Publicisztikai kezdeményezések a folyóiratban

Az utóbbi cikkek voltaképpen a folyóirat másik, a közgondolkodást ugyancsak mélyen alakító műfajcsoportjába, a politikai publicisztikába vezetnek át. 1814-től kezdve, az udvar és a nemesség szövetségének megrendülése után, de különösen a Szent Szövetség időszakában az erdélyi vállalkozás felújítja a kassai Magyar Museum kezdeményezését: az időszerű közéleti kérdésekhez való hozzászólást. Előbb áttételesen, majd mind nyíltabban és élesebben fogalmazza meg véleményét a feudális rendszer, s még inkább a Habsburg-hatalom egyes égető problémáiról. A reformkor híres politikai publicisztikájának több fontos témaköre az Erdélyi Muzéum köteteiben jelenik meg először.

E közéleti irodalom kezdeti megjelenési formája az életírás, azaz a nagy emberek életrajza, amelyet Döbrentei előszeretettel kultivál. A műfaj egyelőre valóban leginkább megfelel az irodalomkritika által propagált romantikus elvek publicisztikus érvényesítésének. Az életírás ugyanis jellegzetesen az individualitás, a „zseni”, a teremtő ember tevékenységének közege – személyiségeké, akik cselekedeteikkel és jellemükkel kiemelkedtek a feudális konvencionalitás megszokott világából. Azoké, akik változtatni tudtak a meglevő valóságon, nem fogadták el véglegesnek azt a helyzetet, amelybe beleszülettek. Azoké, akik tetteikkel a nemzet jövőjét szolgálták. Felismerték „az idők lelké”-t, a fejlődés parancsát. A kezdeményező erő apoteózisaként tűnt fel tehát ez a műfaj az Erdélyi Muzéumban – ha e nagyratörő szándéknak a cikkek szellemi színvonala, tudóskodó előadásmódja nem is felel meg minden esetben.

Szerkesztője oly fontosnak tartja, hogy teóriáját külön tanulmányban is kifejti (III. 119–137.). A romantikus kánon szerint fogalmazza meg művelésének indítékait: „Az életírást megérdemlőknek vagy olyan cselekedeteket kellett véghezvinni, melyek az egész országban nevezetes változást szereztek, vagy magokat a közjóért nemes, nagy karakterrel kitették, s a fenyegető veszedelemben lelki nagyságot mutattak.” S akkor is a romantika elvei érvényesülnek, amikor Döbrentei a kiválasztott hős pszichológiai fejlődésének, környezetének, a karakterrajznak jelentőségét hangsúlyozza. A klasszicizmus „fékei” azonban nála ezúttal sem hiányoznak: lelkükre köti a műfaj jövendő gyakorlóinak, hogy előadásuk mellőzze a „szökdösés”-t, kerülje a heves képzelődést, az „exaltatió”-t, maradjon a középúton. Sőt: hallgattassák el a maguk individualitását, még azt se lehessen írásukon észrevenni, hogy szerzőjük milyen nemzethez tartozik és milyen vallású.

