Romantikus elméleti tájékozódás és klasszicista gyakorlat

S e költészet és általában a szépirodalmi műfajok? A kritika? A poézis központi szerepet töltött be a hazai felvilágosodás irodalmi sajtójában, az adta meg legfőbb értékét, milyen helyet kapott hát Döbrenteiék koncepciójában? Az irodalomelméleti és publicisztikai írások itteni ismeretes súlya alapján nyilvánvaló, hogy jelentősége csökkent. Az Erdélyi Muzéum bőséggel közöl ugyan szépirodalmi anyagot, de az sohasem határozza meg a lap arculatát, számaránya is az egyes kötetekben fokozatosan kevesbedik.

Összehasonlítva a Magyar Museummal, Orpheusszal, szembetűnő, hogy a válogatás kifejezetten eredetiségre törekszik: igen kevés műfordítást közöl. Amit viszont idegen auktoroktól megjelentet, az túlnyomórészt görög eredetű (Anakreon, Homérosz, Meleagrosz, Szapphó) – ellentmondva ezáltal a relatív szép megvalósítására irányuló önnön elméleti törekvéseinek. De ellentmondást kell látnunk a széppróza és a dráma műfajainak teoretikus igénye és a rendkívül sovány gyakorlati eredmények között is. Drámát egyáltalán nem közölnek, eredeti prózát csak Szentmiklóssy Alajos tollából: annak színtelen-jellegtelen meséit, azaz épp a legklasszicizálóbb műfajok egyikét, amelyikben a legkevésbé rajzolódhatnak ki a hazai élet óhajtott színei. Jean Pierre Claris de Florian gyenge elbeszélésének s az angol Spectator több mint száz esztendő tárcáinak átültetése Kis János tollából a széppróza hiányaiért nemigen kárpótolhat bennünket. Kazinczy és Dessewffy József épp Döbrentei ösztönzésére kaptak kedvet a jelent tükröző útleírásaik megalkotására – lett volna mivel fűszerezni a lap összeállítását.

A szépirodalmi részben tehát a költészet dominál. Szerkesztői elgondolásában pedig az egységtörekvés a legfontosabb: az, hogy lehetőség szerint megszólaltassa költészetünk mindegyik jelentékenyebb élő és ható művelőjét. Szerepel verseivel természetesen Kazinczy, továbbá tanítványai, Kölcsey és Szemere, hívei és barátai közül Berzsenyi, Dessewffy, Horvát István, Kis János, Sipos Pál, Szentmiklóssy, Ungvárnémeti Tóth László, Vitkovics, de helyet kap a vele szembenálló Fejér György, Horvát Elek és Horváth János is. Döbrentei fiataljai, Aranyosrákosi Székely Sándor, Deáky Zsigmond, Füzesi József és Wajda Albert is áldozhatnak itt a múzsáknak, s főleg Dukai Takács Judit, akinek verseivel először tűnik fel költőnő neve a hazai sajtóban. Ez a széles spektrum jelzi, hogy Döbrentei e téren sikerrel tudta megvalósítani célkitűzését: valamennyi erő egyesítését.

{I-277.} Ez azonban szükségszerűen együtt járt a lírai anyag elmosódottságával, önálló karakterének gyengeségével. Az Erdélyi Muzéumban poétai törekvések, irányok, műfajok, utak válogatatlanul keverednek – a szerkesztő csupán az egyénibb, sajátszerűbb, a romantika felé tájékozódó hangokat igyekszik lehetőleg korlátozni. Megtaláljuk benne a klasszicista ódát, a tanító célzatú, filozófikus episztolát, a szentimentális elégiát, a rokokó idillt, az alkaioszi, illetve szapphói versnemben megjelenő erkölcsi himnuszt, az antikizáló epigrammát, a patetikus-retorikus gondolati költeményt – azaz a klasszicizmus ismert műfajait. Elvétve, nyomokban találjuk viszont meg a romantikáét: a szerkesztő a gyakorlatban visszariadt attól, amit elméletileg oly ösztönösen hirdetett. Hogy mennyire, azt két hasonló eset is igazolhatja. Legközelebbi barátjának, Buczy Emilnek beküldött verseire azt jegyzi meg 1812. január 31-i, majd 1814. december 18-i levelében, hogy versei nem elég világosak, eszméi, érzései homályosak. Szó szerint ezzel utasítja el 1813. november 9-én, illetve 1814. február 25-én a romantikus önkifejezés felé tájékozódó Kölcseyt is: ami a szabályoktól, az átlagos nyelvhasználattól eltérő volt, attól a konkrét megvalósítás során idegenkedett.

