2002-ben a Pro Renovanda Cultura Hungariae Alapítvány "Dunatáji népek kutatása" Szakalapítványának anyagi támogatásával kutattam Gyönkön. Tanulmányom egyfajta történetantropológiai rekonstrukció, amely anyagát főleg a helybeli németek orális történeteiből, és csak kisebb mértékben a szakirodalmi hivatkozásokból merítette. Levéltári kutatásra nem volt lehetőség, a számszerűsített adatok jelentős része a KSH népszámlálási kiadványaiból származik.

A Dél-Dunántúli régióban, Tolna megyében a Hegyháton, az országos főútvonalaktól távol fekvő Gyönk történetileg mind etnikailag mind vallásilag erőteljesen tagolt település. A német és magyar nemzetiségű lakosságot keresztbemetszi a vallási felekezethez való tartozás; mind a két nemzetiség között vannak katolikusok, evangélikusok és reformátusok. A Tamási kistérséghez tartozó Gyönk a 2. világháború háború előtt a falusi polgárosodás jegyeit mutatta. A németek körében készített interjúk szerint a polgárosodás inkább jellemezte a németeket, mint a magyarokat, míg a magyar lakosság úgy tartja, hogy a polgárosodás nem kevésbé jelentkezett a magyarok körében is.

Gyönk 1848-ig úrbéres község, a Sulkowski, valamint a Magyari Kossa család uradalmi székhelye volt. Vásártartási jogot 1848 után kapott. Ekkora már gazdaságilag igen jelentős település volt. 1871 után nagyközségi rangra emelkedett. 1891-ben már 3371 lakosa volt, ekkor kinevezték a simontornyai önálló jegyzőséggel működő járás székhelyének. A polgárosodási tendenciák előkészítéséhez hozzájárult továbbá az a tény, hogy kiterjedt és a református valamint a lutheránus egyház által jól szervezett alsó fokú iskolákkal és 1812 óta egy középfokú oktatási intézménnyel, gimnáziummal rendelkezett.^[245] Ez a gimnázium már a 19. században sem tett különbséget református, evangélikus, római katolikus vagy izraelita vallású diákok között, bár a tanulók felét reformátusok tették ki. Minden gyermek gyakorolhatta saját vallását, az egyetlen közösen kötelező a német nyelv használata volt.

A polgárosodás történelmi folyamatának kezdetét nem lehet egyetlen időponttal kijelölni. A paraszti polgárosodás kezdetének meghatározásában sem egységesen foglalnak állás - sokszor még egy tudományágon belül is eltérő nézeteket vallanak a szerzők. Balogh (1973, 1991) már az oppidumokban felfedezi a polgárosodás bizonyos jeleit, míg Kósa (1990, 1992) nem illeszti bele a mezővárosi előképet a paraszti polgárosodás folyamatába, mivel nem lát folytonosságot a rendi típusú mezővárosi és az újkori, jobbágyfelszabadítás utáni parasztpolgárosodási - Kósa szóhasználatában polgárosulási - folyamatok között. Vörös (1977: 2) a paraszti polgárosodás csíraszerű kezdeteit ugyanakkor a 18. század utolsó harmadában kezdődő mezőgazdasági konjunktúra idejére teszi. A gyönki svábok polgárosodási folyamatának elemzésében ez a felvetés igen hasznosnak látszik, ugyanis Gyönk 1871 után, miután nagyközségi rangra emelkedett, indult rohamos fejlődésnek. 1890 táján a parasztság életében ismét korszakváltásra kerül sor. Ekkor derül ki ugyanis, hogy a jobbágyfelszabadítás - bár megteremtette a polgárosodás intézményes kereteit - nem tette akadálytalanná a folyamatot a parasztság nagy tömegei számára. Gyönk esetében előnyben voltak a svábok, akik a magyar paraszténál modernebb mezőgazdasági technikákat alkalmaztak, életmódjukból következően viszonylag nagyobb tartalékokkal rendelkeztek, amiből növelhették földjüket. Vörös (1977: 10) szerint a tömeges paraszti polgárosodást azonban ellehetetlenítette a rendi struktúra továbbélése, ez a gyönki németeket és magyarokat ugyancsak érintette. Gerő (1993: 9) szerint a polgárosodás sokarcú történelmi folyamat, a polgár pedig három tényező együttesekét értelmezhető: társadalmi helyzet, értékrend és életmód, életstílus tekintetében. Történetileg emberek azon csoportját tekinti polgárnak, akik az árutermelésre, árukereskedelemre, illetve az úgynevezett szabad értelmiségi pályákra "szerveződtek rá", s ily módon valamiféle független egzisztenciával rendelkeztek. Függetlenségen azt érti, hogy a polgárosult egyén nem tud a feudális függésrendszerhez idomulni, annak részévé válni, helyzete saját teljesítményétől s nem a privilégiumok erejétől függ. A polgárosodás folyamatát a továbbiakban a teljesítményelv megjelenésével, az alkotóerők felszabadításával, a mobilitási csatornák megnyílásával jellemzi. Gerő meghatározásának leginkább a 19. század első felében induló városi német és zsidó származású nagykereskedők feleltek meg (vö. Bácskai, 1989), de néhány kritérium, ha csak a jelenség szintjén is, de értelmezhető Gyönk vonatkozásában is. Benda hivatkozik Erdei kettős struktúrájára, amely szerint "a polgári társadalomra jellemző szerveződés ellett jelen van a rendi szerveződés, főleg a társadalom alsó (parasztság) és felső rétegeiben" (1991: 9).

A falu lakói között mai is megoszlanak a vélemények arról, hogy a török hódoltság után a kamarai birtokon fekvő kihalt faluban kié a betelepedés elsőbbsége. Magyarok és németek az elsőbbség kérdésében nem is annyira a nemzetiségek érkezésének sorrendjét tartják elsődlegesen fontosnak, bár ez sem elhanyagolható, hanem azt, hogy mely vallás képviselői telepedtek le először. Magyarok, németek, reformátusok és lutheránusok küzdenek az elsőségért. Mivel biztosra vehető, hiteles, a betelepedés idején íródott és mindenki által elfogadott írásos adatok a betelepedés körülményeiről nem állnak rendelkezésére, mindenki sokkal későbbi, akár több mint száz évvel később született iratokra hivatkozva, saját verzióját adja elő. Az egyik verzió szerint a török hódoltság után 1713-ban települt e vidékre néhány magyar evangélikus család Veszprém megyéből. Vannak olyan adatok is, amelyek 1702-es református magyar elsőségre utalnak. Az evangélikus magyarok azonban nem engedik át az elsőséget. Horváth Sámuel azt írja a reformátusokról, hogy Magyari Kossa Péter 1718-ban a királytól jussul kapta Gyönköt és három pusztáját, "ami után "azonnal kezdettek némelly Reformatus Atyafiak is itten letelepedni." A református magyarok letelepedésének időpontját tehát az evangélikus magyarok 13 évvel későbbre teszik. 1723-ban érkeztek Gyönkre az első evangélikus vallású német telepes csoport Kassel környékéről Hessen tartományból. Az evangélikus magyarok, és németek mellé Nagyszékelyből 1812-ben református németek érkeztek. Ugyanakkor tartja magát az a vélemény is, hogy az első hesseni betelepülők reformátusok voltak. Egy biztos: 1723 őszén a királyi telepítés keretében érkezettek evangélikus németek azonnal nekiláttak iskolájuk felépítésének, és mivel prédikátort is hoztak magukkal, az iskolával egy épületbe helyezték az Oratóriumot és a parochiális házat is (vö. Szilágyi 2000, Horváth 2001).

A magyar és német etnikum két pólusa közé ide is eljutottak a szerbek, a szlovákok és a zsidók. A zsidók kivételével azonban ezek tovább vándoroltak.

A betelepítések és a migráció mind etnikailag, mind vallásilag meglehetősen kevert népességet hozott létre. Németek, magyarok, zsidók, rácok, reformátusok, evangélikusok, izraeliták igyekeztek minden irányban, és minden tekintetben elkülönülni egymástól. Evangélikus és református magyarok és németek külön-külön imaházba jártak, és mindegyik gyülekezet igyekezett saját eklézsiát építeni és saját prédikátort tartani, saját iskolát építeni. Később a református magyarok és németek közös oskolamestert tartottak, míg az evangélikusnál külön volt magyar és német tanító.^[246]

Magyarok és németek területileg is elkülönültek, a németek pedig még vallásuk szerint is más helyen laktak. A Magyar Gyönkön lakók vallásilag nem különültek el, míg a délen fekvő Német Gyönkön, a Topel Gásszén a református, a Lutrisch Gásszén pedig az evangélikus németek laktak.

Ez a vallási és etnikai sokszínűség kedvezett a csoportok közötti verseny kialakulásának, ami gazdasági téren is tetten érhető. "Mindig volt, hogy ki a gazdagabb, ki a szorgalmasabb, kik vannak többen. Itt mindig valaki az első akart lenni."

Foglalkozásukat tekintve a betelepült evangélikus és református németek nagyobb részben iparosok, fazekasok, ácsok, kisebb részben földművesek, napszámosok voltak. Az iparosok is foglalkoztak azonban földműveléssel. A falu gazdasági viszonyait tekintve ekkor Magyar Gyönkön átlagosan 4 ezer négyszögöl szántóföld jutott egy gazdára; a leggazdagabb magyar gazdának 10 és fél köblös földje volt.^[247] Német Gyönk lakói hasonló nagyságrendű területet műveltek; ehhez járult még a számukra oly fontos szőlő. Míg azonban a magyar feudális gazdasági viszonyok, a földesurak jogai jobbágyaik felett, a robot, a hosszúfuvar, kilenced, kétnyomásos rendszer nem kedvezett gazdasági fejlődésnek. A németek a magukkal hozott háromnyomásos rendszert preferálták, ami nagyobb termésátlagok elérést tette lehetővé annak ellenére, hogy hasonló nagyságú területet műveltek, mint a magyarok. A németeknek határozottan mindig jobban ment, mint a magyaroknak. A németek alkalmazkodóbbak és találékonyabbak voltak. Amikor a faluban élő német kézművesek a megrendelések hiánya miatt nem jutottak munkához, két lábon állásra kényszerültek. Mint annyi más sváb településen, iparuk mellett földet műveltek, szőlőt termesztettek és bort készítettek. Amikor már elég munkájuk volt, akkor sem adták fel a többlábon állást. Csak télen foglalkoztak szakmájukkal, családtagjaikkal együtt tavasszal ugyanúgy föld- és szőlőműveléshez láttak. A gimnáziumi oktatás beindulásával fontos bevételi forrást jelentett a kvártélyoztatás, más településről érkező tanulók elszállásolása, és ellátása.

1828-ban Gyönkön 334 ház állt,^[248] csupán 187 telkes gazdát írtak össze - ebből 130 német -, 157 a házas zsellér. A kisházas zsellérek arány körülbelül egyformán oszlott meg a két etnikum között. A faluban 18 szolga, 12 cselédlány állt szolgálatban, 36 kisiparos dolgozott, hét borkereskedő és három terménykereskedő volt. A legfontosabb iparág az olajütés, a faluban ekkor 18 olajütő (más források szerint 30) működött. Ami biztos, ezek részben német illetve zsidó kézen voltak. Az a 13 fő, amely 22 holdnál több szántófölddel rendelkezett akkoriban, egytől egyik a németekhez tartozott. A vagyoni rétegzettség következő lépcsőjét a 41 15-22 holdas gazda jelentette, őket követte a 78 10-15 hold közti szántóterülettel rendelkező gazda. Többségük mindenütt német. Ennél kisebb birtoka 64 főnek volt, akik között németet nem lehetett találni.

A németek birtokainak elaprózódását akadályozta, és ezzel gyarapodásukat segítette elő öröklési rendjük megtartása. A gazdaságilag ésszerűnek bizonyuló törzsöröklési rendszernek köszönhetően, amely szerint a földet mindig a legidősebb fiú örökölte, a sváboknál nagyobb volt a gyereklétszám, mégis egyben maradt a birtok, amely nem csupán az örököst, de a még életben lévő örökhagyót is eltartotta; míg a magyarok az egykézést választották. A kolonializáció befejeztével nem csökkent, sőt növekedett létszámuk. A föld nélkül maradt német férfiak azonban elvándorlásra, vagy ipar tanulására kényszerültek. A kézműipari tevékenységekben a németek települések szerint is szakosodtak.^[249]

A mezőgazdaságban maradó önellátásra berendezkedő svábok saját háztartásuk ellátása mellett szűk körben árutermelő gazdálkodást és intenzív állattartást is folytattak.^[250] Gyönk már a 18. század végén hírnevet szerzett dohánytermesztésével. A dohánytermelést már ekkor árutermelésként kezelhetjük, mert jelentős mennyiségek kerültek piacra. A polgárosodás folyamatát tehát előkészítette az anyaországból hozott modernebb mezőgazdasági technika, az iparűzés, a kemény spórolással elért pénzfelhalmozás, és visszaforgatás a termelésbe, az etnikai és vallási különbségekből adódó versenyszellem, s nagy valószínűséggel a protestáns etika is.^[251] A kapitalizmus szellemét megjelenítő tulajdonságok, mint becsületesség, szorgalom, pontosság, mértékletesség a gyönki németeket is jellemezték. Hiába volt meg azonban ez az etikai alap, tradicionalizmus béklyójától a gyönki parasztok csak lassan és csak egyes területeken tudtak megszabadulni (vö. Weber 1982).

Gyönkön a két világháború között birtoknagyság tekintetében megkülönböztethetünk kisbirtokos parasztokat, akik saját földjük művelése mellett napszámra is kényszerültek, gazdag birtokos parasztokat. A faluban a járási székhely funkcióból következően jelentős közalkalmazotti réteg élt, szűk sávban jelen volt az iparosok rétege, az értelmiség és az arisztokrácia is. Ezekben a rétegekben a polgárosodás más-más jellemzői figyelhetők meg.

Nem szabad azonban figyelmen kívül hagynunk azt sem, hogy a településen a polgárosodáshoz nagymértékben hozzájárultak a németekhez hasonlóan iparral foglalkozó zsidók is. Arra vannak adatok, hogy a németek anyagiakban mindig jobban álltak a magyaroknál, arra nézve azonban nem találtam adatokat, hogy a paraszti polgárosodásból egyértelműen kimaradtak volna. Kétségtelennek látszik azonban az, hogy a hajtóerőt a németek és a zsidók jelentették.^[252]

Gyönkön 1920-ban 3090, 1930-ban 3156, 1941-ben 3071 fő élt. A foglalkozási adatokat összegző alábbi táblázatból egyértelműen kiolvasható, hogy Gyönk járási székhely státusa ellenére mezőgazdaságból élő település; 1920-ban az összes kereső 75, 1930-ban 63, 1941-ben 72 százalékának jövedelme származott a mezőgazdaságból. Ha egy családban az eltartottak számát is beszámoljuk, akkor jóval többen éltek a földből. 1941-ben a mezőgazdasági népesség 2104 főt, a teljes lakosság 68,5 százalékát tette ki. Emellett eltörpül az iparból, kereskedelemből, és a közszolgáltatásokból jövedelmet húzók száma. Az iparból élők elsősorban a kisiparban keresték kenyerüket, mint az a 2. sz. táblázatból látható, az üzemek kisüzemek voltak.

1. tábla Keresők száma népgazdasági ágak szerint (fő és %)^[253]

A mezőgazdaság mint fő bevételi forrás mindhárom népszámlálási évben stabilnak mondható. Feltűnő az ipar visszaesése, ugyanakkor megjelenik a szolgáltatás.^[255] Valamelyes emelkedik a közszolgáltatásban dolgozók száma, de általában a szerkezet stabilitását követhetjük nyomon.

2. tábla Vállalatok nagysága^[256]

Gyönkön a két világháború között a földművelés mellett jelentős maradt az állattartás, lovat, szarvasmarhát, sertést és juhot egyaránt tartottak. Hetente kétszer volt piac, évente pedig országos állat- és kirakodóvásárt tartottak. Tíz vegyesbolt, két méteráru bolt és öt szatócs, egy bőrkereskedés, vaskereskedés, emellett egy állatkereskedő, három termény és gabonakereskedő, hét asztalos, két ács, két bádogos, két bognár, egy cukrász, hét borbély, kilenc cipész három fazekas, egy-egy kékfestő, szobafestő, kefekötő kárpitos, szíjgyártó, kéményseprő, mézeskalácsos és kőfaragó, kilenc kovács, öt kőműves két lakatos, négy mészáros, két pék, nyolc szabó, egy szikvízgyártó és sörraktáros dolgozott Gyönkön és szolgálta ki a település, valamint a környék lakosságát. Az iparosok között találhatunk asztalost, takácsot, kötőt, szabót, fonót, kalapost, kosárfonót, székkötőt, esztergályost, és a kétségtelenül a polgárosodás felé mutató két órást és fényképészt. Mint a felsorolásból látható, itt elsősorban szolgáltatásról illetve kisiparosokról, háziiparosokról van szó. Több embert foglalkoztató nagyobb ipari üzem mindössze kettő volt Gyönkön, a ma már lebontott, akkoriban folyamatosan működő a 20. század elején épült körkemencés Ausch Mór és Fia téglagyára, valamint egy 65 főt foglalkoztató cipőgyár, aminek nyomát az 1920-as népszámlálási adatokban már nem találjuk.^[259] 1928-30 között épült még egy malom is, "Bévárdi és társai hengermalma Gyönk." Bévárdi társai Baldauf és Ritter nevű németek voltak.

Ha a birtokszerkezetet nézzük, Gyönkön a két világháború között az egyetlen 1000 hold feletti birtok a Sulkowski hercegi család tulajdonához tartozott, amit bérbe adtak művelésre.^[260] Egy 30-50 holdas gazda gazdagnak számított. Körülbelül 30 család volt, akiknek megfelelő mennyiségű szőlőjük, földjük volt és cselédet is tartottak. A birtokosok zömét azok a kisbirtokosok, ill. bérlők alkották, akiknek 10 kat. h. alatti földjük megművelése mellett napszámba is kellett járniuk.^[261] Az 1930. évi népszámlálási adatok a következő birtokviszonyokat mutatják:

3. tábla. Önálló birtokosok, bérlők

A birtokviszonyokat meghatározta és gyakorlatilag az egész két világháború közti periódusban fenntartotta a megművelhető föld szűkössége. Ez a statikus állapot a kisbirtokosok között maradt fenn leginkább és ez kedvezett a tradicionális formák fenntartásának, melynek egyik jele a szétaprózott birtokrendszer fenntartása volt. Mind a magyar, mind a német parasztok ellenálltak a tagosításnak annak ellenére, hogy előfordult, hogy egy-egy gazda birtoka nyolc helyen feküdt. A törzsökölési rendszer családon belül tartotta ugyan a birtokokat, de ez a területi szétaprózottság időigényesebbé és igen kevéssé racionalizálhatóvá tette a művelést. A mezőgazdasági gépesítés elmaradása miatt a termésátlagok a befektetett munkához képest alacsonyak maradtak.^[262] Átrendeződés a 10-50 kat. holddal rendelkező középbirtokosok között következett be. Létszámuk növekedése mindenképpen egy réteg anyagi gyarapodásával, ill. egy másik réteg elszegényedésével, és földeladási kényszerével magyarázható.^[263]

Gerő említi a teljesítményelv szükségességét a polgárosodásban. A teljesítményelv, a nyereségre való törekvés a németek életében már jóval a polgárosodási tendenciák megjelenését megelőzően jelen volt, de ennek ellenére nem tudott érdemlegesen hozzájárulni annak kiteljesedéséhez. Ezt nemcsak a feudális birtokviszonyok akadályozták, hanem az a tény, hogy a nyereségre való törekvés egy sajátságos önkizsákmányoló teljesítményelv alapján funkcionált, ami a német parasztokat inkább gúzsba kötötte, mint felszabadította. A német paraszt inkább spórolt, kölcsönt csak ritkán vett fel. Még azokban a családokban is mindenkinek dolgoznia kellett, ahol cselédet tarthattak.^[264]

Mint azt a foglalkoztatási táblában is láthatjuk, a parasztok kevés napszámossal dolgoztak, munkaszervezetét a családi gazdálkodásra alapozták. Napszámosokat is csak idényjelleggel vettek igénybe és terményben fizetettek. A gazdaságok gépesítetlenek voltak, a háztartás és az üzem nem vált szét. A kisbirtokosok esetében alig találjuk jelét a polgárosodó életvitelnek, bár az nem elhanyagolható, hogy szinte nem volt analfabéta Gyönkön és a kisbirtokos parasztok is rendszeresen olvastak különböző sajtótermékeket, esetenként könyveket. A polgárosodás csíráit mutató életvitel külsődleges jeleit inkább a középbirtokosok, konkrétabb megnyilvánulásait pedig a nagybirtokosok körében fedezhetjük fel. A középbirtokos parasztok törekedtek a jobb minőségű parasztbarokk lakóházak építésére, padlós szobákkal, különböző szolgáltatásokat vettek igénybe. Részt vettek a Gazdakör rendezvényein, bálokon, esetenként ott találjuk e réteg képviselőit a könyvtárlátogatók között.^[265] A nagybirtokosok a Kaszinóba jártak, tagjai voltak a vadásztársaságoknak, lakásviszonyaikat nem hasonlíthatjuk a középbirtokosokéhoz. A Sulkowszki és a Magyari Kossa kastély messze kiemelkedett a település lakóépületeinek sorából.^[266]

A polgáriasult életvitel leginkább az iparosokat és a kereskedőket, valamint a közalkalmazotti és értelmiségi réteget jellemezte. Gerő kritériumaira visszatérve, az alapfokú oktatásra^[267] gimnáziumi képzés épült rá és ennek köszönhetően felvillant "az úgynevezett szabad értelmiségi pályákra való rászerveződés" lehetősége is. A függetlenségre való törekvés - mind gazdasági, mind szellemi értelemben - kimutatható ebben a korszakban a városiasodó, tanulni vágyó gyönki németek és zsidók esetében is. Ez a jelenség azonban elsősorban az iparosokra vonatkozott, akik semmiképpen sem akartak a feudális függésrendszerhez idomulni, annak részévé válni. Az akkoriban békésen egymás mellett élő két kisebbség foglalkozott árutermeléssel, kereskedelemmel, iparral, gyerekeit pedig a helyi gimnáziumba járatta. Ha kevés esetben is, de ezek a gyermekek értelmiségi pályákra szerveződtek rá. A gimnázium a mobilitási csatornák megnyílásával kecsegtetett, elvégzése inspirált a feljebb jutásra, és lehetőséget kínált fel; ez a lehetőség azonban egyértelműen az asszimilálódás, a nyelv és névváltás, vagyis a német identitás feladásának irányába mutatott. "A gimnázium nem törekedett mindenáron a tanulólétszám növelésére. Annál inkább megfigyelhető a szülők részéről az óhaj, hogy gyermekeiket beírathassák abban a reményben: hátha úr lesz belőlük" (Szilágyi 2000: 141).^[268]

A foglalkozási táblában jól követhető a közalkalmazott száma Gyönkön. Ez a járási székhely funkciónak volt köszönhető. A faluban két pénzintézet, a Gyönki Takarékpénztár Rt. és a Gyönk-vidéki Gazdasági Hitelszövetkezet működött. A községet saját önkormányzat, 16 virilista és 16 választott képviselő irányította, saját bírója, főjegyzője, aljegyzője, orvosa, bábája, és állatorvosa volt. Kis értelmiségi kört alkotva itt élt a járási főszolgabíró, a szolgabíró és a M. Kir. járásbíróság elnöke, a postamester, a MÁV állomásfőnöke, A magyar Kir. Honvédésg Hadkiegészítő parancsnoka. Gyönkön kilenc ügyvédnek, öt orvosnak volt praxisa. A közintézményekben írnokok dolgoztak, a vasúthoz taxi vitt ki, helyben volt a rendőrség, a tűzoltóság, a posta távírdával és telefonnal. A faluba bevezették a villamos áramot.^[269] Négy orvos és egy patika gondoskodott a lakosságról. Négy kocsma, egy vendéglő, egy kávéház és szálloda, a Gerenyás pusztai malom mellett gőzfürdőt állt rendelkezésre. A buszjáratokat autóvállalat működtette. A kisiparosok, a téglagyár, és a gőzmalomnak épült, majd villanymeghajtással dolgozó malom mellett, egy ecet és pálinkafőző üzem is működött a faluban. Engel Pál nyomdájában pedig újságokat és ponyvákat nyomtak. Az iparral foglalkozók között döntő többségében németek, kisebb számban zsidók voltak. Magyar iparos elvétve volt található a faluban. A Petermann családról, akiknek a háború előtt vegyesboltjuk volt a faluban a mai Áfész helyén, még egy kis utcát is elneveztek; úgy hívták: Percmane kesztyche (Peterman köz). Peterman Jakab alapította a bonyhádi cipőgyárat, és a falu máig nagyon büszke Schleicher Jánosra, aki bádogos szakmáját művészi rangra emelte. Az iskolákban külön tanítói könyvtár, ifjúsági és segélykönyvtár működött. A magyar református iskolának összesen 373, a német evangélikus iskolának 329 kötete volt, a német református iskola, és gimnázium pedig ennél jóval nagyobb könyvtárral rendelkezett. Az iskolák minden évben egy-egy alkalommal egész estét betöltő kulturális estet rendeztek, ahol kisebb színműveket, jelenteket adtak elő. Rendszeresen működött a mozi, a "Hungária-mozgó. Számos egyesület, mint pl. az Önkéntes Tűzoltó Egyesület, a Vadásztársaság, a Gazdakör, Keresztény Nőegylet, Izraelita Nőegylet, Leventeegyesület, a Gyönki Lövészegylet, a Polgári Olvasókör, az 1919-ben alakult Iparosok és Kereskedők Köre, és az úri Kaszinó szervezték a közéletet. 1939-ben a körnek 125 tagja volt, köztük 69 kereskedő. A körben 11 óráig lehetett szórakozni, biliárdozni, tekézni, dominózni és kártyázni. Italt itt nem mértek. Az Úri Kaszinó tagjainak száma 81. Tánctermében hetente háromszor hangosfilmeket vetítettek. Könyvtár itt is volt 751 kötettel, 9 hírlappal és folyóirattal.

A faluban rendszeresen tartottak a szüreti mulatságot, a Kaszinó pedig műkedvelő színi előadásokat. Külön érdemes megemlíteni a német Mestyán Rezső zenekarát. Mestyán Rezső "zeneiskolájában" sok kottát sem ismerő fiatal tanult meg zenélni. Az olvasókörökbe nagyobb számban a kis és törpebirtokosok jártak, taglétszámuk elérte a 270 főt. A korona vendéglőben találkoztak, ahol táncterem is volt. Az olvasókör könyvtárában 380 kötet, valamint a következő újságok álltat rendelkezésre: Függetlenség, Igazság, Független Kisgazda, Tolna megyei Újság és a Volksblatt. Télen naponta összejöttek a kör tagjai. Évenként tartottak bálokat és műkedvelő színi előadásokat. Az Olvasókör könyvtárán és az iskolai könyvtárakon túl könyvtára volt még Gyönkön az Iparosok és Kereskedők körének 636 kötettel, 5 hírlappal és folyóiratokkal, a Gazdakörnek és az Úri Kaszinónak, ezen kívül volt még egy népkönyvtár is 432 kötettel. A könyvek döntő többsége itt magyar volt. Összesen 103 féle napilapot olvasnak a községben, amiből 20 német nyelvű. A gyönki polgárság szórakozásai közé a rádió nem illeszkedett be, mindössze 77 lakásban szólt rádió. A svábok soknak találták a 2 pengő 40 fillért, amit a rádiózásért fizetni kellett.

A hívekről négy egyház gondoskodott: a református (külön a németek és külön a magyarok számára), az evangélikus egyház, a katolikus fiókegyház (az anyaegyház a 3 km-re fekvő katolikus Szakadáton van), és az izraelita hitközség.

Az asszimiláció kapcsán meg kell különböztetnünk az önkéntes asszimilálódást és az asszimilálási kényszereket. Utóbbi folyamat érintette a gyönki németeket is. A névmagyarosítás a legjellemzőbb megnyilvánulása ekkor az asszimiláció folyamatának, amit állások betöltése miatt, vagy félelemből tettek meg a németek. Magyarosították nevüket azok a parasztok is, akik a Volksbund ellenében magyar érzelmüket akarták hangsúlyozni. Részlet egy 68 éves férfival észült interjúból:

"Az én apám csak azért lehetett kisbíró, mert megváltoztatta a nevét. Apám testvére már sokkal régebben, 1942-ben magyarosított, mert Budapesten villamosvezető volt, így aztán az apám is felvette a nevet. Háború előtt is voltak magyarosítások tömegével, német névvel még bírósági kézbesítő, útkaparó sem lehetett az ember, nem beszélve banki alkalmazottról, jegyzőről, főjegyzőről, akinek sváb neve volt. Így lett aztán a Reinigből Raj, a Zirkeből Zengő, a Lerchből Lenti, a Wilhelmből Vári, a Muthból Marosi vagy Márki, a Weilből Várkonyi, a Beckerből Bérdi, Nörtlingből Nánási. Aki állami alkalmazott, postás, tanító, jegyző vasutas akart lenni, vagy egyetemre akart menni, ott nem volt mese, magyarosítani kellett."

Ez a fajta kényszerasszimiláció, ami végeredményben a társadalmi munkamegosztásban elfoglalt kedvezőbb pozíció érdekében az egyén szintjén történt meg, kiegészülve a magasabb iskolai végzettséggel szinte egyértelműen a polgárosodás irányába mutatott. Asszimilációra azonban Gyönkön a világháború előtt a zömöt alkotó parasztság körében az erős magyar jelenlét ellenére nemigen került sor. Bibó István szerint "a rendi társadalom nem asszimilál, pontosabban nem az egész közösséghez asszimilál, hanem egyes kasztokhoz, csoportokhoz. Az egész közösséghez való asszimilálás csak a polgári társdalomban kezdődik meg... " (1986: 593). Gyönk német parasztsági minden kétséget kizáróan rendies keretek között élt, és a németek körében erősen hatottak az etnikai elkülönülés megnyilvánulásai. Bár magyarul gyakorlatilag minden német tudott, családi és falubeli nyelvhasználatukban anyanyelvüket beszélték. Az 1941-es adatok szerint a falu 3071 lakója közül 2704 fő értett magyarul, 2189-en pedig németül. Ebben az évben 1953 fő vallotta németnek az anyanyelvét, tehát a németek inkább tudtak magyarul, mint a magyarok németül.^[270] A polgárosodás irányába mutató jelek nem a magyarosodás következményei, a polgáriasult életvitel sokkal inkább annak a jelenségnek az eredménye, amit Bibó a következőképpen ír le: "a magyarországi németség és magyarországi zsidóság külön társadalma egy rendi elemektől nagyobbrészt mentes, lényegében polgári társadalom. Így a német parasztság és a zsidóságnak zárt közösségben tovább élő része, mely természetesen éppen úgy nem asszimilálódott, mint a többi nemzetiség, aránylag szabadon közlekedett a maga asszimilálódó felső és városi rétegével, a közlekedéseknek azokkal a nem teljes, de a rendi világhoz képest nagyon is szabad lehetőségeivel, amelyet általában a polgári társadalom jelent (1986: 601).

Gyönk a II. világháború háború előtt tehát minden kétséget kizáróan - ha ellentmondásosan is - de a felmutatott a polgárosodás felé mutató jegyeket. A folyamatot több társadalmi réteg hordozta, mindegyik a maga módján. Meg kell különböztetnünk az asszimilációs kényszer hatására az értelmiségi, közalkalmazotti pályák felé orientálódó magyarosodó németeket, akik származásukat tekintve lehettek akár parasztok is, a falu értelmiségét, közalkalmazottait, a németségüket feladni nem szándékozó kis- és nagybirtokos gazdag parasztokat, és az iparosokat. Ezt az ellentmondásos, de sokszínű és sokcsatornás polgárosodási folyamatot a háború megakaszotta. A németek kitelepítésével számos háziipar megszűnt, nagyipar ide nem települt, és a három TSZ teljes mértékben mezőgazdaságivá változtatta a települést. 1961-ig azonban, amíg járási székhelyként bírósággal, földhivatallal, egyéb közhivatalokkal, gimnáziummal rendelkezett, még lehetőség volt arra, hogy kiemelkedjen a hasonló vidéki kistelepülések sorából. A hivatalok elköltöztetésével a pezsgőbbnek mondható szellemi élet megszűnt és a kisvárosi jelleg egyre inkább falusiassá vált.

A háború után a németek asszimilációja felerősödött. Ennek több oka is volt; a kitelepítés következtében megcsappanó német lakosság, a falvak zártságának feloldódása, a magyar telepesek betelepítése és a társadalomszerkezet átalakulása által generált migráció. "Asszimilációt itt felgyorsította az a nagy keveredés, Ami a háború után itt volt. A protestáns vallási elkülönülés, ami korábban az asszimiláció ellen hatott, ekkor már nem éreztette hatását."

Bár a faluban a háború előtt is döntően a mezőgazdaságból éltek az emberek, Gyönknek mégis kisvárosi jelleget kölcsönzött a gimnázium és a településen folyó élénk társasági élet, ahogy Beluszky (1990) mondja, jelen volt néhány "polgári városfejlesztő tényező (gyönki vonatkozásban iskola, középfokú oktatás, sajtó, műkedvelő színház, könyvtárak, mozi). A háború után a gimnázium sokáig elvesztette szellemi műhely jellegét, megszűnt a Kaszinó, feloszlatták a civil szerveződéseket, betiltották az egyleteket. Gyönk elvesztette intellektuális varázsát, visszafalusiasodott. A háború utáni helyzetre így emlékezett vissza egy idős német úr:

"Itt voltak a telepesek, akik a TSZ-be elsőnek mentek be, mert nem tudtak gazdálkodni. Ez volt a Vörös Csillag. A nagygazdák csak később mentek be, úgy '60 körül. Az ő TSZ-ük volt a Petőfi. A közepes sváb gazdáknak külön TSZ-ük volt, a Béke. Ezek aztán Petőfi néven egyesültek. A legjobban akkor ment, mikor Z. bácsi volt az elnök. Belépett a pártba is, magyarosította a nevét, mert a munkahely megkövetelte. Szóval, végül minden náció benn volt a TSZ-ben, de nem értették meg egymást. Állandóan egymást figyelték, ki mit csinál. Mert a sváb paraszt sose csinálta úgy, ahogy a TSZ, például szénagyűjtés az időjárás szerint ment, reggel, vagy késő este. A TSZ-ben meg úgy volt, na ma gyerünk. Nem a hasznos termelés volt a cél, hanem hogy elteljen a nap. Nem lehetett ott gazdálkodni. A svábok látták, de nem tehettek semmit." A TSZ meghatározta falusi jellegen nem segítettek az 1950-es évektől ide telepített üzemegységek sem. A KIPSZER Gyönki Gyáregysége, a Mezőgép Gyönki Üzemegysége, az Elegancia Ipari Szövetkezet Gyönki Üzemegysége, a Vegyesipari Szövetkezet, a Petőfi Termelőszövetkezet valamint a Víz és Csatornamű Vállalat alkalmatlanok voltak arra, hogy akár csak ipari jelleget is kölcsönözzenek a településnek.^[271]

1970-ben Gyönk hat társközséget kapott és 1991-ig közös közigazgatás alatt nagyközségként működött. Köztük három, Miszla, Szárazd, Udvari zsáktelepülés, ahonnan ma sem vezet tovább út, Diósberényt, Szakadátot, Varsádot a Tolnai Hegyhát kanyargós összekötő útjain lehetett elérni. Gyönk egy 10 kilométer átmérőjű körzet központi települése lett ugyan, de a fő közlekedési útvonalaktól való távolság, a nehezen megközelíthetőség, és a vasút,^[272] az infrastruktúra hiánya miatt elkerülte az ipartelepítés. Az elöregedő, illetve elvándorló lakosság nem kedvezett semmiféle fejlődésnek. Annak ellenére, hogy Gyönkön továbbra is működött az országos gyűjtőkörű ma már német-magyar kéttannyelvű gimnáziummal, leány- és fiúkollégiummal, továbbra sem tudott kitörni a falusiasodás ördögi köréből.

"Amíg Gyönk járási székhely volt, mindenünnen idejártak ügyeket intézni, és ha már itt voltak, vásároltak, fodrászhoz, orvoshoz mentek. Idejöttek iskolába, moziba, vagy ha valamit meg kellett javíttatni. Azóta csak hanyatlás van" - sommázta a falu egyik vezetője.

"Anno 10 nagy cég volt a faluban, azok megszűntek. Helyette a helyben maradónak nem volt más választásuk volt, mint a föld. A sváboknak ez nem is okozott problémát, megvették a TSZ-ben lerobbant gépeket, azzal kezdtek neki. Értetettek a földhöz, hisz abban nőttek fel. Jól csinálják" - meséli egy félig sváb férfi. Más vélemény szerint "Az emberek ma már nem tudnak megélni a földből. A határban kevés a föld, két gazda vásárolta fel, illetve béreli a termőföldet. De ezek se csak a földből élnek". A még kétségtelenül meglévő földművelés mellett helybeli munkalehetőséget nyújt még az óvoda, az általános iskola, a gimnázium. Ezekben az intézményekben kb. 50-60 fő talál munkát. Szerény mértékben kínál állást a Polgármesteri Hivatal, az egészségügyi ellátás, a gyógyszertár. A falu varrodájában közel 50 fő dolgozik. Munkát lehet még találni az egykori Sulkowski kastélyban működő Szociális Otthonban, ahol Tolna megye legnagyobb ilyen jellegű intézményét helyezték el. A gyönkiek ma már nem élnek a földből. A határban kevés van belőle, két gazda felvásárolta, illetve béreli a termőföldet. De ezek a gazdák sem csak a földből élnek. A vállalkozások családi jellegűek, nemigen foglalkoztatnak családon kívüli munkaerőt.^[273] A rossz közlekedési viszonyok és a nagy távolság miatt kevés ingázó. Aki mégis ezt választja, saját gépkocsijával utazik. A településen nagyon sok a nyugdíjas, akik már csak saját kiskertjüket művelik.

"Folyamatos a ki- és betelepülés. Úgy 1986 körülig én itt mindenkit ismertem. Ma van olyan név, amit sose hallottam. Gyönkről elmennek a gyönkiek, helyükbe jönnek a még szegényebb falvakból" - meséli egy gyönki őslakos. "Munkaerőhiány, elöregedés, elköltöznek az emberek Tamásiba, ami 35 kilométerre van innen. Van, aki még távolabb megy, Szekszárdra, Dombóvárra, na meg Budapestre. Mindenáron én sem maradnék Gyönkön, de van állásom, remélem lesz is, mert én nem szívesen mennék el" - állítja egy fiatalember, akinek minden felmenője gyönki sváb. "A diplomás gyönkiek elvándorolnak. Sok itteni gyerekből lett német tanár, de nem tanítanak a faluban, inkább elvándorolnak. Az én unokám is inkább elment S.-re tanítani" - meséli egy idős sváb asszony. -" Lassan már egy darab sváb sem fog itt maradni."

"Öt éve 2330 fő volt a falu lakossága, ma 2205, csökkenő a létszám. Alig születik gyerek" - tudom meg a Polgármesteri Hivatalban. A népszámlálási adatok igazolják a folyamatos lakosságcsökkenést. 1980-ban 2380 főt, 1990-ben 2008 lelket számlált a falu. A rendszerváltás után a beköltözések hatására emelkedett a létszám, de a 2001-es népszámlálás ismét csökkenést regisztrált.

A falu fejlődését, polgárosodását még ma is ugyanazok a meglévő gondok hátráltatják, mint a hatvanas-hetvenes években. Máig sincs országos jelentőségű főút a közelében és annak ellenére, hogy napjainkra a falu "összközművessé vált, a vezetékes víz, és villany mellet van telefon, a gázvezeték és a kábel TV az egész faluban kiépült", nagyobb méretű ipari beruházásra nem került sor. Az eddigi fejlesztések azt a célt szolgálták, hogy Gyönk elérhesse a városi szintet. Gyönk lehet a legkisebb város az országban, mint ahogy jelenleg a legkisebb település, ahol gimnázium működik.

Bácskai V. 1989. A vállalkozók előfutárai. Budapest: Magvető.

Bibó I. 1986. Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem. In Uő. Válogatott tanulmányok. Budapest: Magvető. 569-620.

Gerő A. 1993. A magyar polgárosodás. Budapest: Atlantisz.

Vörös K. 1977. A parasztság változás a XIX. században. Problémák és kérdőjelek. Ethnographia 1: 1-13.

Saját csoportunkat (ingroup), legyen az társadalmi kis-, vagy nagycsoport (pl. közösség, etnikai, vallási csoport vagy állam, társadalom, nemzet), mindig megkülönböztetjük a környezetünkben lévő más csoportoktól, az külső csoporttól (ingroup). "Mi" és "ők" megkülönböztetése az ember identitásának kialakulásához alapvető szükséglet, ugyanakkor egyfajta világrendező elv, a másikról, a körülöttünk lévő világról szóló tudás kategóriák mentén való elrendezése. a tudás szerkezetének konstituálódása. Az ember kulturális tevékenysége során nevekkel és kategóriákkal definiálja a társadalom és a kultúra területeit, és a kategóriákhoz szabályokat rendel hozzájuk.

Csepeli szerint "az embereket csoportokra tördelő társadalmi kategorizációs működés által létrehozott megismerési térkép nem nélkülözi ugyan a tényítéletekre jellemző empirikusan megalapozott igazságot, de értékítéletekkel, oktulajdonításokkal és szubjektív valószínűségi ítéletekkel megterhelve szükségszerűen torz képek kialakulását eredményezheti (1991: 203). A sztereotípia kifejezést Walter Lippman használata először 1922-ben Public Opinion c. művében^[274]; a fejünkben lévő leegyszerűsített, egyoldalú és sematikus képekként határozta meg, amelyek néhány jellegzetesnek tartott tulajdonság tekintetében egy-egy csoportot egységes, hasonló alakzatnak tüntetnek föl.

A sztereotípiák általános érvényűnek tartott, túlzáson alapuló, az ember sajátos észlelési képessége nyomán többféleképpen létrejövő leegyszerűsített képek. Létrejöttük alapja lehet a másoktól hallott, valóságalap nélküli információ, amikor elszigetelt esetekből vonunk le messzemenő következtetéseket, de előfordulhat, hogy létező, kis különbségeket nagyítunk fel (Csepeli 1997). Mindenesetre "segítségükkel az adott kultúra értékelő és tipizáció előfeltevéseinek megfelelő rendet vagyunk képesek vetíteni környezetünkre" (Csepeli 1991: 203).

Allport a következőképpen fogalmazza meg a sztereotípia fogalmát: "...a sztereotípia kategóriával társult túlzáson alapuló nézet. Feladata a kategóriával kapcsolatos viselkedés igazolása, (racionalizálása)" (1977: 28, kiemelés eredetiben B.Gy.). Ugyanakkor "a sztereotípiák sokszor a legegyszerűbb racionális ítéletekkel is szembekerülhetnek"- írja (1977: 284). Levonhatjuk tehát azt a következtetést, hogy a sztereotípiák az alkalmazás függvényében lehetnek pozitív és negatív természetűek.

Atkinson és munkatársai (1999) a sztereotípiákat az együttjárások felismerése felől közelítik meg. Azt állítják, hogy az emberek az együttjárások felismerésében pontatlanok és az így kialakított elméletek tévútra vezetnek. Amikor azt várják, hogy a kialakított sémák, vagy elméletek alapján két dolog együtt járjon, a korrelációjukat túlbecsülik, sőt illuzórikus, nem létező korrelációt is észlelnek. Amikor viszont nincs olyan elméletük, amelynek alapján együttjárást várhatnának el, alulbecsülik a korrelációt, vagy észre sem vesszik az adatokban erősen jelen lévő együttjárásokat. Ilyen együttjárások zsidók és a pénzvilág, a cigányok és a bűnözés összekapcsolása.

Stuart Hall a társadalmi különbözőséget veszi alapul a sztereotipizáció folyamatának vizsgálatakor. A különbözőségek révén ugyanis hierarchikus társadalomszerkezet jön létre. Az egyes társadalmi rétegek, különösen a középosztály feletti szintek őrködnek saját határaik sérthetetlensége felett, és a határ áthághatatlanságának fontos eszköze a sztereotípia. A sztereotípia "szimbolikus határokat rögzít, és kizárja azt, ami nem tartozik oda", vagyis "a sztereotipizálás redukálja, esszencializálja, naturalizálja és rögzíti a különbségeket" (Hall 1997: 258).

A sztereotípiák tehát általánosított mentális képek egy adott csoportról, illetve annak tagjairól, a tagok személyiségjegyeiről vagy testi megjelenéséről alkotott sémák. A sztereotípiát előállító vagy használó szerint az egész csoportra jellemző tulajdonságok, általánosító jellegű benyomások, elképzelések összessége; lényegét tekintve absztrakt kognitív reprezentáció. A séma általában túláltalánosított, így olyan feltételezésekhez vezet, mely szerint a csoport minden tagja egy sajátos jellemzővel bír, például, minden drogos akár ölne is, hogy hozzájusson az "anyaghoz", minden cigány lop, minden sváb spórolós, vagy minden zsidó üzletel, minden angol kimért, minden bajor szereti a sört, stb.

A sztereotípiák lassan, általában nagy gazdasági vagy politikai átalakulások hatására változnak meg. Addig hasznosak, amíg tartalmuk nem ellenséges, de ha tartalmukban ellenségessé válik, konfliktusforrást hordoznak. A sztereotípiák értékelő jellegűk miatt nehezen változnak. Az értékelés szép példája, amikor mesterségesen fokozzuk és eltúlozzuk a különbséget csoportjaink között, csoportunkon belül pedig elmossuk azokat.

A sztereotípia önmagában nem mindig és feltétlenül sértő. Ennek ellenére vannak olyan helyzetek, amikor használata fájdalmas és kellemetlen lehet annak, akire éppen irányul, még az olyan esetekben is, amikor ezek a megállapítások, jelzők semlegesnek vagy éppen pozitívnak mondhatók. Figyelembe kell venni, hogy a sztereotípiák használatánál azt a közeget, szituációt, amiben elhangzanak. Például nem feltétlenül negatív tartalmú az, hogy a zsidók csak értelmiségi foglalkozást űznek, a cigányoknak jó a ritmusérzékük, a svábok nagyon takarékosak, vagy a homoszexuális férfiak kifinomultak. Az ilyen általánosítások azonban bántóak mert nem egyénként, hanem csoporttagként, a csoport vélt vagy valós tulajdonságait vetítik ki az egyénre.

"A sztereotipizálás persze nem szükségképpen szándékosan rosszindulatú magatartás: gyakran nem más, mint világszemléletünk leegyszerűsítése, bizonyos mértékig mindannyian élünk vele. ... Ha a sztereotípia tapasztalaton alapul és nagyjából pontos, akkor a világban való könnyű eligazodásunkat, alkalmazkodásunkat szolgálja. Ha azonban elleplezi előttünk, hogy milyen egyéni különbségek vannak egy embercsoporton belül, akkor a sztereotípia inkább a rossz alkalmazkodáshoz járul hozzá, és potenciálisan nagy veszélyekkel járhat" - állítja Aronson (1987: 185). A tudomány ma már kevésbé értékeli negatívan ezt a fogalmat, s elsősorban azt vizsgálja: miért, mikor és hogyan sztereotipizálnak az emberek, s lehet-e valóságalapjuk ezeknek.

Hunyadi (2004) szerint a sztereotípiák segítségével az egyéni sajátosságokra tekintet nélkül beskatulyázzuk az embereket, de ez a folyamat a társas kapcsolatokban elkerülhetetlen. Ha a sztereotípia tapasztalaton alapul és nagyjából pontos, akkor a világban való könnyű eligazodásunkat szolgálja. Arra a megállapításra jut, hogy a sztereotípia a pillanatnyilag hozzáférhető, felszíni információkon túl egy típusról alkot összképet, amelybe aztán az adott személyt besoroljuk. "Az adott személy sztereotip képe tartós kapcsolat, ébredő motiváció, felszabaduló figyelem esetén továbbépíthető, illetve átfordítható egyedivé - ilyen értelemben a sztereotipizálás nem egyirányú zsákutca."

A sztereotipizáció kategorizációs folyamat, s mint ilyen, a közösség tudásának elsajátítása és használata. Ebben az egyénekről, vagy egyének csoportjáról szóló kognitív reprezentációs folyamatban összekötjük a jellemző tulajdonságokat és érzelmeinket az adott csoporttal. Ezt a tudáskészletet hajlamosak vagyunk gondolkodás és reflektálás nélkül elfogadni, és használjuk is anélkül, hogy tudatában lennénk. Ha figyelmünk túlzottan a szélsőségekre, a látszólagos korrelációkra, vagy a társas szerepek által kiváltott érzelmekre irányul, akkor is óhatatlanul sztereotipizálásba kezdünk. A legáltalánosabbak a nemi, az etnikai, a vallási, a személyiséggel kapcsolatos sztereotípiák. A nők gyengék, a férfiak erősek, a cigányok lusták, a zsidók összetartóak, a szőke nők buták, stb. De nem mentes használatuktól a hatalom^[275] és a média sem, mivel a sztereotípiák a befolyásolás igen hatékony eszközei; a viccek pedig kifejezetten a sztereotípiákra építenek. Ezekben az esetekben kifejezetten tudatosan megtervezett használatról van szó.

A sztereotip sémák befolyásolják az észlelést, a gondolkodást, a következtetések levonását, de a viselkedést és társas interakciókat, és az ítéletalkotást is. A sztereotípiáik arra késztethetnek minket, hogy az adott módon, a sztereotípiák által bekategorizált emberekkel és embercsoportokkal oly módon viselkedjünk, ami megfelel elvárásainkat. A sztereotípiák önfenntartóak, és szívósan, szinte kitörölhetetlenül rögzülnek a közös tudásban. Mindegy, hogy a valóság rácáfol-e vagy sem, ragaszkodunk hozzájuk, s átörökítjük utódainknak. Fennmaradásukhoz ez döntően hozzájárul.

Hunyady György (2004) szerint a sztereotípiáknak négy funkciója van. Az első a személyek megismerésének folyamatához, a második az önmegkülönböztetés erős motívumához kapcsolódik. "Az az igény, hogy következetes önmeghatározásunk legyen, arra vezet, hogy önmagunkra alkalmazzuk saját csoportunk vélt vagy elvárt jellemzőit. Ezzel kölcsönviszonyban tölti be a sztereotípia a harmadik funkcióját, a saját csoport jellemzését. A negyedik feladata, hogy segítse a társadalomban való eligazodást."

Egy más dimenzióból közelítve a sztereotípiáknak egyéni és társas funkciói vannak. Az egyéni funkciók a kognitív funkciók, amelyek megkönnyítik a környezet észlelését, és az értékfunkciók, amelyek rámutatnak saját értékeinkre, meghatározzák, mi az, amit becsülnünk kell, s mi az, amit értéktelennek ítélhetünk. Társas funkciói a társadalmi okság, amely során komplex társadalmi jelenségekre kaphatunk magyarázatot, ilyen pl. a bűnbakképzés. A társadalmi igazolás során igazolják számunkra a társadalmi igazságtalanságokat, a társadalmi differenciáció pedig a csoportok különbségének fenntartására szolgál.

Attól függően, hogy ki kit kategorizál be, megkülönböztetünk auto- és heteresztereotípiákat. Az autósztereotípiák az ingroupról szóló tulajdonságokat testesítik meg és mindig pozitívak. A heterosztereotípiákat az outgroup és tagjai kategorizálására és jellemzésére használják; tartalmuk a leggyakrabban negatív. Ennek oka a pozitív önértékelés, önkép fenntartása a csoport kohéziójának erősítése és a csoport fennmaradása érdekében.

Az előítélettel, az előítéletes gondolkodással lépten-nyomon találkozunk. Előítéleteket fogalmazunk meg másokkal szemben, ugyanakkor velünk szemben is megfogalmazódnak mások előítéletei. Mi is az előítélet? Olyan bizonyítatlan, helytelen és túláltalánosított negatív értelmű feltételezés, amelyekkel egy embert, vagy emberek csoportját jellemezzük; olyan véleményalkotás, és kifejezés, amely nem tapasztalatokra, hanem elfogultságokra alapoz. Aronson (1987) szerint ellenséges attitűd valamilyen társadalmi, vallási, nemzetiségi csoporttal szemben, amely téves vagy nem teljes információikból származó általánosításokon, vagyis sztereotípiákon alapul. A sztereotipizálás eredményeként az adott csoportba tartozó bármely egyénnek hasonló jellemvonásokat tulajdonítunk, függetlenül attól, hogy a valóságban mennyire különböznek e csoport tagjai egymástól.

Az előítéletek alapját tehát gyakran képezik a készen kapott sztereotípiák, valamint a megfigyelések ellenőrizetlen túláltalánosítása, majd az abban való szilárd és megingathatatlan hit. A hit miatt az előítélet nehezen ingatható meg. Ellenállóak minden meggyőződéssel szemben; az előítéletesen gondolkodó személyt meggyőzni szinte lehetetlen. Az előítéletek makacsul tartják magukat még akkor is, ha az adott helyzetben a felmerülő új tények cáfolják a véleményt. Az előítéletek leggyakrabban az etnikai színterén jelennek meg. Az etnikai előítéletekről Allport ezt írja:

Egy etnikai csoport akkor is ellenszenv célpontjává válhat, ha olyan tulajdonságokat szimbolizál, melyeket az előítéletes egyének nem fogadnak el saját csoportjukban (Wilska- Duszynska 1980).

Aronson szerint az előítélet negatív attribúciókat és sztereotípiákat hoz létre, amelyek aztán visszahatnak az előítéletre, és tovább erősítik azt (1987: 187). A sztereotípiákhoz hasonlóan, amelyek létrejöttében egyaránt szerepet kapnak az affektív és kognitív elemek, az előítéleteknek ugyancsak érzelmi és értelmi összetevőik vannak.

Gondolkodásunk akkor válik előítéletessé, ha azt gondoljuk, tudásunk maga a bizonyosság, ha azt gondoljuk, előítéleteink ésszerűeknek, és megalapozottak (Csepeli 1997). Ha vélt vagy valós ismereteket, tapasztalatokat szerzünk egy csoport tagjáról, azt a tulajdonságot a csoport összes többi, személyesen nem ismert tagjára is átruházzuk, vagy az egyént a csoportjáról kialakított képpel azonosítunk. Az előítélettel szorosan összekapcsolható a stigmatizáció fogalma. "A stigma olyan viszony, mely egy jellemvonás és egy sztereotípia között áll fenn" (Goffman 1981: 184). Az előítéletek a másság megismerésével, megértésével enyhíthetők. Ehhez azonban megfelelő szocializációs légkörre, kölcsönös alkalmazkodási szándékra van szükség. Mivel az előítéleteknek affektív oldala is van, szükségesek a pozitív személyes tapasztalatok, az olyan kapcsolatteremtésre lehetőséget adó találkozásokra, programokra, ahol a kölcsönösen nyitott és befogadó attitűdök lehetővé teszik, hogy a felek egyenlően érezhessék magukat, ahol lehetőség nyílik az őszinte megnyilvánulásra.

Az interetnikus kapcsolatok mozgatója a személy és csoportpercepció során létrejövő vélemények, érzések és értékítéletek motiválta sztereotipizáció és előítélet, amelynek biztonságot adó pillére az etnocentrizmus. Az etnocentrikusan szerkesztett konstitutív szabályok minden vonatkozásban áthatják a csoporton belüli és a csoportok közötti interakciókat, kommunikációs viszonyokat. Az etnocentrizmus annak a ténynek az elkerülhetetlen konzekvenciája, hogy az egyének azért értékelik saját csoportjukat és a másik csoportot, hogy meghatározhassák identitásukat. (Hagendoorn 1993). Tajfel (1981) szerint a sztereotípiák funkciója a saját csoport értékeinek megőrzése, a csoport helyzetének igazolása és a csoportközi megkülönböztetés. A csoportok közötti békés együttélés vagy a köztük feszülő konfliktusok befolyásolják egymás észlelését, a másikról kialakított véleményt, az ítéletalkotást, a sztereotipizációt, az attitűdöket, a csoporton belüli szolidaritást (Doise 1980) és a csoportok közötti lojalitást. A csoportok közti szemmel látható kulturális különbségek, jellemző külső jegyek és habitusok gazdag tárházát kínálják a sztereotípiák kialakulásának.

Az attribúciókat részben az előítéletek formálják, részben indoklási bázist, magyarázatot teremtenek a sztereotípiák számára. A sztereotípiák az általános pszichológiai karakterisztikumok attribúciói. A sztereotipizáció a társadalmi csoport eltérő észlelésével kezdődik, majd az értékeléssel folytatódik, ami a sztereotipizáció alapjául szolgál. A sztereotipizálás a csoportok társadalmi kategorizációja annak alapján, ahogy viselkednek, illetve ahogy észlelik őket (Allport 1977; Tajfel 1981). A sztereotípiáknak a használók számára funkcionális értékük van, amely a másik értékelésében teljesedik ki. A sztereotípiákat az egyén készen kapja, megtanulja, de a tudáskészlet vonatkoztatási sémáit alkotó tipizációk tartalma a tapasztalatok, a motivációik alapján átértékelődhet, és az új helyzetnek megfelelő értelmezést nyerhet.

A viselkedést csoportközi helyzetben nem csupán "a csoport-hovatartozás ténye" (Csepeli 1987: 147) befolyásolja, hanem az a szituáció is, amelyet a csoportközi helyzet konstituál. A másikról kialakított kép keletkezésének alapját az ismételten előforduló pozitív vagy negatív tapasztalatok alkotják. Minél "barátibb érzést" táplálnak az egyes csoportok egymás iránt, annál inkább vélik egymást magukhoz hasonlatosnak, s annál kedvezőbben ítélik meg a másikat. A csoportok közötti nyelvi, kulturális különbségek önmagukat nem válnak előítéletté. Szükséges ehhez egy gerjesztő hatású társadalmi, gazdasági vagy politikai közeg, amelyben csoportközi interakciók során az aktorok egy eleve etnocentrikusan szerkesztett konstitutív szabályrendszer alapján megítélik egymás tetteit, viselkedését, megnyilvánulásait, és ezek alapján kölcsönösen sajátságos "etnikai" karakterológiát alkotnak. A csoportközi megkülönböztetésben a másik csoportot leginkább negatív sztereotípiákkal jellemzik (Hagendoorn 1995). Az asszimiláció gyengíti a negatív sztereotípiákat. Az előítéletek, negatív sztereotípiák rögzülnek, rutinirozódnak, áthagyományozódnak, de tapasztalataim szerint a keresztkategorizáció következtében nem teljesen statikusak, hanem változnak is. "A saját csoportpreferencia a pozitív társadalmi identitás fenntartásához vezet" (Hagendoorn 1995: 203), s amikor a svábok magyarként határozzák meg magukat, magyar házastársat választanak, amikor tehát fennáll a keresztkategorizáció esete és a csoporttagságok átfedik egymást, akkor a magyarokkal szembeni negatív sztereotípiáik és attitűdjeik értelemszerűen veszítenek elítélő, kizáró jellegükből. A csoport sztereotipizációs attribútumai dinamikusak, és motivációs gyökerekből táplálkoznak, mindazonáltal az értékelések körülményeinek függvényében változnak.

Az etnikai csoport egyrészt kulturális, másrészt szervezeti tényező. Bármely vonatkozását is vesszük az adott rendszeren belül, etnikai csoport mindig interakciós csoportként jelenik meg és a másik csoporthoz vagy csoportokhoz való viszonyát mindig a tőlük való különbözés ténye, és a különbözés tényének feldolgozása fogja meghatározni. Természetesen az interetnikus viszonyok alakulását a szembenálló csoport viselkedése és attitűdjei is befolyásolják. Az interakció békés vagy ellenséges volta határozza meg az interetnikus kapcsolatok jellegét és szerepe van az asszimilációs ill. disszimilációs tendenciák érvényesülésében.

Az interetnikus kapcsolatok a csoportközi viszonyok és viselkedések mintájára szerveződnek. Ez azt jelenti, hogy "két vagy több személy minden viselkedését egymással szemben az határozza meg, hogy különböző társadalmi csoportok vagy kategóriák tagjai" (Tajfel 1978: 41). Az interetnikus kapcsolatok során nyert tapasztalatok és az ebből levont következtetések, a kognitív tartalom és az affektív befolyások visszahatnak, és hosszútávra meghatározhatják a csoportközi viszonyok jellegét.

Az interetnikus kapcsolatokat meghatározza az attitűd- és viselkedéselfogadási asszimiláció is, amely a többség-kisebbség viszonyában a befogadó érzelmi viszonyulását jelzi a kisebbséghez. A csoportok általában pozitív tulajdonságokkal jellemzik magukat. A másik megítélésében mindig felhasználják, és értékelésükbe beépítik a másikról korábban szerzett tapasztalataikat. Más csoportok tulajdonságainak megítélése attól is függ, hogy azok "pozitív vagy negatív referenciacsoportként jelennek meg számukra" (Lázár 1996: 17). A tapasztalatszerzést és az erre épülő véleményalkotást, az attribúciós mintákat a saját csoport és a másik csoport közötti interakciók gyakorisága és lefolyásuk mikéntje befolyásolja. Az attribúciós minták alkalmazása elsősorban aktualitásokhoz és nem sztereotípiákhoz kötődik (Lázár 1995). A 2. világháborút követően a svábok megítélése elsősorban aktualitásokhoz kötődött, de a sztereotípiák helyzethez igazítása is szerepet játszott a folyamatban.

Az interetnikus viszonyok megértéséhez ismernünk kell a csoportok belső életére ható szituatív módon érvényesülő olyan változók szerepét, mint az őket körülvevő politikai, történelmi, gazdasági és nyelvi valóság. A csoport belső kohézióján, "vitalitásán" vagyis a fennmaradásáért tett erőfeszítésein túl, ezen változók kombinációi valamint "olyan strukturális változók mint státus, demográfiai helyzet és a külső intézményi támogatás" határozzák meg a csoport túlélési esélyeit (Giles és mtsa 1977: 309). Ebből következik, hogy a túlélési stratégiák működtetése az interetnikus kapcsolatok dimenzióiban is leírhatók.

A csoport tagjai és a csoporton kívül állók, azaz az ingroup és az outgroup tagjai a másik percepciója alapján a társadalmi kategorizáció gyakorlatában saját értékeikhez viszonyítva konstruálják meg a másikat, alakítják ki a másikról alkotott képüket, ítéleteiket és előítéleteiket, s húzzák meg, jelölik ki csoportjaik határait, azaz definiálják a különbségeket, s teremtik meg egyúttal az etnikai csoport határain belül létrejövő identifikáció bázisát.^[276] A csoportok közötti értékdifferenciák és a kategorizáció kognitív mechanizmusa különösen fontos a "mi" és "ők" társadalmi megkülönböztetésében (Tajfel 1978). "Mi" és "ők" csoportjai egy összehasonlítási és szembeállítási folyamat eredményeként válnak szét.

Egy csoport sincs önmagában, tehát a társadalmi azonosságtudat, annak pozitív vagy negatív vonatkozásai csakis más csoportokhoz képest vagy azzal összehasonlítva kaphat jelentést. A csoportközi összehasonlítás fontos dimenziói a társadalmi azonosságtudat szempontjából a kulturális eredetű értékekkel kapcsolatosak. Ez a csoportközi összehasonlítás a csoportok közötti különbségek feltárására összpontosít, és az eltéréseket értékeli. Ahhoz, hogy a saját csoportban jól érezzük magunkat, és egyúttal pozitív azonosságtudattal is rendelkezzünk, a saját csoportunkról kialakított értékelő képet az értékhierarchia csúcsára kell helyeznünk, a másik csoportét pedig értelemszerűen alá kell becsülnünk. Az, hogy mi számít pozitív értéknek, lényegét tekintve nem más, mint a konformitás által irányított hit. Az értékeket a csoportok premisszáknak tekintik, alapkőnek, melyekből kiindulva más jelenségek értelmezhetővé válnak.

Az összehasonlítás saját jellegzetességek keresésére ösztönöz, ami alapján az ingroup meg tudja különböztetni magát az outgrouptól. Szociálpszichológiai tény, hogy a "mi" és "ők" ellentétpárja a társadalmilag megszerkesztett valóságot a kategorizálás segítségével egy "az ingroup irányába a csoporttal való azonosulás szolidaritásérzetét" keltő, az outgroup irányába pedig elzárkózást és "ellenségességet növesztve megfelelő feszültség-levezetést biztosító" (Csepeli 1990: 43) félre osztja. Az ingroup tehát az outgrouppal szemben teremti meg saját határait. A csoporthatárok a társadalmi kategóriák tudatosítása által jönnek létre. A határ kijelölése ugyanis nem jelent mást, mint bizonyos csoportra jellemzőnek tartott ismérvek kiválogatását a rendelkezésre álló társadalmi kategóriakészletből, valamint ezek tudatosítását és internalizálását.

A társadalom alapstruktúrájába beépült csoportközi feszültségek kiváltó oka a küzdelem a hatalomért, a források feletti rendelkezés jogáért, a jövedelemért, a presztízsért, a döntési és az irányítási pozíciókért. A csoportközi antagonizmus legtisztábban kisebbség és többség hierarchikus viszonyában érhető tetten. E reláció alaptípusa az etnikai csoport és az államalkotó nemzet viszonya. A kisebbséget a xenofóbia és az előítélet talaján a többség teremti meg. Allport (1977) szerint ellenségeink akkor lesznek, ha előbb megnevezzük őket. Az identitás fejlődésében először a többség azonosítása jön létre, s a kisebbség csak utána mondja magáról, én ez és ez vagyok. A svábok elnevezésekor pontosan ez történt.