{I-272.} Az életírást tehát sajátosan „össznemzeti” műfajnak szánja a tanulmányíró, s ezt a törekvését igazolja a folyóiratában közölt e tárgyú cikkek egymást váltó-kiegészítő tendenciájával is. Kezdetben ugyanis arisztokraták egyéniségét körvonalazzák az írások, olyan főrendekét, akik hajlandók voltak közreműködni központi kulturális intézmények felállításában (Fő hadi vezér báró Alvinczy József, I. 52 – 63.; gróf Batthyány Ignác, II. 1–19.). Ezt a típust utóbb – s éppen 1815-ben – felváltja a köznemesé, aki a trónnal szemben is megőrizte önállóságát, függetlenségét, elveiben tántoríthatatlannak mutatkozott. S akinek élete – ha azt a költészetnek szenteli – sokkal hasznosabb lehet, mint a legnagyobb hódítóé (ifj. Cserey Farkas: Nagy-ajtai Cserey Farkas élete, IV. 153–169.; Kerekes Ábel: Cesinge János, vagy ismeretesebb névvel Janus Pannonius. V. 100–113.). Végül megjelenik a harmadik, társadalmi tényezővé válni ekkor kezdő karakter: az alulról jött, pusztán a maga erejéből felemelkedő ember, ki szellemi adottságai révén képes leküzdeni a rendiség nehézkedési törvényeit. „… a talentumnak nincs szüksége a nemes származástól való fényvételre” – jelenti ki újszerű öntudattal Döbrentei, amikor a különben nemesi származású Bikfalvi Falka Sámuel könyvnyomtató művészt mutatja be a közönségnek (V. 177–182.). S ezután sorra olyan embereket állít előtérbe, akik szegény sorból váltak a tudomány, a művészet és a pedagógia kimagasló alakjaivá: Hell Miksát, a víziszerszámokra való felvigyázó fiából lett híres csillagászt, Kupeczky Jánost, Mozartot és Pestalozzit, akik ugyancsak népi rétegekből küzdötték fel magukat a hírnévig (VIII. 88 –95, 95–104, 104–114, 114–125.). Alakjuk ábrázolása különben megannyi alkalmat nyújt Döbrenteinek arra, hogy a nemzeti kulturális intézmények hiányából adódó következményekre rámutasson. Annál is inkább, mert kontrasztként a westminsteri apátság emlékköveiről is cikket ír: nosztalgiával említve meg a „költők szegleté”-t, amely Westminsterben egyenrangú a királyok sírjaival (IX. 178–186.)

E nem nemesi alkotók életrajzaiban két mozzanatot külön is érdemes felemlítenünk. Kupeczky János festőművész portréjának az a magva, hogy ez a „genie” nem ismert el maga fölött semmiféle autoritást, egy maga által teremtett sajátos világban élt, melyet csak a testvér lelkek foghatnak meg. Vagyis a zsenik ideálvilágát, a szépség respublikáját ezúttal is a köznapok világa fölé emeli a szerkesztő. Még figyelemreméltóbb Pestalozzinak, a szegény sorsú gyerekek szószólójának életéhez fűzött megjegyzése: a társadalmi elnyomást eltűrni nem szabad, „Az emberi nem akkori zúgása, mikor társaságbeli igazságtalanságok s törvénytelen hatalom által nyomattatik, még nem támadás”.

Az Erdélyi Muzéum tehát minden esztétikai orientációja ellenére újszerű öntudattal nyúl a valóság időszerű kérdéseihez. Akkor is megteszi ezt, ha nem áll rendelkezésére az életírás „védőburka”, azaz a múlt feszültségcsillapító szférája. Még Kis János is meglepően aktuális nézeteket fogalmaz meg itt Elegyes tárgyakról gondolatok címmel értekezve (III. 3 – 40.). Amikor a nagyvárosi lakosok veszedelmes életmódjáról elmélkedik, s nagyanyáik boldogabb világát és a magyar nyerseséget dicséri, ugyan még nem (e cikkei a nemesi provincializmus tőrölmetszett megnyilvánulásai!), ezzel szemben amikor arról ír, hogy újabban gond, baj, szolgaság olvasható csaknem minden arcon, akkor már igen: megállapítása – {I-273.} „Egy húsz emberből álló társaságban tizennyolcan bizonyosan arról gondolkodnak, hogyan kaphatnának pénzt, s azok közül tizenöten nem fognak kapni” – távolról a Hitelt író Széchenyit juttatja eszünkbe. Anglia piedesztálra állítása is ezt eredményezi, mint olyan országé, ahol a királyok nem birtokosai az országnak, ahol a munka, a szorgalom és a kereskedés teremt jólétet.

