A Tudományos Gyűjtemény Vörösmarty Mihály szerkesztése idején (1828–1832)

Nehéz időszakban vette át az új szerkesztő a folyóirat irányítását. Annak a kiábrándultságnak és kilátástalanságnak közepette, amely az 1825–27. évi országgyűlés befejeződése, a belpolitikai reformok elmaradása folytán az új írónemzedéket eltöltötte. A nemesi értelmiségnek ekkortájt Pesten megtelepedő csoportját – melynek épp Vörösmarty a legkülönb reprezentánsa – az életvitel és gondolkodásmód, az emberi habitus és a társadalmi igények sajátos átmenetisége jellemzi. {I-309.} E fiatalok faluról a fővárosba kerülve éppen ez időben döbbennek rá a hagyományos nemesi lét kisszerűségére, beszűkültségére – ugyanakkor neveltetésüknél fogva még sok érzelmi szál fűzi őket az elavult valósághoz is. Új életfeltételek után sóvárognak, azt viszont egyelőre elképzelni sem tudják, hogyan alakíthatók ki azok az ország megkövesedett viszonyai közepette. A nemzedék időleges ambivalenciáját, ideológiai és magatartásbeli válságát elmélyíti az életformaváltás is: a vidéki nemesi életvitelre már múltként tekintenek vissza, a pesti értelmiségi életfeltételeket viszont maguknak kell kialakítaniok küszködve – annak megannyi szociális, nem utolsósorban anyagi, megélhetésbeli nehézségével.

Mindezt közülük épp Vörösmarty érezte leginkább a maga bőrén: a szerkesztői megbízatást akkor kapta, amikor Pestet s vele a hivatásos írói pályát egzisztenciális okokból végleg odahagyni készült. Hosszú időszak testi-lelki nyomorúságából, esetleg a végleges vidéki elsüllyedésből rántotta ki a szerkesztésért járó nyolcszáz forintos évdíj, de válsága mélyebb volt annál, hogysem az egzisztenciális révbe érkezés eloszlatta volna. Nyomait beköszöntő cikkében is érezhetjük, s alighanem azért is fordult szerkesztőként azonnal támogatásért irodalmunk akkori legnagyobb tekintélyeihez, Kazinczyhoz, Kölcseyhez, Kisfaludy Károlyhoz s az általa rajongva tisztelt Horvát Istvánhoz, mert tőlük nemcsak kéziratot remélt, de kézirataikban eligazító és bátorító szót is.

1827 utolsó napjaiban esett rá a választás, 1828. január 12-én jelentette be a kiadó a szerkesztőváltozást a nyilvánosságnak, s legkésőbb ekkor kellett nyomdába adnia Vörösmartynak az általa redigált első kötetet s benne programcikkét. Mindössze két hét állt tehát rendelkezésére: eszmei tisztázatlansága, kiforratlansága mellett ez is némiképp közrehat abban, hogy a beérkező kéziratokat – szemléletileg egészen újat, illetve teljesen ódivatút – határozottabb ideológiai irány nélkül vegyíti. Ez az ellentmondásos, néha egyenesen groteszk kettősség, hullámzás az ellentétes ideológiai pólusok – vasútépítés és középkorrajongás – között egészen a júliusi forradalomig eltart a folyóiratban, az utóbbinak hatása végérvényesen csak 1831 második felétől kezdve halaványul el.

Vörösmarty bevezető cikkében szokatlanul fájdalmas, sőt komor hangot üt meg, tükreként alig leplezett pesszimista élethangulatnak. Első szerkesztői megnyilatkozása sokkal nyugtalanabb s főleg elégedetlenebb lélekállapotot sugároz, mint annak idején Fejéré vagy Thaiszé: a változásoknak hevesebb és gyökeresebb igénye fogalmazódik meg benne. Állásfoglalása a fejlődés addig megtett útjáról, kultúránk – elsősorban tudományos munkáink – gyengeségeiről, a „teremtő és munkás lélek” igényéről gondolatiságában voltaképp nem különbözik attól, amit ekkor a reformliberalizmus hívei általában hirdettek, de hangsúlyaiban feszültebb és követelőbb. Egyik mondatában olyasfajta, pesszimizmuson áttörő messzenéző sóvárgás jut érvényre, amely a folyóirat régebbi évfolyamaiban még ismeretlen volt: „Minden kornak megvan hivatala: korunk talán nevelője lesz egy boldogabbnak.” Egyaránt tükre ez a megállapítás a lemondásnak és a dacnak – azaz az útkeresésnek.

Az általa szerkesztett első kötet mindenesetre ígéretes bemutatkozás volt. A kor két legnagyobb magyar írója azt nyújtotta itt, amit az olvasók java része leginkább {I-310.} várt: időszerű nemzetnevelői megnyilatkozást. Kölcsey Az állati magnetizmus nyomairól a régiségben címmel csak látszólag értekezik ókori témáról: amikor az okkultizmus történeti folytonosságát kétségbe vonja, s racionális elemzése révén szembeszáll a német romantika felerősödő regresszív tartalmaival, nagyon is a jelennek szóló útmutatás szándéka vezérli. Az a költőgondolkodó szólal meg a mesmerizmus „léleklátó” teóriái kapcsán, aki már régen kitapasztalta, hogy „Nincs élet a felhők körébe”, s a reformkor első válságos társadalmi fordulópontján óvni akarja társait az álmok, képzelgések, látomások irracionalista önlefegyverzésétől, a transzcendenciába meneküléstől. Óvni a másik világ mítoszától, hogy e világ reális megértésére és befolyásolására serkentsen, kijózanítani a rejtelmes erők által történő passzív alakíttatás illúziójából, hogy az értelmes aktivitás vágyát keltse fel. Tanulmánya – a legtöbbet olvasott folyóiratban – plasztikusan érzékelteti, hogy a hazai romantika a felvilágosodás élő öröksége révén miképpen tudta elkerülni a valóságidegen spekulációkban való megrekedést.

S mintha csak megállapodtak volna: Kazinczy ragyogó emlékirata, a Pályám emlékezete tendenciájában folytatja, elmélyíti e törekvéseket. (1828. I–II. XI–XII.) Arra orientálja az olvasókat, amire mindenekelőtt szükségük volt: lelki egészségre és életbizalomra, a felvilágosult értelembe vetett töretlen hitre és alkotó tettvágyra. Mintegy megtestesíti előttük a felemelkedéshez szükséges erkölcsi erőt. Kora kötöttségek közt vergődő és lázadni készülő értelmiségének a jelennél jóval merevebb és mozdulatlanabb, partikulárisabb és provinciálisabb korszakot mutat be, s annak keretében önnön életpályáját: e hajdani korral való sikeres küzdelmének állomásait. A Pályám emlékezete a folyóirat kontextusában főként azzal az intellektuális fölénnyel hat, amellyel a szerző a jelenből gyermeksége, ifjúsága idejére visszatekint: ironikus értékítéleteivel és művészi distanciateremtésével, a megjelenített életanyag rejtett reflektáltságával. Visszaemlékezései – a 18. század parlagi nemesi miliőjére, a feudális iskola dogmatizmusára, a társadalmi szokásrend áthághatatlan előírásaira – az azóta bekövetkezett változások folyamatára emlékeztetik az olvasót.

