{I-231.} A MAGYAR SAJTÓ 1795 ÉS 1806 KÖZÖTT

FEJEZETEK

A magyar időszaki sajtó fejlődésének szempontjából is tragikus határkő volt a magyar jakobinus mozgalom véres elfojtásának esztendeje. Ez a megállapítás akkor is érvényes, ha tudjuk, hogy valójában már 1795 előtt néhány évvel, nyomban I. Ferenc trónralépése után, megkezdődött a sajtó elleni hajsza. Ugyanis ahhoz, hogy virágzásnak indult újság- és folyóiratirodalmunk fejlődése végleg megtorpanjon, még néhány évre és főként arra a véres elrettentésre volt szüksége az uralkodónak és az őt támogató szélsőségesen konzervatív társadalmi rétegeknek, amelyet a magyar köztársasági mozgalom elfojtásával produkáltak. 1795 után már sokáig nem volt meg a lehetősége annak, hogy olyan folyóirat, mint például Kármán Urániája, valamilyen formában is megjelenhessen. A lapok elnémultak, a felvilágosult világnézetű szerkesztőket leváltották, a mutatóban meghagyott újságokat agyoncenzúrázták. Rövid idő alatt visszazuhant a magyarországi sajtó arra a fejlődési fokra, amelyről az előző évtizedek pezsgő hazai és külföldi eseményei és törekvései mozdították ki őket. A hazai társadalmi és politikai fejlődés, az észak-amerikai függetlenségi háború, a francia forradalom, a németalföldi és belgiumi események, a jozefinista felvilágosultság hatása és a nemesi mozgalom: mind hozzájárult ahhoz, hogy a korábban főként német nyelven kialakult hazai újságírásunk átalakuljon véleménynyilvánító, önálló célkitűzésekkel rendelkező, magyar nyelvű sajtóvá. Ez a sajtó derekasan kivette részét a felvilágosult eszmék terjesztéséből és a nemzeti nyelvűség programjának megvalósításából, s maga körül kinevelt néhány ezer főből álló olvasótábort. Ennek tagjai szélesebb látókörre tettek szert a hazai és külföldi események megítélésében a korábbi, provinciálisan beszűkült látásmódnál és megismerkedtek a nyelvi és irodalmi mozgalmakkal, amelyeknek hírlapjaink csakúgy, mint folyóirataink, lelkes támogatói és szervezői lettek.

1795-tel mindez a múlté lett. A kivégzett és elítélt magyar jakobinusok között ott voltak a magyar sajtó munkásai is: Hajnóczy, aki korábban a bécsi Hadi Történetekbe írta a franciaországi tudósításokat, Batsányi János, a Magyar Museum, Kazinczy Ferenc, az Orpheus szerkesztője. Volt, akit nem ítéltek ugyan el, de eltávolították az újság szerkesztésétől: ilyen volt például Szacsvay Sándor, a Magyar Kurír szerkesztője.

De az áldozatok között ott voltak maguk a magyar lapok is: a Magyar Museum, az Orpheus, a Mindenes Gyűjtemény és az Uránia: mindazok a folyóiratok, amelyek szinte hazai előzmények nélkül, rövid idő alatt olyan színvonalat értek el, mint a sokkal nagyobb múltra visszatekintő német társaik. És talán még szomorúbb {I-232.} áldozatok voltak azok az újságok, amelyek látszólag tovább éltek, de valójában csak szánalmas változatai voltak korábbi lényüknek. Megszüntetésükkel a hatóságok óvatosabban bántak, figyelembe vették korábbi népszerűségüket és azt, hogy valamilyen sajtóval még a legreakciósabb abszolutizmusnak is illik rendelkeznie. A sajtót még most sem igyekeztek a hatalom szolgálatába állítani; továbbra is szükséges rossznak tekintették, melynek megszelidítésére és fékentartására a cenzúrát használták fel. Bár olykor fel-felmerült már ekkor is annak felismerése, hogy a sajtó, mint a közvéleményt irányító tényező, hasznos eszköz lehetne az uralkodó számára is, e lehetőség kiaknázására csak később, Napoleon nyomán, Metternich korában került sor, de akkor is főleg csak az ausztriai lapokkal kapcsolatban.

Mindezek ellenére, még az ilyen kedvezőtlen körülmények között is volt bizonyos szerepe ezekben az évtizedekben a hazai sajtónak. Jelentősége, lehetőségei összezsugorodtak ugyan, de mégis alkalmat nyújtottak bizonyos feladatok ellátására. Ezek azonban sokáig jórészt csak nyelvi, kulturális, illetve szaktudományi területekre szorítkoztak; világnézeti és politikai szerepre egyelőre nem vállalkozhattak.

Az I. Ferenc alatt kialakult sajtópolitika eredményeképpen tehát 1795-ben nem szűntek meg azonnal a magyar újságok, csak éppen nemkívánatossá és a szigorú cenzúra következtében színtelenné váltak.

Egy ideig megmaradt még mindhárom bécsi magyar lap is. Három évvel később azonban már csak kettőre olvadt a számuk, 1803-ra pedig mindössze egy lap maradt életben: a Magyar Kurír.

A Bétsi Magyar Merkurius Pánczél Dániel szerkesztésében élte át a kritikus időket. Már alapítása is komor időkben történt: 1793-ban, akkor, amikor Szacsvay utódja kívánt lenni, de miután ez nem sikerült neki, az erdélyi Kancellária támogatásával új lapot indított; lapját ugyanis főként erdélyi olvasóknak szánta. Maga is erdélyi származású volt; tanulmányait Pesten végezte. Később Bécsbe került, ahol a Magyar Kurír szerkesztőségében, Szacsvay mellett dolgozott.

