A romantikus irodalomelmélet kibontakozása a további kötetekben

Az említett gondolatkörök valósággal átszövik a folyóirat következő köteteit is. Döbrentei ügyes szerkesztésével, az egyes tanulmányok rejtett kapcsolódásával, az elvek és nézetek új anyagon történő, mind átfogóbb igényű ismétlésével magas fokú szellemi kohéziót teremt az Erdélyi Muzéum lapjain; a tíz kötet mintegy az olvasóba égeti az irodalomnak az adott társadalmi realitás mellett létező ideálvilágáról megfogalmazott gondolatokat. Különösen a herderi fejlődéseszme érvényesül nagy nyomatékkal. Döbrentei egyik szerkesztőségi cikkében axiómaszerűen is megfogalmazza: „Amit nőni nem látunk, megnő az idő múlva, anélkül hogy észrevettük volna. Csak mindenkor előbbre, csak akarjunk és cselekedjünk. – A nemes lélek dicsően felemelkedik, átöleli az Egészet, felfogja a nagy gondolatot, hogy abban, ami még nem volt, ő leszen kezdő, dolgozik a Jövendő fényéért, magvakat szór ki, hogy azoknak kivirágzását a maradék láthassa.”(Az Erdélyi Muzéum megindulhatása. II. köt.)

A fejlődéseszme a kazinczyánus szemléletű tanulmányokban hasonlóképpen megnyilvánul, mint azokban, amelyekben a szerkesztő és társai már túllépnek a széphalmi mester gondolatvilágán. Kazinczynak A magyar verselésnek négy nemeiről írott dolgozata (II. 122–128), hol a magyaros verselés, a leoninus, az időmértékes és a nyugat-európai versnemek történeti átnézetét adja, az utóbbi kettőt részesítve előnyben, csak annyira az evolucionista gondolat megnyilatkozása, mint az {I-267.} akkor még a nyomában haladó Döbrenteinek A hexameterrel élés kezdete a régi s új nemzetek között című tanulmánya (II. 128–139.). Ez az utóbbi írás, mely az új, magasabb ízlés közegének tekintett hexameter addigi történetét vázolja fel, az első európai horizontú és következetesen összehasonlító igényű tanulmányunk a világirodalom egy kérdéséről. Utóbb viszont Döbrentei történetisége – így például A német próza történetei című összefoglalásában (III. 46–94.) – kezdi meghaladni mesterét. Amikor J. G. Eichhorn irodalomtörténete nyomán (1805–1811) egy nemzeti irodalom folyamatát, fokozatos előrehaladását, a durvaságtól való megtisztulás fejlődésmenetét mutatja be, elidőzve az újat kezdés, a stagnálás és a visszaesés stációin, akkor még nem, mint ahogy akkor sem, amikor anyagával sokszorosan bizonyítja: ami ma még szokatlan, holnapra megszokottá, holnapután meghaladottá válhat. S Kazinczy szellemiségét követi akkor is, amikor a német közelmúlt fejlődését, a német próza és nemzeti játékszín eredményeit méltatva, azokat a hazai fejlődés mintájául tekinti. Mesterétől ott válik el, amikor a román műfaját, mint a hazaiság, a „honnyi” ábrázolásának elsőrendű közegét állítja elemzései középpontjába. S főképpen akkor, amikor erőteljesen hangsúlyozza a gondolat, a mondanivaló elsőbbségét a szóval, a kifejezéssel szemben.

E cikkhez hasonlóan A német játékszín eredete s története általjában véve című másik összefoglalás is kezd eltérni a fejlődéseszme Kazinczy-féle értelmezésétől (IX. 37 – 72.). Abban ugyan megegyeznek, hogy e fontos nemzeti műfaj német fejlődését Döbrentei akként tekinti át mint nehéz akadályok leküzdésének, „az emberi lélek lépcsőzetes fejlődésének” közegét, abban viszont már éppen nem, hogy az eredményeket az utóbbi a „német genie” képességeinek tulajdonítja, s a legnagyobb sikernek a létrejött színház német karakterét tekinti.

A fejlődéselvet azután a folyóirat élesen szembe is fordítja Kazinczy nyelv- és ízlésforradalmával. Zsombori József székelyudvarhelyi plébános Egy-két észrevétel a magyar nyelv mostani állapotjáról című cikkében a reformkori egyeztető-kiegyenlítő átlaggondolkodást előlegezve leszögezi: a nyelv dolgát erőltetni nem szabad (III. 152–170.). E tanulmányban példaként említve a növény érlelődési folyamatát, éppúgy Herder tanításait olvassa a szintén Herdert követő Kazinczy fejére, mint abban a megállapításában, amikor azt állapítja meg, hogy „a nyelv nem az enyim, sem nem a tied, hanem édes miénk”: a nyelv a nemzet egyesítő frigyszekrénye.

