mag, és az erős volt az összeházasodás miatt szabályos rokonsági háló szőtte össze a falut. Rokonságot nagyon tartották. "A feleségem nagyanyja minden temetésre elment, mert mindenki rokona volt a faluban" - hallottam egy 82 éves férfitól. A németek Gyönkön is lokálpatrióták voltak, nemigen mentek el. Találkoztam olyan idős nénivel, akinek édesapja a három házzal odébb lakó hasonló kórú asszony első unokatestvére volt.

Az utolsó hagyományos sváb lakodalmat a 40-es évek elején tartották. Jött a háború, a malenkij robot, a kitelepítés, a betelepítés. Nem volt, ki így házasosodhatott volna.

A falu megőrizte valamikori kétpólusú etnikai képét - ma is magyarok és németek élnek együtt. Azonban sem a magyarok, sem a németek nem alkotnak egységet. A törésvonalak nemcsak a felekezetek között húzódnak, hanem az egyes etnikai csoportokon belül is aszerint, hogy ki honnan származik, mikor költözött a faluba, milyen származású és vallású párt választott. A németek és magyarok között egyaránt találhatunk evangélikusokat és reformátusokat, kisebb számban katolikusokat. Az evangélikus németek és reformátusok döntően tősgyökeres gyönkiek, de érkeztek evangélikus svábok Udvariból is. A katolikus németek a környező falvakból, Szakadátról, Tevelről, Varsádról, Diósberényből, Kisdorogról telepedtek be. A tősgyökeres gyönki református magyarok és evangélikusok mellé a Felvidékről református és katolikus magyarok érkeztek. Aki katolikus és magyar, az csak betelepült lehet, például Tevelről, Zsombáról, Varsádról, Miszláról.

Az általános iskolában mind a három felekezet oktat hittant.

A falu egyik vezetője szerint "a lakosság 30 százaléka mondható svábnak. Ebbe beletartoznak a betelepültek is.^[190] A németek utánpótlást legfeljebb a 3 km-re fekvő katolikus Szakadátról kapnak és Tolna megye aprófalvaiból kapnak. 70 százalék magyar, felvidéki, erdélyi. A magyar népességet a református és evangélikus helybeli őslakosság, és a II. világháború után betelepített felvidékiek, a Bukovinán át Istensegítsről származók, Magyarország más vidékeiről, az Alföldről, Komárom megyéből, és a környékbeli falvakból betelepedett magyarok leszármazottai alkotják. Vallásukat tekintve egyaránt van köztük református és katolikus. A faluban él még kb. 100 cigány. Részben tősgyökeres német cigányok, katolikusok, német sintik, ahogy itt mondják, szintó cigányok. A cigányok másik részét a kolompár cigányok képezik. A két csoport nem érti egymás nyelvét. Magyarul beszélnek egymással és össze is házasodnak egymás között. A sintiket mindig nagy megbecsülés övezte." A kolompár cigány családok jelenlétének azonban sem a németek, sem a magyarok nem örülnek, szociális problémaként érzékelik jelenlétüket. Ez szinte az egyetlen kérdés, amiben magyarok és németek, katolikusok, reformátusok és lutheránusok vita nélkül egyet értenek.

A település jelenlegi lakossági összetétele nem szerves fejlődés következtében alakult ki. A II. világháború utáni migrációs folyamatok átrendezték Gyönk az évszázadok folyamán kialakult lakosságszerkezetét. Ez a sok helyről érkezett sokféle ember és vallás, és tegyük hozzá politikai nézet, nehezen rendeződik össze közösséggé. A szervesülést tovább nehezíti, hogy Gyönk átjáró falu; nagy az el- és a bekötözés. Ez az állandó mozgás nehezíti a stabil együttélési szabályok egy közös normarend kialakulását, a másság elfogadásának szabályait és mindezek internalizálódását, szervesülését.

Az etnikai hovatartozást a gyengülő felekezeti ellentétek mellett az őslakos-betelepült ellentét is keresztbe metszi. Ezek az ellentétek azonban részben csak az első generációban élnek, akik történelmi tapasztalataik szerint ítélnek. Részlet egy másik interjúból: "Az önkormányzatban egyetlen gyönki őssváb sincs. Csak betelepültek és félsvábok.^[191] A régi magyar Gyönköt a falu fogorvosa képviseli. A faluban a 60-80-as évek között betelepedett magyarok, felvidékiek, erdélyiek találhatóak. A sváb származású képviselők, vannak ketten, Somogyból illetve Udvariból származnak. De már húsz éve sem voltak a helyiek a falu vezetői. A Tsz vagy a vállalatok vezetői, a Gimnázium és az iskola igazgatója se helybeli volt. A gimnáziumban például most egyetlen gyönki származású tanár sincs, az általános iskolában azonban négy falubeli sváb származású tanárnő dolgozik."

A németek falubeli szerepéről így nyilatkozott egy második generációs értelmiségi: "Vannak a régi svábok és az újsütetű svábok, a régi pártemberek! Jó üzlet ma svábnak lenni, akkor is, ha mi tudjuk, hogy nem is az, vagy csak félig, nem is idevalósi, nem is tud svábul. A legszebb, hogy a betelepített magyarok akarnak svábok lenni."

"Szinte elüldözik a gyönkieket, az unokám sem akar itt maradni. Ha igazságos akarok vele lenni, abból probléma lenne, ha itt maradna. A gimnáziumban ma gyönki sváb tanár nincs. Csak gáncsoskodnának vele" - állapítja meg egy harmadik generációs asszony.

Őslakos németek és betelepült németek, különösen, ha vallásuk más, sem mindig szívelik egymást. Számon tartják, ki milyen családból származik, mi a vallása, kivel házasodott össze és honnan jött. Ráadásul az őslakos németek között is ellentétek feszülnek, amelyek mind vallási, mind generációs köntösben megjelennek. Az etnikai hierarchia élén a saját etnikai csoporton belül az egyforma vallást követő svábok állnak, elsősorban is a gyönki születésűek. Őket követik a másik protestáns vallás képviselői, és a katolikus svábok. Sorrendet állítanak fel a betelepedés vagy helyben születés között is. ez a szempont átmetszi a vallási szempontokat a németek között. A magyarok csak ezután következnek, ugyancsak a fenti a felekezeti sorrendben. A betelepedés sorrendjében a hierarchia magasabb fokán a gyönki születésűek, majd a felvidékiek, a magyarországi magyarok, a bukovinai székelyek és a cigányok.

A vallást figyelembe véve még színesebb a Gyönk lakosságának mai képe. A reformátusok közé tartoznak az őslakos svábok és magyarok, de számos betelepülő család is ezt a vallást követi. A lutheránusok között csak őslakosokat találunk. A katolikusok között kevés számú őslakos van. Ezek elsősorban magyarok. A ma itt élő katolikusok zöme azonban akár német, akár magyar nemzetiségű, nem született gyönki, hanem betelepülő. A 60-as években az összeházasodás révén a lakosság fele németnek és magyarnak is vallhatja magát.

A németek a mai napig erősen pozitív önképet ápolnak magukról. Azt mondják, a németek csak mértékkel mulattak, mert sajnálták rá a pénzt. Mértékkel ettek, de rendszertők precízek, portájuk mindig rendes, a legszegényebbnél sincs piszok. A pozitív jelzők elsősorban a munkára fókuszálnak. "A svábok földtúró bolondok, nem mindenki dolgozik úgy, mint mi. Földek, kaszáló, szőlőkapálás, állatok. Mentünk a munka után, mint a bolondok, na." "Természetes volt, hogy reggel megyünk kapálni, este megyünk szénázni. Ez volt az életünk. Nagyon sokat dolgoztunk, nem értünk rá vendéget fogadni." "Egy csángónak azt mondtam: ha levágják mind a két kezünket, nekünk akkor is több lesz." "Arattam, csépeltem, éjjel kaszáltam a rétemet, szántottam a tarlót a teljes kimerülésig. A svábságban volt egy nagy akarat, csak azért is megmutatni. Bikát, disznót tartottam, dohányt termesztettem, aztán főmunkaidőben meg könyveltem" - meséli egy 82 éves férfi. "Na, volt ebben egy kis 'éhesség' is" - teszi hozzá a felesége. "A svábban az van: én többre viszem, mint a másik. A magyarok nem voltak ennyire bolondok. A falubeli magyarok azért igényelték a svábok földjeit, mert azt hitték azok maguktól teremnek." Van, aki megengedőbb: "A sváb szorgalmas, többnyire becsületes, nem kívánja a másét, de az övét nem adja. A magyarok is szorgalmasak, csak egy kicsit trehányabbak, többet mulatnak. Nem értenek annyira a földhöz." "Télen kosarat fontunk, seprőt kötöttünk cirokból és vesszőből, kapanyelet, villanyelet faragtunk." "Volt egy kötélfonó gépe a nagyapámnak. A föld mellett istrángot, kötőféket csinált.

A németországi németeket kevélyeknek, gőgöseknek tartják, akik lenézik a svábokat. A svábok egyszerűbbek, természetesebbek.

Az ellentétek megnyilvánulásának újabb terepei az önkormányzatok. A települési önkormányzat 9 tagja között az 1998-2002 között időszakban a német nemzetiségű önkormányzati képviselők nem helyi születésűek, hanem betelepültek voltak. A polgármesternek, folyamatosan a valamikori tanácselnököt választották, aki 1976-ban jött a faluba és csak félig sváb. A jegyző származását tekintve szintén félig sváb, de anyai nagyszülei nevelése által svábnak tartja magát. A testületben két német származású képviselő van, mindketten más településről származnak. Három fő vagy apai, vagy anyai részről német, de egyikük sem gyönki születésű. A négy magyar képviselő közül kettő felvidéki, egy másik magyar településről érkezett, egy fő pedig gyönki magyar.^[192]

Meg is jegyzik a gyönkiek: "A települési önkormányzaton belül egyedül a jegyző sváb, mindenki más magyar, és az elmúlt szocialista rendszerből maradt itt. A svábok ezt nagyon nehezményezik, és úgy érzik, a magyarok lehetetlenné tették a korábban sváb önkormányzati képviselőket. A falu vezetőségét ők alkotják, és ezért a svábok inkább visszavonulnak a magánéletbe. A sváb hagyományok ápolása szervezetlen, a svábok között is ellentétek vannak"

A németek, különösen az első generáció zavarodottan áll a rendszerváltás után megváltozott viszonyok előtt. "Azelőtt a földbe akartak taposni minket, most meg megint túlzásba viszik. A fiam magyarabb akart lenni minden magyarnál, az soha vissza nem szólt volna svábul, most meg azzal jönnek, hogy miért nem vagy sváb? Mégis gyűlölték a gyerekeimet, mert svábul is tudtak. Az unokáim is szégyellik, hogy sváb a nagyapjuk. A fiam nem engedi, hogy valami német dologra menjek."

2002-ben független polgármestert választottak, s a testület két kisebbségi kedvezményes listán bekerült német és cigány nemzetiségű képviselővel bővült. A németek fiatalabb generációi rájöttek, ha nem politizálnak intenzívebben, és visszavonulnak, teljesen ki fognak szorulni a község vezetéséből. 2002-ben Gyönkön ismét megválasztották a német és a cigány kisebbségi önkormányzatot. A németek önkormányzatukkal törekszenek a német nyelv megismertetésére, amelynek tanulására Gyönkön már az óvodától kezdve lehetőség van. Tanév végi jutalmazásokkal segítik a nyelv tanulását, anyagilag támogatják nemzetközi táborban résztvevő gyerekeket és a, helyi nemzetiségi tábor A lehetőségekhez mérten segítik a község tánccsoportjait, az énekkart, amelyek rendszeresen fellépéseiknek az önkormányzat rendezvényein. Sok itteni német véleménye szerint "a Német Kisebbségi Önkormányzat nem érdekképviseleti szerv, csak kulturális téren érzékelhető a jelenléte."