Elsőrangú a korábrázolás, ám ennél is szuggesztívebben alkotja meg Kazinczy a maga „példa”-életének rajzát. A kor és a körülmények nála nem determinisztikus kapcsai az egyéniség alakulásának, ellenkezőleg: az egyéniség a maga képességeivel jórészt függetlenné tudja tenni magát tőlük. Egy szellemi autonómia és szuverenitás kiépítése tárul fel tehát a folyóirat lapjain: a valóság mellett annak egyéni meghaladása, a fölébe emelkedés is. Az író folyvást érezteti, hogy nemcsak a világ formálja az embert, hanem az ember is világát. Választások és döntések, vonzalmak és elhatárolódások sorát idézi fel – megannyi útvesztő leküzdését, amelyeken át eljutott odáig, hogy immár nemzeti klasszikusként töretlen derűvel és biztonsággal tekinthet vissza múltjára. Olyan önmegvalósítási folyamatot jelenít meg ezáltal, amely örökmozgó energiájával, önmaga minden időben történő vállalásával fogódzóul szolgálhat a személyiség válságával küzdő ifjabb pályatársaknak.

Közülük a két klasszikus hívására Toldy válaszolt. Az Aurora 1828. évi kötetét bírálva még határozottabban és egyértelműbben nyilatkozik meg az irodalom {I-311.} respublikájának eszméje, az irodalomban megvalósítható társadalmi integrálódás mellett, mint régebben. A polgári literátor semmit sem remélt a nemesi politikától, így nem is csalódott. Annál többet vár az írók tömörülésétől, az esztétikum egyesítő erejétől: „Csak a közöslélek (Gemeingeist) a művészek közt adhat tekintetet a mívészetnek.” Vörösmarty viszont a múltat és a messze távlatokat is segítségül hívta: már a szerkesztésében megjelent első kötetben (majd attól kezdve számtalanszor) előszeretettel fordult a kelet mesés világa felé. Perzsia, India, Afrika, Kaukázus tájaira nemcsak a festőiség, az egzotikum, a különösség költő számára hálás világa vonzotta, hanem a közvetlen helyi lét elutasítása is sarkallta. A határtalanságot, a képzelet kötetlen játékait, a teljes felszabadultságot kereste keleten, nem utolsósorban pedig a „nagy ősök világos szép lelké”-nek vigaszát – ezért ültette át magyarra oly sűrűn a különböző német lapok keleti tárgyú cikkeit.

Erőforrást keresett – ennek folytán adott teret Horvát István és Jankovich Miklós anakronisztikus középkor-rajongásának, a nemzeti nagylét mítoszának is. Még nem tudott elszakadni a visszahúzó nosztalgiától, a mindinkább kiüresedő reménytől, hogy a világhódítónak hitt elődök a századokon át is üzenni tudnak számukra valami megenyhítőt és felfokozót. E kettős kötődésben különben olvasóinak legnagyobb többségével osztozott, s akarva, nem akarva számításba kellett vennie: ahhoz, hogy a progresszív gondolatkörökkel, eszmefuttatásokkal való megismerkedésre rábírja a folyóiratolvasók legnagyobb részét, párhuzamosan ki kell elégítenie nacionalista beidegzettségeiket. El kell zsongítania őket a Portugáliai Henrik magyar voltára, utóbb a jászok magyarságára, a brabanti hercegi ház Árpád vezértől eredő származására vonatkozó vágyképekkel.

Megismétlődne tehát a Fejér szerkesztette Tudományos Gyűjtemény kényszerű szimbiózisa, amely akkor oly jellegzetesen tükrözte a nemesség kétlelkűségét? Nincs szó erről: a két irányzat közt az újat akarónak, a nagyvilág változásaira figyelőnek primátusa immár elvitathatatlan, s a délibábos álmok üressége még inkább kiviláglik a tartalmas, társadalmi-gazdasági reformjavaslatokat felvető közvetlen tennivalókra rámutató cikkek társaságában. Például az útirajzokéban. A Vörösmarty szerkesztette folyóirat évfolyamainak ugyanis leggyakoribb közleménye az első nyomtatásban megjelent reformkori nyugat-európai útirajz fejezetsora. Almási Balogh Pál Tudósítások a külföldről című, könyvterjedelmű útinaplója, amely a látottak feljegyzésével a józanságra törő elmék előtt egymagában is elhalványította Horváték múltba vesző fantazmagóriáit. Almási Balogh művét, ki 1825 áprilisától kezdődőleg utazott idegenben, ugyan már Thaisz közölni kezdte 1827 nyarán, de orientációs centrumként – újabb tizenegy folytatásban – Vörösmarty biztosított számára teret. (1827. VI– VIII., 1828. II., IV., VI–VII., XI., 1829. I., IX–XI., 1830. IV. és VI.) Egészen addig, míg szerzője a Conversations-lexikoni pör kapcsán szembe nem került az Aurora-körrel.

Több szempontból is elmarad pedig Almási Balogh vállalkozása a műfaj későbbi, nagyhatású alkotásaitól. Szépírói igény nélkül készült, sőt legtöbb részletében krónikás, leltárszerű, nemegyszer szinte baedeker; lényegest a jelentéktelennel válogatás nélkül vegyít. Ami a későbbi útirajzok fő ereje: a polgári átalakulás politikai tapasztalatainak feltárása, a nyugati államélet, alkotmányosság, jogrendszer {I-312.} stb. elemző bemutatása, az itt teljességgel hiányzik. S végül: míg utódai fél Európát – főleg Franciaországot, Angliát – bejárják, addig A. Balogh – lehetőségei folytán – csupán osztrák és német földre juthat el.

S mégis: ez az útinapló élményanyagában és reflektáló magatartásában már mélységesen összefügg a harmincas-negyvenes évek útikönyveivel, azaz politikai publicisztikájával. Szerzője kimondottan értelmiségi szakember – orvos –, aki hivatástudatától ösztönözve tesz tanulmányutat. Másrészt nemcsak magyarként, hanem európaiként közelíti meg a látottakat, a kitágult világkép sugallta ama öntudattal, amely szerint a nyugati eredményekhez az egyetemes emberi jogán neki is személyes köze van. Harmadrészt utazónk már jellegzetesen városi ember, akinek számára az utak és terek nyüzsgő forgalma, a házak és középületek együttese, az urbanizáció szervezettsége már természetes megnyilvánulása a polgárosult társadalmiságnak.

Almási Baloghot Bécsben, Prágában, Teplitzben, Drezdában, Lipcsében, Weimarban, Jénában, Erfurtban, Halléban és másutt elsősorban a kórházak és klinikák vonzzák. S azok az emberek, akik ezekben dolgoznak: a tudósok – munkájuk feltételei, irányai, társadalmi körülményei. Nem is kell elemeznie, elég, ha felsorolja, hányféle – s mennyire specializált – egészségügyi létesítménybe látogatott el, mily nagyszámú társadalmilag megbecsült, tudása alapján emancipált szakemberrel konzultált. Szakintézmények egész arzenálját emeli be így a hazai köztudatba. Almási Balogh, Széchenyi és Kossuth majdani háziorvosa nem szól a Tudományos Gyűjtemény köteteiben a hazai és a nyugat-európai társadalmi háttér különbözőségéről, csupán e különbség következményeiről egy szakma művelője számára – de éppen ezáltal ad bőséges szellemi fermentáló anyagot olvasóinak. Elmélyítve ezt a hatást egyfelől az egyetemek, könyvtárak, múzeumok s főleg újságolvasó termek gyönyörűséggel teli előszámlálásával, másfelől azzal az ismétlődő tájékoztatással, hogy hazánk kultúrájáról már német földön sem tudnak.