Az irodalom Kazinczy klasszicista felfogásában még a válogatott kevesek dolga volt, Döbrentei fejlődéseszméje viszont ezt az arisztokratikus szépség-ideált is messze kitágítja. Újabb, A francia nyelv kimívelése történetei, s prozaikusi munkájinak megvizsgálása című világirodalmi áttekintésében (V. 3 – 69.) a francia irodalom nagy értékeit méltatva azt az észrevételt teszi, hogy XIV. Lajos alatt kifejlődött a francia nemzet zsenije. S miért? Mert ekkortól kezdve méltó szerephez juttatták a társadalmi középrendet, az különböző intézetekben (az intézmények szükségessége ismét felmerül!) kiművelődhetett. Döbrentei szónoki kérdése – „nem a középrend adta-é mindenütt a hazának szembetűnőbb emelkedését?”– már nemcsak a romantika feltűnését jelzi a folyóiratban, de egy újfajta társadalmi eszmélkedés csíráját is. A „középrend”-en ő ugyanis nemcsak a nemességet {I-268.} érti, a fejlődés nála a szélesebb rétegek kulturális felemelkedése felé mutat: „Vasárnap, háza eleibe kiül a főbb városi polgár, s olvas; így az inas a szekér mellett, a katona a fő strázsán, a napszámos olvassa a napi újságokat a piacon.”

Az evolúció eszméje tehát a két pólus, egyén és nemzeti közösség közt hullámzik az Erdélyi Muzéum tanulmányaiban. A napóleoni idők eseményeiből azt a tanulságot vonják le, hogy a nagy lelket – a zsenit – nem kötik a társadalom adottságai. Döbrentei ebben nemcsak Kant ideáit visszhangozza, hanem Kant kiváló erdélyi követőjét, Sipos Pál filozófusét, Kazinczy barátjáét, kivel ekkor ő is közelebbi kapcsolatban állt. Közli folyóiratában Siposnak Erkölcs – szabadság című ódáját, aki abban szinte kristálytisztán szólaltatja meg a königsbergi bölcselőnek a szellemi autonómiáról, a független lélek szuverenitásáról, az előírásoktól és konvencióktól mentes emberi alkotóerőről hirdetett tanításait (II. 48 – 49.). Az istent az emberbe helyező erdélyi professzor nyomán Döbrentei szinte már Petőfi költő-értelmezését sejtető módon karakterizálja a múzsák eljegyzettjeit: „… Lángoszlop ő s elől megyen,/Magának szent nevet szerezve él”(A múzsa és a vágyó ifjú, I. 64– 67.).

A „vezérköltő” romantikus, a hazai irodalomban nagyjövőjű ideájának jelentkezése ez, kinek tevékenységét a szerkesztő külön cikkben is elkülöníti az átlagos emberi munkától. A művész és a míves fogalma közt nála nagy a különbség: míg a művészt a „lebegő ideál” vezeti, a mívest csak a köznapok szükségszerűsége (V. 182–184.). S Döbrentei nemcsak a végsőkig kiélezi ezt a megkülönböztetést, de annak társadalmi konzekvenciáját is levonja: megítélése szerint a művészt sokkal nagyobb tiszteletben kellene tartania a társadalomnak, mint ahogy ez nálunk történik.

Itt is feltűnik különben az Erdélyi Muzéum terjesztette zseni-fogalomnak kettőssége: a romantikus értelmezésben klasszicista reminiszcenciák húzódnak meg akkor, amikor a szerző a művész tevékenységében a megvalósítástól független ideatív ihletettséget tételez föl. S ezt az ambivalenciát Döbrentei más írásaiban is érzékelhetjük. Boileau Despreaux élete s poétikája címmel számos ponton találó kritikában részesíti az Art poétique meghaladott irodalomkritikai elveit, ugyanakkor viszont prózai fordítása révén egyszersmind népszerűsíti azokat (VII. 21 – 79.). A Magyar litteratúrát illető jegyzések című tanulmányában pedig – mint azt Szauder József meggyőzően bizonyította – Kölcseyt neve említése nélkül kioktatva egész sor feltételtől teszi függővé a „független” zseni alkotó munkáját (III. 95–117.). E feltételek és intések mind a klasszicizmus egy-egy elemét lopják vissza a zseni kialakuló romantikus fogalmába. Így az Erdélyi Muzéum szerkesztője fékezni kívánja az ifjú költők lángolását, óv az elragadtatástól, „megtartóztatás”-t, „fontolgató megítélés”-t ajánl nekik, javítgatásokat: a „fantázia merész repülésé”-t, de csak a „megpróbált” alapján. Vagyis Kant alapvető tanításait beoltja Hugh Blair esztétikájának némely elemével, s az ő nyomán nagy sor veszi kezdetét a hazai irodalomkritikai gondolkodásban.

