Az Erdélyi Muzéum első kötete. Döbrentei programtanulmánya

Folytatás és újat kezdés, követés és különbözés, összegzés és továbblépés – ezek a látszólag eltérő intenciók tűnnek elénk, ha az Erdélyi Muzéum anyagát elődeiével összevetjük. Döbrentei egyfelől tudatosan és gondosan ügyelt arra, hogy az 1780-as, 1790-es évek folyóiratainak jelentősebb szellemi kezdeményezéseit a maga vállalkozásában egyesítse, hogy a kulturális felújulással, amely azokban megvalósult, mintegy szerves kontinuitást teremtsen – ezzel is ösztönözve az irodalmunkban, művelődésünkben megvalósítandó egységtörekvéseket. Másfelől viszont azon igyekezett, hogy ezt az örökséget beoltsa az új idők új szemléleti tendenciáival, a {I-262.} forradalmi és a napóleoni idők ideológiai, valamint irodalomkritikai tanulságaival – olyan eszmei vonásokkal, amelyek a felvilágosodás örökségét is átszínezik, azt az új korszak követelményeinek áthangolják.

Ennek megfelelően az Erdélyi Muzéumban felújulnak és továbbélnek Batsányi Magyar Museumának kezdeményezései: a nemzeti nyelv kiművelése a felvilágosult nemzetek példája nyomán, azok tervezett utolérésével, az ezt szolgáló intézmények (akadémia, színház) propagandájával, a nemzeti múlt nagy alakjainak példaképül állítása, a nevelés ügyének felkarolása. Hasonlóképp folytatódik Döbrenteinél Péczeli Mindenes Gyűjteményének ismeretterjesztő, az olvasást népszerűsítő iránya is, nemkülönben az Orpheusnak, Kazinczy vállalkozásának egyik legfőbb törekvése, az erudíciótól és morális célzatosságtól mentes szépirodalmiságnak, a művészi szépnek, az önálló esztétikumnak kultusza, a fentebb stíl, az ízlésbeli kifinomultság válfajainak és műformáinak megvalósítása, továbbá Kármán Urániájának eredetiségprogramja, a hazai élet, sőt közélet tükröztetésére való igénye, az irodalom nemzeti karakterének kifejlesztését és megerősítését szolgáló gondolata, végül Herdertől elsajátított fejlődéseszméje, evolucioner kultúra-koncepciója is. Sőt Döbrentei számára még az erdélyi szászok 1790 és 1801 között fennálló kulturális folyóirata, a Nagyszebenben megjelent Siebenbürgische Quartalschrift is továbbfolytatandó tanulságokkal szolgál: elmaradottságunk tudatosításával, a művelt nyugattal való összevetésekkel, a legújabb irodalom kritikai átnézetének és Erdély honismeretének programjával.

Mindezeket a széles körű és nem egy vonatkozásban divergens célkitűzéseket azután az erdélyi folyóirat szerkesztője úgy képes egységbe fogni, hogy társítja hozzájuk a német romantika ideológusaitól frissen eltanult elveket, irodalomkritikai princípiumokat – folyóiratának jellegét, publicisztikus érvrendszerét, agitációs erőterét az ő nyomukban, mindenekelőtt Friedrich Schlegel divatos vállalkozásának, az 1812-ben, Bécsben megindított Deutsches Museumnak mintájára alakítva ki. Az ifjabbik Schlegel folyóiratát Döbrentei már azáltal is követi, hogy átveszi annak főbb témaköreit. Ő is közöl szépirodalmat, s nála ugyancsak az irodalomelmélet és az irodalomkritika kérdései kerülnek középpontba, továbbá a politikai publicisztika és a pedagógia, az erkölcsfilozófia problémái. Az Erdélyi Muzéumnak éppúgy az irodalomkritikai gondolkodás történetében betöltött szerepe adja meg történeti jelentőségét, mint az ifjabbik Schlegel bécsi vállalkozásának. Sorra egyezőek főbb eszmei karaktervonásaik is: elsősorban történetiségük, valamint az, hogy ez a történetiség a világirodalom historizmusának kereteiben helyezkedik el, azzal függ össze, állandó összehasonlításban annak időszerű jelenségeivel. Rokonítja a két folyóiratot továbbá, hogy mindkettőben centrális szerepet tölt be a nemzeti eszme, az irodalom nemzeti közösségteremtő funkciójának hangsúlyozása. Az irodalom nemzetiségével mindketten nemzeti egységet igyekeznek teremteni, koncentrálva ezáltal az erőket a nemzeti megújulás megvalósítandó művéhez. Döbrentei azonban e téren túlmegy német pályatársán azáltal, hogy ez a megújulás nála mindinkább a társadalomét is jelenti – jóllehet lassan, fokozatosan, a különböző érdekeknek lehető figyelembe vételével. S szerencsére nála egyáltalán nem találjuk meg nagyhírű mintaképének ekkor már mind inkább megnyilvánuló reakciós {I-263.} monarchizmusát, miszticizmusra hajló katolicizmusát, múlteszményítő haladás-ellenességét.