A kompromisszumos jellegű kettős kötődés – nemzeti irányba való nyitottsága révén – a svábok és magyarok viszonyában csökkentette a csoportok között meglévő konfliktusokat. Dunabogdány sváb lakóira a többségi magyarokkal szemben a konfliktusok elkerülése és a kompromisszumok keresése, annak ellenére, hogy ezt a csoportot is megbüntették, erőszakosan asszimilálták, diszkriminálták és kirekesztették. A magyar nemzet születésének idején átélték a "magyar kulturális típus" dominanciáját. Pozitív etnikai jegyeiket lenézték, s míg a magyar többség még hosszútávon sem tette magáévá a sváb parasztok munkakultúráját, munkaszervezését, felhalmozó, előre tervező életmódját, addig a sváboktól asszimilációs kényszerpályákat kijelölve rövidtávon követelte meg a többség értékeinek átvételét. Sérelmi helyzetben a svábok megerősítették kisebbségi identitásukat, de sohasem következett be a csoportos önfeladás. Ez a kisebbség nagyon büszke és öntudatos. Bár az asszimilációnak nem tudtak ellenállni, csoportelhagyásra a legritkább esetben került sor. Úgy próbált alkalmazkodni, hogy közben igyekezett megőrizni etnikai szubsztanciáját. Ennek a folyamatnak az eredménye a kettős identitás.

A csoporttagság és az a tudás, amelyet az aktor saját csoportjáról birtokol meghatározza a csoport önképének értékelését. Ahogy a saját csoportról, az ingroupról és az outgroupról alkotott kép összehasonlításra kerül, abból következtetni lehet az interetnikus kapcsolatok minőségére. A svábok a magyarok megítélésében a több száz éves együttélés során negatív és pozitív tapasztalatokat egyaránt szereztek. Történelmi időszakonként változik, hogy mikor melyik előjelű sztereotípiacsoport meghatározó. Az értékelt tulajdonságok elsősorban arra vonatkoznak, hogy a többségi magyarság pozitívan vagy negatívan viszonyult kisebbségi csoportjukhoz. Ezen kívül fontos a munkához és a kikapcsolódáshoz való viszony.

Az etnocentrikusan szerkesztett konstitutív szabályok a közösség zártságának idején minden vonatkozásában áthatották a csoporton belüli és a csoportközi interakciókat és szigorú normakövetést követeltek. Meghatároztak, kivel hogyan lehet és kell viselkedni, kivel lehet szóba állni, kivel lehet házasodni, kivel játszhatnak és kivel nem gyermekeik. Az önmegtartó csoportnormák nehezen tűrték el az idegenek beszivárgását a faluba. A csoportnormák lazulásával, mobilizált közösség harmadik generációja azonban már nem tartja magát ehhez a merev szabályrendszerhez.

Az attribúciókat az előítéletek formálják és indoklási bázist, magyarázatot teremtenek a sztereotípiák számára. "A sztereotípiák történelmi tapasztalatok lenyomatai" (Csepeli 1987: 364). Dunabogdányban a svábok és magyarok közötti összehasonlítás és sztereotipizáció nemkülönben történelmi hagyományokon alapszik; a több száz éves együttélés során negatív és pozitív tapasztalatokat egyaránt szereztek. Történelmi időszakonként változik, hogy mikor melyik előjelű sztereotípiacsoport meghatározó. Az elővilág által kidolgozott, készen kapott előítéletek, negatív sztereotípiák a tanulás által rögzültek, rutinirozódtak, áthagyományozódtak, de tapasztalataim szerint nem statikusak. A keresztkategorizáció következtében és annak függvényében, hogy a másik csoport "pozitív vagy negatív referenciacsoportként jelenik-e meg számukra" (Lázár 1996:17), a tudáskészlet vonatkoztatási sémáit alkotó tipizációk tartalma az ismételten előforduló pozitív vagy negatív tapasztalatok és az ezek alapján generált motivációk alapján átértékelődhet és az új helyzetnek megfelelően új értelmezést nyerhet. A tapasztalatszerzést és az erre épülő véleményalkotást, az attribúciós mintákat a saját csoport és a másik csoport közötti interakciók gyakorisága és lefolyásuk mikéntje befolyásolja. Az attribúciós minták alkalmazása elsősorban aktualitásokhoz és nem sztereotípiákhoz kötődik (Lázár 1995), de az egyes csoportok egymás megítélésében mindig felhasználják és értékelésükbe mindig beépítik a másikról korábban szerzett tapasztalataikat. Az átértelmezésre hatással van az asszimiláció is. Mint látni fogjuk, a magyarok és svábok közti, a sztereotipizáció által kijelölt határok a tapasztalatok változásával, a csoporthatárok átalakulásával ide-oda tolódnak.

Az alábbiakban elmondottak elsősorban az első generáció ítéleteit tükrözik, de számos másodgenerációs is hasonló nézeteket vall. A harmadik generáció tudomásul veszi ezt a besorolási és értékelési rendet, de már nem minden vonatkozásban tartja helyesnek és nem is mindig követi azt.

Érzelmi viszonyulás tekintetében és figyelembe véve, hogy többségi vagy kisebbségi pozícióból ítélik meg a helyzetet, a svábok a magyarok különböző csoportjait különböztetik meg. A skála az elfogadástól a teljes elutasításig és a gyűlöletig terjed. Hierarchikus rendben az élen a többségi katolikus magyarok állnak, akiket a helyi, kisebbségben lévő református őslakosok követnek. A községben többségben lévén, a sváboktól nem volt idegen a "kisebbség" vallási megkülönböztetése. A református magyarok után a Szlovákiából lakosságcserével Dunabogdányba érkezett magyarok, a "telepesek", majd a Békésből betelepítettek, végezetül a Tótfaluból érkezett "cigányok" következnek, akik szintén 1945 után kerültek a faluba. A svábok gyűlölete a szlovákiai és a tótfalusi, cigányoknak nevezett magyarok felé irányul. Ez a két csoport a falun belül gyakorlatilag kirekesztettnek számít. A gyűlölet oka, hogy ezek a családok foglalták el a kitelepített és összeköltöztetett svábok házait és vették el vagyonukat. A helyi őslakosokból is volt 2-3 család, aki nem szégyellte, hogy sváb házat igényeljen. A svábok gyűlöletének ők a következő alanyai. A "telepes", "tótfalusi cigány" címkék és az ezekhez köthető sztereotípiák - haszonleső, gonosz, dölyfös, lusta, nem szeret dolgozni, a visszautasítandók kategóriájában sorolják azokat az egyéneket, akikre ezeket vonatkoztatják; nem elsősorban etnikai tartalmat jelölnek, hanem magukban hordják a svábok negatív értékítéletét.

Interetnikus kapcsolataikat a magyarokkal szemben eredendően a felekezeti alapú kettősség jellemzi. Megkülönböztetik a faluban kisebbségben élő református magyarokat, akiktől elkülönülnek, a falun kívüli katolikus magyaroktól, akik magyarságnak mint nemzetnek elképzelt képét jelenítik meg, és akikkel a katolikus vallás folytán közösséget lehet vállalni. Az őshonos református magyar lakossággal egyébként viszonylag békésen éltek, de szigorú normáik nem engedtek semmiféle keveredést, összeházasodást a két, vallásában is különböző etnikai csoport között. Katolikus magyarokkal sem preferálták a házasságkötést, annak ellenére, hogy a katolikus magyarokat jobban elfogadták. Még más faluba udvarolni is elutasítandó dolognak számított, s erős ráhatást gyakoroltak a fiatalokra, hogy a falubeli svábok közül válasszanak maguknak házastársat. A közösség komolyan küzdött homogenitása megtartásáért. A falubeli reformátusoktól való elkülönülés a mai napig leszűkíti a falun belül létesíthető kapcsolatok skáláját addig a falun kívüli katolikus magyarok egy nagyobb közösségen belüli azonosulás lehetőségét jelentik.

A svábok a vagyonukba beülő idegen, azonos felekezethez való tartozás számos érintkezési felületet nyújtott "a más nyelven beszélő emberekkel, ami ... elősegítette az interetnikus kapcsolatokat" (Niederhauser 1996: 19). Dunabogdányban a szlovákiai magyarokat tették meg minden baj forrásának. Saját bűnbak szerepüket áthárították a telepesekre. A "telepes" címkéhez kizárólag negatív tartalmak tapadnak és ez tudás napjainkig naprakészen tartott és működtetett tudás. A harmadik generáció tagjaiban azonban a kérdés objektív elítélésén túl ez a tudás nem vált ki heves érzelmi megnyilvánulásokat. A mindennapi élet kényszerű összezártsága, a közös munkahely, utazás, iskola, katolikus vallás sem segített a telepesek és a svábok kapcsolatainak javulásában. Nem érintkeztek egymással, és soha nem fogadták el őket. Állítólag még a református magyarok sem örültek a beáramlott katolikus felvidékieknek. A svábok nem jöttek le a hegyről, csak ha nagyon fontos dolguk akadt a községházán vagy a postán. Kerülték a kapcsolattartás mindennemű formáját a telepesekkel. Gyermekeiknek megtiltották, hogy telepes gyerekkel szóba álljanak. Egy interjúalanyom mesélte a következőket: "Egyszer egy sváb odavágta egy áttelepültnek, hogy 'Mit keresnek maguk itt, maguk itt csak telepesek.' Nem késett a válasz: 'Nana, nézzük, csak, ki itt a telepes? Maguk a telepesek, mert maguk jöttek külföldről, mi magyarok vagyunk, maguk meg nem. És a saját hazánkban nem lehetünk telepesek.' De ez a fogalom a mai napig él a faluban. Telepes és sváb."

A "telepesek oldaláról így nézett ki a dolog: "10 éves voltam, amikor idekerültünk. A svábok nem álltak szóba velünk. Csak az iskolában találkoztunk, egyébként nem jöttek le a hegyről. Ha bosszantani akartak bennünket, akkor svábul beszéltek, hogy ne értsük. Idővel aztán előfordult, hogy közeledtünk egymáshoz, leginkább a fiúk a lányokhoz, de a sváb lányok csak egymás között barátkoztak, együtt jártak vasárnap sétálni. A sváb gyerekek nem nagyon szerettek minket, mert nekik sokkal többet kellett otthon dolgozniuk a megmaradt földeken. Meg aztán mi mocskos telepesek voltunk, mert elüldöztek minket a saját szülőföldünkről" – emlékezett vissza egy második generációs felvidékről áttelepített asszony, akinek sváb férje volt. – "Nagyon igyekeztem alkalmazkodni, de nem fogadtak be, mindig idegen maradtam ebben a faluban, pedig a férjem sváb. Bántani nem bántottak, de nem is szerettek. Soha nem került le rólam a telepes jelző" – tette még hozzá. Sváb fiúk még csak-csak elvettek telepes lányt, természetesen engedély nélkül. Ezért csúfolták, kinézték, sőt kiátkozták őket. Sváb lányok azonban csak jóval később mentek hozzá telepes fiúkhoz.

A környékbeli Szentendrei-szigetbeli falvakból érkezett magyarokat is megkülönböztetik; lustáknak hazudósnak és rendetlennek tartják őket. "Nagyanyámtól tudom, hogy egyébként a magyarok és a svábok együtt utálták a tótfalusi cigányokat, mert azokat nem üldözte senki, csak úgy jöttek, hogy beüljenek a más vagyonába" – mesélte egy harmadik generációs válaszadó. A telepes az elnyomó, fenyegető erőt testesítette meg, akitől félni kell, a jöttment tótfalusi "cigányt" pedig le lehetett nézni. A svábok is megtalálták a maguk ellenségeit, előítéleteit.

A faluba cigányokat soha nem engedett a sváb többség betelepülni. A közösség minden újonnan érkezettet számon tart és kategorizál. A "nyaralók" könnyen besorolhatók a kívülállók kategóriájába, de az állandó betelepültek esetében viszonylag kis számuk miatt bizonytalanok és nem egységesek a kategorizálás alapjai, s hol az etnikai, (örmény, cigány, magyar), hol a vallási kategóriát használják.

Az etnikai csoportokkal fenntartott kapcsolatoknak indirekt státushatásuk van. Az általánosan elfogadott outgroup-kapcsolatok növelik a saját csoport tagjainak presztízsét, míg a visszautasított csoportokkal fenntartott kapcsolatok csökkentik (Hagendoorn 1995). A csoport merev álláspontja a befogadás tekintetében idővel enyhült és a faluközösség ma már befogadóbb, mivel az etnikai folytonosság megőrzésének érdekében engedményekre kényszerül. Miközben a nem sváb házastársak származásuk miatt soha nem lehetnek a sváb etnikai csoport tagjai, a vegyes házasságból származó gyermekeket természetszerűleg svábnak tartják. A beházasodottak között vannak, akik igyekszenek hasonulni, de van, aki nem akar sváb lenni. A zártság emlékeként számon tartják a beköltözött származását, hogy ki honnan jött, milyen a vallása, és figyelik, hogyan viselkedik. Ha egy "idegen", akár beházasodott, akár beköltözött állandó lakos, és be akar illeszkedni, akkor igencsak is törekednie kell az elfogadásra, mert a kívülről érkező magyarokat nem sorolják a közösséghez még akkor sem, ha vallásuk katolikus. Az elfogadás érdekében bizonyos követelményeknek kell megfelelni, pl. jó, ha gyermekét a falu óvodájába vagy iskolájába íratja, vagy részt vesz a falu zenei életében, játszik valamelyik zenekarban, templomba járnak.

A dunabogdányi svábok önképé a populációnak tulajdonított örökletes alkati, biológiai, testi vonások, illetve a lelki élet vonásaira, jó vagy rossz tulajdonságaira utal és tipikusan sztereotipizációs termék. Alapját a svábok pozitív autosztereotípiái, "más lelki beállítottságuk", a svábnak tartott, de a német nemzetkarakterológia hétköznapi tudás szintjén is megjelenő olyan értékei jelentették, mint a szorgalom, a munka szeretete, törekvés, tisztaság, takarékosság, vallásosság, családi összetartás. Az önkép, ill. a különböző más csoportok vizsgálatára a svábok által leggyakrabban használt auto- és heterosztereotípiákhoz kellett a magyar, a sváb és a német jelzőket illeszteni. A kettős jelzős szerkezeteket a sávok maguk kreálták.

A jelzők az említések százalékában 4 kategória között oszlanak meg: magyar 32 %, sváb 26 %, sváb- magyar 27 % és sváb-német 15 %. Német jelzőt önállóan nem használtak.

A jelzők használata szavanként az egyes generációkban (említések százalékban)

A magyarok és a svábok attitűdbeli különbségeire utaló karakterisztikumok közül a sváb jelző a saját közösségről kialakított értékeléseket, az önképet, a magyar jelző a többség percepcióját, az együttélésből következően a közvetlenül tapasztalt hasonlósági élményt sűríti magába. Míg egy korábbi vizsgálat során, alkatilag vagy külső fizikai megjelenésre a svábok nem tartották magukat elütőnek a magyaroktól, pszichológiai vonatkozásban megjelenik a tradicionális sztereotípiák mentén megfigyelhető elkülönülés. Az értékelt tulajdonságok az életvitelre vonatkoznak, ezen belül is kiemelkedően fontos a munkához és a kikapcsolódáshoz való viszony. A különbségtevő kategorizálás alapmotívuma, hogy a pozitívnak értékelt tulajdonságokat önmagukra nézve inkább jellemzőnek tartották. Emellett megfigyelhető az a szándék is, hogy az elkülönülés ne legyen túlságosan hangsúlyos; a sváb és a magyar jelzők együttes használatával – amellyel itt a svábokra és a magyarokra egyaránt jellemzőnek vélt tulajdonságokat jelölték – a különbségek kiegyensúlyozásának szándéka, illetve a hasonlatosságra való törekvés jelentkezik.

Mi ennek az oka? A csoportok közti különbségészleléskor ugyanis az in- és az outgroup tagjainak értékelésében a különbségek túlzó mértékben felnagyítódnak. Az ugyancsak korábban vizsgált demográfiai értékelésekhez képest itt a sváb-magyar kettős jelző használata a harmadik generáció említéseit tekintve gyakorlatilag megháromszorozódott, és a sváb-magyar jelző használatával ezek a tulajdonságok kiléptek az eredetileg az egyértelműen és kizárólag svábnak tartott tulajdonságok köréből, ami azt bizonyítja, hogy a sztereotípia tartalma nemcsak az áthagyományozódott tradicionális kollektív tudásból, hanem a mindennapi egyéni élményekből is táplálkozik. A csoportjellemző sztereotípia a csoport összetartozásának kifejező eszköze, amely az énre vetítésével a csoporthoz tartozás jelölésére szolgál. E sémaszerű kognitív képződmény, amellyel nemcsak az ingroup, hanem az outgroup is kategorizálható, nem független a külsődlegesen hozzá kötődő affektív-értékelő viszonyulástól (Hunyady 1996). A kettős jelző használata ebben az értelemben azt is jelenti, hogy "az egyes kognitív területeken külön-külön megszerzett tapasztalatok között" az etnikai alanyok felfedezik "a tulajdonságok párhuzamos megjelenését" (Hunyady 1996: 291); következésképp a kategorizációs szempontok közti funkcionális hierarchia felborul, működésbe lépnek az átértékelési szerkezetek. A többségi nemzet sajátosságainak számon tartott tipizációk a vezető szerepet játszó, államalkotó többségi etnikum jellemzői. Ezeket átvéve vagy ezekkel azonosulva az értékelő különbségtétel elhalványul, és a korábban csak az ingroupra érvényesnek tartott tulajdonságokat az outgroup tagjaira is kiterjesztik, illetve e tulajdonságok mentén az ingroupot összevonják az outgrouppal. Az exkluzív értékek egyre inkluzívabbá válása horizonttágulást jelent, a kategorizálást kétszeres ingrouppá változtatja, és ezzel hozzájárul az asszimilálódók önképének megerősítéséhez is.

Egy első generációs férfi szóbeli kiegészítésében a következőképpen indokolta a kettős jelzők használatát: "Van amiben mások vagyunk, szorgalmasabbak, ebben a németekhez hasonlítunk jobban, de másban meg a magyarokhoz hasonultunk. Mi is szeretünk például mulatni. Van amiben nem lehet különbséget tenni. Ők is értelmesek, meg mink is, becsületesek is, és némelyik van olyan szorgalmas, mint egy sváb".

A pszichológiai értékeléssel kapcsolatos állásfoglalások a generációk között kiegyensúlyozott képet mutatnak. Lényegi eltérés csak a harmadik generáció sváb (15 %) és sváb-magyar (38 %) említéseinek arányánál tapasztalható. A sváb jelző az első generációtól a harmadik felé csökkenő, a sváb-magyar jelző azonban növekvő tendenciát mutat és nem csak a sváb jelző használatát, de a magyarét is felülmúlja. Az első generáció legtöbbször a sváb jelzőt használta (34 %), a második generációban a magyar jelzőt említették a legnagyobb arányban (31 %), míg a harmadik generáció a sváb-magyar kettős jelzőt preferálta (38 %). Generációs bontásban a sváb említések aránya az első generációban meghaladja az összes említésen belüli arányt (34 % vs. 26 %). A második generáció sváb említéseinek aránya gyakorlatilag megegyezik az összemlítéseken belüli aránnyal (27 % vs. 26 %). A harmadik generációban a sváb említések aránya alatta marad az összemlítéseken belüli aránynak (15 % vs. 26 %), ugyanakkor nem a magyar, hanem a sváb-magyar említés áll az első helyen (38 %). A magyar említések aránya e generáción belül a legmagasabb (32 %) és több harmadik generációs válaszadó szerint a svábok egyre inkább olyanokká válnak, mint a magyarok.

A magyar jelzőt önállóan döntően a negatív tulajdonságnak vehető kicsapongó élethez (87 %) és a szórakozáshoz (45 %) rendelték. A kicsapongó életet illetően tulajdonképpen mind a három generáció egyetértett abban, hogy ez a tulajdonság a svábokra nem jellemző. Azt azonban elismerik, hogy mulatni, szórakozni nem csak a magyarok, de a svábok is szeretnek. A szórakozás 29 százalékos sváb-magyar kapcsolása a svábság szigorú önkizsákmányolásának gyengülését is jelzi. Ez a tendencia a harmadik generációban a legerősebb. A megkérdezettek között voltak válaszmegtagadók, akik szerint a sváboknak semmiféle külön jellemvonásaik nincsenek. ""Ilyen nincs, van ilyen sváb meg olyan sváb, van lusta, rosszindulatú sváb is, magyar is" – állították.

A hagyományos pozitív autosztereotípiák a magyar említésekhez képest magas sváb említései etnikai irányban jelölik ki a kötődések irányát. Az ősöktől tanult munkakultúra, a munkához való viszony évszázados viselkedésmintái, a hit alapját is képező erős pozitív önértékelés, önkép tudata az etnocentrikusan szerkesztett világkép eredményeként egyfajta etnikai ideologikum szintjére emelkedve a túlélési stratégia fontos elemeivé vált, amely a csoport fennmaradását és egységtudatának megőrzését segíti elő. Ugyanakkor, amikor a svábok magyarként határozzák meg magukat, magyar házastársat választanak, amikor tehát fennáll a keresztkategorizáció esete, és a csoporttagságok átfedik egymást, akkor a magyarokkal szembeni negatív sztereotípiáik és attitűdjeik értelemszerűen veszítenek elítélő, kizáró jellegükből.

A vallás a nem falubeli svábok között is határt húz és ez a tény a más vallású svábokat is az "ők" kategóriájába sorolja. A ma 60-80 évesek első generációjában is előfordult, hogy kívülről hoztak házastársat. A normakövetés előírta, hogy menyasszony vagy vőlegény csak katolikus lehet. Ha valaki nem talált magához illő sváb katolikus házastársat, akkor a család inkább elfogadta a katolikus magyar, mint a református sváb házastársat.

Bár a Magyarországi Németek Demokratikus Szövetsége megpróbálta egységes etnikumba tömöríteni a svábokat, nem alakítottak ki bensőséges kapcsolatokat más magyarországi sváb csoportokkal, akikkel magyar nyelven érintkeznek. Ennek okai a térbeli távolság és az evangélikus felekezethez tartozás és más dialektus használata mellett az asszimiláltság fokában, a gazdagság mértékében is kereshetők. Az évtized vége felé ez a sváb-sváb viszony is átalakulóban van. Egyre több alkalom és lehetőség nyílik az etnikai reprezentációra, amely lassan elveszti svábságát és németté válik. A közös németség tudatában és az iskolában tanult német nyelv közvetítésével képzelik el etnikai csoportjaik homogenizálását. "Soha nem beszéltünk velük másként, mint magyarul. Ők nem beszélték a mi nyelvünket, mi az övéket. Van, akiket én megértek, de biztosabb, hogy magyarul beszélünk" – mondta ugyanakkor egy 6 elemit végzett első generációs férfi. A harmadik generációból állította egy egyetemet végzett lány: "Igen nevetséges lenne, ha most németül kezdenénk egymással gagyogni, mikor alig tudjuk kifejezni magunkat." A svábsággal kapcsolatosan saját autosztereotípiáikat használják. "Azok is ugyanolyan szorgalmasak, mint mi." "Ők is ugyanúgy kizsákmányolják magukat." "A sváb mindig csak dolgozik, dolgozik, akár hol is legyen."

Németország megítélése csak közvetett, a médiából, és mások beszámolóiból szerzett tapasztalatokra épül és csak kis részben, és alkalmilag szereztek saját benyomásokat. A magyarországi sváboknak a németországi németekről vannak közvetlen tapasztalataik, de ezek a differenciált ítéletalkotáshoz szükséges, a magyarokról az együttélés során szerzett tapasztalatok mennyiségével és változatosságával nem érnek fel. Ebből következően rendelkezésükre álló ismereteik nem lépnek túl a "mi is németek vagyunk" újjáélesztett történelmi hagyományának pozitív tipizációs általánosságain. Az interakciók a magyarokhoz viszonyított ritkasága elsősorban a pozitív véleményalkotásnak kedvezett. A távolság és a kapcsolattartás ritkasága mellett dialektusuknak is döntő szerepe volt abban, hogy a tárgyi és a szellemi javak átvételét nem a távoli Németország mintái határozták meg. Életvezetési mintáikban azonban egyre jobban szeretnének a németekhez hasonlítani. A kapcsolattartást Németországgal korábban rokoni szálak mentén és lokálisan, a testvérvárosok szintjén szövődött. Ez a pozitív heterosztereotípiák kialakulására adott lehetőséget.

Megfigyelhető a német jelző a svábbal szinonimaként való használata azzal az indoklással, hogy az így jelzősített tulajdonságok a magyarországi svábokra és a németországi németekre egyaránt jellemzőek. A kétfajta jelzős összetétel említési arányai szerint azonban a svábok inkább a környezetükben élő magyarokkal hasonlítják össze magukat, mint a távoli németekkel. A németekhez való hasonlatosság tudata a magyarokhoz képest jelenik meg; a tulajdonságok azonosságának megítélése inkább a németekről szóló sztereotípiák közismertségéből adódik és a sztereotípiákban kifejeződő tradíció terméke, mint a folyamatos és közvetlen tapasztalásból származó tudás, vagy Németországhoz köthető azonosságtudat megnyilvánulása. Ezt a hasonlóságot a származási országról általánosan kialakult és Magyarországon megismert kép motiválja, és e sztereotip tudás naprakészen tartása verifikálja. Azok a megkérdezettek, akik a svábság pozitív autosztereotípiáira és a közös származási országra hivatkozva a németekhez is kapcsolják magukat, a németséggel való hasonlatosság ellenére különbséget is vonnak. Ilyenkor a németek negatív sztereotípiái kerülnek elő, amivel nem azonosulnak. "Mi már annyira asszimilálódtunk, hogy valamennyire már magyarok is vagyunk" – állították a második generációból. Az első generáció szerint a kinti németek "erőszakosak, hangosak, pöffeszkedők és azt hiszik, mindent ők tudnak a legjobban." "Háááááááát! Ami azt illeti, először úgy jöttek haza a rokonok, hogy nagyon lenéztek bennünket. Volt bennünk valami felsőbbrendűségi tudat és tudtunkra adták, hogy csórók vagyunk. Az unokatestvéreim már igazi németek" – állapította meg egy válaszadó a harmadik generációból.

A svábok pozitív sztereotípiákon keresztül azonosítják magukat a németekkel, miközben el is határolják magukat tőlük. Az elhatárolódás alapja a nyelv, az állampolgárság, a hazaszeretet és a németek rossz tulajdonságai, amelyeket elsősorban az első generáció, és a hazatelepültek közvetítenek. Közvetlen napi tapasztalatként azonban az is megjelent, hogy "Nincsenek illúzióim. A németek saját gazdasági érdekeltségük és nem a svábok miatt jönnek ide beruházni; érdeklődésük elsősorban nem a svábok felé irányul". A németek németek, mi meg magyarországi németek vagyunk. Ők hidegek, nem olyan barátságosak, egyáltalán nem befogadók. Még mifelénk se." A svábok nemzeti tudatosság tekintetében magyarok. A kettős kötődés, a mindennapi tudás közös tere, az életszínvonal, a félkészültség, a szaktudás változóit figyelembe véve a svábok közelebb állnak a magyarokhoz, mint németekhez.

"Az etnikai hierarchia flexibilis kognitív séma, amelyen belül az etnikai különbségek a kontextustól és az outgroup definiálásától függenek" (Hagendoorn 1995: 209). Szirmay Antal 1804-ben megjelent Hungaria in Parabolis c. műve arra utal, hogy a közfelfogásban a németeket a többi Magyarországon élő, szinte kizárólag negatív sztereotípiákkal illetett idegen ajkú nemzetiségtől eltérően pozitívan ítélték meg és befogadásukra a magyarok nyitottak voltak:

"Nem erőszakkal jöttek ők közénk, hanem mi, magyarok hívtuk őket, és megosztottuk velük testvérként földjeinket, szőleinket, kenyerünket. Nekik adtuk lányainkat, ők meg nekünk az övéiket, és vérünk a vérükkel keveredett. Ők tehát a szomszédaink, honfitársaink, asztaltársaink" (idézi Katona 1996: 63).

A háború utáni magyar-sváb ellenséges viszonyt ma már feledve a magyar közgondolkodásban a többségi magyarság és a magyarországi kisebbségek viszonylatában a svábok a legelfogadottabbak. A csoporthierarchiában kétségtelenül ez a kisebbség vezet. A többségi magyarsággal való kapcsolattartás mindennapi dimenzióit átmetszik az érdekazonosságok, gazdasági, infrastrukturális, biztonságpolitikai, katonai, egészségügyi, stb. problémák. A svábok minden olyan kérdésben magyarok, amelyek létbiztonságukat, gazdasági, politikai és társadalmi helyzetüket illeti. Ezt láthattuk a gazdasági, politikai és társadalmi tematizáció esetében. A sztereotipizáció és az etnikai hierarchia között kapcsolat mutatható ki, amely a másik csoport létszámától, tagjai munkamegosztásban elfoglalt helyétől, a kulturális különbözőségek mértékétől, és a befogadó társadalomhoz való adaptálódás érzékelésétől függ. A svábok szerint valamennyi magyarországi kisebbségi etnikumot figyelembe véve az etnikai hierarchiában az első helyen állnak, ami azt jelenti, hogy nekik a legjobb a kapcsolatuk a többségi magyarsággal. Ennek okát részben asszimiláltságukban, részben egyenlő fejlettségükben, hasonló gondolkodásukban vagy abban látják, hogy "mi [értsd svábok és magyarok] hasonlítunk leginkább egymáshoz". Outgroup kapcsolataikat tekintve minden generáció megegyezett abban, hogy azok a többségi magyarsággal a legjobbak; azon a véleményen vannak, hogy a magyarok egyénenként és csoportként egyaránt befogadták őket, és pozitívan viszonyulnak hozzájuk. A befogadó magyar környezet oldaláról szemlélve a svábok puritánsága mint a "svábok örömtelen harácsolása", "életük belső elsivárosodása" jelent meg (Andrásfalvy 1973, 1988). Szorgalmukra, takarékosságukra vonatkozó tipizációk a mai napik fennállnak, de negatív tartalmukat elvesztették. A németek kedvező tulajdonságokkal és a legmagasabb a presztízzsel rendelkező pozitív vonatkoztatási csoportként jelennek meg, akiket a magyarok munkatársként, szomszédként és barátként is szívesen fogadnak el (Lendvay és Szabó 1994).

A tematizációk elemezésénél tapasztaltuk, hogy a magyarsághoz való viszony megítélése annak a függvényében jelentkezik, hogy mely csoport képezi a viszonyítás tárgyát. A többség-kisebbség dimenziójában magukat mint a sváb kisebbség tagjait tételezik és a magyarsághoz való viszonyukat kisebbségi szempontból ítélik meg. Ebben az összehasonlításban a sváb etnikai kisebbség mint ingroup és a többségi magyarság mint outgroup még érzékelhető különbözőségei kerülnek terítékre. Ha a magyar állam és más államok összehasonlításáról van-e szó, akkor magukat magyarként fogják fel, és a kétszeres ingroup tagság esetében nem kevésbé működnek a sztereotipizáció, attribúció mechanizmusai, mint bármilyen többségi etnikumú magyar állampolgárnál.

A svábok negatív sztereotípiái – mint az a pszichológiai tematizációnál kiderült – a magyarokkal szemben sokkal enyhébbek mint más kisebbségekkel szemben. Megítélésük "az olyanok, mint mások" általánosító és tényleges véleményt ki nem fejező megállapításai csak akkor váltak értékelhetővé, amikor a kérdés úgy szólt, hogy "miben különböznek a sváboktól?" Itt az első és a második generáció válaszadói – részben saját tapasztalataik alapján különbséget tettek a jelen és a múlt között. A korábbi időszakokra sokkal inkább negatív sztereotípiákat soroltak fel ("jobban szerettek mulatni, kocsmázni, mint dolgozni," "eldorbézolták, amilyük van"). A svábokat nem jellemzi az a "reménytelenség, mint a magyarokat, nem borúlátók, nem pesszimisták, s nem a kudarc motiválja őket, hanem a siker". Ebben a vonatkozásban egy sváb sohasem lehet magyar – állították, de a jelen felé haladva nőtt a magyarság pozitív megítélések száma. Úgy gondolták, hogy míg korábban a magyarok nem voltak olyan szorgalmasak, beosztóak és takarékosak, mint a svábok, a rendszerváltás óta "ők is jobban megfogják a munka végét", mert "rájöttek, ha dolgoznak, jobban boldogulnak", "törekvőbbek lettek". Az Andrásfalvy (1973) által felsorolt szélsőséges vélemények ma már nem jellemzőek. Negatívumként említették, hogy a magyarok nem mindig elég megfontoltak és racionálisak, gyorsan és néha felületesen döntenek. Ugyanakkor a svábok úgy vélik, hogy a magyarok elismerik őket, és a többségi környezet értékelése (szorgalmasak, takarékosan élnek, tiszták, rendesek, stb.) és saját autosztereotípiáik lefedik egymást. A svábok úgy érzékelik, hogy "a magyarok jól kijönnek velük". Ez egyrészt megerősíti önbizalmukat, másrészt összekötő kapcsot jelent a magyarokkal. A svábok a magyarok szemében kedvező tulajdonságokkal rendelkező pozitív csoportként jelennek meg, és sokkal inkább tekintik őket a magyarok magyarnak, mint saját kisebbségük képviselőinek (Szabó-Lázár 1997). Hunyady kutatásai szerint a magyar megkérdezettek úgy érzékelik, hogy a magyarországi németek leginkább a magyarsághoz hasonlítanak, "minden ponton – kulturális hagyományaikat nézve is – közelebb állnak, mint a németekhez vagy osztrákokhoz" (1996: 156).

Az etnikai hierarchiában azonban az évtized végén egyre nagyobb szerepet kapnak a németek. Ennek megnyilvánulásai – a sváb név megtagadása és helyette a német népnév használata, a német mint anyanyelv feltüntetése a tényleges sváb anyanyelv helyett – napjainkban egyre szembeötlőbbek.

Allport, Gordon W. 1977. Az előítélet. Budapest: Gondolat.

Csepeli György 1987. Csoporttudat – nemzettudat. Budapest: Magvető.

Hunyady György 2004. A nemzetek jelleme és a nemzeti sztereotípiák. Előadás a Mindentudás Egyetemén. 2004. márc. 22.-én, http://origo.hu/mindentudasegyeteme/hunyady/20040322hunyady.html

Lázár Guy 1996. A felnőtt lakosság nemzeti identitása a kisebbségekhez való viszony tükrében. In Többség – kisebbség. Tanulmányok a nemzeti tudat témaköréből. Budapest: Osiris - MTA ELTE Kommunikációelméleti Kutatócsoport. 9-115.

Spradley, James 1987. Foundations of Cultural Knowledge. In Uő (szerk.) Culture and Cognition. Rules, Maps and Plans. Prospect Heights, IL: Waveland Press. 3-38.

Tajfel, Henry 1978. The Psychological Structure of Intergroup Relations. In Uő. (szerk.) Differentiation between Social Groups. London: Academic Press. 27-98.

Wilska - Duszynska Barbara 1980. Gondolatok az etnikai sztereotípiák természetéről In Csepeli Gy. (szerk.): Előítéletek és csoportközi viszonyok. Budapest: Közgazdasági és Jogi Kiadó

Magyarországon a német kisebbség területi elhelyezkedése az egész országra kiterjed; nincsen olyan megyéje az országnak, ahol ne élnének e kisebbség képviselői. Történetileg a magyarországi németek már I. István király uralkodása alatt megjelentek az országban. A középkori jelentős erdélyi és felvidéki szász betelepülés után a török hódoltság után a 18. század folyamán 3 nagy hullámban érkeztek németek Németország különböző túlnépesedett vidékeiről. Az új hazát, jobb megélhetést kereső bevándorló parasztok három nagy hullámban telepedtek be a török hódoltság után elnéptelenedett területekre. Nagyobb összefüggő tömbjeik alakultak ki Bácskában, Tolnában, Baranyában (Schwäbische Türkei), Bánátban, a Bakonyban, a főváros környékén és Magyarország nyugati határvidékén.

1750 körül kb. 150 000 német telepes élt Magyarországon és létszámuk rohamosan emelkedett.^[277] Ezek a telepesek elsősorban a mezőgazdaság újraélesztése céljából kerültek Magyarországra, ebből következően falvakban éltek.^[278] A 19. század folyamán, túlnyomó többségében a század második felében Németországból és Ausztriából érkezett munkások az akkor születő nagyiparban helyezkedtek el és a városi lakosság részét képezték. Az iparban, kereskedelemben foglalkoztatott és értelmiségi pályákat betölteni szándékozó német polgárság képviselői voltak az első asszimilánsok.^[279] A magyarországi németek létszámára egy kiegyezés utáni adatból lehet következtetni. Ekkor a Magyarországon élő 1,9 millió német lakosból 1,2 millió (63,1%) 18. századi telepes leszármazottja volt, tehát a túlnyomó többséget továbbra is zárt faluközösségben élő, tradícióit szigorúan őrző német nyelvet beszélő közösségek jelentették.

Nézzük meg most a magyarországi németek létszámának alakulását évenkénti és területi dimenzióban.

Nemzetiséget először 1941-ben kellett bevallani. Ekkor számos német anyanyelvű vallotta magát magyarnak a több száz éves itt élés, a magyar állampolgárság, a hazaszeretet, a szülőföldhöz való ragaszkodás és a hazához való hűség bizonyítékaként. A 2. világháború után 220 000 németet űztek el Magyarországról; az itt maradottak pedig az őket ért politikai represszió következtében nem merték magukat német nemzetiségűnek és/vagy anyanyelvűnek vallani.^[281]

A háború után a német falvak zártsága a lakosságcserével érkező felvidéki magyarok, a Jugoszláviából menekülő bukovinai székelyek és más magyarországi migránsok betelepedésével megszűnt. A modernizáció, az iparosodás magával hozta az elvándorlást, ezáltal az ország egyre több megyéjébe kerültek németek. Az utolsó két népszámlálás adatai szerint az ország valamennyi megyéjében találhatók német nemzetiségű állampolgárok. Részletes képet az alábbi táblázatból kapunk:

Az 1990-es és a 2001-es népszámlálás adatait közelebbről szemügyre véve megállapíthatjuk, hogy bár összességét tekintve folyamatosan növekedett a nemzetiséget bevallók száma az ország összlakosságához, valamint az egyes megyék össznépességéhez viszonyítva a német kisebbség aránya mind a nemzetiségi, mind az anyanyelvi bevallásokat tekintve is igen alacsony. Az országos nemzetiségi arány 1990-ben mindössze 0,3%, 2001-ben pedig 0,6%. Anyanyelvi tekintetben visszaesés tapasztalható. míg 1990-ben az ország lakosságának 0,4%-a vallotta magát német anyanyelvűnek, addig ez az arány 2001-re 0,3%-ra esett vissza.

A százalékos arányok az egyes megyék összlakosságához viszonyítva 0,07% és a 4 % közötti intervallumban foglalnak helyet. 1990-ben a legmagasabb százalékos értéket Baranya megye mutatja, ahol az anyanyelvi bevallások a megye összlakosságának 3,3 %-t teszik ki. 2001-ben még mindig Baranya megye vezeti a sort, de nem az anyanyelvi, hanem a nemzetiségi arányok tekintetében mutat fel 4 %-ot. Ezt azt jelenti, hogy a tradicionálisan német lakta területek megőrizték vezető szerepüket.

A német kisebbség a romák után Magyarország második legnagyobb kisebbsége; a népszámlálási adatok szerint teljes kisebbségi lakosság 20 százalékát teszi ki.

A német lakosság Baranya megye keleti felében aránya Baranya megye keleti felében, Bács-Kiskun megye délnyugati részében, Tolna megye középső területein, foltokban Veszprém, Pest és Komárom-Esztergom megyében koncentrálódik. Arányuk Baranyában, Tolnában és Bács Kiskun megyében a legnagyobb, 25-50 százalék között ingadozik, de néhány kiemelt területen 50 százalék feletti. Veszprém, Esztergom, Sopron, Somogy, és Pest megye többi területén 10-25% közötti az arány. Eloszlás tekintetében Pest és Bács-Kiskun megye a határvonal, az ettől keletre fekvő megyékben csak foltokban találkozunk német tömbökkel; az átlagos lakosságarány itt egy százalék körül, vagy alatta mozog.

A vizsgált 10 év alatt Budapesten, Békés, Borsod-Abaúj-Zemplén, Csongrád, Fejér, Hajdú-Bihar, Heves, Jász-Nagykun-Szolnok, Somogy, Szabolcs-Szatmár-Bereg, Veszprém, és Zala megyében a megyék összlakosságához viszonyítva sem nemzetiségi, sem anyanyelvi bevallás tekintetben nincs említésre méltó elmozdulás. Ezek azok a megyek, ahol egyébként, mind a megyék összlétszámához, mind a magyarországi németek összlétszámához viszonyítva a legkisebb számban fordulnak elő németek.

Érdemesebb közelebbről azokat a megyéket kiemelni és megvizsgálni, amelyekben több százalékpontnyi elmozdulások tapasztalhatók mind az összlakossághoz, mind a magyarországi németek megyei elhelyezkedéséhez viszonyítva. A táblázatok azokat a megyéket mutatják, ahol a két népszámlálás közt eltelt időszak alatt az egyes megyékben élő németek száma akár a nemzetiségi, akár a nyelvi bevallást tekintve az össznémetség létszámához viszonyítva legalább 5 százalék, a megyei összlakossághoz viszonyítva pedig legalább 1 százalékos emelkedést mutatott. Ez alól Győr-Moson-Sopron megye kivétel. Itt a német lakossága stabilnak mondható. A fővárost, Fejér ill. Veszprém megyét a 2001-es népszámlálás adataival való összehasonlítás miatt illesztettük a táblázatba.

A táblázatokból látható, hogy elsősorban a tradicionálisan németek lakta megyék kerültek a kiemelt megyék közé. Pest és Bács-Kiskun megyétől keletre igen megritkul a német lakosság létszáma. Mind a két népszámlálás adatai szerint a magyarországi német lakosság többsége egyetlen megyében, Baranyában tömörül, a megye mind származási, mind az anyanyelvi bevallásokat tekintve magasan felülreprezentált. Baranya megye akár a nemzetiségi, akár az anyanyelvi bevallásokat vesszük figyelembe, az első helyen áll. A megyében 230 községében élnek németek, 32 községben abszolút többséget alkotnak.

1990-hez viszonyítva, amikor 10 424 fő vallotta magát németnek, 2001-ben Baranya megyében 3 681 fővel több, azaz 14 205 német él, Pest megyében egy tized híján háromszoros a növekedés (10 343 fő). Budapesten 7 042 főre, Tolna megyében 6 660 főre emelkedik a németek létszáma. Komárom megyében 5 118 fő, Bács-Kiskun megyében 4 476 német él. Kiemelkedő növekedés tapasztalható Veszprém megyében, amely a Bakony területét fedi le. Itt 1990-en 768 fő vallotta magát német nemzetiségűnek, míg 2001-re ez a szám 3 077 főre ugrik. Érdemes megjegyezni, hogy ebben az egyetlen esetben Győr-Moson-Sopron megyében visszaesés tapasztalható, és a 8. helyen álló Fejér megye után (2 151 fő) csupán a kilencedik helyet foglalja el 1 826 fővel. Ebben a megyében is duplájára emelkedik a létszám, de az arányokat tekintve Fejér megyében háromszoros, Veszprém megyében pedig négyszeres a nemzetiségi bevallások növekedésének mértéke. Ez a növekedési tendencia bár kevésbé, de érvényesül a nem kiemelt megyékben is.

Az anyanyelvi bevallások tekintetében 1990-ben Baranya megye vezeti a sort 14 055 fővel, majd a következő a sorrend: Bács-Kiskun megye 4 285 fő, Tolna megye 4 193 fő, Budapest 2 887 fő, Komárom-Esztergom megye 2 686 fő. Pest megyében 2 154 fő, míg Győr-Moson-Sopron megyében 1 826 fő vallja anyanyelvének a németet.

2001-ben váratlan tendenciaváltozásra kerül sor. Az anyanyelvet bevallók száma Budapestet és Pest megyét kivéve csökken. Baranyában 10 478 főre, Tolnában 3 798 főre, Bács-Kiskun megyében 3 096 főre, Komárom-Esztergom megyében 2 212 főre, Győr-Moson-Sopron megyében 1 713 főre esik vissza. A növekedés sem Budapesten, sem Komárom megyében nem jelentős. A fővárosban 3 511 fő, Pest megyében 2 956 fő vallja magát német anyanyelvűnek. A nem kiemelt megyék közül csekély mértékű növekedés tapasztalható még a táblázatban nem szereplő Somogy és Zala megyében, a többi megyében viszont ugyancsak csökkenés mutatható ki.^[284]

Összefoglalva a kérdést, megállapítható, hogy minden kiemelt megyében nőtt a nemzetiséget felvállalók aránya. Jelentős nemzetiségi létszámnövekedés tapasztalható Baranya, Pest, Tolna, Komárom-Esztergom, Győr-Moson-Sopron, Bács-Kiskun megyében, valamint Budapesten. A hagyományosan nem német lakosú megyékben, az ország keleti megyéiben a növekedés jóval kisebb mértéket mutat (l. 2. táblázat). Kivétel ez alól Szabolcs-Szatmár-Bereg megye, ahol 1990-hez képest hatszorosára nőtt a magát németnek vallók száma. A nyelvi bevallások adatait összefoglalva elmondhatjuk, hogy míg nőtt a nemzetiséget felvállalók száma, addig mind városon, mind a falvakban jelentősen csökkent az anyanyelvi bevallásoké, ami mind a két településtípuson az erőteljes nyelvi asszimilációra utal. A városban az eredeti környezetből kiszakadva, távol a nyelvet még beszélő szülőktől, nagyszülőktől, sokkal kevesebb lehetőség nyílik a német anyanyelv használatára; erre gyakorlatilag már a családi körön belül sem kerül sor. A falvakban az 60 év feletti korosztályok még beszélik a tájnyelvet (Mundart), de a generációs átadás már a hetvenes években megrekedt. Ugyanis amikor az anyanyelv után érdeklődik a kérdezőbiztos, a magukat németeknek vallók a településdialektust értik anyanyelvük alatt. A jelentős csökkenés az ősi dialektus kihalására utal.

Mind a nemzetiség, mind az anyanyelv szerint a legkisebb arányt a 0-14 évesek korcsoportja mutatja. Az ide sorolható kiskorúak helyett szüleik bevallásaival állunk itt szemben, akik feltehetően a 15-59 közötti sávban helyezkednek el. Ez azt mutatja, hogy a szülők már csak kismértékben tartják gyermekeik anyanyelvének a németet, illetve nem sorolják őket a németek közé. Pont azok a szülők teszik ezt, akik az anyanyelvi bevallások 48,8 százalékát, nemzetiségi bevallásoknak pedig a 60,1 százalékát képviselik. Ezzel szinte elismerik, és tudomásul is veszik az asszimiláció jelenlétét. A nyelvhasználat tekintetében a statisztikai adatok megerősítik a nyelvi asszimiláció jelenlétét. A legnagyobb arányban a 60 év felettiek beszélik a településeken megszokott dialektust. Ugyanakkor a nyelvi bevalláshoz képest jóval kisebb arányban tartják magukat németnek, ez az arány körükben 27,7 százalék. Itt a németeket ért történelmi sérelmek látszanak visszaigazolódni. Leginkább a 15-39 éveseket magába foglaló korcsoport vallja magát németnek, ezt viszont nem támogatja az anyanyelv szerinti bevallás. A táblázatból az is egyértelműen kiderül, hogy a német kisebbség elöregedett, a gyermeklétszám pedig nagyon alacsony.

A magyarországi kisebbségek közül a német anyanyelvet bevallók között a legkisebb az aktív keresők száma, népességük mindössze 33 százaléka. A németanyanyelvűek 50 százaléka ugyanakkor inaktív kereső, ami ismételten csak az elöregedett népességre utal. Ha a nemzetiséget tekintjük, akkor az arány valamivel kedvezőbb. Az aktív keresők aránya itt 45 százalék, az inaktívaké viszont 34 százalékra esik vissza. Az eltartottak aránya az anyanyelvet figyelembe véve 17, a nemzetiséget figyelembe véve pedig 21 százalékos arányt mutat. Az aktív keresőket az alábbiakban részletezzük:

A német kisebbség aktív keresőit elsősorban az ipar foglalkoztatja. A 2. világháborút követő mobilitási pályákat, amelyeket a városok és az ipar felé tartó migráció jellemzett, a német parasztok is követték. Az ipar után viszont a tradicionális mezőgazdaság következik; a svábok tehát még mindig nem tudtak teljesen elszakadni az olyannyira szeretett földtől. A német anyanyelvűek azonban valamivel nagyobb arányban dolgoznak ebben a számukra hagyományos termelési és sokhelyütt még ma is önellátásra törekvő ágban, mint a nemzetiséget felvállalók. Ez utalhat a nyelvi asszimilációra, továbbá valószínűsíti, hogy a német nyelvet még beszélő idősebbek között található a több mezőgazdasági foglalkoztatott.^[286] Említésre méltó még az egészségügyi, közigazgatási és kulturális szolgáltatások és a kereskedelem aránya. Ez a sorrend mind a nemzetiség, mind az anyanyelv vonatkozásában megegyezik, arányait tekintve nincsenek kiugró eltérések. Ez arra enged következtetni, hogy a magukat németeknek vallók döntő többségükben anyanyelvüknek is a németet adták meg.

A németek mobilitási "boom"-ja azonban a hetvenes években következett be, amikor egyre nagyobb számban végezték el a középiskolát és szereztek diplomát. Az 1990-es adatok szerint a német nemzetiségű foglalkoztatottak 17, a német anyanyelvűek 13,6 százaléka szerzett felsőfokú képzettséget; míg az országos átlag csupán 12,2 százalék. A többnyire diplomát követelő egészségügyi, szociális és kulturális szférában mind a két változót figyelembe véve az országos átlag (9,1%) fölött állnak. A német nemzetiségű állampolgárok 38,5 százaléka tartozik a szellemi foglalkozást űzők közé; ez meghaladja az országos átlagot. Az anyanyelvet tekintve ez az arány 33,1 százalék és ezzel az országos átlaggal egy szinten áll.^[287]

Az aktív keresők fizikai és szellemi foglalkoztatottsága nem mutat túlzott eltérést az országos átlagtól.

Érdekes jelenség, hogy míg a fizikai dolgozóknál az anyanyelv, a szellemieknél a nemzetiség dominál; éppen fordítva várnánk az arányt. Ennek az lehet a magyarázata, hogy az anyanyelv alatt a németek a településükön beszélt dialektust értik, melyet a kevésbé képzettek, a falut el nem hagyók és az idősebb, elsősorban a mezőgazdaságban foglalkoztatott fizikai dolgozók inkább beszélnek. A szellemi dolgozók magyar nyelvű tanulmányaik miatt sokkal inkább használják a magyar nyelvet. Különösen aktív a magyar nyelvhasználatuk akkor, ha tanulmányaik elszólítják őket a falujukból.

Az utóbbi két népszámlálás országos adatait figyelembe véve jelentős eltérések tapasztalhatók a nemzetiség és az anyanyelv vonatkozásában. 1990-ben 30 824 fő, azaz az ország lakosságának 0,3 %, valamint 2001-ben 62 233 fő, azaz 0,6 % vallotta magát németnek. Az anyanyelvi bevallásokat tekintve 1990-ben 37 511 fő, azaz 0,4 %, 2001-ben pedig 33 792 fő, azaz 0,3 % tekintette anyanyelvének a németet. Megállapíthatjuk tehát, hogy míg 10 év alatt a nemzetiségi bevallás a duplájára növekedett, addig, mint azt fentebb is láthattuk, az anyanyelvi bevallások száma csökkenő tendenciát mutat.

Az országos bevallási adatokat tekintve 1990-ben a nemzetiségi és az anyanyelvi bevallások arányai az anyanyelv javára tolódtak el. A 2001-es népszámlálásnál a tendencia megfordult. Majdnem kétszer annyian vallották németnek magukat, mint ahányan német anyanyelvi bevallást tettek. A bevallások tekintetében érdemes felfigyelni a falvak, városok és Budapest különbségeire. Akár a nemzetiségi, akár az anyanyelvi bevallást nézzük, 1990-ben mindkét esetben a falusi népesség aránya a nagyobb, 2001-ben viszont a nemzetiség tekintetében város és falu között kiegyenlítődés tapasztalható. Az anyanyelv tekintetében falun és a városon az anyanyelvet beszélők száma közti különbség 10 397-ről 1 648-ra csökken (Lásd. 7. táblázat).

Mint az a táblázatból kitűnik, 1990-ben a németek többsége falun élt. Jelentősnek mondható a Budapesten élők létszáma, ha tekintetbe vesszük az összes többi magyarországi városban élők létszámát. 2001-ben a többi város német lakossága viszont már háromszorosa a budapesti német nemzetiségű lakosoknak, viszont Budapesttel együtt a városok és a falvak lakossága között gyakorlatilag megszűnik a különbség. Ez a trend azt valószínűsíti, hogy a Budapest felé tartó nemzetiségi migráció lelassult, a falusi németség inkább más városokban keresett és talált megélhetést és lakóhelyet. Ugyanakkor a falvakban élők száma nagyon jelentősen megnőtt 1990-re. Ez összefüggésben áll a nemzetiségi bevallások növekedésével. Itt ismét a megnövekedett nemzetiségi öntudat, az ismét felfedezett, megtalált, és átélt identitás, valamint a csoport-hovatartozás felvállalásának jelenségével állunk szemben.

A magyar nemzetiségi bevallásnak történelmi hagyományai vannak a németek körében. Az, hogy ez az arány 2001-re megváltozott, és 54 százalékkal vallották magukat többen német nemzetiségűnek, mint német anyanyelvűnek, az utóbbi 10 év társadalmi-politikai folyamatainak tudható be. 1993-ban a Parlament elfogadta a kisebbségi törvényt, amelynek szellemében mindenki szabadon megvallhatja, őrizheti és ápolhatja nemzetiségi identitását és mivel a nyelvi asszimiláció következtében egyre kevésébe van lehetősége a nyelvvel mint identitástényezővel azonosulni, az etnikai identifikáció a nemzetiségi, származási szférában és csoporttagság felvállalásában, valamint a kulturális reprezentációkban nyilvánul meg. Elmondhatjuk ugyanakkor, hogy 1990-ben a politikai légkör enyhülése mellett Németország Európában elfoglalt presztízsének hatására is növekedett a nemzetiségüket felvállalók száma.^[290] A 2001-ben tapasztalt növekedésnek az is oka lehet, hogy pozitívan hatott a nemzetiség büszke felvállalására az 1993-ban meghozott kisebbségi törvény, az ország kapuinak megnyílása Nyugat-Európa felé, a számos németországi testvérvárosi kapcsolat létrejötte, a közvetlenül megtapasztalható és reprezentálható, valamint a németországi németek részéről megerősített német identitás.

Ha az anyanyelvi eloszlásokat nézzük, a városok, és a falvak német népessége között nagyobb eltérés mutatkozik. 1990-ben falun hozzávetőleg kétszer annyian beszélnek németül, mint a városokban. A falvak kisebb közösségeiben nagyobb az anyanyelv megőrzésének lehetősége. Az ugyanazt a nyelvet beszélők interakciói számosabbak, társadalmi érintkezése terei és lehetőségei nagyobbak. A falvak kis közössége jobban egymásra van utalva, kohéziós ereje nagyobb. A területi elzártságból következően a külvilággal ritkábbak az érintkezések, és számos településen sokkal gyakrabban kerülnek kapcsolatba olyan emberekkel, akik ugyanazt az anyanyelvet beszélik. Ez azonban a falvakból ingázókra nem áll. Tudjuk azonban, hogy a magyarországi németség másodnyelv domináns kétnyelvűségben él, a fiatalabb generációk pedig már a másodnyelvet tekintik anyanyelvüknek. S bár tanulják az iskolában a német nyelvet, a családi körben magyar nyelven szocializálódtak. A településdialektusok tekintetében pedig a passzív kétnyelvűség jelenségével találkozhatunk.

Az anyanyelvi bevallások alakulására is hatással lehetnek a történelmi emlékek. 1941-ben kérdezték meg először, hogy ki melyik nyelvet tartja anyanyelvének. Ekkor 475 491 fő vallotta németnek anyanyelvét és csak 302 198 fő tartotta magát németnek. 2001-ig töretlenül folytatódott az a tendencia, miszerint mindig többen tartották magukat német anyanyelvűnek, mint német származásúnak. Ez a jelenség azt bizonyítja, hogy az anyanyelv és a származás elvált egymástól. Az anyanyelvhez való ragaszkodás magasabb számát azzal magyarázhatjuk, hogy az erőteljes asszimilációs kényszer, valamint a vegyes házasságok sorozata következtében a származás egyértelműsége megszűnt, a csoport-hovatartozás kérdésessé vált, és egyre többen tartották magukat magyarnak.

2001-re a jelentős létszámcsökkenés a falvakban élők nyelvvesztésének tulajdonítható. Közel 24 ezerről apadt le a létszám 17 720-ra. A városokban ugyanakkor, ha csekély mértékben is, de nőtt a bevallások száma és így falu-város viszonylatában az arány kiegyenlítetté vált. A 2001-es nyelvi fordulat erőteljes nyelvi asszimilációra, a nemzetiségi bevallások tekintetében pedig az etnikai öntudat erősödésére utal, A nyelvi bevallások visszaesésének oka a falvakban az, hogy egyre inkább kihalnak azok a generációk, amelyek a német dialektust odahaza, az elsődleges családi szocializáció során tanulták meg, s az iskolában pedig irodalmi német nyelven tanulhattak. A második világháborút követően a német szó a közterekről a családi-rokoni körbe szorult vissza, majd a magyar nyelvi iskoláztatás hatására egyre inkább innen is kiszorult. A nyelvi asszimilációra azonban nem csupán az iskolai szocializáció, a magyar nyelven való érvényesülés szándéka miatt került sor. Míg a 2. világháború előtt a németek csak igen kivételes esetekben kötöttek házasságot németek magyarokkal, addig a vegyes házasságok száma a háború után megszaporodott. Azok a normakondíciók, amelyek kizárólagossá tették a csoporton belüli párválasztást, megszűntek, és bár az idősebb korosztályok esetében még ma is hallható egy-egy rosszalló megjegyzés egy vegyes házasság megkötésekor, a folyamatot nem lehet megakadályozni. A nyelvileg homogén házasságokban is problematikus a nyelvhasználat, a nyelvileg heterogén házasságokban pedig egyértelmű, hogy a mindkét fél által beszélt magyar nyelvet fogják használják. A vegyes házasságok esetében a hetvenes-nyolcvanas években még szerepet játszott, hogy az ifjú pár kinek a családjához költözött. Ha a német nemzetiségű házastárs családjához költöztek, és az anya volt német, ott nagyobb volt a német anyanyelv megtanulásának lehetősége, és a német kultúrába való szocializálódásnak a lehetősége. Magyar családi környezetben egyértelmű volt a magyar nyelvi és kulturális szocializáció.

Kloss (1978) azt állítja, hogy a német nemzet államhatárain kívül élő magyarországi németajkú kisebbség csupán mint nyelvi csoport tételezhető, amelynek létszáma folyamatosan csökken. Kutatásai azt mutatták, hogy az anyanyelv használata egyre inkább visszaszorul a családba a rokonságba, és lassan a falu közéletéből, a falusi közigazgatás legalsó szintjeiről is kivonul. Ez a tendencia a magyarországi németek lakta falvak többségére jellemző. Ma már a falvak teljes beszélő közössége kétnyelvű. Kommunikációs repertoárjukban, anyanyelvi szintű ismeretekkel, bár generációnként eltérő kompetenciával, egyszerre van jelen a településdialektus, a sváb^[291] és a magyar. Az irodalmi németet, a "Hochdeutsch"-ot a németül is tudók az iskolai oktatás keretében idegen nyelvként tanulták (vö. Manherz 1977, 1998; Demeter-Zayzon 1992, 1993; Molnár 1993; Mirk 1995; Komlósi-Knipf 1996; Bindorffer 1997, 1998, 2001). Különbséget kell tehát tennünk az anyanyelvet jelentő sváb, a többség nyelvét jelentő, de a magyarországi németek által anyanyelvi szinten beszélt magyar és az irodalmi német között, amely soha nem volt a falusi sváb népesség anyanyelve.^[292]

A magyarországi németek kétnyelvűségét diglossziás viszony jellemzi (Kiss 1995). A diglossziás viszony azonban nem az iskolai oktatás keretében tanított irodalmi német, a "Hochdeutsch" és Magyarországon kialakult nyelvjárások, településdialektusok között áll fenn, hanem a településdialektusok és a magyar nyelv között. A sváb és a magyar nyelv diglossziás viszonya fontos különösen tényező, akkor, amikor "a hazai németség számára a magyar az irodalmi nyelv a Hochsprache..." (Manherz 1989: 9), s a svábnak köznyelvben is jelentősen csökken a szerepe.^[293]

Itt nem csupán arról van szó, hogy mint kisebbségi nyelv, a sváb alárendelt a többségi magyar nyelvvel szemben, hanem arról is, hogy "a nyelvi impulzusoknak az a csatornája, amely Bécs felől a hazai városokon át az irodalmi nyelvi integráció legfőbb eszköze volt" (Hutterer 1973: 111) a 19. század elején elzáródott és "a társadalmi, gazdasági felemelkedés nyelvi eszközei sorából a hazai német paraszt számára" (Hutterer, uo.) a német nyelv kiiktatódott. Ezzel a sváb településdialektusok elvesztették kapcsolatukat a megújulás forrásával, elestek a nyelvfejlődés lehetőségétől. Ebből következik, hogy a dialektusok többsége nem képes betölteni köznyelvi szerepét és a beszélők sok esetben kódváltásra kényszerülnek

Egy nyelv létét és fejlődését a használatában jelentkező változások határozzák meg. A sváb dialektus esetében a modernizálódó társadalom a nyelvtől igényesebb kommunikációs funkciók betöltését kívánja meg. Mivel erre a sváb alkalmatlannak bizonyul, a nyelvvel szemben támasztott funkciós elvárásokat a magyar nyelv töltötte be. Lanstyák (1994) szerint a nyelvi dominanciaváltáson keresztülment kisebbségek másodnyelvi ismeretei biztosabbak az első nyelvinél, a magyar nyelv hatékonyabb eszköze az ismeretszerzésnek. Ehhez még hozzájárul az a megfigyelés, hogy a magyar nyelvet már lassan egyetlen generációban sem nevezhetjük másodnyelvnek.

A magyar anyanyelvi szocializáció mellett ma már alig van igény kisebbségi anyanyelv elsajátítására. Számos faluban a ma 40-50 év közöttiek az óvodában tanultak meg magyarul, a családi körben azonban továbbra is kizárólag svábul beszéltek. E korosztály azonban - néhány ritka kivételről eltekintve - már magyarul szocializálta gyermekeit. A nagyszülők azonban igyekeznek unokáikkal is svábul beszélni, de az unokák nyelvhasználata passzív, s csak nagyszüleik meghallgatására korlátozódik.^[294] Esélyegyenlőség, a társadalmi érvényesülés záloga a magyar nyelv ismerete és ebben a vonatkozásban a magyart fontosabb. A sváb használatának csökkenése továbbá a vegyes házasságok egyre emelkedő számának is tulajdonítható.

Hutterer (1961) megállapítása szerint az anyanyelvi tudás az idősebbektől a fiatalok felé haladva lefelé haladó, míg a magyar nyelvi kompetencia ehhez képest fordított generációs lépcsőzöttséget mutat. A sváb használatának szűkülése a már említett kogníciós és alkalmazhatósági problémákon túl a nyelvhasználati helyzetek számának csökkenésével, és az átalakult norma- és elvárás-rendszerrel, valamint ezeknek az új értékeknek való megfelelés igényével és szándékával magyarázható. A folyamatosságot biztosító családon belüli nyelvátadás és konzekvens, kizárólagos sváb nyelvhasználat, a nyelv továbbélési bázisai, megszűntek.

Nyelvi egységesítés, kodifikálás, köznyelvesítés, kiejtési normák és sztenderd írott változat hiányában mára képtelenné vált a megnövekedett kommunikációs igények kielégítésére. Az első generáció beszélőközösségének nyelvi igényeit még kiszolgálta, de a további generációk számára felhasználhatósága már nem áll arányban az igényekkel.

A legidősebbek számára az elsajátítás szempontjából az elsődleges nyelv a sváb volt. Az eredeti egynyelvűség állapotából kilépve azonban még mindig az anyanyelv-domináns kétnyelvűség jellemzi ezt a korosztály. A középgenerációra a két nyelv párhuzamos tanulása, majd óvodás- vagy iskoláskorba érve a magyar nyelv túlsúlya a jellemző. Ebben a generációban részben kiegyensúlyozott, részben másodnyelv-domináns kétnyelvűség uralkodik. A 40 év alattiakat pedig másodnyelv-domináns kétnyelvűség, tulajdonképpen újfajta egynyelvűség jellemzi. A két utóbbi generációkban a nyelvi szocializáció a magyar köznyelv irányába tolódott el olyan esetekben is, ahol mindkét szülő sváb, sőt sváb anyanyelvűnek vallja magát. Kiss szavaival élve bekövetkezett az a döntő fordulat, amikor a fiatalok az anyanyelvet csak "fölfelé", az idősebbekkel való kommunikációban használják, "oldal-irányban", egymással beszélve már nem, amiből pedig az következik általában, hogy "lefelé", tehát utódaikkal, gyermekeikkel kommunikálva sem használják anyanyelvüket (1995: 99).

