{I-259.} Döbrentei Gábor, a szerkesztő

A körülmények kedvezőek voltak, de folyóiratunk létrejöttének volt még egy el nem hanyagolható tényezője: Döbrentei Gábor személyisége. Az ő szerkesztői rátermettsége, felkészültsége, sok éves kitartó munkája is előfeltétele volt a sikernek. Azért szükséges ezt külön hangsúlyoznunk, mert – mint arra már utaltunk – az utókor emlékezetében eléggé ellenszenves kép alakult ki róla, s ezt a legtöbbször rávetítik ifjúkori tevékenységére is. Ez az ifjúság pedig kimondottan a korszerű irodalmi és társadalmi eszmék iránti érzékenység jegyében alakult, azokra az új nemzedékből Döbrentei érzett rá a legkorábban, ha nem is mélyen és alkotó módon.

Az evangélikus papfiúra Kis János figyelt először a soproni diákok önképzőkörében, s Döbrentei élete ettől kezdve az irodalom jegyében telik el. Alighanem Kisnek is szerepe volt abban, hogy tanítványa már tizenkilenc esztendős korában, 1804 novemberében levéllel jelentkezett Kazinczynál. Másfél esztendővel később a fiatalember számára megadatik a művelődés, önképzés kivételes lehetősége: 1806 áprilisában német földre, a wittenbergi egyetemre utazik, elmélyítendő már addig is ritka olvasottságát, világirodalmi jártasságát. Már az úton rá kell döbbennie elmaradottságunkra, intézményeink hiányaira. Alighogy Wittenbergbe érkezik, nagy erővel veti bele magát tanulmányaiba: kiterjedt esztétikai és világirodalmi stúdiumokat folytat, falja a híres esztétikaprofesszor, Pölitz által ajánlott könyveket, emellett megtanul franciául, angolul, olaszul. De még hasznosabb számára itt az élet iskolája: Wittenbergben időzik, amikor Napóleon seregei átvonulnak a városon. Mély hatást gyakorol rá mind a francia gloire, mind pedig a megalázott németek feltámadó nemzeti érzése, a nemzeti eszme jegyében felpezsdülő szellemi élet. 1807. március 11-én Széphalomra írott levelében már a későbbi szerkesztő célkitűzéseiből villan meg valami: „Én úgy gondolom, hogy most vagyon ideje annak, hogy egy-két magyar poéta támadjon, akik literatúránknak olyan becst adjanak, mint Klopstock, P. Corneille, Tasso a magok nemzetjeinek. Élni csak akkor fogunk más nemzeteknél, ha magyar teátromaink eredvén, egy hathatós genie Ánglia Euripidesének árnyékát a mi földünkre vonja.”

A körülmények Döbrentei számára továbbra is szerencsésen alakulnak: hazatérése után, 1807 októberétől – Kazinczy ajánlásának eredményeképpen – gróf Gyulai Ferencné Kácsándy Zsuzsanna fia mellett, Erdélyben, Andrásfalván lesz nevelő. A sok ezer kötetes könyvtár itt éppúgy kitűnő lehetősége további önképzésének, mint a kolozsvári színház, hová tanítványával ellátogathat. Ilyen körülmények közt hamar feltámad benne a tettvágy. Már 1808. január 14-én azt írja az erdélyi művelődés apostolának, Aranka Györgynek: „… sajnálni lehet, hogy Erdélyben nincs egy magyar újság … Mennyi terjedhetne ebben a kis hazában ezáltal”. Így amikor 1809 nyarán először tiszteleg személyesen Széphalmon, Kazinczynak nem nehéz rávennie őt egy irodalmi orgánum megindítására. Az év október 20-án már ezzel kapcsolatos elképzeléseiről számol be mesterének: tervezett irodalmi almanachja számára kéri Kazinczy kéziratait, majd amikor az válaszában ehelyett inkább kritikai folyóirat megjelentetésére ösztönzi, elfogadja a {I-260.} változtatást. 1809. december 13-i levelének tanúsága szerint több írót – Kis Jánost, Virág Benedeket, Szemere Pált stb. – meg is nyert vállalkozásának, alapelvéül tűzi ki a Kazinczy ajánlotta igényességet, sőt azt tervezi: folyóiratával már 1811-ben a közönség elé lép.

Hosszú és küzdelmes út vezetett pedig odáig. 1810-ből fennmaradt egy Cserey Farkashoz intézett levele, amelyben először számol be tervéről. „Én Kolozsvárt egy literatúrai újságot akarnék kezdeni, s azt praenumeratióval a postán küldeni. Csak engedelmet kaphassak a guberniumtól”– írja Döbrentei, s Cserey nyomban akcióba lép: saját költségén kinyomatja az Erdélyi Muzéum plánumát, szétosztja az erdélyi országgyűlés tagjai között, s maga fordul a császári engedély megnyerése érdekében a gubernátorhoz. Alighanem ez az 1810. június 20-án kelt plánum is közrejátszhatott abban, hogy az engedély igen nehezen született meg. Döbrentei ugyanis e negyedévente nyolc-tíz íven megjelentetendő folyóiratát nemcsak a nemzeti literatúra előmozdítására szánja, hanem fejtegetéseihez hozzáteszi: „Ez lehetne … a központ.” Bécsben nem szívesen hallottak a császárvároson kívül semmiféle központról, s Cserey 1811 februárjában csüggedten kénytelen beszámolni a széphalmi vezérnek: „Az Erdélyi Muzéumból valóban nem látom, hogy lehessen valami.” Egy hónappal később Döbrentei is megerősíti: az akadályok nagyok. Több mint két esztendei várakozás és huzavona után, 1812 novemberében kapta csak meg az engedélyt.