E fejlődésben megvalósuló-megvalósítandó nemzetiség fő exponensei Schlegelnél és Döbrenteinél egyaránt a kiemelkedő írók, a géniuszok, akik átfogni és vezetni képesek koruk nemzeti társadalmát, tükrözik annak sajátosságait, és új irányt adnak mozgásfolyamatainak. Azaz megjeleníteni képesek a nemzet eredetiségét: teremtő géniuszuk révén a múltból életre keltik azokat a vonásokat, amelyek mindenkit érdekelhetnek, mindenkire tartoznak, amelyek közös érzelmeket ébreszthetnek a társadalom legkülönbözőbb osztályaiban. Schlegel folyóiratában ilyen író-eszmény Shakespeare, s Döbrentei hasonlóképpen effajta teremtő géniuszok fellépésétől várja irodalmunk további virágzását. A nemzeti eredetiség és a történetiség kollektivitásteremtő sugallatát azután mindkettőjüknél azonos irodalmi műfajok kultiválása juttatja érvényre: az eposzé és a drámáé, az utóbbin belül pedig elsősorban a történeti szomorújátéké.

Az Erdélyi Muzéum 1813 novemberében kelt előbeszédében még nem sok tükröződik az új korszak jelzett szellemi energiáiból. Igaza van Benkő Samunak és Szauder Józsefnek, amikor megjegyzik: a folyóirat felvázolt programja teljesen hagyományos jellegű – a hazai és külföldi híres személyek életírása, a hazánk történetére vagy a régi nyelvre vonatkozó megjegyzések, a poézis nemeinek teóriája, az olasz, francia, angol, német irodalmak ismertetése, a nevelési értekezések – együtt a szépirodalmi anyaggal és a kritikával – a felvilágosodás enciklopédikus tudománytörténeti érdeklődését csak kevéssé színezik át nemzeti és történeti irányba. Annál modernebb szemléletű, új, romantikus eszmékkel telített már Döbrentei programértekezése, az Eredetiség s Jutalom Tétel, amely a maga egészében szinte magába sűríti a folyóirat által utóbb képviselt főbb irodalomkritikai elveket (I. 142–162.). Ennek az értekezésnek már a kezdő mondata is merész gondolatot fogalmaz meg. „Az emberi lélek, az Istenség mivoltának ez a mennyei szikrája” munkássága során vagy teremt vagy követ – vezeti be Döbrentei a hazai társadalmi gondolkodásba az emberi, közelebbről művészi alkotóerő korlátlanságának jellegzetesen romantikus tételét. A teremtő munkája által istenné magasztosuló alkotóegyéniség kritériuma eszerint az, hogy „új világot terjeszt a lélek munkálódásaira”, „kiragadja magát” a megszokottságból, „vezércsillagként” halad az emberek előtt.

Ez a Kant tanításai nyomán megfogalmazott értelmezés rendkívül megnöveli a művészi alkotó és alkotás társadalmi jelentőségét, s Döbrentei ezt még tovább fokozza azáltal, hogy a tudományt és a művészetet elválasztja egymástól, az utóbbinak meghatározó jegyévé a képzeletet téve meg. S még romantikusabb, amikor – ugyancsak Kant nyomán – a tudományt a művészet mögé utasítja, a „genie” rangját csak az utóbbi képviselői számára tartva fenn.

A zseni tevékenysége függ a történelmi feltételektől és a társadalmi körülményektől – tágítja ki tovább a művészi alkotó munka összefüggés-rendszerét Döbrentei. Az eredetiséget, a géniuszok munkáját nálunk szerinte szerencsétlen idők korlátozták: a szabad lelkek a hazai viszonyok közepette nem tudtak kifejlődni. Milyen lehetőségek kellenek hát a géniuszok fellépéséhez? Erre a tanulmány szerzője {I-264.} Goethe Irodalmi sansculotte-izmus című írásának romantizálásával felel. „Mikor ezen különféle munkálódású lelkek szerencsére társaságban, őket élesztő epochában együtt dolgoznak, mikor őket megítélni s megérteni tudók hallgatják, akkor vagyon a tudományoknak dicső és leírhatatlan kedvességű ideje” – teszi kollektívvé az alkotó munka viszonylathálózatát, kapcsolja be abba a kor, az intézmények és a közönség romantikus szempontjait. S a fejlődés evolucionista gondolatát, melynek megfelelően mind e kedvező körülmények – a zseni szabad szárnyalásának alapfeltételei – csak szerves fokozatossággal valósíthatók meg.