Almási Baloghgal párhuzamosan a folyóiratnak egy belső munkatársa is több ízben jelentkezik külföldről híradásokkal: Toldy Ferenc. Ő azonban nem a nyugati fejlődés civilizációs viszonyairól számol be, hanem az útinapló szerzőjének egyik fájdalmas megállapítását nagyítja ki: azt, hogy hazánkat külföldön egyáltalán nem ismerik. Toldy ezt akként interpretálja, hogy „Mint nemzet mi a közfigyelem horizonán kívül állunk”, a külföld nem tanult tőlünk, viszont van egy kincsünk, amelyben mi is teremtettünk: nyelvünk és szépliteratúránk. Prágában, Heidelbergben, Londonban ő ezek esetleges méltánylását kutatja, a fellelhető kapcsolatokat fürkészi, keresve az Európához vezető szálakat (1829. IX., XII., 1830. VI–VII.). Célja tehát egyáltalán nem csak filológiai vagy belletrisztikai: az irodalmunk iránt tanúsított érdeklődés felvillantásával enyhíteni kívánja a kínzó kisebbrendűségi érzést, amely egyébként a hazai viszonyok fejletlensége miatt nemcsak őt töltötte el.

Többek között magát Vörösmartyt is, aki ugyancsak azonnal éberen felfigyel arra, ha nyelvünk és kultúránk iránt külföldön bárminő figyelem mutatkozik -- legyen az érdeklődő akár John Bowring, az első külföldön megjelenő magyar antológia érdemes szerkesztője, aki ekkor keresi fel őket támogatásért leveleivel, {I-313.} akár az egyik nápolyi Bourbon herceg, vagy a magyar táncot Párizsban szemlélő francia arisztokraták. (1828. V., 1829. II.) Utóbb is, amint mód nyílik, hírt ad a világképet tágító utazásokról: maga ismerteti Tessedik Ferenc franciaországi útikönyvét, az olvasók figyelmébe ajánlva az utazások hasznát. Meg is világítja e hasznosságot egy sokat mondó gyakorlati példával: utazásán Tessediknek alkalma nyílott megismerkedni George Canninggal, a kor híres angol liberális politikusával, Metternich és a Szent Szövetség egyik legádázabb ellenfelével. (1831. XI.)

E fokozódó európaiság-tudat nyilvánul meg a Tudományos Gyűjtemény új világirodalmi orientációiban is. A jelentősebb irodalomelméleti írások mind külföldre (vagy legalábbis részben külföldre) kalauzolnak el. Ez a tájékozódás most már jóval tudatosabb, elvibb, mint volt a húszas évek első felében. A régebbi híradások, információk helyébe tanulmányok kerülnek, mind több összehasonlító, irodalmunk továbbfejlődését sugalló megállapítással; a nemzeti irodalom létének bizonygatása helyett szerepét, helyét keresik tágasabb összefüggések közepette. A külföld legfontosabb új hatása: az irodalom nemzetiségformáló szerepe mellett annak társadalmiságát, a társadalom megváltoztatásában betöltött funkcióját elemzik az újabb írások.

Ez utóbbi mindenekelőtt Bajza Józsefnek az epigramma-műfaj teoretikumát átvilágító nagy tanulmányában érezhető erőteljesen. A liberális reformideológia kiváló irodalmi lehetőségét fedezi fel benne: az összpontosító energia, a koncentrálás, a felfokozott gondolat, a láttatás és a beláttatás, a megbélyegzés és az ideálteremtés, egyszóval a társadalmi mozgás költészeti megjelenítését. Vizsgálódásaiban – ezzel összefüggésben – a szellem produktivitása a másik meghatározó szempont: a legkisebb műfajban mutatja fel a művészet világteremtő hatalmát, a legősibb műfajban a jelenközpontúságot: az ő felfogása szerint az epigramma mindig a napi valóságból származik, és arra hat vissza. Megítélésében pedig ugyanaz a haragos elégedetlenség, társadalomkritikai szenvedély vezeti, amely ekkor társait az időszerű világirodalommal való foglalkozásra készteti. (Az epigramma teóriája. 1828. VII. és XII.)

Apróság, de jellemző: amint Vörösmarty átveszi a szerkesztést, Toldy francia nyelvtan megjelentetésére hívja fel a figyelmet, azzal az indoklással, hogy itt a lehetőség a hazai ifjúság számára „e gyönyörű nyelv” elsajátítására. (1828. I.) S ettől kezdve az addigi németes tájékozódást a fiatal íróknál valóban nagymértékben felváltja a francia s azon keresztül az angol irodalom jelenségeinek recepciója. Ebben a Tudományos Gyűjtemény segédszerkesztőjének, Vörösmarty helyettesének, Stettner-Zádor Györgynek volt vezető szerepe. Az Aurora-kör fiataljai közt kezdetben ő vallotta a legtávlatosabb eszméket. A júliusi forradalom felé haladó francia társadalom híres romantikus folyóiratából, a Globe-ból olyan írásokat adaptált, amelyek már nemcsak a valóság ábrázolásáról, de megváltoztatásáról is szóltak. Ennek érdekében állítja szembe tanulságosan a német és az angol poézist – messzemenően az utóbbi javára. A német költészettől viszolyog, s miért? Mert csupán szemlélődő, visszavonul a külvilágtól, hiányzik belőle a szenvedély és a tett. Velük szemben Byront érzi lelke rokonának, az angol szabadságharcos költő másként mert élni és cselekedni, mint a többiek: „Nem érzé magát honosnak {I-314.} a körben, melybe a végzet állította … akadályok, veszélyek, tartózkodások őt nem gátlák.” (1828. II.) Ilyen hős Stettner-Zádor számára Shakespeare Hamletje is: az elégedetlenség megtestesült szelleme. Ellentéte Poloniusnak, aki konformista módon mindent elfogad. A cikkíró felkiáltásában – „Terhünkre vannak e magukkal és világgal oly elégedett emberek … megvetjük és megtámadjuk azokat, kik jól érzik magokat az életben, s békén alusznak” – már valami ott hallatszik negyvennyolc zúgásából is. (Shakespearről s Hamletnek 1603-diki kiadásáról. 1828. VI.)