E klasszicizáló szempontok indítékát azután maga Döbrentei is megadja: az ifjú költőnek nálunk a „Honny”-ért, azaz a nemzetért kell munkálkodnia (A fordító, másoló az előtte levő eredeti széphez, V. 70–76.), meg kell küzdenie az elmaradott {I-269.} ízlés megannyi negatív jelenségével (Halottak beszélgetése IX. 81–89.) – ehhez pedig fegyelemre, a szélsőségek kerülésére van szükség. Ez a nemzeti tendencia még erőteljesebben jelenik meg Zsombori Józsefnek már említett cikkében, aki ennek jegyében óv szintén a szerfelett való újítgatástól, s veti fel újra a felvilágosodás oly sokat emlegetett akadémiai gondolatát: ez az egyeztetés intézménye is lenne számára. Különben ő is a relatív szép esztétikáját képviseli: az antik mitológia kultiválása helyett a hazai szépségek megörökítését javasolja költőinknek. Ugyanezt Jegyzetek egy nemzeti jeles író készületére című cikkében is kifejti (itt már a cím is árulkodó), s amikor itt előző fejtegetéseihez hozzáteszi, hogy „sokakban idegenek, járatlanok vagyunk tulajdon hazánkban”, akkor már éppúgy Kölcsey fellépését készíti elő, mint amikor azzal vádolja kortársait, hogy közönyösen mennek el bajnokaink sírhalma mellett (VIII. 135–157.). Álláspontja kategorikus: a témák közt elsőbbséget kell juttatni a hazával, nemzettel törődőknek. E gondolat jegyében ismerteti azután a folyóirat szerkesztője a német és a francia próza történetét, ülteti át magyarra Francesco Algarotti olasz író értekezését Az anyai nyelven írás szükséges voltának megbizonyítása (IV. 93–109.) címmel, ír kis portrét Lawrence Sterne-ről, az angol élet visszásságainak ragyogó kipellengérezőjéről (VII. 183–191), (nem sokkal Fáy András és Kisfaludy Károly társadalomkritikai novellái előtt), s hirdeti meg azt, hogy nemzeti karaktert tükröző magyar drámák kellenek (II. 27 – 72.), két évvel ugyancsak az ifjabbik Kisfaludy A tatárok Magyarországban című darabjának páratlan sikerű bemutatója előtt.

Döbrentei a drámapályázat eredményének kihirdetését használta fel arra, hogy összegezze nemzet és irodalom összefüggéseiről kialakított elveit (X. 105–167.). E tanulmányában újra találkozunk a színház jogosultsága mellett szóló, Schiller óta jól ismert érvekkel – mindenekelőtt nemzeti közösségteremtő szerepe nyomatékos felemlítésével. Dramaturgiájának ez egyik alappillére, a másik pedig a nála mindig szereplő zseni-elv: a dráma eszerint a legalkalmasabb műfaj az írói nemzetszolgálat megvalósítására. Ebből kiindulva sorakoztatja fel cikkírónk mindazt, amit a zseninek teljesítenie kell: ismerje alaposan az embereket, azok mindenféle osztályát, főképp beszéd- és gondolkodásmódjukat, tanulmányozza kora szokásait és polgártársai bohóságát. Romantikus orientációját jelzi, hogy Döbrentei milyen fontosságot tulajdonít a karaktereknek, s hogy e karakterek mögött a zseni „elrejtezését” kívánja: ő már nem tekinti puszta szócsőnek – mint például a Sturm und Drang, a lovagdráma stb. – a dráma hőseit. S mi határozza meg nála e karakterek színpadi funkcióját? A patriotizmus. A tanulmány szerzője ezért utasítja el a szerelmi témát, kívánja meg, hogy a dráma elsősorban a közjóért munkáló hős tetteit jelenítse meg, hogy témáját a történelemből merítse. A drámai műfaj így Döbrenteinél – mint arra Solt Andor Dramaturgiai irodalmunk kezdetei című könyvében találóan rámutat – hovatovább a patrióta heroizmusban fogant történeti drámával válik azonossá.

