Sándor Judit: Most lenne 80 éves Oláh Gusztáv
Ma is magam előtt látom magas, nyúlánk alakját, amint végigmegy a folyosókon, megjelenik a színpadon, eltűnik, s újból felbukkan az Opera másik részében, mint egy mindenütt jelenvaló szellem; mert valóban néha az volt az ember érzése, hogy egy időben mindenen rajta tartja a szemét, minden érdekli, mindenért felelősséget érez, ami a házban történik. Bizonyos mértékig ez is a dolga a vezető főrendezőnek, de Oláh Gusztáv ezen a bizonyos mértéken felül élt együtt a színházzal. Talán azért, mert egyformán otthonos volt ennek a színháznak nevezett bonyolult szerkezetnek minden részterületén. Számára a műszaki problémák nem voltak problémák, hiszen alapos műegyetemi tanulmányok álltak mögötte; a partitúrák a szó igazi értelmében nyitott könyvet jelentettek neki, hiszen kulturált muzsikus, kitűnő zongorista volt; a színpadképek színei, formái egyenesen az ő fantáziájára vártak, hogy keze érintésére megszülessenek, mert ez a fantázia egy biztos ízlésű képzőművészé volt.
Mintha ez a sokoldalú tehetség, ez a felhalmozott tudásmennyiség
azért testesült volna meg egyetlen emberben, hogy annak szüntelen, fáradhatatlan
munkájával párosulva egyik elindítója lehessen a magyar operaművészet
eddigi – talán – legragyogóbb korszakának. Mert Oláh Gusztáv
új korszakot nyitott: előbb a hely- és korhű díszletek és jelmezek tervezőjeként,
majd a dalműveknek az összművészet szellemében tevékenykedő színpadra
állítójaként.
Hírét-nevét, produkcióit már zeneakadémiai növendék
koromban jól ismertem; tudtam itthoni és külföldi sikereiről, tudtam,
hogy a színházi hierarchia világában milyen megfoghatatlan magasságban
van a helye – épp ezért, mikor az Operaház kötelékébe léptem, s
őt személyesen megismerhettem, hallatlanul meglepett megjelenésének félszegsége,
gátlásos kézjátéka, halk és néha akadozó beszéde. Ma sem tudom, alkati
vonás volt-e ez nála, vagy a fegyelmezettségnek egy fajtája, mellyel nagyon
is erős akaratát leplezte; az önmagával örökké elégedetlen ember magatartása-e,
vagy azé a finom, szerény emberé, aki maga sem tudott hozzászokni hatalmához
– sőt mintha néha szégyellte volna, hogy annyival többet tud másoknál.
Mert tudása valóban lenyűgözően széleskörű volt. Nem
felejtem el azokat az esszéknek beillő ismertető előadásokat, melyeket
egy-egy bemutató előkészületeinek megkezdésekor tartott, s amelyekben
történelmi, irodalmi, pszichológiai és földrajzi körképet rajzolt fel
azért, hagy az érdekeltek minél teljesebb portrét kapjanak a bemutatandó
műről. S mikor a darab az első színpadi próbához érkezett, Oláh Gusztáv
fejében és rendezői könyvében úgy állt készen, minuciózus aprólékossággal
előre eltervezve minden, mint egy lépésről lépésre kidolgozott sakkfeladvány.
Éppen ezért elképzeléseitől ritkán tért el, és nem is igen hagyta magát
eltéríteni. Fegyelmet, pontosságot kívánt és rendezői utasításainak százszázalékos
követését. De aki egy kicsit is belelátott ebbe a gátlásosságában is makacs
lélekbe, tisztában volt avval, hogy megfellebbezhetetlen határozottsága
és olykor kíméletlen szókimondása sohasem volt öncélú, s hogy mindenkor
a produkció tökéletességébe vetett hitből fakadt.
Igen, Oláh Gusztáv a hívő ember türelmetlenségével rázott le minden ellenvéleményt, ám ugyanakkor érzékenyen odafigyelt azokra a megjegyzésekre, amelyeket fantáziája az általános koncepció érdekében hasznosíthatónak talált. Hadd mondom el most ezzel kapcsolatban a magam néhány kis emlékét.
Egyszer a Traviata felújításának első jelmezes próbáján
történt, hogy az utolsó felvonásban mint Annina lesegítettem a nagybeteg
Violettáról sötétkék köntösét, és kisietve a színpadról, útközben a szoba
közepén álló kanapéra dobtam. A mozdulat valamiképp oly jól sikerült,
hogy Oláh leállítva a jelenetet azt kérte: ezt az ösztönösen artisztikus
mozdulatot ezentúl tudatosan is mindig így csináljam, mert – mint
mondta – a sötétkék bársony a világításban feketének hatott, és
a kanapéra vetve olyan volt, mint egy gyászdrapéria, mely a bekövetkező
halál hangulatát vetítette előre. Néhány évvel később a Fidelióban nagy
tetszéssel fogadta azt a spontán ötletemet, hogy fiúsra összefogott hajamból
a szalagot észrevétlenül kirántva, az önleleplezés jelenetében lebontott
hajammal frappánsabban változtam vissza nővé. Oláh a pillanatot igen hatásosnak
találta, annak ellenére, hogy - nem az ő ötletéből született.
Oláh Gusztávot úgy szokták jellemezni, mint a színek,
a látványosság, a nagyhatású tablók mesterét; én azonban arra is hálásan
emlékezem vissza, hogy a mozarti zene motívumrendszerét kielemezve milyen
adekvát mozgás-kompozíciókat hozott létre. Ezeket – mint keretet
– már csak meg kellett tölteni az érzelmi átéléssel, az egyéniség
sajátos színeivel: stílusuk, poézisuk volt (akár a Varázsfuvola három
dámájának beállítására gondolok, akár a Cosi fan tutte lánytestvér-főszereplőinek
gesztus-rajzára). S ha néha talán úgy éreztük, hogy Oláh a mozgáskultúra
terén túl nagy igényű volt, ma már tudjuk: egy mércét sosem lehet elég
magasra állítani ahhoz, hogy a művek igazi stílusát megközelíthessük.
Az alkotóművészetek közül a rendező munkáját kíméli
legkevésbé az utókor. A legnagyszerűbb produkciók fényét is elhomályosítja
az új s a még újabb. Még a díszlettervező-Oláh is egy-két színpadképpel
szerepel már csupán az Operaházban; s azzal is – ki tudja meddig.
Ám számunkra, akiknek akár mint nézőközönségnek, akár mint munkatársaknak
közvetlen emlékeink vannak róla, ma is elevenen ható színpadművészeti
értékek örökhagyója, annak ellenére, hogy nagyon régen és nagyon fiatalon
ment el közülünk. Ma is csak nyolcvanéves lenne.
(Muzsika, 1981. 8. sz. 39–41. p.)
Sándor Judit (1923–): szoprán énekesnő. 1948-ban szerződtette az Operaház, amelynek 1978-ig volt tagja. Oratórium- és dalénekesként is nemzetközi hírnevet szerzett. 1978 után egyre inkább előtérbe került pedagógiai tevékenysége, és több
nemzetközi énekverseny zsűrijének munkájában vett részt.
A lap tetejére
|