A németek betelepedésük után először templomaikat építették fel, mellette pedig létrehozták elemi iskoláikat. Tevékenységüket nagymértékben támogatta Mária Terézia 1777-ben hozott I. Ratio Educationis néven ismert törvénye az anyanyelvű oktatásról az elemi iskolákban.^[295] Egy 1790-ben született rendelet szerint a gimnáziumokban az első három évben a tanulók többségének anyanyelvén kellett oktatni, a magyar nyelv pedig idegen nyelvként jött számításba. Érdemes itt megemlíteni Gyönk német nyelven oktató egykori református gimnáziumát, amelyet Tolna megye első gimnáziumaként Nagyszékelyben alapítottak. A gyönki gimnázium 1812-ben költözött át Nagyszékelyből. ^[296] Alapító okiratában az áll: "Ezen Oskolában a német nyelvnek tanítása legnagyobb cél legyen." A németek mellett magyarok és zsidó származású gyerekek is jártak a gimnáziumba. Vallási megoszlásukat tekintve mindig nagyobb létszámot tettek ki a reformátusok, de az iskola felekezetre való tekintet nélkül bármilyen felekezetű tanulót befogadott.^[297]

A magyar tannyelvet kötelezően az 1844. évi II. törvényben rendelték el, de végrehajtására a hiányzó feltételek mellett nem került sor. Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc után ismét a német tannyelvet vezették be, de ez a törvény sem került végrehajtásra.^[298] A kiegyezés után hozott 1868-as népiskolai törvény értelmében az oktatás nyelve az adott községekben "divatozó" nyelvek egyike. Az 1879-ben elfogadott XVIII. törvény arról intézkedett, hogy a magyar nyelv minden iskolában kötelező tantárgy legyen. 1907-ben elrendelték, hogy a tanulóknak az elemi iskola 4. osztályára magyar tannyelvű ismereteket kell szerezniük (Vámos 1998). A nagypolitika a század utolsó harmadában hozott nemzetiségi törvényekkel kívánta az etnikai csoportokat erőszakos magyarosítással a politikai nemzet testébe emelni, egyúttal az etnikai lét feladására kényszeríteni; bár kétségtelen, hogy ezek az erőszakos asszimilálási törekvések inkább a politika, mint a tényleges gyakorlat terepén, negatív gesztussá redukálódva jelentek meg. 1918-ra Magyarországon csupán 47 német elemi iskola és egyetlenegy középiskola működött (Haltmayer 1987/1988).

A katolikus egyház magyar nyelvű felekezeti iskoláinak fenntartásával nagymértékben hozzájárult a svábok magyarosodásához. A magyarországi katolikus svábok, ellentétben lutheránus és evangélikus csoportjaikkal nem rendelkeztek olyan egyházi hierarchiával, ami kihatott volna német nemzeti jellegük erősítésére, s külön egyházi szervezet hiányában a magyarra voltak utalva (Haltmayer uo.). Az iskolák államosítása után 1903-ban a német nyelvű katolikus népiskola helyét a magyar tannyelvű királyi állami elemi népiskolák vették át. A dunabogdányi példa jól jellemzi a századelő elemi oktatási helyzetét: "A tanítók kijelentik: "Jövőre minden tárgyat magyarul tanítanak". A fő cél a magyar nyelv és a magyar jellegű műveltség terjesztése, ezáltal a saját nemzetiségi műveltség kiszorítása, elnyomása volt; "az elsőrendű kultúrának ezen a földön magyarnak kell lennie". Az 1903/1904-es tanévben az első osztályokat népessége miatt párhuzamos osztályokká szervezik, "tekintettel a magyarosodás céljára, mert éppen itt szükséges jó alapot biztosítani". Egy 1904. február 3.-án kelt értékelés szerint az első osztályosok szép magyar kiejtéssel feleltek, de "azokra a mássalhangzókra, mint pl. p-b, g-k, d-t, melyeket a német nyelvű gyerekek összetévesztenek, nagy súlyt fektessenek". A következő tanév félévi értékelése a harmadikosok magyar nyelvi ismereteit nagyon hiányosnak találja. Az V. és a VI. osztályosok a magyar nyelvet ugyancsak gyengén bírják. Ezért: "A tanítás alatt az anyanyelv használata ki legyen zárva, minden magyarázat magyar nyelven történjék!" (Knáb 1996).

1907-ben fogadták a XXVII. tc. (Lex Apponyi) törvényt, amely bevezette az ingyenes népoktatást, de csökkentette a nemzetiségi iskolák számát. Ugyanakkor a törvény értelmében az elemi iskola első négy évében a tanulóknak olyan jól meg kell tanulniuk magyarul, hogy mind írásban, mind szóban meg tudják magukat értetni. A Vallás és Közoktatási Minisztérium 1925. évi VIII. számú rendelete a kisebbségi oktatásban tannyelvenkénti altípusokat vezetett be. Az A típusú iskolában a kisebbségek anyanyelvükön tanulhattak, a magyar nyelvet pedig tantárgyként oktatták. A B típusú elemi iskolában a tantárgyak egy részét a tanulók anyanyelvükön, másik részét magyarul, harmadik részét pedig mind a két nyelven tanulták. A C típusú iskolában a tanítási nyelv a magyar volt, és a kisebbség nyelvét rendes tárgyként oktatták. Az iskolatípusok között a községek a szülők meghallgatásával maguk dönthettek. A németek többségében az A típust választották, de erre alig 10 év után már nem volt lehetőség, mivel 1935-től kezdve már csak a kétnyelvű oktatást engedélyezték. 1941-ben ismét bevezették a 3 típust. Ekkor azonban a politikailag megosztott magyarországi németség^[299] az A és a C típusú oktatás követelése között oszlott meg. Számtalanszor előfordult, hogy egy falun belül a szülők egyik fele az A, a másik fele a C típusú oktatást mellett voksolt.

1945 után a német gyermekek kizárólag magyarul tanulhattak függetlenül attól, hogy az elemi iskolába kerülve tudtak-e magyarul vagy sem. Ugyancsak dunabogdányi példa: Az 1948. március 16.-i Nemzeti Bizottsági jegyzőkönyv szerint panasz érkezik, hogy az elemi iskolába járó gyerekek az utcán feltűnően németül (svábul) beszélnek egymással. A bizottság előírja: "Hivatkozással a 14/1945. M.E. számú kormányrendeletre, melyben a Nemzeti Bizottság jogait és kötelességeit határozza meg, felkérjük az iskola Igazgatóját, hogy az elemi iskolába járó gyermekeket osztályfőnökeik útján figyelmeztetni szíveskedjenek, hogy az utcán lehetőleg a magyar nyelvet használják, ne pedig feltűnő módon németül, illetve svábul beszéljenek" (Knáb uo.). 1951-ben a Közoktatási Minisztérium lehetővé teszi a fasiszta gyűlölködés szellemét magáról már letisztított németajkú lakosság számára, "akiknek gyermekei otthon is németül, illetve svábul beszélnek, és így a nyelvkincs birtokában vannak, hogy nyelvtudásukat tökéletesíthessék, hiányos szókészletüket kiegészíthették, a német irodalmi nyelvet megismerhessék". 1952 novemberében azon szülők gyermekei számára, akik beszélik a sváb nyelvet heti két órában szókincs és kifejezőkészség gyarapítása, fejlesztése érdekében megindulhat az oktatás. Általánosan 1955-ben vezetik be a német nyelv idegen nyelvként való oktatását önkéntes alapon, nem a kötelező tanórák közé felvéve. A szülők eleinte félnek német órára járatni gyermekeiket. A hatvanas évektől kezdve azonban egyre többen vállalják a német nyelv megtanulását akár többlettantárgyként is.^[300] A helyzet a hetvenes-nyolcvanas években változik meg, amikor az anyanyelv kishatékonysággal működő oktatása a tanterven kívüli, szakköri oktatásból visszakerül a rendes tantárgyak körébe. A helyzet jelentősen a rendszerváltás után javul meg. A jelenleg működő rendszer az 1998/99. tanévtől lépett érvénybe. A rendszer a kisebbségi tannyelvű, kétnyelvű, magyar tannyelvű rendszert variálja. A német "Mundart", a sváb dialektus, írásbeliség nélküli, kodifikálatlan nyelv; a nemzetiségi oktatás alapköve tehát a német irodalmi nyelv elsajátíttatása. A sváb településdialektusokat használatának csökkenéséhez ez a tény is jelentős mértékben hozzájárult. A sváb anyanyelvet azonban az iskolában tanított német nyelvvel nem lehet helyettesíteni. Az anyanyelvi identitás -, különösen akkor, ha az elsőnek megtanult és jobban beszélt nyelv, az anyanyelv, a magyar -, a német nyelv tanulásával nem tér vissza. Ehhez járul még, hogy az irodalmi német soha nem volt e népcsoport anyanyelve, tehát nem lehet újra tanulnia.

A német nyelv oktatására azonban mégis igen nagy súlyt fektetnek. A kisebbségi iskoláknak háromféle típusa létezik. Működnek a kisebbség nyelvét idegen nyelvként oktató iskolák, vannak kétnyelvű iskolák, ahol a humán tárgyakat, például a történelmet, irodalmat, földrajzot az anyanyelven, míg a természettudományos tárgyakat magyarul oktatják, és vannak olyan iskolák, ahol a magyar nyelven és irodalmon kívül minden tárgyat az adott kisebbség nyelvén tanítanak. A megfelelő tanárok hiánya, a gyerekek anyanyelv-ismeretének nem kielégítő volta és egyéb okok miatt az utóbbi típushoz tartozó iskolák száma sajnos alacsony.

A németek lakta falvak többségében az általános iskolákban nemzetiségi nyelvoktatás folyik. Ennek keretében a német nyelvet emelt óraszámban tanítják. Egy konkrét példa Villányból, ahol jelenleg három féle módon történik a nyelv oktatása: 1) német nyelv, mint nemzetiségi nyelv, heti legalább 5 órában; 2) német nyelv és néhány tantárgy németül (bővített formában) legalább 8 órában; 3) német nyelv, mint idegen nyelv, 2-3 órában.^[301] Egy másik példa Budapestről, az Újlak Utcai Általános Iskolából, ahol a Német Nemzetiségi Önálló Tagozat a 2003/2004. tanévben két nemzetiségi első osztály indított. Az egyik osztály a nyelvoktató program szerint működik, amelyben a tanítás nyelve a magyar nyelv. A német nyelvet, népismeretet, néptáncot heti hét órában tantárgyi keretben oktatják. A másik osztályban a kétnyelvű program alapján folyik az oktatás. Ebben a programban a magyar és a német a tannyelv, s mindkettő tantárgy is. A tanulók a heti órakeret 50%-ában tanulnak németet s németül. A nyelvórák mellett a népismeret, környezetismeret és a készségtantárgyakat két nyelven. A német nyelvet és a két nyelven tanított közismereti tantárgyakat csoportbontásban tanulják a diákok.^[302]

Mint látható, a nyelvoktatást népismereti órák, helytörténet, hagyományőrzés egészíti ki. Az utóbbi években bevezetett nemzetiségi népismeret tantárgy keretében a tanulók 8 év alatt megismerhetik a német nemzetiséggel kapcsolatos történelmet, irodalmat, néprajzot, zenét és táncot. Nagyszámú hagyományőrző szakkör foglalkozik a kisebbségi értékek, szokások megismertetésével, és a német nemzetiségi identitás áthagyományozásával és megőrzésével. Az iskolákban igen gyakran nemzetiségi tánccsoport, és énekkar működik.

A megnövekedett kommunikációs lehetőségek, utazás, külföldi TV csatornák, munkavállalási lehetőség, az EU tagság hatására általános igénnyé kezd válni a német nyelv megfelelő szintű ismerete. Triglossziáról ennek ellenére nem beszélhetünk. A teljes kommunikációs magabiztosságot magyarországi németség döntő többsége számára még mindig a magyar és nem az irodalmi német nyelv jelenti.

Az iskolák számának növekedése az ezredforduló után megállt. Ugyanakkor két tannyelvű képzésben részt vevők száma egy kisebb mértékű csökkenés után jelentős emelkedést mutat. A két tannyelven tanulók létszámnak korábbi csökkenése részben annak tudható be, hogy hiányos a felsőoktatású nemzetiségi pedagógusképzés, és így nem tudtak az iskolák a törvényi előírásoknak megfelelni. Másrészt nem egy baranyai településen tapasztaltam, hogy maguk a szülők kérték az áttérést a nyelvoktató formára, mivel a két tannyelvű oktatás gyermekei számára túlságosan megterhelőnek tartották. Itt ugyanis a tárgyak egy részét mind a két nyelven meg kellett tanulni. A két tannyelven tanulók számának emelkedését több tényező együttesen magyarázza. Mindamellett, hogy az etnikai öntudatban pozitív irányú változások következtek be, a növekedésben szerepet játszik a magyar nemzetiségű tanulók részvétele is. A nyelvoktató képzésben résztvevők számának csökkenését az idegen-nyelvi kínálat bővülésével és az angol nyelv iránt megnövekedett érdeklődéssel magyarázhatjuk.

A rendszerváltás után megnövekedett a nemzetiségi nyelvet oktató, valamint két tannyelven oktató gimnáziumok száma is. Míg az általános iskolában a nyelvoktató típust, a középiskolában, elsősorban a gimnáziumokban a két tannyelvű oktatást preferálják.

A 2002/2003-as tanévben tapasztalható visszaesés az általános iskolához hasonlóan itt is tapasztalható.^[308] Az oktatási intézményekben a német nemzetiségi nyelvoktatás, illetve a kéttannyelvű oktatás csak bizonyos osztályokban folyik. A német kisebbségnek három önálló gimnáziuma van Baján, Pécsett és Budapesten a XX. Kerületben.

Iskolánként eltérő lehet, hogy mely tantárgyakat tanítják németül. A móri Táncsics Mihály Gimnáziumban például A középiskolában a német nemzetiségi osztályokban német nyelv és irodalmat, történelmet, földrajzot, földrajzot, biológiát, filozófiát, honismeretet, és testnevelést tanulnak német nyelven a diákok. Az iskolák feladata a beszédtanításon túl a még meglévő hagyományok gyűjtése, a nemzetiségi kultúra őrzése, átörökítése, ápolása. Cél, hogy a sikeresen érettségiző diák nyelvtudása a felsőfokú nyelvvizsga elvárásainak megfeleljen.^[309]

A magyarországi kisebbségek kulturális autonómiájának jogszabályi kereteit az Alkotmány és a NEK Tv. határozza meg. A kisebbséghez tartozó személynek joga van anyanyelvének, történelmének, kultúrájának, hagyományainak megismeréséhez, ápolásához, gyarapításához, továbbadásához, és joga az is, hogy részt vegyen anyanyelvi oktatásban és művelődésben. Az állam a magyarországi kisebbségek anyanyelvét közösség-összetartó tényezőként ismeri el. A NEK Tv. szerint "a közoktatás és a felsőoktatás törvényi szabályozása, az oktató-nevelő tevékenység szerkezetének és tartalmának meghatározása, valamint e tevékenység ellenőrzése során e törvénnyel összhangban érvényesíteni kell a kisebbségek kulturális autonómiájának megfelelő oktatási és művelődési érdekeket." A nemzeti és etnikai kisebbségek kulturális autonómiájával összefüggő sajátos jogok biztosításában tehát fontos szerepe van a felsőoktatás intézményrendszerének is.^[310]

A felsőoktatásban német nyelvtanárképzés folyik a budapesti Eötvös Lóránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának Germanisztikai Intézetében, a piliscsabai Pázmány Péter Katolikus Egyetemen, a szegedi József Attila Tudományegyetemen, a pécsi Jannus Pannonius Tudományegyetemen. Tanárképzés folyik a szegedi JATE Juházs Gyula Tanárképző Főiskolai Karán, szombathelyen a Berzsenyi Dániel Főiskolán. Nemzetiségi tanítóképzés folyik: ELTE Tanítóképző főiskolai Karán, Baján az Eötvös József Pedagógiai Főiskolán; itt óvodapedagógusokat is képzenek, Pécsett a JPTE Szekszárdon működő Illyés Gyula Pedagógia Főiskolai Karán; itt is folyik német nemzetiségi óvónőképzés, a zsámbéki Apor Vilmos Katolikus Főiskolán és az esztergomi Vitéz János Római Katolikus Tanítóképző főiskolán. Óvodapedagógusokat képzenek Baján és Szekszárdon kívül a Nyugat-magyarországi Egyetem Benedek Elek Pedagógiai Főiskolai Karán.

A szocializáció feladatát a család csökkenő szerepe mellett – feladat-megosztásos alapon –, tehát az állami intézményrendszer gyakorolja. A családon belüli nyelvtanulást felváltotta az óvoda és az iskolai oktatás. A sváb nyelv megtanulására otthon már csak a legritkább esetben kerül sor. Az etnikai szocializáció fontos eleme a németséghez való viszony átértékelése. Ennek szellemében már az óvodában német verseket tanulnak, az iskolában pedig, mint említettem, minden nap van német nyelvóra. A családon belüli mintakövetés a munkára nevelésben, bizonyos életviteli mintákban az önértékelés megerősítésében, és a hagyományok, pl. sváb esküvő, zene, tánchagyományok átadásában és az ezek ápolására való noszogatásban jelentkezik. A falvakban élő svábok törekszenek hagyományaik megőrzésére, de a kulturális tradíciók mintakövetés útján való átvételére már alig kerül sor. A táncok megtanulására és a sváb dalok őrzésére ének- és tánccsoportokat szerveznek. A zenét a zeneiskolában tanulják a gyerekek. Az etnikai tudás maradékát nem mintakövetéssel sajátítják el, hanem kottából, tankönyvből. Az etnikai tudás elsajátítására, az etnikai identitás szocializációjára nem spontán, hanem a nemzeti identitáshoz hasonlóan megtervezetten, tudatos ráhatások eredményeképpen kerül sor.

Az etnikai szocializáció talán legfontosabb eleme a németséggel azonosnak tartott pozitív auto-sztereotípia rendszerben való hit és az annak megfelelés. Hogy nemzeti terepen a mi a legfontosabb, abba a kisebbségnek nincs beleszólásuk, de abba is nagyrészt helyettük döntenek, hogy az állami szinten támogatott és kultivált etnikai "revival"-t milyen módon érjék el. A svábok többet szeretnének, de a német nyelvtanuláson kívül nemigen futja semmire. Egyes falvakban lelkes német tanárok közreműködésével folyik az identitásnevelés, ami helytörténetre, tradíciók felelevenítésével és megismertetésével történik. Ezek az ismeretek azonban már skanzenkultúrát képviselnek, és semmilyen módon nem épülnek be a mindennapokba.

Az iskolai etnikai szocializációban, a nyelvtanításban, oktatásmódszertanban és a hagyományőrzésben nyújt segítséget a Magyarországi Németek Általános Művelődési Központja (Ungarndeutsches Bildungszentrum in Frankenstadt) Baján. A Magyarországi Német Egyetemisták Szövetsége (Verband Ungarndeutscher Studentenschaft) 1997-ben alakult azzal a céllal, hogy szellemi-kulturális alapokat nyújtson a jövő magyarországi német értelmiségének. A szövetség törekszik arra, hogy a népcsoport érdekeit magasabb fórumokon is képviselje.

A kultúra túlélésének, átörökítésének, szocializációjának, illetve a kulturális reprezentáció biztosítékát a közösségek zártságának idején a családi környezet jelentette. Ez a családi környezet olymértékben asszimilálódott, hogy ma már nem képes betölteni az átörökítés feladatát. A modernizáció és az asszimiláció következtében az etnikai intézmények jó része működésképtelen, az etnikai reprodukciót és folytonosságot biztosító saját "endogén" normarendszer, az etnikai tudást spontán átadó informális környezet részben vagy egészében felszámolódott. A tárgyi világ, népviselet, használati eszközök beköltöztek a faluházakba, tájházakban, emlékszobákba. A nagyszülők azonban még sokhelyütt őrzik a régi viseletet, varrnak régi mintáik alapján újat unokáiknak, a tánccsoport és énekkar tagjainak.

Generációsan nézve a német falvakban 60-80 év közötti első generáció az utolsó, amelynek etnikai szocializációját a szűkebb családkörnyezet még valahogy biztosította. A tágabb falukörnyezet a 2. világháború után erre a feladatra már csak módosulásokkal volt képes. Figyelembe kell itt venni a 2. világháborút követő represszió időszakát, amikor a társadalmi-politikai környezet nem tette lehetővé az etnikai identitás kulturális reprezentációját, továbbá a falukörnyezet felbomlását, a migrációs folyamatokat és az asszimiláció felgyorsulását. A második generáció elsődleges szocializációjának, etnikai enkultárciójának idejére a belső erőből való gyarapodás forrásai elapadtak, illetve nagyon vékony erecskében csordogáltak. A represszió megszűnését követő években is egyre kevesebb és kevesebb gyakorlati lehetőség nyílt a legitim etnikai identitást hangsúlyozó megnyilvánulásokra, akciókra, s így az etnikai identitás struktúrája meggyengült. Pataki szerint

Abban az esetben, ha egy kisebbségben élő etnikai csoport tagjának korai etnikai szocializációjából a megváltozott körülmények folytán "a legkorábbi fejlődés túlnyomóan érzelmi, szavakban nem önthető élményei és tapasztalatai", vagy ahogy Radó megfogalmazza:

Ehhez társult, hogy a polgárosodási tendenciákat is magába foglaló modernizáció és asszimiláció hatására a tradicionális kulturális értékrend bomlásnak indult; különösen a falu határain kívül az un. objektív etnikai ismérvek - nyelvhasználat, viselet - jelentősége csökkent. A társadalmi fejlődés következtében nyitottá vált közösségek esetében a család önmagában már képtelen volt feladatát teljes mértékben ellátni.

A nemzetiségi kultúra erodálódásának kívánnak ellenállni a nemzetiségi kulturális csoportok. A közösségek a maguk keretei és lehetőségei között megteremtették a túléléshez szükséges természetes önkifejezés módozatait. Az átörökítési mechanizmusok leginkább az ének, a zene, és a tánc terén működnek. Minden sváb faluban akad egy-két tangóharmonika, és a falvak döntő többségében folyamatos volt a fúvószenekarok működése. A német falvakban nagy súlyt fektetnek a zenészek utánpótlására. Csolnoki mondás: "ha eldobsz egy követ, biztosan egy zenészt találsz el". A folklorizáció folyamatának azonban ezek az etnikai önkifejezési módozatok nem tudtak ellenállni. Az ének, a zenélés és a tánc felvonult a színpadra. Ennek a folyamatnak vagyunk tagjai jelenleg is; a nyelvváltás miatt az etnikai lét megőrzésének, az etnikai identitástudat és a csoportkohézió erősítésének bázisa az erős származástudat és a csoportba való önbesorolás talaján a kollektív kulturális tradíciók folklorizált megőrzésére tevődik át. A zene, az ének azonban csak rendezvényeken, falunapokon és a kulturális csoportok találkozóin hangzik fel, ritka a spontán tánc, nincs igény a bálokra. Ha rendeznek is, a színpadról a német zenén túl magyar nóták, cigánydalok, az éppen listavezető slágerek, pop-zene, Lagzi Lajcsi szól. A nemzetiségi viseletbe beöltöző énekesek, táncosok között általános nézet, hogy "jó dolog felvenni nagyanyáink ruháit, de még jobb dolog kibújni belőle". Kérdés, hogy ezek a mindennapi életből kivonuló folyamatok képesek lesznek-e hosszú távon egy olyan kulturális környezet megteremtésére, amely szilárd etnikai identitáskeretekre adnak esélyt és lehetőséget. A kultúra megtartó, túlélést biztosító ereje ugyanis csak akkor érvényesülhet, az átörökítés csak akkor lehet sikeres, ha a kultúra elemei szervesen beépülnek az utódgenerációk életébe, funkciójuk van és igényeket, szükségleteket elégítenek ki. A funkciótlan elemeket kiejti az idő, elfelejti a gyakorlat. Minél több átörökített etnikai-kulturális elem szervesül, annál nagyobb az esély az etnikai csoport fennmaradására. A tradíció, illetve a jelenbe illesztet tudatos felvállalása, a mindennapi életbe való beépíthetősége az etnikai csoportlét fenntartásának, az etnikai identitás megőrzésének próbaköve.

A magyarországi németek kulturális életében egy felmérés szerint 2002-ben 168 énekkar^[311], 92 zenekar,^[312] 177 tánckar vett részt.^[313] A korosztályi határok az általános iskolai együttesektől a nyugdíjas korosztályig terjednek. Nem ritka, hogy egy faluban több nemzetiségi civil szervezet is működik. Ezen kívül szinten minden németek lakta településen találkozhatunk még további kulturális szervezetekkel, különböző hagyományőrző egyesületekkel, Heimatverein-ekkel is, amelyek rendszeresen szerveznek különböző programokat, kiállításokat, kórus és zenekari fesztiválokat, nemzetiségi találkozókat, gálaműsorokat, sörfesztivált, hagyományőrző batyubált, krumplibúcsút (Krumpiern-Kiritog),^[314] gimnáziumi színházi csoportok országos találkozóját. A kisrégiókban élők kulturális kapcsolatai szinte mindennaposak; a németek igen élénk kulturális életet folytatnak. Rendszeresek az országos és a nagyrégiós találkozások is. A magyarországi Németek országos Önkormányzata (LdU) évente megrendezi a magyarországi német önkormányzatok napját, ami nagy népszerűségnek örvend.

Tatán található a Magyarországi Németek Országos Múzeuma (Ungarndeutsches Landesmuseum). Anyagában megtalálhatók az ország valamenyi, németek által lakott vidékéről származó emlékek. A Soproni Múzeumban megtekinthető a "Ponzichter" kiállítás, Mosonmagyaróváron a "Heideboden" Múzeum, Jánossormorján pedig a "Heidebauer" Múzeum. Az ország különböző német településein 49 tájház, falumúzeum, emlékszoba őrzi a németek tárgyi és szellemi kultúrájának emlékét és örökségét. A kulturális életben jelentős szerepet játszik a Magyarországi Németek Háza (Haus der Ungarndeutschen) Budapesten, és a Lenau Ház (Lenau Haus) Pécsett, valamint a Magyarországi Tánchagyományok Alapítványa (Stiftung Ungarndeutsches Volkstanzgut). 1985-ben a Nikolaus Lenau Közművelődési Egyesület volt az első bejegyzett német kisebbségi egyesület. Ezekben a kulturális intézményekben magyarországi német festők számára rendeznek kiállítást, számos író, költő tart felolvasóestet. Két német nyelvű színház járja az ország német nyelvű településeit, a Budapesti Német Színház (Budapester Deutsches Theater) és az 1982 óta működő Szekszárdi Német Színház (Deutsche Bühne Ungarn). A német nyelvű könyvkiadásban a helyi, általában önkormányzati kiadások mellett jelentős szerepet vállal a Magyarországi Németek Országos Önkormányzata.

A magyarországi németek számos országos egyesülettel rendelkeznek. Ilyen a Magyarországi Német Írók és Művészek Szövetsége, a Jakob Bleyer Egyesület, a Magyarországi Ifjú Németek Közössége (Gemeinschaft Junger Ungarndeutscher, GJU), amelyet 1998-ban Pécsett alapított 50 fiatal. Az országos szervezet célul tűzte ki a német kisebbség helyzetének javítását, a nyelv, a hagyományok, és a kultúra ápolását, megőrzését és átadását a következő generációk számára annak érdekében, hogy erősítsék, a magyarországi németek identitását és amennyire csak lehet, lelassítsák az asszimilációt. Ennek érdekében sokoldalú kulturális tevékenységet fejtenek ki. Tizen négy helyi szervezetük gyermek, ifjúsági, tánc és nyelvi táborokat, kirándulásokat, kulturális esteket, nyelvtanfolyamokat, kiállításokat, versenyeket szervez.

Országos hatáskörű még a Magyarországi Német Nemzetiségi Vállalkozók Egyesülete, a Magyarországi Német Iskolaegyletek Szövetsége (Schulverein), amely 12 megyei iskolaegyletet tömörít, a 42 egyesületet illetve hagyományőrző szervezetet tömörítő Magyarországi Német Ének-, Zene-, és Tánckarok Országos Tanácsa, valamint a Dél-Dunántúli Német Nemzetiségi Falusi Turizmus Egyesület.

A magyarországi német nyelvű könyvkiadásban szerepet játszik az országos önkormányzat. Évente megjelenteti az országos önkormányzat évkönyvét és a Deutsches Kalender-t. Ezen kívül gondozásában évente 5-6 német nyelvű könyv is napvilágot lát, amelyek a magyarországi németség történetével, néprajzával, zenéjével és egyházi helyzetével foglalkoznak. Számos német nyelvű könyvet és könyvsorozatot jelentet meg az ELTE BTK Germanisztikai Intézete, ahol létrejött a Magyarországi Német Kutatási és Tanárképzési Központ. A kiadványok közül érdemes megemlíteni két sorozatot, az Ungarndeutsches Archiv, Ungarndeutsche Studien címűeket. A Magyar Néprajzi Társaság adja ki a Beiträge zur Volkskunde der Ungarndeutschen c. sorozatot.

A magyarországi német sajtóorgánumok közé tartozik az interneten is olvasható Budapester Zeitung, a Neuer Pester Lloyd, az 1957-ben alapított, kéthetente megjelenő országos terjesztésű Neue Zeitung és a Jakob Bleyer Gesellschaft kiadásában és gondozásában megjelenő folyóirat, a Sonntagsblatt. A Neue Zeitung mellékleteként jelenik meg a pedagógusok számára BUSCH-TROMMEL. Pécsett Magyar Rádió Pécsi Körzeti Stúdiójának (Ungarischer Rundfunk, Reginalstudio Fünfkirchen Deutsche Nationalitätensendung) adásait a régióban naponta délelőtt 10.30 és 12.00 óra között, este 19.30 és 20.00 óra között az egész országban venni lehet. A heti műsoridő 840 perc. A Magyar Televízióban Unser Bildschirm címen heti rendszerességgel sugároznak anyanyelvi műsort 26 perces adásidővel, illetve a műsor ismétlésével.

A felekezeti hovatartozás a németek életében már a betelepedés idején is fontos szerepet játszott, meghatározta a letelepedés földrajzi körülményeit, a németek területi elhelyezkedését. Németországból döntő többségében katolikus németek érkeztek. A kamarai telepítések a katolikus németek áttelepítésével amellett, hogy Magyarországon meg akarták erősíteni a német elemet, az országban egyre terjedő reformációnak is gátat akartak szabni. Ebből következően a magyarországi németek döntő többsége katolikus. Amennyiben különböző vallásúak kerültek egy faluba, úgy az egyik felekezet tagjai igyekeztek tovább vándorolni; ily módon homogén vallású települések jöttek létre. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne lettek volna kivétele. Akadtak olyan falvak, ahol a katolicizmus mellett jelen voltak a protestáns vallások, vagy az izraelita vallás. Dunabogdányban például a magyar őslakosság megőrizte református hitét, akiktől a katolikus svábok szigorúan elkülönültek. Tolna megyében számos településre Németország északi területeiről érkeztek németek, reformátusok és evangélikusok egyaránt. Gyönkre például a 18. század elején egyaránt érkeztek református és evangélikus magyarok és németek, akikhez később katolikus magyarok és németek is társultak. Míg azonban a katolikus mereven ragaszkodtak a felekezeten belüli házasodáshoz, a protestáns vallások ebben a kérdésben megengedőbbek voltak.

Budapesten három nagy német nyelvű vallási közösség létezik: a Deutschsprachige evangelisch-reformierte Gemeinde, a Deutschsprachige katholische Gemeinde, és a Deutschsprachige evangelische Gemeinde. Vidéken a misézés településenként változik. Mivel a településeken már nem csak németek élnek a misézés nyelve magyar és német. Több változattal találkozhatunk ezen a téren: van, ahol a plébános az egyik vasárnap magyarul, a következő vasárnapon németül misézik. Másutt minden mise kétnyelvű, de egyik alkalommal a mise első fele hangzik el magyarul, a másik fele németül, a következő alkalommal pedig fordított a sorrend. Előfordul az a változat is, ahol a pap a prédikációt kivéve mindent két nyelven mond el. Olyan megoldás is előfordul, amikor egyik misén a szöveg magyarul hangzik el, az énekek viszont németül, legközelebb pedig fordítva.

A viselkedést csoportközi helyzetben nem csupán "a csoport-hovatartozás ténye" (vö. Csepeli 1987: 147) befolyásolja, hanem az a szituáció is, amelyet a csoportközi helyzet konstituál. A másikról kialakított kép keletkezésének alapját az ismételten előforduló pozitív vagy negatív tapasztalatok alkotják. Minél "barátibb érzést" táplálnak az egyes csoportok egymás iránt, annál inkább vélik egymást magukhoz hasonlatosnak, s annál kedvezőbben ítélik meg a másikat. A csoportok közötti nyelvi, kulturális különbségek önmagukat nem válnak előítéletté. Szükséges ehhez egy gerjesztő hatású társadalmi, gazdasági vagy politikai közeg, amelyben csoportközi interakciók során az aktorok egy eleve etnocentrikusan szerkesztett konstitutív szabályrendszer alapján megítélik egymás tetteit, viselkedését, megnyilvánulásait, és ezek alapján kölcsönösen sajátságos "etnikai" karakterológiát alkotnak. A csoportközi megkülönböztetésben a másik csoportot leginkább negatív sztereotípiákkal jellemzik (Hagendoorn 1995). Az asszimiláció gyengíti a negatív sztereotípiákat. Az előítéletek, negatív sztereotípiák rögzülnek, rutinirozódnak, áthagyományozódnak, de tapasztalataim szerint a kereszt-kategorizáció következtében nem teljesen statikusak, hanem változnak is. "A saját csoport-preferencia a pozitív társadalmi identitás fenntartásához vezet" (Hagendoorn 1995: 203), s amikor a svábok magyarként határozzák meg magukat, magyar házastársat választanak, amikor tehát fennáll a kereszt-kategorizáció esete és a csoporttagságok átfedik egymást, akkor a magyarokkal szembeni negatív sztereotípiáik és attitűdjeik értelemszerűen veszítenek elítélő, kizáró jellegükből. A csoport sztereotipizációs attribútumai dinamikusak, és motivációs gyökerekből táplálkoznak, mindazonáltal az értékelések körülményeinek függvényében változnak.

Az etnikai csoport egyrészt kulturális, másrészt szervezeti tényező. Bármely vonatkozását is vesszük az adott rendszeren belül, etnikai csoport mindig interakciós csoportként jelenik meg és a másik csoporthoz vagy csoportokhoz való viszonyát mindig a tőlük való különbözés ténye, és a különbözés tényének feldolgozása fogja meghatározni. Természetesen az interetnikus viszonyok alakulását a szembenálló csoport viselkedése és attitűdjei is befolyásolják. Az interakció békés vagy ellenséges volta határozza meg az interetnikus kapcsolatok jellegét és szerepe van az asszimilációs ill. disszimilációs tendenciák érvényesülésében.

Az interetnikus kapcsolatok a csoportközi viszonyok és viselkedések mintájára szerveződnek. Ez azt jelenti, hogy "két vagy több személy minden viselkedését egymással szemben az határozza meg, hogy különböző társadalmi csoportok vagy kategóriák tagjai" (Tajfel 1978b: 41). Az interetnikus kapcsolatok során nyert tapasztalatok és az ebből levont következtetések, a kognitív tartalom és az affektív befolyások visszahatnak és hosszútávra meghatározhatják a csoportközi viszonyok jellegét.

Az interetnikus kapcsolatokat meghatározza az attitűd- és viselkedéselfogadási asszimiláció is, amely a többség-kisebbség viszonyában a befogadó érzelmi viszonyulását jelzi a kisebbséghez. A csoportok általában pozitív tulajdonságokkal jellemzik magukat. A másik megítélésében mindig felhasználják és értékelésükbe beépítik a másikról korábban szerzett tapasztalataikat. Más csoportok tulajdonságainak megítélése attól is függ, hogy azok "pozitív vagy negatív referenciacsoportként jelennek meg számukra" (Lázár 1996: 17). A tapasztalatszerzést és az erre épülő véleményalkotást, az attribúciós mintákat a saját csoport és a másik csoport közötti interakciók gyakorisága és lefolyásuk mikéntje befolyásolja. Az attribúciós minták alkalmazása elsősorban aktualitásokhoz és nem sztereotípiákhoz kötődik (Lázár 1995). A 2. világháborút követően a svábok megítélése elsősorban aktualitásokhoz kötődött, de a sztereotípiák helyzethez igazítása is szerepet játszott a folyamatban.

Az interetnikus viszonyok megértéséhez ismernünk kell a csoportok belső életére ható szituatív módon érvényesülő olyan változók szerepét, mint az őket körülvevő politikai, történelmi, gazdasági és nyelvi valóság. A csoport belső kohézióján, "vitalitásán" vagyis a fennmaradásáért tett erőfeszítésein túl ezen változók kombinációi valamint "olyan strukturális változók mint státus, demográfiai helyzet és a külső intézményi támogatás" határozzák meg a csoport túlélési esélyeit (Giles és mtsai 1977: 309). Ebből következik, hogy a túlélési stratégiák működtetése az interetnikus kapcsolatok dimenzióiban is leírhatók.

A magyarországi németek identitásőrzésének és nyelvhasználatának fontos bázisa Németország. Számos olyan település van Baranya megyében, ahol a beszélt dialektust megértik Németországban, vagy Ausztriában. Nagynyárádon, vagy Fekeden egyre több német vásárol házat és költözi át Magyarországra. Magyarul nem tanulnak meg, mert, mint mondják, tökéletesen megértik egymást a falubeliekkel. Már 1990 előtt is létezett a testvérvárosi kapcsolatok intézménye, de rendszerváltás után egy-egy település több testvérvárosi kapcsolatot is létesített német településekkel. Az első testvérvárosi kapcsolat általában azokkal a német falvakkal, vagy városokkal, városrészekkel jött létre, ahova az adott faluból a svábok 1945 után kitelepítették. Később különböző szálakon szerveződtek ezek a családokig lemenő baráti kapcsolatok. A németek a rendszerváltás után nagyon sok települést támogattak. Sokhelyütt Baranyában és Tolnában német segítséggel készült a csatorna, a gázvezeték, a helyi kábeltévé. Rendszeresek a kölcsönös településszintű és magánlátogatások, a diákok cseréje, a meghívások a kulturális rendezvényekre Németországba és viszont. A kulturális kapcsolatok mellett közös vállalkozások formájában felvirágoztak a gazdasági kapcsolatok is. A magyarországi németeket nyelvtudásuk, és kivételes szorgalmuk miatt szívesen látják a németországi munkáltatók.

A tanulmányi téren is működnek a cserekapcsolatok. A Német Felsőoktatási Csereszolgálat

(Deutscher Akademischer Austauschdienst, DAAD) program keretében a felsőoktatásban tanulók ösztöndíjakra pályázhatnak. A magyarországi német kisebbség támogatására külön program áll rendelkezésre, amelynek célja némettanárok képzése a magyarországi nemzetiségi iskolák számára. A program egyetemi és tanárképző főiskolai hallgatókat céloz meg. E program keretében egy szemeszterre szóló ösztöndíjakat, a diplomamunka megírásához, és nyári egyetemre szóló ösztöndíjakat lehet megpályázni.

A társadalom alapstruktúrájába beépült csoportközi feszültségek kiváltó oka a küzdelem a hatalomért, a források feletti rendelkezés jogáért, a jövedelemért, a presztízsért, a döntési és az irányítási pozíciókért. A csoportközi antagonizmus legtisztábban kisebbség és többség hierarchikus viszonyában érhető tetten. E reláció alaptípusa az etnikai csoport és az államalkotó nemzet viszonya. A kisebbséget a xenofóbia és az előítélet talaján a többség teremti meg. Allport (1977) szerint ellenségeink akkor lesznek, ha előbb megnevezzük őket. Az identitás fejlődésében először a többség azonosítása jön létre, s a kisebbség csak utána mondja magáról, én ez és ez vagyok. A svábok elnevezésekor pontosan ez történt. A többség tehát elnevez és megkülönböztet, elhatárol és alárendel, s ha érdeke úgy kívánja, kirekeszt. Miután a maga számára démonikusan leképezte, generalizálja devianciáit, negatív sztereotípiákat gyárt, s mivel nem felel meg elvárásainak, büntet: mozgásterét leszűkíti, gettóba zár, diszkriminál. Az értékek hasonlatossága vagy devianciája alapján kategorizál, hierarchiába rendez, befogad vagy kizár.

A kisebbségi etnikai közösségek migráció vagy határátrajzolás következtében kiszakadván saját, eredeti etnikumukból, önként vállalva vagy kényszerűségből egy más nyelvű és kultúrájú ország idegen és ellenséges közegében élik további életüket. Akár önkéntesen adják fel többségi helyzetüket, akár kényszer hatására válnak kisebbséggé, elvesztik a többséghez tartozás erő- és értékfölényét, magabiztosságát, a magától értetődőségek nyújtotta evidenciákat és kiszolgáltatott helyzetbe kerülnek. A többségi helyzet harmóniáját felváltja a kisebbségi lét konfliktusossága. A kisebbség fogyatékosság, ezért a kisebbségi státus eleve hátrányokkal jár. hozzátartozik a többségi társadalom életéből való teljes kizárás, a marginalizálódás, az emberi jogoktól való megfosztás, amely során a kisebbség tagjai differenciáltan és hátrányosan megkülönböztetve nem egyenlő elbánásmódban részesülnek. Csepeli értelmezése szerint a kisebbség a többség részéről definiált kategória. A kategória tartalmát a kisebbség is átveszi, és olyanná válik, amilyenné teszik. A kisebbség tehát olyan episztémé, amit a többség ruház rá egy csoportra saját maga bajba jutásának elkerülése érdekében. A többség elveszi az értéket azáltal, hogy kisebbséggé tesz.

A többség és kisebbség viszonyára jellemző, hogy milyen interakciós mintákat követnek. Mivel a többség a kisebbséget elütő, idegen, zavaró ingerként, észleli és képtelen elviselni másságát, az értékek pluralizmusát, eltüntetésére törekszik. Ez a skála az asszimilálástól, a beolvasztástól a fizikai megsemmisítésig terjed. A kisebbség magára marad problémáival. Számára a többséggel folytatott elfogadási-befogadási, teljesítési, valamint a kisebbségi lét inspirálta túlélési küzdelem már önmagában konfliktusok forrása. Wagley és Harris megállapítása szerint kisebbségnek meg kell küzdenie az állam törzsi jellegével is, ami abban nyilvánul meg, hogy "a domináns csoportok úgy cselekszenek, mintha az a csoport, amelyhez ők tartoznak, jelentené a fizikai és kulturális típust az egész állam számára" (1958: 242).

A többség saját hatalmának fényében nem veszi észre, vagy nem akarja észrevenni, hogy a kisebbség a maga tempójában minden erőszak nélkül is elsajátítja a számára legalapvetőbb ismereteket ahhoz, hogy részt vegyen a többséggel folytatandó interakcióban és kommunikációban. A folyamat akár harmonikusan, a kisebbség lojalitása mellett is végbemehetne, mégis konfliktusok terhelik. A többség saját érdekei és saját értékeibe vetett hite szerint gyorsított tempóban kívánná a folyamatot levezényelni. A kisebbség az átvételi folyamatban azonban a többségi tudáskészletnek csak a számára hasznosítható és beépíthető elemeit veszi át, s etnikai lényegének megőrzése érdekében legfeljebb a kettős kötődésre hajlandó, a teljes többségi homogenitásra nem. A kompromisszumos jellegű kettős kötődés – nemzeti irányba való nyitottsága révén – csökkenti a csoportok között meglévő konfliktusokat. A kisebbségi helyzet kondicionálja az identitást. A kettős kötődés létrejötte csak egyfajta válaszreakció a kisebbségek identitását érő kivívásokra. A kisebbségi státus megélésére ezenkívül – egyéni és csoportszinten, sőt generációs különbségekkel – többféle lehetséges válaszreakció létezik. Konfrontációs helyzetben, sérelmi pozícióban, erőszakos asszimilációs szituációban a kisebbség immunreakciója a többségtől való elhatárolódás, lojalitása megvonása, a kisebbségi csoport kohéziójának megerősítése és kisebbségi identitásának értékként való tételezése. A kisebbség ugyanúgy kidolgozza saját, a többségre vonatkozó negatív sztereotípiáit és működteti előítéleteit. Totalitariánus intézmények hatására egyénileg és csoportosan is bekövetkezhet az önfeladás. A dominanciára adott egyéni válasz azonban nem mindig követi a saját csoport mintáit. Válaszreakció lehet az elszakadás a kisebbségi csoporttól és az asszimilálódás: a többséghez való hasonulás, értékeinek, mintáinak elfogadása, ami végső soron szintén önfeladáshoz és csoportelhagyáshoz vezet.

A magyarországi németekre a többségi magyarokkal szemben a konfliktusok elkerülése és a kompromisszumok keresése a jellemző, annak ellenére, hogy ezt a csoportot is megbüntették, erőszakosan asszimilálták, diszkriminálták és kirekesztették. A magyar nemzet születésének idején átélték a "magyar kulturális típus" dominanciáját. Pozitív etnikai jegyeiket lenézték, s míg a magyar többség még hosszútávon sem tette magáévá a sváb parasztok munkakultúráját, munkaszervezését, felhalmozó, előre tervező életmódját, addig a sváboktól asszimilációs kényszerpályákat kijelölve rövidtávon követelte meg a többség értékeinek átvételét. Sérelmi helyzetben a svábok megerősítették kisebbségi identitásukat, de sohasem következett be a csoportos önfeladás. Ez a kisebbség nagyon büszke és öntudatos. Bár az asszimilációnak nem tudtak ellenállni, csoportelhagyásra a legritkább esetben került sor. Úgy próbált alkalmazkodni, hogy közben igyekezett megőrizni etnikai szubsztanciáját. Ennek a folyamatnak az eredménye a kettős identitás.

A csoporttagság és az a tudás, amelyet az aktor saját csoportjáról birtokol, meghatározza a csoport önképének értékelését. Ahogy a saját csoportról, az ingroupról és az outgroupról alkotott kép összehasonlításra kerül, abból következtetni lehet az interetnikus kapcsolatok minőségére. A svábok a magyarok megítélésében a több száz éves együttélés során negatív és pozitív tapasztalatokat egyaránt szereztek. Történelmi időszakonként változik, hogy mikor melyik előjelű sztereotípiacsoport meghatározó. Az értékelt tulajdonságok elsősorban arra vonatkoznak, hogy a többségi magyarság pozitívan vagy negatívan viszonyult kisebbségi csoportjukhoz. Ezen kívül fontos a munkához és a kikapcsolódáshoz való viszony.

Az etnocentrikusan szerkesztett konstitutív szabályok a közösség zártságának idején minden vonatkozásában áthatották a csoporton belüli és a csoportközi interakciókat és szigorú normakövetést követeltek. Meghatározták, kivel hogyan lehet és kell viselkedni, kivel lehet szóba állni, kivel lehet házasodni, kivél játszhatnak gyermekeik és kivel nem. Az önmegtartó csoportnormák nehezen tűrték el az idegenek beszivárgását a faluba. A csoportnormák lazulásával, mobilizált közösségek második és harmadik generációja azonban már nem tartja magát ehhez a merev szabályrendszerhez.

Érzelmi viszonyulás tekintetében és figyelembe véve, hogy többségi vagy kisebbségi pozícióból ítélik meg a helyzetet, a svábok a magyarok különböző csoportjait különböztetik meg. A skála az elfogadástól a teljes elutasításig és a gyűlöletig terjed. Hierarchikus rendben az élen a többségi magyarok, köztük is a közös vallásúak állnak, azok, akik már a második világháború előtt is a sváb falvakban éltek. A hierarchiában ezután a Szlovákiából lakosságcserével Magyarország érkezett magyarok állnak. Azok a magyarok, akik szintén 1945 után kerültek a falvakban a belső migrációs folyamatok következtében, nem élveznek olyan presztízst, mint azok, akikkel hosszabb ideje éltnek együtt. A hierarchiában a bukovinai székelyek következnek. Ma már nincs nyílt ellenségeskedés svábok és magyarok között, de azt számon tartják, hogy ezek a családok foglalták el a kitelepített és összeköltöztetett svábok házait és vették el vagyonukat.

Interetnikus kapcsolataikat a magyarokkal szemben eredendően azonban a felekezeti alapú kettősség jellemzi. Például a katolikus svábok sokkal inkább tartanak pozitívnak egy házasságot egy katolikus magyarral, mint egy protestáns svábbal. A vallás a nem falubeli svábok között is határt húz és ez a tény a más vallású svábokat is az "ők" kategóriájába sorolja.

A magyarországi németek tradicionálisan nem alakítottak ki bensőséges kapcsolatokat más magyarországi sváb csoportokkal, akikkel magyar nyelven érintkeznek. A kisebbségi törvény adta egységesülési folyamatok eredményeképpen azonban egyre több alkalom és lehetőség nyílik az etnikai reprezentációra, a svábok faluközi találkozóira.

A svábok nemzeti tudatosság tekintetében magyarok. A kettős kötődés, a mindennapi tudás közös tere, az életszínvonal, a félkészültség, a szaktudás változóit figyelembe véve a svábok közelebb állnak a magyarokhoz, mint németekhez.

"Az etnikai hierarchia flexibilis kognitív séma, amelyen belül az etnikai különbségek a kontextustól és az outgroup definiálásától függenek" (Hagendoorn 1995: 209). Szirmay Antal 1804-ben megjelent Hungaria in Parabolis c. műve arra utal, hogy a közfelfogásban a németeket a többi Magyarországon élő, szinte kizárólag negatív sztereotípiákkal illetett idegen ajkú nemzetiségtől eltérően pozitívan ítélték meg és befogadásukra a magyarok nyitottak voltak:

A háború utáni magyar-sváb ellenséges viszonyt ma már feledve a magyar közgondolkodásban a többségi magyarság és a magyarországi kisebbségek viszonylatában a svábok a legelfogadottabbak. A csoporthierarchiában kétségtelenül ez a kisebbség vezet. A többségi magyarsággal való kapcsolattartás mindennapi dimenzióit átmetszik az érdekazonosságok, gazdasági, infrastrukturális, biztonságpolitikai, katonai, egészségügyi, stb. problémák. A svábok minden olyan kérdésben magyarok, amelyek létbiztonságukat, gazdasági, politikai és társadalmi helyzetüket illeti. Ezt láthattuk a gazdasági, politikai és társadalmi tematizáció esetében. A sztereotipizáció és az etnikai hierarchia között kapcsolat mutatható ki, amely a másik csoport létszámától, tagjai munkamegosztásban elfoglalt helyétől, a kulturális különbözőségek mértékétől, és a befogadó társadalomhoz való adaptálódás érzékelésétől függ. A svábok szerint valamennyi magyarországi kisebbségi etnikumot figyelembe véve az etnikai hierarchiában az első helyen állnak, ami azt jelenti, hogy Lázár felmérésében a többségi magyarok szerint nekik a legjobb a kapcsolatuk a többségi magyarsággal (Lázár 1983, 1995). Ennek okát részben asszimiláltságukban, részben egyenlő fejlettségükben, hasonló gondolkodásukban vagy abban látják, hogy "mi [értsd svábok és magyarok] hasonlítunk leginkább egymáshoz". Outgroup kapcsolataikat tekintve minden generáció megegyezett abban, hogy azok a többségi magyarsággal a legjobbak; azon a véleményen vannak, hogy a magyarok egyénenként és csoportként egyaránt befogadták őket és pozitívan viszonyulnak hozzájuk. A befogadó magyar környezet oldaláról szemlélve a svábok puritánsága mint a "svábok örömtelen harácsolása", "életük belső elsivárosodása" jelent meg (vö. Andrásfalvy 1973, 1988). Szorgalmukra, takarékosságukra vonatkozó tipizációk a mai napik fennállnak, de negatív tartalmukat elvesztették. A németek kedvező tulajdonságokkal és a legmagasabb a presztízzsel rendelkező pozitív vonatkoztatási csoportként jelennek meg, akiket a magyarok munkatársként, szomszédként és barátként is szívesen fogadnak el (vö. Lendvay és Szabó 1994).

1994-ben, az első kisebbségi önkormányzati választáson 160 német önkormányzat alakult meg. 1998-ban 271-re emelkedett az önkormányzatok száma; Heves, Jász-Nagykun-Szolnok és Hajdú-Bihar megye kivételével minden megyében létrejöttek a német kisebbségi önkormányzatok. 2002-ben 348 német kisebbségi önkormányzatot választottak országszerte és minden megyében alakult német kisebbségi önkormányzat. A legnagyobb növekedés Baranya, Pest, Tolna, és Veszprém megyében mutatható ki. Ezennel Heves megyében is alakult egy német kisebbségi önkormányzat.

Az 1998-as választások után a 30 településen kisebbségi önkormányzat alakult át települési kisebbségi önkormányzattá. Ezekben a falvakban a polgármester és az önkormányzati képviselők a német kisebbséghez tartoznak. 2002-ben 33 településen működik átalakult kisebbségi önkormányzat és közvetett kisebbségi önkormányzat.

A Magyarországi Németek Országos Önkormányzata (Landesselbstverwaltung der Ungarndeutschen, LdU) tagjainak száma 53. Az országos önkormányzat alapszabály szerint azokban a megyékben, ahol legalább négy német kisebbségi önkormányzat működik, megyei önkormányzati szövetséget lehet létrehozni. E szövetségek koordinálják a megyében működő kisebbségi önkormányzatok tevékenységét és képviselik a megyében élő németek és a működő kisebbségi intézmények érdekeit. Az előző választási ciklusban megyei önkormányzati szövetségek működtek a kiemelt megyék, valamint Budapest mellett Békés megyében. 2002-ben a kiemelt megyék és Budapest mellett Borsod-Abaúj-Zemplén, Szabolcs-Szatmár-Bereg, és Békés megyében jöttek létre megyei szövetségek. Somogy megye Baranyához, Csongrád megye Bács-Kiskunhoz, Nógrád megye Pest megyéhez társult, valamint Vas és Zala megye alkotnak egy megyei szövetséget.

Az LdU mellett 14 regionális iroda segíti a településeken működő kisebbségi önkormányzatokat. Mint fentebb említettük, az LdU politikai tevékenysége mellett könyvkiadói tevékenységet is folytat, kiemelten kezeli az oktatás és a kultúra megőrzésének kérdését.

Az önkormányzatok elsődleges feladata a magyarországi németek érdekképviselete, de politikai tevékenységük mellett a kisebbség kulturális életét is segítik. A tánchagyományok átadására, tanítására az önkormányzatok rendszeresen tartanak tanfolyamokat, nyáron olvasó, zenei és tánctáborok szervezésére kerül sor. Ezen kívül további kulturális rendezvényeket megrendezésében is segítséget nyújtanak, illetve anyagilag is támogatják azokat. A német kulturális csoportokat tömörítő Magyarországi Német Kulturális Csoportok Országos Tanácsának (Der Landesrat Ungarndeutscher Kulturgruppen) elnöke tagja az LdU Kulturális Bizottságának. Ez a szervezet 500 énekkart, zenekart és tánckart fog össze.

Az LdU anyagilag is támogatja a németek kulturális tevékenységét, mint az identitás megőrzésének egyik fontos bázisát Ugyanakkor azon fáradozik hogy átvegyen a magyar államtól nemzetiségi intézményeket, mint pl. a tatai múzeum, a szekszárdi Német Színház, vagy a pécsi magyar- német nyelvű Iskolacentrum. (Ungarisch-Deutschsprachige Schulzentrum).

Az LdU 2003-ban 140 millió forint állami támogatást kapott. Az egyes kisebbségi önkormányzatok éves állami normatív támogatása 2003-ban 680 ezer forintot tett ki.

A kultúrpolitika mellett az LdU célkitűzésiben a legfontosabb szerepet - mint az identitás támogatásának és megőrzésének bázisát -, az iskolapolitika játssza. Ezen a téren a két legfontosabb tennivaló, hogy támogassák az iskolák identitásnevelő törekvéseit és az iskolákban megfelelő tankönyveket adjanak a diákok kezébe.

Habermas (1988) szerint a kulturális hagyományoknak (többek között) formális koncepciókat kell a társadalom és az egyén számára rendelkezésre bocsátania. Mindamellett teret kell hagynia a differenciált érvényességi igények számára és lehetőséget kell biztosítani ahhoz, hogy a hagyományból táplálkozó értelmezéseket meg lehessen kérdőjelezni és újra lehessen értékelni. Az harmadik generáció a rendelkezésére álló hagyománykészlet megkérdőjelező és újraértékelő szelektálásával az etnikai identitás tartalmára vonatkozóan tulajdonképpen új érvényességi igényt jelent be. Az etnikai hovatartozást a veleszületett származási adottságok és a megrostált kultúraelemek működtetése nem kizárólagosan garantálják; az etnikai identitás társadalmilag és gazdaságilag meghatározott folyamat szituatívan megnyilvánuló termékévé válik. Ebben a folyamatban az egyén a társadalmi kommunikációban és interakcióban számára felkínált lehetőségek közül maga választja meg és alakítja ki etnikai hovatartozását és identitását. A határok átrendeződnek, jellegük megváltozik aszerint, hogy ki kivel, mivel és milyen mértékben akar azonosulni, illetve kitől és mitől kíván elhatárolódni. A közösség fennmaradását a katolikus vallás és az átöröklődött munkához való viszony, illetve erősen pozitív önértékelésük segítette. A munkakultúra és a munkához való viszony évszázados követési mintái az etnocentrikus világlátás keretében egyfajta etnikai ideologikum szintjére emelkedtek.

Az identitáshatárok ugyanakkor állandó változásban vannak, régiek omlanak le, s keletkeznek helyette újak. Identitást meghatározó elemek gyengülnek meg, tűnnek el, míg mások – mint helyettesítő elemek –, megerősödnek. Az etnikai identitás folyamatosan változó, újra meg újra konstituálódó tartomány. Elemkészletében azok az elemek maradnak akárcsak időlegesen stabilak, amelyek az identitáskonstrukción belül funkciót töltenek be és identitásigényeket elégítenek ki. Ezeket az adott generáció szokássá emeli, és a tradícióként átörökíti. Az etnikai identitás határainak konstituálódása tehát befejezetlen, állandóan mozgásban lévő folyamat. A változások tempója és minősége függ a csoportokra jellemző tradicionális jegyek beágyazottságának stabilitásától, a tradícióhoz való kötődés erősségétől, a mobilizációra való szándéktól és képességtől, valamint a környezet viszonyulásától. A családtörténeti interjúk tanúsága szerint a svábok etnikai identitása a csoporttagság vállalásán túl a magyarok és a svábok közötti csoportjegyek látható, érzékelhető, tapasztalható és a sztereotipizációban megnyilvánuló különbségein, a "mi" és "ők" közötti merev határ fenntartásának következménye volt. Az etnikai identitás fenntartásában a csoporttagság ma is jelentős szerepet játszik, de ezen felül az identitáselemek generációs átrendeződése, a vegyes házasságok és az asszimiláció által átjárhatóbbá tett határok következtében az etnikai identitást elsősorban nem a többi csoporttól elválasztó határ élteti; sokkal inkább a határ azonosulásra alkalmas tartalmának, a határon belüli tradíciók működtetésének az eredménye. A határon belüli, a másság manifesztálására szolgáló kulturális repertoár eltérő tartalmakat, gondolkodásmódokat jelöl és szubjektíve kijelöli az etnikai közösség határát is. Ma sokkal inkább határ tartalma választ el, mint a határ fenntartása. A korábban átjárhatatlan csoporthatár kérdését vizsgálva az a következtetés vonható le, hogy a határ szilárdsága, illetve. átjárhatósága, azaz a megkülönböztetés mértéke és a csoporthatárokat kijelölő elemek fontossága generációnként és határjelekként eltérő mértéket mutat, s eszerint strukturál. Az etnikai identitás változó tartalma a csoport határának kijelölésére nézve azzal a következménnyel jár, hogy nincs egyértelműen megvonható stabil határ, csak határok vannak, amelyek állandó mozgásban vannak és generációsan jellemző más-más súlyú határkijelölő elemekkel rajzolhatók körül. A határok közötti átjárás egyfajta átváltozást is jelent és ez összefüggeni látszik az identitásnyilvánítás szituativitásával, ill. az interakciók által előhívott követelményeknek való megfelelés szándékával. Az etnikai identitás az etnikai csoport nyomásának, integráló erejének hatására mintakövetés során alakul ki és egy feltétlen kölcsönös kapcsolat révén manifesztálódik. Az etnikai identitás erőssége nem független egyén és csoport kölcsönhatásától, a kölcsönös kapcsolatok függvényében megjelenített kulturális mintáktól, amiket a csoport az egyén számára felkínál. A csoport objektív szimbolikus formáival való szubjektív azonosulás hozza létre a csoporttal való azonosulás érzését, és ezzel együtt a csoporttagság vállalásának tényét. A csoport az etnikai identitás megformálódásának és reprezentációjának helyszíne és biztosítéka. Simmel (1973) szerint a csoportoknak a bennük élő egyénekkel szemben viszonylagos öröklétük van; túlélik megjelenésüket és eltűnésüket. Éppen ezért fontos, hogy az etnikai csoport hozzá tudjon járulni az egyén életének orientálásához annak érdekében, hogy megtartsa a csoport számára. A sikeres megtartás feltétele azonban a csoporttagok számára elfogadható orientáló koncepció. "Az etnikai csoport fennmaradásához leginkább olyan szubjektív elemek szükségesek, mint az emlékek, értékek, jelképek, mítoszok és hagyományok" (Smith 1995: 32). Ezeknek a fennmaradást biztosító jegyeknek a megőrzése, átörökítése, naprakészen tartása és működtetése a kollektív különbözőség és küldetés felfokozott tudatával rendelkező értelmiségiek és mások aktív közreműködése révén Dunabogdányban biztosítottnak látszik. Csoportszinten az etnikai lét megőrzésének bázisát Dunabogdányban az első generáció jelenti; újrafelfedezésének, továbbörökítésének és éltetésének bázisát pedig a második és a harmadik generációhoz tartozó lokálpatrióták jelentik, értelmiségiek és nem értelmiségiek.

Allport, W. Gordon 1977. Az előítélet. Budapest: Gondolat.

Bellér Béla 1981. A magyarországi németek rövid története. Budapest: Magvető.

Bindorffer Györgyi 2001. Kettős identitás: Etnikai és nemzeti azonosságtudat Dunabogdányban. Budapest: Új Mandátum Könyvkiadó - MTA Kisebbségkutató Intézet

Csepeli György 1987. Csoporttudat – nemzettudat. Budapest: Magvető.

Csipka Rozália - Mayer Éva (szerk.) 2002. Kisebbségek Magyarországon 200-2001. Budapest: Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Hivatal.

Hoóz István – Kepecs J. – Klinger András 1985. A Baranya megyében élő nemzetiségek demográfiai helyzete 1980-ban. Pécs: MTA Regionális Kutatások Központja.

Kiss Jenő 1995. Társadalom és nyelvhasználat. Szociolingvisztikai alapfogalmak. Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó.

Komlósi-Knipf, Erzsébet 1996. Kétnyelvűség és identitás a magyarországi németek körében. Kisebbségkutatás 3:291-292.

Krisch, Magdalena 2002. Ungarndeutscher Julturführer. Sopron: Escort '96 Könyvkiadó és Könyvterjesztő BT

Lanstyák István 1994. Az anyanyelv és a többségi nyelvoktatás a kisebbségi kétnyelvűség körülményei között. Régió 4:90-116.

Lázár Guy 1996. A felnőtt lakosság nemzeti identitása a kisebbségekhez való viszony tükrében. In Többség – kisebbség. Tanulmányok a nemzeti tudat témaköréből. Budapest: Osiris - MTA ELTE Kommunikációelméleti Kutatócsoport. 9-115.

Manherz Károly 1981. A magyarországi németek néprajzkutatásának áttekintése. In Eperjessy E.-Krupa A. (szerk.) II. Békéscsabai Nemzetközi Nemzetiségi Néprajzi Konferencia. Budapest: Művelődési Minisztérium Nemzetiségi Önálló Osztálya. 635-649.

Molnár Éva – Radó Péter – TARJÁN G. Gábor 1990. Nagybörzsöny. Egy község múltja és jelene. In Tarján G. Gábor (szerk.) Együttélés. Tanulmányok a Pest megyei nemzetiségek köréből. Budapest: Pest megyei Tanács VB. 67-306.

Seewann, Gerhard 1992. Siebenbürger Sachse, Ungarndeutscher, Donauschwabe. In Uő. (szerk.) Minderheitsfragen in Südosteuropa. 139-155.

Tilkovszky Lóránt 1989. Hét évtized a magyarországi németek történetéből –1919-1989.

Budapest: Kossuth

A 2002-2005 között Csolnokon és Véménden folytatott identitáskutatás előzménye egy 1993-1996 között Dunabogdányban folytatott vizsgálat volt, melynek során a kettős identitás konstrukciójának etnikai és nemzeti dimenziójának alakulását, a különböző identitáselemek szerveződését és egymásra hatását, valamint reprezentációs módjait kutattam. Ma már senki sem vonja kétségbe, hogy a 300 éve a többségi magyarság között élő magyarországi németek, vagy ahogy sokuk még ma is önmagát és csoportját nevezi, svábok, etnikai identitástudatuk generációs különbségeket felmutató megőrzése mellett a többségi magyarságtól bizonyos outgroup-viselkedésmintákat, értékeket, attitűdöket, valamint kulturális elemeket vettek át és ezek internalizálásával, ill. érzelmi beépítettségén keresztül azonosultak a magyar nemzeti érték- és érzésvilággal; következésképpen magyar nemzeti identitásuk alakult ki. A magyarországi németek etnikai csoportja korántsem egységes alakzat. A történelmi fejlődés során ez a kisebbség nem alakult egységes nyelvű, homogén kultúrájú egységgé.^[316] A második világháború előtt a svábok zárt falusi közösségeikben döntően földműveléssel foglalkoztak. Sorsuk a háború után a falvak zártáságának feloldódása következtében a mobilizáció és ezzel párhuzamosan az asszimiláció irányába mutatott. Csoportjaik elkülönült nyelvi fejlődése, valamint a centrumban, vagy annak közelében, ill. a periférián való elhelyezkedése felvetette bennem azt a gondolatot, hogy vajon a kettős identitás Dunabogdányban tapasztalt konstrukciója más falvakban ugyanazt a szerkezetet mutatja-e. Elméleti keretként abból a korábban felállított elméleti feltevésemből indultam ki, amely szerint a kettős identitás olyan identitásalakzat, amelyben egy többségi dominanciájú országban élő kisebbség saját etnikai identitásának történetileg változó, generációs eltéréseket és érvényességeket felmutató megőrzése és reprezentációja mellett magáévá teszi, internalizálja és érzelemileg átéli a többségi etnikum nemzeti identitásának azon elemeit, amelyek saját etnikai identitásának elemkészletéből hiányoznak vagy csak részben találhatók meg benne. A kettős identitás konstrukciója egyidejű magától értetődőségeket tartalmaz; elemkészlete az etnikai és a nemzeti identitás egymást kiegészíteni és pótolni képes elemeiből áll, s állandóan változó erőséggel, de egyszerre köti az etnikai alanyt mindkét irányba annak ellenére, hogy mindkét identitástudatba alapvetően belekódolt elem a másság és az exkluzivitás (Bindorffer 2001: 11).