A települési önkormányzat és a Német Kisebbségi Önkormányzat között a testvérváros a kié a testvérváros kérdésében is ellentét feszül. A kulturális hagyományok ápolását a testvérvárosi kapcsolatok kis szerepet játszanak. És ezzel máris a konfliktusok egy újabb forrása tárul fel. 1990-ben Gyönk, Griesheim és Darmstadt Heimstatesiedlung nevű településrésze között partnerkapcsolat jött létre. Ez a "Dreipartnerschaft". 1996-ban Gyönk, a lotharingiai Bar-de-Luc, a németországi Griesheim, a szászországi Wilkau-Haßlau polgármesterei aláírták a négyek szövetségét létrehozó testvérvárosi alapító okiratot. A testvérvárosok másik fajtáját a Tolnai Lajos Gimnázium partnervárosai egészítik ki. A testvérvárosi kapcsolatok sorát Greisheim nyitotta meg 1990-ben. A gyönki németek azt gondolták, hogy a német kapcsolatok elsősorban őket fogják segíteni, de tévedniük kellett. Griesheim polgármestere a gyönki polgármesterrel tartotta fenn a kapcsolatokat, amelyből, legalábbis a németek úgy érzik, kimaradtak. Ez újabb konfliktusok forrásává vált. Greisheim anyagi támogatása az egész falut érintette, tehát a magyarokat is. A németek úgy vélik, hogy a magyarok nagymértékben saját zsebre dolgozva "pumpolják ki a pénzt a greisheimiek zsebéből". Egy másik vélemény szerint: "Nagyon kevés a kimondottan sváb család és vigyáznak, nehogy egy szókimondó német kerüljön a hatalomba. A griesheimiek is hibásak. Csak a hatalommal állnak kapcsolatban, a svábokkal nem. Mintha mi nem is lennénk." "A testvérváros mindenkié, azt mondják. A falu nem preferálja a német kisebbséget kirekeszt bennünket. Már nincsenek német ünnepek. Vannak ilyen bor meg ételbemutatók minden kisebbségnek, a cigányoknak is." "Aki sváb és nem bólogat annak kívül tágasabb, az jobb, ha elmegy innen" - mondja egy második generációs férfi.

"Németországtól többet vártam, évtizedek óta nem kérdeznek tőlünk semmit. Sok pénzt adnak, több milliót, de nem ellenőrzik, hogy hova megy. A község kapta, de hova ment? Ki tudja? Az önkormányzat minden pénzt lenyel. Csak ők utazhatnak, még a Német Kisebbségi Önkormányzat tagjai sem. Egyszer adtak 10 ezer márkát, hogy utazzanak az öregek. De senkit sem utaztattak. A németek hoztak volna ide ipart, de az önkormányzat azt nem engedte" - háborogtak többen is. - "Pedig Gyönkön a németek iskolai végzettségre való tekintet nélkül Neue Zeitungot olvasnak, és rendszeresen nézik a német nyelvű TV adásokat."

A cigányság teljes jogú gyönki polgárnak érzi magát, és részt kíván venni a falu életének irányításában is. Gyönk Nagyközség Cigány Kisebbségi Önkormányzata kulturális területen szervezi a cigányok életét, "Roma Nap Gyönkön" címmel már több mint tíz alkalommal rendeztek ünnepségeket.

Az 1908-ban a magyarosítási program részeként megnyitott óvodában a gyerekekkel magyarul beszéltek. A német nyelv csak rövid ideig volt "óvodai nyelv" a háború előtt. Természetesen a háború után években csak magyar nyelven folyta a foglalkozások. "Az óvoda 1987-től nemzetiségi. Korábban német volt az óvónő, ma a vezető óvónő magyar. A németet kipiszkálták. El is ment a faluból dolgozni. Még a Német Kisebbségi Önkormányzat sem állt ki mellette. Hát most képzelje el, hogyan nevelik ott német identitásra a gyerekeket" - panaszkodik egy fiatal értelmiségi.

"Kevés a kisgyerek, meg fog szűnni az óvoda is. 20 kisgyerek, ha van az egész faluban. azok közül is ki a német! Még az a szerencse, hogy mind a két pap fiatal és a feleségeik ökumenikus babaklubot csinálnak. Így legalább össze lehet jönni valahol nekünk is. Azt meséli nagyapám, hogy azelőtt 30-40 gyerek is született évente, ma, ha 5-10 között mozgott a szám. Az az igazság, hogy ha egy gyönki lány férjhez megy, 60 százalékban elmegy innen. Nagyon cserélődik a lakosság" - mondja el tapasztalatát egy harmadik generációs fiatalasszony.

A II. világháború előtt a gyönki gyerekek iskoláztatása vallási felekezet szerint történt. Egy 72 éves férfi a következőképpen emlékszik vissza iskolaéveire: "Én magyarul az iskolában tanultam meg. A református német iskolában vegyesen tanultunk, hogy tudjunk magyarul is. A magyarok is német iskolába járatták a gyerekeket, hogy azok megtanuljanak németül. Az evangélikusaknak csak a Weil tanár úr volt, az csak német iskola volt.

Ma egyetlen általános iskola működik a településen, ahova körülbelül 400 gyerek jár. Épületét 1976-ben adtak át. Gyönkre járnak a környező hét kistelepülés általános iskolás korú tanulói is. Az iskolában nemzetiségi nyelvoktatás folyik, vagyis a tanulók emelt óraszámban tanulják a németet. Az Önkormányzat szerette volna elérni, hogy az általános iskolában is kéttannyelvű oktatás folyjon, de nem feleltek meg a követelményeknek.

Tolna megye első gimnáziumai Nagyszékelyben és Sárszentlőrincen német protestáns iskolák voltak. A gyönki gimnázium 1812-ben költözött át Nagyszékelyből.^[193] Alapító okiratában az áll: "Ezen Oskolában a német nyelvnek tanítása legnagyobb cél legyen." Magyari Kossa Sámuel új épületet emeltetett és pártfogolása alatt sok szegény, fizetni nem tudó tanulót látott el. A gimnáziumba nem csak gyönki diákokat fogadott. Volt olyan év, amikor gyönki gyereket nem is írattak be, más években pedig a magyarok és németek mellett zsidó származású gyerekek is jártak a gimnáziumba. Vallási megoszlásukat tekintve mindig nagyobb létszámot tettek ki a reformátusok, de az iskola felekezetre való tekintet nélkül minden tanulót befogadott. A 19. század végén már minden harmadik beiratkozott tanuló izraelita vallású volt. A gimnáziumi hallgatók számára kötelező volt a német beszéd, fenyítés járt azért, ha valaki magyarul szólalt meg. Az iskola fenntartásához a református egyház mellett számos német család is hozzájárult, adományaikkal támogatták az oktatást.

Az ötvenes évek nehéz időszaka után a hatvanas évek elején a megszüntetett bank szomszédos épületét az iskolához csatolták. 1961-ben elvették Gyönk járási székhely-rangját, és a volt járási tanács épületét leánykollégiummá alakították át. Ugyanebben az évben ismét elkezdődhetett a német nyelv tagozatos oktatása.

A gimnázium 1986 óta kéttannyelvű. Vonzásköre országos. 1991-ig a települési önkormányzat tartotta fenn, ekkor azonban anyagi megfontolásokból átadtak a megyei önkormányzatnak. A gimnázium azért is fontos a falunak, mert Gyönkön német kisebbség él, és a gimnázium lehetőséget nyújt a német nyelv továbbtanulására. A helybéliek szerint azonban a gyönkiek ritkán iratkoznak be ide, inkább máshonnan érkeznek olyan diákok, akik jól meg akarnak tanulni németül függetlenül attól, hogy milyen a származásuk. A tanulók nem elsősorban a környékbeli vagy a baranyai sváb falvakból érkeznek. A gyönki általánosból kikerülők a legritkább esetben folytatják tanulmányaikat a nemzetiségi gimnáziumban. A gimnázium vezetősége magyar, sok gyönki őslakos német szerint gimnázium nem a német nemzetiségi hagyományok bázisa, csupán német nyelvoktatási központ. "Ma az megy a gyönki gimibe, aki németül akar tanulni, nem az, aki sváb. Az általánosból kikerülők a legritkább esetben folytatják tanulmányaikat a gimnáziumban. Sok gyönki elmegy innen; ha az általános iskolából tizen akarnak gimibe menni, abból csak három marad itt" - állítja egy tanár.

"A gimnázium 1947-ben adott először érettségit. Addig a gyerekek az első négy osztályt itt, a felső négy osztályt Bonyhádon járták ki. Tulajdonképpen csak alsó reálgimnázium volt. A gimnázium 1987-től lett nemzetiségi gimnázium. az iskola igazgatója 1996-ig német származású volt, igaz nem gyönki. Azóta az igazgató magyar. Az az igazság, hogy ma az megy a gyönki gimibe, aki németül akar tanulni, nem az, aki sváb. Országos gyűjtésű gimnázium, Székesfehérvár, Debrecen, Esztergom, Kalocsa, Siófok, Dunaújváros, mindenfelől jönnek a gyerekek. Az, hogy mikor hányan iratoztak be, nagyon változó volt. Volt 20 fős évfolyam is. Most például a 2. osztályba 18 tanuló jár, ebből egy a gyönki. Mivel nem lakik a kollégiumban, szinte mindenből kimarad, mert az élet az a kollégiumban folyik. A 3. osztályban csak 4 sváb gyerek járt a környékből és Paksról.

A helyzet valamelyest javult, amikor beindult a hatosztályos gimnázium. Most tehát kétféle rendszer van. A négy évfolyamos gimnáziumban van egy normál magyar, egy nemzetiségi és egy kéttannyelvű osztály. Ide a gyerekek az általános iskolában szerzett német nyelvtudással jönnek, de a nulláról is lehet kezdeni, mert bontott csoportok vannak. A 9. osztályban a magyar történelmet magyarul, az egyetemes történelem németül tanulják. A heti 3 történelem órából 1 magyar. 2 német nyelven folyik. Az érettségi nyelve ennek megfelelő. magyar történelemből tehát magyarul érettségiznek, egyetemesből németül. A 10. osztályban a töri mellé jön a fizika. Ezt mindig vendégtanárok tanítják; most egy Bécsben végzett tanár tanítja. A 11. osztályban tehát történelem, fizika, földrajz megy németül. A földrajz két tanárral megy, amit egyik órán megtanultak magyarul, azt a következő órán németül tanulják. A 11.-ben német irodalomoktatás is folyik, természetesen németül. A 12. évben fordítást is tanulnak.

A gimnáziumban tehát három féle módon lehet németül tanulni. A magyar nyelvű oktatási nyelvi rendszerben heti két órában; a kétnyelvű oktatás a 8. osztály után kezdődik. A tanulmányok középpontjában a német nyelv és a három németnyelvű ország ismerete áll. A nemzetiségi osztályokban hatodiktól kezdik az irodalom tanulását németül. Láthatod, hogy végig emelt szintű a német nyelvoktatás, sok a német nyelvű kötelező irodalom. Az érettségivel egy időben a tanulók nemzetközileg elismert német nyelvvizsgát tesznek. 4-5 gyerek biztos felsőfokút, 2-3 középfokút kap.

A nemzetiségibe járóknak minimum egy tantárgyból kötelező a németül érettségizés. A 6+6-os gimnáziumban a 7. és a 8. osztályban emelt szintű német nyelvórákat kapnak, hogy nyelvileg kiegyenlített legyen az osztály. A 9.-ben itt a földrajz és a töri megy németül. A magyarországi németek történelmét hivatalosan külön nem tanítjuk, de elolvastatjuk a kis Manherzet.^[194] 10-ben ez az osztály a fizikát magyarul tanulja, de német irodalom, nemzetiségi irodalom itt is van. A nemzetiségi oktatásra speciális keretet biztosít a minisztérium, de a fejkvóta beolvad a nagy költségvetésbe" - hozta tudomásomra a gimnázium egyik tanára.

Kétségtelen, a gimnázium saját hagyományokat ápol. Ezek nem különböznek más gimnáziumok szokásos hagyományaitól. Az elsősök, a "szecskák" beavató ünnepségen vesznek részt, ahol esküt tesznek. A II. osztályosok szervezésében kollégiumban megünneplik a Mikulás-napot, majd következik a szalagavató bál. Farsangkor keringővel nyitják meg a bált. Március 15-ével egybe esik a két napig tartó Tolnai Lajos napok ünnepségsorozata. Március 15. ünnepségeit mindig a 10. osztályosok szervezik. Ezen az ünnepségen osztják ki a Tolnai emlékplakettet a tanulmányi eredményeit és magatartását tekintve legkiválóbb III. osztályosnak. Az ünnepséget előadások követik, majd az osztályok közötti sportversenyekre kerül sor. A legnagyobb ünnep a ballagás.

Azt gondolhatná az ember, hogy az itt tanuló gimnazisták élete a kulturális intézmények hiánya miatt unalmas. A tanulók azonban nem így érzik. Kosarazhatnak, énekkarba járhatnak, újságírást tanulhatnak,^[195] és amatőr színházi csoport is működik a gimnáziumban, amelyik pl. angolul adta elő Shakespeare Machbetjét. A hagyományos sváb szokások ápolásáról a GJU (Geimeinschaft junger Ungarndeutschen) helyi csoportja gondoskodik. A kollégiumban klub áll a tanulók rendelkezésére biliárddal, asztali focival, zenehallgatási lehetőséggel.