A júliusi forradalom közelében járunk, s a Tudományos Gyűjtemény már nem tartja elképzelhetetlennek forradalom és irodalom valaminő kapcsolatát. Vörösmarty például Francia költők címmel két olyan romantikus költőt mutat be magasztalóan – Auguste M. Barthélemyt és J. Méryt – akik X. Károly restaurációjának leghevesebb ellenfelei voltak, utóbb pedig a júliusi forradalom költőharcosai. Költők, akiknek a nemzeti nagyság képeiért már nem kellett a múltba visszarévedni, megtalálták azokat a jelent alakító politikus cselekvésben. (1829. V.) A júliusi forradalmat követően pedig már a francia romantika egész fő vonala példa lesz a folyóiratban. 1830 decemberében–1831 januárjában kétrészes cikket közöl Francis Jeffrey, a híres angol liberális kritikus tollából – alighanem ismét Stettner-Zádor a fordító – az új francia eredményekről. Lelkes apológiája ez mindannak, amit a júliusi forradalom hordozott, költői szuperlativuszokban kapnak méltatást, különösen Victor Hugo, a „megifjult nemzet” legnagyobb poétája. Nem csupán az irodalom változásait méltatja a franciáknál, hanem a változás irodalmát is, azt, hogy kiválóságai a társadalom élén haladnak. S e változás irodalmiságát várja a folyóirat ismeretlen szerzője a regény-műfaj hazai megszületésétől is. Ezért eleveníti meg Cervantesnek, az európai realista regény megalapítójának, a Don Quijote szerzőjének alakját, méltatva, hogy amit a spanyol író felvetett, az nemcsak spanyol érdekű, hanem az egyetemes emberiségre tartozik. Kétségtelen: a két főalak megtestesítette tulajdonságok, a középkorba merülés mániája és a korlátolt földhözragadtság éppen nem voltak idegenek a hazai társadalom időszerű valóságától sem. (1831. II.)

Újat kezdeményez a Tudományos Gyűjtemény azáltal is, hogy ablakot nyit szomszédaink, a kelet-európai nemzetek irodalmaira. Az egyik kelet-európai népről, a lengyelről szó esett már Thaisz idején is, de velük évszázados barátság kötött össze, viszont az oroszok és a csehek irodalmát, amelyeket most Toldy cikkei közelebb hoznak, alig, vagy rosszul ismerte a hazai köztudat. Az addig közönnyel, ha nem idegenkedéssel szemlélt irodalmakban a miénkkel rokon vonásokat fedez fel, éppoly népnemzeti, a tömegeket egyesítő karakterjegyeket, mint az Aesthetikai levelekben: zavartalan bensőségű, konfliktusoktól mentes érzelemvilágot, „magasabb popularitás”-t, amelyet minden társadalmi réteg a magáénak érezhet. (1828. X., 1830. VI.) Mert ekkorra már nemcsak az írók, hanem az olvasók tömörítése is fontossá válik Toldy szemében. Az Aurora 1829. és 1830. évi köteteiben egyaránt azt méltányolja, hogy „popularitás és köztetszhetés tekintetéből” koszorút érdemelnek, hogy nemcsak az értőknek, hanem az egész publikumnak készültek. Írjon bár a kritikus az orosz, a cseh vagy a magyar irodalomról, {I-315.} olyan népköltők teremtette második valóságot igényel, amely az olvasók tömegét szembefordíthatja az oly nehezen mozdítható földi valósággal. (1828. XI., 1830. VI.)

De Vörösmarty és köre nemcsak és elsősorban már nem is az irodalom síkján küzd ezzel a világgal. Attól a pillanattól kezdve, hogy kezükbe veszik a szerkesztést, felsorakoznak Széchenyi mögé. A folyóirat a „legnagyobb magyar” reformmozgalmának szócsövévé válik Vörösmarty keze alatt: 1828 és 1832 között rendszerint itt jelenik meg az első tudósítás a Széchenyi által felvetett javaslatokról, tervekről, a szervezkedés gyakorlati állomásairól, szintúgy a hozzászólások és polémiák egymásutánja a hazai polgári átalakulás programpontjairól, mezőgazdaságunk és iparunk megannyi bírált jelenségéről. A vágyaknak és igényeknek, amelyek a Tudományos Gyűjtemény fiatal romantikusaiban határozatlanul éltek, a nagy reformpolitikus szerveződő mozgalma határozott formát ad, a hazai társadalom jelenére vonatkozó elképzeléseik e mozgalom sodrában alakulnak tovább. 1828 márciusában jelenik meg Széchenyi első könyve, a Lovakrul, majd 1830 elején a Hitel: roppant hatásukban benne rejlik folyóiratunknak az átalakulás eszméit továbbvitató-népszerűsítő, ahhoz anyagot adó tevékenysége is.

Még az sem túlzás, hogy e művekhez némely vonatkozásban előzetes impulzusokat adott a szerkesztőség munkája. A hazai valóságot merész realizmussal elemző publicista döbbenetes tényekkel ismerkedhetett meg az 1828 májusában megjelenő vendvidéki topográfiai leírásból, a szervező politikus pedig egyik legkedvesebb tervéről, a Lánchídról idehaza ugyancsak itt olvashatott először, 1828 februárjában. Csaplovics Jánosnak A magyarországi vendus tótokról címmel – az akkori alsószölnöki plébános feljegyzéseit közreadó – tanulmánya messze meghaladja a szokásos topográfiai cikkek átlagát: helyismertetésből szociográfiává emelkedik. Első hiteles kritikai társadalomrajzunk e munka az ország egyik nagyobb tájegységének és nemzetiségi népcsoportjának ez idő szerinti állapotairól. Riasztó helyzetjelentése nem csupán elmaradottságról szól, hanem hihetetlen elesettségről, emberhez teljességgel méltatlan életviszonyokról. A kisemmizettségnek ama fajtájáról, amelynek nyomása alatt a benne küszködők el sem tudják képzelni, hogy más alternatíva, másfajta életmód is nyílhatna számukra. A szociográfia tömegnyomort vetít olvasói elé, s előadásában a gazdaság, az anyagi létviszonyok embertelenségénél is megrázóbb a tudat beszűkültségének, primitívségének személyes tapasztalatokon nyugvó megjelenítése. Virágzó, bogárhátú falusi házak, vidám szántóvetők helyett meztelenül és elvadultan futkosó gyerekeket ábrázol, kretének tömeges születését, házak közepén földön gubbasztó parasztokat, kémény nélküli házakat, orvost nem ismerő, ráolvasással történt „gyógyítás”-t, evőeszközöket nem ismerő étkezéseket, szőlőtörkölyből készített kenyér fogyasztását, a nyomtatott betű ismeretlenségét. „… egész Vandaliában, de még a szomszédságban is egy rendbe szedett iskola sincs, de ha volnának is iskolák, miből tanulna az ifjúság?”– kérdezi a cikkíró, s eszméltető kérdései néhány év múlva az egész országra általánosítva térnek vissza majd az 1832-es országgyűlés ellenzékének tanácskozásain.

Elmaradottságra villant fényt a Lánchíd építését javasoló cikk, Trattner Károly mérnök-kapitány írása is. Azzal kell ugyanis érvelnie, hogy a függő lánchidakat {I-316.} már nemcsak a nyugati országok egész sorában, de Ausztriában is meghonosították, sőt Bécsben több is épül. Nem lehet megindultság nélkül olvasni a Pest-Buda nagyvárosi fellendüléséről álmodó mérnökkari tiszt szavait, kinek mondataiban megvillan valami Jókai Jenőy Kálmánjának látomásából. Az ikerváros eggyéforrásáról, az egész hazai „kereskedőség és mesterségűző osztálybeli” tevékeny részvételéről és az Akadémia-alapító társadalmi dinamikájáról szőtt elmélkedésekben ez a sóvárgó álmodozás a legértékesebb: „Képzeljük továbbá: hogy a dunai partgát (Quai) a feljárás legfelsőbb pontjára vezet fel, – képzeljük ezen gyönyörű, öt öl szélességű hármas feljárást díszes vaskorláttal beszegve … képzeljük a feljárásoktól még fennmaradó széles utat kockás gránit kövezettel, csinosan kirakva, minden portól kitisztázva, jó ízletű, célirányos lámpákkal megvilágítva.”