A kutatás során mind a két településen megvizsgáltam az etnikai identitás történelmi alakulását, jelenlegi állapotát, harmonikus és konfliktusos megnyilvánulásait, valamint igyekeztem kideríteni, hogy milyen etnikai identitást meghatározó elemek játszanak közre az etnikai identitáskonstrukció alakításában és fenntartásában. Már korábbi, dunabogdányi vizsgálatom során kiderült, hogy az etnikai identitás elemeinek súlya, és fontossága nemzedéki eltéréseket mutat, és más-más kombinációs alakzatot képez. A kutatás itt is kiterjedt a névhasználatra, a csoporttagságra, az anyanyelv használatára, a kulturális hagyományokhoz való kötődésre és azok megőrzésének, átörökítésének módjaira, valamint őrzésére, továbbá az etnikai csoport határainak felmérésére. A nemzeti identitás, ill. a magyarsághoz való tartozás kérdéskörét ezennel elsősorban lokális megvilágításba helyeztem. Az asszimilációs és disszimilációs tendenciák felmérésekor ugyancsak a lokális, településszintű, ill. régiós interakciókra koncentráltam.

Az adatok gyűjtése klasszikus kulturális antropológiai, valamint szociológiai módszerekkel folyt. A résztvevő megfigyelés mellett mélyinterjúkat készítettem, melyek elemzése alkotja az adatbázis törzsét. A corpus feldolgozása során az összehasonlító módszert alkalmaztam.

A feldolgozáshoz a megkérdezetteket három generációs csoportba osztottam. Az első generációba soroltam az 1945 előtt születetteket. Ebben a generációban mindenki a svábot nevezte meg anyanyelvének és származásának. E generáció alapélménye a kitelepítés és a háború utáni kötelező átállás a magyar nyelvre, a tradicionális normák megrendülése, és az intragenerációs mobilitás lehetősége. A második generációba az 1945-1965 között születettek kerültek. Ennek a generációnak alapélménye a nyelvi kettősség, a továbbtanulás a felsőoktatási intézményekbe, és az intergenerációs mobilitás és egyfajta nemzetiségi kultúravesztés. A harmadik generációt, amelynek tagjai 1956 és 1985 között születtek, a sváb anyanyelv elvesztése, valamint az ősök kultúrájától való eltávolodás, ugyanakkor e módosított kultúra felé - identitás-visszaállító - visszafordulási kényszer jellemzi.

Csolnok Komárom Esztergom megyében, a Dorogi szénmedencében, Dorogtól öt, Esztergomtól tizenhárom kilométerre a Janza patak hegyekkel és dombokkal körülölelt völgyében, és a környező domboldalakra felkapaszkodva fekszik.^[317] Földrajzi fekvéséből adódóan területe szőlőművelésre mindig is kiválóan alkalmas volt, de a földművelés a kevés sík terület miatt csak keveseknek nyújtott biztos megélhetést. A fő megélhetési forrást a 19. század elejétől kezdve 1979-ig a falu alatt található szénbánya jelentette. A tárnákat azonban az életveszélyes karsztvíz-betörések miatt a hetvenes évek elején bezárták. A település alatt a mai napig kiaknázatlan szénmezők húzódnak. A föld alatt valamikori a bányajáratok, alagutak kötik össze a Csolnokot Doroggal. Mivel a felszíni közlekedés és szállítás körülményes volt, a bányák üzemelésének időszaka alatt a szén a föld alatt jutott el Dorog vasútállomására és a csolnokiak is sokszor a bányavasúttal, a föld alatt érték el a várost. Csolnokot ma csúcsidőben félóránként közvetlen buszjárat köti össze Doroggal és óránként van járat Esztergomba. Dorogra negyedóra, Esztergomba fél óra alatt ér be a busz. Budapestet munkanapokon naponta kétszer átszállás nélkül is el lehet érni. Mivel a faluban alig van munkalehetőség, a lakosság jelentős része ingázik naponta a környező városokba. Azt mondhatjuk, hogy Csolnok Budapest, és az egyre inkább kistérségi ipari és kulturális központtá váló Esztergom közelsége miatt a centrum közelében fekszik.

Véménd ezzel szemben tipikusan a periférián, távol az ipari nagyvárosoktól Baranya megyében fekszik. A Pannon Volán nyolc buszjáratot működtet Mohács és Véménd között. Reggel 9 és 13 óra között egyetlen járat sincs Mohács felé, de Mohácsról délben indítanak egy járatot Véménd felé. Az utazási idő attól függően, hogy a busz bemegy-e Görcsönydobokára 40 perc, ill. egy óra. Pécsvárad irányában egyetlen járat van reggel hat órakor, egy pedig vissza délután ¾ 4-kor. Pécset csak átszállással lehet elérni; a napi bejárás tömegközlekedéssel lehetetlen. 1910-ben vasútvonal létesült Bátaszék és Pécs között. A vonalat Pécsvárad és Palotabozsok között 1997-ben a leromlott műszaki állapotok és az utaslétszám megfogyatkozása miatt megszüntették. Ekkor még Palotabozsok és Pécsvárad között naponta kétszer lehetett vonattal közlekedni. 2003-ban az egész vonalon leállt a forgalom. A közlekedést "vonatpótló" autóbuszok biztosítják.

Természeti adottságait tekintve Véménd területe kifejezetten alkalmas a mezőgazdasági termelésre; a rendszerváltásig a földművelés és az állattenyésztés, valamint a tejgazdaság nyújtotta a fő megélhetési lehetőséget.

Véménden ma a közintézményeket kivéve gyakorlatilag semmiféle munkalehetőség nincs. 2005 nyarán bezárt az utolsó, mintegy harminc asszonynak munkát adó varroda is. A Bóly RT. privatizálása kapcsán állandó a bizonytalanság, hogy vajon az új malmot megtartják, vagy megszüntetik. Véménd ma a kistérségi centrumoktól is messze, a periférián fekvő, elzárt község. Lakói az M6-os autópályában reménykednek.

Csolnok első írásos említése 1232-ből származik, amely szerint a falu Vathacholnuka néven a Csolt nemzetséghez tartozott, majd 1262-ben tűnik fel a Kolnuk név alatt. Már ekkor híres szőlőtermesztéséről és borkészítéséről. 1263-1531 között a Nyulak-szigeti klarissza kolostor tulajdona. Első templomát 1276 körül építették. Történelme során többször váltott gazdát, hol a budai pasa birtokolta, hol Esztergomhoz tartozott, hol ismét a Margit-szigeti apácáké lett; hol elnéptelenedett, hol ismét benépesült, hol a törökök, hol a császári csapatok uralták.

1685-ben a kamarai biztosok azt jelentették, hogy bejárván Esztergom vármegyét csak kivételesen esetekben találtak emberekre. A falvak többségének csupán a nevét tudták feljegyezni, számos helynek még a földesúr neve is ismeretlen volt. A teljesen elpusztított környéken Buda visszafoglalása után indul meg ismét az élet; a lakosság ekkor kezd vissza- és beszivárogni. Az esztergomi járás falvaiban a visszatelepülés azonban kisebb mértékű volt, mint azokon a területeken, ahol a magyar lakosság túlélte a török hódoltságot. Csolnok ebben a kérdésnek határesetnek tekinthető; a járás falvai közül itt is sokan végigélték a felszabadító háborúkat. A török hódoltság után először a Felvidékről kerülnek református magyarok a településre. 1699-ben bizonyítottan még csak magyarok élnek Csolnokon. 1700-ban 18 családot írnak össze, de etnikai kilétükről nincs feljegyzés. Egyes források szerint (Fekete 1977) a betelepítés Csolnokra 1696-ban, tíz évvel Buda visszafoglalása után kezdődött, más források szerint az első német telepeseket 1714-ben gróf Grassalkovich Antal verbuválta. Mindenesetre a falu mai lakosságának kb. 70 százalékát képező német népesség betelepülése döntő változásokat hozott Csolnokon. 1715-ben a 34 itt élő családból nyolcat németként jegyeznek fel, és ez a szám az egymást követő három betelepülései hullám során egyre növekedett. Státusa szerint 1715-ben 13 családfő jobbágy, 21 pedig kisházas volt. 1731-ben 38 családot számolnak össze. A feljegyzésekben Keller, Klein, Kraft, Ludwig, Meczler, Muck és Strauff családnevekkel találkozhatunk. Ezek a nevek mára teljesen eltűntek Csolnokról. A jellemzően földműves népesség mellett egy kovácsot, egy szabót, egy csizmadiát és egy susztert írt össze a vármegyei adószedő.

A korábbi református templom a lakossággal együtt a török uralom idején elpusztult. A betelepített németek római katolikusok voltak; betelepülésük után ez a vallás vált uralkodóvá. A római katolikus plébániát 1738-ban gróf Grassalkovich Antal segítségével szervezték meg. Csolnok korábban a dorogi egyházkerülethez tartozott, ettől kezdve anyakönyveznek helyben. A Nepomuki Szent Jánosnak szentelt plébániatemplomot szintén gróf Grassalkovich Antal építtette az 1700 körül emelt régi templom köveiből 1767-75 között. Oltárképe a védőszentet, Nepomuki Szent Jánost ábrázolja. A II. világháborúban a templom alaposan megrongálódott és elpusztult a település négy kápolnája is. A templomot renoválták, de a kápolnákat nem építették újjá. A másik katolikus templom 1932-ben épült a bányásztelepen, az ott élő bányász-lakosság kezdeményezésére és segítségével. Szent Borbáláról, a bányászok védőszentjéről kapta a nevét.

Az 1738-as pestisjárvány elől a falu magyar lakossága Unyra, Tinnyére és Nagysápra menekül. Grassalkovits 1738-1749 között 400 elzászit telepít Csolnokra, a környező településekre, Kesztölcre, Csévre, Dágra, és Sárisápra pedig nagy számban szlovákokat hív. A telepítés során Csolnokra is került néhány szlovák család. Ezek a családok nevüket (Szklenár, Klimó, Micsán, Janosek, Sztoján, Janositz, Dlabik) a mai napig megtartva egy emberöltő alatt elnémetesedtek. A szlovák származás emléke a nevekben megőrződve él tovább, de a ma élő utódok közül mindenki egyértelműen svábnak és sváb anyanyelvűnek tartja magát.

1782-ben tűzvész pusztított a faluban. A lakosság nagy számban települt át a szomszédos, a szintén németek lakta Leányvárra és Dágra. 1785-1786-ban érkezett a telepesek harmadik hulláma. A korábbi Rajna-frank nyelvjárás ekkor került kapcsolatba a bajor nyelvi hatással. A második és harmadik német betelepítési hullámból sajnos nem lehet pontosan megállapítani, hogy az egyes családok melyikhez tartoznak.

A számos és nyilvántartásba nem vett németországi származási hely miatt Csolnok lakosságának eredete nem egyértelműen tisztázott. A több földrajzi területről különböző időkben érkezett, különböző nyelvi dialektusokat beszélő csoportok itt integrálódtak, itt váltak egységes, ugyanazt a tájszólást beszélő "csolnoki" svábbá. Ez az egységesülés tulajdonképpen egy akkulturációs folyamatként fogható fel, amelyben a résztvevők egymáshoz idomultak, átvették egymás szokásait, egymás között házasodtak. A közös katolikus vallás mindenképpen megkönnyítethette és segíthette ezt az alkalmazkodási folyamatot, melynek eredménye egy egységes kultúrájú, ugyanazt a tájszólást beszélő, erős lokális sváb identitású közösség lett.

A származási hely meghatározására Csolnokon is a dialektológiát és a szokásokat hívják segítségül.^[318] Bizonyos szokások, mint pl. a húsvéti kerepelés, valamint a kereplőformája és elkészítésének módja viszont felső-bajor eredetet mutat. Az eredetüket keresők nem kapnak segítségek a fennmaradt földrajzi nevekből sem, mert ezeket igen gyakran felváltva a magyarral használták, vagy a magyar nevet a Mundart kiejtése szerint mondták ki, vagyis "elsvábosították".^[319]

Csolnoknak és a szomszédos Máriahalomnak (Kirwall) 1848-ig azonos volt a földesura: a Vallás-alapi uradalom. Mindkét községben németek éltek. Bár Máriahalomra is jellemző volt, hogy a házasságokat elsősorban a falun belül kötötték, de gyakori volt, hogy Csolnokra házasodtak. A hagyományos paraszti életforma a 19. században Csolnokon megváltozott. Dorog környékén szenet találtak és 1808-ban Csolnokon megindult a szénbányászat. 1815-től termelt a Niklasberg-i akna (Miklósberek); a kor egyik legjelentősebb barnaszénbányája volt. A környékbeliek először a szén szállításában, a földfeletti munkában vettek részt, a későbbiekben a külföldről jött bányászok mellett a földalatti munkába is bekapcsolódtak. Csolnokra így a 19. század első felében jellemzővé vált a bányászkodás, amíg Máriahalom 1945-ig megmaradt paraszti településnek, amelyben a szénbányászat nem játszott szerepet. 1891-ben 1399 német lakta a falut, ekkor volt már a településen postahivatal, postatakarékpénztár.

Csolnokon bányászcsaládok hosszú sorát, bányászok több nemzedékét tartotta el a falu alatt talált szén. Apáról fiúra szállt a mesterség. Nem volt olyan család Csolnokon, amelyik ne adott volna legalább egy bányászt. A bánya megélhetést, helyben lévő munkalehetőséget jelentett; megmentette a falut a tömeges sorozástól, búvóhelyet adott a háború alatt, és a bánya miatt menekültek meg a svábok a kitelepítéstől. A "földanyácska" hasonlattal élve azt mondhatnánk, Csolnok anyácskáját a bánya jelentette. Sváboktól szokatlan, nem a földért, hanem a bányáért áldozták életüket. A temetői emlékmű bizonysága szerint nem egyszer a szó szoros értelmében. A bánya és a bányászélet ott van az emlékekben, a dalokban, a versekben. Itt az első szó nem a kitelepítés, hanem a bánya. Bár több mint húsz éve megszűnt, mégis elevenen él - elsősorban azoknak az első generációs férfiaknak az életében, akik ott töltötték egész életüket.

A község őslakói földművelők, társadalmi státusok szerint zsellérek és jobbágyok voltak saját falun belüli kisiparral, mesteremberekkel. A hagyományos paraszti életforma azonban a 19. század elején jelentősen átalakult Csolnokon. A dorogi szénmedencében folyó geológiai kutatások során 1781-ben a német Rückschuss fivérek Sárisáp közelében, Anna-völgyben barnaszenet találtak. A köztudatban élő felfogás szerint a szén kitermelése azzal kezdődött, hogy 1781. január 27-én a Ruhr-vidékről származó bányász, Rückschuss Antal, megkötötte Krempf Antal bíróval a szénkitermelést engedélyező szerződést. Igazolható, hiteles források szerint a szenet Csolnok határában azonban csak jóval később, 1806-ban találtak, a bányászat pedig 1810 körül indult meg.^[320] Mivel Csolnok 1848-ig a Vallásalapi uradalomhoz^[321] tartozott, a földterület tulajdonjoga is a Vallásalapé volt; a kitermelők a kitermelés jogát csak bérbe vehették. A tervszerű kiaknázás 1840-ben vette kezdetét, amikor Alois Wiesbach bérelte a bányát. 1861-től kezdve sorra nyíltak a tárnák, mélyítették a régebbi aknákat.^[322] Kiderült, hogy az egész falu alatt szénmezők húzódnak. A csolnokiak először csak a szén szállításában, a földfeletti munkában vettek részt, a későbbiekben a külföldről, a környékről, közelebbi és távolabbi településekről érkezett bányászok mellett a földalatti munkába is bekapcsolódtak.^[323]

A bányavállalathoz tartozó tárnák közül a Csolnok alatt működő tárnák bizonyultak a leggazdaságosabbnak. Csak a falu területén 12 aknán keresztül lehetett leszállni a mélybe. "Az egész falu alatt szén van. Oligocénkori telep. Nagyon nehéz volt itt dolgozni, mert 26 méterrel a házak alatt már ott a szén. Sokszor fekve, háton fekve, vagy hason csúszva dolgoztunk. Ha nem lenne itt a falu, külszínileg is lehetne fejteni. Volt olyan, hogy a robbantástól megrepedt a templom fala, meg kellett erősíteni. A házakban meg hallani lehetett a lenti kopácsolást" - mesélte egy idős asszony.^[324]

Néhány nagyobb parasztgazdát leszámítva, gyakorlatilag az egész falu a bányából élt, amely kb. 150 évig munkalehetőséget, megélhetést biztosított a lakosságnak. A bánya vonzotta a munkaerőt, a népességszám a szénbányászat fellendülésének idején jelentősen gyarapodott. A bányanyitás hírére magyarok, németek, szlovákok egyaránt érkeztek a településre. Jöttek németek külföldről, Szászországból, a Felső-Rajna vidékéről és az osztrák-jugoszláv határvidékről,^[325] a környező településekről, sőt, még Baranyából is. A közalapítványi alap tulajdonát képező, s a kőszénbánya és téglagyár társulat bérletében álló csolnoki barnaszénbányában a hozzátartozó Anna-völgyi bányával együtt 1883-ban 54813 q, 1892-ben, alig tíz évvel később viszont már 496000 q kőszenet termeltek ki. A bánya ekkor már rendelkezett egy három kilométer hosszú szállítópályával is.

A 20. század elején a németek mellett jelentős számú magyar telepedett át az Alföldről. Egyedül-álló férfiak és házaspárok egyaránt érkeztek. 1879 körül a bányánál még csak 429 fő dolgozott. 1898-ban a 1938 főnek ad munkát. 1904-ben a bánya vezetősége fejlesztéseket hajt végre a csolnoki tárnákban. 1905-ben megnyitják az Auguszta aknát, 1910-ben a Teréz, majd a Reimann aknát. 1918-ban elkészül az alagút Dorogig és indul a földalatti kisvasút, a Népes. Vasútvonala nem lévén, a szén a föld alatt, ill. drótkötélpályán jutott el Dorogra, ahonnan továbbszállították. Egyre többen hagynak fel a földműveléssel. A parasztok zöme kezén amúgy is kevés föld volt, a kisházasok számára pedig lét-fenntartási gondjaik megoldására egyenesen megoldást jelentett a bánya megnyitása. Parasztból bányásszá váltak; a legtöbb csolnoki parasztból vájár lett, de mivel a fejtés mellett számos más iparosra is szükség volt, asztalosok, lakatosok, ácsok, villanyszerelők, kovácsok, is kaptak munkát a bányánál. De voltak a csolnokiak között aknászok, robbantók, vágatvezetők, frontmesterek is. A csolnoki iparosítás másra azonban nem terjedt ki; a bányára csak a bányát kiszolgáló kézművesiparok települtek rá. Nagyipar nem alakult ki, a terepviszonyok, a vasút hiánya, a népesség viszonylag alacsony száma nem is tette ezt lehetővé.

A parasztból lett bányászok azonban nem felejtették el a mezőgazdasági munkát sem. A férfiak továbbra is művelték a szőlőt, és a mai napig minden évben elkészítik a maguk borát. "Nappal föld, éjjel bánya." A mezőgazdasági munka dandárját azonban a bányászfeleségek végezték; művelték a kertet, a szőlőt, a félholdnyi krumpli- vagy kukoricaföldet, mert a bányászoknak több nem nagyon volt, dolgoztak a bérelt földön. Emellett napszámba jártak a gazdag nagyparasztokhoz. A férfiak mellett sok asszony is dolgozott a csillék mellett. Az apák mellett fiaik is leszálltak a tárnákba. "Én 15 éves voltam, mikor először mentem le, de tizenhatot hazudtam, hogy engedjenek. Hiába, kellett a pénz" - emlékezett vissza egy nyugdíjas.

A csolnokiak emlékeznek rá, hogy a bányában volt szakszervezet, sztrájkot is szerveztek, mert a napi 12 óra földalatti munka mellett vasárnap is dolgozniuk kellett. Agitáltak a szociáldemokraták és egyszer egy gyűlést megleptek a csendőrök, jól elverték a résztvevőket, de nagy munkásmozgalmi akciókat nem tartanak számon. A Bergarbeiter Verein által kiadott német nyelvű újságot sokan járatták, de bányászat ide vagy oda, a csolnoki svábok nem vettek részt az alakuló munkásmozgalomban. 1922-ben és 1926-ban ugyan Peyert választják a Parlamentbe, de a politika helyett sokkal inkább érdekelte a csolnokiakat a mindennapi megélhetés gondja. A jól ismert sváb munkatempó, és szorgalom a bányában sem lanyhult. Hiába próbálkozott a világválság után a Független Kisgazdapárt Csolnokon, egyetlen középparasztot tudott csak meggyőzni.

Az állandó vízbetörések miatt 1924-ben bezárták, és homokkal töltötték meg az Auguszta aknát, miközben újabb aknákat nyitottak. Az 1927-es nagy vízbetörés után a Reimann aknát is bezárták. A gazdasági világválság után a harmincas években a bányászok között elvándorlás kezdődött meg francia, német és belga bányák felé.

A harmincas évektől kezdődően a bányavezetés névmagyarosításra szólította fel a bányászokat, németeket, szlovákokat egyaránt. "Azt mondták, az itt Nagymagyarország, ahol csak magyarok élnek." Azzal fenyegették a németeket, hogy elvesztik munkahelyüket, ezért tömegesen változtatták meg nevüket. Egy listából választhattak maguknak nevet. ^[326]

A ma élő első generáció tagjai haraggal emlékeznek vissza a névmagyarosítási kényszerre.

Végül is a fenyegetést azonban nem váltották valóra, sokan nem magyarosítottak, és mégsem küldték el őket. "Az én apám az istennek sem akart magyarosítani. Háromszor lehetett volna frontmester, ha magyarosít. Ki ugyan nem rúgták, mert akkor ki hozta volna fel nekik a szenet, de az előremenetelét megakadályozták".

A névmagyarosítás "nevünk elvételét" a svábok Csolnokon igen mélyen élik meg; nem hogy nem jelentett asszimilációt, hanem ellenérzések kiváltója és táplálója. Ennek ellenére egyet-len esetről hallottam, hogy valaki visszavette a család eredeti nevét. Az is figyelemreméltó, hogy a svábok gyermekeiknek a 20. század elejétől kezdve magyar keresztneveket adtak.

Csolnok felekezetileg homogén falu volt, etnikailag azonban németekre, szlovákokra, és magyarokra oszlott. "Zsidó a faluban csak egy volt, a pék, de az is beházasodott a svábok közé." A bánya sok embert ideszívott, de bárhonnan, bármennyien jöttek, a döntő többség a sváb népesség maradt. Egy helyi lakos szerint "hozzánk asszimilálódtak." A század elején bányászok mellett földművesek, mezőgazdasági cselédek is bevándoroltak Csolnokra, és számos szolgáltató kisiparos is megtelepedett a faluban. Érkezett köztük mészáros, borbély, cipész, csizmadia, szatócs, bognár, asztalos, szabó, kereskedő, kőműves útkaparó, órás. A legtöbb bevándorló egyedülálló német, majd szlovák férfi, akik később itt alapítottak családot és váltak csolnokivá.^[327]

Csolnok soha nem volt gazdag falu. A legnagyobb parasztok között említik a Farnadi (Fink) Dlabik, Putz, Binder és Hausknecht családokat. "Ezeknek a nagygazdáknak 30-35 holdjuk volt, vagy még több. Felmehetett még ötvenre is. A középparasztoknak 15-25 holdjuk volt. Az átlagnak azonban maximum 12 holdja lehetett. Két tehénnel, 3 disznóval, szőlővel és egy présházzal már ez is mutatott valamit. Ahol azonban több fiú volt, egynek már a bányába kellett menni." "A föld aránylag jó itt, csak kevés. De azért sem lehetett nagyobb területet egyben tartani, mert itt nem volt törzsöröklés, össze-vissza örököltek. Csolnokon egy családban 5-8 gyerek is volt. Így aztán az egész határt összeszabdalták, rengeteg nadrágszíjparcella alakult ki. Egy-egy parcella átlag 7-9 méter, de van 3 méteres is. Sokan jártak napszámba a parasztokhoz, a lányokat meg szolgálni küldték. 12-14 évesen már mentek Rákospalotára."

A parasztok a lakosság egyharmadát jelentették, kétharmad bányász, vagy a bányánál dolgozó iparos volt. Az iparosok között találunk helyi kisiparosokat is. A három réteg nem csupán megélhetési forrásai, de lakóhelye, öltözködése, a szórakozás színtere szerint is elkülönült egymástól. Negyedik rétegként foghatjuk fel a falu értelmiségét, a falu vezetőségét, a papot, a tanárokat, az orvost, a posta-mester, bányamérnököt. Ennek a csoportnak a tagjai falun kívülről érkeztek, magyarok, németek egyaránt voltak közöttük.

"A parasztok nagy lagzikat csaptak, de csak egymás között; nem engedtek bányászt a családba. A parasztlegények külön kocsmába jártak, nem mulattak együtt a bányászokkal. Iparos, bányász paraszt, eszerint különültek el a családok. Felettük állt a falu kisszámú értelmisége." A Rákóczi telepen bányászok és iparosok éltek, nekik ott megvolt a saját kocsmájuk. "A Strasshoz jártak a parasztok, de az elit, az értelmiség is ide járt. Ki hova járt, más nem mehetett be. Ha mégis, összesúgtak a háta mögött és máris kinyílt a bicska. A Putz kocsmába a bányászok jártak, de a Meixner kocsma közös volt."

A földműveléssel és állatok tartásával foglalkozó parasztok sokkal gazdagabbak voltak, mint a bányászok. "Még hintója is volt némelyiknek. Hintóval ment a lakodalmas menet. Szentkeresztre, Péliföldre, a búcsúba is hintóval mentek. Gőgösek voltak, rátartiak." A bányászok sokszor mentek a parasztokhoz napszámba. "Mi is mentünk T-ékhez harmadost kapálni." Ha a bányászok szenet kaptak járandóságba a bányától, azt a parasztokkal fuvaroztatták haza. Az árát ledolgozták, lekapálták, mert készpénzzel fizetni nem tudtak. Előfordult, hogy a parasztok adtak a földjükből a bányászoknak használatra. A bérleti díjat is munkával egyenlítették ki. Parasztok, bányászok között rendszeresek voltak a csúfolódások. A bányászok kecskét tartottak, a parasztok csúfondárosan bányásztehénnek nevezték. Az öregek arra is emlékeznek, hogy a kocsmákban komolyabb összetűzésekre is sor került.

A parasztok a mai Petőfi Sándor utcán laktak, ez volt a Bauergasse, a leghosszabb utca Csolnokon. József telepen, vagy a Rákóczi telepen csak bányászok laktak.

Elkülönült egymástól falu és a bányászkolónia is. A kolónia eredetileg két részből állt; az Auguszta telepet 1907-1912 között, a Reimann telepet pedig 1922-1923 között építették fel. "A faluban azt mondták ezekről a házakról: die Kaserne. Kaszárnya. Ezek nyolc- meg négylakásos bérházak voltak, minden lakásban egy szoba, konyha, spájz. Komfort semmi. A lakásokhoz egy kis kert is tartozott. A telepen, a Gregácsban nem csak magyarok laktak. Svábok is mentek ki, mert ott olcsó volt a lakás. A telepi magyarok sváb lányokat vettek el, így is kerültek svábok a telepre, hiába, az összeházasodás a telepiek és a falubeliek között elkerülhetetlen volt, akárhogy tiltották is. A falubeli svábok le is nézték a telepi svábokat."

Nemigen járt el a faluból senki. Hova és minek is mentek volna? Az utak járhatatlanul sárosak voltak, akinek mégis mennie kellett, az begyalogolt Dorogra a vasúthoz. Bánya 3 műszakban, munka a ház körül, tavasztól őszig a szőlőben, napszám a parasztoknál, vasárnap kötelezően templom és kocsma. Fonó nem volt a faluban, nem volt mit fonni. A lányok, asszonyok tollfosztásra, kukoricafosztásra jöttek össze. Vasárnaponként egy-egy lányos háznál találkoztak az egy bandához tartozó fiatalok. De ott voltak a bálok, azokat mindenki nagyon szerette. A mindennapi élet rutinjai, a szokások erős kötelékkel kötötték össze az amúgy foglalkozás és lakhely szerint keresztbe-kasul szabdalt falut. "Az év azzal kezdődött, hogy a gyerekek elmentek a keresztszülőkhöz boldog új esztendőt kívánni. Emlékszem, mi még a hatvanas években is mentünk a keresztszüleinkhez. A keresztszülő-választás nálunk is öröklődött a családok között. Én a te gyerekednek, te az én gyerekemnek. A lányom a te lányodnak keresztelt, és így tovább. A komaság nagyon erős köteléket jelentett, húsvétkor, karácsonykor mindig megajándékozták egymást és a gyerekeket. Hozták az ajándékot a kolpinglben és igyekezett mindenki túltenni a másikon. Többet kaptak a keresztgyerekek, mint a sajátok" - emlékezett vissza egy értelmiségi.

A falu társadalmi életében fontos szerepet játszottak az egyesületek. 1913-ban alakult meg Temetkezési majd a Rózsafüzér Egyesület. Az asszimilálás egyik eszköze a kötelező leventeoktatást volt, amit Könözsi és Garamszegi tanítók hoztak létre az 1926-ban az Auguszta telepen. Itt a fiúkat magyarul tanították. Ennek tudható-e be, vagy másnak, de a csolnoki fiatalok inkább a magyar hadseregbe kívánkoztak, mint a németbe.

1927 jött létre az Ungarndeutsches Volksbildungsverein helyi szervezete, 1930-ban a polgári védelem, 1932-ben a bányászok Szent Imre Levente Egyesülete, majd 1939-ben az Önkéntes Tűzoltóság.^[328]

Más német településekhez hasonlóan Csolnokon is a falubeliekkel kötendő házasságot preferálták, de a be- és kiházasodások azért előfordultak; Márihalom, Tarján, Tokod, Dág, Leányvár, Perbál, Várpalota, Acsa, Vörösvár, Bicske, Esztergom Zsámbék, Sárisáp nevével találkozhatunk leggyakrabban az anyakönyvekben. A házasságkötési szokásokról ezt mesélte egy asszony: "Nálunk úgy volt, hogy a férjem eljött elkérni. A fiúnak egyedül kellett jönnie. Volt, ahol a szülők választottak, de mi már nem nagyon akartunk szót fogadni. A szülők azt nézték, hogy kinek milye volt, biztosítani akarták a gyerekük jövőjét. Paraszt a paraszthoz, föld a földhöz. Így volt. Ha megegyeztek, a szülők megbeszélték, hogy hogyan legyen az esküvő, és a lakodalom, mert a lagzit akkoriban mindig háznál tartották." A lánykérésnek időben meg kellett történni, hogy a lakodalomig mindennel elkészüljenek. Szakácsnőket kellett biztosítani, zenekart megrendelni. Háború előtt szóba sem jöhetett, hogy egy parasztlány például bányászfiúhoz menjen férjhez. Egy bányász családból származó asszony mesélte: "Egy parasztfiú akart nekem udvarolni. Az anyja azt üzente nekem, hogy ha egy lange ackert örökölnék, akkor elvehetne a fia."

Csolnokról került katona a magyar hadseregbe, a Wehrmachtba és az SS-be is, de a bánya miatt a legtöbben mentességet kaptak a katonaság alól. "Nem akartunk mi menni, de besoroztak. Németek voltunk, ennek ellenére mégis inkább a magyar hadseregbe mentünk volna. Én leginkább a Hunyadi páncélosokhoz szerettem volna menni. Talán, mert mi nem olyan németek vagyunk. Magyar németek. Vagy magyar érzelmű németek? De senki nem kérdezte, hova akarsz menni. Amikor háború után hazajöttem, azt mondták, ha lemegyek csillézni a bányába, akkor nem lesz belőle bajom. Mintha én akartam volna Wehrmacht katona lenni!" Kb. 18-20 fő önként ment az SS-be. A Volksbundnak a visszaemlékezések szerint sok tagja volt, de állítólag a parasztok között volt inkább népszerű. "Ezek beöltöztek SA ruhába. Amikor a németek menekültek visszafelé, velük mentek."

A vizsgált időszakban Csolnokon nem találunk asszimilációs tendenciákat. A faluközösség minden belső ellentéte mellett kulturálisan zárt maradt. Mivel azonban multietnikus földrajzi térben helyezkedett el, valamint a bányában több különböző településről több különböző nemzetiségű munkás, férfi és nő egyaránt, dolgozott, mutatkoztak hasonlóságok környező szlovák és egy német faluközösség folklórjában (Tisovszky 1986).

Az asszimilációt gyakorlatilag az is ellehetetlenítette, hogy hat elemin túl a gyerekeket nem tanítatták, mert szükség volt rájuk a gazdaságban, vagy apáikat követve a bányához mentek dolgozni. "Engem azért engedtek tanulni, mert mozgássérült voltam, nem tudták volna sehol hasznomat venni. Viszont így ülőmunkával meg tudtam keresni a kenyeremet." A névmagyarosítást nem a továbbtanulási vágy indukálta, hanem egy még erősebb érzés, a munkalehetőség elvesztésétől való félelem. Azokkal a magyarokkal, akikkel a csolnoki svábok találkoztak, nem mutattak számukra olyan viselkedési és életmódmintákat, ami a hozzájuk való asszimilációra ösztönözött volna bárkit is. A nyelvi asszimilációról ebben az időszakban nem beszélhetünk. A magyar nyelv kizárólag az elemiben használatos nyelv volt, amit sem odahaza, sem a faluban nem használtak. A hatvanas években az akkori idős emberek, ha beszélni beszéltek is magyarul, kiejtésük rossz volt, írni pedig nem tudtak. "Az apám mindig megkérdezte, hogy kell leírni a nevemet? Magyarosított neve volt, még kiejteni is alig tudta."

Csolnokról került katona a magyar hadseregbe, a Wehrmachtba és az SS-be is, de a bánya miatt a legtöbben mentességet kaptak a katonaság alól. "Nem akartunk mi menni, de besoroztak. Németek voltunk, ennek ellenére mégis inkább a magyar hadseregbe mentünk volna. Én leginkább a Hunyadi páncélosokhoz szerettem volna menni. Talán, mert mi nem olyan németek vagyunk. Magyar németek. Vagy magyar érzelmű németek? De senki nem kérdezte, hova akarsz menni. Amikor háború után hazajöttem, azt mondták, ha lemegyek csillézni a bányába, akkor nem lesz belőle bajom. Mintha én akartam volna Wehrmacht katona lenni!" Kb. 18-20 fő önként ment az SS-be. A Volksbundnak a visszaemlékezések szerint sok tagja volt, de állítólag a parasztok között volt inkább népszerű. "Ezek beöltöztek SA ruhába. Amikor a németek menekültek visszafelé, velük mentek."

1944 decemberére érkezett el a front Csolnokra. Három hónapig nem is mozdult innen. Hol a németek, hol az oroszok foglalták el a települést. A lakosság a pincékbe menekült, majd a bánya tárnái is megteltek. "A háború után maradt egy zsák egérszaros cukrunk és egy működésképtelen rádiónk. Egyéb semmi. Az egész faluban romok, pusztulás. Az oroszok mindent elvittek, ami mozdítható volt. Itt maradtunk állatok, vetőmag nélkül." "Csak az maradt meg, amit elástunk, de az kevés volt."

A kitelepítést 1945-ben Csolnokon is előkészítették, a németek összecsomagoltak, és várták, mikor kell menniük. Közben minden nap leszálltak a bányába. De a kitelepítés elmaradt. 1946-ban bejelentették, nem lesz kitelepítés. Valakinek eszébe jutott, hogy ha ugyanis a németeket elviszik, a tárnák munkaerő nélkül maradtak volna. Csolnokra így mindössze 7 felvidéki családot telepítettek Szimőről.

"A háború előtt a parasztok csak a földjükkel voltak elfoglalva, de háború után a parasztgazdák családjaiból is egyre többen kerültek a bányába. Rájuk fogták, hogy kulákok, elvették tőlük a vagyont, Lovat, házat, bútort, kikergették őket a házukból, csak a ruháikat vihették. A többit odaadták a felvidékieknek. Meghúzták magukat a rokonoknál, dolgoztak tovább. Az ötvenes években lesöpörték a padlásokat. Mivel a sváb nem herdálja el, amije van, volt mit lesöpörni. Erre még keményebben léptek fel velünk szemben. Amikor jött a téesz, elvették még a maradt földet is. Inkább lementek a bányába, minthogy belépjenek a téeszbe. Nem mennek be, azt mondták, mert ne dirigáljon nekik senki. Szóval fogták a karbidlámpát és elmentek bányásznak" - emlékszik vissza egy első generációs.

Azzal, hogy a parasztok megjelentek a bányában, megszűnt a két csoport közötti erős feszültség. "A mi családunk a háború előtt gazdag volt, szóval elég gazdag ahhoz, hogy a szüleim ne akarjanak a férjemhez adni, aki bányalakatos volt, és csak kevéske földdel rendelkezett. De akkor már több ilyen eset is volt." Az összeházasodás a valamikori különböző megélhetési forrásokból élő svábok között egyre gyakoribbá vált, azonban az etnikai vegyes házasságok nagyobb számban csak a hetvenes években jelentek meg. A falu és a telep ellentéte azonban megmaradt.

Csolnokot nem érintette ugyan a kitelepítés, de "bűnös népségnek" tartották őket. Saját értelmisége a falunak ekkor sem volt. A falu új vezetősége, a "kommunisták" szintén kívülről érkeztek; már puszta jelenlétük fenyegetőleg hatott a helyi lakosságra. "1950-ben a népszámláláskor senki sem merte bevallani, hogy sváb, pedig mindenki az volt. Nem is tudtak magyarul, ki se tudták rendesen mondani, de olyan nyomás volt itt, hogy mindenki azt mondta: matyar vagyok."

A háború után Csolnok új vezetőket kapott, köztük egyetlen csolnoki sem volt. Tanácselnök, végrehajtó bizottsági elnök, párttitkár, személyzeti csoportvezető érkezett Esztergomból, Dágról, Sárisápról. "A nők döntő többsége akkor még nem dolgozott. Se iskolájuk nem volt, se magyarul nem tudtak jól. Ha nő itt a faluban dolgozott, az biztos nem idevalósi volt. Az államosítás után lecserélték a bánya vezetését is."

A falu képe a hatvanas évek elején kezdett megváltozni. Az egyablakos házakból kétablakosak lettek, fürdőszobákat építettek, a gangot beüvegezték. Az átöltözési hullám Csolnokon 1963 tájékán indult meg, amikor a csolnoki asszonyok egyre többet mentek be Dorogra, Esztergomba, Budapestre. A háború után született gyerekeket már nem is öltöztették viseletbe. "Költséges volt egy ilyen ruhatár. A lányok 12 évesen mindent megkaptak, miseruhát, házi ruhát, báli ruhát, külön böjti ruhát, kendőket, aztán azzal öregedtek meg. Derékban felhajtották, és szépen engedték le, ahogy nőtt. A háború után lassacskán szétbontottunk, átvarrtunk mindent. Nem is lehetett akkoriban blüsst szerezni. Nem is volt már akkor senki, aki liszterszoknyát varrt volna, vagy monogramos hímzett kötényt csinált volna. Nem volt már idő sem ilyesmire. Télen-nyáron egyformán dolgozni jártunk. Meg aztán a herris kezelése könnyebb is volt. Nem szorította a szoknyakötő a gyomromat és nem volt már nehéz az a sok szoknya." Négy-öt idős asszony azonban még hordja a népviseletet. Egyikük azt mesélte: "Én is átöltöztem. De nem tudtam megszokni. Így aztán visszaöltöztem és ez így is maradt."

A bánya bezárására folyamatos elbocsátások után az 1979-ben került sor. A bányászat az állandó vízbetörések miatt gazdaságtalanná vált. A használaton kívüli aknákat a vízbetörés veszélye miatt már a kezdetektől kezdve homokkal töltötték fel; ehhez 1934-ben külön homokvasút is épült és ez nagyon megdrágította a kitermelést. A csolnokiak ma úgy emlékeznek a bányára, mint a falu megmentőjére.

Sok embernek adott munkát a TSZ és főleg a TSZ melléküzemágai. Az Új élet Mezőgazdasági Termelőszövetkezet központja nem Csolnokon, hanem Sárisápon volt, és jóval kevesebb csolnoki férfi volt TSZ tag, mint amennyi a bányánál dolgozott. A TSZ-be az asszonyok vitték be a földet. A faluban a Téesz egy galvanizáló üzemet működtetett, ahol ugyancsak elsősorban nők dolgoztak, továbbá a Mofémnek volt egy üzeme, amit a rendszerváltás után a falu önkormányzata vett meg.

A háború előtt Csolnokon a fiúk legfeljebb vájárnak és a bányával kapcsolatos iparokat tanultak. A lányok közül csak ketten tanultak tovább, a bíró lánya és egy mozgássérült. A parasztok egyáltalán nem taníttatták a gyerekeiket. A továbbtanulás a hetvenes években kezdett fellendülni. Ma viszont nincs olyan nyolc általánost végzett gyermek, aki ne menne középiskolába és 60-70 százalékuk felsőoktatási intézményben tanul tovább. A legkedveltebb középiskola a pilisvörösvári két tannyelvű Német Nemzetiségi Gimnázium, Közgazdasági Szakközépiskola és Kollégium és kedvelt a csepeli két tannyelvű Német Nemzetiségi Gimnázium is. Sokan tanulnak tovább Esztergom, és Budapest egyéb középiskoláiban. A diplomások között az ELTE BTK német szaka mellett orvosi, műszaki és egyéb bölcsész diplomák egyaránt előfordulnak. A diplomások azonban nem tudnak elhelyezkedni Csolnokon, így ha a közeli településeken nem találnak munkát, kénytelenek messzebb vándorolni és lakóhelyet változtatni.

Véménd történelme a kolonializáció előtt meglehetősen bizonytalan. Kérdéses, hogy hol terült el, mi volt a neve, és honnan származnak német betelepülői. A különböző iratokban, határjárásokról szóló dokumentumokban, defterekben Émen, Emon, Emel, Émend, Éménd, Zemend nevű településekkel találkozhatunk, amelyek helyszíne bizonytalan. Hernai azt írja: "Émend eredeti helye éppúgy lehetett a Mühlgrundban, mint a katolikus temetőtől nyugatra. Egyelőre nem határozható meg pontosan."^[329] Egy biztos, a török időkig csak magyarok lakták. Egyes források szerint a mohácsi csata előtt, majd a hódoltság idején szerbek telepedtek itt le. A török kiűzése után elnéptelenedett településre 1688-ban ismét szerbeket, ahogy itt mondják, rácokat telepítettek.^[330]

A németek betelepedése körül azonban számos bizonytalansággal állunk szemben. Van olyan feltételezés, amely szerint az első németek 1722-27 között jöttek Schleswig-Holsteinből, de rövidesen tovább költözködtek.^[331] 1739 és 1751 között a pécsváradi apátság^[332] telepített ide németeket, de ezek a telepesek a környékbeli baranyai falvakból kerültek ki. 1748-ban 16 család érkezett Kakasdról és Belácról másodlagos migráció keretében.^[333] A kakasdiak a Fulda melletti Rhön területéről származtak. Közülük 1752-ig, tehát 4 év alatt a fele továbbállt, kihasználva talán azt a lehetőséget, hogy újabb helyen újabb 3-4 évig adómentességet élvezhet.^[334] 1752-ben 43 német család és 59 szerb ház volt Véménden. A betelepedést követően a két etnikai csoport területileg, nyelvileg és vallásilag is elkülönült. Németeknek, rácoknak saját templomuk, temetőjük és az együttélés kezdeteit leszámítva saját iskolájuk volt.

Az első német telepesek a templom körül telepedtek le, ami a mai temetőkápolna helyén állt. A második templomot 1796-ban szentelték fel, 1840-ben pedig bővítették. Az anyakönyveket 1789-ben kezdték vezetni, de ezek 1791-ben elégtek. Így nehéz a kezdetekről biztos képet kapni. Ma a véméndiek úgy tartják, és az itt beszélt nyelvjárás alapján feltételezhető, hogy őseik a Fuldai Apátság területéről származnak.

II. József idejében ismét volt egy szervezett telepítés. 1780 Württemberg környékéről érkeztek valóban sváb származású telepesek, akik a mai Fő utcán, akkor Dájcsgasse-n déli irányban a keleti oldalon kaptak telkeket. Ezt a területet Schwabenfeldnek nevezték.

A pontos származási helyet dialektológiai kutatásokkal próbálják behatárolni. Ezek szerint a német telepesek a Rhön területéről, ezen belül is elsősorban Fulda környékéről és Schwabenland-ból származnak. Véménd lakosai azonban nagy valószínűséggel másodlagos migráció keretében kerültek a településre.^[335]

A telepesek megélhetését alapvetően föld biztosította. Gabonát, répát, burgonyát, kukoricát termeltek, szőlőt műveltek, állatokat és szárnyasokat tartottak; gyakorlatilag önellátásra rendezkedtek be. A betelepedéskor a föld elosztása részben az érkezés sorrendjében, nem egyenlően történt. Ezért Véménden igen korán kialakult a gazdagabb egész telkesek és a szegényebb kisházasok rétege. 1782-ben 121 telkes jobbágy volt Véménden, ebből 28 családnak volt 32-48 holdja, 2 családnak 17-24 holdja és 91 családnak 9-18 holdja. Az egész telkes jobbágyok száma 80.^[336] Bár az egésztelkesek csak relatíve voltak gazdagok - ugyanúgy dolgoztak földjeiken, mint szegényebb társaik -, de a birtokhelyzet szerinti társadalmi tagozódás a területi elhelyezkedésben is megmutatkozott. Az egyre módosabb német parasztok a Hegy utcából felköltöztek a főutcára, a Deutschgassera. A kisházasok itt maradtak és elvegyültek Hegy utcába költözött szerbekkel. A szerbek eredetileg a Maria Bergen és a Mühlgrabenban, a "malomárokban" laktak, de egy részük feltelepült a Raizgasséra, míg svábok is laktak a Grabenban. Kisházasok laktak még a mai Arany János. Ady, Munkácsi és Rákóczi utcában. Ebben a gazdasági elkülönülés létrehozta helyzetben a szerbek megtanultak svábul, gyerekeik együtt játszottak és nőttek fel.^[337] A kisházasok szaporodását, ill. a zsellérsorba süllyedést a németek öröklési rendszere is segítette.^[338]

A község határa Bozsok irányában bővült, miután az ottani erdőket kivágták. Ezen a részen volt a háromszintes hambár. Itt lehetett a gabonát kicsépeltetni, ugyanakkor gyűjtő és begyűjtőhely is volt: a kincstár itt gyűjtötte össze a kenyérgabonát, és tartalékot képzett a rossz termésű évekre, egyúttal itt adták le a parasztok tizedet és a kilencedet. Az 1870-es években elbontották, anyagából épült fel a közeli Trefort pusztán a magtár; ekkoriban azonban még erdő volt. Az épület úgy volt kialakítva, hogy tűz esetén a búzát leengedhették az épület alatti pinceüregbe, ahova kőlapokkal zárható lyukakon keresztül folyt le a búza. A hambárra a közelben lakó erdész felügyelt. Bizonyára falut körülölelő erdőségek miatt az erdész fontos szerepet töltött be, mert már 1789-től vannak feljegyzések erdészekről. A régi iratok beszélnek egy Reitsulról, vagyis lovardáról, ami a faluból kifelé kissé északnyugatra terült el. Itt gyakorlatoztak az apró falvakba kihelyezett huszárok, ulánusok.^[339]

A katolikus egyház összetartó ereje mellett a biztonságérzetet kialakulásában nagy szerepet játszottak a mindennapok rutinjai, a szokások változatlansága, az ünnepek rendje.

Véménden sok más német faluhoz hasonlóan a katolikus egyház jelentette az egyetlen olyan intézményt, amely a közel 300 évvel ezelőtti betelepülés óta megtestesítette a stabilitást, állandónak bizonyult, valamint biztosította a szilárd normakereteket és a töretlen folytonosságot (Bindorffer 2001). A közösségen belül a vallás az egyéni szükségletek kielégítésén túl a csoporton belüli egyensúly fenntartását is elősegítette. A templomi szertartások, a vallásgyakorlás kollektív módjai jelentették az egyik legfontosabb alkalmat ahhoz, hogy a közösség fennmaradjon és megerősödjön.^[340]

1788-ig Véménd Szebény egyházközségi filiáléja volt. 1789-ban kapott Véménd saját plébánost Marián Lénárd, volt pálos rendi szerzetes személyében. Ettől kezdve a faluban a katolikus pap mindig meghatározó személyiség, szellemi vezető volt. 1791-ben egy tűzvészben, ami állítólag a szerbek bosszúja volt a németek létszámbeli fölénye miatt, a plébániával együtt leégett a fél falu; az anyakönyvek odavesztek. 1796-ban készült el az új templom, amit szeptember 29.-én Szent Mihály arkangyal tiszteletére szenteltek fel. A temetőkápolnát Marián Lénárd emeltette és a Fájdalmas szűz, valamint Nepomuki Szent János tiszteletére.

Véménden mint a közigazgatásban, mind az egyházban a németek vitték a vezető szerepet. Az iskolában német anyanyelvű tanárok tanítottak. A papok, bírók, jegyzők a 2. világháborúig szinte kizárólag mind németek voltak, ha magyarosították is a nevüket. Ha került is a faluba magyar, megtanult németül és beilleszkedett. Bár a szerbekkel időről-időre konfliktusba keveredtek, létszámbeli fölényük biztosította a falu német jellegét. Ez a fajta német közeg összeforrasztotta, egységgé kovácsolta a közösséget. Weber-Kellerman azt írja:

Hernai így ír a németekről: "Ezelőtt 25 évvel is ilyen szabású sötét ruhát viseltek. A nadrág a rendes polgári formájú nadrágtól azonban szabását illetőleg eltér. Alsó szára meglehetősen keskeny szabású, hasonló a csizmanadrághoz talpaló nélkül, jobb és bal oldalt kivágott slicc. Ezen nadrághoz papucsot viselnek fehér gyapjúharisnyával, pacsker. A nők ruházata szintén sötét színű, bokájuknál felül érő szoknyával, sok alsószoknya. ... A németek igen konzervatívok, annyiban történt változás, hogy a férfiak közül egyik-másik polgári szabásúra csináltatja a nadrágját. A régi ruha értékesítésére nincs szükség, mert azt elviseli, a régi viseletet megbecsüli. A férfiak a 19. század végén kezdtek el hosszú szűk nadrágot és csizmát hordani, magyar mintára, de átvették a magyaroktól a bundát és a kabátot. Németek és magyarok egymásra hatása kölcsönös volt. A magyarok meg átvették a németektől többek között a zoknit, a nadrágtartót, a réklit, a lajblit, a nyakkendőt."

A konzervatív, tradícióikhoz ragaszkodó német asszonyok csak a hatvanas években öltöztek át tömegesen; még ma is van azonban 15-20 asszony, aki viseletben jár. A családok adnak rá, még ott is, ahol csak az egyik házastárs német, vagy már egyikük sem az, hogy gyereknek legyen viselete. "Minden gyereknek van viselete, amiben táncol, meg énekel. Legalább ennyit lássanak a múltból" - mondta a falu egyik idős lakosa.

A stabilitás és az otthonosságérzés megteremtésében és megtartásában fontos szerepet játszottak a falu közösségi ünnepei. Ezek az ünnepek a 2. világháború előtt döntően a hitélethez kapcsolódtak. Minden hónapban voltak a falunak ún. fogadott ünnepei, amelyeket másutt nem tartottak.

Úrnapján "keresztjárást" tartottak, ^[341] Péter-Pál napja, az iskolaév végét és az aratás kezdetét jelentette. Nagy ünnep volt Nagyboldogasszony napja, Mária mennybemenetele, és az ún. "Weihbüschel", vagy "Würzwisch" napja, amikor a lányok-asszonyok a mezon virágokat s gyógynövényeket gyűjtöttek csokorba, amit a templomban a pap megáldott és Mária ajándékaként őriztek otthon. Szeptember 8-án papjuk vezetésével Márigyüdre vagy Máriakéméndre zarándokoltak, október 20-án ünnepelték Szent Vendel napját. Mindenszentek napján volt vége a munkának, vette kezdetét a tél, majd a készülődés a disznóvágásra, a Katalin bálra és a svábok legnagyobb ünnepére, a karácsonyra.

Ez az állandóság, a mindennapi rutinok változatlansága azonban nem jelentette, hogy a faluban megállt volna minden fejlődés. A változások azonban csak a tárgyi kultúra terén következtek be; a viselkedésminták rendszerének átalakulására csak a 2. világháború után került sor.

Az építkezések anyaga kezdetben vert fal volt vályog, illetve fa volt. A telkek alakja hosszú csík, valószínűleg azért, mert a telkeket hosszában megfelezték. Tetőfedésre zsuppot használtak, csak a templomot fedte zsindely. Az építkezések második szakaszában kb. 1800 és 1918 között az iparosok háromszobás házat építtettek maguknak, présházzal, nyári konyhával. A parasztok sokkal inkább a gazdasági épületekre koncentráltak, mint a lakóházra, mivel idejük nagy részét is töltötték el. A cseréptetős házak 1882-ben jelentek meg. A vasút elindulásával vált lehetővé, hogy a véméndiek más építő és tetőfedőanyagokat is beszerezhessenek.^[342] Az építkezések harmadik szakaszában, az I. világháború után a gazdasági fellendülés hatására a nagycsaládos életvitelhez igazodó, oszlopos, homlokzatukon gazdagon díszített ún. sváb hosszúházak és a polgári jellegű "kereszt"-házak váltották fel.^[343]

A falut Bozsok felől lehetett elérni. A Dájcsgasse véget ért a templomnál, ill. a plébánia feletti Schwing háznál. A Feked felé vezető út mentén nem voltak házak. A Feked felé vezető utat (ma Zrínyi utca), a 20. század elején kezdték kiépíteni, ezért 1906-ban áthelyezték a Szentháromságszobrot a templom elé. Véménd első postahivatala 1890-ban létesült. Később a 30-as években a bajai villanykirendeltség irodája, egyúttal a kirendeltség vezetőjének a lakása lett. A gyógyszertárat 1896-ban alapították. Az első gyógyszertár a pálmai iskola igazgató háza volt. Néhány házzal odébb 1908-ban létesült a Hautzinger patika. Postai képeslapokon lehet látni a régi főteret: a tejcsarnok előtt állt a Szentháromság szobor a Fő utca sarkán pedig Mittag Nándor vegyeskereskedése. A mai orvosi rendelő helyén, a templom másik oldalán terült el a Putzetuorje,^[344] ahol az első épület az 1926-ban 120.000 pengőért felépített körorvosi lakás és orvosi rendelő volt. A valamikori csendőrlaktanya, a szocializmus időszakában a TSz iroda, 1927-ben készült el. A szegényebbek a vasút mentén, a mai József Attila utcában kezdtek építkezni.

A falu déli végén állt a hambár, a begyűjtőhely, de 1870-ben lebontották; anyagából épültek a Trefort pusztai magtárak Palotabozsok és Véménd között. Postát 1890-ben kapott a község. 1893 márciusától tartottak vásárokat Véménden. A Marktplatz mellett működött a cédulaház, a vágóhíd, az ötvájú, nem messze innen állt szeszfőzde, és nem messze innen a téglagyár. A 19. század végén hét vízimalom őrölte a gabonát egészen a Mittag Nándor által építtetett gőzmalom 1911-es megjelenéséig. 1909-ben kezdték építeni a Pécs Bátaszék közötti vasútvonalat, amely sok véméndinek és környékbelinek adott munkát. A vasút 1911-ben nyílt meg, amelyhez Véménd anyagilag ugyancsak hozzájárult. Az 1921-ben már működő Fleischer féle tejüzem még a szocializmus időszakában is működött.^[345] A faluban volt három húsbolt, három, zsidók által fenntartott vegyes- ill. élelmiszerkereskedés (pl. Klein Illés, Weisz Áron, Spitzer Béla). Kereskedéseket a németek is tartottak fenn, pl. Milter János, Blázsek István, Falk György, Gungl József egyben kocsmáros, Berger Gyula, Bergeritzig Jószefné. Véménden három kocsma volt: Trábert József, Gungl József és a Schmidt János féle "Vendéglő a szegény emberhez" nevű kocsma. Emellett a svábok megtermelték a maguk borát; a falu határában présházakat építettek.

Véménden a kezdetektől fogva volt háziipar és kisipar, melynek egy része a mezőgazdaság kiszolgálásának szolgálatában állt; a faluban mindig dolgozott zsákot készítő takács, kovács, kőműves, asztalos, ács, bognár, kötélgyártó, bádogos, téglavető, cserepes, kádár, borbély, kékfestő, molnár, szabó, szűcs, szitás, műköves kalapos, cipész órás, mézeskalácsos, gyertyaöntő, pék, műszerész. 1930-ban 58 iparost írtak össze.

Nagyipar nem volt, de a falu határában működött egy kőbánya és volt egy téglagyár is. Véménd tradicionálisan híres volt a környéken a malmairól. Már II. József idejében három malma volt. 1828-ban azonban már hét működő malmot jegyeztek fel. A falu észak-keleti végén húzódó árkot patakárkot ezért a mai napig Mühlgrabenak nevezik.^[346] A vízimalmok 1911 után, amikor Mittág Nándor megnyitotta gőzmalmát, tönkrementek.

A villanyt 1928-ba vezették be a faluba. Bozsok felől az utat a község jelentős anyagi hozzájárulásával 1933-ban kezdték kövesíteni; a kövezés 1936-ra érte el a falu központját, majd elkészült a község vásárteréhez vezető országút is. Mivel az 1906-ban felállított Szentháromság szobor akadályozta az útépítését, 1932-ben felvitték a templom elé. Az útépítés 84 ezer pengőbe került; ebből a község 28.500 pengő fizetett.

Mint a fenti beruházásokból, a falu anyagi hozzájárulásaiból is látható, a századforduló után gazdasági stabilitás, és viszonylagos jólét jellemezte a falut. Ha anyagi tekintetben nem is voltak kiugróan nagy eltérések a falu lakói között, Véménden is elkülönültek egymástól a gazdag parasztok a szegény zsellérektől. A falu társadalmi tagozódása a területi elkülönülésben a módos parasztok és az iparosok között is érzékelhető volt. A módos parasztok, akik a visszaemlékezések szerint a lakosság 20 százalékát tették ki, a főutcán laktak, a fekedi út, a Strossz gassze pedig az iparosok utcája volt, de laktak iparosok a Szerb utcában is. Voltak két lábon állók is, vagyis olyan gazdák, akik a földművelés mellett ipart is űztek. "A Tízes Herbert is, aki igen gazdag volt, a 60 holdja mellett kőműves is volt". Nagybirtokos a faluban nem volt. Nemzetiségi tagozódás szerint a két világháború között volt magyar méhésze, erdésze, jegyzője is a falunak és a sajtüzem vezetője, az állatorvos, valamint a csendőrlaktanya lakói is magyar nemzetiségűek voltak, de az iparosok között is akadt magyar. A falu értelmisége, az orvos, a pap, a bíró, a patikus, a postamester, a bank vezetője, a tanítók azonban svábok voltak, ha nem is származtak valamennyien Véméndről.

A két világháború között Véménden is megjelentek a parasztpolgárosodás jelei. Elősegítette ezt a folyamatot, hogy a vasút hatására a falu hermetikus elzártsága megszűnt, azonban Véménd belső fejlődésében is kereshetjük a csírákat. Elsősorban az oktatásra kell itt gondolnunk, amelynek következtében Véménden nem volt soha analfabéta.

A községnek 1754 óta van folyamatosan működő iskolája, ami az államosítás időszakáig a katolikus egyház fennhatósága alá tartozott. "Az 1754-es Esztergomból végzett vizita szerint Knöll Lőrinc végzi a tanítást, munkakörében alkalmasnak mutatkozik, a rácoktól is kap fizetést, mivel a jegyzői teendőket is ellátja. A gyereket tanításáért kap 7 krajcárt fejenként." - írja Hernai. Boros szerint 1787-ben építettek új iskolát, ami leégett. 1826-ban egy egytantermes tanári lakással ellátott iskola épült a helyére. A 1927-ben adták át az új hattantermes iskolát két tanítói lakással. Az alagsorban kultúrtermet alakítottak ki,^[347] ahol színi előadásokat, és az ünnepségeket tartották.

Az első világháborúig az oktatási nyelv a német volt. A két világháború között magyarul, és németül is folyt az oktatás. 1941-ben három tagozat alakult: a németre 195, a magyar-németre 50, a magyarra 15 tanuló járt. Az iskola színvonalára jellemző, hogy nem egy véméndi fiú tanult tovább polgáriban, gimnáziumban. Véméndről négy fiúból lett tanító. A tanítók felkeresték a tehetséges gyermekek szüleit, hogy rábeszéljék őket a gyerekek taníttatására.

1926-ban Bozsokon már működött egy fényképész, aki a vándorfényképészek mellett gyakran átjött Véméndre. A faluban élénk kulturális élet folyt. Működött a Leseverein, a falu együtt énekelt vett a Dalárdában (Gesangverein), amit Jahn Jakab tanító hozott létre 1925-ben. Később egy vegyes kórus is alakult 65 fős tagsággal, amely hamarosan 85 főre nőtt és 1934-ben, valamint 1935-ben első díjat nyert Harkányban a kórustalálkozón. Rendszeresen adtak elő színdarabokat a kultúrházban, működtek a Spinnstube-k, a zenekarok, a templomi kórus a leventecsapat és a KALOT, a "kaszinóban" kuglizni lehetett. A farsang idején 3 napig tartott a bál, de rendeztek bálokat húsvétkor, pünkösdkor, november 11-én a Fresskirmes, napján és Katalin-napkor. A falunak mindig megvoltak a maga zenészei, még ma is emlékeznek például a híres Weigert féle fúvószenekarra. A pünkösdi lovaglást a következő évben bevonuló rekruták tiszteletére tartották. A lakodalmak ugyancsak táncos események voltak. Fontos ünnepi eseménynek számítottak a már említett katolikus egyházi ünnepek. 1929-ben megalakult a férfiak, majd a nők Máriakongregációja.

Véménden a harmincas években Csolnokhoz képest komoly értelmiségi réteget találhatunk. Ehhez a rendszeres társasági életet élő "kaszinóba tömörülő" réteghez tartozott többek között a község római katolikus plébánosa Scharfenberger János esperes, Radics Teofál szerzetes pap, a görög-keleti lelkész, Benkő Albert községi jegyző, Szabó Béla segédjegyző, Bisoff István községi írnok, Martos (Milter) János körorvos, Hautzinger József gyógyszerész, Dr. Aisenpress Ágoston nyugdíjas orvos, az öt tanerős római katolikus iskola igazgatója Hernai (Hesz) Béla és a tanítók: Torday (Trábert) Márton, Monoszlai (Müller) Endre, Monoszlainé Wágner Magdolna, Jahn Jakab, a Dalárda alapítója és vezetője,^[348] a nyugdíjas kántortanító Beck Károly, Herbert József postamester, dr. (Merényi) Müller István, dr. Kelen Endre állatorvosok, továbbá az állomásfőnök, tisztek, tiszthelyettesek és ezek családtagjai.

Az első világháborúnak Véméndről 105 hősi halottja volt. Sokan kitüntetésben részesültek, vitézi rangot kaptak, vitéz Havasi János, Harsányi János, Ligeti János, Tordai János, Vilmos János. A vitézi kitüntetés egyértelműen vonta maga után a névmagyarosítást.

A Volksbund 1940-ben alakult meg Véménden. Feloszlatták a Katolikus olvasókört, helyisége a Volksbund ifjúsági helyisége lett, ahol minden este Heim-Abendet tartottak. Az 1941-es népszámlálás döntő fordulatot hozott a véméndiek életében. A Volksbund amellett agitált, hogy minden rovatban németet írjanak, Jahn Jakab pedig a magyar nemzetiség és német anyanyelv mellett érvelt. A két táborra szakadt lakosság közül német érzelműnek vallotta magát 75 százalék, magyarnak 25 százalék. A "papírmagyarokat" kirekesztették a németségből. Dr. Milter János befogadta a magyar érzelműeket az Urak Kaszinójába, ahol a tagság száma meghaladta a száz főt.^[349] Volt azonban más vélemény is: "Az az igazság, hogy a Volksbund összetartotta a svábságot. Magyar kormány nagy német befolyást engedett és a svábok itták meg a levit".

1944. augusztusában 300 férfit vittek el német katonának. November elején 15 volksbundista család elhagyta a falut. A hónap végén bevonultak az oroszok. A csendőrlaktanyából fegyverekkel együtt elvitték a csendőröket is. Decemberben be kellett szolgáltatni az összes rádiókészüléket. 1944 december 8-án az első szentmisén az esperes úr kihirdette, hogy ezentúl a katonai parancsnokság elrendelte, hogy az istentiszteleteket csak magyarul lehet megtartani.