A hazai fordítás-gyakorlattal szemben e programtanulmány hangsúlyosan az eredetiségre való áttérés mellett foglal állást. A meggyőzés érdekében pedig – mint azt Szauder József A magyar romantika kezdeteiről című tanulmányában kimutatta – feleleveníti Kármán József fontos gondolatait. Főként azoknak társadalomkritikai indíttatásait: „mi nem merünk magunk gondolkozni; … Merni kell. Ha mindenkor csak a külföldi munkájin bámulunk, egyedül azokat fordítjuk, sohase tehetünk magunk nagyot; … Mi valójában még nagyon hátra vagyunk” stb., s ezzel a hazai felvilágosodás legjobb kritikai tendenciáit építi be a sarjadó reformkor változtatni akaró, a feudális nacionalizmus önelégültségével szembeforduló eszmélkedésébe. Ez az eredetiség-program így Döbrenteinél nem pusztán, s nem is elsősorban az egyéniség önmegvalósítását jelenti, hanem a nemzeti célok és törekvések időszerű szolgálatát. „Egyedül az eredeti jó munka a nemzetnek tulajdon birtoka, az ád a nyelvnek tekintetet” – oltja be a Kanttól tanultakat Herder eszméivel. Ennek megfelelően a hiányolt és megvalósítandó eredeti műfajok – a dráma és a vitézi költemény – Döbrenteinél kimondottan a megerősítendő nemzeti tudat szolgálatában állanak. Ezáltal pedig az eredetiséget a következő évtizedek fejlődése számára végérvényesen összekapcsolja a nemzetiséggel. Oly módon ültetve át hazai földre a relatív szép esztétikáját, hogy abban a nemzeti egyetemesség szükségszerű képviselete, sőt ideálul állítása révén megőrződjenek az abszolút szép doktrinájának bizonyos elemei is. Ennek jeleként egyébként mindjárt fel is állítja a követendő írói eszményképet: Himfyt, aki minthogy nem ismert dalokat énekelt, oda is bement, ahol magyar könyveket azelőtt nem olvastak.

Tanulmánya befejező részében azután a szerző ismét visszatér annak legfontosabb szempontjára, a zseni fogalmának meghatározására. S emiatt újra és az eddigieknél is hangsúlyosabban társítja a relatív szépet az abszolút megőrzésével, a romantikus művészi magatartás-ideált a klasszikussal, az eredetiséget az egyetemesség kívánalmaival. Egyfelől ugyanis a zseni teremtő hatalmát, úttörő ihletettségét a lehető legromantikusabban fogalmazza meg. Másfelől viszont ezt a romantikus inspirációt gondosan egyesíti a közízlés magasabb kívánalmaival, a művészi finomítás, emelkedettség s még inkább a mindenképp megvalósítandó harmónia klasszicista igényével. Az ő alkotó zsenije tehát szabadon teremt – szabadon teremti meg azt, amit a közfelfogás neki megenged, vagy éppenséggel tőle elvár.

Még annyit e cikkhez: a sors iróniája, még inkább a fejlődés logikája vezet el odáig, hogy az írás több fontos gondolata épp Katona József Mi az oka, hogy {I-265.} Magyarországban a játékszíni költőmesterség lábra nem tud kapni? című híres értekezésében tér majd vissza – immár egészen magas elvi szinten.

Döbrentei programértekezésének sarktételeit hullámoztatja ezután tovább, mélyíti el, világítja meg új nézőpontokból az első kötet három irodalomtörténeti tanulmánya. Nemcsak a szerkesztő írásával függenek ezek össze, hanem egymás gondolatmenetét is folytatják, alátámasztják. A folyóiratot megnyitó írásában, Kazinczy Tübingai Pályairatának részletében például a programtanulmány kritikaisága és történetisége akként jut érvényre, hogy szerzője a kritikát a történelemre alkalmazza, azaz a kor feudális nacionalizmusának öntömjénező és bezárkózó historizmusával szemben egy merőben másfajta történelemszemléletet érvényesít (I. 1–10.). Amit Döbrentei úgy fejezett ki, hogy „Mi valójában nagyon hátramaradtunk”, azt Kazinczy sok évszázad történeti anyagán mutatja be, jelezve ugyanakkor, hogy elődeink ezen csak úgy voltak képesek változtatni, ha tanultak a haladottabb európai nemzetektől. Egy olyan történetfelfogás tűnik fel tehát Kazinczynál, melyben a nemzeti sajátszerűségek kibontakozása a nemzetközivel való összefüggéseiben jelenik meg. S emellett ez a történelemszemlélet régi és új alapvető ellentéteire épül már: évszázadok elmaradottsága és viszontagságai után 1772-től kezdve új korszakot észlel, a meginduló virágzás epocháját. Azzal, hogy előtérbe állítja Bessenyeiéket, a testőrírókat, kik megismerkedhettek a „bécsi szép világ tónusával”, s a nemzet ébresztői lettek, kimondatlanul is művük folytatására ösztönöz.