Bármilyen meggondolást, gyakorlati célkitűzést vet is fel ezentúl Széchenyi, azt a Tudományos Gyűjtemény azonnal a figyelem homlokterébe állítja. Maga Vörösmarty lesz az első propagandista: tudósít a pesti lóversenyről, a Széchenyi és Döbrentei által írt lóversenykönyvről, a földművelés előmozdítására alakult intézetről (s ami éppily fontos – a társas összejövetelekről, amelyeken tagsági díj ellenében bárki részt vehet), majd „a nemzeti gazdaság gyarapítására összeállott egyesület” sikereiről, az állattenyésztő társaságról, mely már háromszáz tagot foglal magába „egy középpontban egyesülvén” stb. (1829. I., VII., 1831. III.) A Hitel megjelenését követően azután itt népszerűsítik a másik nagy vállalkozást: a Vaskapu szabályozását, a Duna célszerű kereskedelmi kihasználását, a hajózás fellendítését is. (1830. V.) A javaslattevő, Beszédes József sárvízi igazgató földmérő alig egy hónappal később már Széchenyi társaságában utazik a helyszínre, ennek nyomán pedig a mérnöki tervezés, valamint az egészet mozgató nemzeti szervezet kiépítéséről tájékoztatja az olvasókat. (1831. I.) Sor kerül a másik nagy folyó, a Tisza szabályozásának, a pusztító árvizek elvezetésének problémájára is. Aki felveti, Vedres István mérnök már negyedszázaddal korábban tervet dolgozott ki a Duna–Tisza csatorna megépítésére, ugyanakkor társadalmi kérdésekben a lehető legkonzervatívabb álláspontot képviselte. Most viszont – hatvanöt esztendős korában – a Hitelből választja tanulmánya mottóját, a Tisza-szabályozásnak a földművelést fellendítő hasznát méltatja, Amerika négyezer mérföldet kitevő vasútjaiért és csatornáiért lelkesül, s ami a legfontosabb, Széchenyi legkedvesebb polgárosító eszméjét visszhangozza: „Az emberek szorosan egyesülve nagy dolgokat vihetnek végbe.” (1830. VI.)

Egy kis műszaki szerzői gárda alakul ki a folyóirat körül a Széchenyivel együtt dolgozó mérnökökből, földmérőkből – hamarosan ismertetik Vásárhelyi Pálnak a szállítás korszerűsítéséről írott könyvét is, ugyancsak a Hitelből választott mottóval –, sőt az „inzsenéri” tudomány művelői a reformjavaslatokon egymással is polemizálnak. (1830. IX., 1831. III.) Folyóiratunk munkásságán lemérhető tehát, mennyire megnő ekkor a technika, a műszaki ismeretek fontossága, az utak, hidak, vasutak szakembereinek alkotási lehetősége. Ennek jeleként követelik itt 1831 áprilisában egy mérnöki folyóirat megjelentetését. De nemcsak szakmájukkal törődnek, hanem e jövőt tervező mérnökök Széchenyit társadalmi reformtörekvéseiben is támogatják. Beszédes József, a Vaskapu említett szabályozója például {I-317.} „mintafalu”-ról álmodik, amelyben nincs többé robot, tized, kilenced, nincs semminő urasági szolgálat és közös legelő, megvalósul az örökváltság, s végleg a földművelők kezére jut a föld. „A termesztő erő nem dolgozhat föld nélkül” – dobja be a köztudatba ő is reform-országgyűléseink oly sokáig vitatott témáját. (1831. V.) Felmerül továbbá a nagy reformer legfájóbb problémája: a hitel hiánya. Szerény Lajos (nyilván álnév) az uzsora okairól írott értekezésében – ahol először próbál meghatározni olyan közgazdasági fogalmakat, mint a tőke, a munka, a kamat, s ahol Adam Smith Wealth of Nations-je, a szabadversenyes kapitalizmus bibliája a hivatkozott alapvető forrásmunka – a hitelbank megalapításának szükségességét feszegeti. (1832. I.) S a mérnökök után egy mesterember is szót kap a Tudományos Gyűjteményben. Tanulmányának címe – Észrevétele egy pesti mesterembernek a céhek eltörlését javalló vélekedések körül – elárulja tárgyát és állásfoglalását is. Fejtegetéseiben nem annyira a mesterségek hazai gyengeségének és a mesteremberek méltatlan helyzetének kárhoztatása az érdekes (erről igazán nem ő ejt szót először), hanem a szokatlan szakmai öntudat. „A mesteremberek sorsa az, amely az egész nemzetnek sorsát elhatározza” – állapítja meg a cikkíró a termelő munka iránti nagy respektussal. Sőt, már mintha az osztályszolidaritás érzületéből is megcsillanna nála valami, amikor azt kívánja: a magyar iparűzők legyenek barátsággal együtt végzett munkájuk alapján a hazánkban lakó német mesteremberek iránt. (1832. VII.)

A Széchenyi megkívánta valóságérzék és a munka megnövekedett értéke szolgál iránytűként az új topográfiai írások legjavában is, amelyek most már végleg elhagyják a régebbi krónikás leltárszerűséget és ehelyett szociografikus életképeket nyújtanak. Utóbbi tudvalevőleg a reformkori prózairodalom nagy jövőjű műfaja: első produkcióit a Tudományos Gyűjteményben üdvözölhetjük. Mindszenthy Antal Egy fordulás az Alföldön című színes írásában – melyben körképet rajzol Baja és Zombor fejlődő városi életéről, a halpiacról, kofákról, a Duna-parti cincárok fasátrairól, a hajtólegények zsibongásáról, a gabonakereskedelemmel járó sokadalomról – már sok vonása együtt van az átlagos megfigyelések, realisztikus pillanatnyi észleletek sokaságát felvázoló műfajnak. Mindszenthy ábrázolása olyan, amilyenné Széchenyi szerette volna tenni általában a magyar tájakat (vö. a Ferenc-csatorna hasznának megjelenítésével), – ennek ellenpólusa itt Hoblik Márton beszámolója Verőce vármegye jelenéről. Az ország egy olyan, Bajától, Zombortól nem messze eső részéről szól éles kritikával, ahol süket fülekre találnak Széchenyi igéi. Ahol továbbra sincsenek mesteremberek és fabrikák, nem törődnek a kereskedelemmel és a juhtenyésztéssel, a városok sivárak, az emberek munkájuk iránt közönyösek. De hiszen pangásról, veszteglésről már sokszor szóltak a Tudományos Gyűjtemény cikkírói? Igen, de Hoblik nem a viszonyok korlátozottságáért kárhoztatja az illetékeseket, hanem az elmulasztott lehetőségekért – a velük élni nem tudókat. (1831. IX– X., 1832. V –VI., illetve 1832. II–III.)