A gimnázium intenzív nemzetközi kapcsolatokat ápol. A kezdetekben az NDK-ból érkezett támogatás, később az NSZK is felfigyelt az intézményre. Ausztriából 1992 óta érkezik rendszeresen támogatás. Ez nem csak anyagiakban nyilvánul meg, hanem anyanyelvi tanárok delegálásában, csereprogramok lebonyolításában, közös kulturális fesztiválok rendezésében. A német ajkú országok tőlük telhetően mindent megtesznek, hogy megismertetessék "Weltdorf Gyönk" német nyelvű gimnáziumát a német nyelvterület lakosságával. A gimnázium, tanulói számos projektben vesznek részt. Az Európai Uniós csatlakozásra már azelőtt elkezdték a felkészülést, mielőtt biztossá vált volna a csatlakozás időpontja. A 10. osztályban kezdődik az uniós ismeretek tanítása. Az ismeretek bővítését a cserelátogatások, a partnergimnázium támogatják. Ausztriában pl. Bad-Radkersburg Celle, Isny-Allgäu, Krems teleülésekkel állnak cserekapcsolatban. Rendszeresek az "Europa-Tag" találkozók, a nyári táborok.

A gyönki svábok népviseletbe a II. világháború utáni időkig jártak. Ma már nem járnak népviseletbe, de őrzik az emlékét. Már a netshkápot, feleségek főkötőjét sem viselik, amit az asszonyok kontyba tűzött hajukra húztak. Gyönkön is tapasztalható, hogy a kivetkőzéssel egy időben az asszonyok levágatták hosszú hajukat. A hagyományos ennek ellenére egy-két gyönki idős asszonyon még hordja. Hosszú hajukat két ágban befonják, és keresztezve koszorúba fejük köré tekerik.^[196]

"Amikor én még lány voltam, akkor még viseletben jártunk. A hétköznapi ruha bő szoknya, rékli és kötény volt. A lábunkra pacskert húztunk, télen hozzá gyapjúharisnyát. Ezeket mind otthon kötöttük. A magyar ruhát nemzetes ruhának mondtuk. Emlékszem, szép piros mellény volt hozzá. Nagyon tetszett, de nekem olyan sose volt" - meséli egy első generációs 82 éves asszony. Haja a tradicionális eredeti fonással van befonva. A fiatalok tőle tanulják, hogy hogyan kell a fonatokat elkészíteni. Bár már nem jár viseletbe, haját nem vágatta le. "Mindenképpen át kellet öltözni, legalább a hajam maradjon, mondtam."

Étkezési kultúráját tekintve a svábok első generációja időnként még a sváb szokások szerint főz. Elsősorban az unokák szeretik ezeket az ételeket enni. Amikor hétvégén, vagy ünnepnapokon hazalátogatnak, szívesen eszik nagyanyjuk főztjét. Hagyományos sváb ételek az auszgechende pónenszup (fejtett bableves), a kartoffelkleisz (krumplistészta), a schnupudl (krumplinudli), a kilgyő (kelt tészta), az appelsnidl (bundásalma: sűrű palacsintatésztába almaszeleteket tesznek és kisütik), a hévklész (disznóvágás után készített töltött káposzta: kelt tésztát tesznek a káposzta közé és sütőben megsütik), a cvíbelbrie (hagymafőzelék belsőségekkel), a fluta (krumplikása: sósvízben főtt krumplit liszttel összekevernek, tojást és zsírt adnak hozzá, pogácsára szaggatják, pirított hagymát mernek rá), a paradicsommártás, és a hordós káposzta. A szájmóka[197] töltött disznógyomor, darált disznóhús, rizs, amit megpaprikáznak és, szalámiszerűen töltik. Tulajdonképpen gyomorba töltött rizses hús. Mindig a disznóvágást követő év novemberében vágták fel. A magyarok nem tudták kiejteni, így lett szájmóka. A hólyagba is tettek, de ez nyári töltelék volt, Nyáron már lehetett enni.

Egy harmadik generációs fiatalembertől tudom meg a következőket: "Imádom, ha a nagyanyám kosztját ehetem. Olyan jó gefellt krautot (töltött káposzta) senki sem tud csinálni. Szokott judenpindlt is csinálni. A krumplistésztát hívják így." A nagymama a disznóvágásról mesél: "Azelőtt mindenki tartott disznót, ma is még majdnem mindenkinek van. A svábok másként vágják a disznót, mint a magyarok. Képzelje, a falu egyik felében a svábok forrázták, kaparták és felakasztva szedték szét, a magyarok meg pörkölték és a padlódeszkán szedték szét. Ma azonban már minden felfordult. Olyat is láttam, hogy pörkölik és felakasztják. Aztán a belet is másként mosták. A sváboknál férfiak mosták, kis oltott meszet tettek bele és 2-3 óráig hagyták benne állni, utána moshatták a nők. Magyarok teknőbe tették azonnal és a nők mosták az elejétől. Mi a sonkát, szalonnát, oldalast besóztuk, felfüstöltük. Csináltunk sverklit (füstölt disznósajt). A wastot, a fejhúst összedaráltuk a tüdővel és az is felfüstöltük. A reiswastban főztük a riszt. Ez az a lé, amiben a fejhús főtt. A wastot füstölés előtt frissen ettük reggelire sült krumplival vagy dinsztelt káposztával. Amíg a férjem élt, nálunk mindig így volt."

Egy másik családban egy második generációs, hagyományokat ápoló asszonytól tudom meg néhány étel receptjét, amit ő még alkalmanként elkészít. "A gekanngene knédl a káposztás gombóc. Kelt tésztát készítenek, de úgy hogy se kenyér, se kalács ne legyen, hanem a kettő között. Pogácsaszaggatóval kiszaggatják és ráteszi a töltött káposzta maradékára. A káposztát fedő alatt lassú tűzön 40 percig párolják. Dampknödel ha a disznóvágásból marad káposzta, akkor azt sárgarépával is lehet dinsztelni és ugyanúgy kelt tésztából készült gombócokat tesznek rá. Jure péndl a krumplis batyu. A tésztalepény közepébe reszelt krumplit tesznek, és a lepénnyel beterítik, aztán 10 cm hosszú darabokra vágják, kifőzik, hagymás tejfeles lével leöntik De lehet úgy is, hogy hagymát dinsztelnek piros paprikával, ha kész, azt öntik rá. Egy másik változatban főtt reszelt krumplira borsot tesznek és tovább dinsztelik együtt a tésztát és a krumplit. A tészta puhábbat, mint a metélt tészta, gyúrás után kisodorják, erre a megborsózott krumplit rákenik, mint a rétesre, 10 cm-es darabokra felmetélik, és kifőzik. A főzőléből: készül a mártás, hagyma, pirospaprika, tejföl, ezzel leöntik. A sárgarépás rétesbe tölteléknek főtt répa kerül, kisütés után sok tejföllel leöntik. Az édességek közül nagyon szereti a kirschenkiche-t cseresznyés kalácsot. Kelt tésztába meggyet, diót vagy mákot tesznek. A németeknél a kalácsok nagyobbak, mint a beigli és kevesebb a töltelék benne. Mi a mákos kalácsba szőlőt, almát is tettünk. A palacsintát fahéjas túróval töltöttük. Amikor gyerek voltam, a nagyanyám minden szombat este kartofelszupot főzött kolbásszal. A lényeg az, hogy ezeket az ételeket sparherden kell csinálni, de ezt én már sajnos nem tudom."

"A sváboknak három ünnepük volt: Fasching, Jahrmarkt, und wenn mein Vater Schweine schlacht" - mesélte tréfásan egy asszony. Ezen kívül a gyönki svábok ünnepei a háború előtt a valláshoz kötődő egyházi ünnepek voltak. Az elmondások szerint külön sváb ünnepek nem voltak. Áldozó csütörtökön evangélikusok, reformátusok a magyarokkal együtt egyaránt konfirmáltak. A húsvét, pünkösd a búcsú Szent Mihály napján, amit szeptember 29-én tartottak, az egész falu számára szintén felekezeti elkülönülés nélkül jelentett ünnepet.^[198] Szokásaiban azonban a húsvét elkülönült magyarok és németek között. Húsvétkor a németeknél a keresztgyerekek keresztszüleiktől 12 éves korukig ajándékot, kelt tésztából sütött nyulat kaptak. Amikor betöltötték 12, életévüket, a gyerekek elmondtak egy köszönő verset.

Szent Mihály napjára, a búcsúba minden évben új ruhát kellett varratni. Délelőtt minden felekezet megtartotta saját miséjét, délután pedig kirakodó vásár volt. "Emlékszem, kézzel hajtott ringlispíl is volt, ha négyszer meghajtottuk, egyszer felülhettünk rá" - mesélte egy férfi. - "Szent Mihály napja jó ünnep, mert az egész falu ünnepli, nem kötődik se felekezethez, se néphez. Azelőtt akkor tartottuk, amikorra esett, ma a közelebbi vasárnapon tartják. Ha szombatra esett, három napos ünnep lett belőle. Az úgynevezett 'búcsúlegények' szervezték. Már az előtte való nap, vagyis pénteken elkezdődött, zenekari kísérettel kimentek a pincékhez, hogy elhozzák a búcsút, neue kerb abgeholt. Ittak, mulattak, táncoltak. A rokonok a házakhoz jöttek. A központban sátrak voltak, este a Nagykocsmában bál volt. A magyarok is mentek, de cigányzene, az itt nem volt. Az iparosok bálján volt cigányzene, oda sok olyan német ment, aki magyarosított. Két hétre a búcsúra volt egy kis búcsúfarok, amikor eltáncolták a kerbesvanc-ot." Bálokat tartottak még Erzsébet és Katalin napkor, valamint karácsonykor a Nagykocsmában."

A valláshoz kapcsolódó ünnepek mellett két hagyományőrző programot rendeznek meg évről évre Gyönkön: a Pünkösdi Napokat és a szüreti felvonulást. Mindkét ünnepségsorozatra külföldi vendégeket is hívnak a testvérvárosokból. A Pünkösdi fesztivált 10 éve rendezik meg, a Griesheimmel kötött testvérvárosi kapcsolat aláírásának megünneplésére. Sok kitelepített ekkor látogat haza. Ezeken a rendezvényeken a település valamennyi nemzetisége bemutatja saját tradicionális népi kultúráját. A nagyszabású három napos, fogathajtással, kultúrműsorral, bortermelők napjával egybekötött rendezvényről több svábnak az a véleménye, hogy "ezeknek semmi közük sincs a német kultúrához. Az a helyzet, hogy nem is lehet teljesen a német kultúrát átadni. Egyrészt nincs, aki átadja, másrészt nincs kinek. Harmadrészt meg már alig maradt meg valami, nagyobbrészt kihalt a mi kultúránk. Azok, akik még tudják, azoknak külön megtanították. De hiába adnák át, a fiatalok azt hiszik, ők mindent jobban tudnak".

A szüreti fesztivált öt év óta rendezik meg; október első hétvégéjén kerül rá sor, ahova ugyancsak eljönnek a testvérvárosból. Nagy felvonulást rendeznek, este műsoros estre, szüreti bálra kerül sor, ahol a német kapcsolatoknak köszönhetően német zenekar is játszik. Szüreti felvonulás a visszaemlékező interjúalanyok szerint csak a magyaroknál volt, sváboknál nem.

"Régen? Nem emlékszem, hogy lett volna szüreti felvonulás, talán ha az iparosok kétszer felvonultak szüretkor, az lehet, de a földművesek nem. Este viszont együtt báloztak, arra emlékszem. Ennek a mai szüreti felvonulásnak semmi köze a svábokhoz" - vélekedik egy első generációs asszony.

Ezt támasztja alá egy másodgenerációs interjúja: "Ezt az egész szüreti felvonulás újonnan vezették be. A felvonulók körülbelül egy hat kilométeres utat tesznek meg, mintegy 300-400 'jelmez'-be, azaz népviseletbe beöltözött ember vonul a falu egyik végétől a másikig. Az óvódásokat, kisiskolásokat lovas kocsikon viszik, aztán jönnek a lovasok, majd gyalog a táncosok következnek. Az útvonalon hat megállóhely van, ahol a táncosok táncolnak. Az utcabeliek süteményekkel és gyönki borral látják vendégül a felvonulókat. A vendéglátással kapcsolatos az utcák közötti verseny. A küzdelem szinte vérre megy az utcák között.

