{I-243.} SAJTÓNK A 19. SZÁZAD ELSŐ ÉVTIZEDEIBEN

FEJEZETEK

A HAZAI TUDÓSÍTÁSOK ÉS A PESTI MAGYAR HÍRLAPIRODALOM KIBONTAKOZÁSA

1805-ben, tehát hazai sajtónk megindulásának századik évfordulóján, hírlap- és folyóirat-irodalmunk – a 18. század végi, rövid ideig tartó virágzás után – mélypontra jutott. I. Ferenc cenzúraszigorításai, amelyek a magyar jakobinus mozgalom leverése után csak fokozódtak, a 19. század elejére hazai sajtónkat csaknem teljesen megbénították. Világosan mutatják ezt a számok is: míg 1792-ben még 18 lapunk volt (melyeknek mintegy fele magyar nyelven jelent meg), addig 1805-re már csak 4-re zsugorodott össze ez a szám. Ezek közül is 3 német, 1 latin nyelvű volt, és csak 1 újságot adtak ki magyarul, de ezt sem Magyarország területén, hanem Bécsben.

I. Ferenc 1801-ben létrehozta a „Polizei-Zensur-Hofstellé”-t, melynek nyomán a cenzúra kizárólagosan rendőri üggyé vált. A cenzúrarendeletek sokasága mellett az egész országot behálózó rendőrkémek titkos jelentései gondoskodtak a sajtó megfelelő ellenőrzéséről. De még mindezt megelőzte a kormányzatnak az a nem is titkolt törekvése, hogy az újságok számát a minimálisra szorítsa le. Jellemző, hogy 1794 és 1803 között egyetlenegy politikai újság sem indulhatott, sőt a már meglevőket is igyekeztek megszüntetni vagy legalábbis összevonni.

Ezért történt, hogy 1798-ban a Bétsi Magyar Merkuriust, miután cenzúrakifogások merültek fel ellene, beolvasztották a Magyar Kurírba. A Kancellária véleménye egyre inkább az lett: legjobb lenne, ha magyar újságok nem jelennének meg. A szélsőséges megoldástól csak az a meggondolás tartotta vissza őket, hogy ilyen intézkedéssel fény derülne arra: a magyar olvasók elől el akarják zárni a külföldi híreket, de ez a felismerés csak fokozná a külföldi újságok iránti érdeklődést. Hasznosabbnak vélték azt a módszert, hogy az amúgyis megritkított számú magyar lapokat alaposan cenzúrázzák, mert ezáltal a külföldi hírek elterjedését remélték korlátozni.

Amikor 1803-ban a bécsi Magyar Hírmondó megszűnt, a magyar Kancellária a Helytartótanácshoz is eljuttatta azt a kívánságát, hogy a megszűnő lap kiadási jogát senkire se ruházzák át. Ezúttal is azt tartotta kívánatosnak, hogy újabb magyar újságokat ne adjanak ki; így már csak a Magyar Kurír marad életben, de remélhetőleg idővel talán ez is megszűnik.

Ez a sajtó-ellenes szemlélet nemcsak magyar nyelvű újságjainkat sújtotta, hiszen a politikai lapok száma csökkentésének fontosságát hangoztatta a Kancellária akkor is, amikor 1799-ben a Helytartótanács felterjesztette Schickmayer Jakab és Hanauer Lőrinc szerződését a budai és a pesti német újság egyesítéséről. Amikor {I-244.} pedig 1804-ben a Kancellária megtudja, hogy Belnay Györgynek engedélyt adott a Helytartótanács az Ephemerides Statistico-Politicae kiadására, ismét hangsúlyozza, hogy nem kívánatos a politikai lapok számának szaporítása, és hogy a jövőben ilyenek engedélyezését mindig a legmagasabb helyen kell kérelmezni.

A kormányzat – a hazai sajtó beható ellenőrzésén kívül nagy figyelmet szentelt a külföldi hírlapok terjesztésének korlátozására is. 1804-től kezdve évről évre jegyzékbe foglalták az engedélyezett külföldi újságokat. A jegyzékeket minden év második felében a titkos udvari és államkancellária ellenőrizte. Az udvari rendőrség évenként közölte az engedélyezett lapok listáját a magyar Kancelláriával, hogy ez a magyar postahivatalokat tájékoztatni tudja. 1809-ben a külföldi újságok kézbesítésének ügyét is szabályozták. A szabályzat szerint előzetes cenzúrai vizsgálat nélkül csak az uralkodóház tagjai, az államminiszterek, a legfőbb udvari méltóságok és a titkos udvari tanácsosok vehették át a külföldről érkezett lapokat. Akik rajtuk kívül tiltott lapokat akartak olvasni, írásban voltak kötelesek engedélyt kérni, és kötelezettséget vállalni arra nézve, hogy az újságot senkinek sem adják át olvasásra. A hazai lapszerkesztők is csak ilyen módon juthattak hozzá a külföldi lapokhoz, de nem volt szabad ezekből olyan híreket átvenni, amelyek a Wiener Zeitungban nem jelentek meg.