Ezt a korszakváltó mozzanatot nagyítja ki az utána következő tanulmány, Döbrenteinek Barcsay Ábrahámról készített portréja (I. 17–33.). Barcsayban a szerkesztő egyszerre mutatja be a zseni és a nemzeti író ideálját: olyan alkotónak rajzolva őt, aki felül tudta emelni magát a köznapokon, messze kivált kora átlagából, ugyanakkor felvette a küzdelmet elmaradottságunk ellen. Enthuziazmus hevítette, világot tudott teremteni képzelődésével, s mind e képességét a nemzeti nyelv és kultúra előmozdítására fordította. De őt is, mint minden nemzetéért munkálkodó zsenit, a körülmények gátolták: a zseni ugyan kitör magától, de ápolásra van szüksége. Intézmények kellenek – hangoztatja a tanulmány szerzője –, különben nem gyúl ki a zsenik tüze, kivált a szegénysorsúaké.

A magyarság történelmének nagy része alatt elhanyagolta irodalmát, 1772-től kezdve léptek fel életében az újat akaró nemzeti írók: milyen legyen hát maga a megújuló nemzeti irodalom? Erre ad negativitásában igen erőteljes választ ifj. Pataky Mózesnek, a fiatalabb Wesselényi korán elhalt nevelőjének A római poézis történetei című tanulmánya – bemutatva egy olyan nemzet irodalmát, melyet művelői végig elhanyagoltak (I. 114–141.). A Charaktere der vornehmsten Dichter aller Nationen című sorozat (Leipzig, 1792) után készült fejtegetés olyannak ábrázolja a római irodalmat, amely a szüntelen utánzás, a más népek kultúrájának szolgai követése nyomán teljesen elsorvadt, amelyben az „isteni tűz” helyébe a puszta mesterség lépett. A színházban a római nem találta meg nemzeti életét, hazája szokásait, gondolkodásmódját – erősíti meg Pataky a rómaiak példájával a programtanulmány érvelését. A rómaiaknál a poézis versfaragássá, szógyártássá aljasult, az erudíció merő gyakorlásává: „Egy célra összpontosítás kell a költészetben {I-266.} s szent láng, nem tudósság”– foglal nagy nyomatékkal állást a szerző. S hogy mennyire időszerű publicisztikus affektivitással, arról tanulmányának befejezése ad teljes bizonyságot: „Rómát csak a görög ízlés nyomta, minket magyarokat hányan mások … Öleljétek fel kincseiteket, de öntsétek azokat magyar lélek formájába”, szólaltassátok meg a magyar lant „eredeti hangjá”-t.

De milyen legyen ez az eredeti magyar hang? Az Erdélyi Muzéum első kötete Vitkovics Mihály Horvát István barátomhoz című ódájának közlésével közvetetten erre is válaszol (I. 43 – 45.). Szokatlan óda ez: a hősi hexameterekben az időszerű, sőt addig a költészet számára „földhözragadt”-nak tekintett hazai falusi valóság jelenik meg, a vidéki életmód, a gazdálkodó életforma hétköznapjai, méghozzá eszményként. Vitkovics szerint boldog, ki „Távúl a városi zajtól / Lármátlan faluban lakozik. Kis háza, gyümölcsös / Kertje, majorja vagyon; kenyerét megszerzi ekéje, / Zöld lúgossa borát” stb. Az óda fennkölt, legklasszikusabbnak tekintett műfajában a természetesség, a köznapiság, sőt a fesztelen prózaiság vonásai tűnnek fel, esztétikai tükreként annak, hogy a felvilágosodás népiességét az 1810-es évek közepén hogyan hatják át újabb ideologikus, a hazai valóságból meríteni szándékozó és a szélesebb közönség nemzeti egységét munkáló elemek. A reformkori irodalmi népiesség e vers közlésével – mely ugyanakkor lényegében még sokat őriz a 18. századi feudális népiesség rekvizítumaiból is – elindul – évekkel Kultsár István sokat emlegetett népdalgyűjtő felhívása előtt – nagyjövőjű, a nemzeti karakterisztikumot hol kereső, hol tükröző útjára.