A zsűri együtt megy a felvonulókkal és 1-től 10-ig pontozza a vendéglátás mennyiségét és minőségét. Az eredményhirdetésre este az Általános Iskola tornatermében tartott kb. 400 fős bálon kerül sor. A felvonulás az Általános Iskola sportpályáján fejeződik be."

Mint minden sváb közösségben, ünnepeinek megtartásában Gyönkön is fontos szerep jutott a fúvós zenének és a táncnak. A háború előtt leggyakrabban gombos harmonikával, trombitával, egy egyéb fúvós hangszereken játszottak, de vegyes lakosságú községként a hegedű is jelen volt a zenei életbe.

A háború előtt országos hírnévre tett szert a Mestyán fúvós zenekar. Mellette működött a Levente zenekar. A háború utáni alakult zenekarok az eredeti sváb zene mellett már "mindent játszottak". A szép zenekari egyenruhába öltözött fúvószenekarnak többféle igényt kellett kielégíteni. Már 1960 körül sváb és magyar lakodalomba egyaránt hívták őket. "Svábbál, no hiszen, hol van az már, ezek a mai zenekarok már összevissza mindenfélét játszanak. Azelőtt ez nem így volt. Cigányzenét csak a Petermann kocsmában játszottak, mert ide jártak a magyarok. A fúvószene meg a nagykocsmában volt, ami egyében szálló is volt, ide jártak a módos svábok. Nem volt keveredés" - meséli egy idős házaspár.

"Én még otthon tanultam keringőzni, ha szólt a zene, a mamámmal, vagy a nagyanyámmal táncoltunk. Az én korosztályom nem járt tánciskolába, mégis tudtunk táncolni. Ma csak a tánccsoportban lehet megtanulni keringőzni" - mesélték. "Amikor én kislány voltam, nem volt tánccsoport, hogy táncoljunk. Bálokba jártunk, ott tanultunk polkázni, keringőzni. 12 éves kor után volt szabad menni. Akkortól számított egy lány nagylánynak. A svábok a Nagykocsmában tartották a bálokat, tánc volt búcsúkor, Erzsébet napkor, Katalin napkor, és Karácsonykor" - emlékszik vissza a házaspár nőtagja. - "Azelőtt úgy volt, hogy az első három sorban azok táncoltak, akiknek cipőjük volt, utána jöttek a pacskerosok. A németeknél az asszonyok egymással is táncoltak."

Az 1980-as években hogy a gyönki Művelődési Ház keretében német nemzetiségi néptánccsoport alakult. Vezetője általános iskolás diákokkal kezdte el a táncoktatást és a régiek emlékezetéből előhívva és felidézve a helyi német táncokat. 1982-ben országos vetélkedőt hirdetett a Magyar Televízió, amelyben falvak arculatát múltjukon keresztül kellett bemutatni. Gyönkön erre készülve - Lackner Aladár evangélikus lelkész - gyűjteménye mellett nemzetiségi táncokat is bemutattak. A népi tánc az évek során kinőtte az iskola szakköri kereteit. 1988-ban, a Gyönkről elszármazottak találkozóján ismét felléptek az akkor már középiskolás diákok, így alakult ki az ifjúsági táncegyüttes, amelyben ma tíz fiatal pár táncol. Szívesen adják elő a gyönki lakodalmast, amelyet a vezető németszármazású tanárnő édesapja segítségével állítottak össze. A tánccsoport műsorán ezen kívül koreografált keringő- és polkadarabokat táncolnak, amelyeket a Vagabund együttes kísér. A helyi kulturális rendezvények mellett rendszeres szereplői több hazai és külföldi néptáncfesztiválnak. A tánckar utánpótlási gondokkal küzd, mivel a továbbtanulók kimaradnak, elköltöznek a faluból, vagy egyszerűen csak családot alapítanak és nincs már idejük próbákra járni. De van itt más gond is. "Én sváb vagyok, de úgy nőttem fel, hogy alig valamit ismertem meg a sváb kultúrából. Pedig apám minden énekkarban, zenekarban benne volt. Nem voltam itthon, nem itt jártam középiskolába. A gimnáziumi évek alatt kezdtem el megismerni a kultúránkat, akkor kezdtem eltáncolni. Aztán hazajöttem és megpróbáltam átadni, amit ott tanultam. A tánckar, hát igen, a tánckar, amelynek 90 százaléka a magyar... Na jó, az egyik oldalról legfeljebb félsvábok, magyar másik szülővel. Ma már nem egészen sváb a sváb, annyira vegyes ez a falu, hogy nem igaz! De az az igazság, hogy ha lenne itt sváb-magyar ellentét, nem lenne tánccsoport!" - nyilatkozta a tánccsoport vezetője. Majd így folytatta: "Amikor 18 éves voltam, azt mondtam a nagyanyámnak: 'Magyarországon vagyunk, beszéljünk magyarul!' Pedig én se tudtam magyarul, míg iskolába nem kerültem. Később megtapasztaltam, mit vesztettünk. Szüleimmel és nagyszüleimmel még beszélek svábul, de a saját korosztályomból már senkivel. De a kultúránk a zenével és a tánccal talán még megmenthető. A felnőtt csoportban 12 pár táncol. A ruhákat a régi viseletek alapján stilizáltuk.^[199] A táncokat Strigens Alajos, Mertz Reinhard gyűjtései alapján koreografálják. Lánytáncokat, gyönki lakodalmast adunk elő. Szerencsére vannak zenészeik. Igaz, nem helybeliek, magyarok a fúvósok, de megtanulták a sváb zenét, tanult zenészek. Nem csak itt, másutt is, a zenekaroknak mindegy, hogy mit játszanak, polkát, keringőt, vagy beat-et, a pénzért játszanak."

"A mi zenészeink fúvósok. Még akkor is zenéltek, amikor győzött a focicsapat. Az az igazság, hogy a zenélés ma inkább pénzkereset. A J. zenekar a lakodalmasra állt át, 35 körüliek, ebből élnek. De talán ma megint kezdődik valami, a W. meg a H. gyerekek összejövetelekkor játszanak nem pénzért" - mondták többen is.

A német nemzetiségi általános iskola keretében, amely egyúttal zeneiskola is, fúvószenekar, és tánccsoportot is működik. A kb. 30-40 tagú tánccsoportot egy sváb származású tanárnő, a zenekart pedig egy Kárpátaljáról, Ukrajnából nemrégiben áttelepült magyar származású zenetanár vezeti. A svábok elégedetlennek ezzel a helyzettel, és többen háborognak: "Hogyan lehet, hogy egy magyar tanítsa a svábokat a sváb zenére? Ezt kérem, a svábok nem tudják megemészteni."

Tánccsoport a gimnáziumban is működik, svábok motívumok alapján koreografált táncokat járnak magnós kísérettel. A csoportban kevés a fiú, mert inkább kézilabdázni mennek. Ha fellépésre utaznak, annak költségeit felerészben a gyerekek viselik, akik többségükben nem gyönkiek és nem svábok. A gimnáziumi tánccsoportot a Német Kultúregyesület patronálja, és dönt a tánccsoporttal kapcsolatos kérdésekben.

Gyönkön a zenei hagyományok ápolására énekkarok is alakultak. Eredetileg az énekkarok egyházi karok voltak. A református egyházi énekkar 1930-ban alakult. "A mostani kórusunk 1982 vagy 1983-ban alakult. Már nem emlékszem pontosan. Ez már nem egyházi kórus, ebben a dalárdában vannak magyarok is, akik beházasodtak német családokba. "Ezt az énekkart mindig svábok vezették. H-né dalárdája régi szép énekeket énekel. Németországból hoztak énekes könyveket, olyanokat, mint a Die schönsten Volkslieder, Mein Heimatland, Volks- Wander-, Trink- und Scherzlieder." Azonban ezzel sem elégedett mindenki: "Hát én énekeltem a H-né énekkarában, de tele van magyarokkal, még kiejteni se tudják rendesen a szavakat. Csak német dalokat énekelnek. Miért nem énekelnek a magyarok magyar dalokat? És miért nevezik magukat németnek?"

A német kisebbségi Önkormányzat mellett 5 éve Német Kultúregyesülete is van a falunak. Ezt egy sváb férfivel házasságot kötött székely asszony alakította és vezeti, ami a településen meglehetősen nagy ellentéteket szül. A Német Kisebbségi Önkormányzat és a Német Kultúregyesület állandó harcban áll egymással. Folyik a kiszorítósdi, ki mit rendezzen, ki mennyi időt kapjon a fellépésre. Állandó a civakodás, a kölcsönös megjegyzések tétele. A svábok szerint a magyarok saját szokásaikat svábként adják elő. Pl. Gyönkön korábban állítólag nem volt szüreti mulatság. A Kultúregyesület viszont megrendezi a svábok szerint a meglehetősen nagy haszon reményében, ui. a büfét az egyesület magyar vezetője biztosítja. A Kultúregyesületnek azt vetik elsősorban a szemére, hogy a pénzért szervezi a rendezvényeket, nem a sváb a kulturális hagyományos megőrzése érdekében. Sokak vélemény szerint azért van sváb bál februárban, hogy K-né keressen. Sváb bál azonban minden farsangkor van, fúvós zene szól, a fiatalok viseletbe öltöznek, és német táncokat táncolnak. A németek azt is kifogásolják, hogy a Kultúregyesület vezetője német ételeket árul Németországban a testvérvárosi rendezvényeken, vagy a helyi pünkösdi és szüreti fesztiválon, és jól keres a bolton.

Ma faluban több más egyesület is működök, bár számuk nem alul marad a két világháború közötti számnak. Tagjaik között magyarok és németek egyaránt jelen vannak. Tizenöten alapították meg a Gyönkért Egyesületet. Az otthonmaradás és a község életének felvirágoztatása szándékával az egyesület létrehozását olyan gyönki, főiskolát, egyetemet végzett fiatalok kezdeményezték, akik tudásukat, kapcsolataikat a község jövőjének, fejlesztésének szolgálatába akarják állítani. Ezen kívül működik a Hegyhát Sakk-klub, a Gyönki Német Hagyományőrző Ének-zenei Egyesület, a cigány Suáripe Hagyományőrző Egyesület, a Szövőszakkör Pedagógusok, orvosok, védőnők, lelkészek részvételével alakult meg a Hétszínvirág Egyesület, amely a rossz szociális sorban élő gyerekek megsegítését tűzte ki célul. Az evangélikus egyházzal közösen pályáztak kézműves foglalkozások tartására, amelyekkel a Gyönkön és a környékben élő gyerekek számára kívántak alternatívát adni a szabadidő eltöltésére. Szokás, hogy a Gyönki nyugdíjasklub tagjai évente háromszor, a majálison, a pünkösdi fogathajtó versenyen és a szüreti felvonuláson főznek a falunak.

A svábok jövőjét tekintve az összes megkérdezett közül egyetlen személy felelt egyértelmű igennel arra a kérdésre, hogy meg fognak-e maradni a svábok. Négyen állították, hogy meg fognak maradni, de csak a folklór terén, nyelvileg ki fognak halni. "A folklór fogja fenntartani a németséget. Meg a németek. Sokan vettek itt házat." Egy másik vélemény szerint: "Vonzó a német gimnázium, az óvoda. Már itt németül beszélnek a gyerekekkel, beléjük plántálják, igaz, ők már nem svábok lesznek. Ki tudja mik?" Legszkeptikusabban az első generáció idős tagjai álltak a kérdéshez. A második generáció a folklorizált népszokásokban látja a jövőt, de ők is tudják, hogy ez már nem szüleik, nagyszüleik világa, legfeljebb annak árnyjátéka. Mégis ragaszkodnak a színpadra állított lakodalmashoz, a fúvószenéhez, még ha egy-egy svábbál idején a legkevesebb a fúvós zene.^[200]

"Svábok, németek, mindegy, az egész egy színpad, kirakat-svábság. Jól lehet megélni belőle" - hangzott el egy másik interjúban. - "Még az is ebből él, akinek semmi köze hozzá."

Magyar származású betelepülők véleménye szépen mutatja, hogy az ellentétek parazsa nem hunyt ki és időről időre fellángol: "A sváboknak mindig van valami bajuk. Semmi se jó nekik. Szerintem nem a magyarok csinálják itt a balhét." "Nem kell nekik a szüreti felvonuláson részt venni. Mindig van valami bajuk, miért nem a táncosokat viszi a szekér, miért erre megyünk, miért arra? De ha egyszer nem hívnák meg őket, ők lennének a legjobban megsértve."