A technika sikerei és a természettudományos világkép elemeinek terjedése áthatja a folyóirat neveléssel foglalkozó anyagát is. E sikerek, új vívmányok az ember megismerő képességeibe vetett felvilágosult hitet folyvást igazolták. Nyomukban már nemcsak a népnevelés ügye válik fontos kérdéssé, hanem az iskolai {I-318.} tantervek, tantárgyak, az egész oktatási rendszer gyökeres reformja is. A memorizálás és moralizálás, az adatmagolás és a régi történeti stúdiumok helyett a természettudományok tanítását követelik a cikkírók. Ennek időszerűségét hangsúlyozza Csató Pál író, aki nevelőként dolgozik Budán (s ez idő tájt még saint-simonista eszmékkel kacérkodik), ezt Nagy Károly csillagász, matematikus, utóbb a Daguerréotyp című radikális röpirat szerzője. Mindketten a valóság megértésére, a természetben uralkodó törvényszerűségek felfogására, az egyszerűtől a bonyolultig vezető fejlődés elsajátítására, az összefüggések felismerésére kívánják nevelni növendékeiket: kármáni szóval az „öngondolkodás erejé”-re. Röviden: a polgárosodó és kitáguló világban való helytállásra. (1830. I. és 1832. VIII.)

Hogyan foglalnak állást Vörösmartyék a folyóirat régebbi három főbb témakörével kapcsolatban? Mi újjal gazdagodnak náluk a liberalizmus, a nemzetté válás és a népiesség hazai tartalmai? Az ezekkel foglalkozó tanulmányok számaránya az előzőkhöz képest valamelyest csökken, karakterük változása azonban a lényeget illetően a fogalmak és eszmék elmélyülésével jár együtt. Régebben az antifeudális, a nemesi konzervativizmus, a patriarkális mentalitás ellen irányuló támadás volt alapvető e témakörökben, az elavult rendi közösségi tudat kritikája, annak felváltása az új, összehasonlíthatatlanul szélesebb társadalmiság igényével. 1828-tól kezdve viszont a liberalizmus központi ideái, individualitás- és szabadságeszméje, függetlenség- és polgári egyenlőség-doktrinája kerülnek inkább elemzésre, s nem pusztán teoretikusan sürgetik a nép nemzetbe emelését, hanem szervezett formában, majdhogynem intézményesen látnak hozzá annak előmozdításához. A népiesség pedig már nem annyira a néphez lehajló nemesi szemléletet tükrözi a Tudományos Gyűjteményben, mint inkább a parasztság életéhez és gondolkodásához való bensőséges közeledést, a demokratizmus elemeinek fokozódását.

Kedvelt terminussá válik a természetjog: belőle vezetik le az ember veleszületett és elidegeníthetetlen jussait, amelyeket előszeretettel sorolnak fel. Minderre pedig a szerzőknek azért van szükségük, hogy általa megvilágítsák a törvények változtatásának logikáját, hogy megingassák azok örökérvényű, normatív voltába vetett hitet. De a természetjogból származtatják az emberek egymásrautaltságát, eredendő társadalmiságát is – azaz egyenlőségük indoklását. „… mindenkinek veleszületett szabadsága másoknak kényúri hatalma alól magát fölmentve tartani” – hirdeti a jobbágykérdés megoldására hivatott 1823–1836. évi országgyűlés előtti hónapokban a Tudományos Gyűjtemény. (1828. VII., IX., 1832. VI.)

Másik sűrűn ismételt fogalma munkatársainak a polgári szabadság. A jövő legfőbb zálogának tekintik, egyedül belőle vezetik le a nyugati társadalmak – elsősorban az angol – sikereit. Utána való sóvárgásukban már-már mitizálják is e szabadságfogalmat, a kapitalizmus által történő eltorzításáról nem vesznek tudomást. Mi sem lenne helytelenebb, mint mai szemmel mosolyogni lelkendező hangnemükön, amellyel e nemzedék képviselői, Kunoss Endre, Luczenbacher János, de főleg Bajza a polgári szabadságjogokat rajongva elősorolják. A természetjog, a törvény és a polgári szabadság náluk a lét újfajta felfogásának kategóriái, a feudális kötöttségek eltörlésének, de legalábbis nagyfokú enyhítésének szinonimái, az {I-319.} önmegvalósításnak és a célszerű társadalmi cselekvésnek biztosítékai. (Bajza: Nehány vonás Lord Chatam karakteréből. 1830. I.)

Amint közeledünk a júliusi forradalom felé, úgy tűnnek idehaza mindinkább Eldorádónak az angliai viszonyok. Most már Edvi Illés Pál is – régebben a konformizmus óvatos tisztelője – osztja Bajza panegirikus hódolatát az egyén számára „minden utat” megnyitó angliai fejlődés előtt, sőt forrásai nyomán elismétel egy sor találó szempontot a népek újabban tapasztalható összeforrásáról, az ideák gyors terjedéséről, a kitágult világról. Ugyanakkor már olyan gondolatot is hozzátesz mindehhez, ami idehaza merőben újszerűen hat: az angliai ipar gazdasági emelkedésében való kételyt. Owen „anglus quaker”-re hivatkozva Edvi Illés elsőként mutat rá nálunk a munkanélküliség, a pauperizálódás meggondolkodtató jelenségeire. A folyóirat ekkori tevékenységében ez a megnyilatkozás csakugyan „jelzés”, „elszigetelt találkozás” csupán – ahogyan Pándi Pál értékeli –, de kétségtelen, hogy a kor új nagy eszméjének, a kapitalizmus kritikájának első villanása a Tudományos Gyűjteményben jelentkezett először. (1830. VIII.)

Folytatása ennek ezen a fórumon egyelőre nincs: az érdekegyesítés születő ideológiája egyelőre háttérbe szorítja az osztályellentétek ilyesfajta felvetését. A nemesi társadalmon kívülhelyezkedő fiatal plebejus költő, Vajda Péter sem megy túl a lassú, megfontolt változtatások ideáin akkor, amikor a maga társadalomeszményét Nemzetiség címmel megfogalmazza. (1832. VI.) Vágyai és távoli reményei túlemelnék őt a nemesi liberalizmus szokványos követelményein, hiszen olyan világ után áhítozik, hol „a munkában minden tag részesül, a gyümölcsöt mindenki ízleli”. Ez azonban számára is csak látomás, a realitás viszont a hazai nemesség társadalmi súlyának elismerésére, a nemzetté válás evolucionista programjának szolgálatára készteti.

Ennek érdekében Vörösmarty kampányt indít folyóiratában, a társadalmilag legmozgékonyabb rétegtől, az ifjúságtól, illetve a reformmunkálatokon dolgozni kezdő megyegyűlésektől remélve a legtöbbet. Társaival együtt ő maga is nemrég került ki az iskolapadból, az országgyűlési ifjak szervezkedése (a folyóirat már 1828 januárjában beszámol fellépésükről) pedig arra készteti, hogy a nemzeti egység alapjának, a nyelv ügyének letéteményeseit lássa bennük. Költőtársa, Czuczor Gergely ezért követeli az új magyar költők tanítását (1828. X.), ezért számolnak be büszkén a levelezők az iskolai önképzőkörök kibontakozó tevékenységéről (1828. V., X., 1829. V.), ezért vállalkozik Vörösmarty arra is, hogy irodalmi szárnypróbálgatásaikat lapjában megbírálja. (1829. X., XII.) Akár a kolozsvári, akár a debreceni fiatalok versgyűjteményeiről mond véleményt, páratlan szeretettel és megértéssel cselekszi ezt, a nemzeti romantika elveire orientálja őket. Ami pedig a megyegyűléseket illeti: egészen 1848-ig ezek maradnak a politikai élet középpontjai, az ellenzéki erők egyesítő fókuszai. (1830. VII., 1831. III., VI.)