Néhány értékesebb költői alkotás azonban így is megjelent folyóiratában. Ízlésnevelő hatásuk volt például Kazinczy epigrammáinak, kiváltképp a képzőművészeti tárgyúaknak: kiváló festmények témáin-hangulatiságán sugároztatta át a maga transzfigurált-ellégiesített, ugyanakkor az elragadtatás forróságát hordozó érzelmeit (I. 69–71.). Nagy Gáborhoz intézett episztolájában pedig kitörő személyességgel követelte az érzelmek jogát, a szenvedés és a szenvedély megvallásának lehetőségét (II. 97–100.). Ugyancsak ízlésnevelő szerepük volt Szemere Pál szonettjeinek: a műfaj eleve a mívesség, a választékosság, a fentebb stíl közege. Quatrainjeiben és tercettjeiben érzelmi bensőség, affektivitás illet meg, áradó szubjektivitás, de szigorú mértékben, erőteljes líraiság a forma tartópillérei között. Ideálvilág utáni forró sóvárgása, emocionalitása mindenesetre az egyik legromantikusabb költői hang az Erdélyi Muzéum lapjain. Csak Berzsenyinek az első költőnő, Dukai Takács Judit jelentkezését ünneplő, ódai energiájú episztolája veszi fel e téren vele a versenyt: romantikus szárnyalással és dinamikával lelkesül a klasszicizmus hermetikus-ezoterikus világáért (III. 42–45.). Hasonló A Fantáziához fohászkodó Kölcsey elvágyódása is, csak még személyesebb és olvadóbb, a költészet hatalma iránti hite feltétlenebb (V. 141–142.). Újszerű végül Malvina, azaz az ódával megtisztelt Dukai Takács Judit versének gyengéd és plasztikus dalszerűsége is (III. 40–41.).

Az irodalom egyes műfajai közt a kritika járt a folyóiratban a legszerencsétlenebbül. Holott előbeszédében Döbrentei nemcsak önálló programpontjaként tüntette azt fel, de külön is kiemelte fontosságát, ígérve, hogy minden kritikát megérdemlő magyar írást meg fognak ítélni. Ebből azonban semmi sem lett: már Kazinczynak az első kötetben megjelentetett, emlékezetes Himfy-kritikáját csupán enyhítő klauzulával ellátva („a legnagyobb léleknek, az ő legfelségesebb munkájiban is marad gyengébb hely” stb.) merte az olvasók elébe bocsátani (I. 72–89.). Amikor pedig a kritika miatt negyven előfizető lemondott, végképp megriadt, s nem közölt többé szépirodalmi műről bírálatot. Visszutasította – épületesnek egyáltalán {I-278.} nem nevezhető levelezés kíséretében – Kölcsey Csokonai-kritikáját is – amelyet pedig a költő az ő megrendelésére készített – annak másutt való megjelenése után pedig szánalmasan semmitmondó értekezést tett közzé A kritikáról (IX. 155–177.).

Közrejátszott ebben – Döbrentei gyávaságán és simulékonyságán túl – az is, hogy ő maga semmiképp sem volt kritikusnak való, műösztöne messze elmaradt tájékozottsága és kor-érzékenysége mögött. Ha konkrét műalkotással állott szemben, csupán a klasszicizmus iskolában tanult ízlés-sztereotípiái alapján tudta azt megközelíteni. Árulkodó bizonyságai ennek a drámapályázat díjnyertes alkotásairól adott kezdetleges értékelései, még inkább azok az esetek, amikor Kölcseynek, illetve Dessewffy Józsefnek műveit kellett megítélnie. Nemcsak arra a már ismertetett mozzanatra gondolunk, amikor a „szívnek nyelvé”-t megszólaltató Kölcseyt homályosságáért rótta meg, hanem egyéb megnyilatkozásaira. Arra például, hogy elolvasva annak Ábránd című versét, azzal a javaslattal állt elő: „… a végére én nem hoznék szerelmet, hanem festeném tovább az idealitást”, majd másutt a vérrel mocskos bajnok kifejezést vérrel béfecskendezettre javította, a csermely csácsogását csergedez-re stb. Hasonlóképpen járt Dessewffy is: az ő Bártfai leveleiben az eldöntődött időket eldőlt hamvas időkre helyesbítette. Meg is kapta érte Dessewffy rosszallását: „Ebben a kitétben Eldöntődött azért vagyon nagy erő, mert a határozatlan értelmű és így az olvasónak mind a tűz, mind a víz felforgatásait eszébe juttatja. Dieses Wort gibt eben durch seine Unbestimmtheit einen grössern Spielraum der Einbildungskraft und das war hier zum Zweck des Dichters in dieser Stelle nothwendig.” A romantikus irodalmi praxis szólt itt vissza Döbrenteinek. Az üvegpalackból kiszabadított szellem, amelyet elméleti téren oly hatékonyan felidézett, de amelynek gyakorlatával lépést tartani már nem tudott.