Vannak békésebb hangok mind a két oldalról is. Egy sváb származású fiatalasszony szerint: "Ma már nincs tényleges marakodás. Inkább csak szegény öregek morgolódnak. Elvesztették a vezető szerepüket. Hát, istenem, ezt nehéz megszokni. Engem ez az egész nem érdekel. Az én férjem magyar és mi már nem akarjuk ezt az állandó ellentétet."

Egy felvidéki fiatalember szerint: "Így alakult a történelem. Mit tehetnek erről az én nagyszüleim? Nem lehet állandó békétlenségben élni, és mindig csak visszasírni a múltat. Ahogy látom, még 2 generációnak minimum ki kell halnia és akkor talán már nem lesznek konfliktusok, persze, talán már svábok se".

Mindenesetre Gyönkön sokan dolgoznak azért, hogy ez ne következzen be. Természetesen az a fajta német kultúra, ami az iskolán és a közművelődési intézményhálózaton keresztül jut el az óvodásokhoz és az iskolásokhoz már nem az a családi szocializáció keretében elsajátított sváb kultúra, amit a még elő legidősebb generáció képvisel. De nem is lehet az. A modernizáció mindenfajta népi kultúrát erodált, legyen az magyar, sváb, román vagy szlovák. Ennek a kultúrának az utódgenerációk életében már csak a színpadon van helye és szerepe. Egy másfajta kultúra, a az irodalmi német nyelven keresztül a német kultúra elsajátításának lehetünk tanúi, s mint ezt tapasztalhattam, ennek már semmi köze nincs a magyarországi svábság ősi hagyományaihoz. Ebből következően egy másfajta identitásképelt kialakulására lehet számítani az elkövetkezendő időkben, amit feltétlenül vizsgálni lesz érdemes.

Lázár Guy 1996. A felnőtt lakosság nemzeti identitása a kisebbségekhez való viszony tükrében. In Többség – kisebbség. Tanulmányok a nemzeti tudat témaköréből. Budapest: Osiris - MTA ELTE Kommunikációelméleti Kutatócsoport. 9-115.

Bánd, Csolnok, Dunabogdány, Nagynyárád

A kutatás számára olyan különböző megyékben fekvő településeket választottunk ki, amelyeken a népszámlálási adatok szerint német nemzetiségű és német nyelven beszélő lakosok élnek. Választ vártunk arra, hogy a népszámlálás adatai mennyiben fedik le a tényleges viszonyokat, milyenek a falu nyilvános színterein, a családon, ill. a háztartáson belüli nyelvhasználati szokások, milyen az anyanyelv ismeretének szintje.

E megfontolások alapján a következő négy település mellett döntöttünk: Bánd (Banda), Csolnok (Tscholnok), Dunabogdány (Bogdan an der Donau), és Nagynyárád (Grossnaarad). Csolnok és Dunabogdány két közepesen nagy falu, míg Nagynyárád, és Bánd a kistelepülések közé tartozik. Mind a négy település nagyváros közelében fekszik. Bánd Veszprémtől 10 km-re, Dunabogdány Budapesttől 30 km-re, Csolnok Dorogtól 5, Esztergomtól 13 km-re, Nagynyárád Mohácstól 12 km-re található. A nagyvárosok közelsége jelentős napi ingázást eredményez, a falvakban ugyanis kevés a munkalehetőség. Ez utóbbi különösen érvényes ez a két kistelepülésre, Bándra és Nagynyárádra. A városok mind a négy település esetében közúti közlekedéssel érhetők el. Mindenütt jellemző a települési infrastruktúra fejlettsége (víz, gáz, csatornahálózat, telefon, kábeltévé), ugyanakkor hiány mutatkozik a helyi munkalehetőségekben. A megélhetés forrását a fiatalabb korosztályok számára a településen kívüli munka jelenti, de a földtől még az értelmiségiek sem tudtak elszakadni egyik faluban sem. A hagyományoknak hódolva szabadidejükben szőlőt művelnek, bort készítenek.

Településszerkezetüket tekintve Bánd, és Dunabogdány hosszú utcás, ún. "úti" falvak, eredetileg utcavonalas beépítésű házsorokkal. Egy 1867-es bándi térképen még jól látható, hogy az udvarok alján a pajták az utcával párhuzamos, az épületekre merőleges láncot alkottak. A telkek keskenységétől függően ezek össze is érhetnek, így várfalszerűen kerítették a lakóházak és a gazdasági udvarok két sorát. Szokatlan módon Bándon vastag falú kőházakat emeltek zsupp tetővel. Az 1870-es években kezdtek el cserepezni. ill. néhány módosabb házat zsindelyeztek. Dunabogdány határában valaha gyümölcsösöket telepítettek, ma azonban ezeket többnyire kiirtották, és a házak felkúsznak a környező domboldalakra is. Csolnok utcahálózata sajátosan alakult. Hasonlít völgyi falura, de utcái a csónak formájú völgyet követve Y alakot öltve párhuzamosak a főutcával és a völgyet átszelő Janza patakkal. A több utcás, kerített udvaros Nagynyárád utcái a völgyi és a tervezett falvakhoz hasonlóan futnak, és mértani pontossággal metszik egymást.^[201] Mind a négy falu német lakossága katolikus; Bánd temploma a főutca mentén, a település központjában, Nagynyárád Mária temploma a falu legmagasabb pontján, a falu szélén, Csolnok és Dunabogdány temploma - védőszentje mindkettőnek Nepomuki Szent János - viszont a települések felett emelkedő domboldalon a település középponti metszésében áll. Csolnok Rákóczi telepi részén áll a Szent Borbála templom.

A falvak építészeti képe Nagynyárádot kivéve a hetvenes évektől kezdődően jelentősen átalakult. Nagynyárád őrzi még a háború előtti történeti hosszúházas építészet emlékeit, és településszerkezetét. Csolnokon és Dunabogdányban jelentős át- és újjáépítésekre, a hosszúházak lebontására valamint újabb lakóterületek kialakítására került sor. Nagynyárádon, Csolnokon, Dunabogdányban sportcsarnokot építettek, Csolnokon ezenkívül uszoda is van. Csolnokra jellemző a házak L alakú megtoldása az utcafronton. Bándon is számos házat alakítottak át, ill. építettek újjá. Az egykori szalmatetős, vályogfalú, földes szobájú házakat ma már szinte kizárólag az elmúlt évtizedekben épült, vagy újjávarázsolt modern házak foglalják el^[202] Mind a négy falu hétvégi házas vagy turisztikai igényeket is kielégít. Ehhez járulnak az építészeti, részben műemléki védettség alatt álló látnivalók,^[203] nyaralóközpontok.^[204]

A 90-es évektől kezdődően mind a négy településen bevezették a gázt, a kábeltévét és a telefont, csatornáztak. Az utakat szilárd burkolat fedi. A modernizáció jelei mindenütt erőteljesen jelen vannak, ennek ellenére Nagynyárád, Csolnok, Bánd utcáin még ma is látni népviseletbe öltözött idős hagyományőrző svábasszonyokat. ^[205]

Mind a négy település küzd az etnikai túlélésért, kultúrcsoportokat működtet, tájházakat és hangsúlyt helyez a nemzetiségi identitás nevelésére. A településeken német nemzetiségi óvodák működnek. Bándot kivéve mind a három településen nemzetiségi nyelvoktató általános iskola működik; a bándi iskolások Herendre járnak. Az elvándorlás, az alacsony születési ráta Nagynyárádon is iskolabezárással fenyeget. Dunabogdányban és Csolnokon bőséges a gyermekutánpótlás. Csolnokon az oktatás két iskolában folyik. A gyermekek jelentős része azonban már vegyes házasságokból született, otthonról nem hozza sem a nyelvet, sem a nemzetiségi kultúrát. Ezeket az iskolában sajátítja el.

Bándon a Franz-Schröck-Kulturverein és a Heimatverein szervezi a falu német lakosságának hagyományőrző kulturális életét. Bándon ezen kívül egy vegyes kórus és egy színjátszó csoport működik. A falu búcsúnapja január 20., Szent Sebestyén napja. A búcsúnapon Sebestyén-bált tartottak. Bánd német fiatalsága farsangi felvonulással e napon szintén bálozott. A régi hit szerint ezen a napon kezd az életnedv a fában ismét megindulni, ami a tavaszi megújulás kezdetét jelzi.

A két nagyobb faluban, Dunabogdányban és Csolnokon saját fenntartású zene- és művészeti iskolában különböző tanszakokon tanulhatnak a gyerekek. Mind a két községben népszerűek a fúvósok. Csolnok országos hírű Bányász Fúvószenekarának alakulását 1860-ra teszik. Énekkarokat találunk Csolnokon és Dunabogdányban. Csolnokon egy zenekar mellett három énekkar (Vegyes Kórus, Wagenhoffer kórus, Templomi kórus), Dunabgdányban négy zenekar mellett egy énekkar, a Cecília kórus működik. Csolnokon ezen kívül egy felnőtt és két gyermektánccsoport is van. Mind a négy település rendelkezik művelődési házzal; Dunabogdányban és Nagynyárádon ez könyvtárral egészül ki. Csolnok könyvtára az általános iskolában található. Nagynyárád könyvtárállományának több mint a fele német nyelvű kötetekből áll. Mind a négy településen van tájház, falumúzeum. Dunabogdányban ezenkívül egyháztörténeti gyűjtemény, Csolnokon bányászmúzeum található.

Csolnokon az egyházi ünnepek és a búcsú megtartása (május 18-19) mellett rendszeresen tartanak a falunappal egybekötött bált, ahol fellépnek a kultúrcsoportok, májusfaállítást, Augusztus 19-én utcabált, bányászati megemlékezést, szüreti felvonulást és bált, Erzsébet-Katalin napi bált, karácsonyi hangversenyt, közös szilvesztert. December 4.-én, Borbála napján emléktáblát koszorúznak. A nyugdíjasklub kiállításokat rendez, ahol bemutatják a népviseletüket. Gyakoriak a kórus- és tánctalálkozók amikor más települések csoportjait látják vendégül. Dunabogdányban a vallási ünnepeknek van a legnagyobb hagyományőrző szerepük. Bándhoz hasonlóan január 20-án Szent Fábián és Sebestyén tiszteletére rendeznek ünnepséget a falu déli határában álló kápolnánál, május 17-én a Nepomuki Szent János templomnál, augusztus 7-én Szent Donát tiszteletére rendeznek búcsút az Új kálváriánál – ez a nagybúcsú. Augusztus 18. Szent Rókus ünnepe, ekkor a falu északi határában álló kápolnánál "kukoricabúcsút" tartanak. Szeptemberben öreg kálváriánál gulyásfőzéssel egybekötött ünnepséget rendeznek.

Nagynyárádon jelenleg nem működik sem zenekar, sem énekkar. A korábbi felnőtt tánccsoport felbomlott. A nemzetiségi általános iskolából próbálnak most új generációt kinevelni, és gyermektánccsoportok útján próbálják a hagyományokat átörökíteni. A faluban számos közösségi ünnepet tartanak meg és ápolják az ehhez tartozó szokásokat is, pl. húsvét, Pünkösd, Márton napi búcsúfa állítás, disznóvágás. Szeptember 12-én van a Mária-napi búcsút. A régiek mellék új közösség-összekovácsoló hagyományokat is ápolnak, mint pl. kékfestő fesztivál, nemzetiségi nap, májusköszöntő a pincesoron, szüreti mulatság.

Mind a négy helyen német nemzetiségű polgármestert választottak, annak ellenére, hogy a lakosság ma már sehol sem homogén. Bándon, Csolnokon 1990 óta ugyanazt a nemzetiségi polgármestert választják, Dunabogdányban a 2. ciklus óta áll német nemzetiségű polgármester a falu élén. Nagynyárádon az 1998-2002 közötti ciklust kivéve, amikor a jelenlegi polgármester nem indult, 1990 óta minden ciklusban őt választották meg. Ez azt jelenti, hogy a kiválasztott településeken szilárd, egybeforrott nemzetiségi közösségek működnek.

Dunabogdányban és Csolnokon a települési önkormányzat átalakult települési kisebbségi önkormányzattá. Dunabogdány kilenc önkormányzati, a polgármesterrel együtt tíz helyéből kilencet független német kisebbségi jelölt nyert meg. Csolnokon a polgármesterrel együtt 11 fős önkormányzat minden tagja független német kisebbségi képviselő. A két kistelepülésen, Bándon és Nagynyárádon külön német kisebbségi önkormányzat is alakult annak ellenére, hogy pl. Nagynyárádon a polgármesterrel együtt nyolc fős testületből heten német független jelöltként kerültek a testületbe. Bándon a polgármesterrel együtt nyolc tagú települési önkormányzati testületből ketten - köztük a polgármester - egyúttal tagja a kisebbségi önkormányzatnak is. A települési önkormányzat tagjai is többnyire német származásúak.