Intencióinak történetfilozófiai megvilágítására-elmélyítésére barátja, Buczy Emil nagyszebeni paptanár vállalkozott. Az Erdélyi Muzéumban közzétett három összefüggő tanulmányában (Értekezés az elmének magas kifejtődése körül, az {I-270.} ízlés munkájiban, VII. 86–128; A görög zseni kifejtődése okainak sajdítása, VIII. 135–157; A tragédia legfőbbje a görögöknél s mostani álláspontja, IX. 3–36.) a történelmet vallatja meg annak igazolására, hogy az egyes irodalmakat egyedül a nemzetiség, a nemzeti eredetiség fejlesztette ki, illetve annak hiánya sorvasztotta el. Az angol, francia, s leginkább a görög fejlődés tanulságait levonva az erudíció helyébe két új kategóriát állít: a „honnyosság”, azaz a nemzeti érzület az egyik, a „nemzeti tonus”, azaz a közízlés a másik. Ezek határozzák meg nála a zseni munkájának eredményességét, ha e szempontokat nem tartja tiszteletben, akkor csak a következő századoknak dolgozik. „Homér és Osszián örökre ragyogni fognak!” – fogalmazza meg felkiáltásszerűen Buczy Emil az egészen Arany Jánosig kisugárzó programot. (Ezzel összhangban közöl a folyóirat egy-egy részletet az Iliászból, illetve Osszián énekeiből. II. 154–171., V. 91 –99.) Számára Homérosz és Osszián a nemzeti eredetiség ősforrásai, egyszersmind a „honnyosság”és a „nemzeti tonus”, az ízlésbeli nemzetiség mintái. Mellettük pedig a görög irodalom egésze is az: amit Döbrentei kora drámáitól megkívánt, a patrióta heroizmust, a nemzeti nagyság propagálását, azt Buczy a görögök egykori dicsfényével támasztja alá, példájukat pedig – Shakespeare életműve alapján – folytathatónak ítéli. Az újabb kor azonban eltért ettől, „a honnyi tűz, a bátor törekedés a teátrumról eltűnt” – fakad ki végül fájdalmasan, sokat sejtetve már a Nemzeti hagyományokat megalkotó Kölcsey érzelmeiből, ítéleteiből.

Az említett erények fellelésére fordulnak vissza az Erdélyi Muzéum munkatársai több ízben a „jó vademberek” mítoszához. Emlékezzünk: már Vitkovics Mihály az egyszerű, természetközel életformában vélte feltalálni azt, ami számára a modern városi miliőben már örökre eltűnt, s ez óhajában azután mások is osztoznak. Molnos Dávid unitárius kollégiumi professzor egy polinéziai történetet ismertetve az ottani lakosokat valósággal erkölcsi eszményként rajzolja meg: a társadalmi bajok ellenszere nála a természet, mely összetartozásra neveli fiait (II. 9-46.). Ez még a felvilágosodás – mondhatjuk. De már Herder Stimmen der Völker in Liedern című gyűjteményéből vett részletek közlése – Döbrentei tolmácsolásában – jócskán telített romantikus inspirációkkal is: a vadak énekei számára azért kedvesek, mert a poézis minden emberrel közös, aki az embert, bármiféle rangú legyen is, szereti, az kedvét leli e dalokban (III. 140–152.).

Herder nyomán halad a folyóirat egyébként akkor is, amikor megvallja az irodalomelméleti stúdiumok oly beható gyakorlásának okát. Az Ideen zur Philosophie der Geschichte der Menschheit szerzőjének szavaival amellett nyilatkozik meg, hogy a széptudományoknak a rendiségen túlmutató társadalmi funkciójuk van: „minden karban”, minden foglalkozásban hasznosak (IV. 7–28.). A széptudományok Herder és hazai hívei számára „közmező”-t jelentenek, amely az emberiség, azaz az adott társadalom minden emberének általános céljait veszi figyelembe. Az irodalom ideálvilága, az irodalom sarjadó respublikája, amely független a meglevő társadalmi realitástól, s amely utóbb szétroppantani segít ezt a realitást, hatékony népszerűsítést nyer ezzel az értelmezéssel. Herder tanai visszhangzanak továbbá abban a tanulmányban is, amelyet – ellensúlyozandó a folyóiratban a nemzeti eszme túlzott térfoglalását – hazafiság és világpolgárság {I-271.} egységéről jelentetett meg Döbrentei. A míveltség becse s a haza szeretetének nemes volta című fejtegetéssora (VIII. 43–80.) azért jelentős, mert szempontjai – az igazi hazafiban idegen nemzet iránt gyűlölség nincs, a hazafi éppúgy óhajtja az emberi jogok érvényesülését mindenütt, mint a nemzetek békés együttélését – kezdenek szakítani egy hosszú időszak feudális nacionalizmusával, s a felvilágosodás humanizmusával segítenek átitatni a reformkor ébredező politikai eszmélkedését.