Decemberben már elkezdték összeírni a németeket, azokat is, akik az 1941-es népszámlálásnál magyar nemzetiségűnek vallották magukat. Ezek száma 640 körül volt. A hónap végén 360 embert, nőket, férfiakat vittek el "malenkij robotra". Az Új Dunántúl című napilap december 31.-i számában kihirdették, hogy kit soroltak a német kisebbséghez és kit fogadtak el magyarnak. Ezek szerint német az, aki a Bund tagja volt, német nemzetiségű, aki a magatartásával németséghez való tartozását kifejezésre juttatta. Az internálástól való félelmükben a németek egy része más községben, vidéken rokonoknál bujkált, mások névmagyarosítási kérelmet adtak be.^[350]

1945 májusában megérkeztek a Hadikfalváról származó bukovinai székelyek, összesen 68 család, akiket a Volksbund tagjainak házaiba telepítette be. A németek nem fogadták szívesen őket, nem engedték be őket a lakásokba, csak a fészerben helyezkedhettek el. Erre a háztulajdonosokat arra kényszerítették, hogy írásban ismerjék el a székelyeket a ház és a vagyon tulajdonoságnak. Az együttélés azonban igen keserves volt. A bundusok közül azokat, akikre a székely telepesek panaszkodtak, elvitték Pécsre az internáló táborba. Végül a németeknek ki kellett költözniük a házaikból. A kiköltöztetés 1945 őszén kezdődött meg. "Minden kitelepítendőt helyben kisebb lakásban akarnak elhelyezni. Ennek megállapítására helybeliekből (Keresztes József, Schmidt Menyhért, Jékl Mihály, Szélig Ferenc, Hoff József, Treszner, Gregorics György, Tordai Márton igazgató-tanító, Farkas József, Till János) és más hivatalos tényezőkből álló bizottságot hoztak létre, hogy írja össze a Volksbund tagokat és állapítsa meg, ki hová kerülhet" - írja Hernai. Azoknak is el kellett hagyni a házukat, akik magyarnak vallották magukat. "A falu 70 százaléka volt a Bundban. De a háború után nem tettek kivételt, mindenkit üldöztek. Azokat is, akik önként, azokat is, akik kényszerből mentek az SS-be vagy a Wehrmachtba" - emlékezett vissza egy érintett.

A kitelepítés már 1946 elején szóbeszéd tárgya volt a faluban. Mivel a Volksbund tagok egy része vagy már korábban távozott Németországba, vagy elfogták őket, most a német anyanyelvűeket emlegették, akik között voltak olyanok is, akik magyar nemzetiségűnek vallották magukat. Ezért a magyar nemzetiségű személyekről jegyzőkönyvet kellett felvenni és kérvényt kellett írni, hogy mentesítsék őket a kitelepítés alól.

1947 áprilisában 45 felvidéki magyar család érkezett a Csallóköz és a Garam völgy számos településéről. A felvidékiek kétharmada katolikus volt, egyharmaduk református volt. "Teherkocsi számra hordják holmijukat. Nincsenek megelégedve a lakással, mert azok kicsinyek." A felvidékiek tanultabbak és gazdagabbak voltak a véméndi átlagnál.^[351] Májusban megkezdődött magyar nemzetiségű németek kilakoltatása is, hogy a felvidékieket elhelyezhessék. "A magyar nemzetiségűeken nem lehet segíteni, a felvidéki magyarság számára helyet kell szorítani. Azt mondják, ha a németeket nem tennék ki, úgy színmagyarságot kellene kitenni. A németséget megbízhatatlannak tartják. Ha bármi kitörne és változás állna be, a németség megint a németekkel tartana. Fő cél, hogy a jómódúakat mozdítsák ki a helyükről és oda tenni a módosabb felvidékieket. ... Határozatba ment, hogy holnapra meghívjuk a volt tulajdonosokat. Nekik meg kell mutatni az új gazdáknak földjeiket. Ha nem jönnének el, úgy karhatalmat vesznek igénybe" - írja Hernai. - "Az elkobzott állatállomány szétosztásakor elsősorban a felvidékiek részesültek, köztük akiknek nem volt elegendő jószáguk. Kevesen kaptak, mert hiszen mindegyiknek túlméretezett jószágállománya volt." De igényeltek házat, állatot a Véméndre beáramló magyarok is. "A kommunista társaság tagjainak nagy része ott lebzsel az UFOSZ környékén, hogy mit lehetne még igényelni. Arcátlanul igényelnek mindenfélét." ... "1947-ben 123 házban lakott székely család, 6 házban isaszegi család, 14 házban Pécs környékről beköltöző család, 4 házban bácskaiak, 42 házban felvidékiek, 31 házban más megyéből való betelepültek, tehát az összesen 220 házban laktak idegenek".

Az 1947-es választások névjegyzéke szerint 778 német anyanyelvűt fosztottak meg szavazati jogától. A németek kitelepítésére 1947. szeptember 7-én került sor. A véméndieket a szovjet megszállási zónába szállították. "A kommunisták igen tevékenyen részt vettek a kitelepítésnél. ... Mindenkinek a poggyászát átvizsgálták, csak 20 kg lisztet engedted elvinni és személyenként 10 Ft-ot. Ha ennél több pénz volt úgy azt elvették. Így Mandulásné nagyapjától elvettek 5000 Ft-ot." - írja Hernai. A körülbelül 1400 véméndi kitelepített között 29 magát magyar nemzetiségűnek valló családot vittek el. "Itt sem volt kivétel, válogatás nélkül vittek mindenkit. Pedig mi a magyar kormánynak hű emberei voltunk. Haza is szöktünk. Majdnem mindenki visszaszökött. De mire megjöttünk a legnagyobb kínok árán, már nem volt semmink" - emlékezett vissza a negyvenes évek végére egy véméndi ember. Arra a kérdésre, hogy miért szöktek vissza, egyértelmű volt a válasz: "Mert csak itt lehet meghalni."

1947-ben a bukovinai székelyek vezetője, Csoboth Gáspár lett a falu vezetője. A háborút követően a németek és a székelyek közötti konfliktusok halálesetet is okozó verekedésekben törték ki és ezekben a konfliktusokban mindig a székelyeknek volt igazuk.

1948-ben egyértelműen megváltozott a világ. A katolikus iskolát államosították. "A tanítóknak a kommunista szervezetbe kell belépni, a párttal jóban lenni. Ez a fő, a tanítási eredmény ezen át lesz elbírálva" - panaszkodik Hernai. A véméndi értelmiségi réteg azonban 1949-ben még a szokásos társasági életet élte, de a tradicionális civil és katolikus ünnepek mellé lassan felsorakoztak az új rendszer ünnepei és ünneplési szokásai is. A két szokásrend sokáig keveredett, egymás mellett létezett. "Május 1. vasárnap. Kora reggel 5 órakor a kocsira felültetett muzsikusok, Weigert János, Brambauer Gáspár, Poller György, a Spitzel József által hajtott kocsin bejárták a falut muzsikával. A ½ 10 órai istentisztelet után a templomtéren két vidéki szónok, egy kommunista és parasztpárti beszédet tartottak. Eközben a párttagok sok zászlóval felvonultak és a Gungl-féle kocsmánál 1 órát álltak. A kommunista szónok szidta az urakat, a parasztpárti szidta a hercegprímást. ... Délután sportünnepség volt futballpályán." Ezentúl nem múlt el ünnep labdarúgó mérkőzés nélkül, lett légyen az szüreti bál, március 15, vagy május 1.

1949-ben alakul meg az első téesz Vörös Csepel néven. Tagjai az új betelepülők. Azonban a németeknek is be kell lépniük. Boldog jövő és Keleti fény néven hozzák létre saját téeszeiket. A három téesz Új alkotmány néven egyesül. 1963-ban új téesz alakul Új tavasz néven. A falu döntő többsége - kb. 800 fő - a téeszben és a téesz melléküzemágaiban dolgozik, emellett háztájija is van. Körülbelül 200 főt az ipar foglalkoztat. Működik a sajtüzem, a faluban 11 üzlet van. Egyre többen mennek középiskolába és egyetemre. 1969-ben már 45 érettségizett és 21 diplomás lakosa van Véméndnek.

1960-as években a romákat betelepítik a faluba és ezzel megjelenik a faluban az analfabétizmus. Olyan nagy a cigány gyerekek elmaradása, hogy a 22 gyermek számára 1961-ben külön iskolát hoznak létre.

A továbbtanulás ugyancsak az asszimilációt támogatta. "A svábok nyomták a gyereket, nincs föld, tanulj. A Tsz meg az iparosítás hatására sokan mentek középiskolába, aztán később egyre többen egyetemre. De meg kell mondani, a székelyek is."

A véméndi gyerekek Mohácson és Pécsett tanultak tovább. A kedvelt felsőoktatási intézmények közé tartozott a bajai és a pécsi Jannus Pannonius Tudományegyetem német nemzetiségi szaka. A falu értelmiségi felvelő-kapacitása azonban mindig szűk volt, ma is az. A végzett egyetemisták, főiskolások nem tudtak elhelyezkedni. Ahogy nőtt a diplomások száma, úgy nőtt az elvándorlás a faluból. Csak egy nagyon lelkes szűk réteg jár haza táncolni, zenélni, számukra azonban létkérdés kultúrájuk ápolása.

A megmaradt parasztok a 2. világháború után a fiúkat kezdték először taníttatni. A háború utáni átalakulás évekeire így emlékezett vissza egyik első generációs interjúalanyom: "Sokan lettek a fiúk közül bőrösök. Ezek Pécsre kerültek, meg Bonyhádra cipésznek. A taníttatás és ezzel párhuzamosan a svábok elvándorlása nagymértékben a téeszesítéskor vette kezdetét. A földet, az állatokat be kellett adni, és sokan nem akartak vele menni. Ekkor elkezdődött a családos elvándorlás is. Mentek a munkahely után. Helyettük jöttek a magyarok, traktorosnak és más munkákra a téeszbe, ahol munkaerőhiány volt. A falu vezetése meg a kommunisták kezébe került, magyar volt a tanácselnök, a TSZ elnök, a pártvezetőség, a brigádvezetők, a kultúros. Ideexportálták őket. Volt később egy sombereki sváb is TSZ elnök, és volt egy sváb a faluból is, aki belépett a pártba. Ő lett a községi párttitkár. Aztán itt voltak a felvidéki magyarok, a székely magyarok, a csángók a maguk virtusával. A németek meghúzták magukat, nekik nem volt itt szavuk. Szóval magyarosodtunk. Helyi svábok nem kerültek a vezetők közé."

A kulturális élet színtere a 180 főt befogadó kultúrház volt. A énekkar a háború után is tovább működött, 1952-ben Pillenger Adalbert szervezte újjá. A vegyeskórus a templomi kórus feladatát is ellátta. Hamarosan Mandulás (Mandl) János vette át a kórus vezetését. Utánpótlás híján a kórus egyre kevesebbet lépett fel, egyre inkább veszített jelentőségéből. 1985-ben a Falk házaspár kezdeményezésére a kórus újjá szerveződött, vezetője Zimmer József, tőle vette át a vezetést Emmert József. 1989-ben jött létre a Véméndi Quartett. A nyugdíjasoknak saját kórusuk van.

A fúvós zenének nagy hagyománya van Véménden. A faluban mindig voltak zenészek, zenekarok, amelyek a spinnstubéban, lakodalmakon és a bálokban játszottak. A jelenlegi Véméndi Fúvószenekart 1982-ben szervezte meg Gász Mihály. 20 éves tevékenység után Hahn János vette át a zenekar irányítását.

Az első néptánccsoport a hatvanas években jött létre, később külön felnőtt és külön gyermekcsoport alakult.

A két település történeti fejlődésében számos közös és eltérő momentum található. A betelepülő németek eredete mind a két falu esetében bizonytalan. Az azonban tény, hogy Magyarországon kovácsolódtak faluközösséggé és itt alakult ki beszélt dialektusuk is. Földművesként érkeztek, de Csolnok munkaerő-szerkezetében a bánya jelentős változásokat hozott. Véménd földművelésből, Csolnok többségében elsősorban a bányászatból és kiegészítő tevékenységként a földből is élt. Véménden is volt azonban két lábon állás, de jóval kisebb mértékben. A társadalmi tagozódás a vagyon, Csolnokon a megélhetés forrása mentén (fölműves-bányász-iparos) ment végbe, ami azonban egyúttal vagyoni különbségeket is jelentett. Szegények és gazdagok mindkét helyen területileg elkülönültek egymástól, jellemzően a gazdag parasztok tartottak össze leginkább és laktak a bájern gasszén (Csolnok), vagy a dájcse gasszén (Véménd).

A birtoknagyságot tekintve körülbelül mind a két településen a 30 hold felettiek számítottak gazdagnak. Csolnokon 45 gazdának volt 3035 holdja, ami "felmehetett akár még ötvenre is." Véménden 28 családnak volt 32-48 holdja. A középparaszti réteg Csolnokon 15-25 holdja volt, míg ez a réteg Véménden nagyon szűk volt. A kisparasztoknak Csolnokon maximum 12 holdja lehetett, de "két tehénnel, 3 disznóval, szőlővel és egy présházzal már ez is mutatott valamit. Ahol azonban több fiú volt, egynek már a bányába kellett menni." Véménden viszont a 9-18 holdasok rétege volt nagyobb, mintegy 91 család tartozott ide.

Csolnokon nem volt törzsöröklési rend, a földet felszabdalták, de a bánya megélhetést nyújtott a kisparcellásoknak, míg Véménden ilyen lehetőség nem volt; a törzsörökkölés miatt elszegényedett fiúk vagy elvándoroltak, vagy zsellérsorba süllyedtek.

Ennek ellenére a két világháború között Véménd gazdagabb volt, mint Csolnok. Ezt a föld kiváló minőségének és az így elérhető magasabb termésátlagoknak volt köszönhető. Bár Véménd a periférián feküdt, mind közműfejlesztésekben, mint kulturálisan előbbre járt és viszonylag széles értelmiségi rétege alakult ki, míg ez a centrumhoz közelebb eső Csolnokról ez nem mondható el. Véménd lakossága a vasútnak köszönhetően mozgékonyabb volt, vásárai miatt lényegében találkozóhellyé, egyfajta központtá vált. Bár Csolnok közelebb feküdt a centrumhoz, közlekedési nehézségei, valamint a helybéli munkahely miatt egy jóval zártabb település képét mutatta.

Mindkét falu lakosságának kb. 70-75 százaléka Volksbund tag volt. A Volksbund itt is, ott is megosztotta a lakosságot, de Csolnokon a Volksbund tagok és a nem tagok között minden bizonnyal az internálások, malenkij robot és a kitelepítés elmaradása miatt nem került sor olyan éles elkülönülésre és konfliktusokra, mint Véménden. Bár kitelepítés nem volt, néhány családot kiköltöztettek házaikból, mert hét felvidéki család Csolnokra is érkezett, akik közül a legtöbbje egy idő után elhagyta a falut.

Ami a két településen élők identitásstruktúráját illeti, abban a világháború végéig egyértelműen a német etnikai identitás dominált. Köszönhető volt ez annak, hogy mind Véménd, mind Csolnok német lakossága immobil, zárt közösséget képezett és annak, hogy a szomszédos településeken is többségében németek éltek. Megerősítette ezt az identitást a Volksbund-korszak. A magyar nemzeti identitás a csolnoki német parasztok között nem volt jelen. A bányászok között akadtak magyar érzelműek, de tömegesen nem volt kimutatható kötődés a magyarsághoz. Ezt a kötelező névmagyarosítás sem segítette elő, sőt közeledés helyett inkább távolodást eredményezett.

Véménden a falu értelmiségének egy része magyarosította a nevét és ténylegesen magyar érzelmű volt. A Hűség a hazáért mozgalomban mindazok részt vettek, akik ellenezték a Volksbund térhódítását; ez kb. a falu 25 százalékát jelentette. Szóbeli közlések szerint Véménd volt az a német falu, ahova a kitelepítés után a legtöbben szöktek vissza.

Komoly etnikai konfliktusok Csolnokon nem alakultak ki. "A felszínen nem voltunk oda egymásért, de ott lenn a mélyben nem volt sváb, vagy tót, vagy magyar, ott mindenki bányász volt. Ott nem volt különbség" - mondta egy idős bányász. Véménden etnikai konfliktusok a szerbekkel alakultak ki, ami a szerb megszállással csak fokozódott.

A szocializmus korszakában nem mutathatók ki jellegzetes különbségek a két település között. Csolnok és Véménd parasztsága téesz tag lett. A téesz által a csolnokiak nem kötődtek a településhez, mivel több községet vontak össze egy termelőszövetkezetbe. A fő megélhetési forma továbbra is a bányászat maradt. Véménden a legtöbb munkaerőt a helyi téesz foglalkoztatta; szerepe nagyobb volt Véménd életében, mint Csolnokon. A hatvanas években mind a két településen elkezdődött a falu modernizációja, a házak átépítése, bővítése és komfortosítása. A hetvenes évek idejére tehető a továbbtanulásai boom megjelenése, majd mintegy következményként, a nyolcvanas, kilencvenes években fiatalok elvándorlása.

Mind a két településen élénk nemzetiségi kulturális élet folyt, tánckarok, énekkarok és zenekarok éltették a sváb népi kultúrát. Ebben a korszakban az etnikai identitás megélésének más terepe nemigen volt. Etnikai konfliktusok Csolnokon nem voltak. Véménden a kitelepítés borzalmai hosszú időre meghatározták a különböző származású csoportok viszonyát.

A rendszerváltás Véméndet sokkal jobban megviselte, mint Csolnokot. Ez egyértelműen perifériális helyzetének köszönhető. Véménd ma jóval szegényebb település, mint Csolnok. A rendszerváltás után mind a két helyen megszűntek a régebbi munkalehetőségek, szétesett a téesz, s mivel Véménden a fő foglalkoztató erőt jelentette, nagyobb munkanélküliséget vont maga után.

A rendszerváltás Csolnokot nem rendítette meg. A TSZ melléküzemágai megszűntek, de a privatizáció miatt a környezetre káros galvanizálóval még mindig küszködik a falu. Az RT-vé átalakult téesz végleg csak jó tíz évvel később szűnt meg. A faluban működő MOFÉM üzemet az önkormányzat vette meg, így az átalakult Szerelvénygyártó Kft. munkahelyeket és bevételt tudott biztosítani. A faluba települ egy német elektronikai vállalkozás, amely felszívta az állás nélkül maradt munkaerő egy részét. További munkalehetőségként a két iskola, és óvoda, a polgármesteri hivatal, a zeneiskola, a Művelődési ház, a kisvállalkozások jöhetnek számításba, emellett a szakképzett és a diplomás munkaerő ingázik. Az ingázók legnagyobb része Esztergomban, Dorogon vállal munkát, de akadnak Budapestre utazók is. Munkájuk mellett a svábok művelik a szőlőjüket. "Van, hát most mit csináljunk vele. Műveljük. De az is csinál magának bort, akinek nincs szőlője. Megveszi a szőlőt, és otthon maga kipréseli, behordózza." "Ez is egy olyan hagyomány, amit folytatni kell. Én nemrégen kezdtem bele. Megvenném a mellettem lévő szőlőt is, mert ott áll, senki nem műveli, de a tulajdonosa nem adja el. Elkezdtem művelni azt is, hogy legalább a gyom ne jöjjön át az enyémre." A faluban kevés élelmiszerbolt található, mivel zömében a környékbeli városokba, a szupermarketekbe járnak az emberek bevásárolni. "Egy kiló kenyérért vagy egy liter tejért nem rohanok be, de a nagybevásárlást biztos nem itt csinálom." A faluban elérhető szolgáltatások, ill. üzletek: fodrász, kozmetika, gumiszerviz, fotókidolgozás, vegyes ruházati bolt, vasbolt, virágbolt, vegyes iparcikk, cukrászda, kocsma, autóklíma. A szolgáltatások vállalkozásban működnek. Sok vállalkozó él Csolnokon, akik vállalkozásaikat (pl. kertészet, autósiskola) nem a faluban üzemeltetik.

Csolnokon egy önerőből épített nemzetközi mércével is kiválónak minősített 750 m²-es küzdőterű sportcsarnok szolgálja a sportolási lehetőségeket, de kulturális rendezvényeket is tartanak benne. Ezen kívül a sportolást szolgálja egy jól karbantartott futballpálya, egy teniszpálya, egy tanuszoda, amelynek építését szintén az önkormányzat finanszírozta, van két sportegyesület, a Csolnoki Szabadidő Sportegyesület, és a Horgászegyesület.

A faluban teljes körű a közművesítettség. A rendszerváltás után épült a csatorna- és telefonhálózat, és befejeződött a gázvezetékek kiépítése. Az összes út szilárd burkolatú. A kábeltelevíziós rendszeren keresztül közérdekű információkat adnak közre, és a községbeli eseményeket megörökítő videofilmeket vetítenek. A községben van nyugdíjasklub, cukorbetegek klubja, valamint egy mazsorett-csoport. A község határában található szépen karbantartott horgásztó partján hétvégi házak sorakoznak. Csolnoknak ezen kívül van egy szállodája, és a falusi turizmus keretében is lehet szállást találni.

A polgármesteri hivatalban tudatos községpolitika folyik a fiatalok itthon tartására és a falu fejlesztésére, munkahelyek teremtésére.^[352]

A 11 képviselő és a polgármester a német kisebbség képviseletét vállalta, és így a megválasztott önkormányzat átalakulhatott kisebbségi önkormányzattá.

1990 előtt Véméndhez tatozott Szebény és Feked is. A közös községi tanácsot megszüntették, helyette közös körjegyzőséget alakítottak ki (Barakonyiné Winiczai 1993).^[353] Az elmaradott térség gazdasági csődje már ekkor érződött.

A rendszerváltás után a téeszt felszámolták, területeit a gazdák visszakapták, ill. a Bólyi Gazdaság vette meg. A valamikor 100 főt foglalkoztató, menetközben több tulajdonost váltó híres sajtüzem 2004-ben hosszas agonizálás után végleg bezárt. Véménden ma gyakorlatilag a közintézményeken kívül alig van munkalehetőség, az iskola, az óvoda, a polgármesteri hivatal, és az iskolával egybeépített a Művelődési ház és könyvtáron kívül még a bólyi gazdaság malma jöhet számításba. A két varrodából az utolsót 2005-ben szüntette meg komlói tulajdonosa.

A legnagyobb problémát a roma lakosság munkanélkülisége jelenti. Legfeljebb napszámba mehetnek, de nem szívesen foglalkoztatják őket, mert a cigányokat megbízhatatlannak tartják.

Az öt élelmiszerbolt mellett két üzletben lehet kisebb bevásárlásokat végezni, ajándéktárgyakat, ruházati termékeket vásárolni. 2005-ben bezárták a faluhelyen oly fontos vegyes boltot; ha valakinek rajzszögre van szüksége, akkor akár Mohácsra kell bemennie. Víz, gáz, telefon, kábeltévé van a faluban, de a szennyvízelvezetés nem sikerült megoldani.

Véménden a rendszerváltás utáni egyetlen beruházás az általános iskolára tetőterének kialakítása és egy hatalmas, a falu igényeihez és a kihasználhatóságához képest túlméretezett sportcsarnok építése volt. A tetőtérben vendégszobákat alakítottak ki. Az 1996-ra elkészült sportcsarnok, amely a csökkenő létszámú iskolások tornaórai igényeinek kielégítése mellett leginkább a nemzetiségi és egyéb rendezvények, lakodalmak számára biztosít helyszínt és a faluház szerepét is betölti.^[354]

Szórakozási lehetőség a faluban egyáltalán nincs. A két kocsmát leginkább a romák látogatják. A kulturális csoportok jelentik a fiatalok számára az egyetlen kikapcsolódási lehetőséget, és a közösségi élet terepét. Emellett a Német Kisebbségi Önkormányzat és a GJU fejt ki jelentősebb tevékenységet a fiatalok faluhoz kötésére.

Történetileg mind a két település multietnikus, de a döntő többség mindkét esetben a német népesség. Csolnokon a németek mellett kisebb számban szlovákok és magyarok, Véménden németek, szerbek, magyarok és cigányok éltek,^[355] és itt is, ott is, akadt néhány zsidó család is. A zsidók a legnagyobb létszámot Véménden érték el 1910-ben, ekkor 30 izraelita vallásút jegyeztek fel. Csolnokon a zsidó család összeházasodott a németekkel. Magyarokat Csolnokon a bányanyitás óta, Véménden 1880 óta tartanak nyilván. Szlovákok Csolnokra már a telepítés korában kerültek, de a bányanyitás után folyamatos volt a beáramlás a környékbeli szlovák településekről. Véménden a szerbek előtt jelentek meg, mint a németek, mára azonban már csak az emlékük maradt.

Népmozgás a két világháború között mind a két településen volt; Csolnokon nagyobb, Véménden kisebb mértékben, de egyik településen sem jelentett társadalmi átstruktúráló tényezőt és nem okozott demográfiai-etnikai átalakulást sem. Csolnokon a falun kívülről történő házasodáson túl a bányába irányuló munkaerő-vándorlás miatt is erőteljesebb volt a népmozgás. Házasság útján csak németek érkeztek, de a munkaerő több nemzetiségből (magyarok, németek, szlovákok, külföldiek) rekrutálódott. Az "idegenek" beáramlása Csolnokon mindennapos jelenség volt és szerves folyamatnak tekinthetjük. Az ide betelepülő munkavállalók azonban különböző elkülönült bányásztelepeken, munkásotthonokban éltek és a csolnokiakat semmiféle kényszer nem terhelte befogadásukra.^[356] Érdekes jelenség, amit egy csolnoki bányász mesélt: "Volt ugye a falu meg a telep, a Gregács. Itt magyarok laktak, meg a szegényebb német bányászok, akiknek a faluban nem volt lehetőségük és itt kaptak lakást. Nagy volt az elkülönülés a falu és a kolónia között, külön kocsma, külön minden. A falubeliek lenézték a telepieket. De a föld alatt egészen más volt. Ott nem számított ki német, magyar, vagy szlovák, vagy hogy a faluban lakik-e vagy a Gregácsban. Ott lenn mindenki egyformán bányász volt."

A háború utáni népmozgásnak Csolnokon sem örültek, de nem viselte meg a lakosságot. Ennek egyrészt az az oka, hogy ez jóval kisebb mértékű volt, mint a kitelepítést keményen elszenvedő Véménden. Másrészt a kitelepítés elmaradásával német tömbjük egységben maradhatott, ugyanakkor a bánya miatt a lakosság már száz évre visszamenően hozzászokott a más nemzetiségűek bevándorlásához.

Véménden a szerbek optálása után a németek kerültek és maradtak többségben a második világháború végéig. A faluban általában házasodással kerültek más településről származó németek. A tradicionális életmód miatt a parasztok között nem volt nagy népvándorlás; a polgáriasodó jelek és Véménd értelmiségének nyitottsága ellenére a falu zöme zárt társadalmat képezett. Ezért a háború utáni népmozgás, a lakosság etnikai szerkezetének átalakulása traumaként jelentkezett. A kényszer szülte traumatikus helyzetben azonban nem volt más mód, mint - ha lassan is, de - elfogadni a kialakult állapotokat.

A 2. világháború után Véménden a kitelepítés miatt jelentősen megcsappant a németek, és jelentősen megnőtt a magyarok száma, míg Csolnokon a kitelepítés elmaradása miatt ez a nagymérvű etnikai átrendeződés elmaradt, bár kétségtelen, hogy a magyar lakosság száma itt is jelentősen megnövekedett.

Ennek ellenére mind a két falu szereti azt állítani magáról, hogy német település. Így gondolják ezt a csolnokiak is, és mivel a környékben csak itt nem volt kitelepítés, így tartja ezt a külvilág is: "aki csolnoki, az sváb". S bár az alábbi táblázatból kiderül, hogy Véménd lakosságának is csak 22 százaléka vallja magát svábnak, a falut meghatározó és a külvilág felé reprezentáló német kulturális csoportok továbbra és a német falu látszatát érzékeltetik. A tiszta német falu a szerbek optálása után alakult ki, amikor a német dominancia mellett a népek békésen éltek egymás mellett, etnikai konfliktusokra nem került sor. Az itt élő magyarok és zsidók is tudtak németül, a cigányok meg nem a faluban laktak, hanem kinn az erdőben.

A népszámlálási adatok tehát az utóbbi 20 évben nem igazolják vissza a tiszta német faluról szóló állításokat egyik településen sem.^[357] A lakosság összlétszámához viszonyítva alacsonyak a bevallási adatok. Kétségtelen, hogy a háborút megelőzően a szlovákok, a magyarok, ill. a szerbek elenyésző, ill. alacsonyabb számuk miatt nem jelentettek etnikailag meghatározó tényezőt, ma azonban a magyar elem egyre jobban tért hódít.

Mint a táblázatból látható, a települések összlakossága 1980-hoz képest csökkent, s bár nőtt mind a származást, mind az anyanyelvet bevallók száma, az összlakossághoz viszonyítva ezek aránya nem haladja meg az egyharmadot; csak egyetlen esetben ért el 31 százalékot: 2001-ben Csolnokon, a nemzetiségei bevallás esetében, holott ekkor már névtelenül lehetett nyilatkozni.

Az MTA Kisebbségkutató Intézete a népszámlálás kontrolljára 2002-ben felmérést végzett Csolnokon. A vizsgálat kiderítette, hogy a bevallási adatok és a tényleges helyzet 2001-benn sem fedték egymást. A csolnoki németek közlése szerint Csolnokon a lakosság 70 százaléka minden asszimilációs kényszer, vegyes házasság ellenére nemzetiségét tekintve még mindig németnek mondható.^[358] Körülbelül 30 százalékról azonban nem tudható, hogy melyik korosztályhoz tartozik és miért nem vállalja származását. A falu lakói azonban pontosan tudják egymásról, ki kinek a rokona, hogy háború előtt vagy után érkezett-e Csolnokra, sőt gyakran még azt is, hogy honnan. A németeken kívül csak "magyarországi magyarok" élnek a faluban, akik a legkülönbözőbb módokon: házasodással, munkavállalással, városból való kitelepüléssel, stb. kerültek ide.

Véménden egy hasonló felmérés adatai pontosan egybeesnek a 2001-es népszámlálás nemzetiségi bevallásaival. Itt is házról házra mondták el a megkérdezettek, hogy hol milyen nemzetiségűek laknak, ill. az adott házban homogén, vagy vegyes házaspár él. Ebbe a számba az adatközlők a vegyes házasságokból származókat nem vették bele, tehát ez a szám ténylegesen néhány százalékkal magasabb is lehet.^[359] A kapott adatok szerint Véméden 370 sváb származású él, amely szinte hajszálra meggyezik a 2001-es népszámlálás nemzetiségi bevallási adataival.^[360] Ez azt jelenti, hogy Véménden senki sem tagadja meg nemzetiségét.

Véménd ma is multietnikus közeg, ahol megkülönböztetik magukat és tartják számon a másikat svábok, felvidékiek, erdélyiek, "magyarok", és romák.^[361] Az etnikai megkülönböztetés a második világ-háború után vált mindennapi gyakorlattá, amikor a németek kitelepítése után bukovinai székelyek, majd felvidékiek kerültek a faluba. A németek létszáma a felére apadt, a zsidókat elvitték, és a hatvanas évektől egyre gyorsabb ütemben növekedett a roma népesség lélekszáma. A faluban olyan magyar nemzetiségűek is élnek, akik a II. világháború előtt is itt éltek, vagy utána, napjainkat is ideértve, beköltözéssel, ideházasodással Magyarország más településeiről kerültek Véméndre, de a "magyar magyarok" ritkán kerülnek említésre. Ennél sokkal gyakrabban esik szó a roma népességről, számuk gyarapodásáról és integrációjuk problémájáról. 2001-es adatok szerint a faluban 196 roma él, de a falu lakói számukat 300-ra becsülik. Hogy kinek mi a származása, honnan jött, kivel házasodott össze, homogén vagy vegyes házasságban született, egyelőre még átörökítendő tudást képeznek. Az általános iskolások is ismerik a falu lakóinak "származástörténetét"; megkülönböztetésre, ill. a másik számontartására esetükben azonban ma már nem sváb-székely, sváb-felvidéki, hanem magyar-cigány dimenzióban kerül sor.

Ebben a multietnikus mikro- és makrotérben, amit a lokális, falubeli színtér, ill. a tágabb magyar közeg jelent, amiben a svábok alapvetően a kitelepítés, majd a sokasodó vegyes házasságok, a magyar nyelvű szocializáció miatt már régen elvesztették falvaikban eredeti számbeli többségüket, asszimilációjuk és svábként való túlélési stratégiáik nem vizsgálhatók anélkül, hogy ne vennék figyelembe az interetnikus kapcsolatok alakulását is.

Csolnokon és Véménden a születések száma a nyolcvanas években kezdett visszaesni. Ez egyértelműen a fiatalok elvándorlásával magyarázható. Mindkét település lakossága fogy és elöregedőben van. Míg azonban Véménden a falu vezetése semmit sem tesz a falu lakosságmegtartó képességének növelése érdekében, Csolnok nagy erőket mozgósít a fiatalok megtartása és visszavonzására.

A városi német polgárság asszimilációs törekvései nem érték el sem Csolnokot, sem Véméndet. A két világháború között Csolnokon a német és szlovák falvak karéjában a kötelező magyar nyelvoktatás ellenére sem terjedt el a magyar nyelv használata. A csolnoki lányok eljártak ugyan a szolgálni Esztergomba, Dorogra, Budapestre, de nem hoztak magukkal asszimilációs mintákat; a tradicionális faluközösség zártságának feloldásához ez kevés volt. A férfiak helybéli munkavállalása sem mozdította elő az asszimilációt még az akkulturáció szintén sem.^[362] Okait tekintve a névmagyarosítás sem jelentett asszimiláló tényezőt.

Véméndnek jelentős értelmisége is volt, köztük többen magyarosítottak, és a paraszti polgárosodás is megjelent, az asszimilációnak azonban még a tárgyi környezetben sem igen találjuk nyomát. Bár magyar nyelvoktatására Véménden is folyt, a nyelvváltás csak a háború után vette kezdetét. A német földrajzi környezet, a mobilitás, és ebből következően más minták hiánya itt is biztosította a zárt falukörnyezetet.

A gátló tényezők között kell megemlítenünk a faluközösség zártságát, a szigorú házasodási szokásokat, a németek etnikai identitásának erősségét és a hagyományokhoz való ragaszkodást, amely pl., nem engedte meg, hogy a lányok továbbtanuljanak. Kétségtelen, hogy ez a fiúk esetében sem volt általános, mert szükség volt a gazdaságban a munkaerőre és a svábok nem szívesen adtak ki pénz ilyesmire.^[363] Az asszimilációt a szegénység is gátolta. Találkoztam olyan idős asszonnyal, aki hiába szeretett volna továbbtanulni, mert anyagi körülményei nem engedték meg. "Sírtam, amikor láttam, hogy M-t kocsira ültetik és viszi be a kocsi itt ezen a sáros úton be Mohácsra, polgáriba. Nekünk még új szoknyára sem tellett, olyan szegények voltunk akkor." Aki tanult, az általában már a háború előtt is elkerült a faluból.

A nagy átalakulások a háború után vették kezdetüket mind a két településen. Az asszimiláció terjedésének okai Csolnokon és Véménden is azonosak voltak, ha különböző mértékben, időben és sebességgel hatottak is a svábokra. Legfontosabbnak asszimiláló tényező a nyelvváltás volt. Véménden ez a folyamat összefüggött azzal, hogy a faluba a kitelepített svábok helyére magyar anyanyelvűek érkeztek, tilos volt köztereken, és a hivatalokban svábul beszélni. Ezért aztán Véménden a nyelvi asszimiláció hamarabb kezdődött és sokkal gyorsabban tempóban haladt, mint Csolnokon, ahol a beszélő közösség együtt maradt. A nyelvi asszimilációt nagymértékben támogatta a másodlagos nyelvi szocializáció, illetve az elsődleges sváb anyanyelvi szocializáció megszakadása, töredezettsége. Fontos asszimiláló tényező volt a nyelvváltásban a mobilitási csatornák megnyílása, a továbbtanulás, a falun kívüli munkavállalás, valamint a vegyes házasságok.

A számos helyről és különböző időkben érkező csolnoki németek nem lehetnek tehát egészen biztosak, hogy honnan is származnak őseik. A "valahonnan" Elzászból, Bajorországból, Rajna vidékéről, Frankhonból bizonytalan határozója számukra sem nyújt biztos kapaszkodókat. Ha ehhez a házasságkötés miatti, ill. a bánya miatti belső migrálókat, a szlovák telepeseket, valamint az osztrák, német területekről a 19. században érkező bányamunkásokat is hozzávesszük, elmondhatjuk, hogy igen tarka egyvelegből alakult ki a település mai német népessége.

Manherz (1983, Manherz/Wild 1997) szerint a csolnoki Mundart az első ill. a második hullámmal betelepülők rajnai-frank, majd a harmadik hullámban érkező bajor nyelvi szókincsből alakult ki. A nyelvészek a második hullámban Elzászból érkezők nyelvjárásának nyomait nem fedezték fel a kialakult Mundart szókészlet-ében. Annak ellenére, hogy a tömeges elzászi származást ma már nehéz bizonyítani, mivel az egyetlen nyelvemléket a Quintz családnév jelenti, a helybéliek ragaszkodnak az Elzászi eredethez. Talán azért, mert viszonylag könnyen behatárolható kisebb területet jelent. És mint tudjuk, az eredet, a származási hely, a kiindulási pont, nagyon fontos az embert személyes identitásának kialakulásában.

Bizonyos szokások, mint pl. a húsvéti kerepelés, valamint a kereplőformája és elkészítésének módja viszont felső bajor eredetre utal. Az eredetüket keresők nem kapnak segítséget a fennmaradt földrajzi nevekből sem, mert ezeket igen gyakran felváltva a magyarral használták, vagy a magyar nevet a Mundart kiejtése szerint mondták ki, vagyis "elsvábosították".

A falu lakói németül, s eleinte szlovákul, kisebb részben magyarul beszéltek. A szlovákok gyakorlatilag elsvábosodtak mind nyelvükben, mind kultúrájukban. A különböző kultúrájú közösségek között a katolikus hit volt a falu összetartó ereje. Az egyház őrizte a telepesek nyelvét, a káplánnak a magyar mellett németül is kellett tudnia.

Az iskolai nyelvhasználatban az 1. világháború után következett be változás, amikor bevezették a magyar nyelv oktatását.^[364] 1926-ig az iskolában kétnyelvű B típusú oktatás folyt. A tanulólétszám növekedésével egyre több tanerőre volt szükség, de nagyon nehezen kaptak német anyanyelvű tanítókat és annak is örültek, ha egyáltalán eljött valaki Csolnokra tanítani, ezért áttértek a C típusra.

1935-ben elrendelték az egységes nemzetiségi iskolareformot, de Csolnokon csak 1938-ban hívták össze a szülőket, hogy megszavazzák a tanítási nyelvet. 39-en szavaztak a vegyes, 125-en a magyar nyelvű oktatás mellett.^[365]

A 6 elemi azonban nem tanította meg olyan jól a németeket magyarul, hogy az iskola befejezése után sokan ne felejtették volna el, vagy beszélték nagyon rosszul a magyar nyelvet. A faluközösségben a nyelvhasználat továbbra is a csolnoki dialektus maradt. "Az iskolában mi csak németül beszéltünk. Igaz, én még a háború előtt jártam. De én magyarul is nagyon jól tudtam, ez ritkaságnak számított akkor faluban" - állította egy 80 éves asszony.

Az első generáció egyik fiatalabb tagja mesélte: "Mi otthon tanultunk meg svábul. Nekünk ez volt az első megtanult nyelv. "Mi az iskola első egy-két évében tanultunk németül, de jött a háború. Utána pedig ez a folyamat megakadt. Van, aki ebből a korosztályból sem beszél, legfeljebb ha ért, de ezek kevesen vannak." A még fiatalabbak azonban az iskolában nem tanulhattak németül, mert "a háború utáni években tilos volt minden, amit német".

1948 után törés következett mind a vallási, mind a mindennapi nyelvhasználatban.^[366] A vallási nyelvhasználat ezután vált magyarrá. A nyelvi asszimiláció a magyar nyelvű iskolai oktatás következtében itt is felgyorsult, de mivel volt kivel és volt hol svábul beszélni, a folyamat lassabban ment végbe, mint az olyan német településeken, ahol a németek elvesztették számbeli fölényüket, ahol repressziónak voltak kitéve, és ahol mindennap rájuk szóltak, hogy "Magyarországon élnek, beszéljenek magyarul!", meg "ne cváncigoljanak!"

Az ötvenes, hatvanas években annak ellenére, hogy egyre többet voltak kénytelenek magyarul beszélni, az iskolában tiltották a sváb szót, a tanácsnál, hivatalokban csak magyarul lehetett ügyet intézni, a munkahelyeken is csak magyarul lehetett beszélni, az anyanyelv használata mind az otthonokban, mint a faluközösségben rendszeres maradt. "Mi az iskolai szünetekben nem azért beszéltünk svábul, mert bosszantani akartunk valakit, hanem mert az sokkal könnyebben ment. Nem is titkoltuk senki előtt. Ma kijönnek a gyerekek a németóráról és magyarul beszélnek." - sajnálkozott egy első generációs. "A német azonban kimaradt nekünk, így magyarul legalább olyan jól tudunk, mint svábul".

A bányába, amely szocialista nagyvállalattá alakult, egyre több magyar anyanyelvű bányász érkezett. Egymás között a háború előtt a bányában is svábul beszéltek, de a háború után egyikük azt mondta: "Nem jó lesz, gyerekek, beszéljünk inkább magyarul."

"Bizony én a téeszben is beszéltem svábul. Sokszor jobban megértették, mit kell csinálni, ha svábul mondtam" - emlékezett vissza egy téeszvezető.

"Az ötvenes években a parasztok nagyon rosszul beszéltek magyarul. Tudtak, persze valamit, de hibásan beszéltek. Anyám nem tudott jól, ugye az ő korosztálya az iskolában németül tanult. Mindig azt mondta nekem, írd le fiam nekem magyarul, hogy ne legyen helyesírási hiba benne" - nyilatkozta egy első generációs asszony.

"Én inkább magyarul imádkozom, mert jobban rááll a nyelvem, pedig a fóder unzert svábul is lehet imádkozni. De sokan az anyanyelvhasználat mellett is magyarul számolják a pénzt és magyarul álmodnak" - állította egy értelmiségi. - "De mivel svábul tanultunk meg először, most is kihallik a beszédünkből."

Németül először 1956 után lehetett tanulni, de csak tanrenden kívül, nulladik órában kellett járni, ezért aztán nem volt nagyon népszerű. "Amikor általános iskolába jártam, emlékszem, hogy a szülői értekezleten leszúrták a szülőket, hogy nem beszélnek "rendesen" a gyerekekkel. Mert nem tudják jól a magyar nyelvtant."

A német nyelv fontosságát hangsúlyozza Bérces József polgármester, aki mindent meg is tesz azért, hogy a csolnoki gyerekek jól megtanulják a nyelvet.^[367] "Az ünnepi beszédeket németül mondom. Svábul nem lehet. Belekeverek a németbe egy kis svábot is, de az az igazság, hogy a sváb ma már csak a konyhában jó. Kilépve onnan németül kell tudni" - állítja.

A hetvenes években azonban az akkori faluvezetőség többször felszólította a lakosokat, hogy ne beszéljenek svábul, különösen az utcán, de ez a felszólítás nem hozta meg eredményét. A családi nyelvhasználatban Csolnokon az idősebb generáció körében még mindig igen gyakran a nyelvjárás dominál. Ez a korosztály a köztereken is használja a sváb dialektust. Sőt, a nagyszámú idős egyedül élő esetében leginkább csak a köztereken kerül sor az anyanyelvhasználatra. "Az első generáció tagjai otthon tanultak meg svábul. Számukra a sváb volt az első megtanult nyelv. A korosztály alsó határa körüliek azonban az iskolában nem tanulhattak németül, mert a háború utáni években tilos volt minden, amit német". "Svábot, magyart, egyformán jól beszélem, Németül is beszélek, ha németül kell. Gyakorlatilag mind a három nyelvet egyformán. Azt szeretem jobban, amit éppen beszélek. Ha magyarok között vagyok, magyarul gondolkodom, a svábok között svábul. Németországban meg németül" - mondta egy másik idős interjúalany.

Az önkormányzatban lehet anyanyelven ügyeket intézni, mert az ügyintézők beszélnek svábul. A falu rendezvényein a polgármester két nyelven tartja beszédeit.

A második generáció tagjai is jól beszélik az anyanyelvet, hisz csak az óvodába, iskolába kerülve tanultak meg magyarul. "A tanácselnök az ötvenes években nem engedte meg, hogy svábul beszéljünk. De azokban az években még az volt, hogy mi gyerekek még az iskolában is svábul beszéltünk a szünetekben. Hiába volt az tilos, másként nem tudtunk megszólalni" Számos olyan házaspárral találkoztam, akik svábul és magyarul egyaránt beszélnek egymással. Egyikük mesélte: "A hatvanas években még a gyerekek is jól beszéltek svábul, de az iskolában csak ritkán használták annak ellenére, hogy az iskolában számos sváb tanár tanított. Akkor már egyre jobban tiltották, tilos volt, nem lehetett svábozni". "A tanácselnökünk a hatvanas években sváb volt. Az egyik november hetedikei ünnepségen azt találta mondani: Elhelyezem Csolnok község nevében a kranzot. Na hát, sváb volt. De azért ő is vigyázott."

A telepen többen tudtak jól magyarul. Egy második generációs mesélte: "Én nem tudok svábul. Nem volt kitől megtanulni. A telepen laktunk, ott magyarul tudtak többen. Azért a telepen is volt olyan, hogy a gyerek nem tudott az iskolában jól magyarul. Ezért aztán a többiek csúfolták."

A nyelvváltás Csolnokon a harmadik generációban fejeződött be. Míg a második generáció tagjai felfelé töretlenül beszélik anyanyelvüket, lefelé egyáltalán nem használják. A harmadik generáció tagjaival szüleik addig beszéltek svábul, amíg kicsik voltak. Bár sokan tudnak svábul, csak passzívan használják. Viszont köszönhetően a nemzetiségi nyelvoktatásnak a harmadik generációból nagyon sokan felsőfokon beszélnek németül. Míg az első generációs nagymama azt mondja, "Ahol a Mundartot tudják, ott mindjárt van egy kis tere-fere. Magyarul nem lehet olyan jól beszélgetni", addig unokája azt válaszolja erre: "Jaj, mama, ne beszélj olyan csúnyán. Ne beszélj hülyeségeket!"

A harmadik generáció esetében a Mundart értékként tételeződik, de megtartásának lehetősége nem látszik biztosítottnak. Az általános iskolában a helyi születésű, svábul tudó és azt anyanyelvüknek is valló német nyelvtanárok törekszenek arra, hogy a sváb nyelvvel is megismerkedhessenek a tanulók, kérdés azonban, hogy az iskolából kikerülve mennyi marad meg ebből a nyelvtudásból, ill. azt hol és mikor fogják használni tudni.

Bár Csolnok német falunak tartja magát, teljesen német nyelvű német misét csak ritka és különleges alkalmakkor tart Szeifert Ferenc plébános úr, a falu szülötte, aki viszont újra megvalósítandó értéknek tartja a kétnyelvűséget; a vasárnapi szentmise imáinak egy részét németül mondja. Csakhogy az elmúlt évek erőteljes nyelvi asszimilációja következtében svábok jelentős része már semmilyen nyelven sem tudja az imákat. Az egyház sokat segíthetne a kétnyelvű kultúra megőrzésében - mondja a két nemzetiségi falu plébánosa. Véleménye szerint a nemzetiségek megmaradását és megújulását az egyháznak is segítenie kell. Ennek a minimuma az volna, hogy minden olyan településen legyen, ahol az iskolában nemzetiségi nyelvet tanítanak, legyen német nyelvű mise.^[368] Annak ellenére, hogy a csolnoki plébános és a kántor nem csupán német származásúak, de mindketten a falu szülöttei és jól beszélnek németül, német nyelvű mise csak különleges alkalmakkor van. A misék általában kétnyelvűek, az evangélium magyarul, a prédikáció németül hangzik el, és németül énekelnek.

Az iskolában az alapoktól kezdik a német nyelv oktatását, bár a gyerekek az óvodában már tanulnak németül. Az óvónők mindegyike tud svábul, ennek ellenére nem beszélnek a gyerekekkel. Nincs olyan sváb család Csolnokon, ahol valaki ne beszélné az anyanyelvet, mégsem tanítják meg a gyerekeknek. Egyetlen ellenpéldával találkoztam. "Domi jobban tud svábul, mint a szülei. De németül ugyanolyan jól ért. Csak tudnám, mit fog az iskolában csinálni, ahol már elsőben kezdik ugyan a nyelvtanítást, de nem is tudnak a gyerekek se németül, se svábul. Lilike, a húga már nem volt annyit velünk, ő is ért, de nem hajlandó beszélni. Igaz, a második gyerekre a mi lelkesedésünk is alábbhagyott" - mesélte egy nagymama. Egy harmadik generációs anyuka mondta: "Mi már nem beszélünk egymást közt svábul. Szeretném, ha az anyám beszélne a gyerekemmel svábul, hogy úgy tudjon, mint Domi. Mert ha kihal a 60 fölötti generáció, senki sem fog már beszélni. Aztán majd húsz év múlva felfedezik, hogy jé, itt egy kihalt kultúra".

A véménden a dialektológusok szerint a beszélt tájszólás a keleti frank, pfalzi és a fuldai dialektusok keverékéből alakult ki.^[369] A háború előtt az oktatás nyelve vegyes volt. A gyerekek délelőtt magyarul, délután ugyanazt németül tanulták. 1926-tól az írást, olvasást németül, a többi tantárgyat magyarul oktatták. A tanulók nem értettek magyarul, amit megtanultak, azt a legtöbbször nem értették meg. Keveset segített, hogy a véméndiek cseregyerekként Bátaszékre küldték gyerekeiket magyarul tanulni, ahonnan viszont magyarok jöttek németül tanulni.

Mivel anyanyelvük a sváb dialektus volt, mind a magyar, mind a német idegen nyelvet jelentett számukra. Wild Katalin írja:

A németség zömét alkotó parasztságnak szinte alig volt kapcsolata a városokban, (pl. Pécsett is) élő és a bécsi német nyelv által befolyásolt irodalmi és köznyelvet használó német polgársággal és értelmiséggel. A városi németségnek a századforduló táján bekövetkezett asszimilációja után a városokból a környező falvakra irányuló, lényegében nem jelentős nyelvi hatások is megszűntek. Az iskolai német nyelvoktatás igen szerény eredményeket ért el a falusi iskolákban. A német nyelv így a hazai németség körében szinte kizárólag csak a különböző nyelvjárások formájában létezett és létezik túlnyomórészt ma is (1987: 82).

1941-ben a 700/1941.ME rendelettel szabályozták a nemzetiségi oktatást. Ez év januárjától Véménden mind a három típusú oktatás működött. Az A típusba (csak németül, de írás, olvasás magyarul is) 193 tanulót írattak, a B-be (vegyes) 50 főt, a C-be (csak magyar, de írás, olvasás németül is) 20 főt. Ebből is látszik, hogy a Véméndieknél a nyelvi asszimilációra a polgárosodó jelleg sem volt hatással; a falu elitje ugyanis két nyelven, de inkább magyarul kommunikált egymás között.

A háború után a sváb anyanyelv kiszorult a közterekről és visszaszorult a magánéletbe. A családok otthon, a rokonságban és a baráti körben őrizték és beszélték anyanyelvüket, de egyre többször és többet kellett a magyar nyelvet használniuk. Az utcán, a közintézményekben, a munkahelyeken, az iskolában, a templomban csak magyarul lehetett beszélni. "A feleségem magyar, de svábnak nézték, mert jól tudott svábul, ezért nem vették fel a községi tanácshoz dolgozni" - emlékszik vissza egy férfi a szocializmus kezdeti éveire.

A hatás nem maradt el. Amikor a hetvenes években egy német család tehetséges leányát Pécsre, a német gimnáziumba akarta küldeni, a gyerek nem értette, és azt kérdezte: "miért német gimibe, amikor mi magyarok vagyunk?" Egy másik családban azt mesélték: "Ha svábul szóltam Zs.-hez, azt mondta, ha nem magyarul mondod, nem csinálom meg. Most már sajnálja, és azt mondja, meg fog tanulni de svábul, de szerintem már se ideje, se lehetősége nem lesz" - emlékezett vissza egy második generációs értelmiségi. "Amikor én iskolába jártam, nem beszéltünk szépen magyarul. Ugye otthon ment a sváb, az iskolában a német, rosszul ejtettük ki a szavakat magyarul. A magyar tanár irodalomórán kifogásolta, hogy jobban tudunk németül, mint magyarul. Mit tehettünk? Igyekeztünk" - hallottam egy másik interjúalanyomtól.

Véménden csak a legidősebbek esetében, ill. a második generáció egy kisebb részénél beszélhetünk aktív anyanyelvhasználatról, köztük is elsősorban a saját korosztályon belül, illetve a második generáció tagjaival. Egy 64 éves interjúalanyom csak az iskolába kerülve tanult meg magyarul, mégis azt állítja, hogy bár mind a két nyelven egyformán jól beszél, magyarul sokkal könnyebben és spontánabbul fejezi ki magát. " Az iskolában rá voltunk kényszerülve. Otthon mi csak svábul beszéltünk, a nagyanyám nem is tudott magyarul" - mesélte. Az első és a második generáció között azonban az anyanyelv ismerete ellenére sokkal több a magyar szó, mint a sváb, bár a második generáció tagjai Véménden is az óvodában tanultak meg magyarul. Mivel jóval kevesebbszer és jóval szűkebb körben használhatták, anyanyelvhasználatuk sokkal inkább háttérbe szorult, mint csolnoki kortársaiknál. Ezért korábban is indult meg a nyelvváltás; beszélni a homogén sváb házasságokban is magyarul beszélnek. Felfelé még használják a svábot, hisz esetükben is fontos identitáselem. "Azt mondta az óvó néni, E-né, hogy beszél a maga gyereke? Ezért aztán törekedtünk otthon a magyarra. De a nagyanyja nem tudott magyarul, vele másként nem beszélhetett" - kifogásolták sokszor az óvónők az otthoni anyanyelvhasználatot.

A véméndi harmadik generáció gyermekei csak a nagyszülőktől, vagy ahol még éltek, a dédszülőktől tanulhattak meg svábul így sokan értik még a nagyszülők anyanyelvét. Különösen a nagycsaládokban volt ez jellemző, ahol több generáció élt, vagy él még ma is együtt. A harmadik generációban azonban ez a tudás passzív; alig akadt egy-két fiatal, aki aktívan beszél még svábul, körükben inkább a német nyelv ismerete jellemző. "Értek, de minek?" - foglalta össze röviden és tömören a sváb dialektus használatának lehetőségeit egy harmadik generációs értelmiségi. A második és a harmadik generációban a sváb anyanyelvi identitás jelentősége a nyelvhasználat területeinek beszűkülésével csökkent ugyan, de érdekes módon még a passzív bilingvizmus, sőt a nyelv ismeretének hiánya esetén sem veszett ki teljesen. Az utóbbi két esetben ez az identitás az állandóan jelenlévő hiányérzetben és a hiányérzet pótlásának tervében jelenik meg: "Értem, amit a nagyanyám mond, de mindig magyarul válaszolok. Svábul nem megy már sehogy se." "Sváb környezetben nőttem fel, értem is, mert a nagyszüleim velem svábul beszéltek. Ma már csak egymás közt beszélnek, egyre kevesebbet." "Igaz, hogy én már nem tudok, de a most tanulom. Ha jövőre visszajössz, majd meglátod." "Anyám beszél még svábul, de engem nem tanítottak meg. De ha nekem gyerekem lesz, vele csak svábul kell majd beszélniük" - fogadkoznak a harmadik generáció tagjai. Úgy is fogalmazhatnánk, anyanyelvi identitás az anyanyelv ismerete nélkül.

A törekvések a Mundart valamilyen formában való megőrzésére annak a jele, hogy a sváb értékként tételeződik mind a két faluban, érzelmi szálak kötik a nyelvhez azokat is, akik nem, használják, vagy nem is értik. Anyanyelvi identitásról tehát, ha generációsan más formában is jelenik ez meg, a mai napig beszélhetünk.

Véménden a több nemzetiség miatt az önkormányzat nem alakult át kisebbségi önkormányzattá, ezért itt a Német Kisebbségi Önkormányzat támogatja nemzetiségi diákösztöndíjjal a nemzetiségi oktatásban részesülő gimnazistákat.

A vallásgyakorlás Véménden is kétnyelvű; a véméndi plébános és a kántor szintén német származásúak; a kántor véméndi születésű. A miséken az énekek németül csendülnek fel, a prédikáció és az evangélium magyarul hangzik el.

A 2. világháború előtti értékrend folytonosságának megszakadása, a mobilitási csatornák megnyílása, a szokások átalakulása a munkavállalás, a párválasztás, az ezzel együtt járó vegyes házasságok, a tanulás, a hivatás választása terén, a szakrális tradicionális ünnepek visszaszorulása, a vallási nyelvhasználat magyarrá válása, a nemzetiségi kultúra külsődlegessé válása, ill. folklorizálódása és színpadi kultúrává, előadássá válása mind asszimilációt elősegítő és támogató elemek voltak.

Csolnokon a háború után került sor arra, hogy az asszonyok levessék a "bájerisch"-t és felvegyék a "herris"-t, azonban a mai napig élnek még a faluban viseletben járó idős asszonyok. Számuk azonban jóval kedvesebb, mint Véménden. A tánccsoportba járó gyerekeknek, az énekkaros felnőtteknek itt is varrnak viseletet, ami azonban már nem mindig követi az eredeti viseletmintákat.^[370]

Véménden a konzervatív, tradícióikhoz ragaszkodó német asszonyok csak a hatvanas években öltöztek át tömegesen; még ma is van azonban 15-20 asszony, aki viseletben jár. A családok adnak rá, még ott is, ahol csak az egyik házastárs német, vagy már egyikük sem az, hogy gyereknek legyen viselete. "Minden gyereknek van viselete, amiben táncol, meg énekel. Legalább ennyit lássanak a múltból" - mondta a falu egyik idős lakosa.

A svábok a 2. világháború után a fiúkat kezdték először taníttatni. Csolnokon a továbbtanulást is meghatározta a bánya, sokan kerültek a bányaműveléshez köthető szakközépiskolákba, majd felsőfokú tanintézményekbe. A bánya bezárása után a legkülönfélébb továbbtanulási lehetőségek felé orientálódtak a csolnoki fiatalok. Jelentős számot képviseltek a német tannyelvű gimnáziumokat és az ELTE Germanisztika szakát elvégzők.

"A svábok nyomták a gyereket, nincs föld, tanulj. A Tsz meg az iparosítás hatására sokan mentek középiskolába, aztán később egyre többen egyetemre. De meg kell mondani, a székelyek is" - hallottam Véménden.

A háború utáni átalakulás évekeire így emlékezett vissza egy szintén véméndi első generációs interjúalanyom: "Sokan lettek a fiúk közül bőrösök. Ezek Pécsre kerültek, meg Bonyhádra cipésznek. A taníttatás és ezzel párhuzamosan a svábok elvándorlása nagymértékben a téeszesítéskor vette kezdetét. A földet, az állatokat be kellett adni, és sokan nem akartak vele menni. Ekkor elkezdődött a családos elvándorlás is. Mentek a munka-hely után. Helyettük jöttek a magyarok, traktorosnak és más munkákra a téeszbe, ahol munkaerőhiány volt. A falu vezetése meg a kommunisták kezébe került, magyar volt a tanácselnök, a TSZ elnök, a pártvezetőség, a brigádvezetők, a kultúros. Ideexportálták őket. Volt később egy sombereki sváb is TSZ elnök, és volt egy sváb a faluból is, aki belépett a pártba. O lett a községi párttitkár. Aztán itt voltak a felvidéki magyarok, a székely magyarok, a csángók a maguk virtusával. A németek meghúzták magukat, nekik nem volt itt szavuk. Szóval magyarosodtunk. Helyi svábok nem kerültek a vezetők közé."

A falvak értelmiségi felvevő-kapacitása azonban mindig szűk volt, ma is az. A végzett egyetemisták, főiskolások nem tudtak elhelyezkedni. Ahogy nőtt a diplomások száma, úgy nőtt az elvándorlás a faluból. Csak egy nagyon lelkes szűk réteg jár haza táncolni, zenélni, számukra azonban létkérdés kultúrájuk ápolása. Mint állítottam, a továbbtanulás ugyancsak az asszimilációt támogatta, mellette a vegyes házasságot jelentik a másik legnagyobb asszimiláló erőt.

Az asszimilációt gyorsította a hetvenes évek végén meginduló továbbtanulási is. Az első és a második generációból is voltak természetesen felsőfokú tanintézetekben tovább tanulók, de a jelenlegi harmadik generáció mondható az első igazán értelmiségi generációnak.

Csolnokon vegyes házasságokat a háború előtt nem kötöttek, de még arra is odafigyeltek, hogy a paraszt családok fiai, lányai a földterület növelése és a birtokegyesítés érdekében paraszt családok fiaival és lányaival házasodjanak össze. A házastársak a környékbeli németek lakta településekről, Zsámbékról, Máriahalomról, Leányvárról, Tátról, Tokodról, Epszőnyből, Vörösvárról, Sárisápról, Dágról stb. érkeztek. Bányászt csak igen ritkán fogadtak parasztok a családba, ha mégis, az akkor leginkább a bányánál dolgozó iparos volt - mivel szaktudását a parasztgazdaságban is ki tudták használni. Az ötvenes években kerül sor először valamikori gazdag parasztcsaládból származó lány és szegény bányász esküvőjére, amikor már a parasztoknak sem volt annyi, és már nem engedték a fiatalok, hogy beleszóljanak szüleik a párválasztásba.

A faluban a vegyes házasságok a hatvanas években jelentek meg. Számuk alacsonyabb, mint a homogén házasságoké, de nem nagy az eltérés; 125 homogén házasságra 98 vegyes házasság jutott. A homogén magyar házasságok száma 59. 1970-1981 között a vegyes házasságok száma növekedett, míg a homogén sváb házasságok száma stagnált; 125 homogén sváb házasságkötésre már 115 vegyes házasságkötés jutott, és 68-ra növekedett a megkötött homogén magyar házasságok száma. 1982-1990 között megfordult a trend, 43 homogén sváb házasság mellett 82 vegyes házasságot kötöttek. A homogén magyar házasságok száma 47. Az adatokból az is látszik, hogy csökkent az összes megkötött házasság száma. 1990-2000 között 25 a homogén sváb, 45 a vegyes és 28 volt a homogén magyar házasságok száma. Ebben az évtizedben már megjelentek az olyan vegyes házasságok is, amelyben, a házasulandók már szintén vegyes házasságból származnak, így ahogy haladunk a legfiatalabb korosztályok felé, egyre nehezebb meghatározni a gyermekek nemzetiségét, származását.

Megnéztük az 1969 és az 1999 évek között születettek számát és származását. 30 év alatt felére csökkent a születések száma és ezen belül is 80 százalékkal csökkent a homogén családokban születetett német származású gyermekek aránya. Ez számos kérdés vet fel a jövőre nézve mind a település nemzetiségi iskolapolitikája, mind a sváb kultúra megőrzésére, valamint a svábság túlélését tekintve.

A csolnokiak is úgy számolnak, hogy a vegyes házasságból származó gyerekek is svábok, tehát hiába csökken a statisztikai szám, a csoportmeghatározás ezt felülírja. "A gyerekek 80 százaléka sváb gyerek" - mondja határozottan egy első generációs férfi.

Az asszimiláció kezdetét az akkulturáció, itt is elsősorban a kétnyelvűég megjelenése jelzi. Strukturális asszimilációként értelmezhető a véméndi németek megjelenése az állami alkalmazásban, amely gyakran járt együtt névmagyarosítással. A névmagyarosítást felfoghatjuk a kényszerasszimiláció, a magyar állam asszimilálási törekvése jeleként is. Az identifikációs asszimiláció jeleként értelmezzük a részvételt a Hűség a hazához mozgalomban a 2. világháború idején, amelynek tagjai a Volksbunddal szemben határozták meg magukat. Mindezek azonban csak csíraszerű jelenségként jelentek meg Véménden és nem terjedtek ki a falu teljes sváb vertikumára.

A háború utáni évek bepótolták az elmaradt asszimilációt. Mivel az asszimilációt Gordont követve folyamatként és nem állapotként fogjuk fel, úgy gondoljuk, hogy bár a véméndi svábok asszimilációja nem befejezett, de igen előrehaladott állapotban van. Olyannyira, hogy ma már Véménden is a svábság túléléséért kell küzdeni.

Vegyes házasság kötésére a háború előtt ritkán került sor. Az etnikai csoportok között összeházasodást a felekezeti különbségek is gátolták; a németek katolikusok, a szerbek ortodoxok, a zsidók izraelita vallásúak voltak. A preferált házassági minta a falubeli és katolikus házastárs választása volt. Ha ritkán is, de előfordult, hogy a svábok más falvakból hoztak feleséget, vagy más faluból ideérkezett férfival kötöttek házasságot. A legtöbben Palotabozsokról, Fekedről, Bátaszékről Somberekről települtek át házasság útján Véméndre. 1789 és 1954 között házasság útján azonban összesen 866 fő került Véméndre, ami ha feltételezzük, hogy véméndiek is kerültek más településekre, nem jelent számottevő népmozgást.

Mausz (2001) vizsgálatai szerint 1931-1940 a németek 16 alkalommal kötnek házasságot más nemzetiségű társsal - köztük 14-en katolikus magyarokkal, ketten szerbekkel, ahol már csak az egyik szerb volt görögkeleti vallású.