Bánd a Veszprémi kistérséghez tartozik. Nevét az Atyusz nemzetségből származó Bándról, a 11.-12. század fordulóján élt birtokosától kapta. Később a birtokot a család eladta a Komárom megyéből ide került Igmánd nembeli Andrásnak. Valószínűleg András emeltette birtokainak védelmére a mai falu déli részén álló Esseg várát. A falu első okleveles említése 1233-ból származik és egy adománylevélben található, amelyben "terra Seg sive Band"-ként nevezik. A középkorban a "castrum Seeg" és "castrum Segwar"-ként nevezett vár a Séd-patak völgyében vezető utat őrizte vámszedő joggal. A 14.-15. században a vár hosszú időn át az Essegvári család tulajdona volt. Valószínűleg 1552-ben robbantották fel, amikor Veszprém török kézre került. Ma már csak őrtornyának romjai maradtak meg.

A török hódoltság alatt teljesen elnéptelenedett faluba a 18. század első harmadától kezdve több hullámban érkeztek németek. A fennmaradt telepítési szerződések szerint Tótvázsony nemesei követték a nagybirtokosok példáját és hoztak telepeseket birtokaikra. A származás eredeti helye nem ismert. A ma élő legidősebb generáció emlékei szerint őseik a Fekete-erdőből, Lauterbach környékéről érkeztek. Nyelvjárásunkban döntő a bajor-rajnai frank ötvözet, ami Dunabogdányra is jellemző.^[206] Az egyházi anyakönyvek tanúsága szerint a községbe érkező németek többsége Alsó Bajorországból, Mainz, Münichberg környékéről, ill. a Steigerwald középhegység területéről érkezett. A németek jelenlétére utaló első írásos emlék 1754-ből származik, mely szerint az ott lakók a tótvázsonyi Tallián családnak adót fizettek. 1769-ben 60 német család élt Bándon. 1771-ben 70 család alkotta a 379 főt számláló falu lakosságát. Ebből könnyen kiszámítható, hogy a bándiak átlagos családnagysága 5 fő volt, tehát a gyermeklétszám átlagosan 2-3 fő lehetett. Ez a családnagyság és gyermeklétszám Dunabogdányra is jellemző volt. A bevándorlások következtében a lakosság folyamatosan növekedett. Legnagyobb létszámát 1829-re érte el; ekkor 758 főt regisztráltak. Az első iskola 1773-ban, más adatok szerint 1768-ban létesült.

A mindössze 600 katasztrális hold nagyságú községi határ kevésnek bizonyult és gyenge minősége miatt kevéssé volt alkalmasak a földművelésre. Ezért a bándi parasztok fokozatosan munkával megváltották vagy megvásárolták a veszprémi káptalan birtokai és "királyi vadászok" rangját viselő egykori szentgáli nemesek erdőségei közé beékelődött birtokokat. Ennek ellenére sokan maradtak föld és munka nélkül. A földművelésen kívül a lakosok gyümölcstermesztéssel foglalkoztak, ami ugyancsak jellemző Dunabogdányra is, valamint erdei munkát végeztek. A község vezető gazdasági erejét az első világháború után a Hangya Szövetkezet jelentette. "1926-ban orgona vásárlásához adtak anyagi segítséget, 1930-ban bevezették a "székházba" a villanyt, 1931-ben mészárszéket építettek, 1934-ben rádiót vettek az üzlet részére, 1940-ben 200 db gyümölcsfát hozattak a tagoknak, 1941-ben a 'Legtöbbet a fogyasztóért' versenyen bronzérmet kaptak, 1942-ben a szövetkezetek listáján a 2. helyen álltak."^[207]A 20. század elején, majd a húszas években soka "tántorogtak ki Amerikába". Az itthon maradó nincstelenek munkalehetőségek hiányában Herenden, a porcelángyárban, vagy Veszprémben, Ajkán, Fűzfő-gyártelepen helyezkedtek el.

1947-ben 62 felvidéki telepes érkezett Gömörből; 19 házat és 157 katasztrális hold földet kaptak. településeket kellett elhagyniuk. A németek kitelepítésére 1948-ban került sor. A mentesítő listákból kiderül, hogy a két világháború között Bándon már kötöttek magyar-német vegyes házasságot. A kitelepítették a dunabogdányiakhoz hasonlóan Németország keleti részébe kerültek, ahonnan sokan visszaszöktek, vagy más országokban mentek tovább.

1948-ban újabb csoport érkezett a Felvidékről, Ipolyhídvégről. Egy 1949. január 20-án készült jegyzőkönyv szerint "akik az 1948-as év folyamán idegen községbe lettek telepítve, illetve akik az 1945-48-as évek folyamán teljes elkobzást szenvedtek, tekintet nélkül arra, hogy jelenleg a kormányrendelet melyik paragrafusa alá tartoznak, vagy listán egyáltalán nem szerepelnek, elkobzott ingatlanjaikat vissza nem kaphatják (földjeiket nem művelhetik, elkobzott házaikba vissza nem költözhetnek, ha az időközben meg is ürülne) állataikat vissza nem igényelhetik."^[208]

Munkalehetőség ma sincs elég a faluban. Működő, részben családi vállalkozásai (szállítás, áru- és teherfuvarozás, bútorgyártás, lakatosipar, műkőkészítés, kerámia, idegenforgalom) mellett sokan keresnek munkát a közeli településeken.

Csolnok a dorogi kistérséghez tartozik, elsősorban szlovákok lakta falvak veszik körül. A település alatt a mai napig kiaknázatlan szénmezők húzódnak. A bányákat azonban az életveszélyes karsztvíz-betörések miatt a hetvenes évek elején bezárták.

A telpülés már a rómaiak idején lakott település volt. A honfoglalás utáni első írásos említése 1232-ből származik, amikor ez a terület Vathacholnuka néven a Csolt nemzetséghez tartozott. 1262-ben tűnik fel a Kolnuk név alatt. Már ekkor híres szőlőtermesztéséről és borkészítéséről. Kb. 1263-1531 között a Nyulak-szigeti klarissza kolostor tulajdona. A törököktől visszafoglalt színmagyar települést 1602-ben II. Mátyás ismét visszajuttatja a klarisszáknak.

Csolnokra az első telepítési hullámban érkeztek telepesek. 1715-ben még csak 8 német katolikus család lakott a faluban. A magyar őslakosok Dunabogdányhoz hasonlóan itt is reformátusok voltak, de ezek a családok 1738 után elköltöztek. A legnagyobb számban 1738 és 1749 között Grassalkovits Antal gróf segítségével érkezetek ide németek mintegy négyszázan. Gassalkovits szlovákokat is telepített Csolnokra. Ezek a családok nevüket megőrizték ugyan, de teljesen elnémetesedtek. Nepomuki Szent Jánosról elnevezett templomát ugyancsak Grassalkovics építtette 1767-75 között. 1785-86-ban újabb telepesek érkeztek. Kétségtelen, hogy a mai csolnokiak több helyről érkezett csoportokból és családokból kovácsolódtak össze. Köztük lehettek elzásziak is, mint azt egy 1864-es feljegyzés állítja.^[209] A faluban beszélt nyelvjárások keveredtek, és kimutathatóan jelen van benne a rajnai frank és a dunai bajor elem is, akárcsak a dunabogdányinál, tehát bizonyos csoportoknak innen kellett érkezniük.

A falu őslakói földművesek és állattartók voltak saját falubeli kisiparral. A föld itt sem volt elég, sokan jártak napszámba, a lányokat szolgálni küldték. Az átlagos gyereklétszám 5-8 fő körül mozgott. A dorogi szénmedencében folyó geológiai kutatások során 1781-ben a német Rückschuß fivérek barnaszenet találtak a falu határában. A szénmezők egészen behúzódtak a falu alá. A szénbányászat 1806-ban indult meg. Ettől kezdve sorra nyíltak a tárnák. Néhány nagygazdát leszámítva, gyakorlatilag az egész falu a bányából élt, amely kb. 150 évig munkalehetőséget és viszonylagos jólétet biztosított. Csak a falu területén 12 aknán keresztül lehetett leszállni a mélybe. A férfiak mellett sok asszony is dolgozott a csillék mellett. Vasútvonala nem lévén, a szén a föld alatt jutott el Dorogra, ahonnan továbbszállították.

A bányanyitás hírére magyarok, németek, szlovákok egyaránt érkeztek a településre. Jöttek németek külföldről, Szászországból, a Felső-Rajna vidékéről, és az osztrák-jugoszláv határvidékről, a környező településekről, sőt, még Baranyából is. Az újonnan érkező magyarok számára a falu észak-nyugati felén bérlakásos bányásztelepet emeltetett a bánya. Eredetileg két részből állt, az Auguszta és a Reiman telepből. A telep 1932-ben épült templomát, a bányászok védőszentjéről, Szent Borbálának nevezték el. A háború után Rákosi, majd később Rákóczi telepnek nevezték el. A faluban élő német bányászok a bányamunka mellett földet is műveltek, és általában kecskét tartottak. Csúfondárosan a kecskét "bányásztehénnek" nevezték. A bányába 16 éves kortól vettek fel, de a svábok már 15 évesen mentek; idősebbnek mondták magukat. Szorgalmas természetüket a más számára végzett bányamunka nem változtatta meg. A telepi bányászok nem foglalkoztak földműveléssel. Ez a réteg minden megvásárolt, ami a spórolós, önellátásra törekvő svábok szemében a pocsékolást jelentette.

A harmincas évektől kezdődően a németeket a bánya tulajdonosa^[210] névmagyarosításra szólította fel. A németek fenyegetve érezték munkahelyüket, ezért tömegesen változtatták meg nevüket. A bánya mentette meg ugyanakkor a falut a tömeges sorozástól. A háború idején a front 3 hónapig a falun keresztül húzódott, hol az oroszok, hol a németek kerültek fölénybe. A németek a bányák tárnáiban találtak menedéket, amikor már a hegyoldalakba vájt borospincék sem nyújtottak menedéket. A kitelepítést Csolnokon is előkészítették, a németek összecsomagoltak, és várták, mikor kell menniük. Közben minden nap leszálltak a bányába. De a kitelepítés elmaradt. Ha ugyanis a németeket elviszik, a tárnák munkaerő nélkül maradtak volna. Csolnokra mindössze 7 felvidéki családot telepítettek.

A háború után a parasztgazdák családjaiból is egyre többen kerültek a bányába. A bánya bezárására folyamatos elbocsátások után az 1970-es években került sor. A bányászat az állandó vízbetörések miatt gazdaságtalanná vált. A használaton kívüli aknákat a vízbetörés veszélye miatt már a kezdetektől homokkal töltötték fel; ehhez 1934-ben külön "homokvasút" is épült.

Munkalehetőségként az iskola, polgármesteri hivatal, a zeneiskola, a Művelődési ház, a kisvállalkozások és az ingázás mellett két nagyobb olyan ipari létesítmények, mint az önkormányzat tulajdonában lévő Szerelvénygyártó Kft, és egy elektronikai vállalkozás jöhet számításba. Munkájuk mellett a svábok művelik a szőlőjüket. A faluban kevés bolt található, mivel zömében a környékbeli városokba járnak az emberek vásárolni. A falut végigjáró buszjárat szállítja az utasokat Dorogra, a csolnokiak azonban zömében személygépkocsival közlekednek.