Az Erdélyi Muzéum azonban még középszerű költészeti és gyenge kritikai anyagával is – fonákjáról – a fejlődést munkálta: azok az értékes jelentős irodalomelméleti-publicisztikai tanulmányok árnyékában – végérvényesen ráébresztették szellemi életünk munkásait a tudomány és a szépirodalom elválasztásának elodázhatatlanságára, illetve a kritikai műfaj polgárjogáért folytatott fokozott küzdelem szükségességére. Megszűnését 1818-ban nem is valaminő külső kényszer, vagy a szerkesztő kedvének, esetleg a kéziratoknak megcsappanása idézte elő, hanem az, hogy az 1815–1816. évi rossz termések nyomán 1817-ben szörnyű éhínség pusztított a Kárpát-medencében, különösen Erdélyben. A súlyossá vált gazdasági helyzet következtében az előfizetők egész sora volt kénytelen lemondani, s ezt csak erősítette az, hogy ekkor már az ország központjában is sikerrel működött az első havonta megjelenő tudományos folyóiratunk, a Tudományos Gyűjtemény – az az orgánum, melynek létrejöttéhez ösztönző példaként épp az Erdélyi Muzéum szolgált.

Folyóiratunk a hazai közgondolkodásba bevezetett eszméivel a polgári átalakulásért és a nemzetté válásért folytatott harcok egyik igen hasznos előkészítője lett: főbb gondolatai – a maga erejéből világot alkotó zseni fogalmáról, a változás ideájáról, író és nemzet korrelatív viszonyáról, az irodalom nemzeti egységet teremtő funkciójáról, a hazai élet időszerű jelenségeinek tükrözéséről stb. – utóbb mind erőteljes szellemi impulzusokat nyújtottak a rendiség és a Habsburg-függőség {I-279.} elleni küzdelemhez. Abban, hogy az irodalom a szabadság és az egyenlőség közegévé kezdett válni Magyarországon, hogy ez volt az első társadalmi közeg hazánkban, amelyik a következő évtizedekben azzá vált, az Erdélyi Muzéumnak megvan a maga érdeme.

IRODALOM

Szilágyi Sándor: Az „Erdélyi Múzeum” keletkezésének történetéhez. = Figy 1886. 323–326. – Széchy Károly: Az „Erdélyi Múzeum”. (Döbrentei Gábor folyóirata.) = Az Erdélyi Múzeum Egylet … Kiadványai 1887. 358–393. – Takáts Sándor: Irodalmi harcok (1815 után). = KathSz 1892. 79–111. – Kristóf György: Adalékok Döbrentei szerkesztői tevékenységéhez. = ItK 1910. 483–487. – Jancsó Elemér: Döbrentei Gábor élete és munkássága. = Erdélyi Tudományos Intézet Évkönyve 1943. 49–180; és klny. – Uő: Döbrentei Gábor és az Erdélyi Múzeum. = Uő: A felvilágosodástól a romantikáig. Bukarest, 1966. 218–248. – Szauder József: A magyar romantika kezdeteiről. = Szauder József: A romantika útján. Bp. 1961. 288–299. – Csetri Lajos: Adalékok Döbrentei Erdélyi Múzeumának irodalomszemléletéhez. = Acta Universitatis Szegediensis. Acta Historiae Litterarum Hungaricarum 1969. 9. köt. 47–59. – Rohonyi Zoltán: Az Erdélyi Muzéum szerepe a romantikus eszmék meghonosításában. = Rohonyi Zoltán: A magyar romantika kezdeteiről. Bukarest, 1975. 153–200.