1945 után a falu lakosságának összetétele megváltozik. A svábokat kitelepítették, helyükre hadikfalvi és Istensgítsről származó székelyek, Hontfüzesgyarmatról, Garamszentgyörgyről, Dunaszerdahelyről felvidéki magyarok kerültek. Köztük többen a református felekezethez tatoztak. A falu vezetőségét "a kommunista párt küldte ide, azok mind magyarok voltak." Ezen kívül a legkülönbözőbb helyekről érkeztek emberek Véméndre Orosházától Várpalotán át Budapestig. Ez természetesen tükröződik a házasságokban is. Potenciális házastársak érkeznek az ötvenes években Pécsről, Isaszegről, Medináról, Tácról, Gödöllőről, Fótról, Jászfényszaruról, Szavasról, Polgárdiból. Tömeges bevándorlásról azonban nem beszélhetünk, egy-egy települést gyakran egyetlen bevándorolt képvisel. Nem szűnik meg a véméndiek kiházasodása sem, de a felekezeti elvet követve most már nem csupán svábokkal kötnek házasságot. 1949-ben veszi feleségül a székely Márton Piusz Schmidt Klárát. Ugyanebben az évben Magyarhertelendről Szabó József kőműves veszi el Gaszler Máriát. 1950-ben köt házasságot a felvidéki Csoboth Ferenc Dietrich Erzsébettel. Idézzük Mausz Mihályt:

Az 1961-1971 között időszakban a házasságok alig kevesebb, mint a felét már különböző nemzetiségekhez tartozók kötik. A következő 10 éves periódusban pedig megfordul a helyzet:

Ma a migráció és a létszámában jelentőseb leapadt svábság következtében, ami a párválasztási lehetőségeket erősen leszűkítette, minden vegyesházasság-típus megtalálható Véménden.

2003-ban megkértem régi véméndieket, svábokat, és magyarokat, hogy házról házra mondják el, hogy ott szerintük vegyes vagy homogén házaspárok élnek. Az általuk adott információk alapján az arányok a következő képet mutatják:^[371]

Számos olyan házasság van Véménden is, ahol már a szülők is vegyes házasságban születtek, így gyermekeik származásának meghatározása még körülményesebb. Döntő szempont a gyerekek önbesorolásánál az, hogy melyik nagyszülői háznál nevelkedtek, vagy töltöttek el több időt. Fontos, hogy mely nemzetiség tölti be a gyerek számára a vonatkoztatási csoportot. A származás és a csoporttagság meghatározása ezekben az esetekben szocializációs kérdés. Ahol pl. a székely-magyar vegyes házasságból származó gyermekek a sváb nagyszülői házban, nagycsaládi keretek között nőttek fel, ott nem kétséges a svábság felvállalása.

Bár az összes vegyes házasság száma magasabb, mint a sváb homogén házasságoké, a svábok aránya még döntő a falun belül. A problémát az jelenti, hogy a sváb homogén házasságok több mint a fele az első generációra esik. Ahogy haladunk a harmadik generáció, az unokák generációja felé, egyre szaporodnak a vegyes, és többszörösen vegyes házasságok.

A többszörösen vegyes házasságok között a következőket találtuk: félig német-székely, félig német-német, félig német-felvidéki, félig német-magyar, félig német-cigány. A félig német alatt a némettel házasodó magyarok, felvidékiek, székelyek leszármazottai értendők. Előfordult az is, hogy mind a két házastárs vegyes házasságból született. Így a következő formációk álltak elő:

Megfigyeléseimet támasztják alá Mausz adatai is.

Az 1990 és 2000 közötti időszakban a vegyes házasságok teszik ki a házasságok közel háromnegyedét (73,750%). Közülük is nagyobb százalékban találhatók azok, amelyekben egyik vagy mindkét fél maga is vegyes házasságban született (59,322%). Az azonos csoporton belül kötött házasságok száma mindössze 21 (26,250%) (2001: 35)

Egy adott pont után tehát az utódok származása már nem követhető. Ezekben az esetekben csak azt lehet számba venni, amit a megkérdezettek magukról állítanak, amennyiben már tudatosult bennünk szármázási sokféleségük. Mivel ez a tendencia legerősebben a 0-8 év közötti korosztályban jelentkezik, a kérdésre érvényes válaszokat csak évek múlva kaphatunk.

"Szomorú, hogy a svábság a vegyes házasságok miatt felhígult, és végső soron ki fog halni. A faluban ma már nagyon ritka, hogy mind a két fél tiszta sváb" - szomorkodott egy édesanya. A lánya erre azt felelte: "Hiába akarok én tiszta svábot, nincs kiből választani."

Az asszimiláció illetve a túlélés, a megmaradás kérdését összefoglalva elmondhatjuk, hogy a Mundart készségszintű ismeretéről és használatáról mind Csolnokon, mind Véménden az első két generáció esetében beszélhetünk. Többen állították mind a két generációból, hogy vannak témák, amiket csak svábul tudnak megbeszélni egymással. Mind a két településen általános jelenség volt, hogy a második generációs az óvodában tanult meg magyarul, otthonunkban továbbra is még hosszú ideig sváboltak, tehát az anyanyelv mélyen gyökerezik etnikai identitásukban. A nyelvhasználat színterei elsősorban a családdal és a falu közösségi és kulturális életével kapcsolatosak. Dunabogdányhoz hasonlóan Csolnokon és Véménden is azt tapasztaltam, hogy a sváb az érzelem, a falun belüli belső világ, az intimitás nyelve, míg magyar a praktikum, a külvilág nyelve. Ugyanakkor ezeken a településeken is azt tapasztaltam, hogy a beszélő közösség tagjai igen gyakran kényszerülnek a kódváltásra.^[372]

A törekvések a Mundart valamilyen formában való megőrzésére annak a jele, hogy a sváb értékként tételeződik mind a két faluban, érzelmi szálak kötik a nyelvhez azokat is, akik nem, használják, vagy nem is értik. Anyanyelvi identitásról tehát, ha generációsan más formában is jelenik ez meg, a mai napig beszélhetünk. Az első generációban az anyanyelvhasználat az anyanyelvi identitás megkérdőjelezhetetlen stabil eleme, a második generációban a gyerekkorhoz, és a családhoz és a közösséghez fűző még a gyakorlatban megélhető identitáselem. A harmadik generáció esetében az anyanyelvi identitás már csak egy fiktív elem, amely a gyakorlatból a múltra való emlékezés értékdimenziójában vonult át.

A Mundartot értők száma a még fiatalabb generációk felé rohamosan csökken. Ma már úgy kerülnek óvodába a gyerekek, hogy csak magyarul beszélnek. Akad ugyan egy-két eset, ahol az egész kicsik is beszélnek, de ez nagyon ritka. "Az első gyereknél még csak svábolunk, de aztán a másodikra elfogy a buzgalom. Aztán meg 'ne beszélj ilyen érthetetlen nyelven' - szólnak rá az óvodás korúak nagyszüleikre" - vallja be egy harmadik generációs értelmiségi Csolnokon. "Az unokám egyszerre beszélte a véméndi és a fekedi dialektust, mert mi és a fekedi nagyszülők is mindig svábul beszéltek hozzá, csodájára járt az egész világ, de amióta óvodás, nem akar svábul beszélni" - panaszolja egy véméndi nagymama. Egy második generációs érdemiségi maga idézte fel, hogy gyakran tette fel a kérdést nagyanyjának gyerekkorában: "miért beszélsz svábul, magyarok vagyunk?" Ugyanő, annak ellenére, hogy már nem él a faluban, gyermekeivel születésüktől kezdve svábul beszél. Példáját még a faluban sem igen követi senki. "Inkább németül beszélek velük, ez sokkal fontosabb" - állítja egy némettanár édesanya.

Csolnokon a nyelvi asszimiláció később teljesedett ki, mint Véménden, de annál gyorsabban haladt előre. A harmadik generációban azok is a magyart vallják anyanyelvüknek akik értenek svábul, az azonban kétségtelen, hogy egy-két ritka kivétellel sváb nyelvi jártasságuk nem éri el szüleikét. Szüleik felfelé beszélnek svábul, de lefelé magyar a kommunikáció nyelve. A szakirodalom úgy tartja, hogy a nyelvi asszimiláció folyamatában az anyanyelv először a közterekről vonul ki, és húzódik vissza a családi körbe. Csolnokon előbb vonult ki a családból, mint a közterekről, ahol ma is rendszeresen lehet sváb szót hallani. Véménden a történelmi események hatására korábban kényszerültek nyelvváltásra, de hirtelen törés itt rögtön a második világháború után bekövetkezett. A sváb különböző használata felfelé, ill. lefelé, valamint a passzív bilingvizmus mind a két településen tapasztalható jelenség.

A nyelvi asszimiláció folyamatát egyik településen sem találják megállíthatónak. Ennek okát egy véméndi első generációs értelmiségi a vegyes házasságokban látja: "Hogyha két különböző nemzetiségű egy német és egy magyar összekerül, akkor azon múlik, hogy mennyire erős a másiknak az akarata. Tehát ott van esélye igazán, hogy ha az anya tud németül, vagy neki fontos ez, és a férjével meg tudja értetni, hogy neki is fontos legyen. De ha nincs egy nagymama, vagy dédmama, akkor sehogy se sikerül a dolog. De ha sikerül is, jön az óvoda, az iskola, aztán kész, vége."

Egy másik példa Véméndről: "Körülbelül egy fél éve, hogy a kisfiam állandóan rám szól, hogy ha én németül szólok hozzá, hogy ne így beszéljek... Biztos, hogy törést okozott az, hogy bekerült az óvodába, mert hát ő nem azt mondta, hogy kenyeret kérek, hanem a mai napig azt mondja, hogy brot. És akkor az óvó néni meg rászólt, hogy hát az a kenyér. Tudom, hogy az óvónő csak azt akarta, hogy tanulja meg magyarul is, de a gyerek ezt másként élte meg, hogy ezt így nem szabad mondani. És egyelőre nem sikerült meggyőzni, hogy ez nem így van."

A családi szocializációból spontán kieső sváb nyelvhasználatot igyekszenek támogatni a évenként megrendezésre kerülő Mundart versenyek. Ezek igen népszerűek, és a győzteseket mindenki számon tartja. Az irodalmi német ismerete azonban - különösen a harmadik generációban - általánosnak mondható. Köszönhető ez a nemzetiségi nyelvoktatásnak, amely már az óvodában elkezdődik. A nyolc általános elvégző tanulók közül a legjobbak a német nyelvű gimnáziumba mennek mind a két faluból, de általában minden tanuló olyan középiskolában folytatja tanulmányait, ahol a német nyelvet is magas óraszámban tovább tanulja.

Az etnikai identitásban a nyelvhasználat átalakulási folyamatával párhuzamosan egyre inkább a származás és csoporttagság, valamint a kultúraőrzés veszi át a meghatározó szerepet. Ezt a megfigyelési tapasztalatot igazolják a 2001-es népszámlálás adatai.

Ha a fenti táblázatból, kiderül, hogy mind a két településen az összlakossághoz képest a kulturális értékekhez, hagyományokhoz való kötődés a legmagasabb és az anyanyelvi bevallások a legalacsonyabbak. Viszont a nyelvet családi, baráti körben használók magasabb számai azt bizonyítják, hogy bár nem a svábot jelölték meg a válaszadók anyanyelvüknek, de beszélik azt.

Manapság a nyelvi asszimiláció meggátolása a nemzetiségi oktatást végző általános iskolák feladata, tehát azt a feladatot, amit valamikor a család látott el, egy intézmény vette át. Elfelejtődik azonban az a tény, hogy az anyanyelv nem a Hochdeutsch, hanem a Mundart, tehát a Hochdeutsch iskolai szintű tanítása akár heti 6-10 órába, nem fogja tömegesen az anyanyelvi készség szintjére emelni a német nyelvet. Anyanyelvet az ember az elsődleges szocializáció folyamatában tanulja meg. Addig, amíg a tanulók a nyelvóra végeztével - egyébként sváb anyanyelvű - tanáraikkal egyetemben az óra végeztével magyarra váltanak, addig nem beszélhetünk nyelvi szocializációról, legfeljebb nyelvtanításról. Mind Csolnokon, mind Véménden elhangzott védekezésképp, hogy a gyerekek nyelvtudás nélkül kerülnek az iskolába - bár mind a két településen működik a nemzetiségi óvoda, ahol elviekben már meg kellene valamicskét tanulni németül -, valamint az az érv, hogy az iskolába sok nem német nemzetiségű gyermek is jár. Nagyon ritka az a család, ahol a ma iskolába kerülő gyerekek tudnak németül, erre Csolnokon egyetlen példát találtam, Véménden egyet sem. Viszont egyre többen kerülnek ki német egyetemekre, illetve választják ideiglenes, vagy végső letelepedési helyüknek Németországot.

A kutatás során egyértelműen kiderült, hogy a vegyes házasságok jelentik ma a legnagyobb asszimiláló erőt.

Ha a harmadik generációban mind a két fél német és jól is beszélnek akár svábul, akár németül, a kommunikáció nyelve a magyar.

Mint már említettem, mindez felveti a svábság megmaradásának kérdését. Különösen azok érzik a nyelvi asszimiláció veszélyét, akik a svábság elidegeníthetetlen karakterisztikumának az anyanyelvet jelölik meg. Azt vetik fel, hogy ha kiveszik a nyelv, egy fontos integráló és kohéziós erő tűnik el, amit a csoport széteséséhez és a felbomlásához, megszűnéséhez vezet. Az etnikai identitás reprezentációjában azonban ez a megtartó erő egyre kevésbé, vagy már egyáltalán nem játszik szerepet. Az etnikai identitás nyelvi megjelenítése ma már csak az első generációra jellemző. A két település beszélő közösségei teljes mértékben kétnyelvűek; kommunikációs repertoárjukban, anyanyelvi szintű ismeretekkel csak az első és a második generációban, bár nem egyenlő kompetenciával egyszerre van jelen a sváb és a magyar. Ugyanakkor az is megállapítható, hogy az idősek kihalásával mind a két településen egyre inkább a másodnyelv domináns kétnyelvűség kezdi jellemezni az első generáció tagjait is. A második generációra Véménden szinte egyértelműen, de Csolnokon is egyre gyorsabban terjedően a másodnyelv dominancia a jellemző; a harmadik generációban pedig ehhez semmi kétség sem fér. Nyelvi egységesítés, kodifikálás, köznyelvesítés, kiejtési normák és sztenderd írott változat hiányában mára képtelenné vált a megnövekedett kommunikációs igények kielégítésére. Az anyanyelvi diaektusok mára már az első generáció beszélőközösségének nyelvi igényeit sem szolgálják ki, és a további generációk számára sem áll arányban az igényekkel.

A kétnyelvűséget Csolnokon és Véménden is diglossziás viszony jellemzi, ahol, Dunabogdányhoz hasonlóan a diglosszia a magyar és a sváb dialektus között áll fenn.^[373] Ez annak tulajdonítható, hogy az irodalmi németet, a "Hochdeutsch"-ot - ahol ezt a történelmi viszonyok lehetővé tették - a németül is tudók az iskolai oktatás keretében idegen nyelvként tanulták.

A harmadik generációs fiatal szülők szembesültek azzal a szomorú ténnyel, hogy gyakorlatilag már nem beszélik aktívan a Mundartot, de ha igen, akkor is többet és jobban beszélnek magyarul; a vernakuláris elv a sváb dialektus esetében nem érvényesíthető. A nyelv amúgy is korlátozott funkcióköreinek szűkülése napjainkban tovább folytatódik. Ennek ellenére most született gyermekeikből svábot szeretnének nevelni, ugyancsak függetlenül attól, hogy házastársuk sváb vagy magyar és szeretnék, ha a Mundartot még beszélő szüleik és nagyszüleik svábul beszélnének az unokákkal. Ezzel a jelenséggel mind a két településen találkoztam.

Az asszimilációs veszélyre adott egyértelmű válaszok azok a disszimilációs, és az etnikai identitás erősítéséhez kapcsolódó reakciók, amelyek mind a két településen tapasztalhatók; az eltűnés, illetve ezzel szemben a megmaradás, a túlélés kérdése napirenden van; a svábok teljes eltűnésének veszélyérzete egyre inkább jelentkezik realitásként minden generációban; a legidősebbek egyértelműen emellett foglaltak állást.

"Szerintem a svábok hosszú távon asszimilálódnak. Már alig van sváb-sváb házasság. A hagyományainkat, amíg lesznek még lelkes emberek, mint a F. E., akik mindent megtesznek. És továbbadják. De ki viszi majd tovább? Szerintem nagyon el fog tűnni. Én is próbálom megőrizni, a gyerekeknek továbbadni, de nem tudom, hogy hogyan fog alakulni" - festette fel a jövőképet nem egy idős véméndi asszony. "Ha a gyerekeink, akik még hallják, látják tőlünk, átadnák a saját gyerekeiknek, akkor talán, de már ők sem tudnak svábul. Németül sem mindenki. Egyre kevesebbet énekelünk, egyre kevesebbet táncolunk, mi az az egy tánccsoport..." - fejtette ki véleményét egy második generációs csolnoki.

"Amíg gyerek az ember, addig úgy érzi, kényszer ez a sok német. Én is úgy éreztem. Most azt mondom, hogy megérte. Csinálni kell, akár erőltetéssel is" - állította egy ugyancsak második generációs férfi Véménden.

"Ez a csapat, legalább is a magja [a felnőtt tánckar] most már tizennégy éve együtt van. Sikerült mindenkiben ezt az érzést beleoltani, és már mindenütt megszülettek gyerekeik is, valakinek már föl is nőttek lés viszik tovább a táncot. Tehát ők már fogják ösztönözni a saját gyerekeiket arra, hogy menjenek, zenéljenek, táncoljanak" - reménykedett egy értelmiségi Csolnokon.

Az etnikai identitás konstrukciójában más német településeken végzett kutatások eredményeihez hasonlóan^[374] a származás, a csoporttagság, névhasználat az anyanyelv, a Mundart, és a svábok tradicionális zenei és tánckultúrája, a közösségi ünnepek, a németországi partnerkapcsolatok játszanak fontos szerepet. A nemzeti identitás elemeit a magyarországi születés, és iskoláztatás, Magyarország mint geográfiai tér, lakóhely, valamint mint kulturális és közösségi tér és a nemzeti csoporttagságot kijelölő hazakeret és hazaszeretet jelentik.

Generációtól függetlenül mind a két településen nagyon fontos a származás és az etnikai csoporthoz való tartozás. A származás és a csoporttagság felvállalása egyik településen sem generációfüggő. Mind Csolnokon, mind Véménden generációs hovatartozástól és attól függetlenül, hogy homogén vagy vegyes házasságból született-e, minden megkérdezett svábnak vallotta magát. Számos esettel találkoztam, ahol már a szülők is vegyes házasságokban születtek, s bár itt a származás meghatározása már régen nem egyértelmű, a gyerekek mégis svábnak vallják magukat. Ebben az esetben azonban a svábként való önbevallás sokkal inkább a csoporttagság felvállalására, mint a származás biztonságára, vagy a tradicionális anyanyelv tudására épül. Ezekben az esetekben a származás egyre inkább csak emlékké válik, emlékezés arra, hogy a nagyszülők még egyértelműn "tiszta" svábok voltak. A csoporttagság realitása és megélhetősége a névhasználatban jelenik meg, amely az anyanyelv után már a származástól is elvált.^[375]

Mint korábban említettem, a sváboknak szembesülniük kellet azzal is, hogy ha az iskolából kikerülve, ahol államilag finanszírozottan folyik az etnikai identitás megőrzésére való nevelés, nem tesznek valamit, akkor a származás nem is mindig egyértelmű és biztos tudata az etnikai identitás megőrzésében és továbbadásában nem lesz elég muníció a jövőre nézve. Ennek érdekében mind a két településen iskolán kívül is - kultúrcsoportokban - folyik az identitásnevelés. Az identitás kultúrán keresztüli átadásában a fő szerepet a második generáció viszi, amihez Véménden a harmadik generációs GJU tagok is jelentős mértékben hozzájárulnak.

A 5. sz. táblázatból kiderül, hogy mennyire fontos a kulturális értékekhez, hagyományokhoz való kötődés. A statisztikai adatokat vizsgálva azt látjuk, hogy a nemzetiségi kultúrához való kötődés magasabb értéket mutat, mint a nemzetiségi önbevallások aránya, és mint a csoport önképében megjelenő érték. Ez a jelenség úgy értelmezhető, hogy a kulturális hagyományok erősen kötnek, és érzelmi hatásuk alól nem tudják, és nem is akarják kivonni magukat az érintettek. A 2001-es népszámlálás azt mutatja, hogy a kulturális hagyományokhoz való kötődés, a sváb kultúra iránt érzett vonzalom fontosabb lehet az emberek életében, mint a származás vagy az anyanyelv. Az ének, a zene és a tánc komoly identitáselemként vehetők figyelembe; a kulturális hagyományok jelentik a legerősebb közösség-összetartó erőt (Bindorffer 2001).

Kulturális életük központjában, a Kossuth Lajos Művelődési Házban működnek a Német Nemzetiségi Kulturális Egyesület csoportjai: a fúvószenekar, a vegyes kórus és az ifjúsági tánccsoport. Itt próbál a zeneiskola jazz-balett csoportja és tartja összejöveteleiket a Nyugdíjas Klub is. Az országos hírű Csolnoki Bányász Fúvószenekar, amely 150 éves múltra tekinthet vissza, létrejöttét az 1860-ra teszik. 1958-ban a bányászzenekar tagjai között csupán két magyar nevet találunk. Számos szép eredménnyel dicsekedhet ma is, köztük egy nemzetközi 1. helyezéssel, melyet 1986-ban szerzett meg a németországi Werttingenben. Jelenlegi vezetője 1961 óta Fódi János karmester. Fódi kezei alól profi zenészek sora került ki. A zenekarban a csolnokiak mellett más környékbeli településekről is átjárnak zenélni a fiatalok. A fúvószenekar tagjaiból alakult a Krigli Band. A sváb zene mellett azonban a Krigli Band is mindenféle zenét játszik; a Sej, haj, Rozika mellett a rock zene is helyet kap a műsorukban. "Sok volt a falunapon az idegen, nem csolnoki. Átjöttek szórakozni, tűzijátékot nézni. Sajnos az a helyzet, hogy az öregek estére már hazamentek, a fiatalok meg jobban szeretik ezt a bít zenét. A közönség óhaja, amit ki kell elégíteni."

A Német Nemzetiségi Vegyes Kórus Kultúrcsoport néven alakult 1951-ben. Az alapítók Meixner József, Seregi József és Reichenbach Ferenc voltak. A csoport többször átalakult, megszűnt, majd legutóbb 1986-ban alakult újjá Selmeczi Józsefné kezdeményezésére; azóta folyamatosan működik; művészeti vezetője Fódi János. Elsősorban helyben gyűjtött német népdalokat adnak elő és szintén sok eredményes fellépést mondhatnak magukénak. 2001. augusztus 30-án művészeti nívódíjjal tüntették ki, a bányász kultúra hagyományainak ápolásáért. A kórus tajgai az első generációból kerülnek ki. Ebből következően ki az unokák miatt, ki egészségi állapota miatt, egyre-másra hagyják el a kórust. A csolnoki népdalok mellett magyarul is énekelnek, s nem egyszer láttam, hogy könnyezik közben a szemük.

A kórus tagjai zömében 60 év felett vannak, és egészségi okokból egyre-másra esnek ki tagjaik. Az utánpótlás kérdése azonban nem megoldott. Az általános iskolákban van ugyan énekkar, de a gyerekek, akik otthon már nem tanultak meg svábul magyarosan ejtik ki a szavakat. "Meg fog halni minden, ha mi kihalunk. A nagykórusban a régiek közül 58 éves a legfiatalabb. Az emberek passzívak, nem érdekli őket a saját énekkaruk, zenei kultúrájuk. A falunapokon mindig fellépünk, de mindjárt megvan a megjegyzés: már megint azok! Unalmasak."

A Vegyes Kórus mellett meg kell említenünk még a Templomi kórust és az egyre szebb eredményeket elérő Wagenhoffer kórust, melynek Mayer Istvánné a vezetője. A Wagenhoffer kórus Wagenhoffer János helyi pedagógus halálának 10. évfordulójára jött létre helyi értelmiségi lányokból, asszonyokból. Fellépéseiken nem viselnek népviseletet, és népdalok mellett kórusműveket is előadnak. Mindkét kórusnak problémái vannak a harmonika kísérettel. Bár "Csolnokon ha kutyát dobsz, zenészt találsz" - mondják, nehezen találni jó harmonikást.

A Német Nemzetiségi Ifjúsági Tánccsoport 1990-ben alakult néhány lelkes fiatal kezdeményezésére. Céljuk az 1951-ben elkezdett majd megszakadt hagyomány újraélesztése és továbbvitele volt. Repertoárjukban főként helyi gyűjtésű táncok és motívumok szerepelnek, de falvak táncait és koreografált táncokat is szívesen előadnak. 1999-ben a német nemzetiségi tánccsoportok országos fesztiválján bronz diplomát kaptak. A tánccsoport tagjai között szári, sárisápi, vörösvári, leányvári, esztergomi, sőt budapesti fiatalok is táncolnak. Mint megtudtam, vannak köztük "echte magyarok is". A csoport vezetője Tafferner Ingrid. Az ifjúsági tánckar mellett két gyermektánccsoport is van. Az egyiket ugyancsak Tafferner Ingrid vezeti, és a Művelődési Házban próbálnak, a másik az Általános Iskolában működik. Szükséges az utánpótlás, mert a tánckarban nagy a fluktuáció. "Mi is kiöregszünk, férjhez megyünk, jön a gyerek, és már nincs idő próbákra járni."

Külön táncórákra egyre kevesebben járnak, mivel az általános iskolában is van tánctanítás. Mivel sok gyerek már vegyes házasságban született, a kultúrcsoportokban is megjelennek a "félsváb" és a magyar gyerekek. Bár a zöm csolnoki, a környező településekről is járnak különböző nemzetiségű gyerekek a csolnoki német nemzetiségi iskolába és a kultúrcsoportokba.

A Nyugdíjas Klub 1996-ban alakult, vezetője Janosek Istvánné. Ide a németek mellett kisebb létszámban magyarok is járnak. A nyugdíjas klub is részt vesz a falu kulturális életében, anyanyelvükön színi előadásokat tartanak, amelyek darabjait Klinger József helyi lakos írja, akit mindenki úgy emleget: Mundartautor. Józsi bácsi jeleneteket ír, amiket nyugdíjasklubbeli társaival adnak elő. A nyugdíjas klub tagjai évente kézimunka és virágkiállítást rendeznek,

Az egyházi ünnepek és a búcsú megtartása (május 18-19.) mellett rendszeresen tartanak a falunappal egybekötött bált, ahol fellépnek a kultúrcsoportok. Májusban a hagyományokat követve májusfát állítanak. Augusztus 19-én utcabál van, megünneplik a bányászathoz kötődő ünnepeket, megemlékezést tartanak az ötvenes évek kényszermunkatáboráról. Ha nem is minden évben, de szerveznek szüreti felvonulást és bált, Erzsébet-Katalin napi bált, karácsonyi hangversenyt, közös szilvesztert. December 4-én, Borbála napján emléktáblát koszorúznak. A falunappal egybekötve a nyugdíjasklub kiállításokat rendez, ahol bemutatják a népviseletüket. Gyakoriak a kórus- és tánctalálkozók, amikor más települések csoportjait látják vendégül, vagy utaznak a kultúrcsoportok más településekre.

Az általános iskolában karácsonykor a gyerekek koncertet adnak, németül. Szenteste Betlehemes játékot adnak elő a templomban, a Wagenhoffer kórus pedig az éjféli mise előtt német énekeket éne-kel. "A hetvenes években nem volt más, csak az úttörő dalok. A német dalok éneklése csak jóval később kezdődött. A jettingeniek^[376] is segítettek ebben. Az egyik kolléganő hozott haza német dalokat. Óriási sikere volt a gyerekeknek."

A telepi Bányász Művelődési Házban működik a Bányász Klub, és a Bányatörténeti Múzeum. Szeptember elején a klub és a Bányász szakszervezeti szövetség Csolnoki Nyugdíjas Alapszervezete bányásznapi rendezvényt tart. Ezenkívül Csolnokon van egy Helytörténeti Gyűjtemény is.

Véménden hallottam egyik interjúpartneremtől, hogy "a hétköznapi életből eltűnt a sváb, csak a kulturális rendezvényeken erősítjük a hovatartozást". Kétségtelen, hogy ez országos jelenség, de az átalakult modernizált életben a nemzetiségi kultúra ápolása jelenti az identitásőrzés egyik nagyon fontos területét. Véménden is működik tánckar, zenekar és vegyes kórus, bár itt nem tömörültek egyetlen egyesületbe.

A tánckar utánpótlása az általános iskola tanulóiból kerül ki, mintegy húszan vannak. Elsősorban lányok járnak, kevés a fiú, ahogy Csolnokon is. Az ok: sokkal inkább szeretnek focizni. "T. nem is jönne, ha otthonról nem noszogatnák" - pletykálkodnak a lányok. Próba előtt beszélgetünk. Kiderül, hogy a német órát összesen egy kislány szereti, egy másik szerint "az egész túl van erőltetve", és inkább angolul szeretnének tanulni. A gyerekek a próbákat kevésbé élvezik, de a fellépéseken aratott sikerekre, és a versenygyőzelmekre nagyon büszkék.^[377] Köztük is vannak magyarok, de itt sem tesz senki különbséget.

A 20-28 év közötti fiatalokat tömörítő ifjúsági tánccsoport hétvégeken próbál, mert hét közben nincs mindenki faluban. A tánccsoport összetétel kisebb-nagyobb szünetekkel állandó változásban van. "Ha lányok férjhez mennek, elköltöznek." - panaszkodik Horváth Etele, aki ezt a csoportot is vezeti. Ezek a fiatalok nagyon szeretnek táncolni, élvezik, amit csinálnak. A harmonikazenét Poller József, aki egyben a falu kántora, és a fia szolgáltatja mind a két csoportnak. Az ifjúsági tánckar próbája után élénk társasági élet folyik az iskola tornatermében. Véménden nincs diszkó, a mozit bérbe adták, van ugyan két kocsma, de oda a tánckaros fiatalok nem szeretnek járni. "Mit lehet itt ezen kívül csinálni? A falu dögunalom"- mondja egyikük, de azért el nem költözne Véméndről. A hagyományőrzés egy csoportba hozza össze a fiatalokat, és ha nem is hangsúlyozzák azt, hogy ők németek - a mostani csoport tagjai mind svábok és tudnak is svábul - az összetartozástudat átélése mindenképpen megerősíti identitásukat. A tánccsoportok vezetője a szomszéd faluból, a magyarok lakta Szebényből nősült Véméndre és nagyon sokat tesz a hagyományok megőrzése és a csoport összetartozása érdekében.

Véménden, mint minden sváb faluban hagyományai vannak a hangszeres zenélésnek. "Régen a zenét a családban tanultuk" - mesélték az öregek. A háború a zenélés folytonosságát nem tudta megtörni. Az egyik leghíresebb zenekar vezetője, a 87 éves Brannbauer Gáspár az egész életét végigzenélte, "még a székelyeknek is játszottunk" - mondta nem kis büszkeséggel.

A véméndi fúvószenekar Gasz Mihály karnagy vezetése alatt lett országos hírű. A véméndiek azt tartják, hogy "egész Véménd Gász Mihálytól tanult zenélni". A zenekar, vezetőjével ifj. Hahn Jánossal együtt, csupa fiatalból áll, akik mélységesen tisztelik elődeiket. Minden év nyarán, július vége felé, a fiatalok meghívják és megvendégelik az idős zenészeket. Ezen a "pincebulin" fiatalok és öregek igazi örömzenét játszanak. Az öregek a zenét még otthon, a családban tanulták. "De mi legalább pénzt csináltunk belőle! Mi pénzért játszottunk! A házam, a kocsim a zenélésből jött össze. Mi a bálokra csak zenélni jártunk, nem táncolni. De még a székelyeknek is húztuk, azok is hívtak. De ezek most ingyen fújnak, de meddig?" - vetette fel egy idős zenész. Kétségtelen, a jelenlegi zenekar kedvtelésből játszik együtt, pénzt ezért senki sem kap. Mégis együtt vannak, és senki sem mulasztaná el a pénteki próbát.

A véméndi énekkar 1952-ben Adalbert Pillinger vezetésével újjáalakult, majd Mandulás János és Zimmer József vezette. Az utánpótlás hiánya miatt a kórus a nyolcvanas években hanyatlásnak indult, amikor 1985-ben a Falk házaspárnak köszönhetően Zimmer József vezetésével újjászerveződött. Zimmer karnagy halála után a kórus vezetését Emmert József vette át. A kórus tagjai a település elitjéhez tartoznak és szoros baráti kört alkotnak. Többségében a második generációhoz tartoznak. Népdalok mellett több szólamban komoly kórusműveket is énekelnek és komoly művészi eredményeket értek el német nyelvű többszólamú dalaikkal. A próbák szünetében azonban magyarul folyik a szó, bár kétségtelen, hogy egy-egy sváb mondat is becsúszik. A kórusban házastársként székelyek is énekelnek, őket teljes mértékben befogadták. Ezen kívül meg kell még említeni az 1989-ben alakult és nagyon népszerű Véméndi Quertett-et és a Nyugdíjas kórust is.

A szokások jelentős része azonban menthetetlenül kiveszett. Amikor rákérdezek, hogy mikor volt az igazi utolsó sváb lagzi a faluban, mindenki a színpadra állított és díjat nyert előadást említi meg. A szokások őrzésének egyik másik mozgatója mindenképpen a minősítések megszerzése, díjak elnyerése. "Versenyfolklór" - ahogy egyik beszélgetőpartnerem megjegyezte. Kétségtelen, hogy a hagyományok felvonultak a színpadra, és szabadidős tevékenységgé váltak. Mindazonáltal funkciójuk van. Ez az utolsó szalmaszál, amibe még kapaszkodni lehet, ami összeköt a már nagyon is távolivá vált múlttal. Bál már nincs, mert az öregek nem mennének el: "mi már nem vagyunk odavalók, fáradtak vagyunk", halottam többektől, fiatalok pedig alig vannak. "Svábbált pedig nem is lehetne tartani, mert a soknemzetiségű falu nem sváb lakói állítólag nem vennék jó néven."

A hagyományőrzés és az összefogás szép példája, hogy a Német Kisebbségi Önkormányzat megvette a falu legszebb, ám igen romos állapotban lévő házát és saját erőből nekilátott felújításának egy Nemzetiségi Múzeum számára. A svábok felajánlottak egy-egy szobát a helybéli székelyeknek és felvidékieknek is, akik szintén beszálltak a munkálatokba.

A németországi partnerkapcsolatok ugyancsak fontos identitáserősítő tényezők. Az identitásnevelés fontos eleme a nyelvoktatás és a kultúrcsoportokban való részvétel mellett a testvérvárosok meglátogatása, amely talán a leginkább megerősítő tényező. A partnerkapcsolatok azonban a gyerekek mellett a felnőttek számára is fontos azonosulási lehetőséget jelentenek. Mind a két faluban rendszeresek a találkozók, vendégjárások, Véménden a Treffen-ek, amikor a kitelepítettek találkoznak egymással

Az első partnerkapcsolati szerződését Csolnok 1992-ben kötötte a bajorországi Jettingen-Scheppach településsel. A kapcsolat gyökerei még a rendszerváltozás előtti időkre nyúlnak vissza.

A jettingeni zenekar egyik lelkes tagja, Michael Vogel és a csolnoki zenekar vezetője, Fódi János barátsága révén a csolnoki Bányász Fúvószenekart 1986-ban meghívták Németországba. Így került sor az első találkozásra, és kezdődött el a két zenekar között a barátság. Ez később sportolókra, iskolásokra, majd az akkori tanács vezetőire is kiterjedő kapcsolattá alakult, élővé azonban csak a rendszerváltás után vált. A partnerkapcsolat a szerződés aláírása után kiteljesedett, bekapcsolódtak a kulturális és sportegyesületek, az iskolák illetve több személyes barátság is létrejött.

A második partnerszerződés megkötésére 1998-ban ugyancsak Csolnokon került sor, ezúttal a baden-württembergi Ubstadt-Weiher településsel. A kapcsolat felvételét Ubstadt-Weiher önkormányzatának néhány tagja - közülük is legfőképpen Franz Fischer - szorgalmazta, az ott és a város környékén élő kitelepített "svábok" kezdeményezésére. Azóta éves, kétéves rendszerességgel látogatják meg egymást a zenekarok, a testvértelepülések sportolói, iskolái között is rendszeres a cserelátogatás.

Véméndnek hivatalosan aláírt testvérvárosi szerződése nincs. Ennek ellenére igen élénk kapcsolatot tart fenn több német településsel is. A véméndieket a Baden-Württemberg-i Mietingen környékére telepítették ki; a kapcsolat felvétel ötlete a kitelepített németek Véménden tartott Treffen-je, találkozója kapcsán jött létre. A másik település az ugyancsak Baden-Württemberg-i Herrlingen.

A közös zenei kultúra erős kapcsolt jelent a németországi településekkel. Fúvószenekaraik és más kulturális egyesületeik minden évben meglátogatják egymást.

Fontos németországi kapcsolatot jelent Hamburg is, ahonnan a 2. világháborúban Hamburg bombázása elől idemenekített iskolások, ma már idős emberek találtak Véménden ideiglenesen otthonra.

Bármennyire is a svábok létszámának csökkenését mutatják a statisztikák, bármennyire is valós a teljes asszimilációtól való félelem az egyéni megnyilatkozások szintjén, kisebbség csoportként a túlélésért küzd. Az etnikai identitásba való belenevelődés az elsődleges családi szocializáció során nem utolsósorban a nyelvi asszimiláció miatt illetve a modernizáció hatására töredezetté vált, ill. megszakadt. Az identitásnevelést a nyelvtanítással együtt különböző intézmények, mint az óvoda, iskola, zeneiskola, kulturális csoportok, GJU, Német Kisebbségi Önkormányzatok vették át.

Az identitásnevelés a nemzetiségi óvodában kezdődik, majd az általános iskolában folytatódik. Csolnokon két óvoda működik összesen 123 gyerekkel. 2004-ben az óvodában összesen három gyerek értett valamennyit svábul, bár a becslés szerint a gyerekek 80 százaléka sváb abban az értelemben, hogy legalább a nagyszülők közül az egyik az. Egyre kevesebb azonban a mindkét részről sváb családban született gyermek, de a szülők a nyelvtanulás miatt kérik a nemzetiségi óvodát. Az óvodákban a német nyelv játékos oktatása folyik. Az általános iskolában a nemzetiségi nyelvoktatásban és az identitásnevelésben minden olyan tanuló részt vesz, akit szülei ide írattak be - és vonatkozik ez az egyre növekvő nem német származású gyerekekre is.

A falu települési önkormányzata az elmúlt két ciklusban kisebbségi önkormányzattá nyilvánította magát. A nemzetiségi hovatartozást a faluban azonban nem csak a települési önkormányzat átalakulása jelzi. Csolnok különös gondot fordít a nemzetiségi nyelvoktatásra és identitásnevelésre. "Gyermekeink magas színvonalú német oktatásban részesülnek az óvodás- kortól kezdve, kulturális életünk gyökerei ebből is táplálkoznak" - mondja Bérces József polgármester. "Oktatásukról óvodánk, általános iskolánk és zeneiskolánk elhivatott, jól képzett pedagógusai gondoskodnak, természetesen nagy hangsúlyt fektetve a német nemzetiségi hagyományokra és a német nyelvre."

Csolnokon az általános iskolai oktatás két épületben folyik; a faluban és a Rákóczi telepen 302 gyerek tanul. A gyermekek jelentős része már vegyes házasságokból született, otthonról nem hozza sem a nyelvet, sem a nemzetiségi kultúrát. A hagyományőrzés, az otthoni gyűjtés ezért fontos szempont, a nemzetiségi oktatás része. Az iskola folyosóján vitrinben német használati tárgyak, viseletek láthatók. A gyerekek itt ismerkednek meg dédszüleik, nagyszüleik kultúrájával, szokásaival, itt tanulják meg, mit jelent svábnak lenni.

"Eljönnek az idős nénik, elmondják, a gyerekeknek, hogy hogyan volt régen. Sajnos magyarul. Farsangra sütünk fánkot. Halas néni viseletben jött, a gyerekek megtanulták, hogyan kell a viseletet felvenni, hogyan kell kezelni a ruhákat, megtanultak kontyot kötni" - mesélik az iskolában. "Az óvodai, iskolai nyelvoktatás során a gyerekek megtanulnak németül, ma már mondhatjuk, hogy mindegyik, de a sváb nyelv megmaradásához ez nem elég. Otthonról a gyerekek már nem hozzák a svábot, a nyelvátadás megállt" - panaszkodott ugyanakkor egy tanárnő. Ezért az iskola német tanárai, akik kivétel nélkül mind csolnokiak, a német nyelvórákon igyekeznek a sváb dialektust is megismertetni a gyerekekkel.

Az iskolában hat némettanár heti öt órában tanítja a gyerekeket németre. Tudásukat az iskola német nyelvű színjátszó csoportjában kamatoztathatják. Ezen kívül német szakkört is szerveznek a továbbtanulni vágyók számára. Innen a gyerekek a vörösvári, a csepeli német gimnáziumba, vagy Dorogra, Esztergomba mennek tovább tanulni. "Az iskola kéttannyelvű volt. Amikor kijött az a rendelet, hogy csak szakos tanár taníthatja a szaktárgyakat, akkor visszaminősítettük magunkat, mert nem tudtuk megoldani, hogy a földrajzot, matekot, biológiát szakos tanár tanítsa németül. Egyszerűen nem kaptunk ilyen kollégát " - panaszkodott egy egyik tanár.

A véméndi óvodába 2004 őszén 67 gyerek járt; köztük 6 származott mindkét szülői ágról sváb családból és egyetlen gyermek akadt, aki értett valamit svábul. Vegyes házasságból 15, magyar családból 28, roma családból 20 gyermek származott. Annak ellenére, hogy fontos a német kisebbségi tudat és lét, a kisebbségi identitásra való nevelés, a származást a gyermekek személyiségi jogaira való hivatkozással sehol sem szabad megjelölni, számon tartani. Figyelembe venni csak azt a nyilatkozatot lehet, amit a szülők aláírnak, hogy igénylik, vagy se, a német nemzetiségi óvodát; minden idejáró gyermek szülei igényelték.

Az általános iskolában egy ideig két nyelven folyt az oktatás. A történelmet, a földrajzot és az éneket németül oktatták. "Az a helyzet, hogy amit németül is tanultak, abból kevesebbet is kevesebbet tudtak" - állítja egy szülő. Problémát okozott, hogy a földrajz magyar és német részét nem tudták szinkronba hozni, mert mind a kettőt más tanította és ez nehézséget okozott a gyerekeknek. Tanárhiány és az amúgy is fennálló nehézségek miatt a kétnyelvű oktatás megszűnt. Jelenleg az iskolában bővített nyelvoktató oktatás folyik. A szülők, nemzetiségi hovatartozásra való tekintet nélkül igénylik, és örülnek, hogy gyerekük legalább németül jól megtanul. Az első öt osztályban naponta van német óra, 6-8. osztályban 5+3 órában folyik a nyelvoktatás, ill. az identitásnevelés. Az iskola folyosóin, a tantermekben a régi sváb mindennapok tárgyi világa jelenik meg. Az identitásnevelés keretében a gyerekek megtanulják a magyarországi németek történetét, tanulnak helytörténetet, felelevenítik a szokásokat, összegyűjtik a nagyszülők fiatalkorának szokásait. Az iskolában tanulják meg, hogyan díszítették valamikor a karácsonyfát cérnára fűzött pattogatott kukoricával, szakkörökön tanulják meg, hogyan kell kuglófot sütni.

A véméndi általános iskolában napjainkban nemzetiségi ismeretekkel kiegészítve bővített nyelvoktatás folyik. Az alsó tagozatban heti öt órában tanulják a német nyelvet, ehhez jön felső tagozatban 3 óra identitásnevelés. "Aki bizony nemzetiségi osztályba megy, annak végig kell hallgatnia a kitelepítést is, akkor is, ha nem német, hanem mondjuk székely", de a kiváló minőségű német nyelvoktatás mellett ezt egyetlen szülő sem bánja. A gyerekek esetenként azonban sokkal jobban szeretnének angol nyelvet tanulni, és van olyan sváb gyerek, akik szerint "ez az egész túl van forszírozva".

A továbbtanulók azonban szinte mind olyan középiskolát választanak Mohácson vagy Pécsett, ahol folytatják a német nyelv tanulását, ill. nemzetiségi gimnáziumban tanulnak tovább.

A tanuló létszám Véménden is évről évre csökken. Az iskolának 2002/2003-as tanévben 166 tanulója volt, a 2003/2004-es tanévre pedig 20 elsős iratkozott be.^[378]

A hagyományokat tehát őrzik, ápolják, de mindennapjaikba a tradicionális sváb szokások már egyáltalán nem illeszthetők bele. Megkérdeztem 16-18 éveseket, hogy mi a véleményük, mire emlékeznek az iskolában hallottakról, élnének-e úgy, ahogy nagyszüleik, és dolgoznának-e annyit. Az első reakció a barátságos felnevetés volt. Aktív emlékezetük nem tárolta a tanultak többségét, de hívószavakra felrémlettek a falutörténet egyes elemei. Ezek a fiatalok nem szeretnének bőszoknyába járni, nem szeretnének olyan önkizsákmányoló életet élni, mint tették azt nagyszüleik.

A véméndiek szülők azonban nagyon nagyra értékelik azt, amit a gyerekek az iskolában kapnak. "Ha nem lenne F. Erzsi, semmi se lenne. Az unokám már csak negyedig sváb, mégis azt mondja, hogy o sváb akar lenni. Hát lehet ennél nagyobb sikert elérni?" - mondta egy első generációs értelmiségi.

Véménd kulturális életében jelentős szerepet játszik a Jordán Gábor vezette országosan ismert, GJU.^[379] A véméndi csoportról, mint jó és követendő példáról, gyakran ír a Neue Zeitung. Tagjai egy része nem lakik a faluban, legfeljebb csak hétvégén jár haza. "Hétvégi GJU" - mondta róluk valaki. A GJU jelenlegi vezetői azonban igen sokat tesznek a felnövekvők identitásneveléséért. Rendszeresen tartanak foglalkozásokat a GJU-házban, táborokat, találkozókat szerveznek, közösen kirándulnak, színdarabot adnak elő Mundartban; igyekeznek részt venni a falu kulturális életében. A GJU a baráti kapcsolathálóra épül, amely Bozsokra is kiterjed. Tagjaik között van félsváb, és magyar, alig néhányuk beszél aktívan svábul, s bár sokan értenek, egymás közti kommunikációjuk nyelve magyar. A törzsgárdát huszonéves fiatalok alkotják. "Mi már a második generáció vagyunk. Lassan mi is kiöregszünk. Eddig négy GJU lagzink volt, jövőre is lesz kettő. De aztán jönnek a gyerekek, és egyre kevésbé érünk rá. Most azon dolgozunk, hogy kineveljük az utánpótlást, ezért tartunk gyerektábort az általános iskolásoknak. Elég nagy az érdeklődést" - lelkesedett egy GJU tag. "A GJU egy baráti társaság. De hogy mi a sváb e mögött, az kérdéses" - állapította meg egy középgenerációs asszony. "Persze a tánccsoportban, a zenekarban, és az énekkarban is vannak magyarok" - tette hozzá. "Én a baráti kör miatt járok a GJU-ba. J.G. és T.D. nagyon jól összefogja a baráti köröket a hagyományápolás érdekében. Színdarabokat rendezünk, csinálunk véméndi nemzetiségi napot, bált rendezünk, tartunk salzkippel versenyt, gyerektáborokat, hogy összetartsuk a sváb fiatalokat" - mesélte egy másik GJU tag. De nem mindenki ennyire optimista: "Cirka 33 fő a GJU, ebből tizenöten laknak itt, a többiek hétvégén jönnek csak haza. Kábé húszan vagyunk aktívak, a többiek csapódnak, ha buli van, mert menni lehet valahova. Ha havonta egyszer össze tudunk jönni, az már jó. Karácsony, focikupa, nemzetiségi nap, amit mi rendezünk, ilyenkor együtt vagyunk, de részt veszünk a halászléfőző versenyen is. A majálist is mi szerveztük. Szeretnénk spinnstubét is szervezni. De lassan elindul a lavina. Mindannyian érezzük az átalakulást. Ezért kell gyorsan fiatalítani, ha nem akarjuk, hogy a GJU megszűnjön."

A GJU nagyon sokat tesz azért, hogy a fiatalokat valamennyire a településhez kösse; ha területileg ez nem is megy, legalább lelkiekben. Emellett nem elhanyagolható az az erős, a lokalitásból táplálkozó sváb tudat, amely ezeket a fiatalokat jellemzi. Aki nem tud svábul, az sajnálja, és irigyli, hogy J. és É. "cváncigolnak". Vannak köztük, akik soha, semmilyen körülmények között nem mondanák magukat magyarnak; ez is egy túlélési stratégia. "Véméndről menekülnek a fiatalok. Mi ezt meg szeretnék állítani. Meg akarjuk tartani a fiatalokat. Kevés a tiszta német már, a GJU-ban sem mindenki az. De ilyen alapon mi nem válogatunk" - foglalata össze röviden a fő célt egy beszélgetőpartnerem.

Mivel a svábok a szocializmus évei alatt etnikai mivoltunkban elnyomottnak érezték magukat, a rendszerváltás utáni felszabadult etnikai identitás fontosabb számukra, mint a magyar nemzethez való tartozás, bár nem tagadják meg azt. A nemzethez való tartozás azonban gyakran keveredik össze az állam és a haza fogalmával. A nemzetet Magyarország földrajzi határaival azonosítják, ill. a magyar állammal, amelynek polgárai. Ebben az értelemben a svábok az államalkotó nemzet tagjainak tekintik magukat és nem osztják a kulturális nemzet ideológiáját; a Dunabogdányban tapasztaltakhoz hasonlóan mind a nemzethez tartozás, mind a magyarságuk megítélésében az államnemzeti koncepció érvényesül. A magyar kultúrnemzeti koncepció értelmében nem lehetnének a nemzet tagjai; származásuk, és kultúrájuk egy része nem nemzeti, hanem etnikai dimenzióban jelenik meg.

"Én nem mondhatom magamról, hogy magyar vagyok, amikor az apukám és az anyukám is sváb". ^[380] A természetes identitás szintjén, az első, spontán reakciókban nem jelenik meg a többségi magyarokhoz való tartozás tudata, de azt sem érzik, hogy a német nemzethez tartoznának. Hangsúlyt kap Véménden és Csolnokon is az, hogy "mi magyarországi németek vagyunk".

Tehát Csepeli (1992) nemzeti identitás-tipológiáját tekintve a Gemeinschaft típusú sváb közösség tagjainak Csolnokon és Véménden is Gesellschaft típusú nemzeti identitása van. A magyarokétól eltérő származás - még a vegyes házasságokból születettek esetében is - az etnikai csoporttagság preferenciáját teremti meg. Az önmeghatározás: magyarországi német, vagy sváb, a származásra, és az elsődleges csoporttagságra egyaránt utal.

Mivel tehát az elsődleges referenciacsoport a saját etnikai közösség, a vizsgált két község minden generációjában svábok szuperior identitása nem a nemzeti, hanem az erősen tudatosított etnikai identitás,^[381] amely viszont Dunabogdánnyal ellentétben a falu határában sem Csolnokon, sem Véménden nem ér véget.^[382]

A magyar állampolgárság, a magyarországi születési hely és a lakhely, a hazaszeretet, az állami és a nemzeti szimbólumok, valamint a magyar társadalmi-politikai és gazdasági mező az, ami Magyarországhoz kapcsolja a svábokat. A kutatási eredmények azt mutatják, hogy a primér etnikai identitás mellett, amit a svábok fiatalabb nemzedékei korántsem az elsődleges, hanem a másodlagos szocializáció során sajátítottak el, az ugyancsak a másodlagos szocializációs folyamatban elsajátított nemzeti identitás háttérbe szorul.

A haza kérdése különösen a kitelepítést, ill. visszaszökést megélt legidősebbek számára releváns. Ennek megnyilvánulásai a következő kijelentések:

"Mi itt akarunk svábok lenni" - mondta egy asszony. Ez egyértelmű utalás arra, hogy szülőföldjüket nem kívánják elhagyni, és Magyarországot tekintik a hazájuknak.

Amikor Magyarország külföld felé jelenik meg, magyar állampolgárékként egyértelműen büszkék hazájukra, a magyarok teljesítményeire akár a kultúra, a tudomány vagy a sport területén.

"Tudod mi a himnuszsorrend? Magyar himnusz, bányász himnusz, a magyarországi németek himnusza, és utána csak a német" - mondta egy második generációs értelmiségi Csolnokon.

A kettős identitás szép példája az alábbi, egy harmadik generációs csolnoki értelmiségivel készített interjúrészlet:

Ugyanez a jelenség Véménden is tapasztalható. Végezetül álljon itt egy részlet egy véméndi harmadik generációs értelmiségivel készült interjúból a nemzethez, nemzetiséghez való tartozásról:

Bajtai Zsigmond 1999. Véménd története 1998-ig képekkel. Véménd

Barakonyiné Winiczai Klára 1993. Véménd község két éves önkormányzati múltjának mérlege. In. Kovács T. (szerk.) Kiút a válságból. II. Falukonferencia. Pécs: MTA Regionális Kutatások Központja. 281-285.

Bindorffer Györgyi 1997. Nyelvében él az etnikum. Identitás, nyelvi és kulturális reprezentáció egy magyarországi sváb faluban Szociológiai Szemle 2:125-141.

Bindorffer Györgyi 1998. No Language, no Ethnicity? Review of Sociology. Special Issue. 143-157.

Bindorffer Györgyi 2001. Kettős identitás: etnikai és nemzeti azonosságtudat Dunabogdányban. Budapest: Új Mandátum Könyvkiadó

"Wir schwaben waren imme

Bindorffer Györgyi 2002. Asszimiláció és túlélés. In Kovács Nóra - Szarka László (szerk.) Tér és terep. Tanulmányok az etnicitás és az identitás kérdésköréből. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1-31.

Boros Brambauer, Johann 2004. Véménd. Véménd: Véménder Deutsche Minderheitenselbstverwaltung

Emmert József 1997. Das deutsche Bauernhaus in Wemend/Véménd. In K. Manherz (szerk.) Beiträge zur Volkskunde der Ungarndeutschen. Nr. 14. 47-74.

Erb Mária/ Knipf Erzsébet 1999. Új lehetőségek, új kommunikációs stratégiák: A magyarországi németek körében végzett nyelvismereti felmérés tanulságai. Kisebbségkutatás 2: 176-187.

Fekete Tibor 1977. Der Janzabach entlang. A Janza patak mentén. Budapest, Tankönyvkiadó

Ferguson, Ch. A. 1975. Diglosszia. In Pap M.-Szépe Gy. (szerk.) Társadalom és nyelv. Szociolingvisztikai írások. Budapest: Gondolat. 291-317.

Gordon, M. Milton 1964. Assimilation in American Life. The Role of Race, Religion and National Origin. New York: Oxford University Press.

Hernai Béla Néprajzi anyag. Hernai hagyaték I. Kézirat. Véménd, Általános Iskola.

Hernai Béla Helytörténet. Hernai hagyaték II. Kézirat. Véménd, Általános Iskola.

Hernai Béla Die unvergessene Heimat. Hernai hagyaték III. Kézirat. Véménd, Általános Iskola.

Hernai Béla Napló I. Hernai hagyaték IV. Kézirat. Véménd, Általános Iskola.

Hernai Béla Napló II. Hernai hagyaték V. Kézirat. Véménd, Általános Iskola.

Hutterer Miklós 1975. Die deutsche Volksgruppe in Ungarn. In Balassa I.-C.Klotz,-Manherz K. (szerk.) Beiträge zur Volkskunde der Ungarndeutschen. Budapest: Néprajzi Társaság. 11-33.

Hymes, Dell 1975. A beszélés néprajza. In Pap M.-Szépe Gy. (szerk.) Társadalom és nyelv. Budapest: Gondolat. 91-145.

Hymes, Dell 1979. A nyelv és a társadalmi élet kölcsönhatásának vizsgálata. In: Pléh Cs.-Terestyéni T. (szerk.) Beszédaktus - kommunikáció - interakció. Budapest: Tömegkommunikációs Kutatóközpont. 213-263.

Juhász Márta 2004. Deutsche Grabinschriften in Tscholnok/Csolnok. In K. Manherz (szerk.) Beiträge zur Volkskunde der Ungarndeutschen - Bd. 21 45-97.

Mausz Mihály 2001. A véménden 1895. október 1. és 2000. december 31. között kötött házasságok adatainak elemző bemutatása. Mohács. Kézirat. PTA TK Könyvtárában.

Manherz Károly 1983. Die Ungarndeutschen und ihre Wissenschaft. Budapest: TIT.

Márvány János 1970. Zur Gliederung der deutschen Mundarten im südlichen Transdanubien. In ALH 20.

Manherz Károly/Wild Katalin 1997. Zur Sprache und Volkskultur der Ungarndeutschen. Budapest: ELTE BTK Germanisztikai Intézet

Pál Dénes 1981. 200 éves a bányászkodás a dorogi szénmedencében. Dorog.

Petri, Johann 1986. Die Geschichte von Véménd. Essenbach: J. Petri Ausgabe

Seewann, Gerhard 1992. Siebenbürger Sachse, Ungarndeutscher, Donauschwabe. In Uő. (szerk.) Minderheitsfragen in Südosteuropa. 139-155.

Tisovszky Zsuzsanna 1986. Hasonlóságok és különbözőségek egy magyar, egy szlovák és egy német faluközösség folklórjában: Bajna, Kesztölc és Csolnok népszokásainak és hiedelemvilágának összehasonlító vizsgálata. Esztergom.

Vámos Ágnes 1998. Magyarország tájnyelvi atlasza. Budapest: Keraban kiadó.

Weber-Kellermann, Ingeborg 1986. A "nyelvsziget-néprajz"-ban jelentkező interetnikus viszonyok kérdéséhez. In Kovács E. (szerk.) Néprajzi szöveggyűjtemény II. kötet. Budapest: Tankönyvkiadó. 107-126.

Weidlein, Johann 1956. Die Deutschen in der Schwäbischen Türkei. Würzburg: Holzner Verlag

Weidlein, Johann 1967. Die Schwäbische Türkei. 1. Beiräge zu ihrer Geschichte und Siedlungsgeographie. Sindelfingen: Landsmannschaft d. Deutschen aus Ungarn

Weidlein, Johann 1973/74 Die Mundarten der Donauschwabwen. Archiv der Suevia Pannonica Jg. 8. 28-35.

Wild Katalin 1987. Baranya megye német anyanyelvű lakosságának nyelvéről és népi kultúrájáról. In Magyarlaki Józsefné (szerk.) Nemzetiségeink - A Baranya megyei horvátszerb és német nemzetiség múltja, jelene, kultúrája. Pécs: Baranya megyei Pedagógiai Intézet. 77-95.

Wild, Katharina 2003. Zur komplexen Analyse der 'Fuldaer' deutschen Mundarten Südungarns. Budapest: ELTE Germanisches Institut

Acta Ethnographica Hungarica, 42 (1-2), pp. 195-207. 1997.

One definition of ethnic identity suggests that it rests upon the subjective feeling of, belonging to a group who share a sense of their similarity.^[383] This special knowledge is based on a common set of traditions available only to the members of that particular ethnic group. Anthropologists dealing with identity claim that ethnic membership is "given by birth" and may be determined "by primordial attachments".^[384] Furthermore, ethnic identity has often been defined as an essentially "past-oriented" form of identity, embedded in the cultural heritage of the individual or group.^[385] The actual history of a given group (including a sense of unbroken biological continuity over generations) very often trails of into mythology.

Further characteristics of this identity may be religious beliefs and practices, mother tongue and the various customs of everyday life. Rites and ritual practices as well as cultural performances which serve as means of remembering and symbolically representing the past are of particular importance to this identity.^[386] These cultural manifestations help to maintain a belief in continuity,^[387] to awaken a feeling of an undying loyalty toward the group, and thereby contribute to the cohesion of the group. Ethnic identity is at the same time a way of defining the self in opposition to others. In this conception, differentiations such as ethnic markers and symbols are used to set boundaries between groups.^[388]

With the collapse of communism and its concomitant rapid mobilization and social change, the answers to the questions "who am I?" and "where do I belong?" have become more complicated. Ethnic identity, or as Bell specifies the term, "ethnicity," is "... not a primordial phenomenon in which deeply held identities have reemerged, but it is understood as a strategic choice by individuals..."^[389] One can choose his or her "identification or attachment in a self-conscious way even in the case of ethnic belongings"^[390] and can be a member of different identity groups at the same time. Ethnic identity can be intersected by identities of social class, status, occupation, sex, and in certain cases national feeling.

At the same time - with the collapse of the Soviet Bloc, war in the former Yugoslavia, and German unification - "cultural heterogenization" versus "cultural homogenization" as well as globalization versus localization have multiplied into a whole new series of "imagined worlds".^[391] These multiplied worlds are constituted by "the historical situated imaginations of persons and groups spread around the globe" and have resulted in the appearance of new forms of identity constructions. As a consequence of these developments, representation of different identities has become highly determined by the particular situation, in terms of both time and place. As Bell states, "at particular times ...one specific identity becomes primary and overriding".^[392] Thus the "roles selected in response to any given situation depends upon the definition and perception of the particular events.^[393]

What is meant, however, by a "given situation?" Following Young's argument, I would define a "given situation" as that social context in which messages including rules, norms, expectations of the society) are transmitted, and more importantly, the specific manners in which they are transmitted. Political pressure is such a message, too. Social and political contexts involve different activities of persons and groups together with the possible reactions and consequences, which these actions may produce. In particular, in the case of majority group response to ethnic minorities, this message may take the form of assimilationist policies.

One possible response by a minority to such an assimilationist message on the part of the majority society may be assimilation. In this chapter, I will examine the nature of responses to assimilationist policy of one particular minority group, namely the German-speaking Schwabians in Hungary. Prior to this case study I will discuss in-depth the concept of assimilation.

Park and Burgess write:

In a later definition of assimilation Park confines the meaning of the term to cultural behavior only. According to this definition assimilation is "the name given to the process by which people of diverse racial origin and different cultural heritage occupying a common territory, achieve a cultural solidarity sufficient at least to sustain a national existence".^[395]

A special group of social anthropologists including Redfield, Linton and Herskovits declared already in the 1930s that acculturation (synonym for assimilation in anthropology) "comprehends those phenomena which result when groups of individuals having different cultures come into first-hand contact with subsequent changes in the original cultural patterns of either or both groups".^[396] These definitions all emphasize the cultural aspects of assimilation. More recently, however, Gordon extends the concept of assimilation by outlining several sub-processes:

1) Acculturation (cultural or behavioral assimilation): Change of cultural patterns to those of the host society;

2) Structural assimilation: Large-scale entrance into cliques, clubs and institutions of the host society;

3) Marital assimilation: High rate of intermarriage;

4) Identity-based assimilation: Development of sense of peoplehood^[397] based exclusively on host society;

5) Attitude reception assimilation: Absence of prejudice;

6) Behavior reception assimilation: Absence of discrimination; and,

7) Civic assimilation: Absence of value and power conflicts.^[398]

Gellner suggests that "two men are of the same nations if and only if they share the same culture, where culture in turn means a system of ideas and signs and associations and ways of behaving and communicating;" and moreover, "if and only if they recognize each other as belonging to the same nation... [which] are the artefacts of men's convictions and loyalties and solidarities".^[399] If Gellner is correct, then I would argue that assimilationist tendencies and practices are necessary to create one's national identity if he or she has a minority status.

Thus, from the point of view of group-membership, belonging to a nation is a trans- formation of belonging to an ethnic group.^[400] This statement can relate, however, only to cases of majority ethnic groups, who have the historical possibility of undergoing a development into a nation.^[401] But the inverse process has developed with a significant number of minority ethnic groups, groups who have never found themselves in a historical situation that would allow them to even consider nation state formation.

During anthropological fieldwork in 1993 in Dunabogdány (Bogdan an der Donau^[402]) a Schwabian-speaking village in Hungary, I examined current concepts of ethnicity, assimilation and national identity as well as their relation to the everyday life of the villagers.

In contemporary East and Central Europe, following the decline of communism, the "most important problems" of the region seem to centre on new ethnic identities and social formations. I shall analyze ethnic identity, assimilation and national identity and their relations to each other on the basis of my field work carried out in 1993 in Dunabogdány, Hungary. Special attention will be given to the question of how past- oriented ethnic identity still functions in the present. I shall examine to what extent mother tongue (held to be a boundary marker in differentiating the "we" group from the "others"^[403] is an important indicator of belonging to an ethnic group.

Assimilation will be examined on the basis of Park and Burgess' definition as well as Gordon's seven stages. In my analyses, however, I shall distinguish between assimilation on a group Level and on an individual level. While on the one hand "group level" refers to the ethnic community as a whole, an entity which does not want to disappear even though it has lost many of its traditions, the individual level in this context is considered through the views of members of the ethnic group. The individual Level that I will ad- dress refers to the individual person who has to adapt his or herself to the challenge of assimilation and finds other means for comparison with the majority.^[404]

Officially, all groups of settlers who came to Hungary from the Römisches Reich (the Holy Roman Empire) or the Habsburg Empire are called either "Hungarian Germans" or "the German national minority of Hungary".

We must take into consideration; however, that immigration began already during the reign of Stephen I around 1000 A.D. and has lasted up to the end of the nineteenth century. The Saxons immigrated in the Middle Ages and the Schwabians, mostly peasants, settled after the Turkish occupation in the eighteenth century.

Even though the first settlers in the eighteenth century came from Schwabian provinces and some of these settlers stayed in Hungary, a good number of them continued on towards Russia. After this, Germans came to Hungary from all over Germany as a consequence of two further organized waves of settlement to recruit peasants for agricultural work in Hungary .These Germans nonetheless were consistently labeled "Schwabians" by Hungarian natives. In this way the ethnonym for this ethnic group was given to them by outsiders. These eighteenth century settlers, however, did not consider this to be a pejorative designation and accordingly they accepted and adopted it for their own use. Moreover, these Germans began to insist on use of the Schwabian label in spite of the fact that currently all people of German origin who immigrated to Hungary regardless of when they came are simply called Germans. Thus for our purposes the terms Schwabians and Germans are synonymous.