Dunabogdány Pest megye német tömbjétől viszonylag távol, nagyobbrészt magyarlakta települések karéjában helyezkedik el a szentendrei kistérségben. A szomszédos Visegrád az egyetlen település a közelben, ahol, ha kis számban is, de élnek németek.^[211]

Első okleveles említése 1285-ből származik Bogud néven, amikor Rosd nembeli Tahi Herbord fiai Márk és Miklós nemesek IV. László királytól kapják adományul. A falu a 13. században került Pilis vármegyéhez. 1397-ben Bogdanryw néven említik az oklevelek. A 14. században ismét visszakerül a király tulajdonába, és 1559-ig, amíg a törökök el nem foglalják, királyi birtok marad. Lakosai a feljegyzések szerint az 1620-as években a református hitet követték. 1695-ben kerül a Zichy család birtokába. 1766-1848 között az Óbudai uradalomhoz tartozik.^[212]

A svábok első csoportja, mintegy háromszáz fő, 1724-ben telepedett le Zichy Péter gróf birtokán. Ekkor kb. száz magyar református lakta a falut. A svábok a betelepedés után szinte azonnal elkezdték a katolikus templom építését, ugyanakkor a falu minorita plébánosa betiltatta a református istentiszteleteket.^[213] A betelepülők második hulláma 1767-ben érkezett az akkor már királyi birtoknak számító faluba.^[214] Az 1770-es úrbéri rendezés alkalmával 23 egész jobbágytelket írtak össze. A II. József rendeletére végzett 1784-87-es első magyarországi népszámlálás adatai szerint Bogdányban 268 házban 311 sváb család és 1554 jogi népességként és 1567 tényleges népességként bejegyzett főt számláltak. A létszámemelkedés Mária Terézia 1763-ban kiadott császári pátense hatására élénkült meg. A betelepültek többsége családi kötelékben, 2-3 gyermekkel, nagyon kevés pénzzel, földművesként érkezett. A község etnikai összetételéről az 1812-es népszámlálás adataiból kapunk először képet.^[215] Eszerint 1945 fő sváb és 175 magyar élt Dunabogdányban. 1850-ben 2300-an éltek Dunabogdányban 1930-ban viszont már 3095 a lakosok száma, ebből kétharmad sváb, egyharmad pedig magyar nemzetiségű. 1941-ben tartott összeíráskor 2931 főből 2313 (78,3%) vallotta anyanyelvének a németet, emellett a magyar nyelvismeret általánossá válására utal, hogy 2610-en, tehát az összlakosság 88,5 %-a válaszolta, hogy tud magyarul. A nemzetiségi bevallás szerint 1715-en vallották magukat németnek. A dunabogdányiak úgy tudják, hogy őseik Stuttgart és Ulm környékéről vagy Bajorországból származnak, mások szerint Ausztriából is jöttek bevándorlók, de pontos adatok itt sem állnak rendelkezésre.

Dunabogdányban a megélhetést a föld, a gyümölcstermesztés és eladás, valamint a kertművelés jelentette. A falu határában azonban sem a megművelhető termőföld mennyisége, sem minősége nem tette lehetővé a megélhetést, pedig a múlt században falu határát szükségképpen és jócskán túllépve kb. 1000 holdnyi földet műveltek meg. Ennek is tulajdonítható a családonkénti 2-4 gyerekszám. A lakosság különböző kiegészítő tevékenységek folytatására kényszerült. A svábok átlagosan 60 százaléka járt nyaranta rendszeresen a határban lévő kőbányába követ vágni, az asszonyok pedig rendszeresen piacozni jártak a "kofahajóval" Budapestre. A háború előtt a falunak fejlett kisipara volt, malom és nyomda működött.

Ebben a faluból is soroztak az SS-be, de aki csak tehette, megszökött. 1945 őszén kezdődtek az internálások. Ebből a faluból csak magyarországi kényszermunkára vitték a németeket. 1946-ban érkeztek a felvidéki "telepesek" és elkezdődtek a házfoglalások. 1947. augusztus 23-án kezdődött a kitelepítés Németország szovjet megszállási övezetébe. Dunabogdányból kb. 800-900 főnek kellett lehagynia az otthonát.^[216]

Dunabogdányban az őslakosság földműveléssel, bortermeléssel foglalkozott. A földművelést feladták, a gyümölcsösöket kivágták, csak a ház körüli kerteket és a szőlőt művelik. Értelmiségi munkahely a faluban nem sok akad, de a környező városok, Szentendre, Visegrád, Esztergom, Budapest közelsége áthidalják ezt a problémát. Budapestre óránként, csúcsidőben 20-30 percenként jár a busz. A kedvező dunakanyari fekvés, a városok közelsége, a fejlett infrastruktúra megkönnyíti a vállalkozások működését is.

Nagynyárád a mohácsi kistérséghez tartozik. Írásos említésére már a 11. században sor került, amikor 1093-ban I. László a bátai bencéseknek adományozta ezt a területet, amely gyakorlatilag a török hódoltságig egyházi tulajdonban maradt. Nevének eredete tisztázatlan. A 14. század elején a település közelében egy újabb falu létesült "Narad" néven. Megkülönböztetésül kapta a régebbi település a "Nagy" előtagot.^[217]

A hódoltság után a teljesen elnéptelenedett Nagynyárád a kamara birtokába került. 1669-ben több környékbeli faluval együtt Savoyai Jenő birtokába került. A birtokrendezést követően először szerbek érkeztek a településre, de őket kiszorították az 1720-23 között Fuldából és Hessen más területeiről érkezett német parasztok. A származás helye élénken él az itteni németek történelmi emlékezetében. Pontos adatok csak 1741 óta állnak rendelkezésre. A fuldai apátság mellett az iratokban elsősorban Würzburg neve szerepel. Az ide érkezők szegények és nagycsaládosok voltak. A gyermeklétszám átlag 7-8 főt tett ki. A fennmaradó adóívekből tudjuk, hogy az itt élő 86 család először 1726-ban fizetett adót. 1736-ban Savoyai Jenő herceg halála után a birtok visszaszállt a koronára, majd több birtokosa volt. A település lakossága jelentősen gyarapodott a Mária Terézia uralkodása alatt bekövetkezett második telepítési hullám következtében; 1758-ban már közel ezer fő élt itt. Mária Terézia utasítására emelték a templomot.^[218] Saját iskolát először 1829-ben építettek, amit 1868-ban átépítettek. 1830-ra a faluban 1238 katolikus, 4 ortodox, 5 izraelita, és 5 evangélikus vallású személy élt. Nemzetiségi összetételről először 1880-ból vannak adataink: 1291 német mellett 399 fő magyar él. A népességszaporodás következményeképp 1885-től két tanítót alkalmaztak. 1920-ra a népesség tovább növekszik: 1449 németet, és 639 magyart írnak össze.^[219]

A 2. világháborúban a nagynyárádi férfiakat a Magyar Honvédseregbe sorozták be, de Magyarország megszállása után sok férfit kényszersoroztak az SS-be. A telkes háztulajdonosok közül 7-8 csatlakozott a Volksbundhoz, viszont a szegényebb kisházasok 30 százaléka belépett. Még a háború idején 85 fő, elsősorban Volksbundisák, menekült el Németországba. 1944. decemberében "malenkij robot"-ra hurcolták el a németeket. A kitelepítés két lépcsőben történt. Az első csoportot, 44 családot, 1946 novemberében szállították el. 1947-ben 86 családot telepítettek ki az orosz megszállási zónába. Nagynyárádra is sokan visszaszöktek. 1946-ban ide is megérkeztek majd Jugoszláviából menekült bukovinai székelyek, majd a felvidéki telepesek. Számukat azonban jóval meghaladta Magyarország különböző településeiről 1947-ben áttelepített 60 magyar család létszáma.

A térségben Mohács kevés munkalehetőségét leszámítva egyetlen munkalehetőség van, a Bólyi Mezőgazdasági Kombinát. A falu lakói döntő többségében nyugdíjasok, csekély számban vállalkozók, 18 fő dolgozik a falu iskolájában, óvodájában, ill. a községházán. A közlekedés nehézségei miatt és munkalehetőségek híján kevesen ingáznak a környékbeli települések között. A falu elöregedőben van, az óvodába kevés gyerek jár, a nemzetiségi iskola tanulói létszáma is egyre csökken. A faluból szívesen települnek át a szomszédos Sátorhelyre, ahol szintén van nemzetiségi nyelvoktatás és a felnőttek számára a Bólyi Gazdaság által biztosított munkahely.

A falubeliek tradicionálisan mezőgazdasággal foglalkoznak. Minden ház mögött óriási kert húzódik, és aki teheti, ma is műveli a földjét. Sertést mindenki tart az év végi vágásra, ami az egész család és rokonság számára nagy ünnep. Kevesen még szarvasmarhát is tartanak és tejeladásból, sajt, túró készítéséből élnek. A faluban egyébként alig van munkalehetőség. A legnagyobb munkaadó a környéken a már említett Bóly Rt. A részvénytársaság különböző telephelyein többen találtak munkát a nagynyárádiak közül. Ugyanakkor a parasztok, akik már nem tudják, vagy nem akarják földjeiket művelni, a bólyi gazdaságnak adják bérbe.

A táblázat egyértelműen mutatja, hogy a századforduló után folyamatosa csökken az anyanyelvi bevallások száma. Ez a német polgárság asszimilációjával,^[222] és az I. világháború után a Magyarországtól elcsatolt területeken élő németek elvesztésével magyarázható. Nemzetiséget először 1941-ben kellett bevallani. 173 293 fővel kevesebben állították, hogy németek, mint amennyien német anyanyelvűnek vallották magukat. Ebben a több száz éves együttélés, a magyar állampolgárság, a hazaszeretet, a szülőföldhöz való ragaszkodás és a hazához való hűség nyilvánul meg. A 2. világháború után kb. 220 000 németet űztek el Magyarországról; az itt maradottak pedig az őket ért politikai represszió következtében nem merték magukat német nemzetiségűnek és/vagy anyanyelvűnek vallani;^[223] a döbbenetes csökkenés ennek tulajdonítható. A nemzetiségi és anyanyelvi bevallások növekedésre 1960 után a nemzetiségüket felvállalók száma háromszorosára nőtt, de az anyanyelvet bevallók száma is megkétszereződött. Míg azonban a nemzetiség bevallása továbbra is folyamatosan növekvő tendenciát mutat, az anyanyelvi bevallások száma népszámlálásról-népszámlálásra változik, hol nő, hol visszaesik. Megállapíthatjuk, hogy míg a nemzetiségi bevallás 2001-re országosan 1980-hoz képest is hatszoros növekvést, addig az anyanyelvi bevallások a háború utáni 1960-as csúcshoz képest 1990-et kivéve folyamatosan csökken. A két kiugró értéket két repressziós időszak utáni fellélegzéssel, az önazonosság nyílt felvállalásának lehetőségével és Hutterer kutatásának eredményeivel magyarázzuk.^[224] Hutterer ugyanis már 1961-ben megállapította, hogy az anyanyelvi tudás az idősebbektől a fiatalok felé haladva lefelé haladó, míg a magyar nyelvi kompetencia ehhez képest fordított generációs lépcsőzöttséget mutat. A sváb használatának szűkülése a már említett kogniciós és alkalmazhatósági problémákon túl a nyelvhasználati helyzetek számának csökkenésével, és az átalakult norma- és elvárásrendszerrel, valamint ezeknek az új értékeknek való megfelelés igényével és szándékával magyarázható. A folyamatosságot biztosító családon belüli nyelvátadás és konzekvens, kizárólagos sváb nyelvhasználat, a nyelv továbbélési bázisai, megszűntek. Ez a tendencia napjainkban is folytatódik.

Az elmúlt húsz év során 2 településen, Csolnokon és Nagynyárádon lassuló, de folyamatos a lakosságcsökkenés, míg Bándon és Dunabogdányban ugyanolyan arányú, de ellentétes mozgás figyelhető meg. A lakosságcsökkenést a munkahelyek hiányával, és az ebből következő elvándorlással magyarázzuk. Dunabogdány lakosságának növekedése a budapesti agglomerációs övezet bővülésével, Bánd lakosságának növekedését Veszprém vonzáskörzetével és közelségével magyarázhatjuk. Összességében a nemzetiségi bevallások 2001-re emelkedtek nagyobb mértékben; Csolnokot kivéve mindenütt meghaladté az előző tíz év emelkedéseit. Bándon 20, Nagynyárádon 30, Dunabogdányban 12 százalékos növekedés tapasztalható, míg Csolnokon az első tíz év 17 százalékos növekedése után 12 százalékkal esett vissza a nemzetiséget felvállalók aránya. Az anyanyelv tekintetében ugyanakkor az első tíz évben történt emelkedés. A legnagyobb arányú fejlődés Csolnokon volt; 1980-hoz képest 33 százalékkal nőtt az anyanyelvi bevallások száma. Nagynyárádon 20 százalék volt a növekedés. 2001-re minden településen visszaesett az anyanyelvi bevallások száma. Ez erőtejes nyelvi asszimilációt mutat. Az identitás súlypontja a nyelvi identitásról a származási, nemzetiségi identitásra helyeződött át.