A lap megindításának időpontja magyarázza azt, hogy programjában sietett megnyugtatni az illetékes hatóságokat: nem fogja a „magános személyeket bántani”, tehát szakít Szacsvay lapjának kritikai és szatírikus hangjával. A referáló újságírás szintjén kívánt híreket közölni, és azt ígérte, hogy a híreket úgy adja tovább, amint átveszi. Meg akarta kímélni olvasóit a válogatás fáradságától és „előre kiszemelt újságokkal” kívánt szolgálni.

Újságja ennek megfelelően száraz, színtelen, állásfoglalás nélküli lap lett; legnagyobb részét a bécsi lapokból merített külföldi hírek foglalták el. A hazai közlemények főleg politikailag közömbös témákról: időjárásról, tűzesetekről, termésről szóltak. A politikailag érdektelen tartalomhoz száraz, nehézkes, provinciális stílus járult. Nyelvi, irodalmi érdeklődésnek kevés nyomát találjuk; tervezett és meg is valósított ugyan Pánczél is egy Magyar Musa című melléklapot a beküldött versek számára, és egy Magyar Bibliotéka című melléklapot könyvrecenzióknak, de ezekből nem lettek színvonalas kiadványok.

A legkésőbben keletkezett bécsi magyar újság elsorvasztása sikerült a leghamarabb: {I-233.} 1798-ban a Magyar Kurírba olvasztották, melynek szerkesztését ettől kezdve Pánczél és Decsy közösen végezte.

A bécsi Magyar Hírmondó valamivel hosszabb életűnek bizonyult, és szerkesztőinek rutinja és kapcsolatai révén 1795 után is be tudott még némileg kapcsolódni az irodalmi életbe.

A két szerkesztő közül Görög Demeter – befejezve Kolonits László nevelését – az Esterházyakhoz került nevelőnek. Nem szűnt meg ugyan az újság szerkesztője lenni, de ettől kezdve sokkal kevésbé folyhatott bele a lapkiadásba, mint korábban. Az újság szerkesztése szerkesztőtársára, Kerekes Sámuelre maradt. A hírlap szintén elszürkült, szerkesztői pedig – akárcsak a körükhöz közelálló Széchényi Ferenc, Festetics György, Orczy László – némileg közeledtek az udvarhoz, bár nem váltak aulikussá.

Írói kapcsolataikat igyekeztek 1795 után is megőrizni, vagy újra kiépíteni. Bár magában az újságban inkább a konzervatív ízlés és szemlélet burjánzik el: megnő a franciák ellen buzdító versek és más alkalmi költemények száma, és egyre több ismét a latin nyelvű vers: de személyi kapcsolataik mást mutatnak.

Az 1796-ban szabaduló Batsányi például Görögék körében találta meg újra az irodalmi élet felé vezető utat. Két évvel később főként a Magyar Minerva című kiadványsorozat tervezése kapcsán került Batsányi ismét közeli kapcsolatba Göröggel és Péteri Takáts Józseffel, a Magyar Hírmondó egyik későbbi szerkesztőjével. A Batsányi által irányított kiadói vállalkozás legfőbb támogatói Görögék voltak. De ismét kapcsolatba kerültek a jakobinusok perében elítélt és csak 1801-ben szabadult Kazinczyval is. Rajtuk kívül még számos más íróval, többek között Baróti Szabó Dáviddal, Csokonaival, Kisfaludy Sándorral is közeli összeköttetésben voltak. Csokonai Kerekes Sámuel halála után a lap szerkesztői állására is pályázott, de végülis nem sikerült azt elnyernie; viszont számos versét a Magyar Hírmondó ismertette meg a közönséggel.

1803-ban Görögöt udvari nevelőnek hívták meg. Ez az udvar számára jó alkalomnak kínálkozott a lap megszüntetésére, amely bizonyos szellemi góccá kezdett válni Bécsben. A szerkesztők az 1803. március 29-i számban jelentették be az újság megszűnését azzal, hogy ők szívesen folytatták volna tovább is.

A Magyar Hírmondó megszűnése után már csak egy magyar nyelvű újság jelent meg: a Magyar Kurír. Visszaállt tehát – alig két évtized után – ismét a korábbi, az abszolutizmusokra jellemző állapot: újra csak egyetlen magyar újság jelent meg. Decsyék Magyar Kurírja messze elmaradt színvonal és progresszivitás terén Szacsvay Magyar Kurírjától, de még így is több ízben összeütközésbe került a cenzúrával. 1797-ben például a június 23-i számban egy Velencéről szóló közleményét cenzúrázták meg. Azt a részt húzták ki a cikkből, amelyben a velencei despotizmusról, annak áldozatairól és az arisztokrata igazgatás egyéb bűneiről volt szó. Azonban mégis forgalomba került az újság korábbi, cenzúrázatlan változata is. Csak egy évvel később, egy erdélyi udvari ágens feljelentése nyomán jöttek rá az esetre és szigorú vizsgálatot indítottak az újság szerkesztője és a többi vádlott ellen. Ezt követőleg került sor a Magyar Kurír és a Bétsi Magyar Merkurius összevonására. Bár a későbbi években máskor is szerepelt az újság a cenzúra ügyek {I-234.} aktái között, a Magyar Kurírnak mégis sikerült egészen 1834-ig életben maradnia. Szerkesztésében a későbbiek során részt vett még Igaz Sámuel és Márton József is. Az újságnak – hosszú fennállása ellenére is – az a néhány év volt a fénykora, amikor Szacsvay Sándor szerkesztette.