A sajtóval kapcsolatosan életbe léptetett szigorú rendszabályok és azok végrehajtásának rendőri gyakorlata nemcsak a korábbi, felvilágosult abszolutizmus kori sajtópolitikához képest teremtett súlyos helyzetet hírlapirodalmunk számára, hanem még bizonyos fokig magának az osztrák sajtópolitikának az újabb tendenciáival is szembe látszott állni. A korábbi századok abszolutizmusainak azt a sajtóval kapcsolatos negatív magatartását, amely az újságokban csak ellenséges vagy legjobb esetben közömbös eszközt látott a hatalom szempontjából, éppen ebben az időszakban kezdte módosítani Napóleon példája. Az ő nyomán ugyanis kezdték felismerni a sajtónak azt a szerepét, amit a közvélemény irányítása és befolyásolása terén maguk a kormányok is felhasználhatnak. E felfogás, főként Metternich révén, aki ezekben az években párizsi követ volt, Bécsben is ismertté vált; új sajtópolitikai irány azonban csak az 1809. évi hazatérése után alakult ki. Egy évvel később létrehozta a színvonalas Österreichischer Beobachter című napilapot és még több, a kormánnyal közvetlen kapcsolatban álló folyóiratot. A kancellár a sajtóval publicisztikailag is meg akarta alapozni az osztrákok katonai akcióit.

E sajtópolitika azonban csak a külföld felé tekintett. Az új, 1810-es osztrák cenzúrai utasítás alapeszméje is ez volt: „Egy fénysugár se maradjon ezután, bárhonnan jön is az, figyelem és fölhasználás nélkül a Monarchiában.” A belpolitikában viszont továbbra is a rendőri cenzúra uralkodott. És bár a Wiener Zeitunggal kapcsolatban is végrehajtottak bizonyos reformot, amelytől nemcsak a hivatalos bécsi lap, hanem az egyes tartományok sajtója színvonalának emelkedését is várták, ez hazánkban mindaddig nem következhetett be, ameddig a magyar uralkodóosztály kompromisszuma az udvarral lazulni nem kezdett. Addig a feudális nemesség híven támogatta Bécs Napóleon-ellenes háborúit és nem sérelmezte a sajtó megnyomorítását. Az értelmiség és a középnemesség haladó, művelt tagjai, akik emlékeztek a nyolcvanas évek végén – kilencvenes évek elején kibontakozó színvonalas {I-245.} sajtóorgánumokra, nem rendelkeztek kellő politikai súllyal. Ezért meg kellett elégedniök azokkal a szerény lehetőségekkel, amelyek a 19. század elején egyáltalán léteztek.

E lehetőségek – néhány évtizeden keresztül – a politika területéről a nyelvi, irodalmi és kulturális élet szféráira korlátozódtak. Ezért nyertek a század első harmadában nagyobb jelentőséget a folyóiratok, mint a politikai lapok, mert ezeknek hírszolgálata kényszerből ismét a referáló szintre esett vissza. Ezért vélekedett így Szalay László visszaemlékezéseiben e lapokról: „Mi, kik a legújabb nemzedékhez nem tartozunk, kik serdülő korunkban nem Kossuth lapjait olvastuk, hanem Kultsáréit és Mártonéit, bizony nem ezekből merítgettük publicisztikai ismereteinket.”

Bár néhány újságnak – köztük egy magyar nyelvűnek is – sikerült átmentenie magát az előző századból, mégis jellemző, hogy sokan úgy nyilatkoztak, mintha egyáltalán nem lett volna sajtónk. Amikor például 1806-ban Kazinczy tudomására jutott Kultsár István lapalapítási terve, örömének így adott kifejezést: „Hála legyen érette az Egeknek, lesz tehát egy újságunk, mely által literatúránk produktumai a publikum előtt megismertetnek, a munkák recenseáltatván, felverettetnek íróink álmosságokból s több figyelemmel fogják írni munkáikat…”

A meglévő újságokat azért nem méltatták sok figyelemre, mert színvonaluk az uralkodóvá lett száraz, referáló stílus miatt nagyon alacsony volt. Amióta a Bétsi Magyar Merkurius 1798-ban beolvadt a Magyar Kurírba, az egyetlen életben maradt magyar újságot Decsy Sámuel és Pánczél Dániel – sajátos módon – úgy szerkesztették közösen, hogy hetenként váltották egymást a szerkesztői munkában. A Szacsvay Sándor idejében magas színvonalat elért újság alattuk és a későbbiek során már meg sem tudta közelíteni első évfolyamainak színességét, felvilágosultságát, élénkségét. Kettejük viszonyára jellemző, hogy amikor 1809-ben a francia hadjárat során Napóleonnak a magyarokhoz intézett proklamációja fordításával kapcsolatban Márton Józseffel együtt ők is gyanúba keveredtek, egymást is vádolni kezdték. Előbb Decsy jelentette fel Mártont, úgy tudván, hogy ő végezte el a fordítást, később pedig Pánczél vádolta be titokban Decsyt egy állítólagos cenzúravétség miatt. A magyar nyelvű újság szerkesztői között megromló emberi kapcsolatok hátterében nemcsak a kenyéririgység, hanem mindenekelőtt az a légkör rejlett, amely I. Ferenc rendőrállamát jellemezte, amelyet a forradalomtól rettegő nemesség ekkor még lojalitásával támogatott. Decsy haláláig, 1815-ig végülis Pánczéllal továbbra is közösen szerkesztették az újságot.