Az 1980-as felvétel^[226] azt vizsgálta, hogy a népszámlálás bevallási adatai mennyire fedik a valóságot, mennyire valóságosak a nemzetiségű kulturális igényű népességről felvett adatok. Köztudott, hogy a bevallások és a tényleges, a faluközösségek által számon tartott létszám nem fedik egymást. Az ok egyértelműnek látszik. A népszámlálás nem biztosított névtelenséget; aki nyíltan felvállalta kisebbségi létét, azt esetleg hátrányok fenyegethették.^[227] Jóval kevesebben vállalták fel tehát a nemzetiséget és az anyanyelvet a valóságosnál. A 2001-es népszámlálás volt az első olyan népesség-összeírás, ahol immáron névtelenül lehetett nyilatkozni származásról és anyanyelvről és feltették a kulturális értékekhez, hagyományokhoz való kötődés, a családi, baráti körben használt nyelv kérdését is. A 2002-es vizsgálat is azt igyekezett feltárni, hogy a bevallási adatok mennyire lehetnek valóságosak.

3. tábla. Összehasonlító táblázat az 1980[228] és 2001. évi népszámlálás eredményeiről[229]

Az 1980-as népszámlálási adatok és a külső megítélés igen között jelentős különbség mutatható ki. 1980 még a félelem és a bizonytalanság időszaka annak ellenére, hogy az MSZMP a hetvenes években támogatta a kisebbségek kulturális hagyományainak őrzését és kulturális életének aíktivitását.^[230] Bándon a külső megítélés és a bevallások között tizenhétszeres, Dunabogdányban húszszoros, Csolnokon és Nagynyárádon több mint százszoros az eltérés. Mivel Csolnokon nem volt kitelepítés, felmerül, hogy miért ilyen kevesen vallották be származásukat. Nos, a csolnokiak nemzetiségi létükben már az 1941-es népszámlálást megelőzően repressziónak tették ki. A bányában dolgozókat kötelező névmagyarosításra szólították fel, és azzal fenyegették meg a bányászokat, hogy elbocsátják őket, ha nem választanak maguknak magyar nevet a kreált névlistából.

A 2001-es népszámlálás adatai Bándon mutatják a legnagyobb különbséget a nemzetiségi bevallások és közösség megítélése között, de ez az eltérés is csak kétszeres. A többi három településen az önbevallások és a külső megítélések különbségei 3-4 százalék körül mozognak. Ez egyértelműen azt mutatja, hogy a rendszerváltás után a németek már nem féltek identitásuk megvallásától. Nagy szerepe van ebben a fejlődési folyamatban a német kisebbségi önkormányzatok megalakulásának és egyre hatékonyabb tevékenységének.^[231]

A 2001-es választások kapcsán már szót ejtettünk az anyanyelvi bevallásokra; még két kérdésre, az anyanyelv rokoni és baráti körben való használatára és a kultúrához fűződő viszonyra szeretnék kitérni. Azt is láthatjuk a táblázatból, hogy a németnek tartott népesség anyanyelvhasználata mennyire visszaesett, s bár a nyelvhasználat minden településen meghaladja az anyanyelvként való bevallás számait, sehol sem érik el a nemzetiségi bevallásokat. Ez arra utal, hogy bár sokan már nem tartják anyanyelvüknek a szülőfaluban beszélt nyelvjárást, jobban értenek és beszélnek magyarul, de családjukban, rokoni körükben azért mégis használják.

Érdekes helyzetet tapasztalhatunk a két nagyközségben, Csolnokon és Dunabogdányban. Itt a nemzetiségi kultúrához való kötődés magasabb értéket mutat mint a nemzetiségi önbevallásoknál, mint a csoport önképében megjelenő értéknél. Ezt a jelenséget azzal magyarázhatjuk, hogy azok sem tudják kivonni magukat a kulturális hagyományok érzelmeket hordozó és felkeltő hatása alól, akik származásukat tekintve svábok, de magyarnak vallják magukat és/vagy anyanyelvüket (vö. Bindorffer 2001). A 2001-es népszámlálás azt mutatja, hogy a kulturális hagyományokhoz való kötődés országosan nagyon erős a németeknél, közel 90 000 fő állította magáról, hogy kötődik a német nemzetiségi kultúrához. A népszámlálás adatait figyelembe a kultúra iránti vonzalom Bándon, Csolnokon és Dunabogdányban magasabb százalékban van jelen az emberek életében, mint származástudatuk; Nagynyárádon viszont erősebb a származástudat, a származási identitás, mint a kultúrához való kötődés.

Tudvalévő, hogy minden kisebbség arra törekszik, hogy megtartsa tagjait, és azokat se engedje ki soraiból, akik asszimilálódni akarnak. Ami a kultúrához való kötődést illeti, Bándon és Nagynyárádon ellentétes egyéni törekvéseknek lehetünk tanúi. Abból, hogy ebben a két faluban a németnek tartottak aránya jóval magasabb, mint a kultúrához való kötődést bevallóké, arra következtethetünk, hogy az egyéni asszimiláció aspirációk erősebbnek tűnnek, mint a csoport megtartó ereje. Az a tény, hogy Nagynyárádon nincsen se zenekar, se énekkar, tánckarba is csak óvodások és kisiskolások járnak, esetleg indokolhatná a kultúra iránti nagyobb érdektelenséget, mivel a svábok kulturális identitásukat elsősorban a zenében, a táncban, a dalkultúra ápolásában élik meg, azonban ha a településeket hasonlítjuk össze és nem a településen belüli viszonyokat, akkor Nagynyárádé a vezető szerep. Arányait tekintve itt állították ugyanis a legtöbben azt, hogy ragaszkodnak etnikai kultúrájukhoz.

Mint a táblázatból látható, a vizsgált háztartások döntő többségében a házasfeleket németnek tartják. A vegyes házasságok aránya Csolnokon és Nagynyárádon a legmagasabb; abban a két faluban, ahol a legmagasabb az etnikai kultúrához való kötődés aránya. Ez első pillantásra ellentmondásnak tűnhet, ugyanis a vegyes házasságokat az asszimiláció melegágyának tartják. Azt gondolom, hogy éppen a vegyes házasságok okozta - elsősorban nyelvi asszimilációs - nyomás hatására ragaszkodnak jobban a kultúrához mint túlélési stratégiai elemhez. A 10 % körül mozgó alacsony százalékos arány azonban azt mutatja, hogy a vegyes házasság még napjainkban is inkább csak eltűrt, mint preferált párválasztási forma.

Fentebb már említettük, hogy ha a népszámlálási adatokat össze hasonlítjuk a németek saját önmegítélésével, akkor jelentősebb eltérést csak Bánd esetében tapasztalunk. A másik három településen az arányok gyakorlatilag egybeesnek, és tényleges viszonyokat tükröznek. Ha azonban az összlakossághoz viszonyítjuk a számokat, már nem ennyire pozitív a kép. Az adatokból az derül ki, hogy csoportszinten^[232] leginkább a két kistelepülés őrzi származási hovatartozását és identitását. Csolnokról, vélhetőleg történelmi emlékekre hagyatkozva, sokan még mindig azt tartják, hogy a település 70-90 százaléka német. Az adatok ezt cáfolják. Dunabogdányról még mindig tartja magát az a vélemény, hogy a falu háromnegyede sváb. Figyelemre méltó jelenség, hogy a két kistelepülésen külön választottak német kisebbségi önkormányzatot és a települési önkormányzatot, míg az arányaiban kevesebb némettel rendelkező nagyobb falvakban a települési önkormányzatok kisebbségi önkormányzatokká alakultak át. Bár az átalakulás a megválasztott német képviselők arányát és nem a tényleges lakossági viszonyokat tükrözik, elgondolkodtató, hogy a magyar többség is a német származású képviselőkben és polgármesterekben bízik meg. Ez azt jelenti, hogy a településen elő németek és magyarok között rendezettek az interetnikus kapcsolatok, bizalmon alapulnak, és a választókat nem elsősorban a képviselők nemzetisége, hanem rátermettsége motiválta. Ugyanakkor a települései német önkormányzat esélyt és lehetőséget teremt a falun belüli identitásőrzés erősítésére, túlélési stratégiák intézményesített működtetésére.

A vizsgált házasságok zömében homogének, mind a négy faluban több homogén, mint heterogén házasságot kötnek. A legkevesebb vegyes házasságot Dunabogdányban kötötték, ott, ahol a vizsgált települések közül gyakorlatilag a legalacsonyabb a sváb népesség aránya. A homogén párválasztás is túlélési stratégiai elem.^[233] A másik három faluban 22-24 százalék körül mozog a vegyes házasságok aránya.^[234] Ha a településeken belüli viszonyokat nézzük, akkor ugyancsak Dunabogdány vezeti a listát, majd Nagynyárád, Csolnok, és Bánd következik. Dunabogdányban 34 százalékkal, Nagynyárádon 21, Csolnokon 13, Bándon 9 százalékkal kötöttek több homogén, mint heterogén házasságot.

Ha generációs bontásban nézzük az egyes háztartásban élő házasságokat, illetve egyedül állókat, akkor kiderül, hogy a falvakat összevetve az egygenerációs családok ill. az egyedül élők dominánsak. Az egygenerációs családok az idősebbek közül kerülnek ki, ahonnan a gyermekek már kirepültek és önálló családot alapítottak. A családok döntően kétgenerációsak, tehát apa, anya és gyermekeik élnek együtt. A háromgenerációs, nem beszélve a négygenerációs családok, amelyek biztosíthatnák a családon belüli etnikai értékek és az etnikai identitás átadását, és szocializációját, igen kis számot jelentenek.

Ez a tábla egyértelműbben jelzi, hogy a falvak lakossága elöregedőben van. Bánd kivételével, ahol az aktív keresők száma nem haladja meg a nyugdíjasokét. A tanulók aránya Bándon a legnagyobb. Feltűnő az óvodások és újszülöttek nagyon alacsony aránya. Az alacsony születési szám hosszútávon minden túlélési stratégiai törekvést lehetetlenné fog tenni. Az asszimilációs nyomást figyelembe véve, nem lesznek megfelelő számban "etnikai alanyok", akik a kultúrát a jövőben hordoznák.

9. tábla. Otthoni nyelvhasználat a háztartásokon belül^[237]

Az otthoni, családon belüli nyelvhasználatot tekintve németül legnagyobb arányban Nagynyárádon beszélnek, majd Csolnok következik. Mind a két településen alátámasztja ezt az adatot a homogén házasságok viszonylag magas száma is. A 7. tábla adatai alapján azt valószínűsíthetjük, hogy az egygenerációs háztartásokban, ahol a legtöbb idős, nyugdíjas ember él, inkább németül beszélnek. Dunabogdányban az otthoni nyelvhasználatban nem jelenik meg a német nyelv, annak ellenére, hogy itt a legmagasabb a homogén házasságok aránya; ugyanakkor Bándon pedig döntően magyar az otthoni nyelvhasználat. Ez a nyelvi asszimiláció igen magas fokára utal, nem jelenti azonban azt, hogy Dunabogdányban vagy Bándon ne beszélnék az anyanyelvet. Nagynyárádot kivéve minden településen magasabb az inkább magyarul beszélő németek aránya. A magyar és a német nyelvet a háztartásokon belül mind a négy településen hasonló arányban beszélik. Ezek az adatok egyértelműen igazolják a nyelvi asszimiláció magas fokát és összhangban állnak a 3. táblán látható anyanyelvhasználat adataival.^[238]

10. tábla. Otthonon kívüli, külső, utcai nyelvhasználat^[239]

A 9. és a 10. tábla alapján az otthonon belüli, és kívüli nyelvhasználat adatai nem igazolják azt a tételt, hogy az anyanyelv kivonul a közterekről és visszaszorul a családokon belülre. Sőt, mind a négy település adatai kifejezetten cáfolják. Csolnokon dupla annyian beszélnek az otthonon kívül németül, mint odahaza, Dunabogdány és Bánd esetében konzekvensen inkább magyarul beszélnek háztartáson belül, és kívül egyaránt. Ugyanakkor Dunabogdány és Bánd esetében az otthonon kívüli vegyes nyelvhasználat jóval magasabb, mint az otthonon belüli, Arra következtethetünk tehát, hogy a kétnyelvűség általános, a nyelvi asszimiláció előrehaladott, és német anyanyelv használata kiszorult a családból a közterekre.^[240] Ezekben az eredményekben azonban az is benne van, hogy az egyedülállók esetében csak a külső nyelvhasználat jelenik meg, s mivel döntően idős nyugdíjasokról van szó, ők még őrzik anyanyelvi identitások maradékát.

11. tábla. Külső és az otthoni nyelvhasználat Bándon

12. tábla. Külső és az otthoni nyelvhasználat Csolnokon

13. tábla. Külső és az otthoni nyelvhasználat Dunabogdányban

14. tábla. Külső és az otthoni nyelvhasználat Nagynyárádon