S nehézségekben ezután sem volt hiány. Cserey 1813. március 11-i levelében is fájdalommal kénytelen tudósítani Kazinczyt arról, hogy „szegény Döbrentei nehezen halad előre”, három hónappal később pedig maga a szerkesztőjelölt is bosszúsan írja Széphalomra: igen sok időt és energiát töltött el a betűk, s papiros megszerzésével és a kiadás költségeinek megszerzésével. Ez utóbbi akkor vált lehetővé, amikor 1813-ban tanítványával együtt Kolozsvárra költözött, s részben Cserey, illetve a Wesselényi-ház, részben a Gyulay-familia összeköttetései révén az erdélyi arisztokratáktól összegyűjtötte a szükséges összeget.

1813. június 7-i kelettel végre megjelenhetett Kolozsvárott Döbrentei „Híradás”-a lapja közeljövőben történő megindulásáról. Büszkén tájékoztatja a közönséget: a költség megvan, s az első füzet nyomtatás alá készen áll. Ekkor még negyedévenként tizenkét-tizenkét ívből álló füzeteket szándékozik kiadni, s az előfizetések gyűjtését azzal hirdeti meg – hatvan embert nevez meg gyűjtőkként –, hogy az Erdélyi Muzéum a következő év elején a tervezett terjedelemben bizonyosan megindul. Amint azonban a nyomdai munkák megkezdődnek, elhatározását meg kell másítania. Nem gyűlnek a kiadásra érdemes munkák – a Döbrentei barátainak szóló leveleiben újra meg újra leszögezi, hogy csak színvonalas alkotást vesz fel folyóiratába –, így 1813. november 19-én már arról értesíti Kazinczyt, hogy áttér a rendszertelen megjelentetésre: csupán akkor adja ki a folyóirat új köteteit, ha tizenkét-tizenkét ívnyi közlésre alkalmas anyag összegyűlt. Ugyanitt arról tájékoztatja mesterét, hogy mindaddig csak 258 előfizető jelentkezett. A következő év január 10-ig azonban ez a szám már 380-ra nőtt, s a szerkesztő örömmel újságolja: „Ez azt mutatja, hogy a nemzet fel van serkenve.” A megjelenéskor derül ki azután teljesen, hogy ezt a folyóiratot a közönség már mennyire várta: 1814. május 5-én {I-261.} kapta meg a könyvkötőtől a szerkesztő az első példányokat (el is vitte tőle mindjárt az ifjabb Wesselényi Miklós), s nem egészen egy hónappal később, június 3-án arról adhat számot Kazinczynak, hogy a nyomtatott 550 példányból már egyetlenegy sincs raktáron. S amikor október közepén a folyóirat első kötete második kiadásban újra megjelenik – immár Pesten, Trattnernél, aki az eredmények nyomán látott benne fantáziát – ezer példányban, akkor az újabb kiadás is elkél az utolsó darabig.

A közönséggel tehát nincs baj – egy ideig nem is lesz, a második kötet 680, a harmadik 750 előfizető számára jelenik meg –, annál inkább a beküldendő kéziratokkal. Döbrentei ezen úgy próbál segíteni, hogy maga köré gyűjti író- és professzortársait, s ráveszi őket, hogy negyedévenként legalább két-két ívnyi használható kézirattal támogassák. Ettől eltekintve is újszerű, a reformkori irodalmi csoportosulások szerveződését előlegező vonása szerkesztésmódjának, hogy nem kívánja kizárólagosan a maga képmására formálni a lapot, ellenkezőleg: kollektív üggyé, együttes tevékenységtől függővé teszi annak összeállítását. Akként, hogy hetente, de legalábbis havonta egyszer összegyűjti szállásán az érdeklődő kolozsvári értelmiségieket, papokat, tanárokat stb., s e gyűléseken felolvassák az elkészült mintákat, utána pedig mindenki szabadon megteheti megjegyzéseit, nemegyszer félrevetve az érdemtelen műveket. Döbrentei ezzel az ügyes szerkesztői fogással is előmozdítja azt, hogy folyóirata közösségteremtő tényezővé, szélesebb rétegeket megmozgató, egységbe szervező orgánummá váljék.

A II. kötettől kezdve azután Trattnernél jöttek ki Pesten a kötetek – olcsóbban és csinosabban. A második 1815 áprilisában, a harmadik ugyanez év novemberében, a negyedik 1816 márciusában, az ötödik októberben, a hatodik 1817 áprilisában, a hetedik júliusban, a nyolcadik decemberben, a kilencedik 1818 februárjában, végül a befejező tizedik ugyanennek az évnek szeptemberében. Rendszertelenül, semminő időrendhez nem alkalmazkodva. Nemegyszer eklektikus módszerű szerkesztéssel, tudálékos anyagoktól sem mentesen, de mégis folyamatosan és végig egyazon főbb elvi programtörekvések szolgálatában – azokat az egymás után sorakozó kötetek anyaga által fokozatosan elmélyítve, szellemi egységgé formálva, egy irodalomkritikai gondolkodásrendszert sokoldalúan megvilágítva.