1815-ben, Napóleon bukásával a reakció egész Európában diadalmaskodott. Bár hazánkban lassan éledni kezdett a nemesi ellenállás a megyékben, hírlapirodalmunk ebből még nem sokat árult el: a Magyar Kurír, amelyet 1821-ig Pánczél egymaga szerkesztett, noha formátumában némileg módosult – 1815-től kezdve negyedrét nagyságban jelent meg – tartalmában megmaradt a korábbi, referáló szinten. A lap szerkesztésében Pánczél néhány évig Igaz Sámuellel osztozott, majd Pánczél halála után, 1827-től Márton József szerkesztette a Magyar Kurírt egészen 1834-ig, amikor az – csaknem félévszázados fennállás után – önmagát túlélve, megszűnt. Történtek ugyan kísérletek felélesztésére – többek között Bajza is {I-246.} folyamodott a bécsi újság kiadási jogáért, igaz, hogy címét Világra akarta változtatni (és bizonyára a lap jellegét is gyökeresen módosítani kívánta) – de az udvari Kancellária egyik pályázó folyamodványához sem járult hozzá. Semmi se mutatja jobban, mennyire anakronisztikussá vált ekkorra már e színtelen, referáló újság, mint az a körülmény, hogy a reformkor felélénkülő politikai és társadalmi mozgalmai sodrában – az 1832–1836. évi országgyűlés idején – már ilyen típusú lap senkinek sem hiányzott: megszűnését jóformán észre sem vették.

Nem használt a Magyar Kurír népszerűségének és színvonalának az a két melléklap sem, amelyek közül a Kedveskedőt Pánczél és Igaz Sámuel adta ki 1824-ben, a Sokfélét pedig Márton József 1828–1834 között. E vegyes tartalmú lapok is – miként a többi, jórészt még a 18. századra emlékeztető korabeli melléklap – főként szórakoztató tartalommal rendelkeztek. Versek, anekdoták, mesék, rejtvények és gazdasági tárgyú közlemények váltogatták bennük egymást, többnyire aktuális mondanivaló nélkül.

A pozsonyi, a pest-budai és az erdélyi német nyelvű újságok is átnyúltak az előzőből a 19. századba. Noha ezek a lapok sem kerülték el a szigorú cenzúrát és az ezzel járó színvonalcsökkenést, mégis – a kezdetekhez képest – német lapjaink olvasottsága növekedett. Ez különösen a Pressburger Zeitungnál figyelhető meg. Első évtizedeiben előfizetőinek száma mindössze 100-200 körül volt, 1790–1795 között ez a szám már elérte az ezret, 1795–1800 táján pedig kétezerre nőtt. Ilyen körülmények között az újság kiadójának tekintélyes jövedelmet eredményezett: Landerer például 1764–1800-ig a pozsonyi német újság kiadásából több mint 94 ezer forint tiszta jövedelemre tett szert. Érthető ilyen körülmények között, hogy Landerer halála után a lap folytatási jogáért többen is pályáztak. Landerer örökösei előbb évi 1000 forintot ajánlottak fel a városnak, jótékony célokra, de amikor Weber Simon Péter pozsonyi nyomdász évi 6000 forintot ígért arra az esetre, ha a kiadási jogot ő kapja meg, Landerer örököseinek gyámja egyszer s mindenkorra 20 ezer forintot ajánlott meg. Végül is 1812-ben árverésre került sor, majd a város tulajdonába ment át a lap, és a várostól vette bérbe öt évre a kiadás jogát előbb Schmischek Gáspár, majd Wigand. A reformkorban, a negyvenes évekre a Pressburger Zeitung előfizetőinek a száma 1500-ra csökkent, igaz, hogy ugyanakkor a pest-budai német újságnak, a Vereinigte Ofner und Pester Zeitungnak kétszer annyi olvasója volt már: tükrözve a főváros német polgárságának számbeli gyarapodását. (Az egyidejűleg megjelenő Pesther Tageblattnak is volt több mint ezer előfizetője). A Pesti Hírlap ekkor 4700 előfizetővel rendelkezett. A volt és az új, fejlődésnek induló főváros német újságjainak 19. századi kibontakozásával ellentétben az erdélyi Siebenbürger Zeitung nem tudott jelentős népszerűségre szert tenni: lényegében referáló stílusú, helyi jellegű és jelentőségű orgánum maradt a 19. század folyamán is.