Újszerű pedagógiai kezdeményezések

Döbrenteiék publicisztikájának része volt az ifjúság jobb neveléséért, a pedagógia megújításáért folytatott küzdelem is. Ismerve Kölcsey sűrű és mélyről felfakadó panaszait a feudális társadalom iskoláinak korszerűtlenségéről, tudjuk igazán méltányolni ennek jelentőségét. A szerkesztő büszkén vallotta legnagyobb eredményének azt, hogy kilenc ifjút sikerült maga köré gyűjtenie, s ebben nyilván annak is része volt, hogy folyóirata az ötödik kötettől kezdve rendszeresen foglalkozott a neveléstudomány kérdéseivel. Valóban: az Erdélyi Muzéum cikkírói a kor demokrata pedagógiai zsenijének, Pestalozzinak tanításait kamatoztatva úttörőként léptek fel a későbbi reformifjúság alakításában fontos szerepet játszó emberformáló elvek korszerűsítéséért.

Munkásságukban feltétlenül újszerű, hogy a pedagógia céljait, funkcióját szerves kapcsolatba hozzák az időszerű társadalmi-politikai törekvésekkel. Elsősorban a már többször említett közösségteremtő intenciók vezetik őket a nevelés megújításában: a nemzeti társadalom megteremtésének, a polgári nemzetté válás szolgálatának igénye. A folyóirat munkatársai az ifjúság nevelésében kiváló lehetőséget látnak arra, hogy az ország túlemelkedni kezdjen a feudális partikularitáson-megosztottságon, hogy legalább az élet kezdőpontjánál, az új nemzedék arculatának formálásában megteremtődjön a vágyott polgári-nemzeti egység. Számukra a nevelés, az iskola egyöntetűsége kezdete annak a folyamatnak, amikor az össztársadalmi érdek lép az ezernyi csoportérdek helyébe. Az iskola kollektívuma tehát szemükben modellje a nagyobb kollektívumnak, megvalósulási terrénuma az osztályok egymás iránti lojalitásának.

De letéteményese a nevelés ügye természetesen a fejlődéselvnek is, hiszen az emberek változása, haladása, kiteljesedése itt mutatkozik meg a legnyilvánvalóbban. Az ésszerűen felépített iskolában a legkevesebb helye lehet a stagnálásnak, az állapotok megmerevedett rendjének. Az alsóbb osztályokban rejlő képességek viszont nyíltan mutatkozhatnak meg itt: az egyenlő nevelés során mindenkinek az adottságai kibontakozhatnak. Érvényre juthat a tehetség. Az ifjak pedig más helyet is elfoglalhatnak ennek révén, mint amire a rendiség előírásai predesztinálják {I-275.} őket – kerüljenek ki bár a legszerényebb rétegekből vagy mágnás kastélyokból.

A folyóirat pedagógiai tárgyú írásai között mindenekelőtt a már említett ifjabb Szilágyi Ferencnek, a kolozsvári református kollégium Göttingában végzett történészprofesszorának – aki később mind reakciósabb, aulikusabb nézeteket vallott – A közönséges oskolai nevelésnek a házival való összehasonlítása című, ifjúkori tanulmánya érdemel figyelmet (VI. 110–137.). Az említett szempontokat az ő gondolatmenetében sorra megtaláljuk, kiegészítve azzal, hogy az összes emberi intézmények közül az iskolát teszi az első helyre. Felfogása szerint az „ .. oskola maga is egy kisded köztársaság”. E megállapításai két másik, ezután következő gondolat fényénél nyerik el igazán gyakorlati értelmüket. Az egyiket Szilágyi fogalmazza meg, a másikat a cikkhez fűzött glosszájában a szerkesztő. A kollégiumi professzor olyan közösségnek minősíti az iskola köztársaságát, amelyben a tanulók szívesen kötnek belső hajlandóságból egész életre szóló barátságot. Az irodalmunk és egész nemzeti műveltségünk szempontjából oly gyümölcsöző Bajza – Toldy, Eötvös – Szalay, Pulszky – Henszlmann stb. barátságok ismeretében lehetetlen a cikkíró állításának igazat nem adnunk. Ami pedig Döbrentei jegyzetét illeti: az az akkori iskolarendszer kemény bírálata, egyszersmind első kritikája az 1795 után meginduló magyar nyelvű sajtóban a fennálló társadalom valamely intézményének.

Erre szolgál Döbrenteinek egy másik glosszája is. Szász Mózes kolozsvári unitárius prédikátor történeti áttekintést ad a folyóiratban az ókori népek nevelésügyéről (V. 146–176, VI. 3–30.), s az ehhez fűzött szerkesztői megjegyzés kárhoztatja azt, hogy az egyiptomi gyermekeknek holtig apjuk mesterségénél és állapotában kellett maradniok. „… nem a mindeneket egyenlőknek nézni kellető törvény és polgári rendtartás, hanem kinek-kinek tulajdon természete, hajlandósága s alkalmatos volta határozhatja meg azt helyesen, ki micsoda hivatalra, állapotra s mesterségre legyen születve” – hangzik az észrevétel. Hogy ez a szempont éppen nem eredeti, hanem merő átvétel Pestalozzinak híres yverdoni intézete fejlődéséről 1806-ban írott beszámolójából? Értékét, hazai reveláló szerepét ez éppúgy nem csökkenti, mint az irodalomkritikai anyagban bőséggel fellelhető kanti, herderi stb. átvételekét. Hiszen a folyóiratban olvasható gyakorlati pedagógiai cikkek is – gróf Mikó György és gróf Teleki József tollából – a nagy svájci pedagógus tanácsait hasznosítják hazai földön: az adaptáció nem mond ellen gondolataik itthoni újszerűségének (VII. 5–21., X. 181–190.).

Új iskola kell és új nevelési módszerek, de milyen erkölcsre tanítsák bennük, illetve általuk a jövő nemzedékét? Szász Mózes Okos élet reguláji című cikke erre a kérdésre hivatott válaszolni (IX. 146–155.). Az effajta vademecumok évszázadok óta elterjedtek voltak irodalmunkban, de az itt olvasható maximák valóban újszerű erkölcsfilozófiát rögzítenek. Mindenekelőtt és újra a reformevolúció elvét, a tökéletesedés felé múlhatatlan törekedés követelményét. Különösen az indulatok megfékezésének szükségességét köti többször is tanítványai lelkére. S azt, hogy a boldogság elérésében az „önmunkásság”-nak van a legnagyobb szerepe. Óv viszont a nagyotmondástól, a túlzó dicséretektől – életelve a kevés beszéd és a {I-276.} határozott cselekvés. Megannyi olyan karaktervonás tehát, amely éppen nem a dagályos frázisokba és tétlenségbe vesző nemesi tömegeknek volt a jellemzőjük. Kardcsörtetés, vitézi hazapuffogatás helyett az erkölcsfilozófus azt ajánlja a fiataloknak, hogy legyenek a maguk urai, hogy a nagy embereket ne csak kövessék, de haladják is meg, hogy csak saját lelkiismeretükre hallgassanak.

A feudális magatartásideál és erkölcsi értékrend helyébe tehát polgáriasuló etikai minőségek kezdenek lépni az Erdélyi Muzéum lapjain.