In defining the group under consideration here, I should clarify that "Germans" engaged in industry from Austria also arrived in Hungary in the second half of the nineteenth century. These craftsmen in no way considered themselves Schwabians, and the Schwabian label was not used for or by the German bourgeoisie of that time either.

As far as language is concerned, Schwabian and German are distinct languages. Schwabian includes those dialects, which developed from the original native dialects of the German language spoken in Hungary, and these dialects were the mother tongues of the eighteenth century settlers. German, on the other hand, is the literary and standard language and the former mother tongue for the already much assimilated German artisans and bourgeoisie. In spite of the differences mentioned, German is very often noted as the mother tongue in the literature as a generic term for all dialects. If the German minority is referred to as a whole, either by the law, or in official documents, then the label "German" is often used. This does not reflect, however, the internal differences that members of these two distinct German-speaking minority groups hold.

Because of immigration from different parts of the Habsburg Empire at different time, the minority population of German origin in Hungary does not form a homogeneous ethnic community with a common language, history or culture. Of course, there are smaller regions with individuals speaking the same dialect or sharing the same cultural traits, but owing to their different places of origin, heterogeneous culture, dialects and socio-economic background, the Germans on the whole are comprised of different ethnic units. In addition to this, the dispersed nature of their settlements made it impossible for them to develop a common language throughout Hungary and as a result they never underwent social, cultural or political unification.

There were attempts to unify the Germans and Schwabians in Hungary into one ethnic group (Volksgruppe), namely, during the reign of the Nation Socialists in Germany, the Third Reich. They organized the Volksbund (People's Association) for the Germans living in Hungary and promised them land in the Ukraine after the victory of 200 the German army in the Second World War. Since this organization was supported by Hitler, all Germans were collectively punished after the Second World War by being resettled in Germany .The communists also tried to make a homogeneous ethnic group from all of the local village communities with different dialects, habits, traditions and culture, too. The government considered literary German to be the official language and accordingly there were opportunities to study this literary German language. In 1979 in Dunabogdány a German language course was organized for adults, but a lack of interest resulted in the course never even starting.

After the Second World War thousands of Schwabian speaking people were resettled in Germany as collective punishment for Germany's role in the War. They were forced to leave all their possessions behind in Hungary. Those who were allowed to stay were forbidden to speak their mother tongue and most of them lost their property .Their houses and land were expropriated and they were compelled to move elsewhere. In the context of this extreme post-war repression of the German minority, their number decreased. The ethnic revival program of the 1970s initiated by the Communist Party formed dance groups, choirs or brass bands in an attempt to "preserve" German culture. The real aim of this program, however, was not to encourage the rebirth of the German ethnic identity, but instead to ameliorate inter-ethnic problems still plaguing relations between the majority "nation" and minority "nationalities."

At a conference on inter-ethnic relations in 1988 between the Hungarian majority and the German minority (groups of which are still speaking different dialects all over Hungary), the German participants defined themselves as a "language community" with their own socio-cultural traditions and they declared their common desire to maintain cultural traditions and mother tongue while continuing to speak the Hungarian language of the majority. This meant that they wished to maintain their ethnic identity but without excluding the possibility of belonging to the Hungarian speaking majority.

According to church records, Schwabian inhabitants of Dunabogdány arrived in Hungary in the first part of the eighteenth century. Their settlement in this village was organized by the local nobility to repopulate the lands left vacant following the Turkish occupation. They called themselves Schwabians and most of them considered Schwabian to be their mother tongue. Their dialect is a hybrid of the Rhenish Franc and the Danubian Bavarian dialects. It is spoken in only five settlements and is considered one of the most difficult dialects for outsiders to understand.

There often are, however, discrepancies between statements made by conference participants, official statistics and various academicians. For example, 75 percent of Dunabogdány is of Schwabian origin. The memory of post-war repression, however, still results in a certain unwillingness or hesitancy in expressing ethnic origin. In the 1990 census, only seven people identified themselves as Schwabian.

Kloss argues that the German speaking minority in Hungary is a language group that is in the process of continuous reduction.^[405] My field experiences in Dunabogdány support Kloss' proposition, and the Schwabian inhabitants of the village clearly state that one of the features of their ethnicity is speaking Schwabian. Having lived in Hungary for three hundred years, however, even the oldest generation is bilingual. Depending on the social situation, they easily switch back and forth between Schwabian and Hungarian. Considering Schwabian as their mother tongue connects them nostalgically to their past, their youth, their family, relatives and old friends in the village. Since, however, this dialect has not experienced a revival through contact with literary German, it lacks words and phrases for the newest phenomena of the world. Thus, they are compelled very often to speak Hungarian.

Members of this first generation, people between sixty-five and eighty years old, were the last whose ethnic acculturation was continuous. The repression after the Second World War resulted in an interruption in the continuity of handing down their language, traditions, norms and community rites. Because of this, Schwabians went "underground." In spite of the fact that they taught their children to speak Schwabian, they were not fully successful in transmitting their culture as a whole. While ethnic consciousness actually strengthened in the face of this repression, today we see this Schwabian consciousness being limited to a small sphere of folk traditions (marriage, funeral, music and dance) as modernization and an ever-increasing trend towards globalization feed a desire to assimilate.

The members of the second generation I examined aged forty to sixty years of age, use both Schwabian and Hungarian as well. They speak Schwabian at home especially with their spouse and with members of the same generation. Their children, the third generation (ages twenty to forty), understand Schwabian and could speak it, but in practice prefer not to use it. Grandparents or parents talk Schwabian to their grandchildren and they typically answer them in Hungarian.

Let us now examine more closely the role and significance of Schwabian as a mother tongue in the ethnic identity of the Schwabian population in Dunabogdány. We will first notice that the overall tendency is one of decreasing importance afforded to language, as we move from the oldest to the youngest generation.

While in the first age group the mother tongue still plays an important role, for the ethnic identity of the second generation the importance of Schwabian depends on whether the individual with recognized Schwabian heritage counts him or herself as a member of this ethnic group or not. For those, who say, "Yes, I am of Schwabian origin and I am a Schwabian, too," the Schwabian mother tongue is important and they try to speak it as often as possible. On the contrary, those who say, "though I am of Schwabian ethnic origin, I consider myself a Hungarian national" are not as inclined to use languages other than Hungarian. In spite of the fact that they learned Schwabian at home from their parents, they still consider Hungarian to be their mother tongue, a fact indicating a stronger national identity than an ethnic one. Such interplay of identities presents a nice example of the «constructed Hungarian" ethnicity.

There are people in the second generation, however, who insist upon their Schwabian origin, consider themselves as members of this ethnic group, but still did not claim Schwabian as their mother tongue. As we can see, there is a correlation between the subjective feeling of belonging to an ethnic group and having Schwabian ethnic identity, but it is not necessarily a function of language. We have to distinguish practice from attitude. Whether they speak Schwabian or not, they consider themselves members of the Schwabian community.

Similar characteristics can be observed among members of the third generation of Dunabogdány Schwabians. Though they do not deny their Schwabian origin, they consider Hungarian to be their mother tongue. They have, indeed, learned Hungarian as a mother tongue even though they frequently heard Schwabian spoken at home (mostly among members of the first generation). In spite of the fact that they understand Schwabian, they do not think it is of any use to know Schwabian since it is a "dead language" with a very limited vocabulary. As can be seen, the Schwabian mother tongue is not present in their construction of ethnic identity. Signs of ethnic identity for this generation are manifested instead through a few traditional customs; for example, the traditional Schwabian wed- ding with brass band music and the dances grandparents.

Ethnic identity, however, does allow one to exhibit a strong sense of belonging to one's ethnic group, interpreted as a local group, more so than an ethnic group pre se. Loosing the mother tongue is a very important indicator of the process of ethnic assimilation. Mihok, for instance, argues that the cause of this language-based assimilation is the consequence of changes in the socio-economic structures and modernization. For her, to be able to take part in the economic, political and cultural life of Hungary, and to be able to function as full citizens, language assimilation was both a necessary and compelling force.^[406]

I contend that assimilation to the language of the majority is the initial step, but by no means the final stage of assimilation. In this intermediate stage, signs both of ethnic identity and of assimilation are simultaneously present in the lives of individuals of a given ethnic community. As I mentioned above, there were cases in Dunabogdány where the mother tongue was known though no longer spoken.^[407] Independently of this, people continue to define themselves as members of a Schwabian minority group. At the core of their ethnic identity is not the Schwabian language, but rather their ethnic affiliation and self-definition as Schwabian. This ethnic identity is not represented by language use but instead by traditional customs and habits. These do not only function as boundary markers for the Schwabian community but through their conscious maintenance, they represent very important symbols of ethnic identity for each generation. Schwabian weddings and funerals with brass band music, religious festivals honoring their two patron saints (St. Bernardus and St. John of Nepomuk), Schwabian balls, the "sramli" (accordion music), brass bands and old folk dances are all interwoven into their everyday life to form recognized symbols of their Schwabianness.

As far as language is concerned, we should turn to the role of standard and literary German for the Schwabian inhabitants of Dunabogdány .Today the majority of the Schwabian villagers do not speak standard German, even though this language was and is taught at school, it is without much success. Since there is no Schwabian, their basic contact with literary German came through the use of German language Bibles and prayer-books. Therefore, up until recent years, Schwabians learned to pray in either German or Hungarian, and not on their local Schwabian. In this way there was no chance for literary German to evolve into a substitute language. In everyday life, it is not un- common in a Schwabian conversation to interject with Hungarian, a discourse pattern, which does not occur in those rare instances when literary German is being used. Not knowing literary German adequately encourages the development of a Hungarian national identity and the acknowledgment of Hungary as their only homeland.

Thus, Schwabians in Dunabogdány struggle for their ethnic survival through the maintenance of selected cultural traditions. When these individuals are outside of the village, there is no apparent visible marking of their ethnic identity. In order to maintain a balanced identity they strive to preserve their ethnicity within the context of their native village.^[408] Even in those cases when Schwabian villagers no longer consider themselves part of the Schwabian ethnic community - and have adopted a Hungarian identity - they still refrain from abandoning the feeling of common origin and shared and deep-rooted traditional values. This phenomenon seems to support the theory that ethnic identity is given by birth and characterized in the minds of many informants by "primordial attachments. Considering once again Park and Burgess's definition, I would argue that in the case of Dunabogdány, there are traces of acceptance of collective Hungarian sentiments and attitudes. They share the experiences and history of the majority population. In addition to preserving their own ethnic traditions, they can simultaneously enjoy the benefits of a shared cultural life with the majority Hungarians, thus furthering the process of their assimilation. This can be characterized as an example of biculturalism.

In the course of three hundred years of co-habitation and social interaction with Hungarians, certain elements of Schwabian culture have totally disappeared (traditional clothing and houses) while changes have occurred in other cultural patterns and habits. Residents of Dunabogdány can clearly identify that which is uniquely Schwabian, Ger- man or Hungarian. The assignment of specific traits to specific ethnic identities differs, however, from one generation to the next. According to my Schwabian informants in Dunabogdány, cultural traits and traditions of ethnic character belong to the Schwabian group. Positive self-stereotypes such as purity and diligence fell into both Schwabian and German groups. Those elements associated with modernization and already present for several generations - clothing, housing, food, and furniture - were classified as Hungarian, even by members of the first generation. Now, during the 1990s members of all three generations read the same Hungarian newspapers and books, watch the same Hungarian television programs and listen to the same Hungarian radio as majority Hungarians. Despite the fact that these characteristics have been totally interwoven into their lives, members of the first generation stress a Schwabian identity -an identity based on origin, language, common historical background, habits and traditions - which hark back to the primordial conception of ethnicity .

The second generation, with a higher level of education and corresponding social status than their parents,^[409] revealed that inside the village they consider themselves Schwabians, but outside the boundaries of their ethnic enclave, they represent themselves as Hungarians. Outside of the village, nobody is interested in their origin, mother tongue, or in the nationality of their husband or wife. Even German family names do not draw attention to their ethnic affiliation out of the village. Nonetheless, having a traditional German family name is an important feature of ethnic identity within the confines of their village. With the exception of participating in traditional cultural activities (weddings, balls) and working diligently, they claim that for the most part their lives vary little form those of Hungarians.

Though this duality can already be observed among members of the second generation, it becomes even more striking in the third generation. These grandchildren call themselves "Hungarian" both inside and outside of the village, though aware of the Dunabogdány ethnic borders, do not take them into consideration. The duality "we" and "others" so pertinent in other new ethnicities in East Central Europe is wholly absent from this third generation's mode of thinking. They are not willing to follow the traditional norms of marrying only Catholic Schwabians, holding instead, the view that marriage should be based on love and not on perpetuating the Schwabian community. For the most part, though, third generation Schwabian identity is rapidly disappearing.

Returning now to Gordon's seven stages of assimilation, we can see that in spite of the fact that there are behavioral and cultural differences between generations; the acculturation process has not yet been completed on either the personal or the group level.

We can find acculturation differences between the personal and group level within each generation. On the personal level, acculturation is in an advanced stage in each generation, while on the group level ethnic characteristics are more strongly preserved.

Structural, marital and identity-based assimilation occur in Dunabogdány only at the personal level. Members of the second and third generations have already entered Hungarian societal and institutional networks and many of them have intermarried. Despite these measures of assimilation, however, these Schwabians have yet to develop a complete sense of belonging to Hungarian society .The traditional exclusiveness of Hungarian society, especially with respect to minorities, likely contributes to this distance. Being Hungarian is also an ascriptive characteristic, one that cannot be simply chosen by Schwabians. Moreover, identification with exclusively Hungarian values would be tantamount to self-denial of their ethnicity and heritage for the Schwabians.

Gordon's attitude and behavioral assimilation occurs on both individual and group levels. There are no specific prejudices against Schwabians in post-communist Hungary in the way such prejudices manifest themselves against other ethnic or religious minority groups.^[410] There are no claims that members of the Schwabian minority prevent Hungarians from getting the best jobs or that some sort of germanization trend is imminent. There is no societal or political discriminatory behavior directed against Schwabians.^[411]

As for civic assimilation, we can observe an absence of value conflicts on the individual level. In certain spheres of life value conflicts are no longer at play between members of the host Hungarian society and the Schwabian minority. F or example there is no difference in how judgments are made with respect to Hungarian industry or certain tragic events of Hungarian history .These shared value judgments can be viewed as being indicative of a desire to assimilate in the part of most Schwabians in Dunabogdány.

The absence of power conflicts is rather a group level phenomenon, and it would be inaccurate to say that all power conflicts have already been abolished. For example, even though any member of an ethnic minority can be a member of the Parliament, once there, he or she does not have the right to represent their ethnic community there. In order to achieve community rights on the political level, minorities in Hungary will have to develop interest groups. In fact, beginning with the fall of 1994, the Hungarian Parliament passed a law, which allows for representation of minority political groups, at both the local and the national level. The extent to which the Schwabian minority will take advantage of this law remains to be seen.

In spite of evidence of assimilatory trends, the question should still be posed, can a member of an ethnic minority group claim a dual identity, encompassing both a Hungarian national identity and a Schwabian ethnic identity? Based on the current Hungarian Minorities Law, passed in 1993, the Schwabian population is officially considered a German national minority based on language, and accordingly, it can be also considered as a part of the German nation.

Inhabitants of Dunabogdány refuse this politicized categorization. They claim that they are Schwabians by origin and as such forms an ethnic minority, but simultaneously not only are they citizens of the Hungarian state but they also consider themselves members of the Hungarian nation. They live in Hungary and do not claim any member-ship to any other nation. Literary German was never their mother tongue (though some did indeed study it in school along side Hungarian classmates) and they are able to ex- press themselves better in Hungarian than in Standard German. Furthermore, Schwabians in Hungary simply do not relate to German national culture or history .Indeed, they are more familiar with Hungarian kings, politicians and historical events than with their German counterparts. A common history with the Hungarian people bonds them to the Hungarian nation.

Schwabians share the same symbols of the Hungarian state and they practice the same Catholic religion as the majority of the Hungarian population. They honor St. Stephen, the first king of Hungary, and his Sacred Crown as the symbol of the Hungarian state. Since the Schwabians' arrival in Hungary in the first half of the eighteenth century precludes present generations from partaking in any German historical consciousness prior to that time, as there was no German nation at that time, they have adopted the "accepted" Hungarian historical consciousness for those missing centuries. Acceptance of the history of the majority was an important step towards feeling membership in the Hungarian national community.

The Schwabians, having lived in Dunabogdány since 1724, have no image of Ger- many as homeland. For them, Hungary is their "Vaterland" (Fatherland). Their ancestors were born, died and were buried in this village. They never wanted to leave and their forced re-settlement following the Second World War had tragic consequences. They could not understand why they were forced to leave their homeland, they have consistently argued that they have always been faithful citizens of Hungary 'and have shared in its historical fate. They feel as their diligent work and agricultural advances have contributed to Hungary's economic successes. The Schwabians feel at home in Hungary because they have always been much more involved with Hungarians than with members of other German speaking groups in the country or with Germany itself.

The Schwabian minority exhibits a unique equilibrium between the national identity of the majority and the ethnic identity of the minority .The boundary between these two identities fluctuates with the interplay of different phenomena and is dependent upon on those elements of the Hungarian national identity, which can be incorporated into their own traditional customs.

The Schwabian community accepted and adapted all values of Hungarian national identity which were absent from their own identity and did not conflict with their every- day ethnic life. They share a substantial history with Hungarian majority have common opinions of historical events. They fought together in 1848 against the Habsburgs and served in the Hungarian Army in the First World War. The only point of historical contention centers on the question of the forced re-settlement of Germans following the end of the Second World War. The Schwabians feel that they were chased out of their own country.

They have also adapted elements of identity, which are present in both ethnic and national consciousness and demonstrate compatibility and cohesiveness. Through Catholicism they share a religious identity with Hungarians, including religious devotion to the Blessed Virgin as the Patron Saint of Hungary and they also partake in the adoration of the right hand of Saint Stephen.^[412] The common features of Schwabian and Hungarian Catholicism have helped the Schwabians to balance their ethnic and national identities.

On the other hand, the Schwabians have not accepted any elements of the so-called "Hungarian national peasant culture" with its eighteenth century origins,^[413] and have, preserved their brass bands as well as their accordion music for folk dances (polkas, waltzer, hupfedlis).^[414]

Beyond maintaining cultural traditions on the group Level, Schwabians have incorporated those cultural elements of Hungarian society on an individual Level, which have made upward social mobility possible. We must not disregard the fact that assimilation of language and culture is dependent upon the necessity and demand for its usage in the social life of the Schwabians. Positive experiences in these fields awake positive feelings toward "Hungariannes," too, and this has important consequences for the development of a Hungarian national identity as well as for the dissolution of a Schwabian ethnic identity.

Ethnic Schwabians live with a special double-identity. This includes both ethnic and national elements and is open in both directions. The emergence of this dual identity construction is indicative of the strong assimilative desires of this community. The Schwabian case, however, proves that assimilation does not automatically mean the loss of ethnic identity. The Schwabians, indeed, are not "foreigners wedged" into the "body of the nation," but rather they are equal members of the Hungarian nation.

New Community, 23 (3): 399-411. 1997.

In 1993 I have initiated a research to study the construction and representation of ethnic and national identity and their relation to each other in some villages of German inhabitants in Hungary. I have tried to understand the current concept of ethnicity, assimilation and national identity as well as their relation to the everyday-life of the villagers. My hypothesis was that German minority groups in Hungary have a kind of double-binding identity construction which is open in both ethnic and national directions but ethnic identity is highly overshadowed by assimilation. I have hypothetized that representation of both identities is situative, further on it shows a generational gradualness.

To be able to verify the hypothesis and to learn the identity construction combining both ethnic and national identity and the role of the assimilation in this process special attention have been given to questions, such as how ethnic identity - as the subjective feeling of belonging to a special self-perceived group of people who share in a common stock of ethnic knowledge still - works as frame of identity, what kind of relevance it has today in the life of the German minority groups and in the life of the individuals considering themselves of German origin, where are the boundaries of ethnic identity, whether the mother tongue and traditional customs still count as boundary markers serving as means of remembering and symbolically representing the past, whether they help or not to maintain the concept of continuity, to awake the feeling of an ultimate loyalty toward the group of origin and to contribute to strengthening the cohesion of the group; what are the signs of assimilation; what are the characteristics of the Hungarian national identity, to what extent is it adapted and how are the boundaries of the German ethnic identity cross-cut by the Hungarian one? What kind of role has Hungarianness in the life of this minority, what they think of to be their homeland and how they feel, to which nation do they belong?

Before accounting the research experiences on ethnic identity, assimilation and national identity a short historical overview could be useful to understand some basic characteristics of this minority.

For the purpose of administration, all groups of settlers who came to Hungary from German speaking territories in different historical times are called Germans. As a consequence of immigration from different parts of the Habsburg Empire in different times, however, the German minority does not form a homogeneous ethnic community with a common language, history and culture. There are differences in their self-designation, too. Those peasants who settled in Hungary after the Turkish occupation in the 18th century call themselves Swabians. This name is not valid, however, for those who arrived earlier or later to Hungary; neither is this term used for the German artisans immigrated in the 19th century from Austria, nor for the bourgeoisie.

The first settlers in the 18th century actually came from Swabian provinces but after having left some groups on Hungarian territory, they migrated on towards Russia. The following settlers who came from all over Germany (because of two further organized waves of settlement to recruit peasants for agricultural work in Hungary after the Turkish occupation), have been called 'Swabians' by the Hungarian natives. That way the ethnonym of this minority group was given by outsiders. These settlers, however, have not felt any negative connotations of this labeling, so they have accepted and internalized it. Descendants of the peasants of the 18th century insist on calling themselves so. The terms German and Swabian as to origin can be considered as synonyms; officially, this minority is called Hungarian Germans. In spite of this, a distinction was made in the self-designation of the villagers, who call themselves Swabians.

As to language, German and Swabian have distinct meaning. German, the literary and standard language has never been spoken as mother tongue among the Swabians. Swabian includes all the local dialects spoken as mother tongue by the descendants of the 18th century settlers. These dialects have been developed in Hungary separately from each other. The unification of the different dialects stopped on regional level. That way there are smaller regions speaking the same version, but the development of a common, countrywide 'Swabian' language has failed; so a unifying spoken language (Seewann 1992) does not tie the dialects. Similarly to the designation of origin, in the administration German is given as generic term for the mother tongue of this minority, but the villagers held their local Swabian dialects as their mother tongue.

As a consequence of their scattered settlements over half of the territory of Hungary and lack of common language these groups have never underwent a country-wide social or political unification. The question arises here: how can this minority group be called? They are inevitably a linguistic minority but are they an ethnic group, too? I think they are. As to their cultural characteristics they are not totally homogenous, the local groups have for example their own habits and traditions, religion and language, but there are very important similarities uniting the Swabians living in Hungary into one ethnic group. Their self-definition ('we are Swabians'), reference to common place of origin, ('we came all from Germany'), conception of distinctiveness from members of the host society, positive autostereotypes, different way of life ('we work a lot', 'we are assiduous', 'we spare money', etc.), some cultural heritage ('all Swabians have brass-bands and sramli music, and dance polka, and waltzer') are of ethnic character. They share some patterns of normative behavior, and form a part of a larger population, interacting with people from other collectivities within the framework a social system (Cohen 1974) and they feel they belong to other Swabians living in Hungary. Using the definitions of Barth (1969) the Swabians are to a certain extent still biologically self-perpetuating, share fundamental cultural values, make up (first of all a local) field of communication and interaction and have a membership which identify itself and is identified by others as constituting a category distinguishable from other categories.

My basic approach has been concentrated on collection of detailed life- and family histories centering on special efforts getting answer to the specific features of identity formation in Dunabogdány, Zebegény, Nagymaros, Kismaros and Csolnok. Basis of choice was the same local dialect (a special mixture of Rhenish Frank and Danubian Bavarian developed in Hungary) spoken only in these villages. I have tried to select interviewees from different generations, social and educational strata. For analyses three generational categories have been made: first generation: from age of appr. 60 to 80; second generation: between appr. 40-60; and third generation: appr. 20-40 years of age. If it was possible within a family, I have interviewed representatives of all generations to follow up the development and changes of attitudes as well as behavioral patterns playing role in the formation of the identity construction.

From among the ethnic identity factors researched, the role of the mother tongue will be analyzed in this paper. Assimilation tendencies are summarized in the frame of Park and Burgess's definition who say that

as well as according to Gordon's (1964) even stages of assimilation.

According to Aronson

Cultural, structural, marital, identificational, attitude receptional, behavior receptional assimilation can take place between any two groups of societal scale, ... and are differentiate of ethnic groups (1976: 11).

I add civic assimilation, too, 'which is based on the premise that there is a dissensus on major total-system values in the "ethnic" situation' (Aronson, 1976: 12). Beyond societal scale, I mean, assimilation can take place on individual level as well. As to societal or group level I define the ethnic community as a whole which insists on the 'immortality' of the group which has 'its own life, and laws, and other characteristics' (Simmel 1950: 26) and does not want to disappear. Individual in this frame of concept is considered as member of the ethnic group who compares himself with others in and outside of the group, have to adapt to the assimilation challenges and create different dimensions for comparison with the majority (Tajfel 1974a and b) and as Simmel suggests, separates the qualities and behaviors by which he 'forms' the 'mass' and which he contributes to the collective spirit, on the one hand; and, on the other, different qualities which constitute his private property, as it were, and which lift him out of everything he may have in common with others (1950: 28).

As to national identity, Csepeli's concept of national themes and stock of knowledge will be followed (Csepeli 1992). They are as follows: name as a distinguishing category; belief in nation, in its uniqueness and in its mission; knowledge on geography, demography, anthropology, psychology, politics, society, economy, culture, history, big men in history and culture; values; stereotypes; attributions; homeland. Because of limited space, however, only questions of history and homeland will be analysed here.

Swabian inhabitants of these villages clearly stated that one of the symbols of their ethnic community was speaking Swabian. Apart from this fact the role and the significance of the Swabian mother tongue as border marker and as one of the factors of their ethnic identity varied from generation to generation; the overall tendency was one of decreasing importance across the generations. The structure of relations between generations could be well characterized by the separate maintenance and usage of Swabian and Hungarian.

The first generation considered Swabian as mother tongue, which connected them to the past, to their youth, to the family, relatives and old friends in the village. At home they spoke only Swabian with their mate, children and relatives. Swabian was the language of intimacy. Because of having lived in Hungary for almost 300 years and having come into first-hand contact with natives however, even the parents of the eldest generation were bilingual; though spoke Swabian better and more fluently than Hungarian speak. Members of the eldest generation used in their communications both languages and depending on the situation they used Swabian alternatively with Hungarian. Old Swabians distinguished between the use of Swabian or Hungarian languages and there was a clear-cut distinction in their function and prestige. I can say, a situation resembling diglossia have developed among these people. In this 'special kind' of diglossia, two distinct languages played the roles of the two or more variations of the same language within the speech community (cf. Ferguson 1959). Change of languages in speech followed in presence of foreigners, as a defensive mechanism having survived the years of repression and resettlement to Germany followed the Second World War but code switching was used in those speech events and acts, too, when they could not express themselves on their mother tongue.

None of the Swabian dialects was renewed through contact with literary German, so they lack words and phrases for different phenomena of the world. Thus, they were compelled very often to switch codes, but this was the situation, too, if they wanted to communicate with their grandchildren. If they wanted to pray, they could do it only in German or Hungarian. In most of the cases Hungarian was preferred. In spite of bilingualism and admitting that they speak Hungarian equally well, no one said that his or her mother tongue is Hungarian or he or she would prefer Hungarian. If they think, they do it Swabian. It was generally held that Swabian dialect is the last thing to unite them. Therefore, there was a clear-cut difference in function and prestige of the two languages as to space, and situation. Beside Swabian origin the Swabian mother tongue played an important role in the formation of the ethnic identity of the first generation. Bilingualism, however, as a consequence of acculturation, the first stage of Gordon's assimilation process made for this generation possible to join the memories, sentiments and attitudes of the Hungarian majority and opened a way toward assimilation.

Members of the second generation knew both languages equally well. As a consequence of education Hungarian was totally integrated into their life, and importance and feelings towards mother tongue depended on, whether the individual with recognized Swabian origin and heritage counted him or herself as a member of the ethnic group or not. Here two groups could be discerned. For those who said: 'Yes, I am of Swabian origin and I am Swabian not Hungarian' the Swabian mother tongue was important and tried to speak it as often as possible. Swabian remained however the language of the family especially with their parents. Because of the third generation - their children - they were very often compelled to switch code. They preferred praying German, though most of them did not speak it. To the question, 'how do you think', they admitted, however, that they very often think Hungarian. For these people Swabian had greater prestige, but because of specialized functions of the two languages and the wider scope of territory where Hungarian was spoken, they used Hungarian more.

Those, who said: 'Though I am of Swabian origin, I am Hungarian ' were not ready to use a language other than Hungarian. In spite of the fact that they learnt Swabian at home from their parents, in these cases they considered Hungarian to be their mother tongue. Hungarian had greater prestige than Swabian. This fact indicates a strong desire to be assimilated and shows towards a stronger national identity than an ethnic one. This interplay of identities presents a good example of the 'constructed Hungarian' ethnicity.

There was, however, a third group of people in the second generation who insisted on their Swabian origin, counted themselves as members of the ethnic group, but did not claim Swabian as their mother tongue. They said: 'I am Swabian of origin, but my mother tongue is Hungarian' and explained it with the fact that they learnt more Hungarian than Swabian and speak it better. It was quite equal whether they spoke Swabian or not, because of origin they counted themselves to the Swabian community.

As we can see, the subjective feeling of belonging to an ethnic group and having Swabian ethnic identity correlated, but did not depend on language. Admitting Hungarian as mother tongue and language of thinking, however, did not weaken the ethnic affiliations. Referring to Gordon's first stage, however, change of language shows at the same time into the direction of assimilation and towards Hungarian national identity.

These features of the double-binding identity were similarly present among the members of the third generation. Of course they understood Swabian and could speak it, but in practice did not prefer to use it. If their grandparents or parents talked Swabian to them, they answered Hungarian. They did not deny their Swabian origin or belonging to the Swabian community in the village, but in spite of this, they considered themselves Hungarian and claimed Hungarian to be their mother tongue. Swabian language had no prestige and they thought, it is of no use to know Swabian at all, because it is a dead language with a very limited vocabulary. Hymes states that "to participate in a speech community is not quite the same as to be a member of it (1974: 50). I think this refers to this generation. Since the traditional Swabian mother tongue as indicator of the ethnic identity was missing, ethnic identity in the third generation was manifested only through a few traditional customs. They preferred, for example, the traditional Swabian wedding with brass-band music and dances.

Comparing the first generation with the following ones, use of Swabian as mother tongue showed a decreasing tendency. At the same time the core point of ethnic identity - except the first and appr. one third of the second generation - did not depend on knowledge or use of Swabian as mother tongue. Ethnic affiliations were determined rather by self-definition as of Swabian origin, by declaration of belonging to the Swabian community or by mere cultural representations. It cannot be said that in the villages under research mother tongue would be an explicit boundary marker of ethnic identity. Language as common stock of ethnic knowledge and ethnic identity seem to have lost their strong correlation. Boundary construction by language became rather theoretical and a trait of the past.

People in all the three generations had to accommodate to their broader and wider environment with distinct norms, requirements and groups of other people. Mihok (1990) points out that the cause of assimilation of language is a consequence of changes in the socio-economic surroundings and of modernization: to be able to take part in the economic, political and cultural life of Hungary, to be able to survive as citizens, the assimilation of language was a necessary and compelling force. In addition to this mobilization, urbanization and consequently more frequent interactions with others, moving between different speech communities, education, media, decreasing role of socialization of family, different occupational situation of younger generations all have contributed to the assimilation of language.

Loosing the traditional mother tongue shows into the direction of ethnic assimilation but this is only an initial step, and by no means the final stage of assimilation. In this intermediate stage ethnic feelings as well as assimilation tendencies are simultaneously at present in the lives of individuals and of ethnic communities.

As to language some words has to be said about the relation of the interviewed Swabian villagers to the standard and literary German. 71% of the interviewed did not speak the standard German. 29% learnt it at school mostly after the Second World War. Primarily members of the third generation spoke German. Before the war for the great majority of the Swabians the only contact with literary German were the Bible and prayer-books which were written in German (since there has not been developed a literary Swabian). That way literary German could not develop as a substitute language. German is outside of the scope of diglossia. In every-day life if necessary they interrupt speaking Swabian and continue in Hungarian and not in German. As it can be seen later, this absence of literary German was a supporting fact of development of Hungarian national identity and admitting Hungary as homeland.

Members of the first generation were the last whose ethnic socialization was continuous. As a consequence of the repression after the Second World War, the continuity of handing down the mother tongue, habits, norms and community rites was interrupted. In spite of the fact that they taught their children to speak Swabian, as transmitters of their total culture they could not be successful. While during the years of repression the ethnic affiliations and cohesion of the groups actually became stronger, today because of modernization and the aspiration to assimilate, ethnic tendencies have become more and more limited to the sphere of cultural traditions, i.e. marriage, burial, music and dance. Since language lost his role as collective element of ethnic identity and as clear-cut boundary marker, Swabians in the villages mentioned above struggle for their ethnic survival as cultural groups through maintaining and manifesting some of their cultural traditions. Instead of by language, ethnic identity is represented by traditional cultural habits and customs. They are not only boundary markers of the Swabian community but with their maintenance they represent very important symbols of ethnic identity for each generation as well. For about half of the second generation and for members of the third one cultural customs are the single field of joining to the group of origin and feeling loyalty toward it. The Swabian weddings and funerals with brass-band music, the festivals honoring the patron saints of their churches, the Swabian balls, the "sramli" music played on accordion, the brass-bands at any religious ceremony including Christmas and at national days, the old folk dances and some New Year's rites are the only survivals of their cultural heritage.

The few cultural traditions survived help remembering and symbolically representing the past and even in those cases, when Swabian villagers have not counted themselves part of the ethnic community any more, and held themselves Hungarian, they could not get rid of the feeling of the common origin and of their deep-rooted traditional values. Even these assimilated people held Swabian weddings and one of them said he could amuse himself only at Swabian music and dances. This phenomenon seems to be a justification for the conception of ethnic identity as given by birth (Horowitz 1975) and characterized with primordial attachments (Geertz 1963).

In spite of the fact that group festivals with own music and dances help strengthening the cohesion of the given groups, they could not maintain and support the concept of continuity. One of the causes is that most of the traditional norms have been lost and those which were remembered, were not practiced any more. Nowadays only those traditions are alive and represented which could have been interwoven into the life of the younger, widespread intermarriaged second and third generations.

As individuals, members of this minority said, they cannot mark their Swabianness outside of the village, where nobody was interested in their origin. The feeling of belonging to an ethnic minority ended at the end of their village and representing ethnic identity was possible only there.

In spite of the fact that members of the first generation stressed their Swabianness based on origin, language, common historical background, some habits and traditions, they held themselves Hungarian citizens, whose life does not differ too much from that of the Hungarians. As said, they have the same houses, furniture, and dresses, read the same newspapers and watch the same television. If it would be possible to devide assimilation into the spheres of feelings and artefacts, we could say, as to feelings they were Swabians, but as to artefacts they were totally Hungarians.

Representatives of the second generation having higher educational degree and social status then their peasant-parents said that inside of the village they were Swabians but outside of it they were totally assimilated Hungarians, where nobody is interested in their origin, mother tongue, or in the nationality of their husband or wife. Approximately half of them were intermarried. Even the German family names did not evoke ethnic connotations outside of the border of the village. Having a traditional German family name is an important factor of ethnic loyalty only at home. Beyond the fact that they participated in the cultural representations of their traditions (they hold Swabian weddings, went to Swabian balls, etc.) and worked as diligently as possible, most of their life did not differ from that of the Hungarians.

This special kind of duality which could already been observed in the first and second generations, however, was more striking among the members of the third one. Members of this age-group were aware of the principal ethnic borders and ancient ethnic norms but did not take them into consideration. They finally dissolved the stability of borders between 'we' and the 'others'. For example they marry not only catholic Swabians as their grandparents did. Their point of view is that marriage should be based on love and not on continuity of the Swabian community. At the same time desire could be observed among them as to represent Swabianness. They took efforts to maintain certain cultural traditions, marriaged according to Swabian customs and formed for example brass-bands to play the music of their forefathers. For members of this age group practically nothing remained except music to experience Swabianness.

Considering now, Gordon's seven stages of assimilation it can be said that in spite of the fact that every generation has changed its behavioral and cultural patterns to a certain extent, the acculturation process has not yet been completed neither on individual nor on ethnic group level, however, there are differences between the levels inside each generation. On individual level acculturation is in an advanced stage practically in each generation, while on group level ethnic characteristics are more strongly maintained and manifested.

Structural and marital assimilation are evident only at individual level. Members of the second and the third generations have already entered in the societal network and institutions of the Hungarian society and a lot of them have intermarried. As to identificational assimilation this minority group was willing to develop a special 'sense of peoplehood' based on the Hungarian society in spite of the fact that the Hungarian hosts were traditionally exclusive towards minorities. Those whom I have interviewed told that beyond representation of ethnic identity they have accepted the memories, sentiments and attitudes of the Hungarian majority. They shared the experiences and history of the Hungarian people. In addition to keeping some of their cultural traditions alive individually they were incorporated into common cultural life with Hungarian people, spoke the same language, went to the same school, worked at the same workplace, went out to the same pub and learnt the same German lessons. Actually the present state can be characterized as an example of bi-culturalism and double-binding identity.

Attitude and behavior receptional assimilation concerns both individual and group level. It is true that nowadays there are no special ethnic prejudices against this minority as it is not the case with other ethnic, religious or subcultural groups. Nobody says that members of the Swabian minority do not let the Hungarians have the best jobs or that they would germanize the Hungarian population. There is no discriminatory behavior against Swabian people either from a political or from a societal point of view.

As to civic assimilation, absence of value conflicts can be rather experienced on individual level. There are spheres of life, where there were and are no more value conflicts between the members of the host Hungarian society and the Swabian minority. For example there is no difference in how to judge the activity of the Hungarian government or the results of the Hungarian football or what to think of other ethnic minorities of the country.

Absence of power conflicts is rather a group level phenomenon, and it cannot be said that all power conflicts have already been abolished. For example, anybody of ethnic minority origin can be a member of the Parliament, but none has the right to represent his ethnic community there. In order to achieve community rights on political level minorities in Hungary might develop interest groups, first signs of which are the regional ethnic municipalities.

In spite of the signs and evidences of assimilation the question often arises, can a member of an ethnic minority group have a Hungarian national identity? Nationalities in Hungary are held not to belong to the Hungarian nation. On the basis of the ideology of 'language-nations', the minority ethnic groups including Swabian population are called national minorities or nationalities and would belong to the German, Slovak, Romanian etc. nation. The ethnic minorities as nationalities have got wedged into the body of the nation. Nationality does not mean citizenship in the East-European terminology; it refers to someone's origin.

Those who have been questioned answered a definite 'no' to this theory in each generation. These people did not know too much about theories of formation of nations as parts of a created reality constructed (Smith 1986) or being 'imagined communities' (Anderson 1993). They knew only that they were born here, lived and live here and do not want to go away from here. They said that they are Swabians by origin, belong to an ethnic minority but at the same time they claimed to be Hungarian citizens. They claimed to live in Hungary and did not feel they would belong to any other nation. Homeland, nation, citizenship built a unity in their ideas, which were determined by the place of birth and present life and not by origin and using or not the ancient mother tongue. They have never spoken literary German as their mother tongue - some learned it in school as any other Hungarian student would - and they can express themselves in Hungarian better than in German; and finally they did not know how to relate to the German national culture or history.

They knew the kings, politicians, and events of the Hungarian history better than the German ones. The 300 years old shared history with the Hungarian people connects them to the Hungarian nation. All historical, religious, geographical themes bind these people to their chosen country.

Smith (1986) and Csepeli (1992) point out that principle of the sense of history is the time sequence of different events from the beginning up to the present. Marking the point of beginning the national existence in time is the key-question of the category of history. The time of migration is followed by the golden age which are stored in the collective memory of the community.

The communities under research, however, had no nostalgia towards an earlier golden age, 'which has irretrievably lost' (Smith 1986: 175). Their ethnicity missed the common place of origin and the concept of the historical continuity. The great majority knew only the approximate territory from where his or her ancestors came to Hungary but they had no imagination about the past before the immigration. Point of beginning of history dates back only to the time of the settlement in Hungary. Since they had no remembered history before, they created one. With the acceptance of the cult of Saint Stephen, the first Hungarian king and honoring the Hungarian crown they symbolically extended the time.

The need of having a past and I think beyond ethnicity the need of a national existence, resulted in the first signs of accepting the historical memories, honored persons and symbols of the majority. Being Catholics, it was easy to accept and to honor St. Stephen, the first king of Hungary. They honor the Sacred Crown of St. Stephen, too, as the symbol of the Hungarian state. There is a monument in Dunabogdány commemorating all heroes of the village who died in different fights and wars for the Hungarian freedom. This moment is decorated on the top by the copy of the Sacred Crown. The have the cult of the Blessed Virgin, too, who is held by the Hungarian believers as Patrona Hungarica. The concept of a common history or origin was missing from their ethnic identity, and with the help of the religion, they found one, which, shared with the majority, became a basis of national feelings.

The Swabians have not separated their history in Hungary from that of the majority. They said that they always shared the common historical fate with Hungarian people, experienced the failures the same way. Their opinion in connection with the historical events of Hungary was practically conforming to that of the Hungarians. As to historical persons, they knew the figures of the Hungarian history better. They did not know too much about the German history either, their knowledge was limited to what they learnt at school. For example Kossuth was much more known and honored than Bismarck.

As to question of homeland, all the three generations had the same opinion. Swabian people have no image about Germany as homeland and consider Hungary unanimously as their "Vaterland" (fatherland). Country and homeland form a unit in their mind and boundaries of the homeland coincide with that of the Hungarian state. The past and history of their groups have manifested within this frame. All themes in connections with nation had relevance only from 'Hungarian' point of view. Binding to Germany as to homeland through German mother tongue or German national culture was quite alien theme for them and were absent in their identity. Since literary German as well as German national culture has developed after these groups had already left the territory of their previous homeland, these very important factors could not have been internalized. The sense of nation and homeland has divided from German as mother tongue and national culture. They have no sense of any specific 'ethnic-homeland', which could have been marked by the place of birth of the ancestors. Their remembered ancestors were born and are buried in Hungary. They never wanted to go away and the re-settlement back to Germany after the Second World War affected them tragically. They could not understand why they were forced to leave their homeland. They argued that they were always faithful citizens of this country sharing its failures and taking part in the historical fate of the country. There are quite a lot of old Swabians who come home from Germany, if possible, buy their original houses, because they want to die and to be buried in the their native village. The Swabians are aware of the fact that they did a lot for this country with their diligent work, with their more modern agriculture than the Hungarian one because, as was said, this country is their country, too. All the more so they feel at home in Hungary because according to their own words they were always much more involved in interactions with Hungarian people then with members of other Swabian speaking groups in the country or with Germany itself.

In conclusion, we can say that Swabian ethnic identity is crosscut by Hungarian national feelings. The identity roles selected in response to any given situation or social context depended upon the particular situation. Consequently, representation of this or that identity was situative and at particular times and places, different identities became primary and overriding. Beyond still maintaining cultural traditions on group level and representing ethnic identity at group ceremonies and festivals in the village or among other Swabian villages, on individual level the Swabian people have internalized those Hungarian identity-factors which made their upward social mobility possible, which made their every-day life easier and more comfortable. If Gellner (1983: 7) is right and 'two men are of the same nation if and only if they share the same culture, where culture in turn means a system of ideas and signs and associations and ways of behaving and communicating', and 'nations are the artefacts of men's convictions and loyalties and solidarities', and we take into consideration the special historical development of nations in Eastern-Europe, I think that assimilation tendencies and practices are necessary to create one's national identity if someone shares a minority status. Swabians are in an advanced stage of sharing the same culture and they have proved many times those they are loyal and soldiery toward Hungary.

Individually the Swabian people are on the way of assimilation in almost all spheres of life. Assimilation of language and culture depends on necessity and demand of its use in the social life. Positive experiences in these fields awake positive feelings toward 'Hungarianness', too, and this has important consequences for the development of national identity, as well as for the dissolution of ethnic identity.

In the native village the communities tried to maintain the traditions of the ancestors and tried to build them into the more and more assimilated every-day way of life. Those ethnic values i. e. endogamy, which were inconsistent with assimilated ones, disappeared.

Ethnic Swabians live in a special double-binding identity. This identity construction includes elements of both of the ethnic and of the national identity. The Swabian people accepted and adapted all the values of the Hungarian national ideology and elements of identification which were absent and experienced as missing from their every-day ethnic life. As to history common with the Hungarian majority they have the same opinions since they experienced the same historical events. They fought together in 1848 against the Habsburgs, took part in the First World War in the Hungarian Army. The only point where their opinion distinguishes them is the question of their re-settlement of the Germany after the Second World War. They experience that time that they were hunted away out of their homeland.

They have not accepted, however, all the elements of the so called Hungarian national culture, a tradition constructed artificially at the end of the 18th century from the regional elements of Hungarian peasants' heritage. Swabians always had their military style brass-bands or "sramli" music accompanying their folk dances (polka, waltzer, hupfedli), songs, and customs which formed an organic part of their life. There has been no need for adaptation of Hungarian folk songs and dances or gypsy music. The so-called 'Hungarian dress', the famous national costume of the 19th century was, however, very popular and was worn on vintage festivals.

This identity construction is open into both directions and form a unique equilibrium between the national identity of the majority and the ethnic identity of the minority. The boundary between the two identities fluctuates between the presence and absence of different phenomena, depends on which elements of the Hungarian national identity could be adapted and embedded into their traditions and customs as well as is subject to situative differences.

The development of this special construction shows, however, different tendencies. It contains strong desire to maintain ethnicity and at the same time, it shows strong adaptation tendencies towards Hungarianness. Assimilation is a bridge over the gap between ethnicity and national feelings, helps to create someone's national identity but at the same time, it does not mean giving up ethnic identity, in spite of the fact that in modern times because of the rapid industrial development, mobilization and social change, modernity and tradition became contrasting terms. It has been proven, that though assimilation does not mean giving up ethnic identity, it modifies its social representation. However, this research proved that theses terms do not exclude each other.

Further on clear evidence was gained for the fact that members of the Swabian minority are not foreigners get wedged into the body of the nation, but rather that they are equal members of the Hungarian nation.

I would like to thank Dr. György Csepeli, professor and chair of the Department of Social Psychology of Institute of Sociology, ELTE University, Budapest, for his extensive and useful help in carrying out my research and for his incisive remarks and suggestions in writing this paper.

Ethnic Identity, Language and Cultural Representation among Hungarian Germans

In Dénes Némedi (ed.) Review of Sociology. Budapest: Hungarian Sociological Association. pp. 143-158. 1998.

In the literature dealing with ethnic minority groups, language is very often held to be one of the most important indicators of belonging to a special ethnic group. It is the main characteristic of representing ethnic identity and ethnic affiliations towards the group in which the person is a member and it is a symbolic border marker differentiating between the "we" group and the "others" (van den Berghe, 1976; Chun, 1982; De Vos and Romanucci-Ross 1982; 1995; Horowitz, 1975). In his theory on ethnicity, Fishman (1965) argues that language is not a conscious factor unless it has a border marking function between groups. In everyday interactions, language is a means of communication and is not an ideologically-based, loved or valued thing. In the historical region of East and Central Europe, however, Fishmans' s view turned into its opposite. Language is not only the main dimension of maintaining and strengthening the cohesion of different ethnic minority groups, but at the same time it is the core point of belonging to a nation and manifesting national feelings, too. Members of a nation form the majority; the ethnic minority groups of all kinds, however, are foreigners being wedged into the body of the nation and are considered by the majority not to belong to it.

As a consequence of the historical development of nations on a cultural basis in East and Central Europe, where "the national idea referred to elements of ethnocentric heritage, such as descent, cultural values, and norms" (Csepeli and Örkény 1996: 253), ideas about the language are also not free from ideological connotations. For both ethnic groups and nations, language means the basis of their existence, their identity and self-designation. That way the problem of language is crosscut by severe conflicts, moreover by hostility between majority and minority of the region. Because of its position, distinction is always the privilege of the majority. Distinction between labeling and self-designation, stereotypes of the denominator that serve to differentiate the other disadvantageously, all reflect opposite interests when defining the minority by the majority. Language is not just a simple means of communication in every day interactions, speech situations, events or acts. It has also lost also its non-conscious features. Beyond its main functions such as conscious delimitation and maintenance of border, – consequently separation and segregation–, language has become a personified value, which has to be loved, solicited and protected.

In this paper, I would like to argue that in our changing world language is not always the most important indicator of belonging to a special ethnic group. As a consequence of modernization and assimilation the language of the Hungarian majority had and has strong impact on the use of the original mother tongue of the German minority that has been living in Hungary for nearly 300 years. Living in Hungary has resulted in bilingualism as well as loosing the original ethnic mother tongue (Kloss 1978; Hutterer 1961). The ancient mother tongue looses its border marking function as well. One may have the image that by changing the mother tongue, minorities are also on their way to loose their ethnic culture. In the example is a small Swabian village in Hungary, Dunabogdány where I have researched the current concepts of ethnic identity, assimilation and national identity. I would say that in spite of the striking facts of ethnic assimilation and loosing their mother tongue, this minority does not want to disappear as ethnic community and with cultural representations of its traditions, strives for its ethnic survival. Beside their assimilated everyday common way of life as members of the majority – this I would specify as the sphere of homogenization – this minority has the strong desire to remain German at the same time and to manifest this feeling through their sacred ceremonies and traditions – and this is the field of the experienced ethnic identity.

In order to be able to clarify the historic and synchronic dimensions of continuity and discontinuity of the development and the current state of the language use of the villagers as well as the consequences of the language shift onto their ethnic identity I have concentrated on the following questions:

- what is the mother tongue in the village?

- what is the interrelation between mother tongue and origin?

- when do inhabitants in the village use Swabian or Hungarian?

- proficiency in Swabian, acquaintance of language

- active and passive bilingualism

- different speech situations, speech events

- differentiation in function

- better known and preferred language

- when do inhabitant use Swabian or German?

As a social anthropologist and adherent to the methodological pluralism, I have gathered these data during my fieldwork. Besides participating observation which is an excellent method of researching cultural representations (cf. Bourdieu 1991), the basic approach was to concentrate on the collection of detailed life and family histories and specific interviews focusing on the features of the issues mentioned above.

Participating in the life of a community helps to observe, how and when people speak this or that language, and helps in getting to know as many people as possible. The 290 interviews for the purpose of analyses in this paper help to control what has been observed. If it was possible within the family, interviews were conducted with representatives of all generations to follow up the development and changes of attitude (Bindorffer 1997a).

Researchers dealing with bilingualism generally divide the respondents in three generational categories (Gal 1979; Manherz 1977). According to the conclusions of these researchers, the different level of education and the trends of mobility of the younger generations have strong impact on the development of language use and determine the types of language shift (Gal 1987). So for analyzes three generational categories were made.

The first generation consists of the eldest people of the village approximately 60-80 years of age. The most important collective experience of this generation is the resettlement to Germany after the Second World War. These persons (n=89) are retired today. Because of their low education, most of them worked in agriculture. Members of this generation were the last whose ethnic socialization was continuous. The repression after the Second World War resulted in a interruption in the continuity of handing down their language.

The ethnic borders became totally spiritual for the members of the third generation (n=53) and as a consequence of their education, Hungarian language is definitely their mother tongue.

The first immigrants from German speaking territories arrived during the reign of Stephen I around 1000 A.D. to Hungary. Immigration of settlers from all part of Germany and Austria lasted up to the end of the nineteenth century. Because of this long immigration period and different places of origin, the German minority is not a homogenous ethnic unit with a common language, history and culture. There are also differences in their self-designation. Today they are officially called Hungarian Germans, but the Hungarian natives, consistently labeled those peasants who settled on the depopulated territories of Hungary after the Turkish occupation in the eighteenth century, Swabians. The Hungarian natives gave this name to them after the first settlers in the eighteenth century who actually came from Swabian provinces, but continued towards Russia. In this way, outsiders gave their ethnonym to them. The further waves of immigrants, however, did not consider this a pejorative designation (as was the case with the Slovaks or the Serbs whose labels are held to be highly pejorative) and accordingly accepted and internalized it for their own use. Today they call themselves Swabians and insist on the use of this label. Moreover, they held their mother tongue "svauve" (Swabian). This term is, however, not applicable to German peasants who survived the Turkish occupation. Neither is this name used for German artisans or the bourgeoisie migrating in the nineteenth century; as a result, they became totally assimilated into the Hungarian society.

As far as language is concerned, Swabian and German are distinct terms. Swabian includes those local dialects, which have developed from the original native dialects of the eighteenth century settlers in Hungary, and is still the mother tongue of the Swabians. The unification of the different dialects stopped, however, at a regional level. Thus, there is not any common Swabian language spoken countrywide in Hungary. German, on the other hand, is the literary and standard language, which has developed in modern Germany after the eighteenth century settlers left their native land. After having left Germany, the German immigrants lost all contacts with the native land. Therefore, German has never been spoken as the mother tongue among the Swabians and these dialects could not be renewed from the standard variation. Swabian dialects spoken in Hungary today are not understood in Germany as it was experienced by those people who as a consequence of collective punishment were resettled to Germany after the Second World War. In spite of the striking difference between literary German and Swabian dialects spoken in Hungary, and though literary German which they have learnt at school is not their mother tongue, in literature and in the Hungarian administration German is very often noted as mother tongue as a generic term for all dialects. Using the term "German" both for designation of origin and language is a kind of effort by the Hungarian administration, and by the Swabians themselves, to unify their culturally different communities living in Hungary (Bindorffer 1997b).

At a conference on inter-ethnic relation in 1988, the German participants defined themselves as a language community with their own socio-cultural traditions. They declared their common desire to maintain cultural traditions and mother tongue while continuing to speak the Hungarian language of the majority. This means that they wish to maintain their ethnic identity but without excluding the possibility of belonging to the Hungarian speaking majority.

Kloss (1978) and Hutterer (1961) argues, however, that this language group is in the process of continuous reduction and comparing the elder generations with the younger ones knowledge and use of Swabian as mother tongue has shown a decreasing tendency. My results in Dunabogdány support these propositions, and it can be clearly stated that this speech community is bilingual. In their communicative repertoire both Swabian and Hungarian are at present. Mother tongue, however, in regards to competence, is different throughout the generations. Literary German is outside of the scope of diglossia. For the first generation and their parents, their only contacts with literary German were the Bible and prayer books which were written in German (since literary Swabian has to this day, not been developed). The second and the third generations learnt German at school like everybody else. In this way, there was no chance for literary German to evolve into a substitute language. In everyday life, it is not uncommon in Swabian conversation to hear Hungarian words and if necessary they even continue on speaking in Hungarian but not in German.

Swabian inhabitants of the village clearly stated that one of the symbols of their ethnic community was speaking Swabian. Apart from this fact, the role and the significance of the Swabian mother tongue as border marker and as one of the factors of their ethnic identity varied from generation to generation; the overall tendency was one of decreasing importance across all generations.

The classical case of diglossia by Ferguson refers to two or more variations of the same language. According to this, diglossia should have been developed between literary German and Swabian dialects. Because of the special development of the Swabian dialects without any contacts to literary German, and as a consequence of learning German at school and not at home as mother tongue, we cannot speak about triglossia. As to the function, diglossia has developed between Swabian dialects and the Hungarian language. Division of functions, evaluation, and preference of Hungarian, and Swabian languages will be analyzed in the circumstances of this special kind of diglossia which is called in the literature as diglossia in bilingualism. Diglossia in bilingualism has special influence onto the development and sense of ethnicity as well as the national identity of this minority.

Mother tongue is the first language, which is learnt at home in the family. It is a reflex language, in which one thinks, dreams, counts, prays, suffers or swears. In our case, this language is Swabian. The second language associates to the mother tongue, and can be learnt on the level of mother tongue. According to my data, this is only characteristic in the case of the first generation. In the second and the third generations, practically both languages were learnt at the same time. The questions is, which language is considered to be mother tongue and why. This consideration correlates on the one hand with the origin and the group membership and on the other with the better-spoken language; consequently it has both affective and practical-cognitive dimensions.

According the group norm everybody whose parents are Swabians, is him- or herself also Swabian. There are, however, intermarriages in the second and the third generations, but the community, who is not willing to accept the foreign mates, accepts the offsprings as Swabian apart the non-Swabian mother or father. Origin in this context is practically the question of the tradition of continuity, cohesion and a kind of affinity. Origin from the point of view of the person is the question of admitting the ascendants and the traditions.

Ethnic group membership is ascribed; one can only be born into the group. From this point of view, ethnic membership cannot be chosen or given. But identifying with the group, the loyalty towards the group depends, however, on the subjective decision of the person and it is the most important dimension of ethnic identity. As Barth (1996) says, "group membership is the identity itself".

Swabian inhabitants of this village clearly stated that one of the symbols of their ethnic community was speaking Swabian. Apart from this fact, the role and the significance of the Swabian mother tongue as a boundary marker and as one of the factors of their ethnic identity varied from generation to generation. The structure of relations between generations can be well characterized by the separate maintenance and usage of Swabian and Hungarian (Bindorffer 1997a).

Because of having lived in Hungary for almost 300 years and having come into first-hand contact with natives, even the grandparents of the eldest generation knew some Hungarian. As the members of the first generation remember, their grandparents did not speak very much Hungarian, but if it was necessary they we able to communicate with Hungarians by randomly saying key words and putting these words one after the other disregarding grammar rules. Their parents were bilingual, although they did speak Swabian better and more fluently than Hungarian did. As to German, first of all men had to learn it while working as stone cutters in the stone mine near the village or as dealers, transporting goods abroad. Men were also much more willing and forced to learn Hungarian.

Everybody in the first generation considered Swabian as mother tongue which connected them to the past, to their youth, to the family, to relatives and old friends in the village. Their proficiency in Swabian was perfect and use of the language was active. They thought, counted, and quarreled in Swabian. At home, they spoke only Swabian with their mate, children, and relatives. Members of the eldest generation were, however, compelled to use both languages in their communication. Depending on the situation, they used Swabian alternatively with Hungarian, but there was a clear-cut distinction in the function and prestige of the two languages as to space and situation. Swabian was the language of intimacy, familiarity, and privacy. Hungarian was the public language. The single field intimacy where Swabian language was unable to fulfill its function was the sphere of religion and praying. If they wanted to pray, they could do it only in German or Hungarian. Hungarian was preferred because of the lack of knowledge in German language. This refers to the fact that Hungarian language had begun to expand in the sphere of their private lives and this process indicates the direction of acculturation.

In spite of bilingualism and admitting that they speak Hungarian well – which they learnt at school –, no one said that his or her mother tongue would be Hungarian or he or she would prefer it. It was generally felt that the Swabian dialect is the last thing to keep the united. A special kind of diglossia has developed between Swabian and Hungarian. In this special kind of diglossia, the changing languages during conversation followed in the presence of foreigners, as a sort of defense mechanism, which was used after the Second World War and survived the years of repression and resettlement back to Germany. All of this considered, code switching was also used at those times when they could not express themselves in their mother tongue. None of the Swabian dialects were renewed through contact with literary German, so they lack words and phrases for different phenomena of the world. Thus, they were compelled very often to switch codes. But the situation was also that, if they wanted to communicate with their grandchildren.

Besides the Swabian origin the Swabian mother tongue played an important role in the formation of the ethnic identity of the first generation. Bilingualism, however, as a consequence of acculturation (the first stage of Gordon's assimilation process (Gordon 1964)) - made it possible for this generation to join the memories, sentiments and attitudes of the Hungarian majority and opened a way towards assimilation. In spite of the signs of acculturation, however, they considered themselves Swabians of origin and members of the Swabian ethnic group. Unity of language and origin were he main factors of their ethnic identity.

Members of the second generation learnt both languages at home in the family and knew both equally well. As children, they spoke Swabian with their parents or grandparents but on the playground or at school, Hungarian was preferred. Their feelings towards the Swabian language depended on whether or not the individual with recognized Swabian origin and heritage considered him- or herself as a member of this ethnic group or not. As to mother tongue, this generation was not homogeneous; two main groups with two subgroups, of each can be discerned. Concerning the fields of use, division of affective and practical functions of the Swabian and the Hungarian languages, have also manifested in territorial dimensions.

1/a Forty-nine percent of the respondents in the second age group said: "I am of Swabian origin. I am not Hungarian and my mother tongue is also Swabian." As can be seen mother tongue, origin, and ethnic group membership formed a consistent unit and proved to be a solid basis of ethnic identity. The mother tongue played an important role in their identity construction and served as border marker of the group. Members of this subgroup are united by the strong desire to speak Swabian as much as possible. In spite of the fact that they preferred Swabian, they were compelled to use Hungarian in their private life, as well, since their children preferred Hungarian. In answer the question: "In what language do you think?" they did admit to frequently thinking in Hungarian. Use of the Hungarian language in the family life divided the territory of intimacy. Hungarian was no longer the language for practical use even in this group with strong ethnic affiliations. It also entered into the dimension of emotions and forced the speakers to switch codes frequently. After the collapse of communism, members of this group preferred the German speaking services. For the people Swabian had greater prestige; but as a consequence of the specialized functions attributed to the two languages and because of the wider territory within which Hungarian was spoken, they used Hungarian more.

1/b Members of this subgroup amounting to nineteen percent said that in spite of their Swabian origin and mother tongue they considered themselves Hungarian. People with secondary school or university diplomas and those working outside of the village declared, "I am Hungarian, but I am of Swabian origin". Swabian as mother tongue was held, however, quite natural as a tradition. They spoke in this dialect with their parents but added that they speak Hungarian better and more often. The function of the Hungarian language was as practical, as it was emotional. This subgroup can be characterized with strong assimilation tendencies. As can be seen here, if mother tongue is not accompanied with the ethnic group membership, it looses its role in defining and representing identity. Consequently, it can be said that language alone does not determine identity. Language is a factor of identity and border marker only with ethnic group membership. The sense of origin is a necessary but insufficient stipulation.

2/a There was, however, a third group of people in the second generation amounting twenty-five percent, and only under 50 years of age, who insisted on their Swabian origin they considered themselves as members of the ethnic group, but did not claim Swabian as their mother tongue. They said: "I am Swabian of origin, but my mother tongue is Hungarian" and explained it with the fact that they learnt more Hungarian than Swabian and spoke it better. Whether they considered Swabian as their mother tongue or not, was of no importance, because they considered themselves part of the Swabian community by origin. Hungarian as mother tongue did not mean, however, that they did not speak Swabian. The function of Swabian was communicating with their parents or elder villagers and that of Hungarian was the communication with their children. That way the preferred language did not show any shift in either direction.

In this subgroup, origin and mother tongue have separated from each other. It is apparent, however, that there is a correlation between the subjective feelings of belonging to an ethnic group and having a Swabian ethnic identity, but this did not depend on language. Hungarian as mother tongue and instinctive language of thought did not weaken the ethnic affiliations. This means that origin and ethnic group membership were important factors in the ethnic identity without the decisive role of the Swabian mother tongue.

2/b Those seven percent who said: "Though I am of Swabian origin, I am Hungarian ready to use a language other than Hungarian." In spite of the fact that they learnt Swabian at home from their parents, they still considered Hungarian to be their mother tongue. Hungarian had greater prestige than Swabian. This fact indicates a strong desire to be assimilated and shows towards a stronger national identity than an ethnic one. The high number of intermarriages in this subgroup inspires this tendency. In spite of the fact that members of these groups spoke Swabian with their parents, they consciously strove to weaken their ethnic affiliations. The emotional function of the Swabian language was replace by the Hungarian one. German was held to be a useful language, which has to be learnt.

To summarize the dimensions of language use and ethnic identity in the second generation it can be said that the subjective feeling of belonging to an ethnic group and having Swabian ethnic identity correlated, but did not depend on language. In admitting Hungarian to be their mother tongue and language of thinking, however, the ethnic affiliations were not weakened.

Attitudes in language use did not show any correlation with the ethnic group membership or with the mother tongue. Every member of this generation knew Swabian and used it actively or passively; the only difference that could be made was in the frequency of use. Depending on the feeling of ethnic identity, the functions have been rearranged and the hierarchy of the prestige differences has changed. Swabian preserves and tries to transmit the feeling of intimacy, privacy and traditions, but its role is more and more limited to the communication with elders. In the second generation, speaking Swabian – beyond the function of communication – has a symbolic value and the function of manifesting group affiliations.

It is, however, usual that the role of the Swabian language has decreased in their lives and this tendency continues to go on. It is not only the matter of its subordinated position towards Hungarian, but also the question of whether or not a language is able to fulfill its function as mother tongue. If a dialect claims to fulfill this function, it has to be supported by the standard literary language in the course of social development. Since this dialect has not experienced a revival through contact with literary German, it lacks word and phrases for the newest phenomena of the world.

As for the language, members of the second generation live in a special kind of double identity, where the ties are not equally strong. The role of the Swabian mother tongue showed a decreasing tendency in those groups, as well, where was loved and valued. It was generally thought that German learnt at school could not substitute Swabian as mother tongue. This status is also ascribed to the Hungarian language.

Referring to Gordon's first stage of assimilation, however, the changing of language signifies at the same time the direction of acculturation and one towards a Hungarian national identity.

The language shift in the third generation has already taken place. The first language they learnt at home was Hungarian, but they also clearly understood Swabian and could speak it. However, in practice they did prefer not to use it. Members of this age group learnt Swabian first of all from their grandparents, but more Hungarian was spoken at home than Swabian. Loosing the functions of the ancient mother tongue made the use of the Swabian needless. If their grandparents or parents spoke Swabian to them, they answered Hungarian. This is an example for the passive bilingualism (Romaine 1989). It is the sign of the move towards monolingualism and monoculturalism in the language and culture of the majority group. Members of this age group, however, did not deny their Swabian origin or belonging to the Swabian community in the village, but at the same time they considered themselves Hungarian and claimed Hungarian to be their mother tongue. A number of respondents said that they could not think in Swabian at all. The Swabian language had no prestige. They thought, it is of no use to know Swabian at all, because it is a dead language with a very limited vocabulary. There was no difference as to the functions; intimacy and practice have manifested in the Hungarian language. Hymes statement: "to participate in a speech community is not quite the same as to be a member of it" (1974: 50) appears to be true in this generation.