E megyegyűlések itt közölt jegyzőkönyveiből igen erőteljes magyarosítási program tűnik ki – sajnos, nem mentesen a nemzetiségi kérdés iránti érzéketlenségtől. Épp azok a megyék türelmetlenek a más nyelven beszélőkkel szemben (Sopron, Arad, Temes), ahol a lakosság zöme azokból kerül ki. A jegyzőkönyvi határozatok kizáró paragrafusok egész sorát tartalmazzák a magyarul nem tudókkal kapcsolatosan – {I-320.} még a falusi bírói tisztséget is a magyar nyelv tudásához kötik. A nacionalizmus elfogult túlzásait különben a folyóirat más közleményeiben is megtalálhatjuk: egyoldalúan vitatkoznak a nyelvi jogokat kérő František Palackýval (1830. I.), a nemzeti játékszín létesítését azért is szorgalmazzák, hogy eszközt nyerjenek a nemzetiségek beolvasztására (1831. XII.), s Mátray-Róthkrepf Gábor a magyar muzsika történetét vázolva ismét feltálalja a magyarság keletiségéből adódó fensőbbrendűség mítoszát, azt a Horvát István-i nemzetkarakterológiát, amelyet Kölcsey már régen megcáfolt. (1829. II.)

A szerkesztőség emellett kedvvel lát hozzá – a népiesség újabb állomásaként – az egyes tájnyelvek recepciójához, irodalmi egyenrangúsításához. Mi a céljuk a munkatársaknak, akik egymás után szógyűjteményeket adnak közre az ormánsági, kemenesaljai, bodrogközi, göcseji stb. dialektusokból? (1828. X–XI., 1831. VII., IX., 1832. III.) Szeder Fábiánnak, a palóc paraszti együttélés feltárójának A magyar nyelvbeli dialektusokról című tanulmánya adja meg a választ: a népélet ábrázolásának és a népnyelv irodalmi nyelvvé emelkedését várják ettől a lelkes gyűjtők. (1829. V.) Maga Vörösmarty is ebben a szellemben nyilatkozik meg folyóiratában. Sokat idézett felhívásából, amikor a falusi jegyzőket, mestereket, papokat ösztönzi a „köz-népdalok”összegyűjtésére, erre ugyan még csak halványan következtethetünk, de amikor Gaal Györgynek, a világhírű Grimm-fivérek követőjének német nyelvű közmondás-gyűjteményét mutatja be, állásfoglalása félreérthetetlenné válik. Kitűnik: Vörösmarty népiessége messze meghaladja aurorás társainak, Kisfaludy Károlynak, Toldynak, Czuczornak felfogását. A népi alkotásokban nem formaújító lehetőségeket, hanem kifejezetten tartalmakat, azaz eszméket, gondolatokat, életszemléletet, világmagyarázatot keres és talál. A népi alkotások szerinte „a nép életét, foglalatoskodásait, szokásait, lelkének uralkodó szenvedélyét, indulatjait s általában gondolkodása módját s annak sajátságait leghívebben, legtitkolhatatlanabbul magyarázzák … nemritkán több valóságot s mélyebb életbölcsességet találni bennök, mint keresnénk”. Ő már túljut voltaképp szemléletileg a nép nemzetbe emelésének nemesi platformján, értelmezésében már valami feltűnik a nép nemzetté válásának eszméjéből is. (1828. V., ill. 1831. VI.) S alighanem ebben kell látnunk a folyóirat sok éves tevékenységének legpozitívabb vonását.

Fél évtizedes tevékenység után Vörösmarty megvált a szerkesztéstől, 1832. december 15-én lemondott. Nyűg volt számára a vele járó, erőit szétaprózó adminisztrációs munka. A levelezésben, korrigálásban, a kéziratok nyomdai előkészítésében egyedül Stettner-Zádor György, a hű barát segítségére számíthatott, s 1832 végén segítőtársa odahagyta Pestet. Emellett sok vesződsége volt az értetlen és kalmárszellemű kiadóval, Károlyi Istvánnal, aki miatt már 1829 szeptemberében le akart mondani megbízatásáról. S közrejátszott elhatározásában az is, hogy ekkor már el volt halmozva akadémiai státusával együtt járó teendőkkel, főleg a nagyszótár idegölő munkájával.

Leköszönése egyben a Tudományos Gyűjtemény elsorvadását is jelentette. A folyóirat ugyan továbbra is megjelent, de merőben más jelleggel és szellemben. Új irányítója 1833. január 28-tól Horvát István lett, aki a maga tudománytalan őstörténeti mániáinak szolgálatába állította a lapot. A közönség igényeivel, érdeklődésével {I-321.} mit sem törődve, a harmincas évek szellemi áramlatairól elvszerűen tudomást sem véve állította össze a köteteket, évfolyamokat. Oklevéltani-diplomatikai szakközlönnyé zsugorodott össze kezében a valaha ideológiai érdekű, a hazai eszmei fejlődésben irányadó szerepet játszó orgánum. S mint ilyen is túlnyomórészt Horvát István ködképeket tartalmazó írásait foglalta magában, nemegyszer egyazon számban a szerkesztőnek öt különféle tanulmányát (például 1833. V., 1834. II.). Egyet kell értenünk Ferenczy Józsefnek, első sajtótörténetünk szerzőjének 1887-ben kelt magvas megállapításával: „Soha folyóirat oly egyhangú, oly szűk körű nem volt, mint a Tudományos Gyűjtemény Horvát István szerkesztésében.”

Ezen az sem segített, hogy az olvasók háborgásának lecsillapítására mentőiratot jelentetett meg egyik barátja, Vizer István mérnök tollából a „nagy álmodó”. (A Tudományos Gyűjteményről, ennek érdemeiről, különösen pedig az 1833-kéről. Pesten, 1834.) A görcsös bizonykodás, amellyel a szerző igazolni próbálja Horvát eljárását, a mesterkélt áradozás, amellyel érdemeit s az általa szerkesztett számok kiválóságát hirdeti, éppoly megszállottságra vall, mint a folyóirat ekkori összeállítása.