Kis János – sok más társával együtt – még ingadozik a feudális nacionalizmus és a liberalizmus között, Döbrentei viszont – legalábbis e folyóirat lapjain – eljut az utóbbi küszöbéig. A polgári származású római császár nevelőjének szájába például olyan nézeteket ad, hogy csodálkozunk a cenzúra gyanútlanságán (Dícsérő beszéd Mark Aurelről. VI. 57–110.). Az itt meghirdetett társadalmi-politikai elvek progresszivitását a megformálás szentenciózussága, kátészerűsége is elmélyíti. Több mint két évtizede nem jelentek meg a hazai sajtóban olyan gondolatok, mint amilyeneket itt olvashatunk: az emberek „a társaságban társak, szabadok s mint tagok egyenlők”, a törvény „egyformán szorít egybe minden tagot a közönséges célra”, az igazgató a társadalomban egy testvér a testvérek közül; „A társaság nem szolgája, nem vagyona, nem nyája, nem is gyermeke senkinek”; „Az igazgatás formája változhatik, de a nemzetek jussai mindenkor ugyanazok”, az emberek mind szabadok és egyenlők s valamennyiüknek joguk van a boldogságra. A felvilágosodás humanista örökségét hajlítja át az új korszak liberalizmusának irányába ez az interpretálás.

S az Erdélyi Muzéum publicisztikája nem marad meg pusztán az elvont teória síkján. Amikor ugyanis Döbrentei a társalkodás, a különböző állapotú emberek eszmecseréjének hasznosságáról értekezik, már az érdekegyesítés reformkori intézményeinek, a különböző köröknek, kaszinóknak, társalkodási egyleteknek megalapításához ad indító impulzust. (VI. 165–167.). Máskor pedig – Teleki József gróf arcélét felvillantva – voltaképp reformkori nyugat-európai útirajzaink előzményét alkotja meg: tanulmányában – évekkel Széchenyi és Wesselényi utazása előtt – egy arisztokratával ismerkedünk meg, aki London polgárosodásán buzdul fel, összehasonlítva azt a hazai sártengerrel, a közlekedés kinti fejlettségén álmélkodik, s életre szóló élményeket szerez magának az angol parlamentben, nemkülönben pedig a birminghami, manchesteri és leedsi gyárakban, a liverpooli kikötőben, Cambridge egyetemi kollégiumaiban (X. 78–105.). „Megfordult akkor eszében, hogy az ő nemzete is mely nagyon fejlődhetnék ki szabadságaiban, országgyűlésein” – írja az értekezés szerzője. Hét évvel vagyunk az első reformországgyűlés összehívása előtt …

De nemcsak Anglia, hanem az Egyesült Államok is feltűnik vágyott, elérendő kormányzati-társadalmi ideálként. Az Újvilág Bölöni Farkas Sándor híres útikönyvétől kezdődően a reformkor társadalmi eszmélkedésének állandó témája lesz, s hogy azzá válik, abban is megvolt Döbrenteinek a maga része. Bölöni Farkas ugyanis éppen az idő tájt dolgozik az Erdélyi Muzéum szerkesztője mellett tanítványként és szerkesztőségi gyakornokként, amikor az közzéteszi az akkor ugyancsak alig több mint húsz esztendős Szilágyi Ferenc, a későbbi történetíró tanulmányát Franklin Benjáminról, az amerikai köztársaság megalapítójáról (X. 20–78.). Ez volt az első hazai fejtegetés, ahonnan a fiatal olvasók tudomást szerezhettek {I-274.} a tengerentúli országról, ahol egy könyvnyomtatóból kimagasló államférfi, a művelt Európa tanítója lehetett, sőt kivívhatta hazája szabadságát. Franklin alakja egyszerre antifeudális és antimonarchikus példaképként jelenik meg a folyóirat köre előtt: a róla szóló írás közlése nemcsak azáltal feltűnő, hogy hangot ad az amerikai polgári alkotmány utáni sóvárgásnak, hanem azáltal is, hogy republikánus érzelmeket merészel tolmácsolni a ferenci abszolutizmus sötétségének közepette. Még attól sem riad vissza, hogy olvasói elé idézze Franklin szobrát, megemlítve, hogy kezében megfordított királyi pálcát tart, „mint a monarchiával ellenkező gondolkozásának példázolását”.

A romantika individualitás eszméjét és zsenielvét tehát progresszív társadalmi értelmezéssel is kezdik feldúsítani az Erdélyi Muzéum kötetei.