A language shift does not mean loosing the language, but as can be seen, the Swabian mother tongue was not present in their idea of ethnic identity. That way this language could not determine the sense of origin of ethnic group membership. Everyone declared speaking Hungarian better. The question of preference of language had no relevance. They held Hungarian more important in the social life. As for German, they learnt it more or less at school without much success. Learning German only gained important after the post socialist period when more joint ventures with Germany became a reality.

Since the traditional Swabian mother tongue as indicator of the ethnic identity was missing, ethnic identity in the third generation was instead manifested through a few traditional customs. They preferred, for example, the traditional Swabian wedding with brass-band music and the dances of their grandparents.

Comparing the first generation with the following ones, use of Swabian as mother tongue showed a decreasing tendency. At the same time the core point of ethnic identity – except the first and approximately one third of the second generation – did not depend upon knowledge or use of Swabian as mother tongue. Ethnic affiliations were determined by self-definition as being of Swabian origin, by declaration of belonging to the Swabian community, or by mere cultural representations. It cannot be said that in Dunabogdány, the mother tongue would be an explicit boundary marker of ethnic identity. Language as common stock of ethnic knowledge and ethnic identity seemed to have lost their strong correlation. Boundary construction by language became rather theoretical and a trait of the past.

Among different languages spoken in one society or in a bilingual group only that language will most likely survive that is able to fulfill better the actual and up-to-date requirements of social life. It means that the condition for survival of the mother tongue of a group is its capability to satisfy the needs in all fields of social roles and social activities as well as in family life.

Nowadays, the restricted spheres of functions of the Swabian language are continually reducing. Lacking codified and standard written form and pronunciation norms, it is unable to satisfy the increased needs of communication. The needs of the speech community of the first generation could have still been satisfied but its capabilities in the life of newer generations have proven to be unsatisfactory.

In addition to this, Mihok (1990) points out that the cause of assimilation of language is a consequence of changes in the socio-economic surroundings and of modernization. To be able to take part in the economic, political and cultural life of Hungary, to be able to survive as citizens, the linguistic assimilation is a necessary and compelling force. In addition to mobilization, urbanization and consequently more frequent interactions with others, moving between different speech communities, education, media, the diminishing role of family in socialization and the different occupational situations of younger generations have all contributed to the assimilation of language.

Loss of the traditional mother tongue points in the direction of ethnic assimilation. Assimilation of language is, however, only an initial step. This is by no means the final stage of assimilation process. In this intermediate stage, ethnic feelings as well as assimilation tendencies are simultaneously present. In spite of the striking signs of assimilation, Swabians as ethnic group want to survive.

As said, members of the first generation were the last whose ethnic enculturation was not interrupted. As a consequence of the repression after the Second World War, the continuity of handing down the mother tongue, customs, norms, and community rites was interrupted. In spite of the fact that they taught their children to speak Swabian, as transmitters of their total culture, they were not successful. The collective traditions, rites, and the folklore were eroded by the modernization or by politics. The traditional Swabian house is today a monument with special handicrafts and lost customs, the folk-costumes, old traditional utensils, which are now on exhibition objects in the village-museum.

As a consequence of modernization and the aspiration to assimilate, manifestations of ethnic affiliations have become more and more limited to the sphere of cultural traditions. The Swabian weddings and funerals with brass-band music, the festivals honoring the patron saints of their churches, the Swabian balls, the "sramli" music played on the accordion, the brass-bands at any religious ceremony including Christmas and at national days, the old folk dances, and some New Year's rites are the only surviving customs of their cultural heritage. Since language lost its role as the collective element of ethnic identity and as the clear-cut boundary marker, Swabian inhabitants of Dunabogdány struggle for their ethnic survival as cultural groups through maintaining and manifesting some of their cultural traditions. Since language is not a surviving factor, instead of by language, ethnic identity is represented by traditional cultural habits, customs and rites, which are first of all connected to the religion. Traditions and their conscious incorporation into the present, into the everyday-life of the villagers is the substance of the ethnic identity and is a means to guarantee group cohesion. At the same time, they are not only boundary markers of the Swabian community but with their maintenance, they represent very important survival symbols of ethnic identity for each generation. Maintaining traditions is practically the single means of the survival strategy for the group.

For about half of the second generation and for members of the third one, cultural traditions are the single possibility in connection to the group of origin and the feeling loyalty towards it. The Swabian traditions are strongly connected to their music and dance. There were always some accordions and trumpets in the village; Dunabogdány always had its bands. Famous Hungarian gypsy music has never been played or loved there. Today there are four brass bands in the village. They play at church festivals, church ales, and midnight mass at Christmas, burials and weddings. At national days the Hungarian hymn is played in transcription for blow instruments. The most important religious traditions are the annual festivals commemorating and honoring the saints of the local Catholic Church and chapel. The famous "Swabian balls" accompany these festivals, where everybody living in Dunabogdány participates. At the "sramli" music, they dance traditional dances such as waltz, polka or hupfedli.

These cultural traditions, which have survived, help the remembrance and symbolical representation of the past. In those cases, when Swabian villagers had ceased to count themselves part of the ethnic community any more, and considered themselves Hungarian, they could not absolve themselves in the feeling of common origin and of their deep-rooted traditional values. Even these assimilated people held Swabian weddings. One of them commented that he could only truly be amused at Swabian dances with Swabian music. This phenomenon seems to be a justification for the conception of ethnic identity as given by birth (Horowitz 1975) and characterized with primordial attachments (Geertz 1963).

In spite of the fact that group festivals with their own music and dances helped strengthen the cohesion of the group, they could not maintain and support the concept of continuity. One of the causes was that most of the traditional norms had been lost and those which were remembered, are not practiced any more. Nowadays, only those traditions are alive and represented which had been successfully been interwoven into the life of the younger generations. However, these younger generations are continually getting involved in intermarriages with Hungarian.

As seen, the generational differences play an important role in the habits of language use. Leaving the original monolinguistic state, the first generation can be characterized by bilingualism dominated by the mother tongue. As mastering Swabian, it was their first language. The second generation is characterized partly by balanced bilingualism, partly by bilingualism dominated by the second language. Originally, they learned Swabian and Hungarian simultaneously at home. Coming up to schools Hungarian language became privileged. The third generation can be characterized by bilingualism dominated by the second language. Actually, this is a new monolingualism. They learnt Hungarian as their first language. The Hungarian language was strengthened at the expense of Swabian by education, by employment outside of the village, by social expectations, and self-assertion aspirations playing played important roles in the life of the members of the second and the third generation. In these generations, socialization of language shifted into the direction of Hungarian spoken language, even in those families where both parents were Swabian and declared Swabian as mother tongue. Competence of the Hungarian language was strengthened by intermarriages as well. As said, the younger generations speak Swabian only "upwards" in the communication with the elders; in their own generation, they speak mostly Hungarian and do not use Swabian "downwards" in the communication with their children. Beyond the problem of inapplicability, narrowing the use of Swabian can be explained by the reducing number of the situations where Swabian can be spoken as well as by the changed system of norms and social expectations. Learning and speaking Hungarian was motivated by the possibility of taking part in the economic, cultural, social or political life of the Hungarian majority. On a personal level, this linguistic tendency reveals the direction of ethnic assimilation.

The rapid change of the mother tongue was also sped by historical and political events. After the Second World War when the Swabian population should have been resettled to Germany as collective punishment for collaborating with the Nazis, it was practically forbidden to speak this language.

We can notice that the overall tendency is one of decreasing importance afforded to language as we move from the oldest to the youngest generation. This tendency can be observed not only in the importance of language, but also in the construction of their ethnic identity. Language has no decisive influence on the community feelings, identification, sense of ethnic identity or on tne maintaining and representing traditions. Since the mother tongue and the origin have separated already in the second generation, it cannot be stated that language would be the most important factor of ethnic identity and identity representation. Krappman (1980) contends that the identity the subject wants to preserve needs mainly language representation. Because of the advanced assimilation of language, however, representation of the Swabian ethnic identity through language became impossible. Loosing importance of the language does not mean, however, loosing their ethnic identity at the same time. Instead of language, representing ethnic identity happens in the sphere of cultural dimensions.

As a consequence of education, job, and media, in the everyday practice language shift seems to be a rapid process and is free of emotions. In the field of culture, tradition, and folklore, there are other operating mechanisms. The cultural traditions which have survived help to maintain a sense of the continuity of the ethnic group and they symbolically representation the shared past. Having lost the original mother tongue the basis of maintaining ethnicity and strengthening ethnic group affiliations and cohesion have shifted onto the sense of origin, and self ascription as member of the ethnic group and collective cultural traditions. The force of the culture in the survival of the group can however, be effective and successful only if the traditions can find place in the life of the recipient generations, where functions and the need to meet requirements exist. Cultural elements without any function will be forgotten. The more the ethnic and cultural elements can be passed on from generation to generation, the better chance they have to be integrated and the more is the chance for the group to survive. Transmittance of traditional music and dance could be successful because there was nothing to prevent their organic integration.

Beyond the functional integration of the traditional ethnic values of culture into the life of younger generations, further conditions of maintaining ethnic identity and ethnic knowledge are the congruence of the different factors of the different identities of the subject and the free and unlimited possibility to represent his or her origin, and ethnic group membership guaranteed by the majority.

Traditions, oral history and cultural memory

In A. Portelli (szerk.) Memory and Globalization.

Presentations of the XIII Oral History Conference. Rom 2004. Commune di Roma. On CD.

I have been researching Hungarian ethnic minorities for more than ten years. I have begun with religiosity of orthodox Jews, continuing on the Slovaks' survival strategies and being myself and ethnic German of origin at last I have chosen the Hungarian Germans, or as they call themselves, the Swabians. I have researched their double identity, including their Swabian ethnic and Hungarian national identity, assimilation, and dissimilation. First of all I summarise the theory and praxis of the oral history. Following the sample two chapters deal with the history forms defined written and created vs. oral and endured. On the basis of my latest researches among the Hungarian Germans I shall introduce how the individual remembers the past, how the collective memory works, how the process of transmission and preservation of ethnic culture can be influenced by the group

What is oral history at all? In the context of investigating minorities it is a way of research methods with the help of which anthropologists, or historians can obtain an insight in the memories into the interviewed ethnic subject. The picture of history coming to light by remembering is called "everyday history" or "history from bottom view" (Assmann 1999: 52).

Oral history interviews are special sources of information. "This special nature derives from the fact that they are unwritten sources couched in a form suitable for oral transmission, and that their preservation depends on the powers of memory of successive generations of human being" (Vansina, 1965: 1). Anthropologists, social-psychologists, historians, or folklorists developed an interest in the narratives of informants representing an ethnic group since they can be regarded as bearers of traditions and vehicles of the traditional heritage.^[415] However, there are anthropologists who are sceptical about the reliability of oral history and oral traditions. There are serious controversies about usefulness of this methodology, such as oral traditions are never reliable vs. they may contains a certain amount of truth, etc. Some anthropologist, think that oral history and "oral traditions are trustworthy sources", but others, "maintain that it is impossible to decide whether a tradition is trustworthy or not". Others anthropologists consider, that "traditions convey some information about past events, even is the kernel of historical truth is enveloped in fictitious material" (Vansina, 1965: 8-10).

The oral history interview focuses on the memories of the ethnic subject. He or she as individual is at the same time member of his or her ethnic group. The individual remembers his own life history, the history of his own family, or other events of the past from his own subjective point of view. Halbwachs (1992) argues, however, that remembering the past is a social construction and is determined by the group the individual belongs to. This determination implies the memory of the group, as Halbwachs calls it, the collective memory. According to him there are two kinds of collective memories: a cultural one and a communicative one. The communicative memory relates to the present, the cultural one includes the traditions, that is, to the past. The breeding ground of memory is the tradition, which is elaborated by the collective memory and as such is one of the most important stabiliser of the existence of the ethnic group (Bindorffer 1997). Traditions are collective product of the group and may develop and appear differently in the memory of the diverse generations, since it is highly probable that they may have different historical experiences. Experiences and observations of others may, however, infiltrate into the mind of the individual of any generation, but they appear as the most personal happenings during the interview.

The cultural memory binds the individual to his group. On the level of the individual it appears in the oral history, on the level of the group, however, in collective representations: in ceremonials and rites. The cultural memory watches the group from inside and is highly subjective even on the level of the group. It strives to reconstruct the present so that members of the group should recognise and identify themselves, consequently prefers the steadiness, the similarity. These configurations of the memory are models, examples and doctrines at the same time. (cf. Assmann, 1999)

Oral history is not only determined by the society, it is at the same time a cultural construction. It characterises the given ethnic group which is in strong connection with the common historical fate of the group members. That way oral history has strong connections to the identification of group and person altogether.

In my opinion, as anthropologist, gathering life histories, core of which is tradition, is, however, a useful means of raising very important personal data which researchers otherwise could not obtain. In an anthropological research of minorities, so the Hungarian Germans as well, the oral histories are of unique importance, since they allow an insight into the deepest spheres of the feeling, memories, personal opinion of the ethnic subjects. They play an important role in the identity research, as well (Erikson, 1968, 1975). So, my basic approach concentrated on collection of detailed life- and family histories in order to get answers to the specific questions listed above.

Life histories including history of the family are culturally constructed narratives, texts, orally told stories, which as cultural performances or representations serve as basis for the oral history. Life histories are reconstruction of the past and the self in the history. The development of these procedures is not independent of the private experiences in the history and that of the given group. The core point of the history, as Halbwachs would say, of the tradition^[416] in ethnic minority context is primarily the shared historical destiny. The cultural memory tries to select the stable point of the past: these are the historical memories about origin, migration, settlement. These elements are all constituents of a symbolic pattern and serve as component the myth (cf. Connerton 1991 and Halbwachs 1992; Assmann 1999, Bindorffer, 2000.). Then we must not forget about further cultural manifestations such as habits, norms, and customs, folklore, religion, as well as consistency, conservation or handing down of the cultural heritage to the following generations, and its adaptability and change, which are all included in the traditions or cultural memory.

The past is the extract of the present (Connerton 1991), consequently understanding the present correlates to the context of the events of the past. Image of the past which comes to light during the oral history interviews legitimates the present order. The memory of the single person is not independent of the collective memory of the group. The core point of the culture of remembrance is the social obligations; why, when and how to remember? What should we bare in mind? What should we forget? Answering these questions, however, would govern us to the sphere of politics, so we stop here.

By the oral history of the ethnic subjects the process of maintaining, handing down, or changing of the traditions can be traced successfully. The reason for gathering life histories is, that individuals, as eyewitnesses of the events of a society and proceedings in the history of a small ethnic group "can indirectly furnish valuable information on things otherwise not easily available to an outsider" (Dégh, 1988: 13). Informants, during talking about their own life or that of the community, frame the events with their subjective evaluations, commentaries.

Coming back to the query of the anthropologists mentioned above, Fentress and Wickham ask the same question: can the memory be taken as a faithful bearer of knowledge? "The present self is embedded in our past" (Fentress and Wickham, 1992: 201), but the past is created from the perspective of the present situation (Krappman, 1980) along the intersections of the instantaneous situation of the self, which weave the subject into the system of the social interactions of the group (Sarbin and Scheibe, 1983). Consequently there are two important issues within oral history we have to face: the reliability and verifiability of oral witness testimony (Middleton and Edwards, 1990). Thelen (1989) adds that "in a study of memory the important question is not how accurately a recollection fitted some piece of a past reality, but why historical actors constructed their memories in a particular way at a particular time". "Disregarding validity, representativeness^[417] of oral histories, as products of the "popular memory" (Johnson et al., 1982),^[418] disregarding their symbolic character, and its contents of truth can be questioned" (Niedermüller, 1988: 453), there is no other methods and possibilities than oral history interviews to gain in-depth information by which for example researchers can receive an answer also to Thelen's suggestions.

Up to now more than 150 in-depth interviews have been made in several German villages around Budapest (Dunabogdány), and in counties Baranya (Somberek, Véménd, Nagynyárád, Feked), and Tolna (Gyönk), where the most Germans live and in county Komárom-Esztergom (Csolnok). I have tried to select interviewees from different generations, social and educational strata. For analyses three generational categories have been made.^[419] Age of the members of the first generation is between approx. 60 to 80 years. Their most important collective experiences are the internment to Russia and resettlement to Germany after the Second World War In the memory of the eldest people expulsion of the Germans out of the homeland, Hungary, and the repressive years following the war are the most vivid sad experiences. Members of this generation were the last whose ethnic socialization was more or less continuous. The most important and decisive experience of the second generation, which members are between approx. 40-60, is the dissolution of the ethnic community traditions and norms, socialization on Hungarian language and not on the mother tongue, as well as the increased possibility for mobility. In the life of this generation repression after the Second World War resulted in a interruption in the continuity of handing down the language, habits, ethnic norms and customs.

The basic experience of the third generation approx. 20-40 years of age is the total spiritualization ofthe ethnic borders and as a consequence of their education, Hungarian language became definitely their mother tongue. For members of the second and third generation traditions of their forefathers became extern and they had to learn them in dance groups, music schools, or in folk-song choirs. Members of the second generation, however, continued on with cultivate their vineyards and making their own red wine, so in their spare time they work in the. This may be the only internal habit which has survived.

If it was possible within a family, I have interviewed representatives of all generations to follow up the development and changes of attitudes as well as behavioral patterns playing role in the formation of the identity construction as well as what they have preserved in their memory about the traditions of their forefathers. The overall tendency is the decreasing role of the original ancient mother tongue, and on the contrary, there is an increasing desire to maintain and handing down their traditional cultural habits, norms and customs. The revival of cultural traditions gains more and more interest in the oral histories, as well.

In the praxis performances of rites represent the traditions and as such they are the main stabilizers of the group culture, and constitute important survival strategies of minorities.

According to he written history the first immigrants from German speaking territories arrived during the reign of Stephen I around 1000 A. D. to Hungary. Immigration of settlers from all part of Germany and Austria lasted up to the end of the nineteenth century. As a consequence of this long immigration period and different places of origin, the German minority does not form a homogenous ethnic unit with a common language, history and culture.

There is no collective memory of the different groups of the Hungarian Germans either, since they migrated to Hungary in different historical times and from different parts of the Holy German-Roman Empire. After the colonisation (Schwabenzug) in the 18^th century Hungarian majority and German minority had the same historical fate within the border of the Hapsburg monarchy. When the idea of the nation had arisen the Germans lived already in Hungary. In the middle of the 19th century Müller-Guttenbrurnn (1904) wrote that colonists who left Germany had neither national pride nor image of belonging together. Image of the German Empire was too wide to locate the place of origin. Their fate was determined by crating a new existence and feeling of familiarity and intimacy in Hungary. The shared history in the "Fatherland" had been forgotten, and the myths, legends, historical epics meant a shortage in their previous past. Most of the Germans have been living since the 18^th century in this country, have no memories about the time before the migration to Hungary. According to their oral histories, they have no global corporate memory which could be shared with the Germans living in Germany. After leaving Germany the ties to the fatherland had torn away and the collective memory did not save those of origin, which should have drawn the frames of their existence in space and time. So, all the happenings in their life, in their history bind them to the host country and to Hungarian co-inhabitants.

Those whom I have interviewed told that beyond representation of ethnic identity they have accepted the memories, sentiments and attitudes of the Hungarian majority. They shared the experiences and history of the Hungarian people. In addition to keeping some of their cultural traditions alive individually they were incorporated into common cultural life with Hungarian people, spoke the same language, went to the same school, worked at the same workplace, went out to the same pub and learnt the same German lessons. Actually the present situation can be characterised as an example of bi-culturalism and double identity.

Smith (1986) points out that principle of the sense of history is the time sequence of different events from the beginning up to the present. Marking the point of beginning the national existence in time is the key-question of the category of history. The time of migration is followed by the golden age which is stored in the collective memory of the community.

The communities under research, however, had no nostalgia towards an earlier golden age, 'which has irretrievably lost' (Smith 1986: 175). Their ethnicity missed the common place of origin and the concept of the historical continuity. The great majority knew only the approximate territory from where his or her ancestors came to Hungary but they had no imagination about the past before the immigration.

The written as well as the oral history for most of the Hungarian Germans begin after their settlement to Hungary. Early the 18^th century is the beginning point of their history without having images about the statehood, nation Point of beginning of history dates back only to the time of the settlement in Hungary. Since they had no remembered history before, they created one. With the acceptance of the cult of Saint Stephen, the first Hungarian king and honouring the Hungarian crown they symbolically extended the time. This created history bases partly on the written history of Hungary, partly on the feeling of shortage in their image of an own statehood.

The need of having a past and I think beyond ethnicity the need of a national existence, resulted in the first signs of accepting the historical memories, honoured persons and symbols of the majority. Being Catholics, it was easy to accept and to honour St. Stephen, the first king of Hungary. They honour the Sacred Crown of St. Stephen, too, as the symbol of the Hungarian state. There is a monument in Dunabogdány commemorating all heroes of the village who died in different fights and wars for the Hungarian freedom. This moment is decorated on the top by the copy of the Sacred Crown. The have the cult of the Blessed Virgin, too, who is held by the Hungarian believers as Patrona Hungarica. The concept of a common history or origin was missing from their ethnic identity, and with the help of the religion they found one, which, shared with the majority, became a basis of national feelings.

The Swabians have not separated their history in Hungary from that of the majority. They said that they always shared the common historical fate with Hungarian people, experienced the failures the same way. Their opinion in connection with the historical events of Hungary was practically conforming to that of the Hungarians. As to historical persons, they knew the figures of the Hungarian history better. They did not know too much about the German history either, their knowledge was limited to what they learnt at school. For example Kossuth^[420] was much more known and honoured than Bismarck.^[421]

Beyond the necessity of creating a national history in order to fulfil the gap between the beginning of the history of the majority and the German minority which was based on written sources, this crating process was highly the impact socialisation in Hungarian milieu. Creating a history was a collective work of the Hungarian Germans to make integration into the society easier, which supported the assimilation and the formation of the Hungarian nationhood as well.

From the point of view of the image of continuity and the development of the group identity myths, legends about the shared historical past play the same role as autobiographies in the development of the personal identity (Jacobson-Widding 1983; Anderson 1991; Renan 1996). Oral narratives and universe of meanings created in the course of the construction of the history are indispensable components of the group identity.

The oral history of the Germans includes their personal life history, family history, interwoven by stories about the local community. All those are strongly connected to the ethnic culture and traditions, as well as to their group history in Hungary, the homeland. It turned out from the oral history interviews with Germans that in spite of the share history of the Hungarians, there is an explicit separating line between the history of majority and minority, and this is the repression against the Hungarian Germans after the Second World War. These affairs which constitute the ethnic dimension of their history are very important events in the life of German individuals and also in that of the group. Internment to Russia to work in prison camps ("malenkij robot" - a little work) and the resettlement, or as they say the "expelling out of the homeland" to Germany^[422] are still alive in the collective memory. According to the group norms sufferings of the Germans must not be forgotten. There are, however, differences among the generations how to judge the events happened after 1945. They are vivid events among the members of the first generation, became local and family myths for the second one, but for the third age group, however, they are only stories, which already should be forgotten. The controlling force of the group cannot evolve its impact any more. The transmission and preservation of these events in the collective memory come slowly to an end.

Let us see some example. The oral histories of the first generation concentrate on the direct events involving the own family and relatives.

An old woman remembers the internment that way: "The Russian had just arrived, but the internment immediately begun. I remember very well. We were in the church and after the mess when the crowd came out; it was surrounded by the Hungarian police together with Russian soldiers. We could not go home and we were driven away as cattle. Nobody asked who you were, what did you do. Those who were on that mess had to go by foot into the next town. Imagine in winter, we had to walk at least 15 kilometres. Those who went in the first row had to carry a table with the following inscription: We have destroyed the country; we have to build it up! In Szentendre we were divided into different groups and transported away. Nobody new at home where we are, we could not write them, they could not write us. I had luck; I was not transported to Russia."

There are very long and very sad stories about the internment to Russia. Only a short report from a mother and her daughter:

"All people, men and women between 18 and 65 had to gather in the big pub. We were told that we had to help for two weeks in harvesting. I had a 2 years old baby at home. I thought two weeks is not so much, I can leave her with my mother. We were crushed into a wagon and were transported away. It was curious that the wagon did not want to stop. And when it stopped we were in Russia. I worked 5 years long in a coal-mine. It was a terrible hard work with very poor provision. A lot of young men and women died in these punishment camps. From our village more than 50 percent did not come home" - so the mother. And the daughter: "I do not remember what happened. I did not miss my mother since I did not know her. My father died somewhere in Russia still during the war. I had only my grandparents. What I remember is that my grandmother cried a lot. My grandparent have lost their property, their son, and did not know where my mother was. The family of grandpa was resettled. I was already 7 when my mother came home. She was totally foreign for me. It was a real shock for both of us."

There are a lot of written sources about this terrible period of life of the Hungarian Germans but on the basis of the sad personal experiences they have created their oral versions. Written and oral histories not always cover each other. At the beginning of the research early 1990 Hungarian Germans still did not want to speak about the Volksbund membership, dissimilation trends, Pan-Germanism, Volksgruppentheorie (theory on ethnic groups), participation in the SS-army.^[423] Later on Germans became more and more overt and from middle of the 1990 there were less and less taboos not to talk on. Members of the first generation who participated in the Volksbund and were ready to speak about it, stressed its advantages. Men told that they were promised lands in Ukraine. "What a Hungarian German wants at most? Land and more land, to cultivate and to work" - said an old man. Women reported about singing and dancing together when they met in the Volksbund. - "We did not do anything harmful to Hungary. People who were really guilty escaped together with the German troop still in 1944." "Volksbund membership was advantageous, children were taken to have holiday. We worked so much without resting even for a moment. We did not even understand the word: holiday" - said a man from the second generation.

A short detail from another oral history: "We were always diligent citizens of the Hungarian state. Our men fought for Hungary against the Hapburgs in 1848, fought in the Hungarian army in the First World War, and do not forget that not every Hungarians German were SS-Soldiers. Many of them went voluntarily into the Hungarian Army, because they did not want to fight on the side of the Germans" - remembered a woman. According to other interviewees everybody who could do it, escaped not to be forced to the SS or others deserted. Horthy, governor of Hungary sold the Germans, said others, since he had agreed with the German military generals to recruit the young Hungarian German boys into the SS-army, consequently they could not be said responsible. There were, however, people who told: "The Germans came to recruit soldiers to the SS and promised a lot of money. My brother joined the SS. He did not want to kill Jews or something like that; this was only for the money. And as far as I remember and this was forgotten after the war that Hungary and Germany were allies and fought together against the Russians. I cannot understand why should not have gone our youngsters to the German army?"

The cause of the resettlement was the involvement of the Hungarian Germans in the Second World War events. Not taking into consideration, whether a family really participated in the Volksbund or not, was SS soldier or not, those who have some property, beautiful big house, had to leave their houses and homeland. "My father was member in the movement 'Faith to the Homeland' which was just against the Volksbund, nevertheless my parents and sisters were banished. I was 4 years old and stayed with my grandma in other village that time, so I was left here. My mother cried and wanted me to join, but there was not time to bring me back. My family tried to come back several times. At the Hungarian border they were caught and sent back. It was terrible. At last they could evade the vigilance of the soldiers at the border. Arriving home they had nothing. Our house was given to people who came from Bukovina. Our furniture, animals, land, everything what my parents created was given away. At last my mother and father came to my grandmother's small house. Six persons in one small room! And we were happy to have roof above our head."

There is a general opinion among the Hungarian Germans, should they be old or young: this ethnic group is not responsible for the happening during the Second World War, they are not guilty, but if yes, the Hungarians are also guilty. The politics needed a scapegoat and they were just at hand.

A very deep-rooted and unforgettable experience is also the settlement of Hungarian people from Bukovina (today Serbia) and from Slovakia into the German villages who were given the houses of the Germans resettled and the houses of Germans, who were simply driven out of their own houses.

"First we were allowed to stay in the stable but the Seklers, the inhabitants from Bukovina who received our house, have driven us away. My father did not want to let the animals. It was terrible. The new owner has driven away us with an axe. But my father went back and saw that the Seklers do not feed the animals. He went in and gave food to the pigs, the horse, the cattle, you know, we had everything. When the Sekler discovered my father he wanted to kill him. There were serious attacks between Germans and Sekler and some people were killed. My father could run away but promised to kill this man. These people did not want to work and when they sold everything and emptied our house offered us to buy it back! My father did" - remembers a man from the second generation.

Another story from the second generation: "When the settlers from Slovakia arrived into the village they received the house what they just wanted. If they liked a house, the owner could move away. And the settler did not allow carrying away even a needle. We had to see that foreigners close the door of our own house and we were not allowed to enter any more. We became day-labourer on our own land. We planted potato for our household but could gather it for the settlers. It was forbidden to take away even a piece, which did it, was punished very hard.

The resettlement to Germany was a more tragic event. The Hungarian Germans could carry only a 50 kg heavy parcel with them. A young man form the third generation talks: "I know everything from my grandparent. Of course everybody wanted to stay at home. The Germans tried to get exemption, tried to verify that they did not join the Volksbund, others offered all their money to be allowed to stay in Hungary. I am so sorry. It is so sad. And the Hungarian Germans did not get any compensation!"

Members of the second generation were more or less small children that time, or were born just after the war. Only a few have personal experiences but family histories are so vivid that even younger members of this generations speak about these event as if they had been directly involved. "My mother talked a lot about that time. My grandfather had to leave his house, one of the biggest and richest in our village. They were not allowed even to speak their mother tongue. If the policeman heard somebody to speak Swabian on the street, he or she was imprisoned. We, children were forbidden to speak our mother tongue at school."

For members of the third generation all these events around the Second World Ware is a historical lesson, sometimes an irrelevant part of the family legends. "Those who were resettled to Germany had much better life then we here in Hungary. They were free, but we were poor and were imprisoned into this country." A further opinion: "Yes, I know who lives in whose house, but I am not interested in it any more. I cannot hate the grandchild of this or that Hungarian from Slovakia or Bukovina. Why should I? We went to the same school, played football in the same troop. Our children play together. I argued so much with my mother. They cannot apologise."

Not only the events of the resettlement cannot be keep alive, cultural habits, customs and norms as parts of their ethnic history disappear day by day. Only a few cultural traditions - music, songs, dances - survived help remembering and symbolically representing the past and even in those cases, when Swabian villagers have not counted themselves part of the ethnic community any more, and held themselves Hungarian, they could not get rid of the feeling of the common origin and of their deep-rooted traditional values.

In spite of all repressions after the Second World War the Hungarian Germans consider Hungary unanimously as their "Vaterland" (fatherland). Country and homeland form a unit in their mind and boundaries of the homeland coincide with that of the Hungarian state. The past and history of their groups have manifested within this frame. All themes in connections with nation had relevance only from 'Hungarian' point of view. Binding to Germany as to homeland through German mother tongue or German national culture was quite alien theme for them and were absent in their identity. Since literary German as well as German national culture has developed after these groups had already left the territory of their previous homeland, these very important factors could not have been internalised. The sense of nation and homeland has divided from German as mother tongue and national culture. They have no sense of any specific 'ethnic-homeland', which could have been marked by the place of birth of the ancestors. Their remembered ancestors were born and are buried in Hungary. They never wanted to go away and the re-settlement back to Germany after the Second World War affected them tragically. They could not understand why they were forced to leave their homeland. They argued that they were always faithful citizens of this country sharing its failures and taking part in the historical fate of the country. There are quite a lot of old Swabians who come home from Germany, if possible, buy their original houses, because they want to die and to be buried in the their native village. The Swabians are aware of the fact that they did a lot for this country with their diligent work, with their more modern agriculture than the Hungarian one because, as was said, this country is their country, too. All the more so they feel at home in Hungary because according to their own words they were always much more involved in interactions with Hungarian people then with members of other Swabian speaking groups in the country or with Germany itself.

Bindorffer Gy. 2000. Kettős identitás: etnikai és nemezti azonosságtudat Dunabogdányban. [Double identity: ethnic and national identity in Dunabogdány]. Budapest? ÚJ Mandátum Kiadó - MTA Kisebbségkutató Inétzet

Erős F. – Kovács A. 1988. The Biographical Method in the Study of Jewish Identity in Present-day Hungary. In T. Hofer - P. Niedermüller (eds.) Life History as a Cultural Construction/Performance. Budapest: Ethnographic Institute of the Hungarian Academy Sciences, 345-356.

Jacobson-Widding, A. 1983. Introduction. In Uő. (szerk.) Identity: Personal and Socio-Cultural. Uppsala: Almquest and Wiksell. 1-34.

JOHNSON, R. - McLENNAN, G. - SCHWARZ, B. - SUTTON, D (1982) Making Histories: Studies in History-writing and Politics. London: Hutchinson in association with the Centre for Contemporary Cultural Studies, University of Birmingham

Ethnologia Balcanica, 2004. 8: 115-127.

Hungary became a full member of the European Union in 2004. After nearly 500 years, and as a result of the successful referendum of April 12, 2003 has joined Europe again. From the point of view of this great occasion I shall analyse the circumstances under which the Hungarian Germans lived, and the situation of those still living in Hungary. In my opinion, Hungarian Germans form a bridge between the other people in Hungary and Europe and I will argue that the openness after 1990 has led to a change in the process of identity construction, the main points, facts, and causes of which I want to discuss.

The data was gathered in several Swabian villages in County Baranya (Nagynyárád, Somberek, Palotabozsok, Véménd) in County Pest (Dunabogdány), in County Komárom-Esztergom (Csolnok) by participating observation and collection of detailed life- and family histories.

Generally speaking the Germans always played an important role in the history of Hungary. The first German settlers arrived a thousand years ago. Gisela, the wife of Stephen I., King of Hungary, came from Bavaria. With the help of German knights and the Catholic Church Stephen I founded the Hungarian state. With this act the country was linked to Europe and West European culture, interrupted only by the Turkish occupation. Until then migrants from Germany continuously headed towards Hungary.

After the expulsion of the Turks from the territory of Hungary by Eugen of Savoya at the end of the 17^th century, the migration of German colonists - including peasants and craftsmen - was organised at first by the Hungarian landlords, later by the Habsburg rulers Maria Theresa and Joseph II, who encouraged the colonists to settle on the depopulated territories of Hungary. The Germans initially lived in villages since they were intended to rebuild the Hungarian agriculture which had been devastated during the long Turkish occupation. The first settlers of that period actually came from Schwaben, and so the following settlers were all called Swabians. The immigration of settlers from all parts of Germany and Austria lasted up to the end of the 19^th century. As a consequence of this long period of immigration and their different places of origin, the German minority never formed a homogenous ethnic unit with a common language, history and culture. There were also differences as to how they were identified: Germans, Swabians, Donauschwaben,^[424] Hungarian Germans were all terms used to describe a single ethnic group living within the borders of Hungary. In the past they called themselves Swabians but even today most of the people of the Hungarian German minority - as they are officially labelled - still use this term to define themselves. There are, however, villages where the name "German" is preferred. In this respect the terms Swabians and Germans can be considered as synonyms. The name Donauschwaben was and still is used in Germany as a terms for people who left their homeland in the 18^th century on the Danube on the so called Ulmer Schachteln and settled in the depopulated lands of Hungary. Ungarndeutsche (Hungarian Germans) is used in Hungary by the descendants of the one-time colonists in order to make a distinction between Germans in Hungary and in Germany.^[425]

With regard to language, however, Swabian and Germans are distinct terms. A Swabian language does not exist; and the term Swabian includes those dialects which developed from the original native dialects of the German language spoken in Hungary. These dialects were the mother tongues of the 18^th century settlers, which have unified. The Swabian dialects are local ones.^[426] German, or Hochdeutsch, is the literary and standard language and the former mother tongue only for the already craftsmen and bourgeoisie who immigrated to Hungary in the 19^th century, and who were already fully assimilated. In spite of the differences German is often used to describe the mother tongue in the literature as a generic term for all dialects. Of course there are smaller regions with individuals speaking the same dialect or sharing the same cultural traits, but owing to their different places of origin, heterogeneous culture, their dialects and their socio-economic background, the Hungarian Germans consist of different ethnic units. In addition to this their scattered settlements made it impossible for them to develop a common language across Hungary and as a result they never reached social, cultural or political unification.

Since the Swabian peasantry has lost its connection with the homeland and had no connections with the assimilated German intellectuals of bourgeoisie who initially lived in Budapest, They lived in total isolation in their villages. The peasantry has survived the centuries without losing its traditional mother tongue, customs, habits, norms and never wanted to leave the new homeland. They shared the historical destiny of the Hungarian nation, loved Hungary as a homeland, and learnt some Hungarian at school, but as a consequence of their covert life they never wanted to be Hungarians and they never wanted to assimilate. In the past the Hungarian Germans formed closed units, with some exceptions married within the own village and never left their birthplace.

This situation began to change slowly only in the 19^th century. A sudden and enormous transformation occurred, however, after World War II. Most Hungarian German population was forced to resettle to Germany where they were often called Hungarian Gypsies. The Iron Curtain separated not only the Hungarians from the West, but also the Germans from their expelled relatives. The previously covert German villages became overt as a consequence of resettling of Hungarian population from Felvidék, the Northern part of Hungary before 1920; today part of Slovakia, and the forced introduction of socialism. T characterise the situation Of Hungarian Germnas I refer to Hutterer (1963) and Kloss (1978) who argue that the German speaking minority in Hungary is a linguistic group at an advances stage in the process of assimilation and continuous reduction.

The census of 2001 shows the following picture:

Even today most of the people belonging to the Hungarian German minority call themselves Swabians. There are however differences among generations and territories. In the southernmost villages in County Baranya, people prefer to alternate between calling themselves Germans and Swabians, but in Csolnok and Dunabogdány they insist on being Swabians. However, the younger people in the middle generation and under the age of 40 prefer to identify themselves as Germans, with the exception of Dunabogdány, where 20% of the second and third generations call themselves Hungarian of Swabian origin. Nevertheless, nationality, ethnonym and origin show a strong correlation. The example of Dunabogdány shows, that nationality and origin that overshadowed by assimilation, have to be analysed separately. Those villagers, however, who as a consequence of the assimilation and intermarriage call themselves Hungarian, understand the traditional mother tongue and do not deny their origin.

All of the interviewees hold Hungarian citizenship. Being Hungarian citizens is often bound to a love of the homeland, and to the patriotism. Those, who were allowed to continue living in Hungary after 1945, were happy to be able to stay here. They suffered a lot, but did not leave the country. Only few Hungarian Germans fled the country under the socialist regime. Repatriation or changing the Hungarian names back to German ones was not popular at all.

It is striking that almost half of the German population have already lost their mother tongue (see table abut the census 2001^[427]). My research showed that the overall tendency is one of decreasing importance of the old mother tongue across the generations. Changing and loosing one's mother tongue are obvious signs of the acculturation, the first stage of the assimilation (Gordon 1964).

The Hungarian Germans clearly state, however, that one of the symbols of their ethnic being and identity is speaking the traditional Swabian dialect. Analysing the whole sample from the point of view of the generations^[428], it turned out that all members of the first generation considered Swabian as their mother tongue which connected them to the past, to their childhood, and to the family, relatives and old friends in the village. At home they speak Swabian with their spouse, children and relatives. They even prefer to use their mother tongue in public. Beside Swabian bring Swabian of origin; their Swabian mother tongue has played an important role in their ethnic identity.

Having lived in Hungary for 300 years, however, even the eldest generation is bilingual. Since Swabian dialects could not be updated through contacts with the literary German, it lacks words and phrases. Thus they are compelled very often to change code. However, there is a clear-cut distinction in the function and prestige of the Swabian dialect and the Hungarian language. For their point of view, Swabian represents the language of intimacy, and Hungarian is the language of practice. Bilingualism, as a consequence of acculturation, and the first stage of Gordon's assimilation process, made it possible for this generation to share the memories, sentiments and attitudes of the Hungarian majority and paved the way towards assimilation.

Members of the second generation know both languages equally well. The majority of them in the villages of Baranya and Csolnok learnt Hungarian first in the kindergarten and were socialised both in Swabian and Hungarian. As a consequence of education, however, Hungarian was totally integrated into their life, and their feelings towards mother tongue and importance they place on it depends on the situation. Swabian remained the language of the family particularly with their parents. Because of the third generation - their children - they are very often compelled to switch code. They are frequently compelled to switch code because of the third generation, their children. In answering the question, "in what language do you think?", they admit that they very often think Hungarian. For them Swabian has great prestige, but as a consequence of the specialised functions of the two languages and the wider range of territory where Hungarian is spoken, they use Hungarian more often. Their ethnic identity is based, however, partly on the Swabian mother tongue, culture, origin and belonging the Hungarian German minority.

Member of the third generation understand the traditional "grandmother's" tongue,^[429] but in practice they prefer not to use it. If their grandparents or parents talk to them in Swabian, they always answer in Hungarian. They do not deny their Swabian origin or membership in the Swabian community in the village, but in spite of this clear evidence of their ethnic identity, they claim Hungarian to be their mother tongue. The Swabian language holds no prestige for them. This situation results from the very limited vocabulary of the local dialects, and from the socialisation Hungarian. Since the Swabian mother tongue lacks as an indicator of the ethnic identity, the identity of the third generation manifests itself through origin and nationality, as well as a few traditional customs. Comparing the first generation with the following ones, the use of Swabian as mother tongue has a decreasing tendency. At the same time ethnic identity does not longer depend on knowledge or use of Swabian, but is determined rather by self-definition as of Swabian origin, and by declaration of belonging to the Swabian community or by mere cultural representations.

Linguistic assimilation is a result of changes in the socio-economic context and of modernisation: to be able to take part in the economic, political and cultural life of Hungary, and to be able to survive as citizens, the change of language is a necessary and compelling force. In addition, urbanisation and the more frequent interactions with others, the moving back and forth between different speech communities, education, the media, the decreasing role of socialisation of family, and the different occupational situation of younger generations all have contributed to the change of language.

This process will lead to the death of the traditional dialects. There are only very rare cases of children learning the traditional dialect at home in the family as mother tongue. I came across only four cases in Véménd and two in Csolnok, where children learn their grandparents' mother tongue. The question is justified: "To whom will they talk to?" is certainly justified.

Today, the restricted spheres of function of the Swabian dialect are continually decreasing. The lack of pronunciation norms, and a codified and standard written form renders the language unable to satisfy the increased needs of communication. The requirements of the first generation could still be satisfied but in the life of newer generations the language has proven to be insufficient. Among the members of the second and third generations Hungarian is frequently the mother tongue, since they "speak it more" or "speak it better", while Swabian is reserved for parents, relatives or friends. I have met, however, Hungarian Germans - first of all in the Baranya villages - who had not claimed their dialect as mother tongue because of the of the census of 1941 (which was the basis for many Germans to have to leave Hungary) but who used is as much as possible and on a higher standard than Hungarian.

Among the villages the use of the traditional mother tongue is most vivid in Csolnok. There was a coal mine for which the new socialist regime needed the labour of the Swabian villagers, so they were allowed to stay in their homeland. The community was not broken up, no new Hungarian settlers came, and the covertness of the village could be preserved to a certain extent. This helped to preserve the Swabian dialect, but even in this village members of the third generation do not want to use it at all.

It appears necessary to discuss the experience of the interviewed Swabian villagers to the standard or literary German. According to my researches 67% of the interviewed did not speak standard German, but half of them understood it on the basis of the Swabian dialect. Some members of the community, mostly of the second and third generation spoke German;^[430] having learnt it at school or worked in Germany. The eldest generation could not learn German at school after the World War II. Those who went to school immediately before the War, had learnt some literary German, but for most of them the only contact with the language was through the Bible and prayer-book in German, since a literary Swabian did not exist. Thus they learnt to pray either in German or in Hungarian. This meant that literary German could not be developed as a substitute language. In every-day speech they mix Swabian and Hungarian if necessary but not with standard German. German is outside of the scope of diglossia. The absence of literary German was, however, a supporting factor in the development of their Hungarian national identity and acceptance of Hungary as their homeland.

Members of the second generation have already learnt German at school as a foreign language and the best pupils became German language teachers. Today there are serious efforts to teach German to children at the primary and secondary grammar schools, but the bilingual schools have closed. Even Hungarian German parents think that the pupils were overburdened as they had to learn geography, history, physics or biology both Hungarian and German.

Because of the socialisation in the Hungarian language at home and at school, and because of the lack of the codification of the traditional dialect, the literary pantheon is generally Hungarian. Only the highly educated German teachers and some member of the first generation read literary German fluently. The average person is more familiar with Hungarian writers and poets than German ones. Their knowledge is based on the Hungarian curriculum. There is only one library with German books only in all the villages I researched The head of this library in Nagynyárád complained that people did not visit the library. Only 12% of the sample read regularly the Neue Zeitung (New Newspaper), the most widespread German language newspaper.

Losing the traditional mother tongue suggests a trend of ethnic assimilation. Assimilation of language is, however, only an initial but by no means the final stage of assimilation. In this intermediate stage, ethnic feelings as well as assimilation tendencies are simultaneously present. In spite of the striking signs of assimilation, however, Swabians as ethnic group want to survive. The high number of people with an attachment to German culture in the census of 2001 proves that the minority wants to regain and rebuild its German identity on cultural basis. By German culture, it is the Swabian tradition rather than the culture of Germany that has to be construed. This will be a hard work, since people in all the three generations have already adjusted to their broader environment of distinct norms, requirements and other groups. It should be mentioned that members of the oldest generation were the last whose ethnic socialisation was continuous; the continuity of handing down the mother tongue, habits, norms and community rites was interrupted for years, respectively they went underground. Although they taught their children to speak Swabian, they were not fully successful as transmitters of their whole culture. On the one hand, ethnic tendencies actually became stronger during the years of repression, on the other hand, modernisation, globalisation and the desire to assimilate limited this "new ethnicity" and its manifestation more and more to the sphere of survived cultural traditions.

These traditions and language (where it is used) however, do not only mark the boundaries of the Swabian community but their preservation they represent very important symbols of ethnic identity for each generation. Ethnic identity is thus represented by traditional cultural habits, customs and rites, which are predominantly connected to the Catholicism. There are church festivals in every village honouring the patron saints of their churches or chapels, the wedding are performed as they used to be in the days of the great-grandparents generation, and funerals are accompanied by brass-band music in Csolnok and Dunabogdány. They love their "sramli" music played on the accordion, the brass band music and dances as polka and waltz, but they prefer to hear and to watch it on the stage, rather than dance or sing it themselves.

An important event is the village festival, where orchestras, dance groups and village choirs and invited guests from other Swabian villages perform their traditions. Choirs sing old Swabian songs but their repertoire is supplemented with songs from Germany. The dance groups perform artistic dances compiled by choreographers. The final event of the village festivals is the ball, where brass band plays. Guitar, drum and synthesizer complete the traditional music instruments. The bands do not restrict themselves to traditional music; in several villages I heard them say that "we have to play everything, because our audience consists of young people, who do not like polka"

Today, only these traditions are alive and have successfully been woven into the lives of the younger generations. The reduced quantity or sometimes eroded quality of their traditions and their conscious incorporation into the present, into the everyday-life of the villagers form the substance of the ethnic identity, but also help to guarantee the group cohesion by all means. The Hungarian Germans think that these traditions, however limited, are not only boundary markers of their community but through their preservation represent very important symbols of the survival of ethnic identity for each generation. Maintaining traditions in any form is in fact the only resource for the group's survival strategy.

The cultural traditions which have survived support the process of remembering and symbolically representing the past. In cases, where Swabian villagers have ceased to consider themselves as part of the ethnic community, and regard themselves Hungarian, they still cannot absolve themselves from these feelings of common origin and from their deep-rooted traditional values. Even these assimilated people hold Swabian weddings. One of them said that he could truly enjoy himself only at Swabian dances with Swabian music. This phenomenon seems to be a justification for the concept of ethnic identity based on birth (Horowitz 1975) and characterised by primordial attachments (Geertz 1963).

With regard to structural and marital assimilation, members of the second and the third generations have already entered in the societal network and institutions of the Hungarian society and 58% have intermarried. As to identificational assimilation the minority group was willing to develop a special 'sense of peoplehood' based on the Hungarian society and nation. Beyond their representation of ethnic identity they have accepted the memories, sentiments and attitudes of the Hungarian majority, sharing the experiences and history of the Hungarian people. Besides individually keeping some of their cultural traditions alive, they have been integrated into a common cultural life with Hungarian people, speaking the same language, going to the same school, working at the same places, going out to the same pubs and learning the same German lessons. Actually the present state can be characterised as an example of bi-culturalism and double identity.

Barth's definitions (1969) characterises accurately the present-day situation of the Swabians who are to a certain extent (my italics) still biologically self-perpetuating (rate of intermarriage in the sample is 58%), sharing fundamental cultural values (which are highly folklorised and are only represented at festivals on stage), making up field of communication and interaction (frequency of which is lower then that of with Hungarians) and participating in the community with which they identify and which is identified by others as constituting a category distinguishable from other categories (the borders of which are not clear-cut, though).

Hungarian Germans insist on their Hungarian citizenship in spite of their Swabian nationality. In order to understand their insistence of belonging to the Hungarian state and their patriotism, it is necessary to look at history.

Smith (1986) and Csepeli (1992) argue that the concept of "history" means the time sequence of different events which happened from the beginning up to the present. What date a group marks as the beginning the national existence is the key-question which determines how they categorise history. In Hungary, the time of migration is followed by the Golden age which has been preserved in the collective memory of the community. The Hungarian Germans, however, had no nostalgia towards an earlier Golden Age, 'which has irretrievably lost' (Smith 1986: 175), since their ethnicity lacked a common place of origin and historical continuity. The great majority had only rough idea of the territory their ancestors originally came from and knew nothing about the period of time prior to their immigration. The point in history which they consider to represent the beginning dates back only to the time of the settlement in Hungary. Since they had no memory of an earlier history, they created one. By accepting the cult of Saint Stephen, the first Hungarian king and honouring the Hungarian crown they symbolically extended the time.

The need to have a past and the need of a national existence beyond their ethnicity led to the acceptance of the historical memories, honoured persons and symbols of the majority. Being Catholics, it was easy for them to accept and to honour St. Stephen, the first king of Hungary. They also honour the Sacred Crown of St. Stephen, as the symbol of the Hungarian state. At the time of immigration the Swabians knew nothing about the state or nation, bur experienced the birth of the new Hungarian state and nation in the early the 19^th century together with the Hungarian majority. The Swabians have always shared their historical fate with Hungarian people, experienced failures in the same way. Their opinion on historical events in Hungary coincides with that of the Hungarians and the Hungarian state. With regard to historical figures, they know more about those featuring in Hungarian history and much less about those in German history and their knowledge is limited to what they have learnt at school. For example Kossuth^[431] is much better known and honoured than Bismarck. Their historical and political pantheon consists of more Hungarian personalities then German ones, which is a result of the fact that they lost their links to Germany after colonisation and that the relationship was established only in the interwar period at the initiative of Germany.

Today they insist on their Swabians origin, and that they belong to the ethnic minority but at the same time they claim to be Hungarian citizens. They consider Hungary as their homeland and do not feel they could belong to any other nation. In their minds homeland, nation, citizenship form a unity and are determined by the place of birth and present life. They have never spoken literary German as their mother tongue - they learned it in school as any other Hungarian student would - and they can express themselves in Hungarian better than in German. Finally they do not know how to relate to the German national culture or history. The centuries of history which they have shared with the Hungarian people connect them to the Hungarian majority. All historical, religious, geographical, or political themes bind them to their chosen country. They know far more about kings, politicians, and events in Hungary than the Germany and can name the political parties in the Hungarian Parliament, knows the leading politicians, but there were severe problems when enumerating the parties in the German Parliament, but would hardly e able to name parties in the German Parliament, let alone how German Parliament is set up. With regard to the national anthem, the Hungarian Germans are emotional when hearing the Hungarian hymn, "the most beautiful song of the world", and one can often hear them to say "We are more Hungarians then the Hungarians themselves".

The patriotism of the Hungarian Germans becomes evident also in their love of their homeland. Swabian people do not consider Germany to be their homeland, but unanimously think of Hungary as their "Vaterland" (fatherland). Country and homeland are one and the same in their minds, and the boundaries of the homeland coincide with that of the Hungarian state. The history is manifested within this framework. The idea of being connected to Germany as their homeland through German as their mother tongue or through German national culture is alien concept to them. As literary German and German national culture have changed largely since they left their previous homeland, so these important identificational factors could not have been internalised. Their feelings about the Hungarian nation and their perception that Hungary represents their homeland have alienated them from German as national language and culture. They have no sense of any specific 'ethnic-homeland', which could have been marked by the birth place of their ancestors. The ancestors the can remember were born and buried in Hungary. They never wanted to leave and the re-settlement back to Germany after the Second World War was considered a tragedy. They could not understand why they were forced to leave their homeland and argued that they were always faithful citizens of it sharing its failures and participating in its historical fate. There are many old Swabians who returned from Germany, when they could, to buy their original home back, because they wanted to die and to be buried in their native village. The Swabians are aware of the fact that they did a lot for this country through their diligent work and use of farming methods. They also feel at home in Hungary because, as they say, they had much more interactions with Hungarian people than with members of other Swabian groups either in Hungary or in Germany.

In spite of these signs and evidences of assimilation the question arises, if members of an ethnic minority group can have a Hungarian national identity? On the basis of the ideology of "language-nations" nationalities in Hungary do not belong to the Hungarian nation and the Swabian population as a German national minority should belong to the German nation! But the Germans in Hungary do not feel they could belong to any other nation. They have never spoken literary German as their mother tongue and can express themselves in Hungarian better than in German, and they do not know how to relate to the German national culture or history. They have been socialised into two interaction domains, the ethnic minority one and the national Hungarian one. The first binds them to the local people, the second one to the Hungarian majority, where the Hungarian Germans enjoy great popularity. According to a research the German minority group is the most popular among Hungarian interviewees. According to a sociological research in Germany in relation to the enlargement of the European Union, Hungary is the most preferred new member. Although the Hungarian Germans feel that Germany has forgotten its children and does not support them as they would like, German citizens have very good connection with Hungarian Germans. On state level the Hungarian Germans are not offered special supported, but it may have political reasons. However, on the level of twinning associations, German towns are keen to support areas in Hungary with a German population.

This aid comes in financial, cultural, educational and sometimes also political forms. The Hungarian Germans need this help to re-establish and strengthen their Swabian identity. The data in the census proved how important culture is to them, but it should be acknowledged, that this culture is not fully integrated into everyday life. The traditional folk culture of Hungarian Germans mostly survives in the museums and on the stage. Children learn music or dance at school not at home. As I have mentioned, they perform their traditional dances mainly at ethnic festivals and the brass band musicians perform all kind of music at a "Swabian" ball. The literary German which is meant to be the new mother tongue of this population does not fulfil these expectations, because mother tongue has to be learnt at home rather than at school. "As Hungarian citizens, our every-day life does not differ from that of the Hungarians. We have the same houses, furniture, dresses, read the same newspapers and watch the same television" - said a teacher. "But as Swabians of course we are different. Our language is different; the remnants of our culture are different. I would say, concerning our feelings we are Swabians, but as for artefacts we were totally Hungarians. Most of our life does not differ from that of the Hungarians. And the youngsters will not continue it at all. You could see, they did not dance at the ball, not even those, who are members in the dance group" - was remarked after the village festival.

Ethnic Swabians live at present in a special double identity which is open in both ethnic and national directions. This identity construction includes elements of ethnic as well as of national identity. It is open to influences from both, which a unique equilibrium between the national identity of the majority and the ethnic identity of the minority. The boundary between the two identities fluctuates between the presence and absence of different phenomena, depends on which elements of the Hungarian national identity could be adapted and embedded into their traditions, habits and customs.

However, different tendencies can be seen in the development of this special identity. There is a strong desire in the group to adapt to their community and at the same time a readiness to accept their Hungarian existence, a fact which proves that assimilation does not necessarily mean the giving up of ethnic identity. In our times of rapid industrialisation, mobilisation and social change, modernity and tradition have become opposing terms, but in case of the Hungarian Germans they do not exclude each other. They define themselves as members of an ethnic group in a self-conscious way and proclaim they share the feeling of belonging to a greater unit of the nation. Thus, assimilation does not mean that an ethnic identity comes under pressure, but instead, its representation in society is modified. The Germans are not "foreigners who have been wedged into the body of the nation", but rather they represent equal members.

After the political changes of 1990 the Bill of Minority Rights was passed by the Parliament of Hungary in 1993. Following this, political issues of the minorities began to emerge and the concept of self governance for minority groups gained momentum. Alongside their efforts for greater involvement in politics, they fought for cultural autonomy.

After the re-settlement of the Germans after the Second World War Hungarians moved into the houses of the "guilty" minority and so there are only a few villages in Hungary, where Germans form a majority. But in all these villages, where Germans and Hungarians live together, their twin towns support not only the German inhabitants living there but the whole population. In joining the European Union these villages increasingly reap the benefits of these associations.

Over the last decade, a growing number of Swabians have visited Germany, and found work there; some of them founded joint ventures. The amount of interaction and communication with native Germans has increased enormously, but Swabians insist on referring to themselves as Hungarian Germans in order to set themselves apart from the Germans. On several occasions I heard comments such as: "We are much more Hungarians, than Germans". "I do not want to be neither German, nor Hungarian, I want to remain Swabian, as my parents were, OK, let's say, a Hungarian German."

However, the Hungarian Germans are aware of their important role in forming a bridge between Hungary and Germany. "We are welcome in Germany, they help us a lot. We are not seen Hungarian Gypsies any more. We can communicate with them more easily than a Hungarian can, since they understand our dialects. We do not need to learn literary German to understand each other. That makes things easier. With their help we can build homeland, where we are really at home."

Győri-Nagy, Sándor 1985. Nyelvállapot és nemzetiségi tudat Brennbergbánya németajkú lakossága körében. In Verseghi Gy. (ed.) A magyarországi nemzetiségek kulturális, tudati jellemzői. Budapest: Állami Gorkij Könyvtár/Művelődéskutató Intézet. 113-205.

http://www.csepeli.com/tanitvanyok.html

June 13, 2005: The Hungarian Parliament passed the new minority law. Next day there was a great indignation and disappointment among the minorities. Emails with the modifications were sent around, so I, as the president of the German Minority Self Government in Szentendre acknowledged, according to the new law there would be no possibility to form our self-governments for the next four years. Actually only "a civil minority organization" have the right to nominate candidates, who previously have to declare their origin, language knowledge before the notary of the settlement - who according to law has no right to gather such data. There are no such civil minority organizations in our town. As researchers of minorities report, not only our town misses them. In addition, I know from my own research practice, that there are settlements with more civil organizations of the same minority; they are often rivals. Which one will have the right to nominate? There are no answers in the Law. How can minorities access to the power, if the law aggravates the way to it? How can they represent their rights as communities, if the law excludes them from the Parliament? Anyway, there are some MPs of ethnic origin but they have no right to represent their minority. Minorities hoped that this new law will realize their representation in the Parliament but as it is seen today, they are much farer from it then ever. Even after the decision of the Constitutional Court in September this year, elections of members to local minority's self-governments are pending.

Hungary is traditionally a multi-ethnic country. Up to the beginning of the 19^th century, the time of nation building, peoples of this country were not distinguished by their ethnic origin. People were asked about their nationality for the first time in 1851. In the middle of the 19^th century only about 36% of the population was of Hungarian origin. Among the nationalities Jews, Germans, Bulgarians, Greeks, Armenians, and Italians made up the majority. In contrast to Serbians, Romanians, Croatians, and Slovaks these minorities migrated to Hungary voluntarily. At the time of the nation building the Croatians and the Saxons of Transylvania, who had autonomy wanted to defend their privileges, but the Serbians, Romanians and the Slovaks expressed their categorical wish for an own political nation. These endeavors of the nationalities caused many political and ideological problems between the Hungarian nation and its so-called nationalities. The bill brought in the diet of 1861 wanted to settle the question of the minorities liberally based on the full personal freedom and of civic rights. The bill acknowledged at the same time right of the nationalities as bodies to develop freely. It was also determined that all the peoples living in Hungary: Hungarians, Slavs, Romanians, Germans, Serbians, Russians, etc. were to be considered equal nationalities, who could freely exercise their nationalities' rights on the basis of the individual freedom and of the liberty for unification in the framework of the political unity of the country. The Hungarian state nation was in this sense, regardless of nationality, the unity of its citizens. The Hungarian nationality was only one of the nationalities, who all possessed equal political and civic rights. As having relative majority and having developed a state in the past, the Hungarians had only one privilege: their language was the official one. Anyhow, all citizens were free to use their mother tongue in the local administration. The denominational schools could choose the language of their schoolbooks. The minorities were authorized to claim to take minutes of the county meetings on their mother tongue as well. The bill acknowledged the right of the minorities to establish secondary schools and academies and authorized them to determine the language of the education.

The diet did not pass the bill since it had been dissolved. The text of the bill formed the basis of the minority law in 1868. The main change between the bill of 1861, which Joseph Eötvös, Minister for Public Education and Religion, composed and the law of 1868 text of which Ferenc Deák redrafted, was that he used the term Hungarian political nation instead of the term nation state. In this sense, the nation was a political community. In Deák"s words there was only one political nation as community in Hungary and this was the Hungarian. This change in terms degraded the Minority Law to the status only of a language law and caused many problems between the relative Hungarian majority and the minorities in spite of the fact that Deák recognized their rights to have and maintain own cultural identity.

This law together with the law of education passed in the same year is considered, however, a very progressive one in Europe since they widely guaranteed the use of the minority languages. As we can read in the Preamble of the Law: "From political point of view and also on the bases of the underlying principles of the constitution, all citizens of Hungary constitutes a single nation, an impartible comprehensive Hungarian nation, members of which are all citizens of the homeland, who have the same rights, should they belong to any nationality."

In the last 30 years of the 19^th century, the Hungarian governments followed more and more nationalistic views. In 1879, a law (No XVIII) stipulated that teaching the Hungarian language in the elementary schools of minorities was obligatory and ordered to employ only those teachers who could teach at the same time Hungarian. This law could not be executed, so in the following 25 years the Ministry for Education and Religion passed different edicts in order to enforce the execution. The new Law of Education (No XXVII) in 1907, called "Lex Apponyi" after the Minister, requires from the pupils who finished the 4^th class of the elementary school to speak, to write and to read Hungarian well and prescribes the schools to socialize honest and enthusiastic Hungarian patriots. This Law is a clear evidence of the enforced assimilation. The state promoted only those minority schools where Hungarian language was taught and the Hungarian spirit and nationalistic views were spread successfully. The schools were yearly controlled. In 1902, there were about 17,000 elementary schools in Hungary and only 10,000 were pure Hungarian. In about 3000 schools language of the education was the mother tongue of the minorities. These schools and those who on both languages were taught had to reorganize their teaching plans.

In 1917, Prime Minister István Tisza said in the Parliament that carrying out the Nationalities' Law of 1868 is impossible and what it contains has to be disregarded. After the First World War, the Károlyi government wanted to give territorial autonomy to the minorities. During the time the Hungarian Soviet Republic in 1919, different rules were passed about the right of self-governance; guaranteeing equal rights and a wide-range use of their mother tongue. Laws were passed about the autonomy of the Ruthenians, Germans, and Slovaks. Even a Ministry for Nationalities came into being and an order (No. 4044/1919) was passed too. However, it was too late: the Slovaks, the Rumanians, and the South Slavs have already separated.

After the Treaty of Trianon in 1921, the importance of the minority's questions decreased. The biggest minority was the Germans with their 550,000 heads. In 1922, the Ministry for Nationalities finished its activity. In 1923, the order of the Hungarian Soviet Republic (No. 4044/1919) was set aside because it was found to be too promising for the nationalities. The new nationalities' order by Prime Minister Bethlen made the use of the mother tongue in the administration as well as in the cultural life possible. Three types of schools were established, where the language of education was the mother tongue of nationalities, where both Hungarian and minority languages were used, and where only in Hungarian was taught, but teaching of the minority's language was compulsory.

In the interwar period, the minority politics was determined by the political activity of the Hungarian Germans and the reannexation of the Hungarian territories. Consequently, after the war about 200,000 Germans had to leave Hungary and to resettle to Germany. Teaching German language was impossible. Even in the late 50s when learning German became possible, only very few German parents sent their children to attend German lessons. In 1948, the communists socialized all schools belonging to the South Slavs, Slovaks, and Romanians as well as Germans.

During the Kádár Regime, the minorities could establish their so-called democratic organizations, which worked under the control of the Socialist Party. Different decrees were passed during this period in order to integrate the minorities in the Hungarian society, but the lack of elementary and secondary schools on the nationalities' mother tongue, the secondary socialization in Hungarian speeded up the assimilation. The Socialist Party drafted the directives of a new minority low in 1988, but no law was passed.

After the transition, a round table was convened upon the initiative of the minorities' organizations in 1991 in order to reconcile the interests, to determine the basic goals of the minorities, and to carry on negotiations with the government. The main means of the minorities to put pressure on the administration was the publicity by the media. In 1993, after two years' hard work in negotiations between the minorities and the government the Parliament passed the Minority's Law. It was a great success for the round table.

Nowadays there are 13 acknowledged "historical" ethnic minorities in Hungary. Historical means that the nationality in question has been living since more than 100 years on the territory of Hungary.

Nationalities are often called national minorities in the Hungarian official administrative terminology. These minorities are in the order of their number according to the census of 2001 as to their nationality: Gypsies or Romas (190.000), Germans (62.233), Croatians (15.620), Slovaks (10.459), Romanians (7.995), Ukrainians (5.070), Serbians (3.816), Slovenians (3.040) Poles (2.962), Greeks (2.509), Bulgarians (1.358), Ruthenians (1.098), Armenians (620), totally: 306.826 persons. As seen, the biggest ethnic group is the Romas, whose estimated number is, however between 400-600.000 heads. According to this census, 3.22% of the population belongs to minorities.