Az üresen kongó évfolyamokból mindössze egy írás kívánkozik külön említésre: Szalay Lászlónak – Horvát tanítványának – Jósika Miklós első regényeiről, az Abafiról és a Zólyomiról írott kritikai tanulmánya. (1836. VII.) A nagyképességű centralista politikus és publicista, aki nem kevésbé tehetséges kritikusnak indult, ezúttal a magyar elbeszélő prózairodalom, közelebbről a regény-műfaj fogyatékosságait tűzi tollhegyre, egyszersmind Jósika sikerült lélekrajzával és karakterábrázolásával kapcsolatosan az angol regény felemelkedését jelöli meg iránymutatóul. Szalay értékkategóriái és kritériumai most még inkább a realizmus, a polgári társadalom átvilágítását célul kitűző új ízlés jelentkezéséről vallanak, mint ígéretes pályakezdésekor. Richardson, Fielding, Goldsmith, Smollett és Sterne nevének sorozatos említése önmagában is bizonyság a kritikus új irodalmi törekvéseiről, amelyet a következőképp határoz meg: „…ők [ti. a felsoroltak] teremtették meg a hétköznapok poézisét, amellyel csak ünnep és vasárnap bírt volt addig.” S ezt az új irodalomeszményt Szalay az 1688. évi vértelen angol polgári forradalommal hozza összefüggésbe, az angol regény virágzását az utána kibontakozó „polgári kényelem és materiális jólét” társadalmából vezeti le – nem hagyva kétséget politikai intenciói felől.

Fehér holló ez a tanulmány Horvát működése alatt. Aki ez idő tájt érdemi tudományt művelt, az az 1834-től Toldy szerkesztésében megjelent Tudománytárba adta írásait. A Tudományos Gyűjteményt 1833–1836 között csak a szerkesztő neve, nimbusza tartotta életben. 1837 januárjától kezdve pedig, amikor ő is visszalépett, s a szerkesztést maga a kiadó, Károlyi vette át, két évtizedes szellemi tőkéjének, némi rosszmájúsággal „nehézkedési erejé”-nek köszönhette fennmaradását. Hiszen megjelenésének utolsó éveiben előfizetőinek száma 248-ra, végezetül 196-ra süllyedt alá.

Károlyi István válogatás nélkül, elvi vagy ízlésbeli szempontokat mellőzve illesztette egymás mellé, s adta közre a beérkező írásokat – túlnyomórészt dilettánsok {I-322.} próbálkozásait. Néhány írást azonban meg kell különböztetnünk a szemponttalanságnak e tengerétől: azokat a tanulmányokat, amelyeket szerzőik feltehetőleg azért adtak ide, mivel ideológiai radikalizmusuk miatt másutt aligha mehettek volna át a cenzúrán. 1838 novemberében meglepően bátor és okos elemzés jelent meg itt a nagy francia forradalom kiváltó okairól, ugyanakkor egy másik írás is, amelyik szemléletében az utópista szocializmus eszméivel való érintkezésről tanúskodik. Az előbbinek három csillagos szignójú, ismeretlen szerzője az egykorú társadalmi állapotok legmagasabb fokú romlottságából, a francia uralkodó osztályok – beleértve az udvart is – hallatlan önzéséből, a néprétegek kiuzsorázottságából, s jogérzésük, szellemük felébredéséből vezeti le a forradalmat, melynek eredményeiről mellesleg idehaza ritka megértéssel és együttérzéssel nyilatkozik meg. Az utópistákkal rokonságot tartó tanulmány szerzője, Sasku Károly mérnök, kinek különc-groteszk ideológiai színképén – mint azt Pándi Pál „Kísértetjárás” Magyarországon című monográfiájában kimutatja – Fourier hatása békésen megfért a Horvát Istvánéval, egy világnyelv megalkotását javasolja az emberiség egyesítésére. Ezzel létrejönne a „népek gyűlése”, a szeretet kiterjedne az egész emberiségre. Világnyelvül pedig szerzőnk a magyart ajánlja. (Érteközés egy közönséges nyelvről.) Ezt a koncepciót 1839 májusában akként fejleszti tovább, hogy a Kárpát-medence népei egyesüljenek a magyar nyelv elfogadása alapján, amely szerinte „tökéletességével minden ismeretes nyelveket messze felülhalad”. (Érteközés a nyelvek és nemzetek életéről és haláláról.) Sasku Károly, ez a furcsa, excentrikus szellem irodalomkritikai gondolkodásunk történetébe is beírta nevét. A való, jó és szép alaptudománya című értekezésében ugyanis olyan esztétikai princípiumokat fejt ki, amelyek – Szalay állásfoglalásához hasonlóan – a realizmus jelentkezésének minősíthetők. A szép arc jellemzőiül ugyanis csupa olyan vonást sorol fel – természetesség, megszokottság, tipikusság, egészség – amelyek már a hétköznapok ábrázolását szorgalmazó irányzat ismérvei. (1838. II. és IV.)

S még egy, a folyóiratból gondolatiságával kiütköző írásról érdemes számot adnunk. Egy ismeretlen cikkíró számol be itt 1839 augusztusában Alvaro Florez-Estrada spanyol politikus és közgazdász háromkötetes politikai gazdaságtanáról. Méltatása azért feltűnő, mivel nyomatékosan bírálja a klasszikusnak tekintett Adam Smith liberális ökonómiai elveit. Szerzőnk elmarasztalja Smith-t, mivel nem jelölte ki elég tisztán a bajokat, amelyek az ipar haladásával össze vannak kapcsolva, valamint a nyomorúságot, amelyet az előidéz: „Nézzük csak ama nyomorú néptömeget a gyárvárosokban, a magát mindig ismételő munka rabszolgáit, akik erőművek gyanánt mozgásba tétetnek és mindenre alkalmaztatnak, mint tőkepénz.” A jövőt illetően pedig az értekező prognózisa még nyomasztóbb: „… még növekedni fog e nyomorúság szükségképpen, ha a mindig új haladásnak elejébe száguldó tudomány az eljárásmódot mindinkább egyszerűsíti. A közgazdaság teóriái tökéletlenek lesznek mindaddig, míg e szenvedések kikerülésére kielégítő segédeszközöket nem nyújtanak kezünkbe.” A cikk – számos évvel Edvi Illés hasonló, bár akkor még erősen szimptomatikus fejtegetései után – újabb színfolt a kapitalizmus kezdődő kritikájának, a szocialisztikus eszmék jelentkezésének hazai térképén.

{I-323.} 1841 végén szüntette be a Tudományos Gyűjtemény megjelenését. Ezt sem a kiadó, sem a többi lap egyáltalán nem kommentálta. Széchenyi és Kossuth harcának, a Pesti Hírlap egész országra kiható agitációjának, a Kelet népe vitáinak közepette fel sem tűnt, hogy az olyannyira anakronisztikussá vált orgánum nincs többé. A haladás mérföldköveinek számító Kritikai Lapok, Athenaeum, Figyelmező mellett pedig régebbi jelentősége is megkopott, elhalaványult. Utolsó periódusának sajnálatos hanyatlása viszont nem másíthatja meg azt a tényt, hogy a reformkor első szakaszában, 1817–1832 között szellemi életünk legfontosabb fejlődésfolyamatait foglalta magába. Hogy a nemzetté válás és a polgári átalakulás ideológiai mozgása – minden ellentmondásosságával együtt – e folyóiratban követhető nyomon legtanulságosabban. Híven és sokrétűen tükrözi a hazai közgondolkodás előrejutását a feudális konzervativizmustól a nemesi liberalizmusig, rendi nacionalizmustól a polgári nemzetfogalom elterjedéséig, az öncélú hagyományvédéstől az evolucionizmusig, a provinciális elzárkózástól az európaiság tudatáig s a klasszicista ízlésiránytól a romantikáig. Akit a magyar nemzeti ideológia kérdései bármilyen vonatkozásban érdekelnek, annak e folyóirat nélkülözhetetlen forrásanyaga marad.